VOR-Alicante-2018

Végre, végre indulhattunk a VOR faluba, a verseny megnyitójára. Volt aki lelkesebb volt, volt aki kevésbé, de azért ki senki nem hagyta volna. Hágában is elég jó volt a rendezvény, pedig az “csak” egy megálló volt, viszont ez meg a megnyitó. A kapunál elég sokan várakoztak, de gyorsan ment a beengedés, de előtte volt egy kis biztonsági vizsgálat, táskába nézés ilyesmi. Természetesen volt nálunk egy üveg ásványvíz, amit ki kellett nyitni, és két lehetőség volt, meginni, vagy kiönteni. Megittuk, mert azt gondoltuk, hogy bent drága lesz az innivaló, és nem tudtuk, hogy lesznek-e ivókutak. Minden belépő kapott egy kupont, én nem, de ez nem is tűnt fontosnak. Kisebbik már örült, hogy tuti ezért adnak valamit, és már be is állt az első sorba, ahol feltehetően osztogatnak valami nagyon fontos dolgot, de mire sorra került a nagyon fontos dolog már el is fogyott. Nem tudtuk meg mi volt az, talán toll, talán matrica. A mellettünk álló sorban viszont a kuponért cserébe kulacsokat osztogattak, hogy a bent lévő ivókutakból meg lehessen tölteni azokat, és tudjunk inni. Ez elég jó ötlet volt, sokan többször is sorba álltak kuponért, és én is visszamentem egyért. Megkaptuk a kulacsokat, kisebbik végig izgult, hogy vajon milyen színűt kap, mert a dobozokon volt pink, zöld, meg kék, de rájöttünk, hogy csak szürkét adnak. Erről ez jutott eszembe: Trabant

A hivatalos megnyitóig még volt egy kis idő, ezért körbe néztünk. A kikötő U alakú volt, és a bejárattól lehetett jobbra is meg balra is menni. Mi balra indultunk el, mert arra volt a színpad, és úgy sejtettük, hogy ott lesz valami. Volt, de tévedtünk, mert nem az. Nem kis távolságot kellett lesétálni, de ezért voltunk ott, közben a lányok begyűjtöttek néhány képeslapot és posztert, de azért elég csalódottak voltak, mert Hágában pólót, esőkabátot, napszemüveget kaptak, ahhoz képest ez semmi. Nem győztem mondani, hogy nem ezért jöttünk, de kisebbik közölte, hogy ő már pedig ezért, és ugye én sem gondoltam komolyan, hogy ő a hajók miatt jött. Nem.

Megnéztük a hajókat, illetve nagyobbik és az apja megnézte a hajókat, én meg kisebbiknek kerestem árnyékot, ami nem volt, de megtaláltuk az ivókutat, ami tök jó volt, leszámítva azt a tényt, hogy langyos víz folyt belőle, a semminél jobb. Nagyobbik beállt egy sorba ahol egy csörlőt lehetett kipróbálni, nem mintha nem látott volna még csörlőt, de, ilyen típusút még nem próbált, és szerette volna, ráadásul mérték a sebességet is, hogy milyen gyorsan tudja tekerni, de mindig amikor sorba került volna, akkor beugrott elég egy szemfüles gyerek, és már harmadszor  maradt le, amikor is kezdődött a menj közelebb, de én nem vagyok olyan, de tolakodj, de én nem tudok – párbeszéd, aminek naná, hogy sírás lett a vége. Megbeszéltük, hogy ez így nem fog menni, itt bizony ez megy, tolakodni kell és kész. De ő azt nem tud, de akkor lemarad, akkor lemarad. Ennyiben maradtunk.

Elsétáltunk a színpadig, ahová nem engedtek be, mert ott csak koncertek lesznek, megnyitó nem. Volt térképünk, ahol az volt, hogy a megnyitó nagyjából mindenütt lesz, de azt meg nem tudtuk elképzelni, hogy hogy. Visszasétáltunk majdnem az U betű közepéig, ahol is kisebbik közölte, hogy most ő igényelne egy mosdót. Hurrá! Azt a színpadnál láttam utoljára, megbeszéltük a Zurammal, hogy én visszamegyek kisebbikkel, ő meg várja nagyobbikkal a megnyitót, mi meg sietünk vissza. Dehogy siettünk. Már alig bírtunk menni, és visszafelé pont nem volt sor annál az épületnél ahová egy hajó volt kiállítva, kettévágva, hogy meg lehessen nézni mennyi helyen, milyen körülmények között élnek a versenyzők a verseny ideje alatt. Reménykedtünk egy légkondiban ezért bementünk. Ez mondjuk volt Hágában is, tehát már láttuk, de azért megnéztük még egyszer, és újra megállapítottuk, hogy ez nem nekünk való.

Közben a Zuram már vagy nyolcszor hívott, csak én nem hallottam, mert elkezdődött a megnyitó. Rohantunk vissza, amikor is kérdőre vont, hogy hol a manóban voltunk. Mondtam, hogy egész a színpadig vissza kellett mennünk, mert ott voltak a mosdók. Láttam, hogy nem érti, én meg nem értettem, hogy miért néz rám úgy, mintha elment volna az eszem, de akkor megmutatta, hogy pont onnan indultunk el, ahol szintén mosdók voltak, csak hogy én azt nem vettem észre. Sebaj, sétáltunk egy kicsit, nem kicsit.

A megnyitó valóban elkezdődött, és két nagy csapat ment végig az U alakú kikötőn. Lányok és fiúk. Mindkét csapat be volt öltözve, és táncoltak élő zenére, mivel minden táncos csapatot élő zenekar kísért. Fantasztikus hangulatot csináltak. Kalózoknak vagy nem tudom minek voltak beöltözve. Nagyobbik óriási változáson ment keresztül az alatt a 20 perc alatt, amíg nem láttam. Simán odament a kalózokhoz és kérte, hogy fényképezkedhessen velük, sőt láttam, hogy még beszélgetnek is. Mikor visszajött hozzám megkérdeztem, hogy mi történt, mire ő közölte, hogy fantasztikus a hangulat, nagyon jól érzi magát, és ha nem megy oda, nem lesz fényképe. Tényleg? Ezután megkérdeztem, hogy mégis milyen nyelven kéri a fotókat, és beszélget, mire azt válaszolta: -angolul, tudod anya, én tanulok angolul. -Komolyan? Tudtam ám, de azt nem, hogy meg is mer szólalni. Nem akartam elrontani az örömét, így nem emlékeztettem az egy órával ezelőtti sírásra. Azért még megkérdeztem, hogy mégis miről beszélgettek, mire elmesélte, hogy semmi különös, csak megkérdezték, hogy honnan jött, mire mondta, hogy Magyarországról. Aha! Ő is össze van ilyenkor zavarodva, de a Zuram már kijavított sokszor, hogy nem, mi Németországból szokunk már érkezni. Nagyobbik erre mondta, hogy de tulajdonképpen oda  meg Magyarországról, és most meg Hollandiából repültünk, tehát több helyes válasz is létezik. Mé’ nem az apukájával beszélget?

Követtük egy kicsit a táncosokat, lelkesen videóztunk, fényképeztünk. Még kisebbiknek is tetszett, mivel fúvós zenekar volt, és volt trombitás is. Egy idő után viszont ugyanazt a koreográfiát ismételgették, így elérkezettnek láttuk az időt, hogy bemenjünk a VOR múzeumba. Így is tettünk. Volt légkondi. Természetesen itt is az volt az első kérdés, hogy honnan jöttünk, de szerencsére a Zuram válaszolt, így nem jöttem zavarba. Nem nagy meglepetés, ha azt mondom, hogy a múzeumban a VOR történetét tekinthettük meg, modelleket, útvonalat, és egy csomó olyan dolgot, ami a vitorlázókat érdekelheti, kisebbiket meg nem, így mi mindig jó pár lépéssel előrébb jártunk, mint azok, akik érdeklődtek. Volt egy nagy szimulátor, két hajót lehetett versenyeztetni egymással. Egy hajót két embernek kellett irányítani. Volt egy nagy kivetítő azon lehetett követni a hajók mozgását, na meg látni, hogy merre kell menni. Egy ember állt elől, neki is kellett tekergetni valamit, valami oszlopon, a másik meg hátul és előtte is volt egy oszlop, amin mindenféle dolgot lehetett állítani. Nagyobbik és a Zuram beálltak az egyik hajóhoz, én meg kisebbik a másikhoz. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a mi csapatunk arra se jött rá, hogy mit kell csinálni, amíg a Zuram meg nagyobbik olyan lelkesen “vitorláztak” hogy csak na. Totál ugyanazt hallottam, mint edzésen, állítsd szélnek, félszél, figyeld a vitorlát, meg ilyenek, amíg a mi hajónk továbbra is egy helyben állt. Ekkor javasoltam kisebbiknek, hogy ne égjünk tovább, menjünk. Ekkor egy srác megszólított bennünket, magyarul, és megdicsérte a Zuramékat, hogy milyen jól megy nekik. A Zuram megköszönte, és mondta, hogy ők vitorláznak és azért. Volt egy terem, ahol vetítés volt, és pont azt a részt sikerült megnéznünk, amikor megemlékeztek egy versenyzőről, aki a verseny során veszítette életét. Nem volt túl vidám, így egy idő után javasoltam, hogy menjünk. Ez mondjuk jó alkalmat adott arra, hogy nagyobbik elbeszélgessen arról, hogy milyen fontos a biztonsági előírásokat betartani. Kifelé a múzeumból még ott volt egy shop, ahol mindenféle VOR-os dolgot lehetett venni, de nagyon drága volt. Nagyobbik azóta gyűjti a pénzét, hogy egy pulcsit meg tudjon majd venni magának, amikor idén megyünk Hágába.

Az U betű másik szárát már nem szerettem volna megnézni, mivel reggel óta gyalogoltunk, és már éhesek is voltunk, meg fáradtak is. Javasoltam, hogy menjünk és vacsorázzunk. Menjünk vissza a táblácskás helyre, az jó volt, finom volt, olcsó volt. El is indultunk, és eléggé meglepődtünk, hogy kint áll a sor az utcán, arra várnak a népek, hogy szabaduljon egy asztal. A Zuram azért bement érdeklődni, de neki is csak annyit tudtak mondani, hogy sor, várni kell. Az utcán is voltak asztalok, ott is volt kiszolgálás, de ott csak állni lehetett, és ahhoz nem volt kedvem. Átmentünk egy másik helyre, ez egy hálózat, több ilyen étterem is van a városban, Lizarran a neve. Itt is nagyon jó tapasokat  ettünk, de azért drágábban, mint a táblácskásban. Itt nagyjából az utolsó szabad asztalhoz ültünk le, és még javában vacsoráztunk, amikor hallottuk, hogy vége a megnyitónak, nagyon hangos volt a tűzijáték. Egyszer csak elkezdett özönleni a tömeg, és elég sokan akartak vacsorázni, mindenhol várt valaki egy asztalra, hogy felszabaduljon, de úgy láttam ez bevett szokás, senki nem türelmetlenkedett, a pincérek fejben tartották, hogy kinek melyik asztalt ígérték. Mi lassan elindultunk haza.

Másnap vegyes napot terveztünk, strand is és VOR is, először VOR természetesen. Megnéztük a programot, és lehetett vitorlázni, meg volt egy régebbi versenyhajó amire fel lehetett menni, meg volt még egy csomó dolog, ami az egyik gyereket érdekelte, a  másikat meg nem, de megígértük kisebbiknek, hogy másnap csak strandolás lesz, mert mi egy család vagyunk, és egy család tagjai úgy cselekszenek, hogy mindenkinek jó legyen. Egyszer egyikünk enged, másszor a másikunk, és a végén mindenki elégedett lesz. A VOR faluban kettévált a csapat, a Zuram beállt abba a sorba nagyobbikkal, ahol vitorlázni lehetett. A Zuram azt hitte, hogy majd nagyobbikat engedik optival egyedül menni, de én ezt eleve hülyeségnek tartottam, mert hogy? Hogy ellenőrzik, hogy ki tud vitorlázni, és ki nem, a Zuram által felvázolt koncepció életveszélyesnek tűnt, mármint ha valaki nem tud vitorlázni mégis megpróbálja, egy optiban, egy gyerek. Amikor odaértünk, akkor kiderült, hogy nem lehet csak úgy vitorlázni, be lehet szállni egy vitorlásba és viszik egy kört az érdeklődőket. A Zuramnak el is ment a kedve a sor láttán, de mondtam, hogy mán azonnal álljanak be a sor végére, mert legalább elmondhatja majd a gyerek magáról, hogy ő itt is vitorlázott. Nagyobbik csak annyit tudott ehhez hozzáfűzni, hogy igen, apa, igen apa, álljunk be a sor végére. Nem is tudom mit tett volna, ha az apja nemet mond, de nem mondott. Mi kisebbikkel kerestünk egy árnyékos helyet, ahová leültünk, és vártunk és vártunk és vártunk. Kisebbik megemlítette, hogy most nem adtak kupont, így nincs kulacs, pedig akkor vitt volna ajándékba a barátnőjének, de megbeszéltük, hogy nem baj, majd keresünk mást.

Kisebbik nézelődött, nézelődött, majd elkezdett nyaggatni, hogy menjünk el a Dongfeng épületéhez. Minden versenycsapatnak volt egy saját helye, ahol kiállított dolgokat, meg lehetett játékokat játszani és hasonlók. A Dongfengnek azonban elég nagy épülete volt és még autókat is állított ki. Nem értettem, hogy miért érdekli a gyereket néhány autó, de azután kibökte, hogy ő látja, hogy ott matricát osztogatnak. Hurrá, indulás matricáért, most már nekünk is van célunk. Volt is egy kisebb sor, de mi az nekünk, beállunk, ez ilyen régi szokás, ha sor akkor be kell állni a végére, mert ha kivárod, akkor kaphatsz valamit. Kisebbik egy matricában reménykedett. A sor elég lassan haladt, de nagyon ráértünk. A tűző napon álltunk, de jött egy bácsi és elkezdett legyezőket osztogatni, mi is kaptunk párat. Kisebbik már sokkal jobban volt, egy legyező sokkal jobb, mint egy matrica. Haladt a sor, mi türelmesen vártunk, amikor újra jött a bácsi, gondoltuk megint egy legyező, így nem is figyeltünk rá, amikor is odalépett kisebbikhez megböködte a vállát, mire kisebbik kérdőn ránézett, a bácsi meg vigyorogva kisebbik kezébe nyomott egy jojót. Egy jojót! Hát az meg még a legyezőnél is menőbb. Ahogy közelebb értünk a Dongfeng pavilonjához láttuk, hogy itt könyvdedikálás van folyamatban és egy nagy albumot osztogatnak a Dongfengről, mármint a vitorláscsapatról és nem az autókról. A könyvet az egyik versenyző dedikálta. Ekkor feltűnt, hogy a versenycsapatok tagjai mászkálnak a nép között, teljesen lazán, az egyik dongfenges például rollerrel járt körbe, és nézelődött. A könyveket Jang “Wolf” Jiru dedikálta, és közös fényképet is lehetett vele készíteni. Kisebbik teljesen odáig volt meg vissza, kicsit sajnálta, hogy a nővére ebből kimarad, de mivel csak megadott időközönként volt dedikálás, ő meg ugye a hajón volt, nem tudtunk mit tenni. Kisebbik érezte, hogy nagyon menő, hogy Wolf fog aláírni, hisz Wolfsburgból jöttünk. Szegényt kicsit sajnáltam, mármint Wolfot, mert neki is elég melege lehetett, és ott állni, vigyorogni, fényképezkedni, aláírni, nem lehetett egyszerű. Gyorsan levettem a fejemről a Bruneles napszemüvegemet, nehogy kizáró ok legyen a dedikálásnál. Végre mi is odaértünk, le kellett írni egy papírra, hogy kinek kérjük az aláírást, Wolf lemásolta a neveket, aláírta, fotó és már kész is voltunk. Amúgy nem, nem ismerem ilyen jól a versenyzőket, de ki volt írva a neve, és később utána is néztem.

Kisebbik elégedett volt, de teljesen. Utána azért még bementünk a kiállító terembe is, ahol csak autó  modellek voltak, de azokat megnéztük, mert volt légkondi. Egy kedves kínai hostess próbált eligazítani bennünket, hogy mi micsoda, de nem igazán beszélt angolul, inkább spanyolul, de az meg nekünk nem ment, de mindegy, nagy mosolygások közepette megértettük egymást. Viszont kaptunk matricát, egy fiatalember ragasztgatta mindenkinek a pólójára, de én ebből nem kértem.

Ekkor talált meg bennünket a Zuram és nagyobbik, egymás szavába vágva kezdték el a lányok mesélni az élményeiket. Kiderült, hogy a vitorlázás nem volt olyan, mintha ők irányíthatták volna a hajót, de azért jó volt, ráadásul kuponokat is kaptak, így lehet hazavinni a barátnőknek kulacsot, arról nem is beszélve, hogy ők meg Mapfrés csapattagokkal futottak össze. Nagyobbik oda is ment egy fotót kérni, mire közölték, hogy de ők nem is versenyzők. A Zuram közölte, hogy az egyáltalán nem baj, nagyobbik akkor is szeretne egy közös fotót. A Zuram később mondta, hogy egyébként az egyikük tényleg nem versenyző volt, de a másikuk igen, ő azért jobban megismeri a csapattagokat, mint én. A kép sikerült, és ez a lényeg. Nagyobbiknak nagyon tetszett a Dongfenges album. Lassan elindultunk, hogy megnézzük azt ami még kimaradt. Néhány csapatnak még nem érkezett meg a cucca a pavilonba, de a Mapfrénak igen, így ott a Zuram tudott magának egy hátizsákot venni, az előző VOR-os már szétment.

Megálltunk még a Turn the Tide on Plastic pavilonjánál is, nagyobbik nézelődött, amikor láttam, hogy megérkezett egy Dongfenges versenyző, rollerral. Gyorsan szóltam nagyobbiknak, hogy ha akar egy képet, akkor most lépjen akcióba, hátha Chen ‘Horace’ Jinhao hajlandó megállni egy fénykép erejéig. Az én nagyon felbátorodott lányomnak ezt nem kellett kétszer mondani, már ment is, kérte és kapta a fotót. Utána megkérdezte tőlem, hogy honnan tudom, hogy ő versenyző? Megosztottam vele a tapasztalataimat: először is a versenyzőknek nem simán csak a csapat neve van ráírva a pólójuk hátuljára, hanem a nevük is, valamint Chent pont láttam párszor, amíg a könyvre vártunk, mivel ő volt a másik csapattag akinek dedikálnia kellett.

Volt egy nagy félgömb alakú sátor, ahol vetítések voltak, a csapatokról, a környezetvédelemről, a női versenyzőkről, és még jó pár témáról. Ide is bementünk és végignéztünk pár kis filmet, de nem működött a légkondi, vagy a szellőztetés, így egy idő után már nagyon melegnek és levegőtlennek tűnt a sátor, inkább kimentünk, elindultunk megnézni azt a részt, amit még nem láttunk. Itt Volvókat lehetett tesztelni, gyerekeknek volt kézműves rész, de a lányok ehhez már nagynak érezték magukat.

Szép lassan elkezdtem felvezetni, hogy mi lenne, ha ma kihagynánk a strandot, mert már fáradtak vagyunk, meg késő lesz, mire hazaérünk, és akkor még autózzunk el a strandra, ááá, kinek van ahhoz kedve? Mindenkinek. Így nem is mondtam tovább az érveimet, mert a strand minden érvemet elmosta volna. Haza indultunk, érintve azon üzleteket, ahová kisebbik szeretett volna bemenni, mivel egy család vagyunk, egyszer az egyik enged, másszor a másik. A Zuram is rém türelmesen várta, míg kisebbik mindenféle plüss jószágokat, kulcstartókat és hasonlókat nézeget.

Majd elindultunk a strandra, de már autóval. És megérte, kicsit nehezebben találtunk parkolót, kicsit többen voltak, de a víz, a víz ismét fantasztikus volt, és másnapra csak ennyit terveztünk. Lustálkodást a parton.

 

 

Reklámok

Tapas, túra

Mielőtt megnyitott volna a VOR-falu, azelőtt még volt egy teljes napunk, csak strandolni. Kinézett a Zuram már korábban egy picit messzebbi strandot, ami gyalog is elérhető, csak nagyjából mire odaérnénk, fordulhatnánk vissza, de kocsival csupán fél óra. Itt jegyezném meg, hogy elvárásainkkal ellentétben a közlekedés átlátható, nyugodt, és lassú, pedig mi igazából valami ilyesmihez vagyunk szokva, de ennek ellenére meglepő volt. Valami déliesebbre számítottunk, mármint olyan olaszosra, egyik kéz a kormányon, másik a dudán, minden autó össze-vissza, de nem. Az autósok teljes türelemmel, sebességhatárokat közel betartva, azért közel, mert inkább lassabban közlekedtek a városban. A Zuram kis idő után ki is akadt, hogy: mé’ nem mennek má? Azután már cikázott a sávok között, mert idegesítette, hogy ha egyszer 50-el lehet menni, akkor: mé’ nem mennek má? Többszöri kérdésemre, miszerint siet-e valahová, csak annyi választ kaptam, hogy: nem, de akkor is. A telefon navija és folyton csipogott, hogy túl gyorsan megy, és ez alkalmat adott a lányoknak nagyjából 4 percenként szólni az apjuknak, hogy túl gyorsan megy. 50 helyett mondjuk 57. Egy fél órás utat is lehet mókássá tenni, vagy idegesítővé, ez csak mentalitás és hozzáállás kérdése.

A strandot könnyedén megtaláltuk, mivel nem én vezettem. Parkoló is volt bőven. A parkolótól egy utcát kellett lefelé sétálni a partra, ahol helyet kerestünk magunknak. Nem volt nehéz, mivel ameddig a szem ellát homokos strand volt, és alig volt ember. Szinte már már privát jellegű. Biztos, ami biztos nem telepedtünk le azonnal, hanem sétáltunk még egy keveset, hogy minél messzebb legyünk a kocsitól, vagy nem tudom miért, de találtunk egy szimpatikus részt, az összes az volt egyébként, béreltünk két napágyat, meg egy napernyőt, ezt mindig muszáj, mert nem élnénk vissza a bőrgyógyász jóindulatával, és bizalmával. Egyébként teljesen kifizethető áron lehetett bérelni, mivel ki voltak írva az árak, így megtudtuk, hogy egyébként előre foglalható napágy- és ernyő, mint egy dupla áron, tehát ebből következtettünk, hogy főszezonban ez a gyönyörű és üres strand nem teljesen üres, mert voltak emberek, de tömegnek sem nevezhető, szóval csúcsidőben a strand közel sem üres, sőt nagyon sok ember elfér, és meg is beszéltük, hogy kerülnénk a főszezont, amennyiben ez lehetséges. Pláne, hogy október ellenére 34 fok meleg van, és 24 fokos a víz.

Természetesen ahogy a lányok meglátták a vizet, már mentek is be, előrelátó módon úgy öltöztek, hogy ez ne okozzon gondot. Letelepedtünk, és várt ránk egy egész napos semmit tevés. A strand is és a víz is tiszta volt. A lányok kiszúrták, hogy van egy Meki a közelben, mi rávilágítottunk, hogy ügyes próbálkozás volt, de hoztunk magunkkal ennivalót, az bőven jó lesz ebédre. Egyvalamit nem hoztunk, játékot, nem azért mert nem láttuk előre, hogy 10 perc után elkezdik mondani, hogy kéne egy homokozóvödör, hanem azért, mert mégse raktuk be a bőröndbe a ruháink közé két homokozólapátot, meg egy vödröt. Büszke vagyunk magunkra, mert egész sokáig bírtuk a nyomást, majd ebédidő körül elindultunk homokozójátékot venni, de mivel nem találtunk, így nem vettünk, viszont mégis kaptak egy-egy gyerekmenüt a Mekiből ebédre.

A víz valami fantasztikus volt, én, aki mindig csak kifogásokat keresek, hogy miért nem megyek be a vízbe, most kifogásokat kerestem, hogy miért nem jövök ki. Pancsoltunk a lányokkal, úsztunk, ismét megállapítottuk, hogy kisebbik béka, talán ő élvezi a legjobban a vizet. Természetesen nem maradhatott el a víziszörny játék sem, melyben a Zuram a főszereplő, és szerintem nem kell nagyon magyaráznom, hogy miről szól a játék. Ő kergeti a lányokat, azok meg visítva menekülnek, amelyiket elkapja azt vagy elhajítja, vagy megcsikizi. Ez utóbbit rajtam is szokta gyakorolni, és hiába tiltakozom és mondom, hogy ez kínzás, szerinte nem, mert nevetek. Igen, de nem úgy, és tényleg kínzás.

Lestük a hajókat, hátha látjuk megérkezni a VOR versenyzőket, de persze nem láttuk. Én láttam egy hajót, ami szerintem az volt, és fel is ébresztettem az épp alvó Zuramat, hogy nézze meg, mert ha az, akkor arról nem maradhat le, ha meg nem, akkor menjünk a vízbe. Végül megegyeztünk, hogy az, nem az volt, de senkinek sem fáj, ha mi úgy teszünk, mintha az lett volna és örülnénk neki, hogy láttuk. Napokig meséltük, hogy láttuk megérkezni az egyik hajót, persze csak egymásnak meséltük. Egyébként olyan messze voltak a hajók, hogy akár az is lehetett volna, csak ennek ellent látszik mondani, hogy más színű volt a vitorlája, mint a versenyhajóknak, valamint távolodott a kikötőtől, de a többi stimmelt.

Vidáman, játszva eltelt a nap, el is indultunk vissza a szállásra, mert még be szerettünk volna sétálni a városba vacsorázni, és előtte nem ártott volna lezuhanyozni meg ilyenek. A Zuram természetesen már kinézett egy helyet előre, ahol vacsorázni szeretett volna, és mire hazaértünk, elkészültünk, majd visszagyalogoltunk a városba, nekem már mindegy volt hogy hol eszünk, meg mit, csak valaki adjon enni, meg inni. A hely, amit kinézett a D’Tablas névre hallgat és természetesen egy tapas bár. Itt Wolfsburgban is volt egy tapas bár, már nincs, de amíg volt, voltunk kétszer is, és nagyon szerettük, azt hittük valami hasonlóra számíthatunk. Hát nem. A helynek inkább volt kocsma, mint étterem jellege. Volt hely, viszont tök kényelmetlen padok, meg magas asztalok, meg semmi sem tetszett, és ezt szóvá is tettem. A Zuram rendkívül kompromisszumképes minden tekintetben, és félig sértődötten közölte, hogy jó, akkor menjünk, keressünk egy másik helyet. Erre én voltam rendkívül kompromisszumképes és közöltem teljesen sértődött hangon, hogy ha már itt vagyunk eszünk, mert nem gondolja komolyan, hogy amikor ilyen éhes mindenki, akkor majd én nekiállok egy másik helyet keresni. Szerencsére jött a pincér és felvette az italrendelést, kaptunk inni, de enni nem. Mókás volt, mert fogalmunk sem volt, hogy működik a rendszer, és ehhez mérten voltam felháborodott is, hogy miért nem kapunk már enni. Elég sok idő eltelt, már nagyon, nagyon csalódott és éhes voltam, de csak azért is meg akartam várni, hogy mi lesz ennek a vége,  mire megjelent egy csávó, egy hatalmas tálcával rajta, apró fa táblák, és azon a kaja. Minket is megkínált. És vettünk is, és akkor rájöttünk, hogy a rendszer úgy működik, hogy veszünk a tálcáról, és a végén majd a fa táblácskákat összeszámolják, és az alapján fogunk fizetni. Miért nem mondta ezt el a pincér? A lényeg, hogy rájöttünk, és nagyon, de nagyon finomakat ettünk, hipp-hopp gyűltek a táblácskák, lassan jengázhattunk volna. Nagyobbik egyszer csak elbambult, de kiderült, hogy nem, csak olvas. A falon ugyanis spanyolul ki volt írva, hogy mi, hogy működik, és ő most jött rá, hogy érti. Majd közölte fensőbbségesen, hogy nem érti miért problémáztam, mikor minden ki van írva. Köszi. Mire végeztünk a vacsorával, meg is szerettük a helyet, ráadásul német szemmel nézve elég barátságos volt a számla.

Mivel mindenki fáradt volt, így hazafelé indultunk, de nem egyenesen, hanem még sétáltunk egy kicsit. A vendéglők, teraszok tele voltak emberekkel, az idő még mindig nagyon jó volt, a hangulat is, egyszerűen jólesett csak úgy lenni, sétálni.

Másnap azonban városnézősre vettük a dolgot, mivel délután nyílt a VOR falu, így nem is volt kérdés, hogy a napot a belvárosban töltjük, és megnézzük, amit csak akarunk. Nem amit szeretnék, mert akkor abban lett volna múzeum is, de előre csak annyit beszéltünk meg, hogy amihez kedvünk van, és nem erőltetünk olyasmit, amihez a többségnek nincs hangulata. Kezdtük azzal, hogy piac volt a ház előtt, és azt mindenképp meg akartuk nézni. Egész nagy piac volt, és mindent lehetett kapni, még olyan plüssnyúlkulcstartóizét is, ami kisebbik barátnőjének van, és ő is szeretett volna. Micsoda szerencse! Ami engem elvarázsolt, az a gyümölcs-, zöldség kínálat. Hú, ha egy ilyen volna itt a közelben, ha azokhoz a gyümölcsökhöz itt hozzájuthatnánk, de nem, így ott helyben vettünk néhány dolgot, de persze inkább gyümölcsöt, pedig annyi ötletem lett volna, hogy miket főzzek a zöldségekből, na mindegy, erre most nincs idő, csak arra, hogy körbesétáljunk és tátsuk a szánkat. A piacon, vagy a bevásárlócsarnokban, az üzletekbe, az utcán az emberek mind nagyon kedvesek voltak. Ha az eladó nem beszélt angolul, akkor is segített, kézzel-lábbal, bárhogy, de volt olyan is, hogy a sorból kilépett egy hölgy előrejött, és mondta, hogy ő beszél angolul, nagyon szívesen segít, és így is tett. Sokan megkérdezték, hogy honnan jöttünk, tetszik-e a város, hogy érezzük magunkat, apró kedvességek, amik miatt jól érzi magát az ember.

Ezután nyakunkba vettük a várost, és a bazársoron kívül, még találtunk egy piacot, ami épp azon a héten volt nyitva, na itt is volt minden, táska, cipő, ruházat, óra, de a legfontosabb, hogy volt unikornisos telefontok, meg hozzávaló nemtommi, de képzeljem el, csak harmadába kerül, mint otthon, és ugye megéri erre költeni a zsebpénzt. Meg. Nekem meg aztán pláne. Azért eljutottunk a partra is, ahol látszott, hogy már mindenki VOR lázban ég, nem, de nem is mentünk a VOR falu felé. Csavarogtunk a városban, nézelődtünk, nagyon tetszettek az épületek, a város hangulata. Fagyiztunk, és pont szembejött az a múzeum, ahová én szerettem volna bemenni, de mire összetalálkoztunk elment a kedvem, inkább voltam a levegőn és sétáltam. Családom többi tagja is egyet értett velem. Inkább elindultunk a Szent Borbála várkastélyba. Igen ám, de természetesen ilyenkor az egyik gyereknek biztosan szüksége van mosdóra. Na, az nincs, de nincs mit tenni, muszáj keresni valamit. Semmi gond, pont ott volt előttünk a könyvtár, ahol természetesen beengedték a gyereket a személyzeti mosdóba.   A vár magasan van, ami azt jelenti, hogy fel kell mászni valahogy, de mi azok a kényelmesebb fajták vagyunk, így a hegy gyomrába vájt liftet választottuk, még akkor is, ha fizetős. Fizetős és gyors. A várból elképesztő látvány tárult elénk, és ki-ki vérmérséklete szerint nézelődött, én és kisebbik gyorsabban, a Zuram és nagyobbik inkább olyan elemző szemmel, lassabban. Az egész várost be lehet látni, és a váron belül nyílt kiállításokkal is szerencsénk volt, mert meg tudtuk nézni őket, habár volt olyan, amire csak 5 perc jutott, szieszta idejére ugyanis bezárták. Nagyobbik olyan természetességgel fordította, hogy mit mondott a bácsi, mármint, hogy 5 percünk van, mintha nem tiltakozott volna még két napja, hogy ő nem úgy beszél spanyolul, és még nem tanult ilyeneket, még jó, hogy mégis. A lényeg, hogy az egyik címeren volt unikornis, ami fontos. Kisebbik örült is neki rendesen, hogy ez az ő unikornis mániája nem új keletű.

A lányok egyáltalán nem unták a nézelődést, tényleg fantasztikus volt a látvány, de azért, hogy jó hangulat legyen, időnként mondtam, hogy ott egy macska, de persze nem volt, de ők azért keresték, majd persze csak annyit mondtak, hogy: jajj anya! Ezt én is le tudom fordítani, azt jelenti: ne fárassz már a hülyeségeiddel. De én elég kitartó vagyok. Természetesen fentről is megnéztük a VOR falut, figyeltük a hajókat, és volt amelyik már megérkezett, de ezt én tudtam, mert láttam a strandon, meg a Zuram is látta, mert felébresztettem, de volt amelyik még úton volt, még volt pár óra a nyitásig, azért a két vitorlázó már egyre jobban izgult. Nagyobbik nagyjából itt jött rá, hogy nem jó ruhában jött, mert a VOR-os pólóját kellett volna felvennie, de sebaj, lesz még nap, lesz még esemény, nem marad le a pólója semmiről. Kicsit elfáradtunk, így a várban lévő büfénél leültünk egy sörre, üdítőre, és akkor megint mondtam, hogy: macska, mire jött a fejcsóválás, meg jajj anya, közben tényleg ott volt egy macska. Nem is kicsi, és le is telepedett mellénk. Nem kunyerált, nem nyávogott csak egész egyszerűen leült az lábunkhoz. A lányok persze nem hitték el, és hiába mondtam, hogy én végig láttam a macskát, ők nem hittek nekem. A macska elment, de jött egy másik, egy rettenetes sovány kölyökmacska. Itt a lányok már végképp nem hitték el, hogy én ezt is láttam ám, pedig tényleg nem.

Mivel rendkívül meleg volt, és sütött a nap, így a büfénél elég jó volt üldögélni az árnyékban. Megbeszéltük, hogy lefelé is lifttel megyünk, egyrészt kifizettük a visszafelé utat is, másrészt reggel óta, már lejártuk a lábunkat, és még ki kellett tartani, hisz tudtuk, hogy a VOR megnyitó nem két perc lesz.

 

Alicante

Itt ülök a szobámban, és keresem vissza a fényképeket, hogy melyik nap mit is csináltunk Alicantéban, hogy minél pontosabb élménybeszámoló születhessen. Január van, minden szürke és hideg. A reggel egy kiadós jégesővel indult, azóta is szakad, de jég nélkül, inkább olyan havaseső jellegű a dolog. Sötétben kelünk, ebben semmi szokatlan nincs, reggel hatkor sötét van és hideg, de még reggel hétkor is sötét van és persze hideg. A reggeli mellé kiadagolom a család D vitamin adagját, a napot úgyse fogjuk látni. A Zuram nem kéri, mondván, hogy Alicantéban, a napsütésben ő elegendő D vitamint gyűjtött, érzi. Az igazság az, hogy már elfogyott a teája, és nem akarja vízzel bevenni a vitamint, de ez a magyarázat elég unalmas, azzal szemben, hogy ő érzi, hogy elég D vitaminnal rendelkezik. Nem vitatkozom, ő se szokott. Én is érzek dolgokat, például a bejárati ajtó elektromosan nyitható bentről egy gomb segítségével, de nem mindig nyílik ki, csak a berregés hallatszik, a Zuram olyanokat mond, hogy hőtágulás, de az marhaság, mert én tudom, hogy ha a kinti érzékelős lámpa fel van kapcsolódva, a benti meg le, és ha kétszer balra nézek, és egy kicsit fél lábon állok, mielőtt megnyomnám a gombot, akkor az ajtó kinyílik. A konyhában a szagelszívó lámpája is hol világít, hol nem, a Zuram szerint kontakthiba, de én tudom, hogy ha a mosogató feletti lámpát felkapcsolom, bekapcsolom a szagelszívót és várok 5 percet, akkor a szagelszívó világítása is működni fog. Nem mindig jönnek be a megfigyeléseim, de nem adom fel. Folyamatosan új megoldásokat találok.

Tehát a reggelinél megint Alicantét emlegettük, és ez gyakran van így, mivel tényleg olyan sikeresen pihentünk és töltődtünk fel, nappal, meleggel, élményekkel, hogy ahogy mondjuk, még mindig abból élünk.

Tehát megérkezésünk után átvettük a lakást, gyorsan átöltöztünk valami nyári ruhába, és elindultunk a lakást kiadó bácsi útmutatása alapján felderíteni a környéket. Elmondása szerint a strand nincs messze, ne menjünk autóval, mert bent a belvárosban nem csak nehézkes parkolni, de drága is. Elmagyarázta, hogy melyik a fizetős, meg melyik a nem fizetős parkoló, ezeket egyébként különböző színű felfestések jelölik. Nem kizárt, hogy nem értettünk mindent, mert másnap kiderült, hogy ott is fizettünk, ahol nem kellett volna, de  azért csak sikerült értelmezni a táblákat, felfestéseket, és nem utolsó sorban figyeltük, hogy a körülöttünk parkoló autók raktak-e ki cetlit az ablakba.

Fogalmunk sem volt, hogy hol a kikötő, de elindultunk, és egy idő után már láttunk a távolban  néhány hajónak kinéző dolgot, jó, menjünk arra. Arra mentünk, de az a kikötő, nem az a kikötő volt, így egy borzasztó nagy kerülővel jutottunk le végül a partra és találtuk meg a sétányt, de nem bántuk, mivel nagyon is ráértünk. Ember alig volt az utcákon, és azt hittük ez itt mindig így van, és mindig ilyen nyugodt a város, de másnap rájöttünk, hogy tévedtünk, mert csak a nemzeti ünnep miatt volt minden csendes, és minden második üzlet zárva. A  bazár a lányok nagy bánatára teljesen zárva volt, pedig már fejben előre elköltötték az összes pénzüket. Szerencsére a sétány végén rábukkantunk a strandra is, és azonnal elindultunk a tenger felé. Fürdőruha híján csak besétáltunk a vízbe, addig, hogy ne legyen vizes a ruhánk, illetve a lányoké vizes lett, de nem számított. Imádják a tengert, szinte nem volt olyan év, hogy ne jutottunk volna el tengerpartra, de megunhatatlan. Amint meglátják a vizet, veszik le a cipőt és irány  a tenger. Az északi is, teljesen mindegy nekik, hogy milyen a víz hőfoka. Ha bokáig is, de muszáj belemenni, azután kagylót keresgélni, és homokozni, miközben fél percenként lelkendeznek, hogy milyen szép, milyen jó, jajj de jó, hogy itt vagyunk, ugye jövünk holnap is, ugye jövünk jövőre is, ugye még egyáltalán nem megyünk haza. Mi felnőttek, pedig ugyanezt tesszük, persze homokdúrás nélkül, de mi is így gondoljuk, csak szépen csendesen magunkban. Időnként sóhajtozva összenézünk, és fülig érő szájjal vigyorgunk azt látva, hogy milyen boldogok a gyerekeink, és mi is azok vagyunk.

A nap süt, de nem bántón, olyan 30 fok körül lehet a hőmérséklet, élvezzük. Reggel, amikor elindultunk Wolfsburgból ott csak 5 fok volt. Jó, nem reggel, hanem hajnalok hajnalán, de ez mindegy is. A strandon nincsenek sokan, a part homokos, és szinte hihetetlen, hogy ilyesmi legyen a belváros közepén. Sokan strandolnak, és nemcsak napoznak, de úsznak, fürdenek, pancsolnak is. Miután besétálunk a vízbe, már bánjuk, hogy nem hoztunk strandcuccot, de nem akartuk cipelni, és nem tudtuk, hogy mire számíthatunk. Mindenfelé Volvo Ocean Race plakátok vannak, másnap lesz a megnyitó, és nagyobbik már alig várja. Mióta vitorlázik óriási rajongó, természetesen kedvenc csapata is van. Apukájával pedig el tudnak merülni a témában, és képesek hajótípusokról, csapatszellemről, nehézségekről, taktikáról beszélgetni órákon keresztül. Kisebbik pedig képes a szemét forgatni állandó jelleggel, de ott vagyok neki én, és így ő sem unatkozik.

A part homokos, és nagyon hosszú, gyorsan felül is vizsgálom azon állításomat, hogy én nem szeretem a homokos tengerpartot. De, sőt imádom. A homok nem forró, nagyon jól esik mezítláb sétálni. A lányokat megint sikerül rávenni az ugrálós fényképekre, már egyáltalán nem érzik cikinek, sőt amikor mondom, hogy álljanak be egy képhez, már mondják, hogy akkor ugranak is. A város és a part meglepően tiszta, nem tudom mire számítottunk, de nem erre. A parkok gondozottak, és mindig látni embereket, akik azon dolgoznak, hogy ez így is maradjon.

Mivel a lányok nem tudtak rendesen fürödni, így tovább indulunk, hogy megnézzük mennyire áll készen a Volvo Ocean Race továbbikban VOR falu, a hajók fogadására. A családunk 50%-a már alig várta, hogy közelebbről megnézhesse a hajókat, de azokra azért még várni kellett, érkezésük másnapra volt tehető, és a falu sem volt még nyitva, a nyitásra még két napot várni kellett. Kintről azonban lehetett látni hogy már minden készen áll. A neten folyamatosan figyeltük a programokat, és megbeszéltük, hogy melyiken kellene mindenképp részt venni, és melyik az amelyik kihagyható. Törekedtünk egyfajta egyensúlyra a két gyerek között, hogy jó legyen annak is aki szeret vitorlázni, és annak is aki nem.

Az idő eléggé eltelt, és előkerült az a téma, hogy hol a manóban fogunk vacsorázni, mert először jó lenne visszamenni a lakásba, és menet közben bevásárolni, hogy legyen mit ennünk, esetleg reggeliznünk, de az ünnep miatt minden élelmiszerbolt zárva volt. Én mondtam, hogy valahol biztos találunk valamit, és mivel hajnal kettőkor keltünk, nem feltétlen ragaszkodnék ahhoz, hogy éttermet kezdjünk el keresgélni az egyébként lelkes, de igen igen fáradt gyerekeinkkel. Próbáltam elkerülni, hogy bőgés legyen belőle. Visszafelé már eléggé csak vánszorogtunk, de legalább  rájöttünk, hogy odafelé mekkora kerülőt tettünk, és teljesen biztosak voltunk benne, hogy nem kell autót használnunk, ha  a belvárosba szándékozunk menni. A lakással szemben volt egy kis vásárcsarnok szerűség, de az is zárva volt, ellenben én láttam, hogy valahonnan valakik kenyeret és ennivalót hoznak. A lányokat felküldtük a lakásba, mi meg elindultunk vadászni és kb. a háztól 100 méterre találtunk egy boltot, ami nyitva volt. Igazi itt mindenvanbolt volt, kínai, de tudtunk innivalót venni, és elősütött pizzát, ami jó lesz vacsorára. A Zuram azt mondta, hogy reggelire ne vegyünk semmit, mert hátha kinyit az a szimpatikus kis vásárcsarnok. Ha nem nyit ki, még mindig megvan az a lehetőség, hogy ebből a boltból szerezzünk valami ehetőt, vagy elmenjünk egy kávézóba.

A pizzát meg is sütöttem, bár a sütő simán lecsapta  a biztosítékot és elment az áram, a Zuram szerint a rendszer nem bírta, de én tudtam, hogy, ha a hőfok beállító gombot lassabban tekerem, és először csak az alsó-felső sütést kapcsolom be, és csak utána a hőlégkeverést, valamint nem kapcsolom fel a villanyt a konyhában, akkor legközelebb, biztos nem fog elmenni az áram. Két pizzát vettünk, egyet sütöttem meg, mert nagyobbik közölte, hogy ő inkább fáradt, mint éhes, és nem eszik, csak egy kis szeletet. Elosztottuk a pizzát, ami egyébként meglepően finom volt. A lányok eltűntek a szobájukban, mi meg még egy kicsit beszélgettünk, amikor nagyobbik megjelent, hogy akkor ő most enne, mert rájött, hogy most inkább éhes, mint fáradt. Mondtam, hogy megettük a pizzát, mire elsírta magát, mert persze nem hallgatott végig, mivel csak annyit akartam mondani, hogy a másikra egy nagyjából 10 percet várni kell, amíg az megsül. Természetesen megint elment az áram, lehet túl gyorsan tekertem a gombot, majd legközelebb vigyázok, határoztam el, de az is lehet, hogy a nappaliban kell lekapcsolni közben a villanyt, konyhában meg fel.

Amikor átvettük a lakást, akkor a hálót nem is néztük meg annyira, mert a bácsi lefoglalt a vasalóval, meg, a konyhát is meg kellett ismernem, és nem figyeltem fel egy nagyon fontos tényezőre. Londonban volt ugye nekünk egy nagy közös paplan, és azt hittem már nem érhet meglepetés, tudtam, biztos voltam benne, hogy itt is így lesz, leszámítva, hogy paplan nem volt, csak egy lepedő, de nem is volt rá szükség, meleg volt éjszaka is. Amire nem voltam felkészülve, az a párna. Egy hosszú közös párnát kaptunk. Miféle próbákat kell még kiállnia a házasságunknak? A paplanon is képtelen vagyok osztozni, hát akkor a párnán! Ezt még csak le se tudtam nyúlni, mivel teljes szélességében végigérte az ágyat. A Zuram is csak csóválta a fejét, és felkészült a takaró és párna nélküli alvásra, de nem nyúltam le a párnát, nagyon fegyelmezetten viselkedtem. Az ágy jóval keskenyebb volt, mint amihez hozzá vagyunk szokva, és féltem, hogy éjszaka le fogom lökni a Zuramat az ágyról, mert állítása szerint tök mindegy milyen széles ágyon alszunk, annak bő 3/4-ét én elfoglalom, na most ha ennek az ágynak elfoglalom a nagy részét, akkor ő leesik. Még félálomban voltam, amikor éreztem, hogy valami nem stimmel, a Zuram esik lefelé, de én utánanyúltam fél kézzel, nagyon bátran elkaptam, és hangosan mondtam is, hogy: -Elkaptalak! Nem esel le. – szegény csak annyit reagált, hogy ő már egyébként aludt, és csak megfordult. Nem baj, ha akarta, ha nem én megmentettem. Másnap elég diszkréten röhögött rajtam, hogy gondoljam már el, hogy ha tényleg leesni készült volna, akkor az ő súlyát megbírtam volna-e a tartani fél kézzel. Meg, mert döbbenet milyen erős vagyok, és mint tudjuk az adrenalin csodákra képes.

Másnapra strandolós programot terveztünk, de nem a városi strandon, hanem kinéztünk egy messzebbit, ami kocsival érhető el, de mindenképp látni akartuk.

Alicante, jövünk!

Ismét elkezdődött egy új év, és én a terveimmel ellentétben egyáltalán nem értem utol magam, már ami az írást illeti. Próbáltam, és decemberben majdnem sikerült is, de hát a majdnem, az pont egyenlő a nemmel. Tehát nem. Viszont vannak még történései az elmúlt évnek, amiről még nem írtam, de szerettem volna, de pont erre a részre vonatkozik a fenti pár mondat, tehát nem írtam. Majd most.

Aki követi valamennyire ezt a családi naplót, az tudja, hogy családunk 50%-a vitorlázás lázban szenved, a másik fele pedig az első felétől. Gondolom, hogy családon belül máshol is erősen megoszlanak a vélemények arról, hogy mit is jó csinálni a szabadidőnkben, de mivel a szabadságát az ember többnyire együtt tölti, a családja többi tagjával, így nem árt ezeket a tevékenységeket összehangolni, ha, és amennyiben ez lehetséges. A hétköznapokban ez nem is okoz gondot, csak amikor az éves nyaralást építi az ember valamely szeretett családtag hobbi tevékenysége köré, na az vezethet vitákhoz. Vezethetne, de nem vezet, nálunk legalábbis nem, mert a vitorlázással kapcsolatban elég jó kompromisszumokat lehet kötni. Különösen akkor, ha már egyszer voltunk nyaralni. Mi márpedig voltunk, de közeledett az őszi szünet.

Mindig is szerettünk volna az őszből mondjuk nyárba lelépni, de itt a közelben elég kevés helyen van nyár. Tenger az van, mert pár óra kocsival és már ott is vagyunk, csak ember legyen a talpán, aki abban a melegnek nem mondható vízben fürdik, olykor ez még nyáron is lehet kihívás. Azoknak nem, akik fókák, vagy jegesmedvék, vagy született északiak, de mi kérem a napfény városában nőttünk fel a Zurammal együtt, nem együtt nőttünk fel, csak ugyanabban a városban, és egyáltalán nem vagyunk sem fókák, sem jegesmedvék, még ha a rajtunk lévő zsírréteg erre rácáfolni látszik, akkor se. A félreértés elkerülése végett közlöm informálisan, hogy az a zsírréteg egyáltalán nem melegít, és más hasznos funkciója sincs, csak úgy van, barátin körbevesz, de ennyi és nem több.

A Zuram ügyesen tervez, szervez, és mivel én az utazások szervezését szívesen bízom rá, még a prágai incidens ellenére is, így neki van, hogy maga felé hajlik a keze. Ő családunk azon 50%-ába tartozik, aki szereti a vitorlázást, és nem, nem csak vitorlázni szeret, de nézni is szokta. Eleinte ezzel szemben nekem volt ellenérzésem, de már nincs. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy de hát ismertem, amikor hozzámentem, pontosan tudhattam, hogy mire számíthatok, és 4 év együttélés után már nem is lehet meglepő, hogy a Zuram vitorlázást néz a tv-ben, vagy minden évben eltűnik egy hétre a haverokkal vitorlázni, annak csak annyit mondanék, hogy: csúnya szó, akarom mondani csudát!

Az én életem párja, akkoriban ugyanis intenzíven síelt, sőt oktatott, de nem csak ám síelni tanította az arra vágyókat, hanem snowboardozni is. Velem is megpróbálkozott, mármint próbált megtanítani síelni, de abba a füzetbe, ahová azok nevét írta, akiket megtanított síelni, én soha nem kerültem be. Azért, ha nem is lelkesen, de próbálkoztam. Valószínűleg ott lett elrontva a dolog, hogy egyszer sítábor keretében, még általános iskolában, ellátogattam Bánkútra, én, meg még egy csomó gyerek, meg tesitanár, meg kísérőtanár. Ott és akkor én azt gondoltam, hogy majd én felcsatolom a lécet, és akkor majd csúszok, és nagyon jól fog menni. Így is lett, így is lett. Felkaptam a susogós melegítőmre a télikabátomat, majd jöhetett a síbakancs, meg a lécek, és nagyon ügyes voltam, csúsztam is. Hátrafelé. Annyira bátor nem voltam, hogy sikítsak, mert az ciki, de amúgy megtettem volna. Fogalmam nem volt, hogy kell megállni, így elvetődtem oldalra, és úgy is maradtam, míg valaki oda nem jött segíteni. Valahol itt dőlt el, hogy szeretek-e síelni, vagy sem. Később, persze miután már tanultam egy kicsit, akkor már nem volt problémám a síeléssel, szívesen mentem a családdal, gyerekek is ügyesen síeltek, és ekkor, a Zuram elment egy vitorlástúrára. Egyébként arról vitatkozhatnánk, hogy melyik versenyt izgalmasabb nézni a tv-ben, sít, vagy vitorlázást?

Nagyjából itt ért véget a mi síelős korszakunk. Persze síelnénk mi, csak innen minden jó pálya nagyon messze van, és annyit nem ér, pláne, hogy tó meg van, és vitorlázni lehet. Persze, akkoriban próbálta ki a Zuram a kisrepülőgép vezetést, és egy nap feltette nekem azt a kérdést, hogy válasszak, miből vizsgázzon vitorlás, vagy repülő? Véleményem szerint igazából egyik se lett volna szükség, de egyik se opció nem volt, mivel a vitorlás vizsga jóval olcsóbb volt, és kevésbé találtam veszélyesnek, mint a repülést, így a vitorlás vizsgát javasoltam.

A Zuram le is vizsgázott, majd egyszer csak már egyesületi tag, majd csapat tag lett, és már versenyezni is járt. Akkoriban nem voltak még túl nagyok a lányok, így egyáltalán nem voltam boldog, hogy a Zuram egy csomó időt áldoz a hobbijára, ahelyett, hogy velünk lenne. Persze mehettünk együtt is, de az sem túl szórakoztató, hogy én a parton vigyázok a lányokra, amíg ő versenyez. Azután összeismerkedtem sorstárs anyukákkal, akik szintén a parton voltak a gyerekekkel, nekem is lett társaságom, és valahogy kialakult ez az egész. Sőt már nagyon pozitívan állok a dologhoz, mert nekem nem kell vitorláznom, a vitorlás vízen úszik, tehát valahol parton kell eltöltenem az időt, ahol optimális esetben süt a nap. Nagyobbik is vitorlázik, így az apja ahová csak tudja viszi magával, tehát a gyerekfelügyelet is megfelezve. Arról nem is beszélve, hogy már nagyok a gyerekek, és nem ugyanaz egy 5 és egy 3 éves után egyszerre rohanni, mint egy darab 11 évest szórakoztatni, még ha az nehéz eset is.

A Zuram, habár nehezen, de elfogadta, hogy sem kisebbik, sem én nem szeretnénk úgy nyaralni, hogy vitorlázzunk. A Zuram kitartó, azért még egyszer, egyszer bepróbálkozik, egy mi lenne ha esetleg bérelnénk… Nem. Nem bérelünk. Helyette viszont elmegyünk vitorlásversenyre. Nem csak nagyobbikéra, vagy a Zuraméra, hanem idén is megnézzük a Volvo Ocean Racet. Nem az egészet, mert nem engednek fel egy hajóra, meg én nem is mennék, ha engednének se, de azért vannak a Volvo Ocean Racehez kapcsolódó parti események, amelyeken részt lehet venni. Tavaly előtt a Zuram, ugye ezt szülinapjára kérte, hogy ott lehessünk az egyik megállónál, idén viszont a rajtot kívánta megtekinteni, nem szülinapjára. Mázlija volt, mert pont az őszi szünet időpontjára esett a rajt, vagy ha nem is a rajt, de a rajtot megelőző futam igen. Először csak 3 napra tervezte a menetelt, de azután felmerült a gondolat, hogy miért ne mehetnénk egy kicsivel hamarabb, ha már szünet van, így 6 napos lett az őszölés.

Szállást kellett keresni, meg repülőjegyet, meg ilyesmi. Mivel már hónapokkal előtte megbeszéltük, hogy megyünk, így volt még szállás bőven. Egy lakást vettünk ki, a kikötőtől nem messze, és reméltük, hogy tényleg nem lesz messze, nem úgy, mint Amszterdamban. Repülőjegy nehezebb téma volt, mert az őszi szünetben a német repterekről induló járatok elég drágák voltak, de talált a Zuram olyan járatot, ami Eindhovenből indul, reggel, és oda is érkezik vissza, szintén reggel, persze nem ugyanazon a napon. Eindhoven, eléggé nem Németországban van, de elérhető távolság, különösen, ha fejenként 80 EUR-t spórolhat az ember fejenként. Na, hol foglalt a Zuram repjegyet, melyik társaságnál? Természetesen a Ryanair-nél. Na és melyik társaság kezdte el szorgalmasan törölni a járatait az indulásunk előtti hónapban. Bingo!

Épp iskolába mentem reggel, amikor hallottam a rádióban, hogy járattörlésekre került sor, és az érintett városok között Alicante is szerepel. Kicsit ideges lettem. Amint tudtam azonnal elkezdtem guglizni, hogy akkor most mi van, de az engem érdeklő információkat egyáltalán nem  volt könnyű megtalálni. Sőt! A Zuram épp a hetes vitorlás túráját tartotta Horvátországban, de gondoltam ne érezze már magát olyan jól, őt is tájékoztattam a járattörlésekről. Már ketten voltunk idegesek. A szállást még le tudtuk volna mondani, de Alicantéról, és a kirándulásról egyáltalán nem akartunk volna lemondani. A szállásadó egyébként is már nagyjából ötször írt, hogy biztos megyünk-e, mert ha nem, van más érdeklődő is. Talán két napot kellett rá várni, hogy a Ryanair kiadja a minket érdeklő információkat, és akkor végre megtudtuk, hogy a mi járatunkat nem érinti ez az egész mizéria.

Fejben el is terveztük, mi hogy legyen. Mielőtt a Volvo Ocean Race megkezdi működését, vagyis amíg a versenyfalu kinyitja kapuit, lesz pár napunk, hogy csak strandoljunk. Ez fontos, mert igazságosnak kell lenni a család azon 50%-ával is, aki amúgy nem nézné a versenyt. Mivel azonban 2 éve, eléggé kimutattuk lelkesedésünket (én és kisebbik), az esemény iránt, így a Zuram semmilyen nyavalygást nem vett be. Tényleg jól éreztük magunkat, és reméltük, hogy most is valami hasonlóban lesz részünk.

Még vennünk kellett két fedélzeti bőröndöt, amiért nem szerettünk volna sokat fizetni, viszont felengedik a gépre, mindenféle pótdíj nélkül. Volt fedélzeti bőröndünk, kettő is, de egyik sem felelt meg a Ryanair által kiírt feltételeknek. Mivel a Zuram hasonló miatt járt már pórul a Wizz-nél, így óvatosak voltunk. Szerencsére van pár olyan bolt a városban, ahol olcsó és amúgy semmire nem jó dolgokat árulnak, de pont az ilyen boltokban talál az ember mindig valami hasznosat, amire feltétlenül szüksége van. Bőrönd is volt, pont méret.

Naponta néztük, hogy milyen időjárás lesz, listát írtam arról, hogy mit kell feltétlenül magunkkal vinni, és vártuk az indulást, ami el is jött. Hajnal háromkor indultunk a reptérre, hogy biztos elérjük a járatot. Azt hittük, hogy hajnalban nem lesz forgalom, de tévedtünk, a külső sáv a célig kamionokkal volt tele. A nagyobb városok elkerülője meg borzasztó volt, volt dugó is, de beleszámoltuk az időbe, így nem volt gond. Odaértünk. Természetesen, senki, de senki nem ellenőrizte a bőröndök méretét, akkora bőröndöket pakoltak fel a gépre, amekkorát nem szégyelltek, sőt néhány embert, köztük minket is megkértek arra, hogy adjuk már fel a bőröndjeinket inkább, természetesen ingyen, mert a fedélzeten nem lesz hely. Feladtuk, amúgy is volt egy nagyobb táskánk, amit feladtunk, így mindegy volt, hogy hány bőröndre kell várni a kiszállásnál.

Majd Alicantéba is megérkeztünk. Egész kis időt vett csak igénybe, hogy átvegyük a bérelt autót. Majd ügyesen megtaláltuk a szállást is. Szerencsére senki nem kérte, hogy én térképet olvassak, akkor még most is ott lennénk, a telefon navigációja segített lelkesen. A bácsi már ott várt minket a lakásban. Nem jól tudott angolul, de azért próbálkoztunk. A lányok meg még nem beszélnek annyira spanyolul, de reméljük majd fognak. Bácsi felvetette, hogy beszélgessünk franciául, de ahhoz meg nekünk nincs megfelelő tudásunk. Azért elmondta, amit tudott. Mondta, hogy mely napokon lesz piac az utcában, és akkor hol nem szabad parkolni, persze erről az információról kiderült, hogy nem teljesen igaz, mert a lányok szerint a kirakott táblákon teljesen más napok vannak. Ennyi azért már megy spanyolul, de biztos, ami biztos kiszótáraztuk, és a lányoknak volt igazuk. A bácsi nagyon lelkes volt, szerintem most vághatott bele ebbe a lakáskiadós bizniszbe, mutatta a lakást, és amikor a konyhára került a sor, akkor a Zuramat elküldte és odahívott engem, hogy ezt mégiscsak nekem kell tudni. Szívesen elmondtam volna, hogy a Zuram felnőtt ember, aki volt már konyhában, magabiztosan nyitja és csukja a hűtőt, és látott már evőeszközt még kést is. A kávéfőző is a barátja, még a mosogatógép sem idegen, de inkább hagytam hogy a bácsi megmutassa, hogy nyílik és csukódik a hűtő, olyan lelkes volt. Majd mutatta a szobákat is, és 2 perc múlva lelkesen kikapott egy vasalót a szekrényből, hogyha gondolom használjam bátran. Biztosítottam róla, hogy én ebben a hat napban, egyáltalán nem szeretnék vasalót látni se, de azért megköszöntem a kedvességét. Mé’ nem a Zuramnak mutatta a vasalót? Mondjuk ő se akart vasalni. A bácsi lassan elköszönt, a Zuram szólt, hogy ő még azért kifizetné a szállást, a bácsi meg mondta, hogy azt ő már el is felejtette. Tényleg mi lehettünk az első bérlők. A lakás nagyon kellemes volt, 3 szoba, konyha, még mosógép és szárítógép is volt. Szusszantunk egyet, majd elhatároztuk, hogy elindulunk szétnézni és enni valamit. Egyébként pont valami nemzeti ünnep volt, így semmi nem volt nyitva, de legalább egy kávézót találtunk, ahol enni is tudtunk, meg inni. Majd elindultunk felfedezni a környéket, gyalog. Alicante, jövünk!

dav

 

Pillanatok, felejthetetlenek

Ahogy elterveztük, pontosan úgy is cselekedtünk. 24-én szépen négyesben megünnepeltük a karácsonyt. Mivel a fát már napokkal korábban feldíszítettük, így a lányok egész délelőtt apukájukkal játszottak, amíg én elkészítettem az ebédet. Hagyományosan minden évben kacsát sütök, egyrészt mindannyian nagyon szeretjük a kacsát, másrészt egy kacsából bőven marad annyi, hogy másnap amikor elindulunk haza, akkor még szendvicset is tudok csomagolni az útra. Délben elővettem a hollóházi étkészletünket, mert minden karácsonykor azt használjuk, megterítettem, kényelmesen megebédeltünk, délután ajándékozás, és ezután egyáltalán nem kezdtünk el csomagolni az útra. Teljesen nyugodtan töltöttük a délutánt, közösen megnéztük a Karácsony Artúrt, ami szintén hagyomány már. Nem szerettünk volna kapkodni, vagy hajnalban kelni, ezért pont úgy, mint tavaly, idén is foglaltunk szállást Prágában.

25-én reggel összecsomagoltunk, és elindultunk Prágába. Azért jó karácsonykor utazni, mert nincs forgalom, legalábbis nem akkora, mint amikor elkezdődik a szünet, és egész Németországból megindul hazafelé a tömeg, no meg Ausztriából is és ennek közös halmaza mind találkozik Magyarországon az M1-esen.  Egyszer épp elég volt ebből a partiból.

A Zuram már két hónapja lefoglalta a szállást Prágában, amiben maradtak kérdőjelek. Nem volt egyértelmű, hogy 3 ágy és egy pótágy lesz a szobában, vagy 3 ágy és egy gyerek a szülőkkel alszik, viszont a szálloda nem válaszolt erre a kérdésünkre. Többször megnéztük a szálloda honlapját, és arra a következtetésre jutottunk, hogy 3 ágy és egy pótágy. Teljesen időben odaértünk Prágába, ami nem volt nehéz, mivel semmiféle határidőt nem szabtunk magunknak. Megtaláltuk a szállodát, és gondolom nem nehéz kitalálni, hogy mindössze 3 ágy várt bennünket a szobában, ebből mondjuk legalább kettő összetolva. A lányok nem értették, a Zuram pedig lement a recepcióra, hogy valami nem stimmel, mert nincs pótágy. Amikor visszatért a szobába, közölte, hogy nem is lesz. A recepción megmutatták, hogy válaszoltak a levélre december 21-én, hogy csak 3 ágy van. Azt most hagyjuk is, hogy mennyire tisztességes 21-én válaszolni, mert ha még le is mondjuk a szállást, találunk-e másikat. A kérdés egyébként is elméleti, mivel a Zuram nem kapta meg a választ, miután visszaértünk is megnézte, de nem, nem kapta meg. Vagy ez a megoldás van, vagy az, hogy összecsomagolunk és indulunk tovább, vagy keresünk másik szállást. Több hiba is volt, egyrészt hol a manóban találnánk szállást december 25-én délután, másrészt továbbindulni is hülyeség, hisz azért álltunk meg Prágában, hogy ne kelljen rohanni, hajnalban kelni, vagy éjszaka utazni. Mindenki nézett rám kérdőn, de a megoldás adott volt, én a két lánnyal alszok az összetolt ágyon, a Zuram meg külön. Legalább az aludjon éjszaka, aki másnap is vezetni fog. Értem én, hogy 12 éves korig a gyerek alhat a szülőkkel, de ha már négy reggelizős kártyát adtak, akkor miért csak 3 ágyneműt, és törülközőt. Sebaj egy újabb látogatás a recepción megoldotta a kérdést, kaptunk ágyneműt, még két párnát és egy paplant, a törülköző elmaradt, de mivel fejenként kaptunk egy kicsit, meg egy nagyobbacskát, így elosztottuk.

A lányoknak nem annyira tetszett a dolog, mivel egyáltalán nem szoktunk együtt aludni, és kisebbik előre közölte, hogy nem tehet róla, de biztos fog nekem problémát okozni az éjszaka folyamán, minimum kétszer belém fog könyökölni vagy ilyesmi, de esküszik nem direkt csinálja, csak ő így alszik. Ez így is van, még a mai napig is időnként leesik az ágyáról, és volt már többször is, hogy púppal a fején ébredt, de nem emlékezett rá, hogy hogy szerezte. Mondtam nem számít, csak egy éjszaka. Amikor kicsik voltak sem jöttek át éjszakánként, csak ha rosszat álmodtak, de miután megnyugodtak, akkor is mindig kérték, hogy kisérjem őket vissza a saját ágyukba. Betegen, na igen az más, amikor betegek voltak, akkor aludtam velük, illetve nem aludtam, csak vigyáztam rájuk, de az más. Tartottak a közös ágytól, de meggyőztem őket, hogy semmi gond, csak egy éjszaka, ki fogjuk bírni, kisebbik persze, az örök optimista rávágta, hogy nem, márpedig de. Már két olyan szállást is tudok, ahol soha nem fogunk szobát foglalni Prágában.

Nagyobbik kedvéért bementünk a belvárosba, de mivel pont olyan volt, mint tavaly, így nagyjából csak sétáltunk egyet. Tavaly még elcsodálkoztunk rajta, hogy milyen sok ember van Prágában karácsonykor, most ez egyáltalán nem lepett meg. Prága szép, tavaly is az volt, hideg volt, ahogy tavaly is, nem is maradtunk bent sokáig. Vacsorázni sem maradtunk bent, mivel ahol tavaly vacsoráztunk, az a hely nem nyerte el egyformán mindenki tetszését. Visszamentünk a szállodába, majd elindultunk egy helyet keresni, ahol vacsorázhatunk. Nem vágytunk semmi különösre. A Zuram kinézett egy helyet, ami nincs messze a szállástól, viszont fogalmunk sem volt, hol van. Gyalog mentünk, hogy a Zuram is megihasson egy pohár sört. Mivel fogalmunk sem volt, hogy merre van a hely, telefonos segítséget vettünk igénye. A segítség, ha nem is tökéletesen de működött, mivel első körben találtunk egy igazi lepattant kocsmát. Nem mentünk be, mentünk tovább. Félénken megkérdeztem, hogy nyitva van-é a hely, ahová igyekszünk,  mire a Zuram annyit válaszolt, hogy: elméletileg. Nem szeretem ezt a szót. Semmire nem jó. Ebben a szituációban meg kifejezetten nem megnyugtató. Mentünk tovább, és találtunk egy újabb vendéglőt, de az se az volt. Volt mellette még egy másik is, de az meg zárva volt. Természetesen abba szerettünk volna menni, amelyik zárva volt.

Sebaj, irány vissza a szállásra, annak van saját étterme, ami nem is drága megpróbáljuk. A hotellel szerzett eddigi tapasztalataink alapján minimum bátornak mondanám magunkat, de a Zuram azon javaslatára, hogy üljünk ismét kocsiba, és menjünk be a városba, senki nem kezdett örömében ugrálni. A lányok is csak le szerettek volna végre már ülni és enni valamit. A hotelben megkérdeztük, hogy lehet-e még vacsorázni, és szerencsére 7-ig nyitva volt a konyha, és még csak fél 6 volt. Rajtunk kívül is voltak az étteremben, és nem úgy néztek ki, mint akik rosszul vannak, szóval mi veszteni valónk lehet. Az étlapon mindenki talált magának megfelelőt. Nagyot csalódtunk pozitív értelemben, mert minden nagyon finom volt, és friss. Ugyan csak üveges sör volt, de semmi gond, az is jól esett, mind a kettő, fejenként. Talán annak a hatására, hogy túltettük magunkat az ágy problematikáján, vagy azért mert örültünk, hogy enni kaptunk, és jó volt, de végigviháncoltuk a vacsorát. Normál esetben megkértem volna a családtagjaimat, hogy viselkedjenek rendesen, vagy legalábbis nevessenek halkabban, de mivel mire megkaptuk az ételünket már egyedül voltunk az étteremben, így hagytam, sőt.

Az éjszaka, nos igen. Túléltük, bár kisebbik reggel azt ecsetelte, hogy jó, tudja azt beszéltük, meg, hogy túléljük, de ő igazából nem. Tény, nem sokat aludt, én sem, senki sem, de ez nem csupán a kényelmetlen ágynak köszönhető, hanem az éjszaka mulatozó, ajtót csapkodó, röhögő, hangoskodó egy busznyi ukránnak is. Mondjuk nem énekelte, és már ez is valami. Hajnal kettőig bírták, mi meg velük. Ezután már épp elaludtam, amikor kisebbik édesen megütögette a karomat, és felébresztett. Kipattant az ágyból és közölte velem, hogy:-Vissza kell adnunk! – nem értettem mire gondol, az ukránoknak a bulit, vagy mi? És folytatta:-Vissza kell adnunk!- jó vissza, de mit, még mindig tanácstalan voltam és nem azért mert félig aludtam. Kérdésemre csak azt a választ kaptam, hogy azt nem tudja, de mindjárt átgondolja. Javasoltamra, hogy tán ha visszafeküdne, és aludna, csak annyit reagált, hogy:-jajj de hülye vagyok, csak álmodtam. Visszafeküdt és aludt tovább. Azért nem gyanakodtam elsőre, hogy valójában alszik, mivel előtte felkelt, mert minden áron tudni akarta mennyi az idő, és megkereste az óráját. Akkor tényleg ébren volt.

A lényeg, hogy túléltük az éjszakát, és nem jót, de aludtunk. Ráadásul meleg volt a szobában, és valami üzem mellett volt a hotel, vagy nem tudom mi, de egész éjjel zúgott valami. Mindegy, elindultunk Szegedre.

A forgalom teljesen jó volt, habár nagyobb, mint amire számítottunk, lehet többen ellopták az ötletünket és csalnak a karácsonnyal. Idén is megállapítottuk, hogy az M1 több mint katasztrofális állapotban van, és még mindig divat táblával javítani a kátyúkat. Hát kérem, pár éve még a cseh autópályák néztek így ki, de mivel azt folyamatosan felújítják, így a magyar szép lassan rosszabb állapotba kerül.

Nagyon jó hazaérkezni, mindig nagyon jó. Nem csak a család miatt, én szeretem Szegedet is, annak ellenére, hogy zavar, hogy egy csomó minden pusztul és hagyják, vagy, hogy olyan kreatívan vezetnek az emberek, amit szinte sehol máshol nem tapasztalok, azért mégiscsak életem jelentős szakasza a városhoz kötődik, és a nosztalgia már csak ilyen, az ember egy csomó szépre emlékezik, és ezek az emlékek színezik ki a fekete-fehér fényképeket. Persze már évek óta nem Szegeden élünk, és sikerül úgy végig barangolni a várost, hogy nem találkozunk ismerőssel, de akkor is szeretek sétálni a városban, sőt még villamosozni is.

Mivel most két napra érkeztünk, így nem fért bele sem séta, sem villamosozás, sem  mozi, sem barátok, az fért bele amiért mentünk. A karácsony. A családdal együtt töltött idő. Első nap a Zuram szüleivel és nagymamájával ünnepeltünk. Ebéd, beszélgetés, ajándékok, színtiszta nyugalom, megismételhetetlen pillanatok. Csak, hogy egyet említsek, kisebbik imád varrni, ezért kapott a Mamáéktól egy varrógépet, anyagokat, varrós készletet karácsonyra. Tata szépen kitanulmányozta a varrógépet, és elkezdte tanítani kisebbiket varrni, ott dolgoztak a varrógép mellett, persze nagyobbik is figyelte a műveletet, az a kép, ahogy kisebbik figyelt, varrt, Tatája türelemmel tanította, na az a kép mindig megmarad, illetve még egy, Mama arca, amikor kibontotta az ajándékot, amit nagyobbik készített neki, egy gyertyatartót, modellgyurmából. A gyertyatartó egy Huskyt ábrázol, és direkt a Mamának készítette, tudván, hogy ez mennyit jelent majd neki. A Mama pedig ezt tudta, és rá is volt írva az arcára, hogy milyen sokat jelent neki, ezekért a pillanatokért éri meg hazautazni, és még ha pár nappal később is, de karácsonyozni.

Estére volt egy szuper program, ahogy tavaly, úgy idén is kaptunk színházjegyeket, és most a lányok is jöttek velünk. Az Ifjúsági Házban, vagy rövid nevén az IH-ban volt A miniszter félrelép, parádés szereposztásban. Kicsit mellbe vert a gondolat, hogy utoljára az IH-ban talán a gólyabálomon voltam, amit ki sem számolok, hogy hány éve volt, de meséltem a lányoknak, hogy akkor anya állt a  színpadon, mert elő adtunk valamit, amiben én is részt vettem. Pont nem érdekelte a lányokat, de mindegy. Valahogy nem igazán tudják elhelyezni időben, térben, hogy milyen volt az, amikor a szüleik gyerekek, fiatalok voltak. Az előadás több, mint szuper volt, többször is sírva röhögtem, nem, nem nevettem, ez annál több volt. Nagyobbik ült mellettem, és ha ki lett volna sminkelve, a darab végére rajta sem maradt volna festék, de nem, 13 évesen még nem kell smink, így csak a könnyeit törölgette. Kisebbik nem biztos, hogy minden poént fogott, de a legtöbbet igen, és a végére, már nem csak azt kérdezgette tőlem, hogy jól vagyok-e, hanem ő is nevetett velünk.

Másnap a szüleimmel ünnepeltünk, igaz délelőtt még volt egy feladat, a dédimamától kapott karácsonyi pénzt el kellett költeni, ami annyit tesz, hogy körözni kell az Árkádban és türelmesnek lenni. Előbbi, megvolt, utóbbi gyorsan fogyott. Végül sikerrel zárult a történet, és csak egy plüssállattal lett több, mint eddig volt. Hurrá! Az nem épp karácsonyi, hogy a kávézóban elfelejtették a rendelésemet, és még bocsánatot se kértek, de legalább kávét kaptam, nem nem ültünk be egy kávézóba, azzal nem húztam volna az időt, ez amolyan sétálós kávé volt, de végül a kocsiban ülve hazafelé ittam meg.

Ebédre hazaértünk anyuékhoz, és a szokásos menetrend, ebéd, ajándékozás. A felejthetetlen pillanatok. A négy unokatesó végre újra együtt, és hiába a viszonylag nagy korkülönbség, valami hihetetlen jól elvannak. A fölnőttek eleinte két pártra szakadva beszélgetnek, nők a konyhában, férfiak a szobában, majd a két tábor egyesül. Pont mint gyerekkoromban. Húzzuk egymást, nevetünk, emlékezünk, sajnáljuk, hogy ritkán jön ez össze, és most is csak kevés ideig tart. Nővéremék lassan elköszönnek, így a lányok is elcsendesednek. Anyukám elővesz egy dobozt, melyben levelek vannak, amiket én kaptam, régen, még amikor nem e-mailt írtunk egymásnak. Egyik-másik levél akár 30 éves is. Olyan képeslapok, amiket nagymamám, nagypapám, dédim írt, ők már rég nincsenek közöttünk, valami hihetetlen érzés kézbe venni, olvasni ezeket a lapokat. Hirtelen ötlettől vezérelve lefényképezem a levélhalmot, és feltöltöm a facebookra, megjelölve egy-két embert, akiktől ezeket kaptam. Ígéretet teszek arra, hogy aki megírja a címét, annak küldök egy lapot. Két címet is kaptam rövid időn belül, így leveleket fogok írni, nem is csak lapot, igazi levelet. Szeretek írni, kézzel, géppel, mindegy, jóban vagyok a szavakkal.

Időben fekszünk, mert másnap hajnalban már indulunk is vissza. Muszáj hajnalban, mert visszafelé nem alszunk meg, és jó lenne világosban hazaérni.

Hajnalban indulunk, a búcsú mindig nehéz, könnyes. Az út hazafelé hosszú, de szerencsére, csak a magyar szakaszon esik a hó, Szlovákiában már süt a nap, és ez kitart végig. Ettől még fárasztó, de haladunk, és rekordidő alatt haza is érünk, mindössze 10 óra. Itthon pedig megint csak jó, magunkkal hoztunk néhány felejthetetlen pillanatot, amikért elmegyünk jövőre is.

 

Nyári tábor

Hazaértünk a nyaralásból, és másnap kezdődött is a lányoknak a tábor. Minden évben kapunk különböző füzeteket, tájékoztatókat, hogy milyen programokat szerveznek a gyerekeknek a szünetek idejére. A legtöbb iskolában, mármint Grundschuléban a napközi is szervez gyerekfelvigyázást, de lehet jelentkezni extra programokra is. Ezek a programok, vagy az iskolai felügyelet nem ingyenesek, de nem is kifizethetetlenek. Természetesen az ár függ a programtól is. Mi is befizettük már a lányokat jó néhány kirándulásra. Mindig időben kell jelentkezni, mert a helyek gyorsan betelnek.

Ettől nagyban eltérnek a táborok. Ezeket nem az iskolák szervezik, hanem sportegyesületek, a könyvtár, a város, vagy cégek. A táborok igen széles kínálatot vonultatnak fel, és az áruk sem épp egy iskolai gyerekfelügyelet. Természetesen vannak, ottalvós, és nem ottalvós lehetőségek is, de az ottalvósok nagy része annyit tesz, hogy utazással jár a heti program. Szerveznek nyelvtanulós táborokat például Angliába, vagy épp kirándulósat Magyarországra. A nem ottalvósok pedig általában valamilyen érdeklődési kör köré épülnek fel. Például tánc-, zene-, lovaglós-, csillagász-, kísérletezős-, tudományos-, informatikai tábor. Kínálat van bőven. Ezen táborok árát megkérik rendesen, hisz például a magyarországi 5 napos kirándulás, ha jól emlékszem 1300,- EUR körül mozgott, a nyelvtanulós még ennél is több.

Ilyen táborra eddig még nem neveztük be a lányokat, többek között azért sem, mert egyáltalán nem voltak jók az időpontok, az árról nem is beszélve. Na, de egyszer csak jött haza nagyobbik az iskolából és közölte, hogy van egy tábor, ahová ő mindenképp, de nagyon szeretne menni, ha esetleg megnéznénk és beleegyeznénk, akkor egy nagyon boldog gyerekkel találkozhatnánk minden nap, de tényleg. Hozott is haza szórólapot, és lelkesen mesélte, hogy akik már voltak, azoknak mindenkinek nagyon tetszett. Természetesen egy olyan táborról beszélünk, ami zömében informatikával, programozással, internettel foglalkozik. Kisebbiket ez annyira nem érdekli, de ugye a lányok csomagban járnak, ha az egyik táborba megy, akkor megy a másik is, mert ahogy kisebbik unatkozik egyedül, nem unatkozik úgy senki.

Megnéztük a szórólapot, és a honlapot is, nem találtuk rossznak. Az ár 5 napra fejenként 150 EUR, de nagyobbiknak szerencséje volt, mivel kb. születése óta gyakorolja azt a nézést, amivel az apját le tudja venni a lábáról, és ez most is bevált. A szomorú arccal előadott: megértem, ha nem – kezdetű kiselőadás is remekbe szabottan sikerült. Kisebbik közölte, hogy ő is szívesen menne, mert ő is azt hallotta, hogy ez jó volt. Ez a Kidscraft immár harmadszor került megrendezésre. Gondoltuk is, hogy van már rutin, megy majd simán a szervezés.

Elküldtük az e-mailt a jelentkezéssel, nagyon gyorsan, hogy legyen hely, mert mindössze 150 gyerek vehetett részt a programban, és olyan nagy a túljelentkezés, hogy azt mi el se tudjuk képzelni. Nagyobbik izgult rendesen, hogy sikerül-e bejutni, vagy sem. Megkaptuk a válasz email-t, hogy nyertünk, mindkét gyerek bekerült a programba, elküldték a bankszámlaszámot, hogy hová kell utalni a pénzt. Ahhoz képest, hogy egyébként egy nagyon modern informatikával foglalkozó táborról beszélünk, egy e-mail címről nem lehetett, csak egy gyereket bejelenteni. Biztos elképzelhetetlen az a családmodell, hogy valahol több gyerek is van, és mindkettő táborba akar menni. Mindegy, egyik gyerek apa, másik gyerek anya e-mail címéről lett bejelentve. A pénzt  még nem utaltuk el, mondván, hogy a határidőig, amíg el kell utalni, van vagy 6 hét, ráér. Milyen jól tettük, hogy nem utaltunk. Másnap jött egy újabb e-mail, hogy elnézést, de téves válaszokat küldtek ki, még egyáltalán nem biztos, hogy bekerült a gyerek, előbb összesíteni kell a jelentkezőket, úgyhogy ne utaljon senki pénzt.  Itt ezt mondjuk nem értem, hogy mit kell összesíteni, mert eredetileg a jelentkezés sorrendje számít, de jó, legyen. Jó kis informatikai tábor lesz ez!

Na jó, időnk van, vártuk a következő vicces e-mailt. Meg is jött, hogy felvették a gyerekeket, de még ne utaljunk, majd szólnak.

Nézzük, hogy mit kapunk a pénzünkért! Illetve mit kapnak a gyerekek. Egyrészt azt a hihetetlen érzést, hogy bekerültek a 150 nagyszerű kivételes gyerek közé, akik részt vehetnek eme rendezvényen. És tényleg, a gyerekeink teljesen odáig voltak. Azután reggel 8-tól délután 4-ig tartó időszakban, mindenféle programokon vehetnek részt, de erről még nem kaptunk értesítést, de majd fogunk, és akkor ki kell választani, hogy mit is szeretnének csinálni. Egyszer egy nap enni is kapnak valami ebédet, hogy mit arról semmiféle értesítést nem kaptunk.

Kisvártatva meg is érkezett az e-mail, hogy akkor két napon belül utalni kell a pénzt, vagy inkább olyan mán jelleggel, mert ha nem, akkor sajnos a gyerekek kiesnek, és jönnek a várólistások. Ezt azért mégsem hagyhatjuk! Részünkről a várólistások maradtak a listán, pénz elutalva. Ezek után jött még egy e-mail, ahol kaptak a gyerekek valami azonosítót, be kellett jelentkezni egy oldalra, ahol mindenféle kis videókat nézhettek meg, hogy a táborban a különböző állomás helyeken mit lehet csinálni. Minden napra választhattak valamit, ami jó, mert így több dolgot is ki tudtak próbálni. Természetesen azt nem tudták garantálni, hogy minden gyerek bekerül a választott programba, hisz nagyon sok a gyerek, de jelentkezés sorrendjében menni fog (vagy majd összesítenek, ki tudhatja?), és ha véletlen egyik olyan programba sem kerül be a gyerek, ahová szeretne, akkor se aggódjunk, mert biztos, hogy sehol nem fog unatkozni. Ezek komolyan nem ismerik kisebbiket. Majd meglátják.

Igen ám, de az e-mail napközben érkezett, amikor a lányok még iskolában voltak. Mégse akartunk helyettük dönteni, így megvártuk még hazaérnek. Először az egyikkel, azután a másikkal megnéztük a videókat, majd felállítottunk egy sorrendet, hogy ki hova (nem két perc volt), ezután elküldtük a jelentkezéseket. A két gyerek érdeklődési köre köszönő viszonyban sincs egymással, ami az egyiknek tetszett, az a másik szerint baromság, de azért találtak közös pontot, ami esetleg mind a kettőnek jó. Elméletben nagyjából egész héten nem találkoztak volna, mert teljesen különböző dolgokat választottak, ehhez képest viszont, sikerült azonos programba rakni őket, mivel a választott programjuk nem fedte teljes egészében azt, amibe berakták őket, de nem leszek igazságtalan, mert bekerültek olyanba is, amibe szerettek volna.

Lehetett robotot építeni, egész robot világot, app-ot programozni, na meg calliope-t programozni, riporterkedni, you-tube videókat készíteni és így tovább. A leginkább szeretett programokba nem kerültek be, de egy jó középutat sikerült találni. Délután sportprogram is volt, ott mindenki a választott helyre került.

Első nap bejelentkeztünk a táborba, és kisebbiknek aznap volt a szülinapja. Itt már mindenki gratulált neki, és fel is jegyezték, nehogy véletlen elfelejtsék. Kaptak a gyerekek pólót, meg kulcstartót, és megnézhettük nagy táblákra kifüggesztve, hogy melyik gyerek melyik állomáson fog aznap, vagy a többi napon lenni. Ezt megkaptuk papíron is. Alá kellett írni egy papírt, hogy a gyerek elmehetnek-e egyedül haza, vagy sem, itt először aláírtam, hogy egyáltalán nem, de aztán visszamentem és kértem, hogy módosítsuk már igenre, mert ha megyek értük, legalább az épületből engedjék ki őket, hogy a kocsiig kijöjjenek. A lányok boldogan tűntek el a szemem elől.

A tábor nagyon tetszett nekik. Kisebbiknek első nap 149 gyerek és a felügyelő tanárok énekelték a Happy Birthdayt, ami nagyon tetszett neki, annak ellenére is, hogy amikor a nevet kellett volna énekelni, iszonyat csend lett, mert senki nem tudta hogy hívják kisebbiket, de a tanárok kedvesen megoldották a helyzetet és énekeltek valami általánosat. Kisebbik elég meghatódott, de ezt csak utólag vallotta be.

A programok is jók voltak, azt gondolom ennek is köszönhető, hogy nagyobbik jár informatika szakkörre, még mindig egyedüli lányként, és az egyik legfiatalabbként. Calliope programozása szerelem volt első látásra, és azóta is. Egyetlen dolog nem tetszett kisebbiknek, méghozzá az app programozás, mivel minden angolul volt, és kevés volt a tanár, egy csomó időt kellett várakozással töltenie, amíg segíteni tudott neki valaki. Na, és a tábor végén kit talál meg a riporter a kérdéseivel? Természetesen kisebbiket. El is mondta a véleményét, hogy jó a tábor, de… és ki is fejtette, hogy szerinte min kellene változtatni. Nem is került be az összefoglaló videóba. Mondtam én, hogy nem ismerik kisebbiket, és ő igenis tud unatkozni.

A tábor záró napján a gyerekek bemutathatták a szülőknek, érdeklődőknek, hogy mit csináltak a héten. Az egész egy nagy kiállítás volt, a gyerekek ott álltak a műveik mögött, és elmagyarázták, megmutatták minden kérdezőnek, hogy mit, hogy miért. Nagyobbik elemében volt, mutatta az ő világát, amit felépített, és meg is mutatta, hogyan kell programozni, szó szerint egy kis előadást tartott mindenkinek, aki kérdezett tőle valamit. Kisebbik is megmutatott mindent, de az előadás elmaradt, ő kevésbé tud a fenekén maradni, így engem vezetett körbe, és mesélt, és mesélt, és mások munkáit néztük meg együtt.

A kiállítást egy esemény zárta, ahol a Volkswagen képviselői, és tudománnyal, informatikával foglalkozó emberek tartottak egy beszélgetést. Az egész egy játékkal indult, ahol mindenki le tudott tölteni egy app-ot a telefonjára, be tudott jelentkezni, majd kvízkérdésekre kellett válaszolni. A leggyorsabb ajándékot is kapott. Mi le se töltöttük, de a lányok igen, de nem nyertek. Ezután tényleg beszélgetés következett a táborról, az informatika oktatásról, meg mindenről. Néhányszor meg kellett tapsolni a fő támogatókat, azután újra, de a legizgalmasabb mégiscsak az volt, amikor ketten összevesztek a színpadon azon, hogy jelenleg jó-e az informatika oktatás, vagy sem. A gyerekek nem igazán értették, hogy ez mire volt jó, de összességében túlestünk ezen a záróünnepségen is. A Zuram kicsit morgott, hogy ezeket az informatikai vezetőket hallgathatja munkaidőben is, és most munkaidő után is, de azért kibírta.

A lányok természetesen jövőre is szeretnének menni a táborba, szóval időben kell elkezdenünk a nyári programok szervezését. Egy biztos pontunk már van, de az nem a tábor.

 

 

Nyaralás otthon 2.

Keszthelyen egy szállodában foglaltunk szállást, és egész hetes semmittevést terveztünk. Nem gyakran szoktunk egy hétig semmit tenni, de most határozott célul tűztük ki azt, hogy egyáltalán nem kirándulunk, nem kelünk korán viszont sokat alszunk, és továbbra sem csinálunk semmit. Két darab skandináv krimivel is készültem erre a hétre, és mióta e-book-om van, a Zuramat se fenyegeti az a veszély, hogy ha kiolvastam a könyveimet, akkor őt idegesítem.

A szálloda nem épp a legmodernebb, légkondi sem állt sehol rendelkezésre, ami a hőségben inkább volt hátrány, mint előny, ámde ez nem volt meglepetés, mert már a szállás lefoglalásánál tisztában voltunk a hely adottságaival.

Megérkezésünk után a bejelentkezés nem ment épp simán, mert a szobáink nem voltak kész. Konkrétan takarítás alatt álltak, és vagy 1 órát kellett várnunk a dög melegben, mire átvehettük a szobát. Morogtunk? Hát persze! Sűrűn megkérdeztük, hogy de mi van már? Hát persze! Segített? Hát persze, hogy nem.

Tudom, és nem először szembesültem vele az otthon nyaralás során, hogy nagyon kevés a szakember, pincér, felszolgáló, eladó, takarítónő, ezért morgás helyett megértéssel fordultunk az esetleges problémák irányába. Utólag. Egyébként ilyen nem volt, mert a szálloda személyzete, ahogy láttam, a lelkét is kidolgozta. Fiatal fiúk, lányok állandóan műszakban, pont úgy ott voltak a reggelinél, mint a vacsoránál, vagy az ebédnél. Két rohangálás között még mosolyogni is volt erejük, és egyszer sem felejtették el például, ha kértünk egy kancsó vizet. És ahogy a vendégek számára nem volt légkondi, úgy egyértelmű, hogy a személyzetnek sem jutott a 37 fokos hőségben hűsítő szellő, ennek ellenére tették a dolgukat. Ó igen, lehet mondani, hogy de hát ez a munkájuk, igen, ez, de ettől ez még nem könnyű.

Gyermekeim gyorsan feltalálták magukat, a szálloda szolgáltatásai között szerepelt a gyerek klub, ahol is naponta kétszer pár órát szórakoztatták a gyerekeket. Elmentünk, megnéztük, majd a lányok maradtak és dacára annak, hogy ők voltak a legidősebbek, minden nap elmentek. Egyáltalán nem zavarta őket, hogy kb. mindenkinél 3 évvel idősebbek, nagyobbik esetében ez inkább 5 évnek mondható. Nem kényszerítettük őket, tényleg önkéntes volt, de ők élvezték, és így nekünk is jutott napi pár óra az igazi semmittevésre, mert ha a lányok felbukkantak, akkor előkerült a kártya, mentünk pancsolni a Balatonba, vagy épp mentünk úszni a medencébe, mert kisebbik a fejébe vette, hogy az egyáltalán nem lesz jó, ha ő a nyári szünetben nem úszik úgy rendesen, mert edzés nélkül nincs élet, és az edzői biztos nem fogják értékelni, hogy ő elfelejtett úszni. Így minden reggeli után úszással indult a nap.

Délutánonként, esténként sétálni mentünk. Még Keszthely belvárosában is jártunk, a Festetics kastély sem maradhatott ki. Én valamikor nagyon gyerekkoromban voltam erre utoljára a szüleimmel, mivel Balatonberényben nyaraltunk többször is a katonai üdülőben és onnan Keszthely igazán nincs messze, de nem emlékeztem semmire. Keszthely mondhatni üres volt, nem tolongtak turisták az utcákon, de a parton sem. Visszatérő motívum volt otthonlétünk során, hogy a Zuram többször megjegyzést tett bizonyos épületek láttán, hogy miért is hagyják így tönkremenni. Kisebbik rá is kérdezett, hogy miért kérdezgeti ezt folyton. Igen, elég sok az olyan egyébként gyönyörű épület, amit kár lepusztulni hagyni. Legalábbis szerintünk kár. Nem csak Keszthelyen.

Nagyon jól ment nekünk a semmittevés. Tényleg, de azért egy hűvösebb napon, elhatároztuk, hogy program gyanánt elmegyünk egy közelinek hirdetett állatsimogatóba. Kocsival valóban nem volt vészes a távolság. Odaértünk a hely ígéretesnek tűnt kívülről, és a belépő sem volt drága, az ajtóban már volt egy csomó macska, kicsik is, és ha már egyszer arra jártunk, akkor befizettünk egy lovas kocsis túrára, melynek során megtekinthettük a Kis-Balatont. Még úgysem voltunk soha. Az állatsimogató nem épp olyan volt, mint amihez itt hozzá vagyunk szokva. Egy magyar gazdaság, sok betonnal, állatokkal, rengeteg léggyel és hát na, nem egy Essehof. Azonban rögtön a lovaskocsis túrával indítottunk. A bácsi, aki a mondjuk úgy túravezetőnk volt, elég szórakoztató volt. Természetesen beszédbe elegyedtünk, és amikor megtudta, hogy Németországból érkeztünk, akkor megdicsért bennünket, hogy milyen szépen beszélünk magyarul. Mindig jó ezt hallani! Persze tisztáztuk, hogy 4 éve élünk kint, tehát a magyar nyelv ismerete finoman szólva is elvárás. Kiderült, hogy az ő fia már 10 éve Németországban dolgozik. Tehát beszédtéma volt bőven, lett volna, ha nem egész végig a böglyöket kellett volna csapkodni, mert bögöly, na az aztán volt bőven. Szegény lovak nyakából folyt a vér, amikor megálltunk és a bácsi lecsapkodta a lovak nyakáról a böglyöket. Gyerekeink, egészen el voltak csodálkozva, mert eddig abban a hitben éltek, hogy van a méh, meg a darázs, de bögöllyel még nem találkoztak. Sokat nem láttak a tájból, mivel végig a kardigánjukat a fejüket tartották. Értettük mi, hogy tájvédelmi körzet, de nyilván eszünk ágában sem lett volna befizetni, ha tudjuk, hogy a vérünk a tét. A Zuramat 3 is megharapta, mert ezek harapnak, nem csípnek, de szerencsére a lányok megúszták. Én előszedve gyermekkori emlékeimet, határozott mozdulatokkal küldtem el a böglyöket, egy szebb helyre. Nagyobbik nem tudom, hogy csinálta, mivel ő elől ült a bácsi mellett, mellőle nem tudtam elkergetni a veszélyes dögöket, nem a bácsit, ő aranyos volt, a böglyöket, de nagyobbik egész végig tök nyugodtan ült, kapucnival a fején, és egyáltalán nem harapta meg egy bögöly sem. Mindig ez van, ha az Essehofban bemegyünk a kecskék közé, kisebbik 2 perc után visítva menekül, nagyobbik, meg mint egy kecskesuttogó nekiáll kecskét idomítani, beszél hozzájuk, a kecskék meg követik. Kisebbiket nézni amúgy sokkal szórakoztatóbb, ahogy visít és menekül. Túravezető bácsi menet közben korrekt előadást tartott a Kis-Balatonról, lovakról és a böglyökről is.

A túrától függetlenül, úgy általában egyszerűen elkerülhetetlen téma a politika. Amikor kiderül, hogy Németországban élünk, mindig szóba kerül valahogy a téma. Vagy a migránsozás, vagy a hazai helyzet, és mi próbáljuk ezeket a témákat, ha nem is kerülni, de nem belemenni ilyen beszélgetésekbe. Véleménye  mindenkinek van, igaza  nem feltétlen, de a véleménye nagyon is határozott mindenkinek, ha nem egyezik a véleményünk, akkor abból úgyis csak vita lehet, ha meg igen, akkor kár róla beszélni. Ezért inkább terelünk, vagy inkább csak én. A kedvencem mégis csak az, amikor valaki Magyarországon élve, megmondja nekünk, hogy milyen a helyzet Németországban, és nem vár megerősítést, nem kérdéseket tesz fel, csak elmondja, hogy milyen az élet, mert olvasta, látta, hallotta, és mindennek a következményével is tisztában van, amit nem fél megosztani velünk. Nem tudok ilyen beszélgetésekbe belemenni. A Zuram igen, ő inkább, de ő is csak egy bizonyos határig.

Kicsit féltem tőle, hogy mit mondanak majd a gyerekeink az állatsimogató után, mert hát tényleg itt egész máshoz vannak szokva, de miután átestek a túlélőtúrán, és mehettek az állatok közé, egy rossz szót nem szóltak. Láttak szamarat, meg nyuszikat, pici nyuszikat is, tengerimalacokat, csirkét, disznót, lovakat, és teljesen lelkesek voltak. Hazafelé a kocsiban közölték, hogy eddig ez volt a nyaralás legjobb napja. Mi a Zurammal csak néztünk, hogy mi van, és óvatosan megkérdeztük, hogy mégis miért, mert hát a böglyök,  meg mégse Essehof, de lányaink közölték, velünk, mintha mentálisan nem lennénk egészségesek, hogy:-Nem értitek? Voltak kisnyulak. Kis-nyu-lak! – ennyi. A kisnyuszi minden bajra jó, meg a tengerimalac. A hotelig ment a kocsiban, a jajjj de éééédesek voltak. Egyébként én meg örülök annak, hogy a gyerekeimből nem veszett ki a lelkesedés, és nem finnyognak. Persze megígértették velünk, hogy ha legközelebb erre járunk, újra eljövünk, mert: Érted! Voltak kisnyulak! – Mindenkinek csak ajánlani tudom, állatsimogató túlélő túrával. A belépő pedig nagyon olcsó. A bácsi pedig a lovaskocsin nagyon jó beszélgetőtárs volt.

A szálloda saját strandja nem túl nagy, de mindig volt elég napágy, mindig tudtunk hová feküdni, még úgy is, hogy szemmel tudjuk tartani a vízben pancsoló gyerekeinket. A Zuram szerint én ezt a figyelést kissé túlzásba viszem, mert mindkét gyerek tud úszni, sokkal jobban, mint én, ennek ellenére képtelen vagyok róluk levenni a szememet, ha a vízben vannak, sőt nem átallom bezavarni a Zuramat is a vízbe, hogy legyen velük. Én nem vagyok az a pancsolós fajta, így sokkal jobban szeretem, ha ő megy, ő nem annyira, mert állítása szerint neki is lehet olvasni a parton, nem csak nekem. Lehet, amint a lányok kijöttek a vízből. Persze, most már akkorák a lányok, hogy a Zuram simán az arcomba nevetett, miközben annyit mondott, hogy:-ne má’! -majd olvasott tovább, hiába mondogattam, hogy menjen már be a vízbe. Így maradt nekem a figyelő üldögélés, ami akár unalmas is lehetett volna, de nem volt, mert jött egy csapat nyaraló, akik időnként még a skandináv kriminél is jobb szórakozást nyújtottak.

Egy nagyobb társaságról van szó, akik véleményem szerint rokonok, és tudom, tudom baromira nem illik hallgatózni, de ha egyszer odatelepedtek mellénk, nem tudtam nem hallani amit mondanak. Egy idő után elneveztem őket Kissádám csoportnak, mert minden napra meg volt a 10 perces stand up.

Csoda dolgokat tudtam meg. Először is, az egyik fiatal srác, közölte egy idősebb úriemberrel, hogy: “aki a pokemont szereti, az fél a puncitól”. Az idősebb erre, csak lemondóan hajtotta le a fejét, és bevallotta, hogy ettől ő is tart, mert hát a fia is bírja ezeket az izéket, és gyanús, meglehetősen gyanús. Ennél a pontnál szívesen bekapcsolódtam volna, a beszélgetésbe, mert hát az én lányom is bírja a pokemonokat, akkor rá, most hogy vonatkozik ez a dolog, de mégse szólhattam bele. A srác kifejtette, hogy ez így van, jobb is a pokemonokkal vigyázni, mert hát, ugye aki szereti, az fél. Minél többször mondta, annál többen értettek egyet a csoportból, majd valaki felbátorodva megkérdezte, a srácot, hogy: rajtad milyen póló van?- erre ő: -Hülye vagy? Ezek a Minyonok (kis sárga figurák a Grúból), a Minyonok meg aranyosak, ezt mindenki tudja. – belül már nagyon jól szórakoztam, pláne, hogy ez a Minyonos póló vagy két számmal volt kisebb, mint a srác, igaz a köldöke alá ért, de a fecskével együtt, amit viselt már gyanús volt, meglehetősen gyanús. Kiderült még az is, hogy a megtörtént dolgokat nem lehet megtörténhetetlenné tenni, és, ez bizonyára csak nekem vicces, mert még nem hallottam, hogy a villanyoszlopot, villanfának is hívják. Persze, a hozzá kapcsolódó történettel együtt volt vicces, de mégse szeretném kibeszélni teljes mértékben Kissádám csoportot, mert az nem szép dolog.

Amihez mi itt nem vagyunk hozzászokva, az a hőség. A múltkor hozott a postás egy csomagot, és gondolom a vezetéknévből kikövetkeztette, hogy magyarok vagyunk, mert rögtön mondta, hogy bezzeg Magyarországon milyen jó idő van. Mondtam, hogy decemberben annyira nincs, sőt még hó is szokott ám esni. Ezen nagyon elcsodálkozott, mert ezt ő el sem tudja képzelni, hisz ahányszor Magyarországon járt, mindig jó idő volt. Persze, nyáron. Szóval itt az idén igazán nyár se volt, és ha meleg is van, úgy értem hőség, az nem tart túl hosszan, és olyan szerintem még nem is volt, hogy éjszaka a meleg miatt ne tudtunk volna aludni. Bezzeg most aztán volt hőség rendesen, éjszakánként nyitott erkélyajtó mellett próbáltunk aludni, és ez ment is volna, de. Már ez előző postomban is említettem, hogy szerintem az énekes tehetségkutatók nem feltétlen vannak jó hatással az emberekre, és ezen tézisem bizonyítást is nyert, mivel a két szobával arrébb lakó fiatal lányok egyike úgy gondolta, hogy énekelni fog. Éjfél körül kezdte. Először próbáltam megértő lenni, hogy hát fiatalok, meg biztos van annyi esze, hogy abbahagyja hamarosan, de nem. 1 óra felé, már a Zuram is ideges lett. Akkor én már kint álltam az erkélyen, és láttam, hogy Kissádám csoport egy része is kint áll az erkélyen és próbálják kideríteni, honnan jön az ének. Mi tudtuk, így a Zuram az erkélyen keresztül átszólt, hogy ugyan fejezzék már be. Erre csak hangos jajj-jajj, valamint röhögés volt a válasz és 10 perc után, újra az éneklés. A Zuram erre már kicsit mérgesebb lett, és távozott a szobából. Ezzel a lendülettel be is kopogott, vagy inkább dörömbölt a lányok ajtaján, hogy most már tényleg elég volt. Erre megint jajj-jajj és röhögés volt a válasz, ajtót nem mertek nyitni. Azonban végre csend lett.

Másnap megkérdeztük a recepción, hogy ebben az esetben mit lehet tenni, mire azt a választ kaptuk, hogy csak szóljunk le telefonon, és majd ők felküldik a biztonsági őrt. A lányok aznap kiköltöztek, így ez a konfliktus magától meg is oldódott. De észben tartottuk, ének esetén segít a biztonsági őr.

De milyen az én szerencsém? Na? Jött a következő éjszaka, és aludtam is, tényleg, amikor is a partról részeg üvöltözés hallatszódott. Ekkor már tudtam, hisz 10.000.000,- énekes országában nyaralni élmény, tudtam, hogy ebből éneklés lesz. Azt hittem ismét decpasitós estém lesz, de nem! Tévedtem! A fiatalember teli torokból üvöltve kezdett rá a Már minálunk babám kezdetű nótára. De miért? – sikoltott fel bennem fluimucil Ábel. Kész, feladtam. Ezen a ponton döntöttem el, hogy már mindegy. Ha énekel, énekeljen, majd abbahagyja, úgyis távolodik a sétányon. A Zuram morogva megjegyezte, hogy erre még a biztonsági őrt sem tudjuk ráküldeni, hát nem, de úgyis távolodik. Igen ám, de visszafordult, biztos az én kedvemért,  és már azt is tudom, mert már megtanultam, hogy a Balaton parton részeg énekest, csak üvöltve lehet csitítani, így tudtam, hogy ez következik, és így is lett, de azt is megtanultam, hogy mindig az énekes nyer, és a már minálunk babámot, akárhányszor el lehet ám énekelni. És tényleg! A fiatalember nem sokáig, nagyjából 20 percig élt ennek a lehetőségével, kisebb megszakításokkal, de szerintem nem jutott tovább a helyi éjszakai tehetségkutatón, mert egyszer csak abbahagyta. Komolyan mondom másnap hajnalban már hiányzott valami előadás. Gondoltam elkezdek én énekelni valamit, de azért az önkritika győzött.

A szállodában kiválóak voltak az ételek. Választék is volt bőven, meg mennyiség is. A lányok már rutinos svédasztal járók, így nem kell őket kísérgetni, azt is megtanulták, hogy csak annyit szedjenek, amennyit megesznek, mert pazarolni nem szép. Ezt olyannyira megtanulták, hogy rettenetes csúnyán néztek azokra, akik teli tányérokat hagytak az asztalokon.

A svédasztal szép dolog, jó dolog. Az ember normál esetben beáll a sorba, majd ahogy a sor halad, megy az ember előre, és vesz a kiválasztott dolgokból. Minden helyen vannak sorba beugrálók, de nyugalom, a sor elfogy, a kaja nem. Ebben a szellemben, soha, de tényleg soha nem idegeskedünk a sor hosszán, vagy azon, hogy valaki 3 tányért fog a kezébe. Ebben a hotelben ilyen nem is volt. Meg is lepődtem, tényleg szépen sorba állt mindenki ahogy azt kell. Egyszer csak jön a Zuram az asztalunkhoz széles vigyorral az arcán, és azt  mondja: -Képzeld mi történt! Állok a sorban, egyszer csak beugrik elém egy pici öregasszony, de látszott, hogy nem tolakszik, vagy ilyesmi, észre se vette, hogy ott vagyok. Meg se mozdulok, ott állok, várom, hogy nézelődjön, mikor egyszer csak hátranéz, meglátja, hogy ott vagyok, megijed és így szól: – Na, ijesztgessé’ majom! – a Zuram nem szólt egy szót se, és mire az asztalunkhoz ért, már fel is dolgozta a történteket. Kérdeztem, hogy mondott-e valamit, vagy reagált-e valamit, de mondta, hogy egyáltalán nem, és egyébként is már nagyon megijedt a pici öreg néni, ezt inkább nem fokozta volna tovább. Nem árt vigyázni, mert mi van, ha a néninek botja is van?

Az étel nagyon szuper volt, mivel itt nem olyan jó a dinnye, meg úgy általában a gyümölcsök, azért általában, mert azért a bogyósok jók, de a dinnye nem, így én jóformán dinnyén éltem a héten. Ölég jól esett. Azért a Zuram arca is megért egy tanulmányt, mikor közöltem vele, hogy édesség gyanánt szilvás gombóc és gesztenyepüré is van. Előbbit én nem szoktam csinálni, utóbbihoz meg nem láttam, hogy tudnék venni bárhol is gesztenye masszát. Azért volt fejtörés rendesen, hogy melyikből egyen, mert mind a kettőből még se, de a gesztenye győzött. Szerencsére volt somlói, és minden amit a Zuram szeret, mert itt meg még egy rendes cukrászda sincs, és olykor nem csak a gyümölcsök, hanem a sütik is hiányoznak. Szoktam sütni, de mondjuk Dobos tortát nem tudok.

Alaposan ki is pihentük magunkat, majd indulhattunk is volna haza, de a történet nem ilyen egyszerű, mert egy hét múlva egy esküvőn volt jelenésünk. A lányokat leadtuk Szegeden a nagyszülőknek megőrzés céljából, majd mi visszautaztunk Wolfsburgba, majd pár nap múlva ismét Szegedre, és a lagzi után vissza Wolfsburgba, vasárnap muszáj volt hazaérnünk, mert a lányoknak hétfőn már egy táborban volt jelenésük, amit nagyon vártak.