Csak felnőtteknek! – avagy az integrációs kurzus szépségei

Ebben a bejegyzésben olyan kifejezéseket fogok használni, amiket szerintem még soha nem írtam le, és nem is akartam, de most muszáj valahogy ezt elmesélnem. Komolyan muszáj. Lehet gyerekek ne olvassák, illetve mit tudom én mit tudnak a mai gyerekek, és mit nem. Korábban már írtam az integrációs kurzusról, igaz csak egy keveset. Azóta már elvégeztem a kurzust, le is vizsgáztam ügyesen, de most nem erről szeretnék mesélni.

Az integrációs kurzus kicsivel több, mint egy sima nyelvkurzus, mert azon kívül, hogy az ember tanul németül, és tesz egy nyelvvizsgát, el kell végezni egy kis pluszt, ami ahhoz kell, hogy minden gond nélkül levizsgázhasson az ember a “Leben in Deutschland”-ból ez az ún. Einbürgerungstest, és ennek a vizsgának a megléte az egyik feltétele a német állampolgárság megszerzésének. A kurzus úgy megy, hogy először felkészítik az embert a B1-es nyelvvizsgára, majd következik még 100 óra plusz, ami az Einbürgerungstest-re készít fel. Nos ez a 100 óra több, mint elegendő. Az első órán azt gondoltam, hogy: basszus, azt sem tudom miről van szó, majd megcsináltam egy online tesztet és egyből sikerült, nem hibátlanul, de sikerült.

A lényeg, hogy 100 óra sok. A csoportunknak egy tündéraranyosszuper tanárnő jutott, aki nagyon alaposan felkészített bennünket a nyelvvizsgára, és teljesen tisztában volt vele, hogy a 100 óra az viszont sok a “Leben in Deutschland”-ra. Nem ma kezdte a tanítást, így bőven  van tapasztalata. Elmesélte, hogy először ez mindössze 40 óra volt, nos az kicsit kevésnek bizonyult, ezért felemelték 60-ra, na az pont elég volt, majd valaki kitalálta, hogy legyen 100, így valahogy le kell tudni ezt a 100 órát. Mellesleg megjegyzem, hogy az Einbürgerungstest olyan embereknek is sikerült, akik egyébként nem teljesítették a szükséges minimumot a B1-hez, tehát németül nemigen beszélnek, de azért az itt éléshez szükséges alapinformációkkal rendelkeznek. Nem szerintem szükséges, nyilván azok szerint ez a szükséges, akik a kérdéssort összeállították. Vannak benne vicces dolgok, de lehet ami nekem vicces, illetve evidens, az semmiképp nem az, egy teljesen más kultúrából érkezett egyénnek.

Nem vagyok maximalista, messze nem, de esténként az Einbürgerungstest nevezetű applikációval játszottam a telefonomon, a játék lényege annyi volt, hogy mennyi idő alatt tudom hibátlanul megválaszolni az összes kérdést, ami nem kevés. A játék bizonyos szabályait én találtam ki magamnak, mert természetesen az app lehetőséget ad arra is, hogy csak 10, vagy 30 kérdésre válaszoljon az ember. Több, mint 300 kérdésből áll a teljes sor, és elég bosszantó, ha az ember a 298-adikat rontja el, de akkor kezdtem előröl. A Zuram szerint kicsit túlzásba vittem, de azért volt tétje a dolognak, mert ha az ember sikeres vizsgát tesz nyelvből is, és még az Einbürgerungstest is sikerül, akkor a tanfolyam árának fele visszajár, márpedig én nem szerettem volna lemondani a pénzről, és a vizsgákat sem szerettem volna ismételni, valamint kizárt, hogy ne tudjak egy tesztet hibátlanul megírni.

Tehát a lényeg, még mindig az, hogy sok az a 100 óra, így a tanárnőnk egy csomó kirándulást tervezett nekünk. Erre lehetősége van, csupán a minisztériumtól kell erre engedélyt kérnie, meg egyeztetni a saját főnökével, valamint a csoport minden tagjával, hiszen ezen kirándulások önköltségesek, mindenki saját magának fizeti. Szerencsére Wolfsburgban van egy-két ingyenesen látogatható múzeum is. A mi nagyon kedves és elkötelezett tanárnők szinte minden nap hozott nekünk szórólapokat, munkalehetőségről, tanulásról, programokról, persze ezekre a programokra nem tudtunk mindenhová elmenni, ide az ment akinek kedve, ideje volt.

Egyik nap azonban felvetette a tanárnő, hogy elmehetnénk egy programra, valami egészségügyi rendezvény lesz, az egyik menekülteket segítő intézményben, nem tudja mi lesz ott, de ha van kedvünk, akkor ő megszerzi a szükséges engedélyeket. Nagyjából bárhová mentünk volna, csak ne a tesztre kelljen állandóan gyakorolni, eddigre már átvettük az egész anyagot, és tényleg rengetegszer ismételtük át az egészet.

A tanárnő lelkes volt, és végül is, mi is, hisz felhívta a szervezőket telefonon, akik nem csak szeretettel vártak bennünket, hanem ebéddel is. A program és az ebéd teljesen ingyenes volt. Azt még mindig nem tudtuk, hogy miről is fog szólni ez az egészségügyi előadás, de igazából nem is számít, majd németül beszélnek, és az nekünk jó gyakorlás.

Elmentünk tehát a programra. Tényleg volt ebéd, spárgakrém leves, meg sütik, gyümölcs, zöldségek feldarabolva és kenyér. Én elég óvatos vagyok az ilyen mindenféle kipakolós kajákkal, inkább nem eszek semmit, soha se nem lehet azt tudni. Azért, hogy ne sértsek meg senkit magamhoz vettem pár répát és elrágcsáltam. Vártunk egy keveset, de nem baj, addig is ettünk, pontosabban a bátrak ettek, én meg rágicsáltam a répát és beszélgettünk.

Egyszer csak jött egy hölgy, hogy kezdődik a foglalkozás, menjünk vele. Foglalkozás? Azt hittem előadás, de mindegy, foglalkozzunk. A férfiak menjenek azzal az úrral, a hölgyek tartsanak velem – mondta kedvesen. Férfiak, nők külön? Rosszat sejtettem, de legalábbis éreztem, hogy itt kérem ebből még móka is lehet, nem feltétlen kacagással.

Bementünk egy nagy terembe, ahol is körbe kellett ülnünk, hát mit mondjak, ha a csoportunk nem lett volna ott, elég kevesen vettek volna részt az előadásfoglalkozáson, vagy min. Jött egy hölgy, leült ő is a körbe, volt egy nejlonzacskó a kezében. Bemutatkozott, elmondta, hogy ki ő, mivel foglalkozik pontosan, hány nyelven beszél, kérdezzünk bátran stb. Majd belekezdett.

Először is elővett a tatyójából egy plüss női nemi szervet, illetve hát nem egyet, hanem úgy kompletten kérem. Még petefészek is volt, az egyes részek tépőzárral kapcsolódtak egymáshoz, majd elkezdte magyarázni, hogy mi micsoda. Részletesen kitért mindenre, közben prezentált mindent a plüss puncin, esküszöm aggódtam, hogy mindjárt meg fogjuk keresni együtt a G-pontot, de erre szerencsére nem került sor. Kicsit óvatosan körbenéztem, hogy ki mit szól ehhez, de nagyjából mindenki ledöbbent. Én főként azon, hogy egy háromgyerekes anyuka olyan kérdést tett fel, hogy hát meglepődtem, mert három gyerek után azt kérem illik tudni, hogy mi mire való. Sebaj, az előadást tartó hölgy megdicsérte, hogy milyen jó, hogy kérdez, és itt nincsenek hiábavaló, felesleges, vagy buta kérdések. Én már azt hiábavalónak éreztem, hogy ott ülök és hallgatom a hölgyet, mert amúgy semmi újat nem tudott mondani.  Arról is biztosított bennünket, hogy tök mindegy, hogy hogy néz ki a nemi szervünk, az úgy jó, ahogy van. Mindenkié szép. Őszintén reméltem, hogy nem fogja az övét megmutatni.

Megmondom, hogy kíváncsi voltam, hogy hogy fogja bemutatni nekünk a férfi nemi szerveket, jön valami plüss megint? Egyébként hol lehet ezeket kapni, az Ikeában?  Elképzeltem, ahogy piacra dobnak egy sorozatot, majd bemegyek a gyerekkel a boltba, és azt mondja, hogy jajj anya, olyan aranyos az a plüss petefészek, azt szeretnék karácsonyra. Kérem, a Mese a vakondról, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére című könyv óta én már elég sok mindent el tudok képzelni. Ez utóbbit csak a könyvesboltban lapoztam át, és nem hittem el amit látok, majd mégis, és én még meg is vettem volna, de a Zuram szerint a gyerekeink már nagyok voltak ehhez, nekem meg eszembe se jusson, őt meg még csak nem is szórakoztatja a vakond problémája, pedig a férfiak úgy általában bírják az altesti poénokat.

A férfi nemi szervekről azonban nem esett szó. Gondolom a másik teremben, a férfiaknak szóló előadás része lehetett, de mikor a fiúkat kérdeztük erről, csak annyit mondtak, hogy az előadás jó volt, és érdekes, de többet nem voltak hajlandóak erről beszélni.  Tehát nem derült ki, hogy van-e férfi “plüssállat”.

A német tudásom viszont valóban fejlődött, mert megtudtam, hogy a Scheide szó már elavult, azt ne használjuk, mert nem helyes. Helyette a vulva és a vagina szavak összevonásából keletkezett Vulvina a  korrekt. Új szó, vagy a szótáram régi, de nem találtam meg egyik szótáramban sem. Viszont erre a szóra rákeresve a YouTubeon számos oktatóvideóval találkozhatunk.

Az előadás negyedénél az egyik csoporttársam egész egyszerűen felállt és elment, őszintén  megmondta, hogy egyrészt ő orvos, szájsebész, másrészt van már két unokája, most jön a harmadik és valahogy ez a téma úgy érzi nem érinti. Úgy érzem a többség vele tartott volna. Nem tudom, hogy a szájsebészek miről tanulnak pontosan, pláne nem tudom, hogy miről tanulnak az orosz egyetemeken, de megértettem, sőt.

Miután tisztáztuk, hogy mink van, mire használjuk, mindenkié szép, hogy hívjuk, ezután az következett, hogy a hölgy elmagyarázta, hogy mi is történik egy ciklus alatt. Azok, akik tényleg az előadás miatt jöttek, próbáltak kérdezősködni, mind a három hölgyet a fogamzásgátlás problematikája érdekelte, és mind a három pici gyerekkel volt. A hölgy válaszolt, hogy majd válaszol az előadás után, és ajánl nőgyógyászt, de ő folytatná inkább tovább a mondandóját, és nem viccelt, folytatta. A kérdezők sem vicceltek, nem hagyták magukat, és kérdeztek tovább. Ezen a ponton már három nyelven folyt a társalgás és megmondom őszintén elég nehéz volt követni, különösen úgy, hogy a harmadik nyelvből egy szót sem értettem. Ekkor már nem először néztem körbe, hogy de mégis mit keresek én itt?

Szerencsére, vagy nem szerencsére, de fel kellett szednem az egyik gyermekemet az iskolánál, így elköszöntem a társaságtól, pedig akkor következett a játék. Később a többiek mesélték, hogy szerepjáték volt, és az egyik csoporttársamra konkrétan a menstruációs vér szerepét osztották. Erre nem tudtam mit mondani, és nem is kérdeztem rá, hogy mit és hogyan kellett eljátszania. Sajnos ők sem készítettek fotót.

Bónusz, hogy többen még aznap rosszul lettek, valószínűleg a levestől, de ez már soha nem fog kiderülni, de egy kis gyomorrontás ide- vagy oda igazán nem számít.

Másnap a tanárnőnk, aki szintén rosszul lett, mondta, hogy ő is valami teljesen másra számított, de végül is jó volt. Pozitív személyiség. Az újságban is írtak az előadás sikeréről, a kajáról nem esett szó.

 

 

Reklámok

London, baby

Pontosan, túl sokat nézem a Jóbarátokat, nem tudom megunni.

Szóval, másnap reggel újabb problémával találtuk szembe magunkat, én, hogy nincs hajszárító a fürdőben, és hiába hoztam a villásdugó szabvány tök más. Kijelentettem, hogy enélkül márpedig nincs élet, menjen a Zuram olyan mán jelleggel a recepcióra és kérjen hajszárítót, meg konvertert, mert a telefonokat sem tudjuk tölteni, és abból még gond lehet.

A  Zuram nagy sóhajok kíséretében, azonban megjegyzések nélkül távozott, kisebbik vele tartott erősítésnek, hogy szerezzenek hajszárítót, meg konvertert. Visszaérkezvén vigyorogva mesélték, hogy miután a Zuram angolul előadta a mondandóját és kapott hajszárítót, és konvertert is, azután derült ki, hogy a recepciós hölgy magyar. Amúgy vicces, mert vasaló alapból volt a szobában. Nem, nem próbáltam ki. Amíg összekészülődtünk a telefonok is feltöltődtek és megbeszéltük a napirendet.

Kiderült, hogy a Zuram egyáltalán nem vette komolyan annak a jelentőségét, hogy mekkora Harry Potter rajongó nagyobbik. Simán nem a Kings Cross-ra akart menni először. A lányokkal közösen értetlenül néztünk, hogy most ezt, hogy gondolja, muszáj ott kezdenünk, mert a varázspálca meg izé, meg egyébként is. Sokszor nem győzőm emlékeztetni a Zuramat, hogy az, hogy lányai vannak, kizárólag rajta múlt, én az általam vállalt X kromoszómát adtam a dologhoz, az Y ugyebár, nem az én dolgom.

A Zuram beadta a derekát, mintha lett volna választása, de mindenek előtt természetesen, el kellett intézni ezt az Oyster Card dolgot, irány tehát a legközelebbi állomás. A hotel előtt ugyan pont megáll a busz, de csak 10 perc séta volt az állomás, ahol volt információ meg minden. Elvileg, ugyebár. Na a gyakorlatban ez úgy működött, hogy nem volt. Az információnál eleve senki nem üldögélt, de kis sétával átmentünk az állomás másik bejáratához, ahol már volt minden. Megreggeliztünk. Örömmel tapasztaltuk, hogy az élelmiszerboltokban van meleg péksüti, vagy mi, vettünk mellé kakaót, kávét, kinek, kinek választása szerint, és séta közben mindent be is faltunk. Elégedettek voltunk, és úgy terveztük, ez minden reggelre jó lesz nekünk. Majd kerestünk egy szimpatikus embert, nem volt sok választás, mert csak egy ember állt a kapuknál, és megkérdeztük, hogy akkor most, mi is van, meg hogy.

A hölgy roppant kedves volt, hozott papírt, meg ceruzát, hogy felírjon nekünk mindent, majd csak beszélt, beszélt, beszélt, mi meg néztünk. A Zuram elég jól beszél angolul, mikor nemzetközi csapatban kell dolgoznia nincs gond, amikor váltani kell németről, angolra, magyarról angolra, vagy fordítva, oda-vissza, nincs gond. Na jó egyszer volt, amikor egy spanyol kollégával beszélgetett és nem igazán értette, hogy mi van, de azután egy indiai kolléga felvilágosította, hogy nem ő a hülye, csak kedves spanyol barátunk nem túl jól beszél angolul, és hiányosságát úgy próbálta meg leplezni, hogy az általa nem ismert angol szavakat, spanyollal helyettesítette, de legalább angolos kiejtéssel. Tehát ezt leszámítva, soha nem volt gond, sem az indiai, sem az amerikai, sem a mexikói angollal, de itt, na itt láttam, hogy lesz. Az angol angol az valami másnak tűnt.

Értettem én, hogy mit magyaráz a hölgy, csak nem értettem, hogy miért. Elmondta, hogy 16 éves korig ingyenesen közlekedhet a másik gyerek is, de muszáj lesz igazolnunk, hogy ő még csak 12, mert lássuk be magas is, meg idősebbnek is néz ki a koránál, és hát igazolnunk kell, hogy iskolába jár. Nem értettem minek, na meg hogy, hogy azt se. Ezután a hölgy kifejtette, hogy a vidéki angolok is közlekedhetnek ingyen, mármint a diákok, csak ugye kell ez az igazolás, és ezért be kell mennünk a Victoriára. Stop. Ennél a pontnál kénytelenek voltunk közbeszúrni, hogy mi nem a vidéki Angliához tartozunk, és jöttünk megnézni a nagy fővárost itten, hanem Németországból jöttünk kirándulni. A nő már vagy 10 perce beszélt úgy egyébként, levegővétel nélkül. Ja, hát akkor ő nem tudja mit kell tenni. Vegyünk jegyet kisebbiknek is, menjünk be a Victoriára, ott megmondják. Nem értettük, hogy ha amúgy ingyenesen közlekedhet a 11 év alatti, akkor minek jegy, de megvettük. Bementünk a Victoriára, ahol feltöltöttük az Oystereket, kisebbik is kapott egy tartót, mert szépen nézett a nénire, elmondták, hogy a kicsi, csak menjen együtt az apjával, nem kell semmi, a beengedő kapunk együtt menjenek át, és kész, a buszon meg mosolyogjon. A Victorián egyébként valami egész más angolt beszéltek, mert ezzel már semmi gond nem volt.

Első feladat pipa. Nagyobbik már tűkön ült, vagy inkább állt, hogy mikor megyünk már Harry Potter boltba, mert varázspálca nélkül nincs élet, és egyébként is, ez London! Értettük, mentünk. A Zuram időnként ugyan forgatta a szemeit, de mint már említettem nem volt más választása. Kisebbik közben rákezdett, hogy neki ki van száradva a szája, és vegyünk valahol valamit, amivel ezt orvosolni lehet, mert ki fog sebesedni, és annyira fáj. Mikor megemlítettem, hogy miért nem hozott otthonról egyet a számtalan szőlőzsír közül, akkor totál hülyének nézett, hogy hát ilyeneket nem lehet felvinni a repülőre, megegyeztünk, hogy de, de pillanatnyilag ez nem segített a kiszáradt ajkak problémáján.

A Kings Crossra érvén rögtön a 9 és 3/4-ik vágány keresésébe kezdtünk. Kár volt sietni, a vágány is ott volt, meg az üzlet is. Hát kérem szépen, nagyobbik egyáltalán nincs egyedül a rajongásával, csak azért sorba kellett állnunk, hogy beléphessünk a boltba. Dübörög az üzlet! Ahhoz, hogy fényképet is tudjunk csináltatni, ahhoz pedig a sor akkora volt, hogy a vége már az állomáson kívül volt található. Nagyobbik szerencsére közölte, hogy egyáltalán nem érdekli a fénykép. Mondjuk, ha érdekelte volna is lebeszéltem volna, de így egyszerűbb volt. Bejutottunk a boltba, a lányok választottak egy-egy varázspálcát, és nem a varázspálca őket. Megnéztük az óriási tömegben a mindenféle bisz-baszt. Majd két folyamatosan vigyorgó gyerekkel távoztunk. Kifelé menet, pont mellettünk állt meg egy magyar család, akik pont úgy rohantak a 9 és 3/4-ik vágány felé, ahogy mi, és csak szusszanni álltak meg, hogy megnézzék merre is kell menni tovább. Kár sietni- akartam volna mondani, de nem volt rá időm, mert már szaladtak is tovább.

Innen elindultunk a British Museumba. Természetesen kellett fényképezkedni telefonfülkével, busszal, mindennel. Gyönyörű napos időnk volt. Utunk egy parkon vezetett keresztül, ahol is láttunk egy mókust, azt is vadul elkezdtük fényképezni, kb. úgy, mint amikor valaki nálunk van és meglát egy nyulat. Azután Tamás mondta, hogy mókus van bőven, és később ez tapasztaltuk is, de azért így is cuki volt. Itt is van egy csomó mókus, meg süni, na meg a nyulak, na de az mégiscsak egy angol mókus volt!

A British Musemba is volt némi sor, de csak a hátizsákokat vizsgálták át, így nagyon gyorsan haladtunk, annak ellenére is, hogy kisebbik szája még mindig nagyon ki volt száradva és a Tescoban nem kaptunk semmit. Kisebbik azonban erre sűrűn emlékeztetett, de megegyeztünk, hogy neki nem lesz jobb, és nekem sem, ha csak erről beszélünk, és az első adandó alkalommal veszünk egy labellot, vagy valamit a kiszáradt ajkak kezelésére.

Beértünk a múzeumba, és csak néztünk. Mondta a Zuram, hogy ő megkeresi a pénztárt, vesz belépőt. Gyanús volt, hogy sehol egy sor, meg semmi, de azért találtunk egy kasszát, a Zuram, aki egy jólnevelt ember be is állt a sorba, ahol közölték vele, hogy a múzeum ingyenes. Jó, hát mi ezt nem tudtuk, nem ehhez vagyunk szokva. Gyorsan dobtunk is némi pénzt az adomány gyűjtőbe. Nem bliccelünk, ha ingyen van, akkor se.

A múzeum természetesen csodálatosfantasztikusstb, de a legjobb, hogy emberbarát, nem kell feszengeni, senki nem szól rám, ha csinálok egy fotót, vannak dolgok, amiket még meg is lehet fogni. Egészen újfajta élmény volt a lányoknak is. Nem, képtelenség lett volna bejárni az egészet, de majd legközelebb. Ellenben a shopban találtunk ajakírt, ami egyszerűen tökéletes, hisz karamell popcorn ízesítésű, ami szerintem pfuj, de kisebbik szerint életében soha ilyen jó ízű szőlőzsírt még nem használt, abba ne menjünk bele, hogy kell-e ezt nyalogatni vagy sem.

A Zuram még el akart menni egy-két helyre, de ránézett a lányokra és önként feladta, este még Tamásékkal akartunk találkozni, és javaslatom, hogy előtte még menjünk vissza kicsit a hotelba sikert aratott. Nagyobbiknak egyébként is gond van a talpacskáival, és nem bír túl hosszan gyalogolni. Kapott most speciális talpbetétet, ami már nagyon sokat javított a lábán,  de az egész napos gyaloglás nem megy.

Visszaérve a hotelba, a lányok természetesen előkapták a varázspálcáikat, és varázsolni kezdtek, kiderült, hogy egy csomó varázsigét ismernek. Egy idő után kisebbik elkezdte nézegetni a pálcáját, és közölte,  hogy szerinte ez csak egy darab bot. Nagyobbik megvetően ránézett, és csak annyit mondott, eh Mugli!

Este Tamásékkal vacsiztunk, ahol is Tamás felajánlotta, hogy húsvét hétfőn, mivel úgyse lesz nagyon nyitva semmi, elvisz bennünket tengerpartra. Ez nagyszerű ötletnek tűnt, és nem is gondoltuk volna, hogy még ilyesmiben is lesz részünk.

9-kor befejeződött a vacsora, hisz a gyerekek nem maradhattak a kocsmában, erre többször is figyelmeztetett bennünket egy öltönyös úr. Egyébként ránk is fért a pihenés, a lányokra meg pláne.

 

 

Színház, mozi

Szeretjük a színházat, szeretünk színházba járni, és keressük is az alkalmat, hogy mehessünk. Amikor kiköltöztünk, akkor még nem erőltettük a dolgot, mondván, hogy úgysem értenénk belőle semmit, meg egyébként is akkor még ismerkedtünk a környezettel, a várossal a lehetőségekkel. Bábszínházba azért el-elvittük a lányokat, mert ha nem is értenek belőle semmit, nyelvgyakorlásnak jó. Én is érzem az előbbi mondatokban az ellentmondást, de a gyakorlatban sok hülyeséget gondol az ember, pláne mikor a gyerekeinek meg kell tanulnia egy idegen nyelvet, és ebben semmi tapasztalata sincs, mármint a szülőnek sincs, meg a gyereknek sincs. Egyébként az sem igaz, hogy nem értenek, nem értünk belőle semmit, legfeljebb nem minden szót.

Magyarországon is jártunk színházba, gyerekekkel, gyerekek nélkül is. Volt olyan mázlink, hogy például a Szépség és a Szörnyetegre kaptunk jegyet, de az is igaz, hogy tudtam milyen jegyirodákat kellett felkeresni, ha még esetleg elfekvő jegyekre szerettem volna bukkani. Fontos volt számunkra, hogy a lányok megismerkedjenek a színház világával, és ez nem volt ellenükre.

Emlékszem a Hókirálynőt néztük, még kicsik voltak, ovisak voltak még mind a ketten. Egy jelenetben a Hókirálynő a magasba emelkedett, amikor is nagyobbik lányom megkérdezte, hogy: ezt hogy csinálják? Elérkezett a pillanat amikor is, gondoltam én, örökre nagyobbik szívébe fog férkőzni a színház világa, ezért belekezdtem egy magyarázatba arról, hogy a színház varázslat, és a színházban bármi megtörténhet, mire is gyermekem félbeszakított, és közölte, hogy rendben, érti, de látja a madzagot amin a Hókirálynő lóg, őt az érdekli, hogy ezt hogy tudták megoldani, hogy az nem szakad el, miként működik a technika. 6 éves volt ekkor. Varázslat nincs, csak tudomány. Mindegy, jött a következő lehetőség, kisebbik is kérdezett. A Hókirálynő a darab elején, még nem volt Hókirálynő, csak később vált azzá. Kisebbik megkérdezte, hogy szerintem kiből lesz a Hókirálynő. Lelkesen elkezdtem magyarázni, hogy figyelje meg a szereplőket, mi lehet jellemző egy Hókirálynőre, milyen lehet a viselkedése, szerinte ki lenne erre alkalmas, mire kisebbik leintett, hogy ugyan, hagyjam már, ezek színészek, ő arra kíváncsi, hogy, hogy hívják a színésznőt, aki a Hókirálynőt játssza. 4 éves volt, és ő meg aztán végkép nem hisz a csodákban. Ettől függetlenül mindig el szoktunk beszélgetni arról, hogy mit láttak, mi tetszett, mi nem, milyen volt a díszlet stb. és ők ezt nagyon élvezik, a beszélgetést is, nem csak az előadásokat.

A Zuram is szeret színházba járni, persze ő azért válogat a műfajok között, nem mindenre szeret, bár a kedvünkért hajlandó. Így már láttunk balettot, és operával is próbálkoztunk. Előbbi bejött, utóbbi rém rossz volt, nem volt jó a hangosítás, de annyira nem, hogy még én is feladtam, és az első felvonás végén inkább javasoltam a hazamenetelt.

A kiköltözés után egy darabig még, leszámítva a bábszínházat, szinte csak abban gondolkodtunk, hogy amikor hazamegyünk, akkor menjünk el egy előadásra, de tekintve mennyi kötelezettségünk van hazalátogatáskor, ez nem igazán jött össze. Karácsonykor a Zuram szüleitől kaptunk színházjegyet ajándékba, aminek nagyon örültünk, és az előadás is nagyon, nagyon jó volt. Nem csak a darab. Kicsit mindig tartok tőle, hogy ki ül majd mellettem, előttem, mögöttem, ez több szempontból is fontos, például nehezen viselem a kellemetlen testszagot, ha hangosan esznek körülöttem (mozi), ha csörögnek, ha mobiloznak, vagy ha rugdossák a székem hátulját, vagy, ha végig kommentálják a filmet (mozi), ez utóbbit nagyobbik gyerekem, és a Zuram is rendszeresen művelik. Nagyobbik például annyira beleéli magát egy darabba, vagy filmbe, hogy nem csak, hogy hangos megjegyzéseket tesz, de olykor eléggé gesztikulál is, és amikor finoman jelzem felé, hogy mások is vannak a nézőtéren, akkor engem meg sem hall. Nagyjából, mintha egyedül lenne. Ez régen még cuki volt, és azt hittem majd kinövi, de nem. Mindjárt 13 éves, de semmi nem változott, legfeljebb annyi, hogy kisebbiket ez rettenetesen idegesíti, és megpróbálja megnevelni a nővérét, ami meg a nővérét idegesíti. Ők ketten együtt meg engem. Móka velünk az élet.

Karácsonykor például a mellettem ülő fiatalembernek a színházban, kis kocsma szaga volt, és amint leült kérdezte meg a szüleit, hogy hány félidő, és mikor lesz  már vége. Ha nem lett volna büdös, akkor még röhögtem is volna a félidőn, de mivel szaglott, így ki kellett fejlesztenem egy olyan testtartást, hogy még véletlenül se kerüljön az orrom olyan távolságba, hogy kicsit is érezzem az alkoholos befolyásoltság, szaglószervemre gyakorolt kellemetlen hatásait. Ez nem is olyan egyszerű, és az első felvonás végéig nagyon elzsibbadtam. A mögöttem ülő kislány pedig eléggé unatkozott ahhoz, hogy végig doboljon a lábával, ami nagyjából csak 20 perc után kezdte el zavarni a kislány szüleit, engem kicsit hamarabb, de mivel kisgyerekről beszélünk, én meg elvileg toleráns vagyok, így nem szóltam, inkább kicsit előredőltem, hogy ne zavarjon annyira. Nem mondom, hogy túl kényelmes úgy ülni, hogy a mellettem ülő szagát is el tudjam kerülni, és hogy ne is halljam a mögöttem ülő dobogását. Mindezt egy viszonylag kicsi helyen, de a rutin, meg az évek, ugye, megoldottam. A Zuram pedig egy szót sem szólt, hogy félig rátámaszkodva nézem végig a darabot. Lehet azt hitte, hogy romantikusan hozzábújok.

A moziban meg ezt a nagy evésmániát nem értem. Minek? Jó, tudom, én is ettem régen mindenféle vackokat a moziban, de már nem. Az a jó, hogy a filmet megelőző reklámok olyan hosszúak, hogy egy nachost, vagy egy kis kukoricát simán elfogyaszt a többség a kezdésig. Szerencsére minden embernek csak két keze van, így elég nehéz megoldani az üdítők, kabátok és kaják bevitelét, elhelyezését a terembe, teremben. A hely sem túl nagy, ezért elég nehéz egy komplett konyhát bevinni, azért van aki próbálkozik. A kaják általában gyorsan fogynak, hacsak valaki nem osztja be, mint például nagyobbik, aki mindig úgy csinálja, hogy még a film végére is marad kukorica bőven, és nem hagyhatom ki a rutinos versenyzők említését sem, akik nejlon zacskókkal felszerelkezve jönnek, és egész biztos, hogy a szatyrok további csörgős műanyagokat rejtenek. Dolgoztam moziban, tudom miről beszélek.

Moziba viszonylag hamar elkezdtünk itt járni, illetve vittük a lányokat, mert én nagyon kis lelkesedéssel vetem bele magam a gyerekfilmek világába, régen szerettem, de ma már nagyon unom. Szerencsére már akkorák a lányok, hogy egyedül járnak moziba, tőlem csak a pénzt kérik. Wolfsburgban több mozi is van, van egy drága soktermes csoda, van egy olcsóbb párteremes kis mozi, és van egy ahol viszonylag régi filmeket játszanak. Sajnos a pártermeseben nem minden filmet játszanak, így van, hogy a lányok a nagymoziba mennek, és ilyenkor jó mélyen kell belenyúlni a pénztárcámba, mert valamiért ők is kötelező jellegűnek érzik, hogy egyenek kukoricát, és kukorica, innivaló plusz jegy közelíti a 20 EUR-t, fejenként. A pártermesben csak édes pattogatott kukorica van, és azt ők nem eszik meg. Amit nagyon meg is tudok érteni, mert az valami pocsék. A mozijegy ára is feleannyi, mint a nagymoziban. Nincs bohóckodás a diákigazolvánnyal, elhiszik, hogy kiskorúak. Magyarországon nem, mert hiába keveredek én vitába, hogy 16 évig muszáj nekik iskolába járni, tehát ha megmutatom a személyiét, és még nincs 16, akkor tuti diák, nem hiszik el, és csak diák ellenében adnak diákjegyet, ami csak azért vicces, mert itt nincs ilyesmi. Iskolalátogatásit kértem ki egyszer, direkt erre a célra, és el is fogadták. Biztos lehetne kikérni nemzetközi diákot, vagy valami ilyesmit, de mivel alig van rá szükség, így még nem jártunk utána. A lányoknak mindegy egyébként, hogy németül, vagy magyarul beszélnek-e a filmben, a lényeg, hogy mehessenek moziba.

A színház. Nos először az iskolával, az osztályukkal mentek először színházba. Ahogy azt illik, fel is öltöztettem őket szép ruhába, és ebből lett a probléma. Kisebbik osztálytársai nem értették, hogy mire a szép ruha, mivel egy másik kislánynak pont aznap volt a szülinapja, és azon a napon a szülinaposnak kell ünneplőbe öltözni. Meg is gyanúsították a gyerekemet, hogy el akarja lopni a showt a szülinapos elől. Hiába magyarázta, hogy de a színházba illik normálisan felöltözni, senki nem hitt neki. Mivel kisebbiket egyáltalán nem zavarta, hogy mit mondanak a többiek, így legközelebb is kiöltözött. Én meg rábíztam a dolgot, mert nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni. Ő viszont bírja a kellemetlenségeket.

Ebből okulva azért nem öltöztünk ki túlságosan a következő színházi látogatásra, ami szintén egy gyerek darab volt, amire úgy kaptuk a jegyeket. Na, itt aztán megtapasztaltam, hogy  nemcsak, hogy nem öltöznek fel, de viselkedni sem tudnak, nem csak a gyerekek, a felnőttek sem. A körülöttünk ülők nagy része nem európai származású volt, és szerencsére volt annyi hely, hogy át tudtunk ülni máshová, majd megint máshová. Az, hogy végig ettek, beszéltek, mászkáltak részükről rendben volt, de amikor a legkisebb gyereket ott helyben a mellette lévő széken tette tisztába az anyukája, na az már sok volt nekem. El is ment a kedvem az egésztől. Egy darabig nem is erőltettem ezt a dolgot.

Azután persze igen, és rávettem a Zuramat, hogy menjünk el a lányokkal a Két Lotti című előadásra. Itt már nem voltak ilyen dolgok, az előadás is elég jó volt. Dacára annak, hogy  Lotte 1,80 m magas volt, vékony és szőke, míg Luise alacsony, barna és kb. annyira kigyúrt, mint egy testépítő, el tudták velünk hitetni, hogy ikrek. És igen, ekkor újra elmagyaráztam a lányoknak, hogy a színház egy csoda, és bármi megtörténhet, még az is, hogy a darab elején, a táborban az egyik gyereket játszó színész a toleranciáról és a rasszizmusról tartson egy kisebb előadást, figyelmeztetve a közönséget, hogy nem számít a származás és a bőrszín. A lányoknak nagyon tetszett, tényleg nagyon szeretnek színházba járni, és nem értik, hogy az osztálytársaik miért nem, és miért találnak minden előadást unalmasnak.

A legutóbbi élményünk elég érdekes volt. A Zuram bement a jegyirodába és megemlítve a lányok életkorát, kért valamilyen nekik szóló előadásra jegyet. Kapott is, eladó kedves mondta, hogy zenés, táncos darab, aktuális témákról a fiataloknak. Jó, legyen! Az előadás kezdete előtt megkérdezte, hogy ki mellé szeretnék ülni, hogy ki fordítson nekem, ha véletlenül nem értenék valamit. Hülye kérdés, hisz ha nem is értek valamit, nem fogok sugdolózni egy színházi előadás nézése közben. Mondtam teljes magabiztossággal, hogy mindent, de mindent érteni fogok. Így is lett, ugyanis egy szót nem szóltak egész előadás közben. Csak zene volt, különböző hanghatások és valami nem is tudom, pantomim.

A hanghatásokat egyetlen ember szolgáltatta aki játszott gitáron, pianínón, és szájdobolt. A beatbox egyébként nagyon meggyőző volt, és élőben nem is láttam, nem is hallottam ilyet. A szereplők nagy maszkokat viseltek a fejükön, ami elsőre szokatlan volt, de azután inkább csak furcsa, de a darab végéig is képtelen voltam megszokni. Az első 10 perc után közöltem a Zurammal, hogy őt átverték, ez nem az a zenés táncos, amire ő gondolt. Tényleg nem. Egyébként végig röhögtük az egészet, többnyire kínunkban. A lányoknak viszont nagyon tetszett, és rendkívül lelkesek voltak. A darab a fiatalokat érintő problémákkal foglalkozott, barátság, párkapcsolat, tanár-diák kapcsolat, csók, szex, udvariasság, viselkedés, alkohol, erőszak, nemi erőszak, kábítószer. Nagyobbik mondta, hogy ő mindent értett (he he, én is!) mert már nagyon sokat beszélgettek ezekről a dolgokról az iskolában, és szerinte ide az osztályával kellett volna jönnie, nem velünk. Szerintem is. Kisebbik a füves cigi dolgot nem értette, nem véletlen, hogy nem vittük Amszterdamba, de azért elmagyaráztam, hogy ott mi történt előadás közben.

Kifelé menet még fel lehetett próbálni a maszkokat, nagyobbik fel is próbált egyet, de kisebbik nem szereti az ilyesmit, ő kihagyta. Nagyobbik közben elmesélte, hogy a múltkor amikor az osztályával voltak színházban, akkor is egy érdekes előadást néztek meg. Idézem:”ott volt a kis róka, és meghalt, aztán jött a medvebocs is, és ő is. De ez jó, mert mindketten feláldozták magukat a többi állatért” Fogalmam sincs mit néztek, és lehet ezt nem is akarom látni.

A következő színházi alkalom, egy tánc előadás lesz. Az  Autostadtban minden évben van egy rendezvénysorozat Movimentos címmel, és ennek az egyik előadására van jegyünk. Néhány ismerősöm szerint itt néha túl modern darabok kerülnek bemutatásra, de majd meglátjuk.

Ezután viszont ismét színházba megyünk, amit már alig várok, mert Bill Murray érkezik Wolfsburgba. Igen az az Bill Murray. Az előadás angolul lesz, így elég nehezen győztem meg a Zuramat, hogy ott a helyünk, nehezen, de még időben ahhoz, hogy kapjunk jegyet. Nem vagyok az a rajongó típus, de Bill Murray-t akkor is megnézem. A múlt héten már újranéztem pár filmjét is, tudom, hogy elég kis bugyuta vígjáték, de akkor is az Isten nem ver Bobbal című film tőle a kedvencem. Nagyon sokszor láttam régen, és még most is meg bírom nézni.  Remélem nekem lesz igazam, és élvezni fogom az előadást, és nem a Zuramnak, aki szerint úgysem fogok egy szót sem érteni az egészből. Optimista vagyok, mert az előző német színházi előadásból is értettem mindent, pedig egy szót sem szóltak, vagy éppen azért.

VFL

Már rég nem került szóba a foci és az én, illetve a mi viszonyunk. Mondjuk az én hozzáállásom nem sokat változott, még mindig nem különösebben érdekelnek a meccsek. A Zuram hozzáállása azonban fordulatot vett. Amikor mi megismerkedtünk ő nem rajongott a fociért, maximum VB-t néztünk, és egy VB döntőt még én is szívesen megnézek, de miután kiköltöztünk Wolfsburgba, szépen lassan fordult a kocka, vagyis inkább a labda.

A legelső focimeccs élményünkről írtam korábban, akkor a lánycsapat meccsén voltunk, mivel az akkor elsős kisebbik kapott jegyeket. Elmentünk, jól éreztük magunkat, tetszett, és elhatároztuk, hogy megyünk még, azóta sem voltunk, mármint nem voltunk a lányok meccsén, vagy másképp mondva én és a lányok nem voltunk semmilyen meccsen.

Ha jött hozzánk valaki vendég (apám), aki rajong esetleg a fociért, akkor a Zuram vett jegyet és elmentek a meccsre, megnézték. Majd a Zuram szép lassan bevásárolt magának mindenféle VFL-es dolgot, póló, sál, sapka, matrica, mert ugye, ha már olyan városban lakunk, aminek értelmes foci csapata van, akkor már lehet nekik szurkolni is, arról nem is beszélve, hogy a stadionban mennyivel jobb nézni egy meccset, mint a tv előtt ülve. Elárulom, hogy ha én egy jakuzziban ülnék, vagy esetleg egy cukrászdában, vagy egy szuper kocsmában, és ott előttem játszanának a játékosok, akkor is pont annyira érdekelne, mint most jelen pillanatban. Nem mondom, ha elkezdem nézni, és jó a meccs, akkor akár végig is nézem, de azért nagyon nehéz nekem azt kimondanom, hogy: hű, de jó ez a meccs, én ezt végig fogom nézni.

A lányok érdeklődése változó. Nagyobbikat hol egyáltalán nem érdekli a foci, hol semennyire. Kisebbikkel már más a helyzet, ez annak köszönhető, hogy náluk az iskolában dolgozott, illetve volt gyakorlaton a VFL lánycsapat egyik kapusa, akivel nagyon jóban lettek. Még kisebbik egyik VFL-es labdáját is bevitte az egyik edzésre, és aláíratta az ott lévő játékosokkal. Ez a labda nagy becsben van tartva azóta is, valamint van pár aláírt kártyánk is a lányoktól, de meccset azért még nem láttunk. Kisebbik egyik lány osztálytársa viszont meg van őrülve a fociért, és elég jól is játszik, nos őt például kisebbik eléggé tiszteli ezért, pedig a többi lány nem igazán, mert hogy a foci amolyan fiús dolog. Bizonyos okok miatt át kellett szervezni a lányok délutáni programjait, így kisebbik nem tudott már szakkörökre járni, kivéve egyet, és az a foci. Már párszor volt, de a második alkalom után megállapította, hogy idézem: “Anya, én csak kapusnak vagyok alkalmas, másra nem.” Tehát kisebbik szereti a focit, csak nem nézi.

Voltunk már Stadionfesten, de még soha nem a nagy stadionban, de eljött az idő, hogy elmenjünk. Nagy kedvvel indultam neki, nem is tudom mennyi dolgom lett volna egyébként, olyan kis csip-csupságok, mint mosás, vasalás, de jó, legyen a családi program, mert mindenki arról győzködött engem, hogy az nekem jó lesz. Nem.

Elmentünk. Egy ilyen eseményen lehet találkozni a játékosokkal, aláírást kérni meg ilyenek. Mezeket venni, szurkolói kluboktól mindenfélét venni, innivalót venni, ennivalót venni, be lehet kukkantani a stadionba, a gyerekeknek és a felnőtteknek van néhány játék, ahol nagyon hasznos dolgokat lehet nyerni, mint például kulcstartó, toll, gumicukor, vagy részvételi lehetőség egy következő sorsoláson. Szabadon lehet egy csomó mindenre pénzt áldozni, kedvtől és pénztárcától függően.

Nagyobbik eléggé élvezte a helyzetet, részt vett minden játékban, mert hát nyerni szeret, és szerzett is rengeteg hasznos dolgot, mint például kulcstartó, toll, gumicukor, vagy részvételi lehetősége egy következő sorsoláson. Az egyik helyen valami iszonyat hosszú sor kígyózott, és gondolom ezek a lelkes emberek mind aláírást szerettek volna valamelyik játékostól. Ezt abból gondolom, hogy toll volt a kezükben, és baromi türelmesek voltak. Na, ez az a sor ahová mi nem álltunk be.

Nagyjából 1 óra alatt körbejártuk az egészet, és egész jól sikerült elérnem, hogy ne gondoljak a vasalnivalóra. Ekkor azért még tébláboltunk egy kicsit, amikor kisebb csoportra lettem figyelmes, majd szóltam a családnak, hogy ott a Benaglio. Még én is tudom, hogy kicsoda, és fel is ismertem, nagyon ügyesen. Benaglio tök kedves volt, teljesen jól viselte az őt megrohanó gyerekeket, és mindenkivel hajlandó is volt közös fényképre. Ekkor a Zuramnak az az ötlete támadt, hogy miért ne lehetne a mi gyerekeinknek is közös fotója Benaglióval. Tényleg! Miért is ne?

Elkezdte biztatni a lányokat, hogy nyomuljanak, majd ő fényképez. A lányok meg néztek rá okosan, hogy azt meg má’ minek, majd kisebbik szóvá is tette, hogy ő ugyan nem nyomul sehova, őt egyáltalán nem érdekli egy közös fotó lehetősége. Nagyobbik lelkesen bólogatott, hogy öreg ő már ilyesmihez. A Zuram ezen felhúzta magát, hogy márpedig, ha kijöttünk, és itt a lehetőség igen is álljanak oda egy közös fotóra, nagyobbik erre közölte, hogy ugyan már, ez csak foci, kit érdekel. Erre a Zuram még jobban felhúzta magát, hogy akkor mondják már meg neki mégis az ő szeme fényecskéi, hogy mi a fészkes fenének jöttünk mi Stadionfestre? Ezzel így elvoltak egy darabig, és nagyjából itt jutott újra eszembe, hogy eddigre már végeztem volna a vasalással. Tehát felemeltem a hangom és közöltem mind a hárommal, hogy fejezzék már be. A Zuramnak megmondtam, hogy vegye tudomásul, hogy a gyerekei nem fognak nyomulni egy fotóért, mert őket nem a foci érdekli, csak a sok hasznos dolog, amit itt begyűjthettek, mint például kulcstartó, toll, gumicukor, vagy részvételi lehetőség egy következő sorsoláson. Erre persze a lányaim lelkes és hálás bólogatásba kezdtek, de hiába, mert velük meg közöltem, hogy vegyék tudomásul, hogy nekem még vasalnom is kell, mégis itt vagyok és lelkesítem őket, és külön örülök, minden egyes újabb szerzeménynek, mint például kulcstartó, toll, gumicukor, vagy részvételi lehetőség egy következő sorsoláson, ha mást nem az apjuk kedvéért egy kicsit ők is lelkesedhettek volna. Irány az autó! Vége a mókának.

Azóta senki nem akar Stadionfestre menni, vagy ha akar se fog.

A Zuram viszont lelkes VFL drukker lett. Természetesen az EB alkalmából mi is belelkesedtünk kicsit, nem a VFL érdekelt bennünket, hanem természetesen a magyar válogatott, és mentünk is közösségi szurkolásra, szürke macinaciban. Nem voltunk sokan, de azért a németek nekünk szurkoltak és nem a Portugáloknak. A németek sem voltak sokan, de lelkesen tapsoltak nekünk. Portugál szurkolók viszont még kevesebben voltak, őket lenyomtuk. Egy anyuka volt a nagyjából 4 éves kisfiával.

A lényeg, hogy a Zuram már annyira lelkes drukker, hogy baráti segítséggel már VFL bérlethez is jutott. Természetesen a Zuram hosszan ecsetelte, hogy miért is éri meg ez a befektetés, és, hogy nem is sok ez a pénz, mert képzeljem el, hogy ez a bérlet, nem minden meccsre jó, de amire nem, azokra a meccsekre tud majd kedvezményesen jegyet venni. Hurrá! Ügyesen próbálta meggyőzni arról, hogy nem elég, hogy most ez pénzbe kerül, de hogy ez még jó is, mert további eurókat költhetünk el, kedvezményesen. Nem mintha bármi kifogásom lenne az ellen, hogy meccsre jár, és a barátaival tölti az időt. Ez már csak azért is jó, mert ilyenkor tudok nyugodtan blogot írni, vagy akár vasalni is.

Egyensúly

Az egyensúly fontos dolog, de nem akarok bizonyos mélységekbe süllyedni, vagy emelkedni a témában, ezt meghagyom másnak. Egyensúlyon jelen esetben az idővel való küzdelmet értem, és itt most nem a mindennapi ügyek intézésére gondolok.

Már a kezdeti időszakban, a kiköltözésünk után is teljesen tisztában voltunk vele, hogy ez a távolság egy kicsit nagyobb, mint, hogy minden hétvégén hazaugorjunk ebédelni, vagy csak úgy hazarohangáljunk, ha úgy tartja kedvünk. Haza alatt természetesen Magyarországot értem. Több okból is lehetetlen lenne ezt megtenni, egyrészt a szabadidőnk kötött, és ez már jó pár éve így van. A lányok miatt az iskolai szünetekhez kell igazítanunk az utazásokat, ahogy gondolom mindenki másnak is, akinek ilyen korú gyereke, gyerekei vannak. Másrészt hiába szeretné az ember, hogy tripla annyi szabadság álljon a rendelkezésére, mint amennyi van, ez kivitelezhetetlen. Egyébként egy-egy hazaútnak vannak anyagi terhei is, ami ha heti rendszerességgel mennénk haza, akkor már lehet, hogy nyomasztó lenne.

Az iskolai szünetekről annyit, hogy például a nyári szünet mindig máskor van, nyilván egy adott időn belül tologatják, de akkor is máskor van. Idén például augusztus 3-án kezdődik majd az iskola a nyári szünet után, de 2019-ben csak augusztus 15-én fog kezdődni, utána még később és így tovább. Persze ehhez igazodóan, a tanévnek sem mindig ugyanakkor van vége, a szünet pedig fixen 6 hét. Nagyobbik iskolájában kerek-perec kijelentették, hogy senki nem reménykedjen abban, hogy bármilyen szünet, akármilyen indokkal meghosszabbítható, mert túl sokan éltek ezzel a lehetőséggel, és az igazgatónő nem kíván igazodni egyes családok szokásaihoz, inkább a családok igazodjanak az iskolához. Persze 3 napig nem kell orvosi igazolás a gyereknek, elég ha ezt a szülő igazolja, de azért ezzel sem illik visszaélni. A három nap, nem egy tanévben értendő, hanem 3 összefüggő napra kell gondolni, például ha a gyereknek teszem fel, egyik nap van baja, de a másik nap már nincs, akkor nem kell vele orvoshoz rohangálni. Ez egyébként jó, az meg nem, hogy nincs síszünet.

Tehát. Adott, hogy hány nap és mikor áll az ember rendelkezésére, ami nem nagy újság, mert általában mindenkivel így van ez, kivéve, ha nem kell dolgoznia, a gyerekek magántanulók, vagy ha valaki világjáró, egy hajóval körbeutazza mondjuk a világot. Karácsonykor például a városban járt egy amerikai pár, akik a két gyerekükkel együtt épp azon vannak, hogy bejárják a világot, és erről blogot is írnak, na nekik tök mindegy mikor van szünet, és mennyi a szabadság, de nekünk nem.

A Zuram is mondta már sokszor, hogy ha minden hónapban csak úgy elutalnák a fizetését, ő is sokkal több időt töltene utazással. Szerintem a főnökeinek még nem említette a dolgot, de nem is hiszem, hogy kíváncsi lennék a válaszra. A kollégáinak már mondta, ők mélyen egyetértettek, de közülük sem vetette fel még ezt az újító jellegű megoldást, arra kérdésre, hogy mitől lenne elégedettebb egy-egy alkalmazott.

Amíg otthon éltünk, Magyarországon, addig nem volt olyan jellegű problémánk, mint például, hogy hol töltjük a karácsonyt, mert a Budapest Szeged távolság viszonylag gyorsan letudható, na de most. Minden egyes ünnep, családi esemény, honvágy, kívánság külön szervezést, beosztást igényel.

A mi családunk ugyebár 4 tagú, tehát 4 ember programját, szabadidejét, óhaját-sóhaját kell egyeztetni. 4 embernek általában nem ugyanaz a bánata, véletlenül sincs egyszerre honvágya, a kamasz gyerekek problémáit, vágyait meg még ők maguk sem értik, vagy mire megértenék, már teljesen más gondokat találnak ki maguknak. Lehetne mondani, hogy a gyerekek majd alkalmazkodnak hozzánk, na de ez nem így van. Nagyobbik már megkapta az idei versenynaptárát, ami azt jelenti, hogy fogalmam sincs mikor megyünk nyaralni, és azt, hogy nagyjából egy szabad hétvégénk sem lesz attól a pillanattól kezdve, hogy vízre lehet rakni a vitorlásokat. Most még csak erőnléti edzéseket tartanak, ez azért könnyebb, de a vitorlás versenyek majd egész hétvégés programok lesznek. Itt nincs valami sok lehetőség, vagy nagy tó, így utaznunk kell. Ezt persze tudtuk, amikor bevállaltuk, hogy járjon. Számoltunk azzal a lehetőséggel, hogy szeretni fogja, és versenyezni is akar majd. Pontosítanék, én számoltam azzal a lehetőséggel, hogy az apja megbolondítja a lányát, és egész nyáron míg az Olimpiát figyeljük, arról győzködi a gyerekét, hogy ő is kijuthat, ha elég kitartó, mármint a gyerek, nem az apja. Ehhez azonban nekünk is elég kitartónak kell lennünk. Kisebbik csak úszni jár, és nincs benne nagy hajlandóság a versenyzésre, gitárverseny meg csak egyszer van egy évben a zeneiskolában, az nem tétel, hisz az csak egy szombat. Van egy naptárunk, ahová egész évben vezetjük, hogy ki, mikor, hova, mit, és bizony ez a naptár egyre csak telik, holott még a januárnak sincs vége.

Egy biztos pont van, ha szünet van az iskolában, akkor mindenhol máshol is szünet van, mármint a munkahelyen nem, csak a gyerekek iskola utáni tevékenységi szünetelnek kicsit.

A fentiekből tisztán következik, hogy mindenféle szabadságunkat az iskolai szünetekhez kell igazítani, gondolom ahogy mindenki másnak is, akinek gyerekei vannak, ez nem újdonság, még mindig nem.

Ebben az időszakban kell megoldani az összes nyaralást és családlátogatást. Itt a bökkenő. Az utóbbi időszakban szinte minden családi eseményből kimaradunk. Se ballagás, se keresztelő, se esküvő. Nem kérhetem minden házasodni vágyó rokonomat arra, hogy legyen olyan kedves a német nyári szünethez igazítani élete legfontosabb napját. A szünetek miatt sem megy, és amiatt sem, hogy ha autóval megyünk akkor 1 nap az út oda, egy nap vissza, repülővel is egyébként, csak akkor nem 12 óra csupán mondjuk 6 (nem a repülőút annyi), de akkor meg meg kell szervezni, hogy valaki mondjuk elszállítson bennünket Szegedre kocsival, ha meg arra nincs lehetőség, akkor vonattal, de az meg már elég macerás ahhoz, hogy akkor inkább kocsival menjünk. Mivel nekem elég nagy családom van, elég sok eseménnyel, így nem érzem magam emiatt túl jól.

A szülinapokat sem tudjuk úgy tartani, hogy na akkor mindenki jöjjön el hozzánk, vagy látogassunk haza. Mindig igazítani kell valahogy, hogy passzoljon mindenkinek. Mivel mi mind a négyen nyáron születtünk, így amikor a nyári szünetben hazaérkezünk, akkor tartunk egy nagy összevont szülinapot. Visszafelé is így igaz, amikor hazamegyünk, aki a környéken jár, gyorsan felköszöntjük, biztos, ami biztos. Gyakran el is veszítem a fonalat, hogy kit mikor köszöntöttünk fel, vagy felköszöntöttünk-e egyáltalán, pedig igyekszem megjegyezni.

Amikor hazamegyünk én előtte már pár héttel elkezdem szervezni, hogy barátokkal, rokonokkal, kivel mikor hogy tudunk találkozni, és sajnos nem tudok mit tenni, kevés ideig vagyunk otthon, mindenkire nem jut idő. De mostanra már, ha valaki utólag mondja, hogy nem is szóltatok, hogy itthon vagytok, akkor már minden lelkiismeret-furdalás nélkül tudom azt mondani, hogy direkt nem, mert előre láttam, hogy most nem fér bele még egy este a sörözőben mondjuk, nem, a kézművesben sem, a francba, pedig oda mennénk. Ha ügyes vagyok, akkor több embert tudok összeszervezni egy időpontra, de ez nem mindig jön össze. Persze nem azért, mert nem vagyok ügyes, hanem azért, mert mindenki másnak is adott a szabadideje, vannak főnökeik, gyerekeik, és még egy csomó más dolog is korlátozhat bárkit. Nem is várom el senkitől, hogy hozzánk igazodjon, ahogy nekünk sem megy ez mindig.

Külön nehéz a dolgunk, abból a szempontból, hogy a családunk Szegeden él, de mivel mi Pesten éltünk, így a barátaink, a lányok barátai bizony Pesten vannak. Tehát még ezt is meg kell oldani valahogy. Nem panaszkodom, mert általában sikerül.

A legkevésbé szeretem ünnep a karácsony. Amúgy semmi bajom nem lenne vele, de a karácsonyi szünet nagyon rövid, alig pár napot tudunk otthon tölteni, utána meg rögtön ott a szilveszter. Mióta kiköltöztünk próbáltunk már egy-két variációt. Először rögtön, ahogy vége lett az iskolának elindultunk Magyarországra. Na ezt soha többet! Rajtunk kívül ugyanis még nagyon sok ember indult el, ami azt eredményezte, hogy Rajkától eljutni Pestig laza 4 óra volt. Kipróbáltuk azt a variációt is, hogy nem megyünk haza a karácsonyi szünetben, de akkor meg rosszul éreztük magunkat, mert a család egy részéről le kellett mondanunk. Idén arra a megoldásra jutottunk, hogy 24-én szépen békésen itthon voltunk együtt, és csak 25-én indultunk el haza, de azzal a csavarral, hogy Prágában aludtunk is egy éjszakát. A Zurammal megbeszéltük, hogy nem szeretnénk azt, hogy a lányaink úgy emlékezzenek majd vissza, hogy soha nem volt itthon velünk karácsony, nem volt karácsonyfa, emlékezzenek vissza inkább úgy, hogy jártunk mindenhol, és még kirándultunk is, és valójában tök jó dolog ez az egész. Jelentem ez bevált. Na jó, azt még nem tudom, hogy hogy fognak visszaemlékezni, de a prágai kirándulást nagyon élvezték, azután a karácsonyozásokat is.

Most először nem szerveztem senkivel semmilyen találkozót, beszélgetést, csak úgy fussunk összét, hanem helyette eljutottunk moziba, kétszer is, és még színházba is. Itt Wolfsburgban is van színház, sőt már voltunk is, és hogy tovább tetézzem már jegyünk is van a következő darabra, amire el szeretnénk menni, de ez azért nem olyan.

A szilveszter is mindig kérdés, főleg most volt megfontolandó, mivel 2-a már munkanap volt. Sokáig beszélgettünk róla, hogy maradjunk-e, vagy visszajöjjünk, de maradtunk, viszont elsején el is indultunk visszafelé. Ismét Prágában aludtunk, ha valaki kíváncsi hol ne vegyen ki szobát, szívesen elárulom. Szilveszternél is mindig kérdés, hogy hol, itt, vagy ott, vagy kivel, meg hol, meg mit, meg hol. A legszánalmasabb az volt, amikor Wolfsburgban maradtunk, és éjfél előtt nem sokkal közölték a gyerekeink, hogy ez életük legrosszabb szilvesztere, 4-en voltunk otthon, majd hajnal 2 körül ők még vígan ébren voltak, bezzeg én elaludtam a tv előtt. Ennek folyományaként inkább azóta inkább igyekszünk valami programot találni.

Arról nem is beszélek, hogy azon kívül, hogy hazajárunk Magyarországra, még általában szeretnénk eljutni másfelé is. Egyáltalán nem szeretnénk visszautasítani például egy Svédországi látogatást mondjuk, vagy kihagyni egy-egy remek kirándulási lehetőséget, persze erre tartogatjuk a hosszú hétvégéket, amiből nincs sok és természetesen még véletlenül sincsenek összhangban más országok hosszú hétvégéivel, na jó, pár vallási ünnep azért mégis. Lehet tényleg meg kéne beszélni valakivel, hogy csak úgy utalják el a fizetéseket.

Most persze itt az új év, új lehetőségek, eddig még egy családi eseményről sem tudok, mindenkit kérek, szóljon időben.

Félre ne értse senki, nem panaszkodom, ismerem a közhelyeket miszerint, arra jut idő, amire szeretnénk, meg nincs akadály meg hasonlóak, de nem, és de van. Amúgy nem az a kérdés, hogy van-e feladat, hanem az, hogy hogyan tudjuk megoldani. Na tessék! Én is tudok bölcsességeket mondani, indítok is mindjárt egy facebook oldalt, vagy írok egy könyvet.

Svédországban

Ahogy terveztük, sőt annál sokkal jobban sikerült az út Svédországba, és ez minden szempontból igaz. Első tervezett megállónk a komp volt, ahová annyival hamarabb érkeztünk, hogy elértük az eggyel korábbi kompot. Ehhez hajnal kettőkor keltünk, és háromkor már úton is voltunk. A lányok a kompot várták legjobban. Hideg volt, így többnyire a komp belsejében töltöttük az időt, illetve kicsit ki is merészkedtünk. Nos, a kompon mindenki álmos volt, ahogy mi is, meg a komp is, de gyorsan megérkeztünk Dániába. A következő fontos eseményig is gyorsan eltelt az idő, mert alig vártuk, hogy végre átkeljünk az Öresund hídon. Ez a híd Koppenhágát köti össze Malmövel, és Európa leghosszabb hídja, azon kívül még, nemcsak egyszerűen egy híd, hanem egy olyan híd, melynek az egyike vége egy alagútba vezet bele, vagy ki, attól függ melyik oldalról nézzük. Nos ezt nagyon vártuk, hogy alagútba be, majd alagútból ki, hídra fel, és micsoda látvány. Plusz még, ezen a hídon is játszódik A híd című skandináv sorozat, amit egyszer úgy megnéznék, mert még csak az amerikai verzióját láttam, de szinte biztos vagyok benne, hogy a skandináv jobb, szóval valaki meglephet nyugodtan egy dvd-vel, mondjuk ha van magyar felirat, az sokat segít.

De vissza a hídhoz, nem mondom, hogy csalódás volt, inkább azt, hogy mi vártunk sokat, mert a kocsiból korántsem látszik annyi minden, mint egy légifelvételről mondjuk. A hídról a látvány már fantasztikus volt, csak az alagútból ki, hídra fel nem volt olyan különleges, mint hittem. Persze vettem a telefonommal az egészet, és a felvételen is csak annyi látszik, hogy alagút, alagút, alagút, alagút aztán világos, pont mint egy hegyi alagút esetében. Egyébként a hídon való áthaladásért fizetni kell, de ha az ember előre megveszi, mondjuk a kompjeggyel együtt, a hídjegyet, akkor lehet valamennyit spórolni. Ami még furcsa volt, hogy a kompról lehajtva egyből határellenőrzés volt, ettől már elszoktunk, de gyakorlatilag meg sem nézték az okmányainkat, csak intettek, hogy menjünk. Mentünk.

Azért volt nagyon fárasztó része az útnak, mert biztos hülyén hangzik, hogy már hozzászoktunk a német autópályák no speed limites szabadságához, de hozzá lehet szokni, a svédek viszont valamiért imádják a 120-as táblát. Nem szoktuk nem betartani a sebességkorlátozásokat, így mi mentünk szépen 120-al, de azért a többség nem. Nos, hogy izgalmasabbá tegyük az utat, a lányokat arra biztattuk, hogy nézelődjenek csak, mert ha valahol akkor itt aztán láthatnak rénszarvast. Persze nem, mert fel lettünk világosítva, hogy a rénszarvasok nem errefelé laknak, inkább jávor lesz az, de a nem tudásunk  egyáltalán nem zavart bennünket abban, hogy tudatlanságunkat még terjesszük is. Tehát a lányok figyelték a szarvasokat, a réneket, de nem láttak, ellenben rendkívül rossz szóvicceket tudtak gyártani. Érthető, ők is hajnal kettőkor keltek. Beszálltunk hát a mókába, és kiderült, hogy ha valaki nagyon rossz szóvicceket tud gyártani, az a Zuram. Ami a legjobb, hogy ezen mi rengeteget kacarásztunk, és gyorsan telt az idő.

A tervezett időpont előtt vagy 1,5 órával értünk Göteborgba, és nagyon gyorsan odataláltunk Gáborékhoz. Következhetett a nagy találkozás. Nos az ő nevükben én nem beszélhetek, de a mi nevünkben igen. Gáborral ugye már találkoztunk, csak a feleségével és a lányaival nem. Nos, az egész család sokkal kedvesebb, mint azt valaha gondoltuk volna. Gabival (Gábor felesége) azonnal megtaláltam a közös hangot, sőt közös témát (ő is odavan a skandináv krimikért pl.), és ez így maradt végig. A Zurammal kapcsolatban nem is lehetett ez kérdés, hogy tud-e beszélgetni vendéglátóinkkal, mert akik autógyárban dolgoznak, azok egész biztos napokon keresztül tudnak egymással beszélgetni, még ha a  másik fél nem is VW csak Volvo.

Ettünk, ittunk beszélgettünk, a fiúk leléptek a kikötőbe, hogy megnézzék Gábor új hajóját. Hívtak minket is, de én többször is céloztam rá, hogy mennyire érdekel. Így én Gabival mentem, és megnéztük az új házat, amit nemrég vettek, igaz a költözéssel még várniuk kellett pár hónapot. A házkeresés, bankok, konstrukciók szintén kimeríthetetlen téma, de a legjobb ezután következett, beugrottunk egy Ikeába. Gabi mondta, hogy ha honvágya van, mindig ide jön, mert az Ikea pont olyan, mint bárhol. És tényleg. Mi egyébként régen sem jártunk gyakran Ikeába, és most sem. Több dolgot sem szeretek ezzel kapcsolatban. Például, hogy kb. 1 hetes bevezető udvarlást, felvezetéssel és tárgyalással kell eltáncolnom, hogy a Zuram hajlandó legyen betenni oda a lábát, ha meg már betette, akkor elég sok helyen kell végighallgatnom, hogy mi mennyire haszontalan, különös tekintettel az illatos gyertyákra. Ez utóbbi gyújtogatását megtiltotta az orvos, az allergiás asztmámra való tekintettel, tehát ez a rész egyébként is kerülendő. Ha meg már elmegyünk az Ikeába, és nem is kellett udvarolnom, és a Zuram arra biztat, hogy nézzek szét nyugodtan, szívesen cipeli a bevásárlószatyrot, válogassak, ami csak kell, akkor az meg gyanús, és amúgy is rögtön lelkiismeret furdalásom támad, hogy szegény mennyire rosszul érzi magát, mennyire nem szeret itt lenni. Esetleg még, úgy nagyjából 10 percen belül elegem lesz a tömegből, és csak túl akarok jutni az egészen. Jah és ha egyedül mennék, akkor elmaradna a fent említett rituálé valamelyike, és nem is érezném jól magam. Tehát csak ritkán és akkor is célirányosan, és még így is mindig baromi sokat kell fizetni a kasszánál, pedig nem is vettünk semmit, illetve alig valamit.

Mire hazaértünk Gabival, kisebbik gyermekem már egész kiborult, és magából kikelve hisztizett valamin, ami egyébként nem szokása, de hajnal kettőkor kelt, és ez valahol megbosszulja magát. Nem győztem elnézést kérni, de Gabi csak annyit mondott, hogy pont, mint az ő gyerekei, ami pont elég volt ahhoz, hogy ne érezzem magam borzasztó kellemetlenül. Nem szeretném vendéglátóinkat kibeszélni, egyrészt nincs erre felhatalmazásom, másrészt, a pár fenti mondatból is kiderül szerintem, hogy mennyire jól tettük, hogy összeismerkedtünk. Gáborék tényleg az egyik legközvetlenebb, legsegítőkészebb család, akikkel valaha találkoztam.

Tehát megpróbálok úgy mesélni tovább, hogy őket kihagyom, ami baromi nehéz lesz, és bocsánat kedves Család, ha nem sikerül.

Bejártuk Göteborgot, kicsit gyalog, kicsit hoponhopoff-al, amiről egyáltalán nem szálltunk le, csak mentünk egy kört. A lányok konkrétan aludtak, hiába még nem pihenték ki az előző napi korai kelést. A buszozás legizgalmasabb része az elindulás volt, mivel ki volt írva egy táblára, hogy mikor jön a busz, ami nem jött. Nem vagyunk ideges emberek, vártunk, meg még rajtunk kívül vagy 15-en. Már épp feladtuk volna, el is mentünk megnézni a hajós kirándulást, hogy mikor indul, de ekkor megérkezett a busz. A hajó az időjárásra való tekintettel nem volt olyan szimpatikus nekünk, mert mázlink volt, és sütött a nap, de akkor is hideg volt. Odamentünk tehát a buszos csávóhoz, hogy akkor vennénk jegyet, és diszkréten jeleztük, hogy a táblára tök más van írva. Csávó lazán megvonta a vállát, majd kicserélte a táblán levő cetlit, hogy sorry, az az érvényes, és köszi, hogy szóltunk. Ami nagyon tetszett, hogy bárhol, de tényleg bárhol tudtunk kártyával fizetni, egyáltalán nem volt szükség készpénzre. Gábor mesélte, hogy az ő lányaik a bankkártyájukra kapják a zsebpénzt is, mert a suliban is azzal fizetnek az ebédért. Na, ezt a szokást örömmel átvenném a svédektől. A parkolást is simán fizettük kártyával, nem volt szükség apróra, utánajárásra, semmi.

Göteborg amúgy elég élhető városnak tűnt, nem mintha nagyon pontos képem alakulhatott volna ki pár nap alatt, de így tűnt. A környezet, a tenger nagyon szép, hozzá tudnék szokni, de azért elég más, mint amihez már hozzászoktam, mindent lehetne újra tanulni. A nyelv, hát az teljesen érthetetlen, és idegen, de gondolom megtanulható. No persze vicces is, mert hiába vagyunk már érett felnőttek ezen a fika-kaka kérdéskörön azért röhögtünk, és amikor újra szóba került, akkor megint.

Megtekintettünk egy óriásinak tűnő parkot, ahol mindenféle állatokat lehet megtekinteni, amolyan ingyenes állatkert féleség. Kitűnő idegenvezetést tartott nekünk Gábor nagyobbik lánya, amibe belekapcsolódtak a mi lányaink is, és szerintem még életünkben nem vihánckodtunk ennyit egy séta során. Egyébként a legcukibbak a szabadon mászkáló mókusok voltak, akik megtiszteltek minket azzal, hogy egész közel merészkedtek hozzánk, no nem érintésnyi távolságra, csak épp annyira, hogy láthassuk őket. Mind a kettőt. Itt Wolfsburgban is vannak mókusok, meg vadlibák, meg nyulak, meg borzok is, de főleg nyulak.

Nyilván botorság lenne összehasonlítani Göteborgot Wolfsburggal, mert hát Göteborg nem csúnya, Wolfsburg pedig nem szép, Göteborg egy nagy város, Wolfsburg pedig kicsi, Göteborgban is szokott hideg lenni, Wolfsburgban is, ott vannak sirályok, itt meg libák megjegyzem ez utóbbiakat senki nem hívja a tenger patkányainak, és nem is lopják el a kaját az erkélyről, tehát simán kitehetem hűlni a tepsi sültcsirkét, nem úgy, mint göteborgi barátaink. Ott lehet vitorlázni, itt is, csak nem nagyon. Szóval értelmetlen lenne összehasonlítani, akárcsak Svédországot, Németországgal. Mi azért megtettük, és alaposan kibeszéltük a magyar, a svéd és a német oktatást is. Eléggé irigylem Gáboréktól, hogy az ő lányaik alanyi jogon tanulnak magyart, mert az jár nekik, és nem csak a nyelvet gyakorolják, hanem tanulják a földrajzot, irodalmat, ünnepeket, szokásokat is, erre jegyet is kapnak, tehát nem csak úgy üldögélnek a gyerekek az órán. Ezt valaki bevezethetné itt is.

Csodaszép helyeken jártunk, például Marstrandon, de már az odavezető út is elég látványos, ha fogalmazhatok így. Nem volt aznap jó idő, de legalább nem szakadt az eső, és alig voltak a szigeten, állítólag ez a nyári időszakban nincs mindig így. El is hiszem, én is ott lógnék egész nap, sőt már ki is választottuk a házunkat, hogy ha nyernénk a lottón, melyikbe költöznénk, nem olyan könnyű ám választani, mert elég sok helyről tűnt tökéletesnek a kilátás.

Ettünk egy all you can eat-es kínai, vagy nem tudom milyen étteremben, ahol jó volt látni, ahogy a négy magyar gyerek alig győzi enni a kagylót, rákot tengeri herkentyűket. Azóta már felfedeztük, hogy Wolfsburgban is van ilyen, ami egyből a gyerekeim kedvenc éttermévé vált.

Összességében nagyon kevés időnk volt bármire is, de azért szembetűnt pár dolog. Például az, hogy Göteborgban nagyon sok a koldus, tudom, hogy egyébként nagyobb német városokban is, de itt Wolfsburgban elszoktam már ettől. Nem mondom, hogy itt nincsenek, de valahogy Göteborgban ez sokkal szembetűnőbb volt, vagy csak a koldusmaffiáról szóló skandináv krimit nem kellett volna olvasnom. Ami tetszett, hogy nagyon sok apuka volt gyerekkel a parkban, játszótéren, meg úgy városszerte. Annak idején mikor az én lányaim picik voltak, alig látták az apjukat. Persze voltak apás programok, de a Zuram folyton dolgozott, mellette egyetemre járt, és volt, hogy több munkahelyen is teljesítenie kellett. Az, hogy hétköznap délután 3 körül ő legyen a lányokkal a játszótéren, na olyan nem fordult elő. Olvastam, és ettől még lehet, hogy tévesek az információim, hogy Svédországban elfogadott dolog, hogy apu menjen gyesre a gyerekkel, amíg anyu dolgozik, és ez elég jól hangzik. Nem csak abból a szempontból, hogy apu többet lehet a gyerekkel, hanem hogy van rá reális esély, hogy a családban ezt el tudják dönteni, anélkül, hogy a család éhenhaljon apu keresete nélkül. Bár nem ismerem a svéd szociális rendszert, szóval lehet alapból nem halna éhen senki. Az Ikea parkolójában az is feltűnt, hogy apu fogja a gyereket a karján, míg anyu pakolja be a böhöm nehéz kartonokat a kocsiba. Nos az egyenjogúság fontos, de inkább azért a gyereket fognám.

Bármikor visszamennék, sőt nyaralni is, de a Zuram szerint hülyeség olyan helyre menni nyaralni, ahol hideg van (nem tudom honnan veszi), de legalábbis hideg a tenger (nekem tök mindegy, amúgy se megyek bele), szóval a nyári skandináv körút még várat magára.

Hazafelé bementünk a város outletjébe, mert állítólag olcsón lehet vitorláscuccokat venni a szezon elején, és hát mi még bőven az elején voltunk. Itt elég furcsa volt az eladók hozzánkállása, eddig ha bármilyen boltba bementünk, legalább köszöntek. No, itt nem. Nagyjából, mintha ott se lettünk volna, kicsit kezdtem már magam úgy érezni, mint Julia Roberts a Micsoda nőben, mikor kinézték a puccos ruhaboltból, a Rodeo Drive-on. Itt mondjuk nem kinéztek minket, csak átnéztek rajtunk, kivéve egy üzletet, ahol az eladó, egy fiatalember igen kedves volt. Nemcsak, hogy köszönt, de még segített is, meg tanácsokat adott, és miután nagyobbiknak bevásároltunk a vitorlázáshoz szükséges holmikból, még a lányok ingyen elhozhattak egy baseball sapkát is. Mondtuk, hogy mire lenne még szükségünk, ő meg, hogy majd júniusban jön az új áru, és szeretettel vár minket. Mondtuk, hogy ennek nagyjából semmi esélye sincs, de talán idén, vagy jövőre, vagy azután.

Hazafelé eseménytelennek mondanám az utat, leszámítva a kompot. Ott egy elég félelmetes jelenséggel sikerült összefutnunk, ez pedig a távol keleti turistacsoport. Nem, nem attól félelmetesek, hogy fényképeznek, mert nem fényképeztek, viszont csak csapatban mozogtak, ami azt jelentette, hogy 20 fő volt egy ember. A mosdóban, a boltban, és mindenhol, mint valami raj. Simán átgázoltak rajtunk, alig tudtam kisebbiket bejuttatni a mosdóba, majd ki. A boltban mindent felvásároltak, egyébként az a vámmentes bolt hülyeség, minden pont olyan drága volt, mint máshol. Nem igazán értettem, hogy mit kezd egy ember 15 flakon testápolóval, de nem is akarom tudni.

Kisebbik már többször érdeklődött, hogy mikor megyünk újra, tehát jól érezte magát, ahogy mi is, de most Gáborék vannak soron, nekik kell ellátogatni hozzánk.