Kapcsolatok

Más blogokat is szoktam olvasni, nem csak határon túliakat, mindenfélét. A Határáteklőt is, és az ott lévő kommentek egy részét is. Igen, tudom, hogy mindenhol vannak trollok, ezért nem is nagyon szoktam belemerülni ezek olvasásába, ez a Zuram szórakozása. Az általános, hogy ha kiköltözöl és sikerül, vagy ha nem költözöl ki, esetleg ha kiköltözöl és nem sikerül, akkor is hülye vagy, ha tanácsot akarsz adni, vagy elmondod hogy csináltad, akkor az nem is úgy van/volt. Persze nem minden komment ilyen, de akad bőven. Érdekes vélemények vannak a külföldön élő magyarok egymással való kapcsolatáról is. Van mindenféle vélemény, de a legtöbb szerint a magyar magyarnak ellensége, és minden nemzet összetart külföldön, csak a magyarok nem stb. Nehéz ez, megannyi általánosítás, én, mi itt nem általánosságokban, hanem a mindennapokban élünk. Merész lenne kijelenteni, hogy minden magyar, német, orosz, olasz, lengyel stb. nemzet képviselői egyformák lennének. Wolfsburg egyébként is nagyon vegyes a már említett 152 nemzetiségével.

Tény, hogy errefelé a lengyeleket nem kedvelik, igen így általánosságban, a lengyeleket, de én akikekkel eddig találkoztam lengyelekkel, mind közvetlenek és aranyosak voltak, előre köszönnek az utcán, és integetnek a boltban, ha meglátnak, tehát nálam ez már megdőlt. Nem kedvelem, vagy nem utálom a lengyeleket, akiket ismerek azokról van véleményem. Az oroszok, nos, a lányok legközelebbi barátnői mind oroszok, a szüleikkel sem lehet problémám, köszönnek, pár szót beszélünk, nem borulunk egymás nyakába, de a lányaim alhatnak a barátnőiknél, és a barátnőik is nálunk. Átmennek, és átjönnek játszani.

Németek, azért van pár a környéken, de szintén nem nyakbaborulós  a viszony. A szomszédokkal semmi problémánk nem volt, többnyire nyugdíjasok, köszönnek, ha autóban ülünk, integetnek, mosolyognak, ha találkozunk mindig kedvesen érdeklődnek, hogy hogy vagyunk, milyen az iskola, hogy érezzük magunkat. Eleinte megkérdezték, nem csak ők, hanem hivatalban, iskolában is, hogy mennyi ideig maradunk, amit vehetnénk úgy is, hogy azt szeretnék, hogy menjünk már haza, de csak arról van szó, hogy ide a gyárba nagyon sokan jönnek 1-2-3 évre, mert így szól a szerződésük, de amikor kiderül, hogy a Zuramnak határozatlan időre szól a szerződése, akkor először meglepődnek, majd kijelentik, hogy oh mennyivel jobb így, a gyerekeknek is. Tényleg jobb. Az egyik szomszédunkat németnek hittük, de azután kiderült, hogy olaszhonból származik a család, szintén mindig köszönnek, a garázsnál is, nemcsak a ház 5 méteres körzetében, sőt egy alkalommal amikor buli volt nálunk, és kikísértük vendégeinket a kocsihoz, pont akkor jött a szomszédasszony, és pár mondat erejéig bekapcsolódott a beszélgetésbe, hogy milyen jók az ilyen partik, és jó szórakozást kívánt. Soha nem szóltak még ránk, hogy hangosak lennénk, vagy hangosak a gyerekek, pedig időnként azok. Az ő házuk mellett van a kukatároló, ami elég ronda állapotban van, és fel szerették volna újíttatni. Ehhez a szomszédok beleegyezése és anyagi támogatása szükséges. Mivel mi ebben nem dönthetünk tovább passzoltuk a kérdést a főbérlőnek, akit csak úgy tudtak elérni, ha megadtuk az e-mail címét. Le is írtam egy papírra, és kértem a lányaimat, hogy dobják be a postaládákba, mindkét szomszédéba. A lányaim természetesen telerajzolták a papírt szívecskékkel, mosolygós fejekkel, napocskákkal, meg virágokkal, majd bedobták. Másnap a szomszéd bácsi elkapott bennünket az utcán és megköszönte a lányoknak, hogy olyan sok szépet rajzoltak neki.

Lehet, hogy ezek csak látszat gesztusok, hallok eleget az ellenkezőjéről, de nem tapasztalom. Ha nem köszönnének, vagy semmibe vennének az sem fájna különösképpen. A kommentek között általában szerepel, hogy de odakint mindig csak egy Ausländer maradsz. Igen, mi más is lehetnék? Nem fogok németté változni attól, mert ideköltöztem, és ha már ideköltöztem nekem kell alkalmazkodnom. Nem fogok fennakadni azon, ha mások a szokásaik, nem is fogom átvenni, csak alkalmazkodni. Például: mindig meglepődnek, hogy az én gyerekeim minden nap fürdenek, hát lepődjenek, megmosolyogtat, de az én gyerekeim továbbra is minden nap fürdeni, vagy ha azt nem, akkor zuhanyozni fognak, de nem próbálom meg meggyőzni őket, arról, hogy azért mert mi másképp csináljuk, nekik is másképp kéne. Engem sem győzköd senki az ellenkezőjéről. Az eladók a boltban nem bánnak velem másként, csak azért mert magyar vagyok, nem is tudják, hogy magyar vagyok. A város jellegéből adódik, hogy nagyon sok az idegen, nem meglepő, ha valaki nem beszél németül. Ha megpróbálom elmagyarázni a boltban, hogy mit szeretnék, akkor megértik, mert törekednek rá, és kiszolgálnak, ugyanúgy mosolyogva, vagy nem mosolyogva, mint bárki mást,  csak mondjuk az előttem álló bácsival arról is elbeszélgetnek, hogy milyen az idő.

Először nagyon kíváncsiak voltunk, hogy fogadják majd a lányokat az iskolában, mit tudnak a magyarokról, van-e valamilyen vélemény, de mivel a lányok voltak a legelső magyarok a suliban, így ezt a véleményt a lányaim alapján tudták csak megfogalmazni. Mivel a lányaim semmenyire nem hasonlítanak egymásra, sem külsőleg, sem belsőleg, így jól összezavartunk mindenkit, nem tudták azt mondani, hogy a magyarok ilyenek,vagy olyanok, mert kisebbik ilyen, nagyobbik meg olyan. Szerencsére nagyon nyitottak voltak a tanárok, a gyerek az gyerek. Nem volt eltérő a bánásmód sem negatív, sem pozitív irányba. Nagyobbik osztályfőnöke vásárolt egy magyar szótárt csak azért, hogy könnyebben boldoguljon. Kisebbik osztályfőnöke szerint kisebbik a legszuperebb gyerek a világon.  A gyerekek közt volt olyan, aki szimpatizált velük, és volt olyan aki nem, eleinte volt néhány kisebb konfliktus, de közös erővel megoldottuk. Mára kialakult. Konfliktus akkor is lett volna, ha Magyarországon belül költözünk új városba, és másik osztályközösségbe kellett volna beilleszkedni.

Nézzük a mi magyar kapcsolatainkat. Eleinte nem voltak ilyen jellegű kapcsolataink. Az első magyar szavakat a Realban hallottam. Általában kamionosok, munkások, útközben itt állnak meg vásárolni. Senkihez nem rohantam oda, hogy juhuuuj hallom magyarok vagytok, de el sem fordultam, tovább beszélgettem a Zurammal, és vásároltunk. Tapasztaltunk olyat, hogy amikor meghallották, hogy magyarul beszélünk, akkor szem kikerekedett, mozdulat megrekedt és elindultak az ellenkező irányba, két férfi volt. Ezzel sincs semmi baj, én sem akartam ismerkedni. Ez is megmosolyogtat. Az sem zavar, ha rám köszönnek, hogy hú magyar, és az sem ha elfordulnak, kinek-kinek vérmérséklete szerint. Volt olyan is, hogy a pékségben próbáltam beljebb terelni a lányaimat az ajtóból, mert ketten az iskolatáskájukkal elállták az egész bejáratot, és egy férfi a hirtelen támadt résben belépett az üzletbe. Nem elénk, nem tolakodott, csak bejött, mire az előttünk álló nő megszólalt magyarul, hogy ugye milyen pofátlanok ezek a németek, mert tolakodni azt tudnak. Hirtelen meg sem tudtam szólalni, csak néztem. Semmi ilyesmi nem történt, sőt az én gyerekeim állták el a bejáratot, de még csak egy csúnya nézést sem kaptak.

Szintén boltban szólítottak már meg minket, hogy hallom magyarul beszélgettek, összeismerkedtünk, a fiatalember nagyon kedves volt, és most az ő lánya nagyobbik osztálytársa lett, eljött hozzánk az egész család és beszélgettünk egy jót. A Zuramat is megtalálták a cégnél, és jóban lettünk, családilag. Össze-össze járunk. Kerestek meg páran, hogy olvasták a blogot, és lenne pár kérdésük. Mindig nagyon szívesen válaszolok, és próbálok értelmes, használható tanácsokat adni. Egy konkrét megkeresés volt, és találkoztunk is, és fogunk is, mert habár nagyon tartottam tőle, hogy mit szólnak hozzánk, és nem csalódnak-e bennünk, hogy a blog alapján másra számítottak, de úgy tűnik nem. A gyerekeink is élvezik egymás társaságát, és mi felnőttek is megtaláltuk a közös hangot. Új barátság született. És itt van nekem Ildikó, aki szintén szegedi, és tényleg kicsi a világ alapon ismerkedtünk meg, és azóta is közel minden nap beszélünk, és amikor csak tudunk találkozunk. Szegeden egy utcával lakott arrébb, mint ahol én a szüleimmel, ott soha nem találkoztunk.

Nem keressük a magyarok társaságát, habár van itt egy magyar étterem, még soha nem voltunk, nem azért mert magyar étterem, hanem mert csak. Erre nincs válasz, még nem alakult úgy, hogy elmenjünk. Pedig már többen mondták, hogy jó. Személy szerint én eddig csak három étteremben voltam eddig.  Azért voltak már mókás helyzetek, az egyik étteremben (nem a magyarban) pont tudom, hogy az egyik pincérlány magyar. Ott ebédeltünk családilag, és a lány eljátszotta, hogy nem ért egy szót sem abból amit mondunk, pedig még egy kicsit provokáltam is. Na nem úgy, hogy az arcába nézve lassan és tagoltan megkérdeztem, hogy te nem-e vagy-e magyar, hanem kétszer elmagyaráztattam a Zurammal németül, hogy ugye, hogy biztos, hogy ugye nem lesz erős az étel. A lány minden esetben megnyugtatott németül, hogy nem. Az étterem is és a kiszolgálás is korrekt volt, a többi szintén a megmosolyogtató kategória.

Kicsit a másik oldalról. A lányok tanárai németek, a különnémet tanár is német, hozzá járok én is németórára. A lányok tanárai mindig nagyon kedvesen beszélgetnek velünk, bármilyen kérdésünkre válaszolnak. Nagyobbik matektanára folyton “lecsap” a Zuramra, ha meglátja, egyrészt nem győz áradozni nagyobbik matekórán nyújtott teljesítményéről, másrészről szokott adni némi fordítanivalót. A szöveges feladatokat fordítjuk le magyarra (igen, fordítjuk, mert amit tudok, azt én csinálom meg), hogy az esetlegesen újonnan érkező magyar gyerekeknek könnyebb legyen a tanulás, hogy magyarul is oda tudja adni a feladatokat. Az igazgatónő is mindig odajön beszélgetni, ő mondjuk nem teljesen német származású. A tanárok tudják, hogy nem szándékozunk egy-két éven belül elhagyni az országot, hisz nem az átlagos 3 éves szerződéssel van a Zuram a cégnél. Az én német órámon szoktam beszélgetni mindenféle témáról a tanárnővel. Felhoztam azt is, hogy, mit szól ahhoz, hogy az orosz gyerekek, németnek tartják magukat. No, erről volt véleménye. Kifejtette, hogy nagyon sok a városban a külföldi, ami egy jó dolog, hisz a várost ez színesebbé teszi, de az nem úgy van, hogy ha valaki itt él, akkor már német lesz. A gyerek anyja orosz, az apja orosz, akkor a gyerek is orosz. A tanárnő azt is kifogásolta, hogy csak “ugatják” a németet, nem tanulják meg rendesen, de nem is törekednek rá, valamint elég sok orosz gyerek agresszív, de nem mindenki. Kisebbik osztályában is a lányok közül egy kislány csipked, csúfolódik, rugdos, és ő is orosz, de van mellette másik három, aki meg nem. Év elején kisebbiknél is bepróbálkozott, de beszéltünk az anyukájával, azóta nincs ilyen probléma. Az anyukája egyébként nagyon megértő volt, amikor elmondtuk neki, hogy szerintünk nem megoldás az, hogy ha kisebbik nem ért valamit, akkor az orosz kislány egyszerűen belerúgjon egyet. Mondta, hogy igen, tudja milyen nehéz egy beilleszkedő, a nyelvet éppen csak tanuló gyereknek, mivel ők is idegenek, el is beszélgetett a lányával erről. Egész komolyan hiszek abban, hogy ha valakivel valami bajom van, akkor első lépésként hatásos lehet vele beszélni, normális, emberi stílusban.

Mivel én viszonylag egy zárt világban élek, és még mindig csak Hausfrauként működöm itthon, ezért nem sokat tapasztalok az egészből. Nincs egy munkahely, ahol csupa némettel lennék körülvéve, és mondjuk utálhatnának, van ilyen is. Ha egyszer sikerül hasznossá tennem magam, akkor biztos érnek majd más jellegű tapasztalatok is, nem gondolom, hogy mindig minden rendben van, és mindig mindenki elfogadja a külföldieket. Wolfsburg ebből a szempontból elég speciális, hiszen itt nem is a németek vannak többségben.

A Zuram kollégáiról is csak annyira vegyesek a tapasztalatok, mint egy átlag magyar munkahely esetében. Van aki barátkozik, és van aki nem, de alapból egymással sem barátok, csak kollégák. Egymással sem barátkoznak, barátságosak, de tartják a három lépés távolságot. A munkán kívüli, lokális, gyerekkori kapcsolataikat tartják fontosabbnak. A Zuram kollégái közül is azok vannak jóban, akik mondjuk gyerekkori barátok, vagy már hosszú évek óta dolgoznak együtt, esetleg már az ezt megelőző munkahelyen is együtt dolgoztak. Nem keverik a munkát a magánélettel. Ha valakinek születésnapja van, akkor az ünnepelt készül süteménnyel, és felköszöntik az illetőt, vagy ha valaki elmegy a cégtől akkor egy kisebb buli keretében elköszönnek tőle. Másfél év alatt még nem volt olyan csapatépítő tréning, ami egész hétvégén tartott volna, ottalvással, meg bulizással. Volt csapatépítés, de az kimerült egy bowlingozásban, hétköznap. A hétvége a családé. Ha hétvégén van valamilyen buli, akkor az mindig magánszervezés, és nem céges, tehát a cég sem szorgalmazza a “barátkozást”. Természetesen vannak munkahelyi barátkozások, a Zuramat is szokták keresni, havonta egyszer biztos van egy esti sörözés valahol, de jöttek már hozzánk, sőt ha valaki belemelegszik az ivásba, akkor fel szoktam ajánlani, hogy aludjon nálunk. Például Daniel, aki egy német nemesi családból származik, mégsem zavarja, hogy magyarok vagyunk. Elég fiatal, és legutóbb, amikor itt volt, nagyon szívesen beszélt a német szokásokról is. A többi sörözni járó srác is német, és közös jellemzőjük, hogy nem sokat tudnak a magyarokról, ezért nincs se jó, se rossz véleményük, de az, hogy a Zuram beszél németül is, elég erős pozitív kezdés volt. (Nemzetközi a csapat, többen csak angolul beszélnek.) Egy közös van a velünk barátkozó emberekben, egész jól bírják a pálinkát, egy darabig.

Az indiai barátainkat kérdeztük arról, hogy az ő közösségük mennyire összetartó. A válasz érdekes volt: nem fogok valakivel barátkozni csak azért, mert indiai. Valahogy így vagyok ezzel én is, emberekkel és nem nemzetiségekkel ismerkedem, minden közeledésre nyitott vagyok, legfeljebb nem lesz belőle semmi.

Nagyobbik bulija

Hetekkel a tényleges szülinap előtt elkezdtük a gondolkodást, a hol, hogyan, mikor témakörben. A mikorra volt a legegyszerűbb megadni a választ, a szülinap egy hétfői napra esett, így az előtte lévő szombatra terveztük az eseményt. A hol és hogyan már problémásabb volt.

Hol? A városban erre számos lehetőség kínálkozik, a távolabbi városokban meg még több, na de nem elvárható a szülőktől, hogy mondjuk 25 km-re lévő helyszínre elszállítsák a gyermeküket, majd két óra múlva érte jöjjenek. Ezért a távolabbi játszóházak kiestek.

Szépen sorba vettük a lehetőségeket. Itthon. Nem. Ez nagyjából ennyi volt, mivel nem szerettem volna ha nálunk lenne a muri, pláne, hogy az erdőben rendezett sorversenyes szülinapokkal elég magasra rakták a lécet. Meg tudnánk ugrani, gyorsan meg lehetne szervezni, de segítség nélkül nem megy, ehhez két felnőtt kevés, márpedig mi nem leszünk többen, és a segítőképes rokonaink száma sem éri el az egyet. Eljátszottunk a gondolattal, de azután ezt gyorsan el is vetettük. Így segítségül hívtam jó barátomat guglit és nekiláttam, hogy felderítsem a lehetőségeket.

Ezen az oldalon tételesen fel vannak sorolva a helyszínek. Lehet irányítószám alapján is keresni. Ezen oldal szerint tarthat a gyerek szülinapot moziban, az Autostadtban, a Mekiben, a Phaenoban, a bábszínházban, a csúszdaparkban, a múzeumban, és a SoccaFive Arenában. Ezeknek nagy részét már tudtam, de most érdeklődve figyeltem az árakat, majd érdeklődve kerestem tovább.

Adott a lehetőség a Planetáriumban,  valamint lehet kalandparkban is, és majd’ elfelejtettem a bowling pályát. Úgy érzem kellően körbejártuk a témát, és feltettük a gyereknek a kérdést, hogy ő mit szeretne, és a következő mondatban el is magyaráztuk, hogy eme rengeteg lehetőség közül miért esik ki  rögtön néhány. Igen, itt az árakra gondolok. Ha valakinek van kedve nyugodtan kattintgassa végig a fenti színes betűs szavakat, és már utána is járhat, hogy mi mennyibe fáj.

Nagyobbik nem tudott dönteni, szerette volna a játszóházat, de úgy éreztem, hogy ahhoz ők már nagyok, és próbáltam terelni a bowling irányába. Egész ügyesen terelgetek, de nagyobbik nem hagyta magát, mert nem tudja mi az a bowling, pontosabban tudja, csak még soha nem játszott élőben, csak a kinect segítségével, hiába a modern kor gyermeke. Ezen ne múljon, megígértük, hogy előtte még lesz alkalma kipróbálni, el fogunk menni családilag gurítani, vagy dobni néhányat. A dobás egyáltalán nem túlzás a család legkisebb tagjának stílusába teljesen belefér. Ez így már tetszett neki, így a Zuram gyorsan lefoglalta a helyet. Ezt követően elmentünk az egyik áruházba, hogy nagyobbik összeválogathassa a Geschenkkorbját. Na ezt már alig várták! Igen, várták, mert kisebbik is teljesen ráizgult a dologra, hiába mondtuk neki, hogy az ő szülinapjáig még van egy kis idő. Nem baj! Ő most kinézi, és akkor, amikor az övét kell, majd semmi idő alatt összerakja a kosarát. Praktikus a gyerek.

A Geschenkkorb összeválogatása nem két pillanat volt, és a szülők nagyjából fejenként kétszer gondoltak valami olyasmit, hogy ennek soha nem lesz vége. Nagyobbik gondolkodott, nézelődött. Az áruház felső emeletén vannak a füzetek, ceruzák, kreatívságok, cuki-muki dolgok, a pincében pedig a játékosztály. Mondanom sem kell, hogy mozgólépcsőztünk párszor. Több dologra is tekintettel kellett lenni, először is, hogy ne válasszunk drága dolgokat, de válasszunk annyi mindent, hogy lehessen válogatni is, és arról is meg kellett győzni a gyereket, hogy ez így jó. Nagy nehezen sikerült, végeztünk. Közben kiválasztottuk a megfelelő meghívókat is.

Következő feladat, hogy kiket is hívjon meg nagyobbik a szülinapi bulira. Első körben felsorolt összesen két gyereket, és makacsul tartotta magát, hogy de többet nem. Gondoltam, hogy van valami a háttérben, így egy alkalmas pillanatban kifaggattam. Nagy nehezen ki is bökte, hogy van még két lány, akikkel jóban volt, de már nincs, mert egyszer zavarba hozták, és neki az nagyon rosszul esett, pedig őket meghívta volna. Azt mondtam neki, hogy nyugodtan adja oda ennek a két leányzónak a meghívót, mert ha jól gondolom, akkor ez a két lány nagyon fog örülni, és ez egy jó alkalom, hogy tovább barátkozzanak egymással. Így bővült a lista, majd meghívott még két fiút is az osztályból, meg még egy lányt. Be is telt a létszám. Megírtam a meghívókat, amiket másnap be is vitt a suliba. Megmondom őszintén, hogy azért egy cseppet aggódtam a két leányzó miatt, hogy nem fogadják el a meghívót, vagy undokok lesznek, de nem ez történt. Nagyobbik odaadta a meghívókat, és a két lány bocsánatot kért mindenért, amit valaha elkövettek nagyobbik ellen, és nagyon várták a szülinapi bulit. Erre viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy így lesz.

Innentől kezdve már csak egy teendő volt, várni a bulit, vagy inkább még egy, el kellett menni bowlingozni. Erre adódott is alkalom az Allerparkban Sommerfest volt, így gondoltuk összekötjük a kellemest a hasznossal. Megnézzük a Sommerfestet, majd utána jöhet a bowling. Így is lett. A Sommerfestet, majd leírom részletesebben is. A bowling elég nyomorultul sikeredett az elején, mivel a lányoknak nem igazán akart összejönni a dolog, de szerencsére idejében rájöttünk, hogy ha szólunk akkor két oldalt apró korlátok akadályozzák meg, hogy a golyó egyből kimenjen, ezzel együtt csak sikerélményben van részük a gyerekeknek. A korlátok egyébként egyfajta mentális támaszok, mert miután korláttal játszottunk, a lányok hirtelen megtáltosodtak és egyre jobban ment a játék. Nem is akarták abbahagyni. Én és a Zuram is remekül szórakoztunk, nagyobbik pedig repesett az örömtől, hogy milyen jó szülinapja lesz. Maga a hely nagyon normális, nagyon jól néz ki, nincs kocsma hangulata, teljesen alkalmas egy családi program lebonyolítására.

Eljött a várva várt nap, nagyobbik barátnője is jött velünk, mivel apukája dolgozott, anyukája pedig nem ért rá, de ez nem gond, teljesen megszokott. Volt, hogy mi nem tudtuk volna elvinni kisebbiket, így a másik anyuka vitte el a szülinapra, illetve más hozta haza, mondván úgyis mindegy, hogy egy vagy két gyereket hoz, visz. Mi is vittük már kisebbik barátnőjét szülinapra és haza. A három lány nagyon izgult, alig várták, hogy odaérjünk. A kezdés időpontjánál hamarabb érkeztünk és vártuk a vendégeket, akik szép sorban  meg is érkeztek. Amint összegyűlt a csapat, kikértük a cipőket és már indulhatott is a játék. Két egymás melletti pályán játszottak, és nagyon élvezték. Kipróbálták az összes golyót, volt aki csak a legnehezebbet volt hajlandó használni, elég mókás volt, az is, amilyen technikával játszottak. Egy óra nagyon hamar eltelt, nagyjából másfél kör ment le. Mi is készültünk, vettünk mini társasjátékokat, és a nyertes választhatott magának először, majd a második és így tovább. Ezután leültünk a szülinapos asztalhoz, és a gyerekek elfogyasztották az ennivalót, majd még játszottak egy nagyot. A bulinak hamar vége lett, de mindenki boldogan távozott.

Ezzel azonban  még nem ért véget az ünneplés. Hétfőre sütöttem egy nagy csapat muffint, mivel itt az a szokás, hogy valamit visz be a suliba az, akinek a szülinapja van. Van olyan aki egy nagy halom gumicukrot, van aki sütit, de a leggyakoribb a muffin, nagyobbik is ezt választotta. Nem sikerült túl jól, egy új receptet próbáltam ki, de nem olyan lett, mint vártam, ettől függetlenül az utolsó morzsáig elfogyott az összes. Mire a lányok hazaértek a suliból, sütöttem egy fatörzs tortát, hoztam gyerekpezsgőt elővettem a becsomagolt ajándékokat, és kezdődhetett az itthoni buli. Gyertyafújás, köszöntés, ajándéknyitás, pezsgőzés. Biztos, ami biztos jó alaposan megünnepeltük a 10. születésnapot.

 

Szülinapok

A nyár szülinapozással telik, mi felnőttek júniusban letudjuk, ez a könnyebb része, de azután jön július, mindkét gyerek öregszik. Magyarországon már rutinszerűen működött a dolog, családi ünneplés és gyerekzsúr. Megszerveztem, mindent elintéztem, a lányoknak csak el kellett dönteni, hogy kit ne hívjanak meg. Azért kit ne, mert ők mindenkit meghívtak volna, de azért az is elég volt, amikor 18 gyerek rohangált a házban. Hetekig lobbiztak egy-egy fő mellett, hogy miért is kihagyhatatlan, de azért mindent nem lehet. Egyszerre tartottuk a szülinapjukat, így egyben “letudtuk” az egészet. A baráti körük nagyjából ugyanazokból a személyekből állt, illetve mikor nagyobbik elkezdte az iskolát akkor bővült a kör. Volt otthoni szülinap, mekis szülinap, de az otthonit szerették a legjobban. Szerencsére mindig jó idő volt, így lehetett az udvaron játszani. De hogy legyen itt? Az ugye nem is lehet kérdés, hogy legyen-e.

Szerencsére kisebbiket hívták az osztálytársak szülinapozni. Megismertük a jászóházas, az otthoni és a bowling pályás szülinapot is. A játszóházas tiszta sor, az ember kiválasztja a helyet, meghívja a gyerekeket befizeti a pénzt és kész, bowling pálya hasonlóan működik, csak limitált az idő, míg a játszóházban addig lehet maradni ameddig csak be nem zár. Az otthoni szülinapok már érdekesebben alakultak. Volt Monster Highos beöltözős parti, a gyerekek jelmezben mentek, anyuka kifestette őket, mindenféle játékot játszottak, pólót festettek, különféle vetélkedők voltak. A másik otthoni parti már egész nagyszabású volt, a gyerekek találkoztak az erdő szélén, majd a szülők és mindenféle kísérő rokonok felügyelete mellett egy versenyen vettek részt, pontosabban szólva több kis versenyen. Nyomokat, kincseket kerestek, terményeket gyűjtöttek. Sorversenyek is voltak, és minden állomáson kaptak valamilyen ajándékot. Volt még egy otthon rendezett parti, ami nem szülinap volt, hanem úgynevezett “barátság” parti, ide is nagyon sok gyereket hívtak, és ők is az erődbe mentek játszani. Csak az én gyerekem esett bele a patakba, de ebből nem lett probléma, megszáradt.

Ami alapvető különbség az itteni, és a magyar szülinapok között az az, hogy nem kell törni a fejünket azon, hogy mit vigyünk ajándékba a kis ünnepeltnek. Bizonyos áruházakban vannak ajándékkosarak (Geschenkkorb). Ez az adott áruház szolgáltatása, és úgy működik, mint egy ajándéklista. A kis ünnepelt besétál anyukájával és apukájával az áruházba, a kis ünnepelt, mint egy fékevesztett szélvihar körbejárja az egész boltot, és mindenfélét belepakol egy bevásárlókosárba, amit szeretne kapni a szülinapjára. A szülők eleinte még türelmesen, majd inkább már gépiesen magyarázzák el, hogy az óriás doboz legot is választhatja, de azt úgyse veszi meg senki, mert nagyon drága. Miután a bevásárlókosár megtelt, és/vagy, már úgy gondolja a szülő, hogy ez a mennyiség elegendő lesz, akkor oda lehet sétálni a kedves pénztáros nénihez, aki kitölt egy formanyomtatványt. Felveszi az adatokat, gyerek neve, szülinapjának dátuma, buli időpontja, és hogy meddig kérjük, hogy a kosár rendelkezésre álljon. A buli előtt két héttel érdemes ezt intézni, mivel hamarabb nem teszik ki a kosarat. Miután távoztunk a boltból, szorgos kis kezek a bevásárlókosárból átpakolják a kiválasztott dolgokat egy műanyag tároló dobozba, és a bolt egy meghatározott pontjára teszik, az összes többi közi. Ezután a meghívott gyerekek jönnek és választanak a kosárból valamit, amit a szülinapon átadhatnak.

Amikor kisebbik kapott egy meghívót, amin fel volt tüntetve, hogy hol van az ajándékkosara a szülinaposnak, általában igyekeztünk minél hamarabb meglátogatni a boltot, hogy még legyen miből válogatni, mivel a szülők elég jól szokták irányítani a válogatás folyamatát, és nagyjából annyi dolog szokott lenni a kosárban, ami épp elegendő. Természetesen nem kötelező a kosárból választani, lehet venni bármit, csak akkor gondolkodni kell azon, hogy mit, míg ha a kosárból választunk, akkor csak annyi a dolgunk, hogy kigondoljuk, hogy milyen értékben választunk. Mindig szokott lenni a kosárban apró, nagyobb és közepes dolog is, hogy mindenki kedvére választhasson a pénztárcájának megfelelően. A mi gyerekeink általában egy kisebb és egy közepes dolgot, vagy egy nagyot választottak. Így ugyan nincs meglepetés, habár mégis hisz a gyerek nem tudja, hogy kitől mit kap, de azon aggódik két hétig, hogy mi marad a kosárban.

A másik különbség az, hogy minden meghívott gyerek kap ajándékot, csokit, cukrot, de még valamilyen kis játékot is, vagy nagyobb játékot, köszönetképpen azért, hogy eljött a bulira.

Ha elmentünk és kiválasztottuk az ajándékot, akkor már csak annyi dolgunk van, hogy elvigyük a gyereket a szülinapra, majd érte menjünk. Kisebbik már 6 szülinapon volt, ami nagyobbiknak elég rosszul esett, mármint nem az, hogy kisebbik ment, hanem az, hogy őt nem hívták. Magyarországon ez nem nagyon fordult elő, mivel közel azonos volt a baráti körük, de most már nekik is el kell fogadniuk, hogy saját barátaik vannak, és nem sziámi ikrek. Ezt is újdonságként hozta magával a költözés, és nem mondom, hogy könnyen barátkoznak meg a helyzettel. Magyarországon is előbb-utóbb kiderült volna, hogy nincsenek összenőve, és egymás nélkül is képesek programokra járni, de itt élesebb volt a váltás. Két gyerek, két külön osztályban, külön baráti körrel, amit a hétköznapokban élveznek, de ha valamelyikük kap meghívót, a másik meg nem, akkor bizony van szomorúság. Nagyobbik a harmadik meghívó után már fel sem vette a dolgot, és igyekeztük vigasztalni, hogy majd ő is biztos kap meghívót.

Kisebbiknek nagyon szerencsésen jött ki a lépés, mert az ő osztálytársainak többsége júliusban született, de ha nem is júliusban, akkor tavasszal, egy vagy két gyerek van csak téli. Ez azért fontos mert így már mire eljött a meghívó osztogatásának ideje, addigra beszélt németül, megbarátkozott a többiekkel. A barátkozás nagyon jól sikerült. Nem tudom, hogy minek köszönhető, de úgy tűnik az, hogy magyarok vagyunk nem hátrány. Kisebbik volt olyan szülinapon is, ahol minden gyerek orosz volt, csak ő magyar, de ez senkit nem zavart. Kisebbiket még fiúk is hívták meg szülinapra, ami nem megszokott, mert általában csupa lány, vagy csupa fiú bulik vannak.  Nagyobbik esetében összetettebb a helyzet, ugyanis nem mindenki nyári, és náluk nem is mindenki rendezett szülinapot, valamint a legjobb barátja elköltözött, a két barátnője közül az egyiknek szeptemberben van a szülinapja, és csak a másiknak nyáron. Szerencsére telt az idő közeledett nagyobbik szülinapja és most már nem azzal kellett foglalkozni, hogy őt meghívják-e, hanem, hogy ő kiket hívjon meg. Kezdhettünk szervezkedni.

 

Foci láz, Weltmeisterschaft

Vasárnap véget ért a foci vb, és nagy újdonságot nem tudok mondani, Németország válogatottja nyerte a versenyt. Itt már gyakorlatilag a kezdet előtt is mindenki lázban égett, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy erre egy kisebb ipar épült.

Minket olyan nagyon nem érintett meg a dolog, de reggel ha kinéztem az ablakon már német zászlókat láttam, ha kiléptem az ajtón, akkor olaszt is. Bent a városban már megjelent egy-két USA zászló is, de azért határozott többségben volt a német, ezt követte az olasz. Tekintve a város összetételét, miszerint 152 nemzetiség él a városban, azt csodálom, hogy nem láttam többfélét. Egyik zászló jelenléte nem zárta ki a másikat. Nagyon jól megfért egy autón az olasz és a német, vagy az orosz és a német zászló is, de egy-egy ablakban ennél vegyesebb képet is lehetett látni.

Az iskolában a gyerekek főleg a fiúk lázban égtek, kisebbik szerint csak simán egy fokkal jobban voltak bolondok, mint átlagosan, de hát ilyen a foci. A Vfl Wolfsburg miatt már eleve minden fiú zakkant, de ez most átragadt azokra is, akik mondjuk Brazíliából vagy Mexikóból érkeztek a városba, és nem rajongtak a Wolfsburgért.

Az autók nagy részét feldíszítették, volt olyan, amin csak a tükröt, de volt olyan, hogy az egész motorháztető nemzeti színekben díszelgett. Minden boltban lehetett kapni olyan terméket ami fekete-piros-arany színű volt, legyen ez csoki, vagy alsógatya. Mindent el lehet adni, hisz kell a jó meccsnézéshez grillsütő, kolbász, sör, póló, sapka, mindenféle dísz, papucs, seprű, pohár, bikini, focilabda alakú táska, strandtáska, paróka, virágfüzér stb.

Nem nagyon néztük a meccseket, a nyitót igen, és ha a németek játszottak, akkor nem nagyon volt más választásunk. Az emberek két irányba rohantak, vagy ki a városból, hogy hazaérjenek a meccsre, vagy befelé a városba a Hollerplatz-ra, ahol a közösségi szurkolás zajlott. A meccs előtt órákkal már harci díszben megjelentek az emberek, volt olyan kocsma, ahol minden német gól után ingyen sör járt.

Az iskolában a tanárok viccesen panaszkodtak, hogy milyen sok az álmos gyerek, ha Mexikó játszott, akkor a mexikói gyerekek nem bírtak ébren maradni, ha a Brazilok, akkor brazíliai gyerekek támasztották egész nap a fejüket, de ha a Németek, akkor az egész iskola zombi üzzemmódban működött.

A Francia-Német, a  Brazil-Német előtt már tetőfokára hágott az izgalom. A gyárban is készültek, az éjszakai műszak vagy elmaradt, vagy már a délutániból is haza lehetett menni. Az iskolából kisebbik úgy érkezett haza, hogy német nemzeti színekből szívecske volt festve az arcára. Mondta, hogy aki kért, annak elkészítették ezt a napköziben, ő mondta ugyan, hogy jobb szeretne hercegnő lenni, de azt mondták, hogy most azt nem lehet, így belement a szívecskébe.

Nagyobbikat elkapta a szurkoló láz, őt egyre jobban érdekelte a foci, de nem hagytuk, hogy éjszaka fentmaradjon, így reggel az volt az első kérdése, hogy: ki nyert?. Őszintén örült, sőt kicsit ugrált is, amikor elmondtuk, hogy a németek jutottak tovább. Kisebbik továbbra is közönyös maradt. Egyáltalán nem érdekelte, csak ha lehet arcot festeni.

A Brazil-Német már érdekelt minket is. A lányokat letettük aludni, majd elkezdtük nézni a meccset. Azután kimentem a mosdóba és lemaradtam 3 gólról. A Zuram mindig kiabált, hogy gól, már megint, már megint, nem nagyon akartam elhinni, de mivel már eddig is minden egyes német gól után tűzijáték volt, meg petárdázás, meg kiabálás, és ezt most is hallottam, így kénytelen voltam elhinni. Minden egyes német gól után egy kisebb szilveszter volt, még itt is, akkor mi lehetett a belvárosban…

Közeledett a döntő, már fokozni nem lehetett a készülést, a gyereke már így is mezben jártak iskolába, a kocsikat ennél jobban már nem lehetett feldíszíteni, de még ekkor is érhetett meglepetés. A lányok hoztak egy papírt az iskolából, hogy hétfőn csak tízre kell beérni. Ha valaki azonban dolgozott és nem tudta ezt megoldani, akkor mehetett a gyerek nyolcra is, pár tanár bement és játszottak velük. Kisebbik gyorsan ki is jelentette, hogy szereti a focit. Nem csak a mi sulinkban lehetett tízre menni, ezt a döntést központilag hozták meg, a mellettünk lévő waldorf suliba is csak tízre mentek, hogy ki tudják magukat pihenni reggel, és többet tudjanak aludni a meccs után.

Nagyobbik minden áron szerette volna nézni a döntőt, le is telepedett a tv elé, de nagyjából a felénél elaludt, előtte azonban megállapította, hogy az, hogy Schweinsteiger az vicces, mert Schwein, az vicces! Kisebbik rémülten kérdezte, hogy akkor most neki is muszáj-e nézni, de megnyugtattuk, hogy ő nyugodtan nézheti a Barbies mesét a szobájában. Így is tett. A lányaim szerint egyébként a foci kemény és durva sport. Kisebbik szerint túl sokat kell futni, nagyobbik meg nem érti, hogy miért rúgják fel annyiszor egymást a játékosok. A meccs végén próbáltam nagyobbikat felébreszteni, hogy örülhessen kicsit, de képtelenség volt, pedig most nem egy kisebb szilveszter zajlott, hanem egy komolyabb.

Mindenki üvöltözött, petárdázott, ment a tűzijáték, énekeltek. Elég jó ötlet volt, hogy másnap csak tízre kellett menni, mert nagyjából kilenc körül bírtam összeszedni nagyobbikat. Elkísértem őket a boltig, akivel találkoztunk, szinte minden gyerek focimezben volt, de legalábbis valamilyen fekete-piros-arany díszítés volt rajtuk.

Az erkélyekről, autókról lassan kopnak a díszek, de olyan nagyon senki sem igyekszik levenni ezeket.

Ezt a dalt nem tudom hányszor hallottam a rádióban, mindig aktualizálva, természetesen az előző meccshez. Egész megszerettem.

Próbáltam pár képet készíteni, de nagyon nem adja vissza, hogy mennyire a fociról szólt az utóbbi időszak.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

Piac, bolhapiac

Itt is van mindenféle piac. Hetente kétszer vásárolhatok friss zöldséget, gyümölcsöt, húst a helyi piacon, de ha nagyon szeretnék bemehetnék a belvárosba is, nagyobb a választék, de drágább is minden, mondjuk ez így nem igaz, mert egy hete itt is, meg bent is 6 EUR volt egy kg cseresznye. Időnként azért benézünk, és még vásárolni is szoktunk. Itt helyben például nagyon szép leveszöldséget adnak, és az árus akihez járni szoktunk mindig úgy számol, hogy jó legyen. Inkább dob rá még egy kis árut, és rendszerint kedvezményt is ad.

Van azonban másfajta piac is. A bolhapiac, de igazából van itt minden. Ahogy édesanyám szokta volt mondani: “cséplőgéptől a kotonig minden van”. A piac vasárnap reggelenként van, kint az Allerparkban. De ilyen piacok mindenfelé vannak, Hannoverben is sikerült már belefutnunk egybe.

Valamiért egész rajongok az ilyen piacokért. Általában nem veszek semmit, de a látvány! Ez az össze-vissza de ugyanakkor rendszerezett minden, lenyűgöz. Ez biztos a gyerekkoromra vezethető vissza. Amikor gyerek voltam, és még nem Szegeden éltünk, akkor is gyakran jártunk a városban, hiszen rokonaink éltek, élnek ott, és a Lengyel piac, most már inkább Cserepes sori piac, kihagyhatatlan volt. Ott kellett beszerezni az éppen következő lakodalomra az ajándék kristály poharakat, amiket édesanyám mindig szakszerűen pöckölt meg a körmével, hogy a csengéséből megállapítsa, hogy tényleg kristály-e. Itt lehetett kapni olyan tornadresszt, ami nem a sablonos kék volt, hanem mintás, meg farmert, és edzőcipőt.

Szerettem anyuékkal menni, mert mindig reméltem, hogy én is kapok valamit, ami nem hasznos, mondjuk egy Lambada vagy Kylie Minogue kazettát, esetleg lambada szoknyát, rikítós biciklis nadrágot, netalán talán sikerül anyut rábeszélni, hogy vegyünk egy új hajszárítót a régi helyet, ami ugyan szárít, de ráz, és már azt is a piacon vettük. Itt szereztük be az összes karácsonyi ajándékot az egész család számára. Eltelt némi idő, és már nem kiabálták utánunk azt, hogy: “komplett madam”, az árusok változtak, legutóbb amikor ott jártam már elég sok volt a kínai árus, de mivel már évek óta nem voltam, így fogalmam sincs, hogy most mi a helyzet. Annyit még biztos profitáltam a dologból, hogy megtanultam alkudozni.

Elindultunk a piacra, elég rossz idő volt, be volt borulva, mondjuk itt elég sokszor be van borulva, és esik az eső, vagy nem esik. A piac sokkal nagyobb volt, mint gondoltam, és valamiért azt gondoltam, hogy mivel bolhapiac, ezért majd cuki gyerekek árulják a már nem használt játékaikat, meg ilyesmit, ehhez képest egy egész nagy “lengyel” piacot találtam, és rengeteg embert. Itt is igaz lehet az a tézis, mint a vasárnapi autópiacra, hogy felnőtt férfiemberek azért járnak ki, hogy ne kelljen otthon lenni, és segíteni répát pucolni. Ezt abból gondolom, mert több olyan férfiakból álló kis csoport  is mászkált fel-le, akik kedélyesen beszélgettek, nem vásároltak, de jól érezték magukat. Egyébként úgy tűnt elég sok család ebédel a piacon, erre kínálkozott számos lehetőség. Leves, bratwurst, édesség, egy teljes menüsort össze lehet válogatni. Az összes kajáltatós kocsi előtt sor állt. Itt kéne lángost sütni!

Elindultunk az egyik soron, és nagyon érdekes dolgokat láttam. A használt dolgoktól kezdve, az újig, minden. Elég jól szórakoztam, és időnként rángattam a Zuramat, hogy nézd ezt, nézd azt, figyelj már, jujj, az mi, uh azt láttad, pfuj az milyen gusztustalan, stb. Simán megfért egymás mellett az asztalon a katonai rohamsisak és a gumidinó. Ruha, mesekönyv, társasjáték, mindenféle konzolhoz való játékok, régi lemezek, autómodellek, használt konyhai eszközök, görkorcsolya, gördeszka, sportszerek, divatáru, tisztálkodó szerek, cipő,  és még annyi minden. Voltak gyerekek is, akik a megunt játékaiktól próbáltak megszabadulni, kicsit örültem, hogy a lányok nem jöttek velünk, mivel a múltkor elmentek az itteni, kerületi bolhapiacra, és hatalmas rajongók lettek. Kuncsorogtak némi aprót, majd hazajöttek megannyi plüssállattal, és műanyag vacakkal. Mert: “Anya! Képzeld! Ezekért csak centeket kértek! Ugye milyen jó?” Kisebbik szerint én is be tudtam volna olcsón vásárolni, és nekem is el kellene menni, mert annyi, de annyi jó dolog van! A vickek-vackok szeretetét biztos édesapámtól örökölték, mert ő az, aki mindig nyitott szemmel jár, és még egy csavaralátétet is képes összeszedni az utcán, mondván valamire csak jó lesz. Amikor itt voltak látogatóban, Hannoverben is összeszedett egy fél maroknyit. Mondjuk a nyitott szemmel járásnak megvan az az előnye, hogy elég gyakran talál elhagyott pénzt, akárcsak kisebbik. Ha ketten együtt nekiindulnak, akkor egész biztos, hogy annyi mindent összebogarásznak, hogy teli legyen a zsebük.

Kénytelen voltam elővenni a telefonomat, hogy fotózhassak, de a Zuram szerint egyszer valaki meg fog verni azért, mert mindenhol fényképezek, ennek ellenére mindig elhatározom, hogy nem leszek lusta és magammal viszem a nagy rendes fényképezőgépet, hogy rendes fotók is készülhessenek, de nem  mindig sikerül ezt kiviteleznem. Amúgy sem értek a fotózáshoz, de próbálkozom.

Lássuk a képeket!

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Meglepetés

Tényleg, de tényleg nem azért, hogy még mindig a születésnapom legyen a téma, de olyan meglepetés ért, amire igazán nem számítottam. A Zuram szervezett  nekem egy meglepetés partit. Soha nem vágytam ilyesmire, sőt azt gondoltam, hogy ez nem túl jó ötlet, mert engem biztos a frász törne ki, ha ott állna egy csomó ember a házban és amikor belépek az ajtón, azt kiabálnák, hogy meglepetés! Nem így történt, nem tört ki a frász, meg a nyavalya sem, de kezdem az elején.

Már éppen kezdtem kicsit lehangolt lenni, itt a szülinapom, és az első alkalom, hogy a család messze van. Nem vagyok már gyerek, de igen erősen kötődöm hozzájuk, szóval bevallom most először honvágyam támadt. Nem olyan leküzdhetetlen, erős, csak olyan egy estét de jó lenne… eltölteni otthon. Ezt persze nem vallottam volna be, mert nem. A Zuram azonban jobban ismer mindenkinél, és már előre sejtette, hogy így lesz.

A szülinapom pont a hét közepére esett, felköszöntöttek, kaptam szép ajándékot, elmentünk egy étterembe vacsorázni, a lányok is a Zuram is a kedvemben járt. Az feltűnt, hogy a Zuram a lányokkal már napok óta a hátam mögött sugdolózik, és ha rákérdeztem mindig valami bénaságot mondott, de nem kérdőjeleztem meg. Gyanús volt, de azt mondta, hogy este az étteremben majd mindent elárul. Eljött a nagy pillanat, a lányok az étterem melletti játszótéren játszottak, a Zuram megfogta a kezem, a szemembe nézett és azt mondta: én nem tudok, olyan szép és finom tortát sütni amilyet te, de annyit meg tudtam tenni, hogy bejelentettelek fodrászhoz. Mosolyogtam, de nem értettem, őszintén szólva mindenre számítottam csak erre nem. Nem értettem, hogy mi olyan nagy dolog egy fodrászkodásban, amikor szülinap nélkül is el szoktam menni. Azért mondtam, hogy nagyon kedves, és figyelmes és igazán örülök.

Réges-régen, amikor nagyobbikat vártuk, és nekem a terhesség 21. hetében kórházba kellett vonulnom, hogy ne legyen baj, (szigorúan fekvésre voltam ítélve), akkor a Zuram megszervezte, lebeszélte az orvossal, hogy kicsempész a kórházból, elvisz fodrászhoz, kozmetikushoz, hogy jobban érezzem magam, akkor az volt a legfantasztikusabb születésnapi ajándékom. Annyira kedves és figyelmes volt, hogy bőgtem, naná, már hetek óta ágyhoz voltam kötve. Na, de most tudtommal se gyerek, se kórház, de legyen, megyek fodrászhoz.

A Zuram azt is közölte, hogy minden házimunkát úgy időzítsek, hogy szombat-vasárnap nem lesz időm semmire. Főznöm sem kell majd, semmi dolgom nem lesz. Ebből gondoltam, hogy a hétvégére szervez valamit, de rettentően ködösített, hogy ki akar mozdulni, meg most van a Sommerfest, oda is ki kell nézni, a gyerekeknek megígértük, hogy elmegyünk bowlingozni, magyarán mondva tuti nem leszünk itthon. Jó, rendben, nem leszünk.

A hét közepén elkapta a lányokat, és erélyesebben megkérte őket, hogy pakoljanak össze a szobájukban, mert ez a kupi kibírhatatlan. Véleményem szerint, nem volt az olyan vészes, jó hát lehetett pakolni, egy gyerekszobában mindig lehet, pláne a mi gyerekeink szobájában, de máskor ez a Zuramat egyáltalán nem érdekli, én szoktam pattogni. Péntekre még a fiókjaikban is összepakoltak, kisebbik újra hajtogatta a szekrényében lévő ruhákat is. Biztos másik dimenzióba kerültem, más nem történhetett. Én is mindent kimostam péntekre, ki is vasaltam, mire a Zuram hazaért épp elraktam a vasalódeszkát, és a vasalót, de a ruhákat még nem. Hazaért, és vadul nekikezdett pakolni, persze néhány dologról fogalma sem volt, hogy hol tartjuk, de hirtelen minden zavarta. Ki is keltem magamból, hogy hagyja már abba, de azért csak elpakolta a ruhákat, majd elindultunk a fodrászhoz.

Mondta, hogy az lesz, amit én szeretnék, nézelődjek nyugodtan, mert mindig panaszkodni szoktam, hogy sose jutok be a városba. Mondtam, hogy nem ezt szoktam panaszolni, hanem azt, hogy ő egy idő után picinykét hisztikézik azon, hogy menjünk mán haza, mert fáradt, meg fáj a lába, meg mittomén mi, most akkor ne legyen ilyen. Letette a nagyesküt, nem lesz.

Közben a barátnőm írt Viberen, gondoltam, hogy na ő is jókor talál meg, most nem tudok válaszolni. Gondoltam, hogy ha ő írogat nekem, akkor feleslegesen gyanakszom bármilyen meglepetésre, mivel ő lenne az egyik fő cinkos.

Bementünk a Galeriába, ott van a fodrász és nézelődtünk is egy kicsit. A legjobb az volt, hogy amikor elérkezett a fodrász ideje, akkor közölte, hogy áááá ha nem akarom nem kell ide jönni, akkor mehetünk másik fodrászhoz is. Nem értettem, hogy most akkor mi van, de mondtam, hogy nekem pont jó lesz ez a fodrászat is, tök mindegy, mert úgyse tudom normálisan elmagyarázni, hogy mit szeretnék, és a múltkori néninek annyira remegett a keze, hogy annál félelmetesebb már nem lehet. Ide nem kell bejelentkezni, az átlag várakozási idő fél óra, de most nem volt senki, így szinte azonnal sorba kerültem, egy fiatal csajszi lenyírta a hajam, azután megszárítottam magamnak. Itt ez bevett dolog, hogy mindenki magának szárítja a haját, és úgy sokkal olcsóbb. Nekem ez volt az első, de megoldottam. A rövid hajammal nincs túl sok variálási lehetőség. Gyorsan végeztünk, és mondtam, hogy de én még ennék egy fagyit. Gondoltam beülünk az egyik cukrászdába és kérünk valami csodát. Ehhez képest a Zuram beállt a sorba, így kértem két gombócot, és sétáltunk tovább.

Mondtam, hogy üljünk akkor le egy kicsit legalább, ne rohanjon  már haza. Közölte, hogy fáj a lába, nem akar sétálgatni, induljunk már el. Ennyi! Kezdődik a szokásos hisztike, de mivel nehezen viselem a nyűgösködést így megadóan bólintottam, menjünk. Elkezdtünk sétálni, majd csörgött a telefonja, az egyik kollégája volt, hogy nézzen meg valami e-mailt. Mondta, hogy nincs az irodában, de mindjárt otthon lesz és megnézi. Ezután megfogta a kezem, és végigvonszolt a sétáló utcán, a parkoló házig, olyan tempót diktált, hogy már lihegtem, de hát értem én, ha fáj a lába, fáj a lába. Nem kis táv amit mentünk, de nem tudtam elnyalni két gömb fagyit a kocsiig. Ez azért már nagyon gyanús volt, gondoltam, hogy áthívta a kollégáját a családdal együtt (mivel összejárunk) és buli lesz nekem.

El is kezdtem célozgatni, de a Zuram nem vette a lapot. Semmit nem mondott, vagy ha igen, akkor is inkább ne szólalt volna meg. Hazaértünk, és láttam a kolléga autóját a parkolóban. Ha, tudtam én! Lebukott! Bent vár az ismerős család, bulizunk egyet. De jó, gondolatban fel is készültem, legalább nem fogok bőgni.

Beléptünk az ajtón, de az előszoba ajtó csukva volt. Már ez is gyanús, mert az az ajtó általában nyitva van, és bentről olyanokat hallottam, hogy: psssszt. Mondtam a Zuramnak menjen előre, mert lebukott, de végül megadtam magam, és beléptem. Erre nem számítottam. Nem csak egy család volt, hanem kisebb tömeg fogadott. Talpig hatódtam, és naná, hogy kicsordultak az örömkönnyek. Ott volt a barátnőm, az anyukája és a kislánya, kisebbik barátnője és a szülei, meg a kistestvére, az a magyar pár a kisfiukkal, akikkel elsőként ismerkedtünk össze itt Wolfsburgban, és azóta is jóban vagyunk, és persze az indiai család, akikkel szintén nagyon szoros a kapcsolat. Mindenki megtanulta magyarul, hogy boldog születésnapot, és mindenki magyarul köszöntött. Annyira kedvesek voltak!

Amíg mi fodrásznál voltunk, addig a lányok beengedték őket. Elővették a kerti asztalt, megterítettek, feldíszítették a házat, mindenfelé lufik lógtak, meg szerpentin. A grill már melegedett, volt egy csomó enni-, és innivaló. A barátnőm anyukája még tortát is sütött nekem. Utólag kiderült, hogy kisebbik magához ragadta a vezető szerepet, és mindenkinek kiosztotta a feladatát. Mindent tudott, hogy hol van, és ezért mindenkit utasítgatott is.

A társaság összetétele elég vegyes volt. Magyar, indiai, orosz. A beszélgetés angolul, és németül folyt na meg persze előkerültek az ismert orosz szavak és kifejezések is. Az oroszok rendkívül értékelték ezt, és jókat nevettünk. Közben sültek a husik, a zöldségek, a gyerekek játszottak. A meglepetés partin kívül még ajándékokat is kaptam. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fog esni, hogy én vagyok a középpontban, és mindenki engem ünnepel. A parti nagyon jól sikerült. A lányaim még életükben nem tudtak ennyi ideig egy titkot megőrizni, pláne kisebbik, de most nemhogy megőrizték, de még el is terelték a figyelmem.

Most volt alkalom elbeszélgetni kicsit kisebbik barátnőjének szüleivel is, akik Kijevből érkeztek 20 évvel ezelőtt. Az ő történetük is elég érdekes. Apuka egyébként német származású, de a Szovjetunióban nem igazán volt lehetőség a hagyományok ápolására, így sokkal inkább orosz, mint német. A jelen ukrán-orosz politikai helyzetben teljes mértékben az orosz állásponttal ért egyet. Arra a kérdésre, hogy mégis minek vallja magát, orosznak, ukránnak, vagy németnek, azt válaszolta, hogy ő egy európai orosz. Wolfsburgban 152 nemzetiség él, biztos vagyok benne, hogy mindenkinek érdekes háttere, háttértörténete van.

Menet közben apránként kiderültek a részletek. Már hetek óta terveztek, szerveztek a hátam mögött. Minden a szemem előtt zajlott, és mégis vak voltam. Még az sem tűnt fel, hogy a némettanárom, akit a lányok beavattak, azt adta fel házi feladatnak, hogy arról írjak, hogy mivel lepett meg a család. Mindenki benne volt. Nagyon precízek voltak, volt aki a húst és az innivalót rejtegette, más a zöldségeket darabolta, fűszerezte. Két időpont is volt, de kisebbik mindig kapott egy meghívót valamilyen szülinapi zsúrra, így halasztgatni kényszerültek. Utólag azért sok dolgot megértek, például azt is, hogy miért kapott a Zuram majdnem infarktust, amikor kisebbik beállított egy-egy szülinapi zsúr meghívóval. Az utóbbi két hétben öt ilyet is kapott. A barátnőm sem véletlen írogatott délután, simán elterelte a figyelmemet. Elmesélték, hogy mennyire izgult mindenki. Viktorék látogatásának hála a feszültséget tudtuk oldani pálinkával és nagyon finom magyar borokkal. Köszi!

Tavaly nyáron még nem hittem volna, hogy ez megtörténhet, nem az, hogy öregszem, hanem, hogy ilyen hamar kialakul egy jó kis társaság.

A szülinapozásnak még nincs vége, nálunk mindenki nyári. Most jön a lányok első wolfsburgi szülinapja. Tavaly is itt voltak már a szülinapjukon, de akkor még nem volt kinek bulit szervezni, most már sok barátjuk van, így a szervezkedés már elkezdődött.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Parti

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Alalkul