Buenos Dyas

Van nekünk egy vitorláshajónk. Nem megy nekem ez a ragozás. A Zuramnak van egy vitorláshajója.

Az egyik legnagyobb fejtörést az okozta, hogy mi legyen a hajóval.

A hajó egy versenyhajó Dyas hajóosztályból.  Mindenkitől elnézést szeretnék kérni, ha bármilyen hajós kifejezés helytelen, de ehhez nem értek. Két fő részére alkalmas, és nincs benne kajüt hogy ott alhasson az egész család, és bejárjuk vele a Balatont. Tehát akiben az a kép élt, hogy mi egy nagy hajós család vagyunk, az tévedett. A Zuram, ő a hajós a családban, a lányok is jó úton járnak, csak én vagyok reménytelen.

Azelőtt azt gondoltam, hogy a vitorlázás arról szól, hogy süt a nap, csinos bikinis lányok napoznak, miközben izmos férfiak irányítják a hajót, minden csupa luxus, és a hajó női utasainak jár valami koktél is, és persze minden csupa móka meg kacagás. Ezen elképzeléseim sem voltak helytállóak.

Amikor mi megismerkedtünk, még szó nem volt hajóról, vízről, versenyekről, versenynaptárról, versenynaptárhoz igazított nyárról, a Balatonhoz sem járkáltunk állandóan, és senkinek eszébe sem jutott, hogy milyen jó lenne az egész nyarat a Balaton partján tölteni, úgy hogy egy hajón alszunk.

De történt valami, a Zuram részt vett egy adriai vitorlástúrán. Szerelembe esett. Ebben az időszakban kezdte el érdekelni a repülés is.

Ezekbe a dolgaiba engem is belevont, eldönthettem, hogy vitorlás-, vagy repülős jogosítványt csináljon. A vitorlázást választottam.

Ettől kezdve nem volt megállás, jogsi, szakosztály, versenyek, tengeri jogsi.

Persze ebből nem következik, hogy kell venni egy hajót is, hiszen a szakosztálynak vannak hajói, azokkal lehet túrázni és versenyezni is, de történt egyszer, hogy nagyon rosszul sikerült az egyik verseny. Egy szüreti regatta, a csapat kölcsönzött egy hajót, de az olyan rosszul volt felkészítve, hogy ki kellett állni és félbehagyni a versenyt.

Ez a Zuram lelkén nagyon mély sebet ütött. Hibáztam, nem ismertem fel a jeleket, azt hittem, hogy csak a szokásos morgás, majd elmúlik. Látszólag el is múlt. Nem figyeltem eléggé.

Egy szokásos csendes estén, amikor próbáltam ágyba nyomni a lányokat, fürdés, fogmosás, majd 20 perc közelharc után már pizsiben is voltak és várták a mesét. Meseolvasás megtörtént, puszi, ölelés. Lementem a nappaliba szólni a Zuramnak, hogy mehet ő is puszit adni.

Mit sem gyanítottam. Ott ült a kanapén és vigyorgott. Na ezt az arckifejezést már ismerem, és megkérdeztem, hogy mi van, naná, hogy azt válaszolta: semmi.

Mi nők nagyon jól tudjuk, hogy a semmi mit jelent. A semmi az mindig valami, és a legtöbb esetben ez a valami drámai. A férfiak, legalábbis a Zuram nem szokta alkalmazni a semmit, én meg nő vagyok.

Másképp tettem fel a kérdést: mit csinálsz?

A gyerekeimnél már megtanultam, hogy másképp kérdezni, vagy másképp elmondani ugyanazt felér egy győzelemmel. Pár keresztkérdés, és azt is bevallják, hogy mennyi dugicsokit ettek meg, még akkor is ha én voltam.

Ennyit válaszolt csak: licitálok.

Jó, hát licitál, máskor is szokott, vatera, e-bay, önmagában ebben még semmi rossz nincs, csak az a vigyor, na az nem tetszett.

Mire? Nem kertelt tovább, megmondta, hogy egy hajóra.

Azt hittem, szerettem volna hinni, hogy rosszul hallok, de tudtam, hogy nagyon is jól értettem. Finoman megkértem, hogy álljon fel, de gyorsan, menjen fel a lányokhoz, adjon nekik puszit, addig majd én vigyázok az aukcióra.

Az aukció kb. 2 perc múlva járt le. Reméltem, hogy valaki ráígér, de persze nem.

A Zuram is megérkezett az emeletről, elmesélte, hogy mekkora lelki törés volt a verseny, és ő már akkor elhatározta, hogy vesz egy hajót, hogy ne fordulhasson elő ilyen többet.

Jó, jó, de hol voltam én az elmúlt pár hétben, hogy ebből semmit nem vettem észre, és semmit nem is mondott el. Sejtettem ám, hogy azért nem mondta el, mert akkor lebeszéltem volna, de legalábbis megpróbáltam volna meggyőzni, hogy nem akar hajót. Lehet, hogy ezt más családokban veszekedésnek is hívják.

Tudtam, hogy nincs mit tenni hajó jön, hajó lesz. Nem próbáltam meggyőzni arról, hogy mennyire nagy balgaságot csinált. Egyébként is annyira boldognak tűnt, hogy nem volt szívem elrontani az örömét. Végighallgattam egy prezentációt, gazdagon tarkítva mindenféle versenyen készült felvétellel, hogy ez egy milyen szuper hajó.

Azért kicsit gyakorlatias vagyok, és feltettem pár kérdést. Hová kell menni a hajóért? A válasz az volt, hogy: nem tudom, mindjárt megnézem. Tudsz ezzel a hajóval menni? Válasz: nem, de megtanulok.

Nem hinném, hogy ecsetelnem kellene, hogy mit gondoltam, és milyen mélyen lélegeztem.

A hajó Németországban volt. Ironikus nem?

Nem kis szervezéssel, és munkával sikerült megoldani, hogy a hajó Magyarországra érkezzen, fel legyen újítva, és helye legyen Kenesén.

A Zuramnak a kishajó nagyon sok örömet okozott, nagyon szereti a mai napig is, és a család nőnemű tagjainak sem fájt lejárni a Balatonra fürödni, míg Zuram vitorlázik.

De most mi legyen? Vigyük vissza a hajót Németországba? Kézen fekvő megoldásnak tűnik, csakhogy itt a környéken nincs olyan tó, ahová le lehetne tenni a hajót, csak olyan sekély tavak vannak, ahol a kikötői vízmélység nem elég a hajó merülésének.

Adjuk el? A Balatonon nincs túl sok ebből a típusú hajóból, nem ez a legnépszerűbb hajótípus. Vigyük ki a hajót Németországba és adjuk el ott? Jó, de addig hová tesszük a hajót, amíg nem kel el?

Sokszor változtatta a Zuram, hogy mi legyen, vagy hogy hogyan legyen, de viszonylag gyorsan kellett megoldást találni, mert a Kenesén a kikötőben tavasznál tovább nem maradhatott volna a hajó, mert akkor ki kellett volna fizetni egy újabb évet, ami felesleges pénzkidobás lett volna.

A hajó végül a kertben kötött ki, ami szintén nem volt egyszerű, mert a hajó trélerén lejárt a rendszám, ezért bérelni kellett egy másik trélert ami elbírja a hajót a hajó trélerével együtt.

Mostanra talán van megoldás, de ehhez a hajót vissza kell vinni a Balatonra.

Íme a világjáró hajó:

Buenos Dyas