Programok otthon

Hazaértünk, és elkezdődött három hét kikapcsolódás. Még indulás előtt kérdezte tőlem valaki, hogy Magyarországra megyünk-e, és hogy a férjem is magyar-e. Mondtam, hogy igen, mire a kérdező kikövetkeztette, hogy akkor nekünk ott él a családunk, és akkor biztos nagyon sok emberrel kell találkozni, és aztán nevetve levonta a következtetést, hogy akkor ez nem “Urlaub” lesz. Nem nyaralás. Részben igaza volt, mert ez nem klasszikus nyaralás, vagyis nem egy tipikus 7 napos turnus, félpanzióval, vagy reggelivel. Ezzel előbb-utóbb mindenki szembesül, aki messzire költözik otthonról, hogy a szabadság nagy része az otthon maradtaké. Bele kell kalkulálni a szabadságos napok számába, hogy ha az ember látni akarja a családját, akkor erre áldozni kell. Időt és pénzt is. Ez természetesen visszafelé is igaz, hisz aki pedig hozzánk jön, az a saját szabadidejéből, pénzéből áldoz a mi kedvünkért. Ezért is szoktam mindig mondani, hogy mindenkit nagyon szívesen látunk, aki hozzánk eljön, mert ide eljutni sem egyszerű. Alapból egy nap elmegy az utazásra, illetve kettő, ha a visszautat is számolom, az anyagiakról meg nem is beszélek. Szerencsések vagyunk, mert még mindig van jelentkező, aki szeretne hozzánk jönni, vagy szívesen lát bennünket. Ennyi idő után van, hogy az ember azt érzi mikor Magyarországra látogat, hogy: jó, jó hogy itt vagytok, de nekünk ez most sok. Ezt is el tudom fogadni, semmi gond, nem passzolhat bele mindenki életébe az, hogy mi mikor tudunk Magyarországra menni.

Három hét hosszú időnek tűnik, de valójában nekem most nem volt az, még szívesen maradtam volna, ha lehet, de nem. Sokat nem szeretnék erről írni. Mozgalmas volt, nagyon kevés pihenéssel.

Voltunk Pesten a barátainknál, és sikerült összehozni egy délutáni nagy közös játszóterezést, ahová a lányok elég sok barátja el tudott jönni, és nagyon jó volt látni, hogy pont úgy játszottak együtt, mint régen, mintha minden nap találkoznának. Beszélgettek, rohangáltak, nagyon, nagyon sokat jelentett ez az én gyerekeimnek, és amikor elköszöntünk rögtön kérdezgették hogy: Ugye legközelebb is így lesz? Ugye eljönnek hozzánk is? Ugye milyen jó volt? Ugye milyen jó fejek? Ugye milyen kedvesek, hogy eljöttek? És tényleg, jó volt, jó fejek, kedvesek és reméljük lesz legközelebb is, hamarosan.

Azután a  Húsvét. Itt Németországban ugye nem szokás locsolkodni. A nyuszi elrejt mindenféle ajándékot a kertben, amit a gyerekek megkeresnek. Nos, még induláskor felvázoltam a lányoknak, hogy erre Magyarországon ne számítsanak, otthon a Húsvét a fiúk ünnepe. Gyerekként nagyon igazságtalannak tartottam, hogy jönnek a fiúk, elmondanak egy verset, aztán bezsebelik a zsákmányt. A lányok meg otthon ülnek, előtte három napig sütés-főzés, takarítás, aztán várakozni, hogy jön-e valaki, vagy sem, ha jönnek, akkor tuti akkor érkeznek, amikor épp egy jó film megy a tv-ben. Mint említettem nem egy nagy városban nőttem fel, így aztán felénk bizony vízzel volt divat locsolkodni, ami szintén egy általam nagyon nem kedvelt szokás. Állandóan át kellett öltözni, és még hideg is volt, mármint a víz. Jó, azért voltak vicces momentumok is. Felénk minden fiúnak tűztünk virágot, és hát volt aki már cseppet sem volt szomjas, mire hozzánk elért, és megette a virágot, vagy volt olyan aki elaludt a lépcsőházban. Nem véletlen, hogy ha részeg embert látunk, akkor mindig csak annyit mondunk, hogy: na, hát Húsvét hétfő van! Azért persze az is jó volt, hogy mindig számoltuk, hogy hány fiú jön el az adott évben, ha jól emlékszem a csúcs az nagyjából 40 fiút jelentett, és ez persze legyezgette a hiúságunkat. Akkoriban még apám is járt locsolkodni, és az ő zsákmányát mindig nekünk adta, így azért mi sem szenvedtünk hiányt csokiban. Ahogy növekedtünk egyre kevesebb locsolkodó jött, és mire a lányok megszülettek, már úgy kellett vadászni a rokonokra, hogy jöjjön valaki meglocsolni őket.

Azért minden évben jött valaki, és mi egyáltalán nem akartunk elmenekülni otthonról, mert a lányoknak nagyon tetszett, hogy őket meglocsolják, és így szépek lesznek, nem hervadnak el. Jó, hát őket senki nem öntötte le vízzel. Azonban úgy tűnik, hogy két év elég volt ahhoz, hogy ezt elfelejtsék, vagy legalábbis csak részben emlékezzenek dolgokra. A locsolkodásra emlékeztek, de arra nem, hogy otthon a húsvéti nyúl nem dugdos tojásokat a bokor aljába, és a lányoknak csak annyi jár, hogy aznap szépen illatoznak későbbi szépségük érdekében.

Fel is háborodott mind a kettő, hogy ez már pedig mennyire igazságtalan. Tény, hogy a nagyszülők minden évben meglepték őket valamivel a nyúl nevében, és lehet ők erre emlékeztek, vagy csak óriási felháborodásukkal nyomást próbáltak ránk gyakorolni. Sikeresen.

Nővérem meglepte a lányokat azon eszközökkel, amivel hagyományosan viasszal tudtak tojást díszíteni. Még életemben nem csináltam ilyet, a lányok sem, de nagyon tetszett nekik, és igazi szép piros tojásokat festettek.

Jöttek a rokonok, és meglocsolták a lányokat, nagyon jó volt mindenkivel találkozni és kicsit beszélgetni. A nagyszülők ismét felvállalták a nyúl szerepét, így csokiban sem volt hiány, még mindig van belőle itthon, mondjuk még a Halloweeniből is van, és még egy-két Mikulás is van a csokis dobozban, de majd beleölöm őket valami süteménybe. A lányok nagyon örültek, csak azt kifogásolták, hogy miért nem maradt mindenki sokkal tovább, különös tekintettel a velük egykorú fiatalemberre, mert hisz így játszani sem tudtak, valamint szerintük a locsolkodók száma igen kevés volt.

Sajnos az időjárás nagyon nem kedvezett, sokkal melegebbre gondoltunk, hogy lehetett volna, és mielőtt érkeztünk volt is, és miután elmentünk lett is. Az időt igyekeztünk kihasználni, volt csúszdapark, mozi, vadaspark, cirkusz, játszás és minden ami csak belefér, tehát ez a része mégiscsak igazi “Urlaub” volt.

Számunkra nem volt nagy érvágás, hogy vasárnap nincsenek nyitva az üzletek, mert itt ezt már megszoktuk, de a boltokban nagy volt a méltatlankodás, mind a vevők, mind az eladók részéről. A vevők a programjukat féltették, az eladók pedig a fizetésüket. Mi azért beszereztük ami kellett, érdekes, hogy egyre kevesebb dologról érezzük úgy, hogy nélkülözhetetlen, és csak Magyarországon beszerezhető. Jó, hát az igaz, hogy én feltöltöttem magam, és szinte minden nap kiflit ettem, meg tejfölt, meg tv paprikát, meg retket, meg gyulai májast és nem maradhatott ki a kolbász sem, de nem éreztem leküzdhetetlen vágyat arra, hogy ezekből hozzak is. Némi szülői nyomásra egy kevés tv paprika no meg hegyes erős bekerült a csomagba, de ez később igen hasznosnak bizonyult, mert a levesbe kell, és itt még mindig nem lehet kapni. A lányok sem mondták, hogy hozzunk Dörmi mackót, vagy Pilóta kekszet, így nem is vásároltunk be, na jó a Mesekeksz nem maradhatott ki, de csak egy csomaggal az útra, amit végül nem is ettünk meg, legalábbis nem útközben csak később. Az Erős Pista készletünk még tart az sem kellett, de tavaly még vásároltunk egy-két hazai fűszerkeveréket, idén már azt sem. Nem pakoltunk be kolbászt, füstölt csülköt és már a trappista sajt sem létszükséglet. A barátainktól kaptunk egy fél oldal szalonnát, de azt nem lehet otthagyni, mert nekik olyan forrásuk van, hogy csak na. Mindig olyan finom, szép húsárujuk van, hogy ha csak rágondolok összefut a nyál a számban, most is, pedig már reggeliztem. Pálinkát is kaptunk tőlük, no hát olyat nem lehet boltban kapni, az biztos.

Hiányoznak a hazai ízek, de csak annyira, hogy amikor otthon vagyunk, akkor együnk belőle. Azért érdekes, hogy itt meg már annyira megszoktuk azt, hogy Ofenkäse-t eszünk, hogy kétszer is jártunk boltban, hogy hátha kapunk, de nem, illetve tudom, hogy sütőben sütve megolvasztani bármilyen camembert lehet, de a fadobozosokat, amiket minden macera nélkül lehet betenni a sütőbe, aranyárban mérték, így letettünk róla.

Az árak egyébként is mindig meglepnek, és sajnos ez nem jó meglepi. Én valahogy még a régi árakra emlékszem, és mindig úgy gondolom, hogy mennyivel olcsóbb minden Magyarországon, pedig nem. Egy nagybevásárláskor simán otthagynék ugyanannyit, csak ugye az átlagkeresetek mások egy kicsit. Persze van ami itt olcsóbb, és ott drágább, valamint ez fordítva is igaz. A minőség, nos ezt nem tudom megítélni, de nővérem és édesanyám is esküszik rá, hogy az itt kapható mosópor sokkal jobb, így mindig viszünk nekik. Tény, hogy ugyanazt a márkát más üzemben állítják elő. Ahogy a cola és a fanta íze is más mindenütt, úgy ez is igaz lehet. Amikor kiköltöztünk, mindent átszámoltam forintra, na most Magyarországon mindent EUR-ra számolok át.

Ami soha nem maradhat ki az a könyvesbolt. Egyébként is nagyon szeretek könyvesboltba járni, már pici gyerekként is folyton olvastam és imádom a könyv illatát, meg a könyvesboltok, antikváriumok hangulatát. Kaptam egy e-bookot, azóta sokkal kevesebb könyvet veszek, de a Zuram ragaszkodik a papírformához, így ő mindig vesz vagy 4-5 újat. Én is vettem, de csak hármat, és azok is nyelvkönyvek, bár a Zuram szerint ezek csak akkor érnek valamit, ha bele is nézek, én azért reménykedem, hogy már az is segít, ha tudom, hogy ott a lehetőség. Egyébként már belenéztem, és a munkafüzeteket el is kezdtem kitölteni. Habár a német tanárom szerint érdekes ez a magyaros német, és jó pár feladatot ki szokott javítani, hogy németes német legyen. Szokta mondani, hogy így is jó, de máshogy meg még jobb.

Ami bosszantó különbség, és épp ezért itt nem is tudjuk megvenni, az az ágyneműhuzat. Eleve a mi, mármint a Zuram és az én paplanom hosszított, tehát a paplan 140*220-as, a párna a normál 70*80-as, na de itt Németországban ilyen hosszított paplan nincs is, a párnák meg kocka alakúak 80*80-asok, tehát ha paplan sincs, huzat sincs, ha a párna más, a huzat is más. A huzataink már eléggé megkoptak és gondoltam veszünk másikat, el is mentünk a boltba, aztán egy másikba, és a harmadik után feladtam, hogy kapjunk, így ezt is otthon kellett beszerezni. Azóta a lányoknak vettünk új párnákat, német szabványban, hogy legalább nekik tudjunk itt huzatot venni, ne otthonról kelljen hozni, de megtartottuk a régieket is, vendégpárnának jó, így most van német- és magyar szabvány szerinti készletünk is, most már csak egy nagyobb ház, vagy szekrény kellene, hogy elférjenek a dolgaink.

Összességében nagyon jó volt otthon lenni, és feltöltődni, kicsit tartottam tőle, hogy amikor visszaérünk Németországba, akkor újra mélypontra kerülök, mint indulás előtt, de szerencsére nem. Kínzó honvággyal elég nehéz lehet élni. Feltöltődtem, remélem augusztusig ez kitart.

Hazamegyünk. Hova?

Január óta elég gyorsan telik az idő, nem mintha olyan sok különleges dolog történne velünk. A köhögésen túl vagyunk. Lassan. Én két napig nyomtam az ágyat, majd további másfél hétig köhögtem, de elég gyorsan össze kellett szedni magam, mivel a Zuram nem két napig nyomta az ágyat, hanem egy hétig. Az orvosi fel is állította a diagnózist, influenza. Fájt, nagyon, és mivel szép sorban érintette a családtagokat elég sokáig is tartott. Nem vagyunk mi ehhez hozzászokva! Mióta kiköltöztünk nem volt még ilyen. Láthatóan a környezetünkben is elég sok embert érintett a probléma, és mindenki a köhögéssel kínlódott a legtovább. Mi is.

Mára már jól van mindenki, ami elég szerencsés, mivel közeledik a tavaszi szünet, amit Magyarországon szándékozunk eltölteni, illetve a Zuram tesz egy kis horvátországi kitérőt is, mert hívja a tenger,  meg a szél…, vagy inkább a régi csapattársai vitorlázni.

A lányok már hetek óta nagyon várják. Készülnek, hisz nem voltunk Magyarországon tavaly augusztus óta, és bizonyos dolgok hiányoznak nekik. Kisebbik szokta szépen sorolni, nagyjából naponta kétszer, hogy kik és mik, de már ráunt, hogy mindig elmondja, így csak annyit sóhajt el: hogy a szeretteink, a legjobb lesz a szeretteinkkel találkozni. Hatalmas szíve van, elég sok szerettje, úgyhogy lesz dolog bőven. Nagyobbik nem ennyire érzelmes, mikor őt kérdezem, akkor csak annyit mond, hogy a legjobb az lesz, hogy végre elmegyünk moziba. Itt nem voltunk még moziban, pedig már mehetnénk, mert mindent értenének, de valahogy kimaradt, majd pótoljuk.

Naponta szóba kerül, hogy mi lesz a program, mi mindent fogunk csinálni, hova fogunk elmenni. Elég érdekes dolgok is eszükbe jutnak, mint például, hogy parizert enni kell, otthon azért akkorát nem ugrottak érte, de hát a nosztalgia már csak ilyen, el kell mennünk még villamosozni is, ez tipikusan szegedi program, Pesten sem nagyon tömegközlekedtünk, itt meg nincs is villamos, a mozi nem maradhat ki, utoljára én is tavaly augusztusban voltam moziban, akkor is a Csingilinget néztem, úgyhogy nekem is hiányzik. Anno, diák koromban moziban dolgoztam, mint jegyszedő, akkor azt hittem, soha többet nem akarok majd moziba menni, de az már olyan régen volt, hogy meg sem mondom hány évvel ezelőtt. El kell még menni a kedvenc éttermükbe, piacra, lottózni, kacsát etetni, csúszda parkba, biciklizni, vadasparkba…

Egy picit nehéz, hogy ők Pesthez is nagyon kötődnek, viszont alapból Szegedre megyünk, hisz a szüleink ott élnek. Azért megoldjuk, és remélem mindenkivel tudunk találkozni akivel csak ők, vagy mi szeretnénk.

Én személy szerint már nagyon várom, hogy otthon legyünk. Eddig még soha ennyire. Lehet, hogy ez a honvágy? Talán gyerekkoromban éreztem honvágyat, amikor igen rossz úttörőtáborban voltam, és semmiképp nem akartam ottmaradni, de ez most más. Nem arról van szó, hogy ne akarnék ide visszajönni, vagy elegem van az itteni életünkből, mert nincs, sőt nagyon is hosszú távra tervezzük kapcsolatunkat az országgal, a várossal. Egész egyszerűen szeretnék a számomra fontos emberekkel találkozni, beszélgetni. Sétálni Pesten, Szegeden egy kis hazai levegőt szívni, feltöltődni. Lehet mókás, de arra is vágyom, hogy magyarul beszéljenek körülöttem és ne németül. Az utóbbi időszakban, egyre többször kell németül intéznem bizonyos dolgokat, no nem hivatalos dolgokat, de olykor még egy cipővásárlás is kihívásokkal teli. Általában mennek is ezek a dolgok, és mikor szabadkozom, hogy mennyire rosszul beszélek németül, akkor mindenki borzasztó kedves és  megértő és segítőkész lesz, de jó lesz, ha estére nem zsibog az agyam, és nem azon fogok gondolkozni mondjuk főzés közben, hogy ezt, hogy is mondanám németül. Mondjuk, le merem fogadni, hogy ez nem fog változni és otthon is gondolkozni fogok, hogy mi hogy is van.

A lányok beszédébe már egy-két dolog teljesen németül épült be, és kisebbik időnként amikor magyarul beszél, német szavakat is belevesz a mondanivalójába, tehát nem árt nekik sem egy kis magyar megerősítés, mert én ugyan mindig elmondom, hogy hogyan is kell ezt magyarosan mondani, de legközelebb megint a német szót használják. Nagyobbik ugyan magyarul is olvas, de kisebbik azt mondja, hogy neki nehéz. Jó, hát őt meg kényszerítem arra, hogy magyarul is olvasson, meg is teszi, csak nem olyan lelkesen, de ez mondjuk annyira nem hat meg. Olvasni kell, így is, úgy is. Nem mondom, hogy könnyű nekik, de ügyesek és alkalmazkodnak.

Napi szinten szóba kerül az utazás, visszaszámolnak, és csak mondják, hogy mennyi mindent fognak csinálni. Egyik nap beszélgettünk arról, hogy mikor kezdődik a szünet, ki-mit fog csinálni a szünetben, mármint az osztálytársaik, és akkor a Zuram azt mondta, hogy azért nem mehetnek a különböző programokra, mert mi megyünk haza. A két gyerek szeme elkerekedett és nem értették. Hova megyünk? -Haza -mondta a Zuram még egyszer. A lányok csak néztek tovább értetlenül. Na, a Zuram is nézett most már ő is értetlenül. A lányok nem értették, a Zuram meg nem értette, hogy ők mit nem értenek, én meg remekül szórakoztam. Nem hagytam, hogy végtelen köröket fussanak a “haza, hova” témakörben, és kisegítettem őket. A Zuramnak elmagyaráztam, hogy a lányok soha, de soha nem mondják azt, hogy megyünk haza, hanem azt szokták mondani, hogy megyünk Magyarországra. Ekkor mindenkinek tiszta lett minden, a gyerekek megértették, hogy Magyarország az a haza, a Zuram meg megértette, hogy a lányok mit nem értenek.

Egyébként az is nagyon bájos, mikor ők hárman nem értenek valamit, csak én, és szellemi fölényemet kihasználva vigyorgok rajtuk, és amikor már kivigyorogtam magam a kezükbe adom a megoldás kulcsát. Persze azért élvezem annyira ezeket a szituációkat, mert igen ritkák, legtöbbször én vagyok a leggyengébb láncszem.

Nem tudom, hogy az életkorukból, vagy a körülményekből adódóan nem haza nekik Magyarország. A haza  itt egyértelműen az otthon szinonimájaként jelenik meg. Természetes, hogy nekik az otthon itt van, Wolfsburgban, ahol élnek, iskolába járnak. Nekünk felnőtteknek viszont, akiknek ott élnek a szüleink, ott voltunk gyerekek, ott jártunk iskolába, kezdtük el közös életünket, mindig is otthon marad Szeged is, Pest is, Magyarország.