Színház, mozi

Szeretjük a színházat, szeretünk színházba járni, és keressük is az alkalmat, hogy mehessünk. Amikor kiköltöztünk, akkor még nem erőltettük a dolgot, mondván, hogy úgysem értenénk belőle semmit, meg egyébként is akkor még ismerkedtünk a környezettel, a várossal a lehetőségekkel. Bábszínházba azért el-elvittük a lányokat, mert ha nem is értenek belőle semmit, nyelvgyakorlásnak jó. Én is érzem az előbbi mondatokban az ellentmondást, de a gyakorlatban sok hülyeséget gondol az ember, pláne mikor a gyerekeinek meg kell tanulnia egy idegen nyelvet, és ebben semmi tapasztalata sincs, mármint a szülőnek sincs, meg a gyereknek sincs. Egyébként az sem igaz, hogy nem értenek, nem értünk belőle semmit, legfeljebb nem minden szót.

Magyarországon is jártunk színházba, gyerekekkel, gyerekek nélkül is. Volt olyan mázlink, hogy például a Szépség és a Szörnyetegre kaptunk jegyet, de az is igaz, hogy tudtam milyen jegyirodákat kellett felkeresni, ha még esetleg elfekvő jegyekre szerettem volna bukkani. Fontos volt számunkra, hogy a lányok megismerkedjenek a színház világával, és ez nem volt ellenükre.

Emlékszem a Hókirálynőt néztük, még kicsik voltak, ovisak voltak még mind a ketten. Egy jelenetben a Hókirálynő a magasba emelkedett, amikor is nagyobbik lányom megkérdezte, hogy: ezt hogy csinálják? Elérkezett a pillanat amikor is, gondoltam én, örökre nagyobbik szívébe fog férkőzni a színház világa, ezért belekezdtem egy magyarázatba arról, hogy a színház varázslat, és a színházban bármi megtörténhet, mire is gyermekem félbeszakított, és közölte, hogy rendben, érti, de látja a madzagot amin a Hókirálynő lóg, őt az érdekli, hogy ezt hogy tudták megoldani, hogy az nem szakad el, miként működik a technika. 6 éves volt ekkor. Varázslat nincs, csak tudomány. Mindegy, jött a következő lehetőség, kisebbik is kérdezett. A Hókirálynő a darab elején, még nem volt Hókirálynő, csak később vált azzá. Kisebbik megkérdezte, hogy szerintem kiből lesz a Hókirálynő. Lelkesen elkezdtem magyarázni, hogy figyelje meg a szereplőket, mi lehet jellemző egy Hókirálynőre, milyen lehet a viselkedése, szerinte ki lenne erre alkalmas, mire kisebbik leintett, hogy ugyan, hagyjam már, ezek színészek, ő arra kíváncsi, hogy, hogy hívják a színésznőt, aki a Hókirálynőt játssza. 4 éves volt, és ő meg aztán végkép nem hisz a csodákban. Ettől függetlenül mindig el szoktunk beszélgetni arról, hogy mit láttak, mi tetszett, mi nem, milyen volt a díszlet stb. és ők ezt nagyon élvezik, a beszélgetést is, nem csak az előadásokat.

A Zuram is szeret színházba járni, persze ő azért válogat a műfajok között, nem mindenre szeret, bár a kedvünkért hajlandó. Így már láttunk balettot, és operával is próbálkoztunk. Előbbi bejött, utóbbi rém rossz volt, nem volt jó a hangosítás, de annyira nem, hogy még én is feladtam, és az első felvonás végén inkább javasoltam a hazamenetelt.

A kiköltözés után egy darabig még, leszámítva a bábszínházat, szinte csak abban gondolkodtunk, hogy amikor hazamegyünk, akkor menjünk el egy előadásra, de tekintve mennyi kötelezettségünk van hazalátogatáskor, ez nem igazán jött össze. Karácsonykor a Zuram szüleitől kaptunk színházjegyet ajándékba, aminek nagyon örültünk, és az előadás is nagyon, nagyon jó volt. Nem csak a darab. Kicsit mindig tartok tőle, hogy ki ül majd mellettem, előttem, mögöttem, ez több szempontból is fontos, például nehezen viselem a kellemetlen testszagot, ha hangosan esznek körülöttem (mozi), ha csörögnek, ha mobiloznak, vagy ha rugdossák a székem hátulját, vagy, ha végig kommentálják a filmet (mozi), ez utóbbit nagyobbik gyerekem, és a Zuram is rendszeresen művelik. Nagyobbik például annyira beleéli magát egy darabba, vagy filmbe, hogy nem csak, hogy hangos megjegyzéseket tesz, de olykor eléggé gesztikulál is, és amikor finoman jelzem felé, hogy mások is vannak a nézőtéren, akkor engem meg sem hall. Nagyjából, mintha egyedül lenne. Ez régen még cuki volt, és azt hittem majd kinövi, de nem. Mindjárt 13 éves, de semmi nem változott, legfeljebb annyi, hogy kisebbiket ez rettenetesen idegesíti, és megpróbálja megnevelni a nővérét, ami meg a nővérét idegesíti. Ők ketten együtt meg engem. Móka velünk az élet.

Karácsonykor például a mellettem ülő fiatalembernek a színházban, kis kocsma szaga volt, és amint leült kérdezte meg a szüleit, hogy hány félidő, és mikor lesz  már vége. Ha nem lett volna büdös, akkor még röhögtem is volna a félidőn, de mivel szaglott, így ki kellett fejlesztenem egy olyan testtartást, hogy még véletlenül se kerüljön az orrom olyan távolságba, hogy kicsit is érezzem az alkoholos befolyásoltság, szaglószervemre gyakorolt kellemetlen hatásait. Ez nem is olyan egyszerű, és az első felvonás végéig nagyon elzsibbadtam. A mögöttem ülő kislány pedig eléggé unatkozott ahhoz, hogy végig doboljon a lábával, ami nagyjából csak 20 perc után kezdte el zavarni a kislány szüleit, engem kicsit hamarabb, de mivel kisgyerekről beszélünk, én meg elvileg toleráns vagyok, így nem szóltam, inkább kicsit előredőltem, hogy ne zavarjon annyira. Nem mondom, hogy túl kényelmes úgy ülni, hogy a mellettem ülő szagát is el tudjam kerülni, és hogy ne is halljam a mögöttem ülő dobogását. Mindezt egy viszonylag kicsi helyen, de a rutin, meg az évek, ugye, megoldottam. A Zuram pedig egy szót sem szólt, hogy félig rátámaszkodva nézem végig a darabot. Lehet azt hitte, hogy romantikusan hozzábújok.

A moziban meg ezt a nagy evésmániát nem értem. Minek? Jó, tudom, én is ettem régen mindenféle vackokat a moziban, de már nem. Az a jó, hogy a filmet megelőző reklámok olyan hosszúak, hogy egy nachost, vagy egy kis kukoricát simán elfogyaszt a többség a kezdésig. Szerencsére minden embernek csak két keze van, így elég nehéz megoldani az üdítők, kabátok és kaják bevitelét, elhelyezését a terembe, teremben. A hely sem túl nagy, ezért elég nehéz egy komplett konyhát bevinni, azért van aki próbálkozik. A kaják általában gyorsan fogynak, hacsak valaki nem osztja be, mint például nagyobbik, aki mindig úgy csinálja, hogy még a film végére is marad kukorica bőven, és nem hagyhatom ki a rutinos versenyzők említését sem, akik nejlon zacskókkal felszerelkezve jönnek, és egész biztos, hogy a szatyrok további csörgős műanyagokat rejtenek. Dolgoztam moziban, tudom miről beszélek.

Moziba viszonylag hamar elkezdtünk itt járni, illetve vittük a lányokat, mert én nagyon kis lelkesedéssel vetem bele magam a gyerekfilmek világába, régen szerettem, de ma már nagyon unom. Szerencsére már akkorák a lányok, hogy egyedül járnak moziba, tőlem csak a pénzt kérik. Wolfsburgban több mozi is van, van egy drága soktermes csoda, van egy olcsóbb párteremes kis mozi, és van egy ahol viszonylag régi filmeket játszanak. Sajnos a pártermeseben nem minden filmet játszanak, így van, hogy a lányok a nagymoziba mennek, és ilyenkor jó mélyen kell belenyúlni a pénztárcámba, mert valamiért ők is kötelező jellegűnek érzik, hogy egyenek kukoricát, és kukorica, innivaló plusz jegy közelíti a 20 EUR-t, fejenként. A pártermesben csak édes pattogatott kukorica van, és azt ők nem eszik meg. Amit nagyon meg is tudok érteni, mert az valami pocsék. A mozijegy ára is feleannyi, mint a nagymoziban. Nincs bohóckodás a diákigazolvánnyal, elhiszik, hogy kiskorúak. Magyarországon nem, mert hiába keveredek én vitába, hogy 16 évig muszáj nekik iskolába járni, tehát ha megmutatom a személyiét, és még nincs 16, akkor tuti diák, nem hiszik el, és csak diák ellenében adnak diákjegyet, ami csak azért vicces, mert itt nincs ilyesmi. Iskolalátogatásit kértem ki egyszer, direkt erre a célra, és el is fogadták. Biztos lehetne kikérni nemzetközi diákot, vagy valami ilyesmit, de mivel alig van rá szükség, így még nem jártunk utána. A lányoknak mindegy egyébként, hogy németül, vagy magyarul beszélnek-e a filmben, a lényeg, hogy mehessenek moziba.

A színház. Nos először az iskolával, az osztályukkal mentek először színházba. Ahogy azt illik, fel is öltöztettem őket szép ruhába, és ebből lett a probléma. Kisebbik osztálytársai nem értették, hogy mire a szép ruha, mivel egy másik kislánynak pont aznap volt a szülinapja, és azon a napon a szülinaposnak kell ünneplőbe öltözni. Meg is gyanúsították a gyerekemet, hogy el akarja lopni a showt a szülinapos elől. Hiába magyarázta, hogy de a színházba illik normálisan felöltözni, senki nem hitt neki. Mivel kisebbiket egyáltalán nem zavarta, hogy mit mondanak a többiek, így legközelebb is kiöltözött. Én meg rábíztam a dolgot, mert nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni. Ő viszont bírja a kellemetlenségeket.

Ebből okulva azért nem öltöztünk ki túlságosan a következő színházi látogatásra, ami szintén egy gyerek darab volt, amire úgy kaptuk a jegyeket. Na, itt aztán megtapasztaltam, hogy  nemcsak, hogy nem öltöznek fel, de viselkedni sem tudnak, nem csak a gyerekek, a felnőttek sem. A körülöttünk ülők nagy része nem európai származású volt, és szerencsére volt annyi hely, hogy át tudtunk ülni máshová, majd megint máshová. Az, hogy végig ettek, beszéltek, mászkáltak részükről rendben volt, de amikor a legkisebb gyereket ott helyben a mellette lévő széken tette tisztába az anyukája, na az már sok volt nekem. El is ment a kedvem az egésztől. Egy darabig nem is erőltettem ezt a dolgot.

Azután persze igen, és rávettem a Zuramat, hogy menjünk el a lányokkal a Két Lotti című előadásra. Itt már nem voltak ilyen dolgok, az előadás is elég jó volt. Dacára annak, hogy  Lotte 1,80 m magas volt, vékony és szőke, míg Luise alacsony, barna és kb. annyira kigyúrt, mint egy testépítő, el tudták velünk hitetni, hogy ikrek. És igen, ekkor újra elmagyaráztam a lányoknak, hogy a színház egy csoda, és bármi megtörténhet, még az is, hogy a darab elején, a táborban az egyik gyereket játszó színész a toleranciáról és a rasszizmusról tartson egy kisebb előadást, figyelmeztetve a közönséget, hogy nem számít a származás és a bőrszín. A lányoknak nagyon tetszett, tényleg nagyon szeretnek színházba járni, és nem értik, hogy az osztálytársaik miért nem, és miért találnak minden előadást unalmasnak.

A legutóbbi élményünk elég érdekes volt. A Zuram bement a jegyirodába és megemlítve a lányok életkorát, kért valamilyen nekik szóló előadásra jegyet. Kapott is, eladó kedves mondta, hogy zenés, táncos darab, aktuális témákról a fiataloknak. Jó, legyen! Az előadás kezdete előtt megkérdezte, hogy ki mellé szeretnék ülni, hogy ki fordítson nekem, ha véletlenül nem értenék valamit. Hülye kérdés, hisz ha nem is értek valamit, nem fogok sugdolózni egy színházi előadás nézése közben. Mondtam teljes magabiztossággal, hogy mindent, de mindent érteni fogok. Így is lett, ugyanis egy szót nem szóltak egész előadás közben. Csak zene volt, különböző hanghatások és valami nem is tudom, pantomim.

A hanghatásokat egyetlen ember szolgáltatta aki játszott gitáron, pianínón, és szájdobolt. A beatbox egyébként nagyon meggyőző volt, és élőben nem is láttam, nem is hallottam ilyet. A szereplők nagy maszkokat viseltek a fejükön, ami elsőre szokatlan volt, de azután inkább csak furcsa, de a darab végéig is képtelen voltam megszokni. Az első 10 perc után közöltem a Zurammal, hogy őt átverték, ez nem az a zenés táncos, amire ő gondolt. Tényleg nem. Egyébként végig röhögtük az egészet, többnyire kínunkban. A lányoknak viszont nagyon tetszett, és rendkívül lelkesek voltak. A darab a fiatalokat érintő problémákkal foglalkozott, barátság, párkapcsolat, tanár-diák kapcsolat, csók, szex, udvariasság, viselkedés, alkohol, erőszak, nemi erőszak, kábítószer. Nagyobbik mondta, hogy ő mindent értett (he he, én is!) mert már nagyon sokat beszélgettek ezekről a dolgokról az iskolában, és szerinte ide az osztályával kellett volna jönnie, nem velünk. Szerintem is. Kisebbik a füves cigi dolgot nem értette, nem véletlen, hogy nem vittük Amszterdamba, de azért elmagyaráztam, hogy ott mi történt előadás közben.

Kifelé menet még fel lehetett próbálni a maszkokat, nagyobbik fel is próbált egyet, de kisebbik nem szereti az ilyesmit, ő kihagyta. Nagyobbik közben elmesélte, hogy a múltkor amikor az osztályával voltak színházban, akkor is egy érdekes előadást néztek meg. Idézem:”ott volt a kis róka, és meghalt, aztán jött a medvebocs is, és ő is. De ez jó, mert mindketten feláldozták magukat a többi állatért” Fogalmam sincs mit néztek, és lehet ezt nem is akarom látni.

A következő színházi alkalom, egy tánc előadás lesz. Az  Autostadtban minden évben van egy rendezvénysorozat Movimentos címmel, és ennek az egyik előadására van jegyünk. Néhány ismerősöm szerint itt néha túl modern darabok kerülnek bemutatásra, de majd meglátjuk.

Ezután viszont ismét színházba megyünk, amit már alig várok, mert Bill Murray érkezik Wolfsburgba. Igen az az Bill Murray. Az előadás angolul lesz, így elég nehezen győztem meg a Zuramat, hogy ott a helyünk, nehezen, de még időben ahhoz, hogy kapjunk jegyet. Nem vagyok az a rajongó típus, de Bill Murray-t akkor is megnézem. A múlt héten már újranéztem pár filmjét is, tudom, hogy elég kis bugyuta vígjáték, de akkor is az Isten nem ver Bobbal című film tőle a kedvencem. Nagyon sokszor láttam régen, és még most is meg bírom nézni.  Remélem nekem lesz igazam, és élvezni fogom az előadást, és nem a Zuramnak, aki szerint úgysem fogok egy szót sem érteni az egészből. Optimista vagyok, mert az előző német színházi előadásból is értettem mindent, pedig egy szót sem szóltak, vagy éppen azért.

Egyensúly

Az egyensúly fontos dolog, de nem akarok bizonyos mélységekbe süllyedni, vagy emelkedni a témában, ezt meghagyom másnak. Egyensúlyon jelen esetben az idővel való küzdelmet értem, és itt most nem a mindennapi ügyek intézésére gondolok.

Már a kezdeti időszakban, a kiköltözésünk után is teljesen tisztában voltunk vele, hogy ez a távolság egy kicsit nagyobb, mint, hogy minden hétvégén hazaugorjunk ebédelni, vagy csak úgy hazarohangáljunk, ha úgy tartja kedvünk. Haza alatt természetesen Magyarországot értem. Több okból is lehetetlen lenne ezt megtenni, egyrészt a szabadidőnk kötött, és ez már jó pár éve így van. A lányok miatt az iskolai szünetekhez kell igazítanunk az utazásokat, ahogy gondolom mindenki másnak is, akinek ilyen korú gyereke, gyerekei vannak. Másrészt hiába szeretné az ember, hogy tripla annyi szabadság álljon a rendelkezésére, mint amennyi van, ez kivitelezhetetlen. Egyébként egy-egy hazaútnak vannak anyagi terhei is, ami ha heti rendszerességgel mennénk haza, akkor már lehet, hogy nyomasztó lenne.

Az iskolai szünetekről annyit, hogy például a nyári szünet mindig máskor van, nyilván egy adott időn belül tologatják, de akkor is máskor van. Idén például augusztus 3-án kezdődik majd az iskola a nyári szünet után, de 2019-ben csak augusztus 15-én fog kezdődni, utána még később és így tovább. Persze ehhez igazodóan, a tanévnek sem mindig ugyanakkor van vége, a szünet pedig fixen 6 hét. Nagyobbik iskolájában kerek-perec kijelentették, hogy senki nem reménykedjen abban, hogy bármilyen szünet, akármilyen indokkal meghosszabbítható, mert túl sokan éltek ezzel a lehetőséggel, és az igazgatónő nem kíván igazodni egyes családok szokásaihoz, inkább a családok igazodjanak az iskolához. Persze 3 napig nem kell orvosi igazolás a gyereknek, elég ha ezt a szülő igazolja, de azért ezzel sem illik visszaélni. A három nap, nem egy tanévben értendő, hanem 3 összefüggő napra kell gondolni, például ha a gyereknek teszem fel, egyik nap van baja, de a másik nap már nincs, akkor nem kell vele orvoshoz rohangálni. Ez egyébként jó, az meg nem, hogy nincs síszünet.

Tehát. Adott, hogy hány nap és mikor áll az ember rendelkezésére, ami nem nagy újság, mert általában mindenkivel így van ez, kivéve, ha nem kell dolgoznia, a gyerekek magántanulók, vagy ha valaki világjáró, egy hajóval körbeutazza mondjuk a világot. Karácsonykor például a városban járt egy amerikai pár, akik a két gyerekükkel együtt épp azon vannak, hogy bejárják a világot, és erről blogot is írnak, na nekik tök mindegy mikor van szünet, és mennyi a szabadság, de nekünk nem.

A Zuram is mondta már sokszor, hogy ha minden hónapban csak úgy elutalnák a fizetését, ő is sokkal több időt töltene utazással. Szerintem a főnökeinek még nem említette a dolgot, de nem is hiszem, hogy kíváncsi lennék a válaszra. A kollégáinak már mondta, ők mélyen egyetértettek, de közülük sem vetette fel még ezt az újító jellegű megoldást, arra kérdésre, hogy mitől lenne elégedettebb egy-egy alkalmazott.

Amíg otthon éltünk, Magyarországon, addig nem volt olyan jellegű problémánk, mint például, hogy hol töltjük a karácsonyt, mert a Budapest Szeged távolság viszonylag gyorsan letudható, na de most. Minden egyes ünnep, családi esemény, honvágy, kívánság külön szervezést, beosztást igényel.

A mi családunk ugyebár 4 tagú, tehát 4 ember programját, szabadidejét, óhaját-sóhaját kell egyeztetni. 4 embernek általában nem ugyanaz a bánata, véletlenül sincs egyszerre honvágya, a kamasz gyerekek problémáit, vágyait meg még ők maguk sem értik, vagy mire megértenék, már teljesen más gondokat találnak ki maguknak. Lehetne mondani, hogy a gyerekek majd alkalmazkodnak hozzánk, na de ez nem így van. Nagyobbik már megkapta az idei versenynaptárát, ami azt jelenti, hogy fogalmam sincs mikor megyünk nyaralni, és azt, hogy nagyjából egy szabad hétvégénk sem lesz attól a pillanattól kezdve, hogy vízre lehet rakni a vitorlásokat. Most még csak erőnléti edzéseket tartanak, ez azért könnyebb, de a vitorlás versenyek majd egész hétvégés programok lesznek. Itt nincs valami sok lehetőség, vagy nagy tó, így utaznunk kell. Ezt persze tudtuk, amikor bevállaltuk, hogy járjon. Számoltunk azzal a lehetőséggel, hogy szeretni fogja, és versenyezni is akar majd. Pontosítanék, én számoltam azzal a lehetőséggel, hogy az apja megbolondítja a lányát, és egész nyáron míg az Olimpiát figyeljük, arról győzködi a gyerekét, hogy ő is kijuthat, ha elég kitartó, mármint a gyerek, nem az apja. Ehhez azonban nekünk is elég kitartónak kell lennünk. Kisebbik csak úszni jár, és nincs benne nagy hajlandóság a versenyzésre, gitárverseny meg csak egyszer van egy évben a zeneiskolában, az nem tétel, hisz az csak egy szombat. Van egy naptárunk, ahová egész évben vezetjük, hogy ki, mikor, hova, mit, és bizony ez a naptár egyre csak telik, holott még a januárnak sincs vége.

Egy biztos pont van, ha szünet van az iskolában, akkor mindenhol máshol is szünet van, mármint a munkahelyen nem, csak a gyerekek iskola utáni tevékenységi szünetelnek kicsit.

A fentiekből tisztán következik, hogy mindenféle szabadságunkat az iskolai szünetekhez kell igazítani, gondolom ahogy mindenki másnak is, akinek gyerekei vannak, ez nem újdonság, még mindig nem.

Ebben az időszakban kell megoldani az összes nyaralást és családlátogatást. Itt a bökkenő. Az utóbbi időszakban szinte minden családi eseményből kimaradunk. Se ballagás, se keresztelő, se esküvő. Nem kérhetem minden házasodni vágyó rokonomat arra, hogy legyen olyan kedves a német nyári szünethez igazítani élete legfontosabb napját. A szünetek miatt sem megy, és amiatt sem, hogy ha autóval megyünk akkor 1 nap az út oda, egy nap vissza, repülővel is egyébként, csak akkor nem 12 óra csupán mondjuk 6 (nem a repülőút annyi), de akkor meg meg kell szervezni, hogy valaki mondjuk elszállítson bennünket Szegedre kocsival, ha meg arra nincs lehetőség, akkor vonattal, de az meg már elég macerás ahhoz, hogy akkor inkább kocsival menjünk. Mivel nekem elég nagy családom van, elég sok eseménnyel, így nem érzem magam emiatt túl jól.

A szülinapokat sem tudjuk úgy tartani, hogy na akkor mindenki jöjjön el hozzánk, vagy látogassunk haza. Mindig igazítani kell valahogy, hogy passzoljon mindenkinek. Mivel mi mind a négyen nyáron születtünk, így amikor a nyári szünetben hazaérkezünk, akkor tartunk egy nagy összevont szülinapot. Visszafelé is így igaz, amikor hazamegyünk, aki a környéken jár, gyorsan felköszöntjük, biztos, ami biztos. Gyakran el is veszítem a fonalat, hogy kit mikor köszöntöttünk fel, vagy felköszöntöttünk-e egyáltalán, pedig igyekszem megjegyezni.

Amikor hazamegyünk én előtte már pár héttel elkezdem szervezni, hogy barátokkal, rokonokkal, kivel mikor hogy tudunk találkozni, és sajnos nem tudok mit tenni, kevés ideig vagyunk otthon, mindenkire nem jut idő. De mostanra már, ha valaki utólag mondja, hogy nem is szóltatok, hogy itthon vagytok, akkor már minden lelkiismeret-furdalás nélkül tudom azt mondani, hogy direkt nem, mert előre láttam, hogy most nem fér bele még egy este a sörözőben mondjuk, nem, a kézművesben sem, a francba, pedig oda mennénk. Ha ügyes vagyok, akkor több embert tudok összeszervezni egy időpontra, de ez nem mindig jön össze. Persze nem azért, mert nem vagyok ügyes, hanem azért, mert mindenki másnak is adott a szabadideje, vannak főnökeik, gyerekeik, és még egy csomó más dolog is korlátozhat bárkit. Nem is várom el senkitől, hogy hozzánk igazodjon, ahogy nekünk sem megy ez mindig.

Külön nehéz a dolgunk, abból a szempontból, hogy a családunk Szegeden él, de mivel mi Pesten éltünk, így a barátaink, a lányok barátai bizony Pesten vannak. Tehát még ezt is meg kell oldani valahogy. Nem panaszkodom, mert általában sikerül.

A legkevésbé szeretem ünnep a karácsony. Amúgy semmi bajom nem lenne vele, de a karácsonyi szünet nagyon rövid, alig pár napot tudunk otthon tölteni, utána meg rögtön ott a szilveszter. Mióta kiköltöztünk próbáltunk már egy-két variációt. Először rögtön, ahogy vége lett az iskolának elindultunk Magyarországra. Na ezt soha többet! Rajtunk kívül ugyanis még nagyon sok ember indult el, ami azt eredményezte, hogy Rajkától eljutni Pestig laza 4 óra volt. Kipróbáltuk azt a variációt is, hogy nem megyünk haza a karácsonyi szünetben, de akkor meg rosszul éreztük magunkat, mert a család egy részéről le kellett mondanunk. Idén arra a megoldásra jutottunk, hogy 24-én szépen békésen itthon voltunk együtt, és csak 25-én indultunk el haza, de azzal a csavarral, hogy Prágában aludtunk is egy éjszakát. A Zurammal megbeszéltük, hogy nem szeretnénk azt, hogy a lányaink úgy emlékezzenek majd vissza, hogy soha nem volt itthon velünk karácsony, nem volt karácsonyfa, emlékezzenek vissza inkább úgy, hogy jártunk mindenhol, és még kirándultunk is, és valójában tök jó dolog ez az egész. Jelentem ez bevált. Na jó, azt még nem tudom, hogy hogy fognak visszaemlékezni, de a prágai kirándulást nagyon élvezték, azután a karácsonyozásokat is.

Most először nem szerveztem senkivel semmilyen találkozót, beszélgetést, csak úgy fussunk összét, hanem helyette eljutottunk moziba, kétszer is, és még színházba is. Itt Wolfsburgban is van színház, sőt már voltunk is, és hogy tovább tetézzem már jegyünk is van a következő darabra, amire el szeretnénk menni, de ez azért nem olyan.

A szilveszter is mindig kérdés, főleg most volt megfontolandó, mivel 2-a már munkanap volt. Sokáig beszélgettünk róla, hogy maradjunk-e, vagy visszajöjjünk, de maradtunk, viszont elsején el is indultunk visszafelé. Ismét Prágában aludtunk, ha valaki kíváncsi hol ne vegyen ki szobát, szívesen elárulom. Szilveszternél is mindig kérdés, hogy hol, itt, vagy ott, vagy kivel, meg hol, meg mit, meg hol. A legszánalmasabb az volt, amikor Wolfsburgban maradtunk, és éjfél előtt nem sokkal közölték a gyerekeink, hogy ez életük legrosszabb szilvesztere, 4-en voltunk otthon, majd hajnal 2 körül ők még vígan ébren voltak, bezzeg én elaludtam a tv előtt. Ennek folyományaként inkább azóta inkább igyekszünk valami programot találni.

Arról nem is beszélek, hogy azon kívül, hogy hazajárunk Magyarországra, még általában szeretnénk eljutni másfelé is. Egyáltalán nem szeretnénk visszautasítani például egy Svédországi látogatást mondjuk, vagy kihagyni egy-egy remek kirándulási lehetőséget, persze erre tartogatjuk a hosszú hétvégéket, amiből nincs sok és természetesen még véletlenül sincsenek összhangban más országok hosszú hétvégéivel, na jó, pár vallási ünnep azért mégis. Lehet tényleg meg kéne beszélni valakivel, hogy csak úgy utalják el a fizetéseket.

Most persze itt az új év, új lehetőségek, eddig még egy családi eseményről sem tudok, mindenkit kérek, szóljon időben.

Félre ne értse senki, nem panaszkodom, ismerem a közhelyeket miszerint, arra jut idő, amire szeretnénk, meg nincs akadály meg hasonlóak, de nem, és de van. Amúgy nem az a kérdés, hogy van-e feladat, hanem az, hogy hogyan tudjuk megoldani. Na tessék! Én is tudok bölcsességeket mondani, indítok is mindjárt egy facebook oldalt, vagy írok egy könyvet.

Svédországban

Ahogy terveztük, sőt annál sokkal jobban sikerült az út Svédországba, és ez minden szempontból igaz. Első tervezett megállónk a komp volt, ahová annyival hamarabb érkeztünk, hogy elértük az eggyel korábbi kompot. Ehhez hajnal kettőkor keltünk, és háromkor már úton is voltunk. A lányok a kompot várták legjobban. Hideg volt, így többnyire a komp belsejében töltöttük az időt, illetve kicsit ki is merészkedtünk. Nos, a kompon mindenki álmos volt, ahogy mi is, meg a komp is, de gyorsan megérkeztünk Dániába. A következő fontos eseményig is gyorsan eltelt az idő, mert alig vártuk, hogy végre átkeljünk az Öresund hídon. Ez a híd Koppenhágát köti össze Malmövel, és Európa leghosszabb hídja, azon kívül még, nemcsak egyszerűen egy híd, hanem egy olyan híd, melynek az egyike vége egy alagútba vezet bele, vagy ki, attól függ melyik oldalról nézzük. Nos ezt nagyon vártuk, hogy alagútba be, majd alagútból ki, hídra fel, és micsoda látvány. Plusz még, ezen a hídon is játszódik A híd című skandináv sorozat, amit egyszer úgy megnéznék, mert még csak az amerikai verzióját láttam, de szinte biztos vagyok benne, hogy a skandináv jobb, szóval valaki meglephet nyugodtan egy dvd-vel, mondjuk ha van magyar felirat, az sokat segít.

De vissza a hídhoz, nem mondom, hogy csalódás volt, inkább azt, hogy mi vártunk sokat, mert a kocsiból korántsem látszik annyi minden, mint egy légifelvételről mondjuk. A hídról a látvány már fantasztikus volt, csak az alagútból ki, hídra fel nem volt olyan különleges, mint hittem. Persze vettem a telefonommal az egészet, és a felvételen is csak annyi látszik, hogy alagút, alagút, alagút, alagút aztán világos, pont mint egy hegyi alagút esetében. Egyébként a hídon való áthaladásért fizetni kell, de ha az ember előre megveszi, mondjuk a kompjeggyel együtt, a hídjegyet, akkor lehet valamennyit spórolni. Ami még furcsa volt, hogy a kompról lehajtva egyből határellenőrzés volt, ettől már elszoktunk, de gyakorlatilag meg sem nézték az okmányainkat, csak intettek, hogy menjünk. Mentünk.

Azért volt nagyon fárasztó része az útnak, mert biztos hülyén hangzik, hogy már hozzászoktunk a német autópályák no speed limites szabadságához, de hozzá lehet szokni, a svédek viszont valamiért imádják a 120-as táblát. Nem szoktuk nem betartani a sebességkorlátozásokat, így mi mentünk szépen 120-al, de azért a többség nem. Nos, hogy izgalmasabbá tegyük az utat, a lányokat arra biztattuk, hogy nézelődjenek csak, mert ha valahol akkor itt aztán láthatnak rénszarvast. Persze nem, mert fel lettünk világosítva, hogy a rénszarvasok nem errefelé laknak, inkább jávor lesz az, de a nem tudásunk  egyáltalán nem zavart bennünket abban, hogy tudatlanságunkat még terjesszük is. Tehát a lányok figyelték a szarvasokat, a réneket, de nem láttak, ellenben rendkívül rossz szóvicceket tudtak gyártani. Érthető, ők is hajnal kettőkor keltek. Beszálltunk hát a mókába, és kiderült, hogy ha valaki nagyon rossz szóvicceket tud gyártani, az a Zuram. Ami a legjobb, hogy ezen mi rengeteget kacarásztunk, és gyorsan telt az idő.

A tervezett időpont előtt vagy 1,5 órával értünk Göteborgba, és nagyon gyorsan odataláltunk Gáborékhoz. Következhetett a nagy találkozás. Nos az ő nevükben én nem beszélhetek, de a mi nevünkben igen. Gáborral ugye már találkoztunk, csak a feleségével és a lányaival nem. Nos, az egész család sokkal kedvesebb, mint azt valaha gondoltuk volna. Gabival (Gábor felesége) azonnal megtaláltam a közös hangot, sőt közös témát (ő is odavan a skandináv krimikért pl.), és ez így maradt végig. A Zurammal kapcsolatban nem is lehetett ez kérdés, hogy tud-e beszélgetni vendéglátóinkkal, mert akik autógyárban dolgoznak, azok egész biztos napokon keresztül tudnak egymással beszélgetni, még ha a  másik fél nem is VW csak Volvo.

Ettünk, ittunk beszélgettünk, a fiúk leléptek a kikötőbe, hogy megnézzék Gábor új hajóját. Hívtak minket is, de én többször is céloztam rá, hogy mennyire érdekel. Így én Gabival mentem, és megnéztük az új házat, amit nemrég vettek, igaz a költözéssel még várniuk kellett pár hónapot. A házkeresés, bankok, konstrukciók szintén kimeríthetetlen téma, de a legjobb ezután következett, beugrottunk egy Ikeába. Gabi mondta, hogy ha honvágya van, mindig ide jön, mert az Ikea pont olyan, mint bárhol. És tényleg. Mi egyébként régen sem jártunk gyakran Ikeába, és most sem. Több dolgot sem szeretek ezzel kapcsolatban. Például, hogy kb. 1 hetes bevezető udvarlást, felvezetéssel és tárgyalással kell eltáncolnom, hogy a Zuram hajlandó legyen betenni oda a lábát, ha meg már betette, akkor elég sok helyen kell végighallgatnom, hogy mi mennyire haszontalan, különös tekintettel az illatos gyertyákra. Ez utóbbi gyújtogatását megtiltotta az orvos, az allergiás asztmámra való tekintettel, tehát ez a rész egyébként is kerülendő. Ha meg már elmegyünk az Ikeába, és nem is kellett udvarolnom, és a Zuram arra biztat, hogy nézzek szét nyugodtan, szívesen cipeli a bevásárlószatyrot, válogassak, ami csak kell, akkor az meg gyanús, és amúgy is rögtön lelkiismeret furdalásom támad, hogy szegény mennyire rosszul érzi magát, mennyire nem szeret itt lenni. Esetleg még, úgy nagyjából 10 percen belül elegem lesz a tömegből, és csak túl akarok jutni az egészen. Jah és ha egyedül mennék, akkor elmaradna a fent említett rituálé valamelyike, és nem is érezném jól magam. Tehát csak ritkán és akkor is célirányosan, és még így is mindig baromi sokat kell fizetni a kasszánál, pedig nem is vettünk semmit, illetve alig valamit.

Mire hazaértünk Gabival, kisebbik gyermekem már egész kiborult, és magából kikelve hisztizett valamin, ami egyébként nem szokása, de hajnal kettőkor kelt, és ez valahol megbosszulja magát. Nem győztem elnézést kérni, de Gabi csak annyit mondott, hogy pont, mint az ő gyerekei, ami pont elég volt ahhoz, hogy ne érezzem magam borzasztó kellemetlenül. Nem szeretném vendéglátóinkat kibeszélni, egyrészt nincs erre felhatalmazásom, másrészt, a pár fenti mondatból is kiderül szerintem, hogy mennyire jól tettük, hogy összeismerkedtünk. Gáborék tényleg az egyik legközvetlenebb, legsegítőkészebb család, akikkel valaha találkoztam.

Tehát megpróbálok úgy mesélni tovább, hogy őket kihagyom, ami baromi nehéz lesz, és bocsánat kedves Család, ha nem sikerül.

Bejártuk Göteborgot, kicsit gyalog, kicsit hoponhopoff-al, amiről egyáltalán nem szálltunk le, csak mentünk egy kört. A lányok konkrétan aludtak, hiába még nem pihenték ki az előző napi korai kelést. A buszozás legizgalmasabb része az elindulás volt, mivel ki volt írva egy táblára, hogy mikor jön a busz, ami nem jött. Nem vagyunk ideges emberek, vártunk, meg még rajtunk kívül vagy 15-en. Már épp feladtuk volna, el is mentünk megnézni a hajós kirándulást, hogy mikor indul, de ekkor megérkezett a busz. A hajó az időjárásra való tekintettel nem volt olyan szimpatikus nekünk, mert mázlink volt, és sütött a nap, de akkor is hideg volt. Odamentünk tehát a buszos csávóhoz, hogy akkor vennénk jegyet, és diszkréten jeleztük, hogy a táblára tök más van írva. Csávó lazán megvonta a vállát, majd kicserélte a táblán levő cetlit, hogy sorry, az az érvényes, és köszi, hogy szóltunk. Ami nagyon tetszett, hogy bárhol, de tényleg bárhol tudtunk kártyával fizetni, egyáltalán nem volt szükség készpénzre. Gábor mesélte, hogy az ő lányaik a bankkártyájukra kapják a zsebpénzt is, mert a suliban is azzal fizetnek az ebédért. Na, ezt a szokást örömmel átvenném a svédektől. A parkolást is simán fizettük kártyával, nem volt szükség apróra, utánajárásra, semmi.

Göteborg amúgy elég élhető városnak tűnt, nem mintha nagyon pontos képem alakulhatott volna ki pár nap alatt, de így tűnt. A környezet, a tenger nagyon szép, hozzá tudnék szokni, de azért elég más, mint amihez már hozzászoktam, mindent lehetne újra tanulni. A nyelv, hát az teljesen érthetetlen, és idegen, de gondolom megtanulható. No persze vicces is, mert hiába vagyunk már érett felnőttek ezen a fika-kaka kérdéskörön azért röhögtünk, és amikor újra szóba került, akkor megint.

Megtekintettünk egy óriásinak tűnő parkot, ahol mindenféle állatokat lehet megtekinteni, amolyan ingyenes állatkert féleség. Kitűnő idegenvezetést tartott nekünk Gábor nagyobbik lánya, amibe belekapcsolódtak a mi lányaink is, és szerintem még életünkben nem vihánckodtunk ennyit egy séta során. Egyébként a legcukibbak a szabadon mászkáló mókusok voltak, akik megtiszteltek minket azzal, hogy egész közel merészkedtek hozzánk, no nem érintésnyi távolságra, csak épp annyira, hogy láthassuk őket. Mind a kettőt. Itt Wolfsburgban is vannak mókusok, meg vadlibák, meg nyulak, meg borzok is, de főleg nyulak.

Nyilván botorság lenne összehasonlítani Göteborgot Wolfsburggal, mert hát Göteborg nem csúnya, Wolfsburg pedig nem szép, Göteborg egy nagy város, Wolfsburg pedig kicsi, Göteborgban is szokott hideg lenni, Wolfsburgban is, ott vannak sirályok, itt meg libák megjegyzem ez utóbbiakat senki nem hívja a tenger patkányainak, és nem is lopják el a kaját az erkélyről, tehát simán kitehetem hűlni a tepsi sültcsirkét, nem úgy, mint göteborgi barátaink. Ott lehet vitorlázni, itt is, csak nem nagyon. Szóval értelmetlen lenne összehasonlítani, akárcsak Svédországot, Németországgal. Mi azért megtettük, és alaposan kibeszéltük a magyar, a svéd és a német oktatást is. Eléggé irigylem Gáboréktól, hogy az ő lányaik alanyi jogon tanulnak magyart, mert az jár nekik, és nem csak a nyelvet gyakorolják, hanem tanulják a földrajzot, irodalmat, ünnepeket, szokásokat is, erre jegyet is kapnak, tehát nem csak úgy üldögélnek a gyerekek az órán. Ezt valaki bevezethetné itt is.

Csodaszép helyeken jártunk, például Marstrandon, de már az odavezető út is elég látványos, ha fogalmazhatok így. Nem volt aznap jó idő, de legalább nem szakadt az eső, és alig voltak a szigeten, állítólag ez a nyári időszakban nincs mindig így. El is hiszem, én is ott lógnék egész nap, sőt már ki is választottuk a házunkat, hogy ha nyernénk a lottón, melyikbe költöznénk, nem olyan könnyű ám választani, mert elég sok helyről tűnt tökéletesnek a kilátás.

Ettünk egy all you can eat-es kínai, vagy nem tudom milyen étteremben, ahol jó volt látni, ahogy a négy magyar gyerek alig győzi enni a kagylót, rákot tengeri herkentyűket. Azóta már felfedeztük, hogy Wolfsburgban is van ilyen, ami egyből a gyerekeim kedvenc éttermévé vált.

Összességében nagyon kevés időnk volt bármire is, de azért szembetűnt pár dolog. Például az, hogy Göteborgban nagyon sok a koldus, tudom, hogy egyébként nagyobb német városokban is, de itt Wolfsburgban elszoktam már ettől. Nem mondom, hogy itt nincsenek, de valahogy Göteborgban ez sokkal szembetűnőbb volt, vagy csak a koldusmaffiáról szóló skandináv krimit nem kellett volna olvasnom. Ami tetszett, hogy nagyon sok apuka volt gyerekkel a parkban, játszótéren, meg úgy városszerte. Annak idején mikor az én lányaim picik voltak, alig látták az apjukat. Persze voltak apás programok, de a Zuram folyton dolgozott, mellette egyetemre járt, és volt, hogy több munkahelyen is teljesítenie kellett. Az, hogy hétköznap délután 3 körül ő legyen a lányokkal a játszótéren, na olyan nem fordult elő. Olvastam, és ettől még lehet, hogy tévesek az információim, hogy Svédországban elfogadott dolog, hogy apu menjen gyesre a gyerekkel, amíg anyu dolgozik, és ez elég jól hangzik. Nem csak abból a szempontból, hogy apu többet lehet a gyerekkel, hanem hogy van rá reális esély, hogy a családban ezt el tudják dönteni, anélkül, hogy a család éhenhaljon apu keresete nélkül. Bár nem ismerem a svéd szociális rendszert, szóval lehet alapból nem halna éhen senki. Az Ikea parkolójában az is feltűnt, hogy apu fogja a gyereket a karján, míg anyu pakolja be a böhöm nehéz kartonokat a kocsiba. Nos az egyenjogúság fontos, de inkább azért a gyereket fognám.

Bármikor visszamennék, sőt nyaralni is, de a Zuram szerint hülyeség olyan helyre menni nyaralni, ahol hideg van (nem tudom honnan veszi), de legalábbis hideg a tenger (nekem tök mindegy, amúgy se megyek bele), szóval a nyári skandináv körút még várat magára.

Hazafelé bementünk a város outletjébe, mert állítólag olcsón lehet vitorláscuccokat venni a szezon elején, és hát mi még bőven az elején voltunk. Itt elég furcsa volt az eladók hozzánkállása, eddig ha bármilyen boltba bementünk, legalább köszöntek. No, itt nem. Nagyjából, mintha ott se lettünk volna, kicsit kezdtem már magam úgy érezni, mint Julia Roberts a Micsoda nőben, mikor kinézték a puccos ruhaboltból, a Rodeo Drive-on. Itt mondjuk nem kinéztek minket, csak átnéztek rajtunk, kivéve egy üzletet, ahol az eladó, egy fiatalember igen kedves volt. Nemcsak, hogy köszönt, de még segített is, meg tanácsokat adott, és miután nagyobbiknak bevásároltunk a vitorlázáshoz szükséges holmikból, még a lányok ingyen elhozhattak egy baseball sapkát is. Mondtuk, hogy mire lenne még szükségünk, ő meg, hogy majd júniusban jön az új áru, és szeretettel vár minket. Mondtuk, hogy ennek nagyjából semmi esélye sincs, de talán idén, vagy jövőre, vagy azután.

Hazafelé eseménytelennek mondanám az utat, leszámítva a kompot. Ott egy elég félelmetes jelenséggel sikerült összefutnunk, ez pedig a távol keleti turistacsoport. Nem, nem attól félelmetesek, hogy fényképeznek, mert nem fényképeztek, viszont csak csapatban mozogtak, ami azt jelentette, hogy 20 fő volt egy ember. A mosdóban, a boltban, és mindenhol, mint valami raj. Simán átgázoltak rajtunk, alig tudtam kisebbiket bejuttatni a mosdóba, majd ki. A boltban mindent felvásároltak, egyébként az a vámmentes bolt hülyeség, minden pont olyan drága volt, mint máshol. Nem igazán értettem, hogy mit kezd egy ember 15 flakon testápolóval, de nem is akarom tudni.

Kisebbik már többször érdeklődött, hogy mikor megyünk újra, tehát jól érezte magát, ahogy mi is, de most Gáborék vannak soron, nekik kell ellátogatni hozzánk.

 

 

Nem unatkozunk

Kis kitérőt teszek ismét, mielőtt visszatérnék a házfelújítás örömére, folyamatára. Itt már elkezdődött a suli, méghozzá augusztus 4-én, lassan, nagyon lassan vissza is szokunk a normál kerékvágásba. Még mindig utálunk hatkor kelni, de ezt nem kérdezi tőlünk meg soha senki, sajnos. A nyári szünet ismét 6 hét volt, de ehhez már hozzászoktunk, nem okoz gondot ehhez igazítani a nyári menetrendet.

Tehát elkezdődött az iskola, nagyobbik hatodikos, kisebbik negyedikes lett. Ez már a negyedik évük a német iskolarendszerben.

Amikor kiköltöztünk, és még csak ismerkedtünk mindennel, és minden alatt tényleg mindent értek, ami az iskolához kapcsolódik, akkor még nem merült fel a lányokban, hogy extra elfoglaltságot is szeretnének az iskolán kívül. Ekkor még bőven lefoglalta őket a nyelv elsajátítása, és elegendőnek bizonyultak az iskolán belül nyújtott programok. Rengeteg féle szakkör nyújtott és még a mai napig nyújt nekik lehetőséget arra, hogy délutánonként még csak véletlenül se unatkozzanak. Igen ám, de eltelt egy év, majd gyorsan a következő is, és már jöttek is a kívánságok. Naná, Magyarországon is hozzá voltak szokva, hogy mindenféle plusz foglalkozásra járnak már 3 éves koruk óta.

A sort kisebbik kezdte, aki mindenképp szeretett volna gitározni tanulni. Azt, hogy hangszeren szeretne játszani, már 4 éves kora óta mondogatja, azt, hogy az ő hangszere a gitár, azt csak 3 éve tudja és azóta rágta is a fülünket, hogy neki márpedig zeneiskolába kell járnia. Sajnos az iskolájában erre nincs lehetőség, de semmi gond, mivel a barátnője is gitározni szeretett volna tanulni, így a barátnő anyukája egyszer csak a kezünkbe nyomott egy papírt, hogy töltsük ki, jelentkezzen a két lány együtt a zeneiskolába. Mi soha nem állnánk a kisasszony tehetségének útjába, így kitöltve leadtuk a papírokat a zeneiskolában, elkezdődhetett a zenei karrier. A gitárórák hétfőnként délután 4 órakor kezdődnek és 5-ig tartanak. Kisebbik nagyon szeret gitározni, és kért tőlem kottafüzetet is, hogy le tudja írni a dalokat, amik a fejében vannak, rajtam nem múlik, vettem neki, és talán egy dalt már le is írt, de persze nem mutatta meg. A jövő hónapban megy a zeneiskola versenyére is, de csak ő lesz egyedül gitáros, korosztályában mindenki más hegedülni fog. A vele együtt tanuló barátnőjének nem olyan jól megy ez a gitár dolog, egy könyvvel le van maradva kisebbik mögött, de kisebbik ezt nem bánja, egyedül szerinte nem lenne olyan jó gitározni járni. A versenyt majd meglátjuk, addig is a gyerek anyja próbálja rávenni a gyereket, hogy minden nap gyakoroljon, akkor is, ha mindhárom darabot kívülről tudja. Ismétlés a tudás anyja, én meg a gyereké, úgyhogy nincs szerencséje. Ráadásul még szeretem is hallgatni ahogy játszik.

A következő programot én találtam ki kisebbiknek. Mivel nagyon keveslem a heti mindössze két testnevelés órát, így közöltem a gyerekkel, hogy válasszon valami sportot magának, mert a család hengeres testalkatát tekintve szüksége van neki is valamilyen mozgásra. Kisebbik nem gondolkodott sokáig a dolgon egyből rávágta, hogy ő márpedig úszni szeretne. El is mentünk az uszodába, és megkérdeztük a dolgok mikéntjét. Több úszóegyesület is van a városban, mi találomra kiválasztottunk egyet, na jó, nem találomra, hanem az alapján, hogy a heti munka- és órarendbe mikor tudjuk beiktatni az úszást. Egy szimpatikus néni felmérte a gyerek úszótudását, és rákövetkező héten már mehetett is úszni. Az egész folyamat nagyon szimpatikus volt, úszónéni mondta, hogy baromira ráérünk beíratni a gyereket, járjon el úszni, aztán ha komolyan gondolja, akkor odaadja a papírokat. Nem sikerült meggyőzni, hogy, ha a gyerek nem is gondolja komolyan, de az anyja nagyon, így tuti el fog járni úszni a gyermek minden héten az uszodába, hiába, nem kaptunk papírt. A kitöltendő nyomtatványokat végül két hónap után kaptuk meg, úszónéni rendes volt, mert szerinte nem kell elsietni ezt a fizetés dolgot. Az úszás szerdán 16:30-17:30 között van.

A következő program a Zuram lelkén szárad. Aki olvassa a blogot, vagy olvasott pár idevágó bejegyzést, az tudja, hogy a Zuram eléggé bírja a vitorlázást. Nagyon bántja, hogy szeretett hajóját a Balatonon kellett hagynunk, mert itt a közelben nincs egy épkézláb tó, ahova le lehetne tenni, illetve letenni le lehetne, csak mókásan nézne ki. Elég régóta kereste már a lehetőséget, hogy vitorlázhasson, és mivel van itt egy tó, amiről már szintén esett szó (Allersee), így adott volt, hogy a legegyszerűbb lenne megkeresni az ott működő vitorlásklubbot. Egy darabig rágtam a fülét, de nem nagyon akarta, mert a tó kicsi, ahogy a hajók sem épp azok, amikhez ő hozzá van szokva. Kis idő után azonban belátta, hogy márpedig, ha vízre akar szállni, bizony ez a legegyszerűbb lehetőség. Nagyobbik gyermekünk is bírja a vitorlázást, így együtt mentek ki, és lettek azonnal klubtagok. Nagyobbik rögtön bele is vágott az edzésekbe, amit nagyon szeret. Az edzők is nagyon jó véleménnyel vannak róla, és már elhangzott vele kapcsolatban az “ösztönös tehetség” kifejezés. Az apja persze borzasztóan örül ennek, annak persze kevésbé, hogy időnként csak a mi gyerekünkre kell várni, mert képtelen 10 perc alatt átöltözni, de mindegy, lényeg, hogy a vízen ügyes. A klub pár hónapja vásárolt két új versenyhajót, amiből az egyiket, nagy meglepetésünkre nagyobbik kapta meg. Ez csak az ő hajója, neki kell rá vigyázni, és csak ő vitorlázik vele. Az edzői szerint még idén le kell tennie egy vizsgát, mert jövőre már versenyeken szeretnék őt indítani, ami azt jelenti, hogy jövőre már nem lesz elég a heti egy edzés, szükség lesz kettőre. Jelenleg a vitorlázás csütörtökönként van délután négy és hét óra között, jövőre már kedden is.

Bónusz, hogy én amolyan gyerekét féltő módon tettem egy javaslatot arra, hogy mi lenne, ha nagyobbik, aki vitorlázik, esetleg úszna is, mert egyrészt kell némi erőnlét, másrészt direkt lementünk az uszodába felmérni, hogy hogy is megy ez az úszás dolog, és kisebbik hatszor körbeúszta a nővérét, aki finoman szólva sem volt meggyőző. Úszni tud, azzal nincs gond, de eléggé gyenge, mármint nem az úszástudása, hanem fizikailag. Nagyobbik közölte, hogy van neki mentőmellénye, de anyukáját és apukáját ez baromira nem hatotta meg. Apukája el is magyarázta neki, hogy nagyon örül a mentőmellénynek, de annak még jobban örülne, hogy ha egy-egy vízbeesés alkalmával nem ijedne meg, hanem magabiztosan úszna. Ezért hát nagyobbikat is elvittük úszónénihez, még a tavalyi tanév végén, és csoda történt, mert nagyobbik fülig érő szájjal jött ki úszásról, és közölte, hogy ő ide mindenképp járni akar, mert ez jó móka. A móka persze annak is köszönhető, hogy kiderül ide jár az egyik legjobb barátnője is, és teljesen véletlenül egy csoportban úsznak.

Ezek mellett természetesen az iskolában is járnak 3-3 szakköre. Kisebbik mindenre, ami csak zenével kapcsolatos. Nagyobbik meg horgol, kísérletezik és ha felveszik 3D nyomtat is. Ez azt jelenti, hogy kedd és péntek kivételével folyton rohanunk valahová, vagy folyton várok valahol valamelyik gyerekre. Igen, van busz is, de azzal nem érnének oda, mert a legtöbbször épphogy kiesnek az iskolából, és 20 perc múlva már a város másik végén kell lenniük.

Mindezek a programok mellett még azért tanulni is kell, ráadásul nagyobbiknak ott van kedves barátja a szaxofon. Ha már zenei osztályt választott, akkor csinálja rendesen. Ezzel mondjuk nincs gond, mert nagyon szereti, és szívesen gyakorol. Kezdetben olyan volt, mintha egy hajókürttel élnénk együtt, mivel csak egy hangot gyakorolt, ebből jó hangos autóriasztó lett, ekkor már három hangot is tudott, mostanra viszont szerencsére már dalokat játszanak. A szomszédok is tök jó fejek, mert van, hogy a gyerek gyakorol, a szomszéd meg fütyülve kíséri, miközben kertészkedik, mármint a szomszéd kertészkedik, a gyerek nem tud még kertészkedés közben szaxofonozni. A legjobb, ha rá tudjuk venni a két gyereket, hogy együtt játszanak, egyik gitáron, a másik szaxofonon, de ehhez ritkán van kedvük.

A délutáni programokkal együtt is bírható a tanulás, nincs olyan, hogy este kilenckor még a lecke felett görnyednének. Tavaly is sűrű volt a program, idén még sűrűbb lesz, különösen nagyobbiknak, mivel a választott szakkörökön kívül kiemelt matekra is jár, van, hogy 8 órája van a suliban és elfárad, de azért bírja. Igazából egyik gyerek sem mondana le egyetlen plusz elfoglaltságáról sem, sőt még ezer dolog érdekli mindkét gyereket, de egész egyszerűen már nekem nincs annyi időm, hogy mindenhová elvigyem őket. Logisztikailag összeszervezni így sem mindig egyszerű, de még megoldható.

Nézzük az anyagi hátterét a dolgoknak. Az iskolai programokért nem kell külön fizetni, maximum, ha van némi anyagigény, akkor azt bevisszük, például nagyobbik ugyan kapott horgolótűt és fonalat a horgolásra, de neki az nem volt elég, így vettem neki egy csomót. Amit használ is, húsvétra  a locsolkodóknak ő nem tojást festett, hanem horgolt, és nem csak tojást, de birkát is.

A sportegyesületben történő tevékenységekért természetesen kell fizetni, valamint a zeneiskola sem ingyenes. A gitároktatás 3 hónapra kerül 160 EUR-ba, szaxofonozni ugyan a gimnáziumban tanul nagyobbik, de a hangszert béreljük, ami fél évre 60 EUR. Az úszást szintén 3 havonta kell fizetni, az 55 EUR persze *2 mert mindkét gyerek jár. A vitorlázásnál tagdíjat kell fizetni, ami a Zuramnak 100 EUR évente, a gyereknek 30 EUR. Ezért az árért egy csomó minden van, lehet használni a hajókat, vannak közösségi programok, és már edzőtábor is volt, jó azért pont kellett 50 EUR-t fizetni, de ezért a pénzért abszolút teljes ellátás járt. Igaz, hogy cserébe dolgozni is kell, részt kell venni a klub munkájában, tehát közösségi munkát kell végezni, de a Zuram ezt nagyon egyszerűen megoldja, mert amikor csak kérik, akkor beáll segíteni a gyerekek edzésén. Az iskolában ezen kívül természetesen a tankönyvekért kell fizetni, meg az ebédért. Kisebbik sulijában már 4 EUR egy napra a kaja, de most legalább végre megint ehető ételt kap, nem úgy, mint tavaly. Nagyobbiknak attól függ mennyit fizet, hogy mit eszik, mivel menükből választhat, az ár 2 és 4 EUR között mozog naponta.

Már egész jól beállt egyfajta rend, hogy ki, mikor, kivel, hova rohan és nagyon remélem, hogy nem találnak ki még valamit, amibe az apjuk beleegyezik, mert a barátnőim már megjegyezték párszor, hogy nem igazán könnyű velem találkozni, mert soha nem érek rá. Nem unatkozunk, én sem, pedig néha szeretnék.

Mindenféle események

Tudom ám, hogy el vagyok maradva a bloggal, és nem azért mintha nem történne velünk semmi, épp ellenkezőleg, életünk egyik legaktívabb időszakát éljük. Mindig van valamilyen esemény, vagy program, történés, vagy csak úgy képtelenek vagyunk a fenekünkön ülni. Most nézegettem vissza a telefonomban a képeket, és szembesültem azzal, hogy mi mindenről szerettem volna beszámolni, ami azután elmaradt.

Először is, idén is volt Schützenfest, forgókkal, mindenféle vickekkel meg vackokkal. Idén sem szándékoztunk kimenni hivatalosan, de valójában csak a lányoknak nem árultuk el, hogy ki fogunk nézni, dacára annak, hogy még mindig azt gondolom, hogy egy forgózásért 5 EUR-t adni badarság. Azt is tudom azonban, hogy a suliból minden gyerek kint lesz, és emiatt az én gyerekeim is nagyon kíváncsiak és izgatottak, hogy mégis mi a csuda van ott.

Schützenfest

Egy szép nem napos délelőtt nagyobbik hivatalos volt egy szülinapi partira az Autostadtba. Elkísértük természetesen, és ott megvártuk, addig kisebbik játszott a játszóban, szerzett még egy jogosítványt. Ez a program az Autostadtban, hogy a gyerekek jogosítványt szerezhetnek nagyon jó ötlet. Az enyémeknek fejenként van már vagy három, de nem tudják megunni. Rövid elméleti oktatás után kimehetnek a tanpályára és elektromos kisautókat vezethetnek nagyon lassan. A legjobb, hogy kisebbik megszerezte a porschét, és nem egy bogarat, pedig ez utóbbiból sok van, előbbiből mindössze kettő. A friss jogsival a kezében még  kézműveskedett, mi pedig a Zurammal megnéztünk egy csomó autót, hogy milyet is választanánk nekem, ha lecserélnénk a mostanit. Mióta szóba jött az autót le kellene cserélni téma, már annyi variáció volt,  hogy csak na, de még mindig nincs végleges döntés, ahogy autócsere sincs. Miután vége lett a szülinapi partinak beültünk a kocsiba és nem haza vettük az irányt, hanem az Allerpark irányába, hogy megnézzük már végre ezt a Schützenfest mókát.

Mivel kora délután volt, így alig volt valaki, viszont legalább a nap kisütött így jó meleg lett. Volt sok forgó, meg játék, meg rengeteg olyan “játék” ahol némi pénz ellenében valamilyen plüssállatot lehetett nyerni, vagy sem. Vagy sem. Ezeket egyébként is hanyagolni szoktuk, most sem tettünk másképp. Mondtam a lányoknak, hogy van nálam némi aprópénz, így választhatnak egy-két forgót, amit kipróbálhatnak. Szerencsére nem minden 5 EUR volt, volt ami csak, 2, vagy 2,50. Nagyon tetszett nekik egy elvarázsolt kastély, ami sem nem volt kastély, sem nem volt elvarázsolt, de jobb nevet nem tudok rá kitalálni. Egy emeletes építményről beszélünk, ami giccses bajor stílusban volt díszítve, mármint általában nem giccses a bajor stílus, de ez enyhén szólva is túlzás volt, de egy Schützenfestre ez kell.  Be kellett menni az építménybe és mindenféle akadállyal megküzdeni. Mondtuk a csajoknak, hogy mehetnek, de mi nem, ha mernek egyedül, akkor semmi akadálya. Bennük fel sem merült, hogy nem mernek menni, már el is tűntek, és 15 perc múlva hatalmas vigyorral az arcukon jöttek kifelé. A következő játék amibe beleszerettek, az természetesen a dodgem volt. Egész pici koruk óta imádják, régen a Vidámparkban volt gyerek dodgem, ahol már 3 éves koruktól önállóan mehettek, szóval elég korán kezdték. Most is futottak lelkesen, hogy találjanak egy szabad autót, de ez elsőre nem sikerült, tanulva a kudarcból másodszorra már sokkal gyorsabbak voltak, és nem válogattak, csak bepattantak egybe és már mentek is, azután mentek még egy kört. Körbesétáltunk, megnéztünk mindent és azt mondták, hogy annyira nem is nagy dolog, mint ahogy az osztálytársaik előadták. Egyszer jó volt kijönni, jól érezték magukat, jövőre is szeretnének, de túl sok az olyan forgó, amire nem mernek felülni. Savanyú a szőlő na, de teljesen érthető hogy nem mertek felülni még a lánchinta is olyan magasra emelkedett, ami nekik még ijesztő. Fagyizással zártuk a programot, és elindultunk hazafelé, amit nagyon jól tettünk, mivel abban a pillanatban leszakadt az ég, amint beültünk a kocsiba. Szárazon megúsztuk.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Reggeli a kastélynál

Még tavaly szülinapomra  kaptam egy utalványt villás reggelire a kastély melletti étteremben. Folyton halogattuk, hogy elmenjünk, de azért eljött az a nap, hogy összeszedtük magunkat reggel és eljutottunk beváltani az ajándékot. Jó, hát így sem értünk oda túl korán, mondta is a pincér néni, hogy csak másfél óránk van elkölteni a reggelit, maradunk-é ennek ellenére. Úgy gondoltuk, hogy másfél óra már csak elég lesz. Volt mindenféle jó, ami csak egy svédasztalon lehet. Hideg is, meleg is. Mindkét lányom annyit evett, amennyit csak bírt, náluk talán csak a Zuram pakolta meg jobban a tányérját, de teljesen igazuk is volt, mindenből enni kellett egy kicsit. Meg inni. Elég ritkán iszok pezsgőt a reggelihez (soha), de most azért is ittam egy pohárral és bevallom őszintén, nagyon jól esett. Már az is, hogy nem nekem kell reggelit csinálni, és kitalálni, hogy mi legyen a reggeli. Amúgy a dolog nem olcsó mulatság, egy reggeli négy ember részére, amiből kettő gyerek (még ha nem is gyerekadagot esznek) megvan 50 EUR. A környezet nagyon szép, az állványzatot végre leszedték a kastélyról, így teljes egészében meg lehet csodálni, a kertet pedig külön imádom, ezért a reggeli után sétáltunk is a lányokkal egyet. A kastélyban egyébként kiállítások vannak, amik ingyenesen megtekinthetők, valamint tartozik egy múzeum is a kastélyhoz, ahol a város történetét lehet megtekinteni, és hétvégén a családok számára nem kell belépőt fizetni. Ezt már rég szeretném megnézni, mert még csak félig láttuk, de hamarosan sort is kerítünk rá. De ha az ember csak úgy szeretne sétálni egyet, a kastély és környéke erre tökéletesen alkalmas. Délután még kedves barátainkkal kilátogattunk a borfesztre, és vagy kezdünk hozzászokni, vagy jót sikerült választani, de most egész kellemes borokat ittunk.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Braunschweig, Tankumsee

Az is teljesen tipikus történet, a mi életünkben, hogy kisebbik kap egy szülinapi meghívót, de nem tud elmenni, mivel már sokkal előbb leszerveztünk egy másik programot. Igen ám, de ez nem egy amolyan hétköznapi szülinap, hanem olyan, amilyenen kisebbik még soha nem járt, így megy a Zuram felé a lelki terror, hogy miért is kell nekünk állandóan menni valahova, egyszer már otthon is maradhatnánk, hogy ő el tudjon menni buliba. Nem érezte a mondatában az ellentmondást. A szülinapi program a következő volt, átmenni Braunschweigbe, ahol is van egy Build a Bear shop. Ebben az üzletben a gyerekek választhatnak egy plüssállat bőrt, nem tudom másképp nevezni, amit aztán megtöltenek, majd mindenféle ruhával fel lehet öltöztetni, természetesen nem kevés pénzért. A Zuram egy jó ember, hatalmas az ő lelke, meg hát imádja a gyerekeit, így az ő pici tündér hercegnőjének a nagyjából 42. panaszos morgására megígérte, hogy átmegyünk ebbe a medve készítő műhelybe, ez lesz a gyereknapi meglepi. Választhatnak egy-egy állatot, de a ruhát a saját zsebpénzükből kell állni, mert olyan nagy lelke azért mégsincs, na.
Át is mentünk, 40 röpke perc alatt sikerült is választani egy-egy állatkát. Itt újra szembesültünk azzal a furcsa jelenséggel, hogy ha ott vagyunk a lányok közelében, akkor valamiért elfelejtenek németül, vagy legalábbis nem mernek megszólalni. Apukájuk a kezdeti türelmes könyörgés után megfenyegette a lányokat, hogy ha nem szedik össze magukat, akkor kimegyünk az üzletből. Villámgyorsan rájött mindkét gyerek, hogy beszélnek németül, és onnantól egyedül intézték a dolgokat. A mackók drágák, a ruhák még drágábbak voltak, na de egyszer élünk, ide se jövünk többet! Két plüssért ruhában otthagy az ember 100 EUR-t, pedig bugyit nem is vettünk a plüssökre, hiába mondta el a pénztáros lány többször is, hogy kéne bugyi is, mert hát a lány plüssökre kell bugyi. És ez párbeszéd formájában tényleg elhangzott. Amúgy egy ilyen bugyi alig 4 EUR volt. A lányok viszont rém elégedettek voltak a bugyi nélküli állataikkal és simán, hang nélkül vették azon akadályt, hogy hazafelé megnézünk egy tavat, hátha oda le lehetne rakni a Zuram hajóját. Nem.

A tó Gifhorn mellett van, és mivel nagyon szép idő volt, szívesen sétáltunk egyet. Megnéztük a kikötőt, ahol gyorsan megállapítottuk, hogy itt se fér el a hajó, merülés ügyileg nem állunk valami jól, ráadásul még darut sem láttunk. Nem a madárra gondolok. Továbbsétáltunk, és találtunk egy nagyon jó kis strandot, csak sajnos fürdőruha nem volt nálunk, viszont éhesek voltunk így beültünk a helyi strand izé étterembe. Ki volt írva, hogy van gulyás, de nem kockáztattam, inkább rántott húst kértem, az se volt jó, de éhes ember nem válogat, eszik, a többiek nem rántott húst kértek, ami annyit jelent, hogy a végén mindenki az én kajámat ette. Meg is beszéltük, hogy ide visszajövünk, mármint nem az étterembe, hanem strandolni, csak az időjárás ezt nem támogatta eddig még. Ismét tartalmasan telt a nap.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Essehof

Az essehofi állatparkról már írtam, de nem tudom megunni, imádom, és a lányok is. Végre a Zuram is eljött velünk, de ő nem imádja, sőt unja, én meg azt unom, hogy unja és képtelen annak örülni, hogy szép környezetben van, és a gyerekei élvezik, de ez azt hiszem már nem fog megváltozni, többet nem is hívom inkább megyek nélküle. Most már ügyesebbek vagyunk, és viszünk magunkkal sok répát, meg mogyorót a majmoknak. Ráadásul a lányoknak még szerencséjük is volt, mert az egyik kenguru kiszökött, bár a kerítés azon részét elnézve, ahol kijött, ez nem túl ritka esemény, de a lényeg, hogy hagyta magát némi csemege ellenében megsimogatni, majd miután ráunt csodálóira visszaugrált a helyére. Pont sikerült akkor mennünk amikor rengeteg pici született. A kecskéknél elég nagy volt a szaporulat, de láttunk még jó pár kedves kis állatot. A libák el voltak kerítve és egy táblára ki volt írva, hogy maradjunk csendben, ne zavarjuk őket, mert költenek. A lányok álltak ott egy darabig, hátha sikerül pont elkapni azt a pillanatot, amikor a kisliba kibújik a tojásból. Nem. Azért annyit láttunk, hogy milyen gondosan igazgatják a tojásokat, és takargatják be tollakkal, hogy folyamatosan melegen tartsák őket. Szerencsére mindig találok valamilyen indokot, hogy miért is kell nekünk Essehofba menni, a Zuram meg egy másikat, hogy neki miért nem.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.