Heti program

Elkezdődött az iskola, már egy ideje, sőt már Magyarországon is. Szinte minden nap szembejön velem egy írás arról, hogy mennyire elégedetlenek a szülők a magyar oktatási rendszer miatt. Túl sok óraszám, túl sokat követelnek, több tankönyv is használhatatlan stb.

Nos, egyáltalán nem szeretném összehasonlítani a német iskolarendszert a magyarral, mert alapjaiban más, arról viszont tudok írni, hogy mennyire terhelik le itt a gyerekeket. Ez is csalós azonban, mivel Németország elég nagy, és bizony változó, hogy hol milyen az órarend, vagy milyen a követelmény. Elég sokat hallani, hogy minél északabbra megy az ember, annál gyengébb az oktatás, délen sokkal szigorúbbak, magasabbak a követelmények, nem juthat be bárki egy gimnáziumba. Nos, mi elég északra lakunk, főleg délhez képest, de azért nem annyira északon. Például lehet olvasni, hogy megérkezett az ősz, itt az első komolyabb vihar, Sebastian tombol északon, Hamburgban volt halálos áldozat is, de szerencsére itt csak a “szokásos” szeles esős idő van. A lényeg, hogy az a  mondás járja, hogy errefelé gyengébb az oktatás színvonala, ennek ellent látszik mondani, hogy az érettségi eredmények viszont elég jók lettek ebben a tartományban tavaly, bár azt is hozzátették, hogy sok éve ez az első alkalom, hogy Niedersachsen elől végezzen. És mint tudjuk, vannak kis hazugságok, nagy hazugságok meg a statisztika.

Az oktatási rendszerhez azért még annyit hozzáfűznék, habár erről már korábban sokat, és sokszor írtam, hogy a Grundschule az csak négy év, utána kell választani a különböző iskolatípusok közül, mivel az én gyerekeim gimnáziumba járnak, így másról nehezen tudnék írni.

A Grundschule pite, mondhatnám. Nem azt mondom, hogy nem csinálnak semmit, de nem túl sokat. Az első osztály átmenet iskola és ovi között, a mi iskolánkban babzsákok voltak az egyik sarokban, hogy ha valaki elfárad órán, elmehet nyugodtan aludni egy kicsit. Az első két évben simán fel lehet állni órán, oda lehet menni a tanárnénihez, ha valaki valamit nem ért. Kisebbik egyszer eléggé fel is volt háborodva azon, hogy a helyettesítő tanárnál jelentkezni kellett, nagyobbik erre csak annyit mondott, hogy na te a magyar iskolát nem bírnád ki. Nagyobbik mindössze két évig járt magyar iskolába, és már nem is túl sok dologra emlékszik, de arra határozottan igen, hogy a fegyelem enyhén szólva is más.

Amikor az első szülői értekezleten voltunk a német általános iskolában, akkor nem értettük, de komolyan nem. Azt hittük, hogy valamit benéztünk és kisegítő iskolába írattuk a gyereket. Nagyobbik itt kezdte a harmadik osztályt, és az osztálytársai még nem tudtak szorozni, és még csak nyomtatott betűkkel írtak, sokaknak nem ment a folyóírás. Leckét alig kaptak, dolgozatot ritkán írtak, szóbeli felelésről nem tudták, hogy mi az, ami viszont sokkal jobban számít az az órai munka, ami egy introvertált gyereknél mindenképp hátrány. Szóbeli felelés helyett, egy-egy prezentációt, vagy könyvbemutatót kell a gyerekeknek csinálni. Ezt elkészíthetik számítógépen, vagy akár csinálhatnak egy plakátot hozzá, anyagot kell gyűjteniük, de nem használhatják a wikipediát, és minden prezentációnak tartalmaznia kell egy személyes megjegyzést, vagy akár élménybeszámolót. Olykor ezek a prezentációk csapatban készülnek, 2-3-4 gyereknek kell együtt dolgoznia, ha nem tudják az iskolában megcsinálni, akkor valamelyik gyereknél összegyűlnek, és ott dolgoznak rajta délután. Az általános iskolában nagyobbiknak, két kis társával a sünről kellett egy prezentációt csinálni, amihez készítettek plakátot, valamint egy plüss sünit dobozban száraz levelek közé dugtak, bemutatva ezzel, hogy hogyan is alszik téli álmot a süni. Tanári segítséget ehhez nem igazán kapnak, mindenki a saját ötletei alapján dolgozik, a tanár csak egyfajta keretet ad. Kisebbikék osztályában egy állatot kellett választani, és arról prezentálni. Szinte minden gyerek a kutyát választotta, ezért kisebbik a sirály mellett tette le a voksát, és mivel előtte jártunk Svédországban, így a beszámolójában felhasználta Gáborék sztoriját a sirályról, aki az erkélyről lopja a sült csirkét. Utólag is köszönjük a történetet, emiatt kapta meg kisebbik a legmagasabb osztályzatot.  A gimnáziumban prezentáció gyanánt könyvbemutatókat készítenek a gyerekek. Egyáltalán nem kötelező olvasmányokból, hanem ami tetszett, vagy kedvenc volt, erről mesélnek a többieknek, persze adott szempontok alapján.

Nincsenek kötelező olvasmányok. Olvasni kell, de nagyon sok könyv közül lehet válogatni. Az Antolin rendszert használják. Ezen a weboldalon található rengeteg könyv, évfolyam szerint ajánlva, a gyerek választ egy könyvet, majd kikölcsönzi a könyvtárból, vagy megveszi és kiolvasás után a weboldalon kitölti a könyvhöz kapcsolódó szövegértési tesztet. Erre pontokat kap, és év végén megnézik kinek hány pontja van, ez alapján pedig kap egy jegyet, vagy ha németből két jegy között áll, és elég sok pontja van, akkor a jobbik jegyet kapja.

Nincs extra készülés, nem kell verset tanulniuk, nincs előadás anyák napjára, a német nemzeti ünnepeket nem ünneplik az iskolában, nincs ünneplős ruha vagy hétvégi kötelező program. Évnyitó létezik, de csak iskolakezdésnél, elsősöknek és ötödikeseknek, évzáró nincs, a bizonyítványt az osztályban kapják meg, az utolsó tanítási napon, a harmadik órában. Nincs legjobb gyerek, könyvjutalom, persze mindenki tudja, hogy ki hol áll a képzeletbeli rangsorban, de ez nincs kihangsúlyozva. Nem kell beszédeket végighallgatni, vigyázzban állni. Viszont ünneplik a farsangot, és a halloweent is, és minden gyerek szülinapját – ilyenkor az ünnepelt visz be sütit az osztályba, és felköszöntik. Hogy ez jó, vagy rossz mindenki döntse el maga, egy biztos, hogy sokkal inkább tisztelik a szabadidő fogalmát, szünetre, vagy hétvégére nem- vagy nem sok leckét kapnak a gyerekek, mert akkor pihenni kell, és a családdal lenni.

Minden nagyobb dolgozat időpontját már nagyjából egy hónappal előtte megmondják, vannak meglepi röpdolgozatok, főleg idegen nyelvből, de azt is közli a tanár, hogy tőle lehet ilyenekre számítani a jövőben.

Egy-egy extra napot szánnak sportra, vagy felvilágosításra, ilyenkor nincs tanítás, vagy olyan is van, hogy jön egy író az iskolába, aki gyerekkönyveket ír, ő felolvasást tart, és a végén a gyerekek beszélgethetnek vele, autogramot kérhetnek. Szintén a tanrend része a kicsiknek, hogy jön egy fogorvos és megtanítja őket fogat mosni, valamint egész osztály együtt tanul meg gyalogosan közlekedni, buszozni, majd ebből le is vizsgáznak. Szintén mindenki leteszi a biciklis vizsgát, ami áll egy elméleti és egy gyakorlati részből, nem extra óra, a tanrend része, ahogy az úszás is. Negyedik év végére a legtöbb gyerek megcsinálja az alapfokú úszás vizsgát.

Az általános iskolában eléggé figyelnek arra is, hogy minden gyerekkel foglalkozzanak, azzal is aki gyorsabban halad, azzal is aki lassabban. Kisebbiknek pár tantárgyból extra könyveket kellett vennünk, hogy ne unatkozzon órán. Mondjuk a kellett nem jó kifejezés, mert a tanár megbeszélte először a gyerekkel, azután velünk is, egyrészt, hogy egyetértünk-e azzal, hogy a mi gyerekünk terhelhető, valamint, hogy nem okoz-e anyagi problémát a plusz könyvek beszerzése. Utóbbit a gyerekkel nem beszélte meg.

Negyedikben a szülők beszélnek a tanárral, ahol is a tanár tesz egy javaslatot, hogy adott gyereknek melyik iskolatípus passzolna legjobban. A mi gyerekeinkhez a gimnázium passzolt, vagy inkább ők passzolnak a gimnáziumhoz, arról is írtam már, hogy miért és hogy választódott ki a wolfsburgi Ratsgymnasium, szóval ezzel nem untatnék senkit.

Tehát adott most két kis gimnazista, az egyik ötödikes, a másik hetedikes. Mindketten a zenei tagozatot választották, tehát pluszként tanulják a hangszert, de szerencsére az órarendbe beépítve, hatodik után szabadon lehet mondani, hogy köszönöm szépen nem csinálom tovább, nem érdekel a hangszer, és ilyenkor akik lemondanak a hangszerről sima zene órán vesznek részt tovább. Persze a hangszert bármikor abba lehet hagyni, de jellemzően hatodik után teszik fel a kérdést, hogy szeretnél-e tovább hangszeren játszani. Nagyobbik nem mondta le, tehát csinálja tovább, de továbbra is be van építve az órarendbe. Nagyobbik szaxofonozni tanul, kisebbik pedig a trombitát választotta, amit még nem láttunk, mert csak a jövő héten hozhatja haza.

A vallás nem kötelező, illetve lehet választani különböző vallások közül, vagy ha valaki nem szeretne vallás oktatásban részesülni, akkor választhatja az etikát.

Kezdem az ötödikessel.

Az iskola 7:45-kor kezdődik. A normál órarenden túl lehet jelentkezni különböző szakkörökre, melyek délután vannak. Kisebbiket csak kettőre vették fel, de ez teljesen rendben van, mert az ötödikeseknek egyébként sincs annyi lehetőség, mint a nagyobbaknak. Kisebbik horgolni jár, na nem teljesen önkéntes alapon, hanem a nővére miatt, aki nagyon szeret horgolni, de nem volt ki a létszám, így szépen megkérte kisebbiket, aki engedett a nyomásnak, sőt rábeszélt még másokat is, valamint a nővére kedvéért a horgolást átrakatta hetedik órából a nyolcadikba, mert a nővérének aznap van hetedik órája. A tanár nem ellenkezett, és a többi gyerek is benne volt, hogy nagyobbik kedvéért legyen inkább a horgolás a nyolcadik órában. A másik szakkör amire felvették, az Élő bolygó, délután ezen szakkör tagjai foglalkoznak az iskola állataival, ők etetik, és természetesen takarítják, valamint beszerzik az új állatokat, ha valamelyik véletlen jobb létre szenderül, (ez gyakran megesik, mert leginkább halak vannak az iskolában, de csak évente egyszer van beszerzés). A legérdekesebb jószágok, az iskola kabalaállatai két mexikói axolotl, egy fehér, vagy inkább olyan rózsaszínes és egy fekete. Az egyik Axel a másik Lotel névre hallgat. A szakkör hetedik és nyolcadik órában van kedden, de beosztás szerint kisebbiknek csak szerdán kell etetni az állatokat, más napokon más gyerek teszi ugyanezt.

Kisebbik ezen kívül még úszni is jár, hetente jelenleg kétszer, de próbáljuk rávenni a háromra, azonban ő  nem meri bevállalni, mert fél, hogy akkor nem tudja megcsinálni a leckéjét. A három egyébként azért lenne fontos, mert bekerült a versenyzők közé, ami nem azt jelenti, hogy ő most akkor a következő olimpiai bajnok, csupán azt, hogy eljár versenyekre, amit mondjuk ő nem akart eddig, de a hétvégén túlesett egy versenyen, és megjött a kedve, tehát jobb lenne a három, de erről még tárgyalunk. A gitározást sem hagyta abba, hetente egyszer megjelenik a zeneiskolában is.

Hétfőn nincs első órájuk, de ez nem minden osztállyal van így, csak nekik így jött ki a lépés, ilyenkor ráér egy későbbi busszal iskolába menni, de más előnnyel nem igen jár, mivel reggel ugyanúgy hatkor kel fel kisebbik, hogy velünk reggelizhessen.

Az órarendben narancssárgával jelöltem a nem kötelező programokat. Hétfőn nem elírás, hogy a második és negyedik óra is biológia, csak annyi történt, hogy a biológiát ugyanaz a tanár tartja, mint a kémiát és megcserélte a két órát, hogy egymás után, vagy közel egymás után legyen a két biológia, vagy éppen a két kémia.

A Campus nem tudom mi, a gyerek se tudott nekem erre határozott választ adni, ilyenkor az osztályfőnökkel vannak és hol matekoznak, hol meg nem.

Mivel fogalmam sincs, hogy lehet itt táblázatot készíteni, így csak csináltam pár oszlopot, és értelem szerűen az első oszlop, hogy mettől-meddig tart egy óra, a második hétfő, a harmadik kedd és így tovább. Remélem ki lehet belőle venni a lényeget.

 

7:45-8:30                           Vallás           Matek             Német         Campus

8:35-9:20        Biológia    Vallás           Matek             Német         Ofői

9:40-10:25      Angol        Német          Angol             Tesi               Földrajz

10:30-11:15    Biológia    Angol           Angol              Tesi              Matek

11:35-12:20    Zene          Matek           Földrajz          Kémia          Rajz

12:25-13:10    Zene          Zene             Német              Kémia          Rajz

Ebédszünet      13:10-13:55

13:55-14:40                        Élő bolygó    Állatok etetése

14:45-15:20                         Élő bolygó       Horgolás

Ehhez jön hozzá hétfőn a gitár, és kedden meg szerdán az úszás.

Most következzék a hetedikes órarendje. A tanítás szintén 7:45-kor kezdődik. Nagyobbik szintén sportol, ő úszik és vitorlázik is, mindezt önkéntes alapon. Tagja két különböző sportegyesületnek is. Úszni csak hobbiszinten úszik, mert anyukája kényszerítette rá. Anyukájának az a kényszerképzete ugyanis, hogy aki vitorlázik, annak jól kell tudnia úszni, valamint a vitorlázáshoz nem árt némi erőnlét sem. A mostani sulikezdéskor felajánlottuk neki, hogy abbahagyhatja az úszást, mert megcsinálta a szükséges vizsgát, de ő nem akarja abbahagyni, így minden külső kényszer nélkül hetente egyszer elmegy úszni. Ezen az úszáson is foglalkozik velük egy edző, de nem járnak versenyekre. A vitorlázással már más a helyzet. Hivatalosan hetente egyszer van edzés, de az kevés, így amikor jó idő van, vagy inkább vitorlázásra alkalmas, mert a kettő nem ugyanaz, akkor apukája viszi is a tóra a gyereket, és edzenek. De gyerek akkor is megy, amikor az apjának van edzése, akkor csak úgy vitorlázik, ahogy kedve van, edző nélkül, de természetesen felnőtt felügyelet alatt. Ezen kívül, a hétvégék is vagy edzéssel, vagy versennyel telnek, de ezt is a gyerek szeretné, az apja meg örül neki, a család maradék része meg támogatja.

Pont a múlt hétvégén egyszerre volt mindkét gyereknek verseny, de a képlet egyszerű, egyik megy az anyjával, másik az apjával.

Nagyobbik természetesen részt vesz a horgolás szakkörön, valamint egy úgynevezett kutatás szakkörön, ahol mindenki kiválaszt egy témát, nem tudom, hogy mi alapján, majd a saját témájával foglalkozik, azt kutatja, ahhoz ír egy tanulmányt, majd év végén bemutatja hová jutott. Idén nagyobbik a GPS működésével foglalkozik. Szintén vállalt szakkör az informatika, ahol ő az egyetlen lány, és minden fiú idősebb nála, mondtam is, hogy jó lesz vigyázni, de szerinte nem kell aggódnom, még nem fog férjhez  menni, és “ezek különben is kockák” -mondja a kocka. Viszont nagyon szeret programozni, egy úgynevezett Calliope-t programoz, amivel egy nyári táborban ismerkedett meg, és imádja. A tanár szerint már jobban tudja mit hogyan kell vele csinálni, mint maga a tanár, mert egyébként ez egy új eszköz a suliban, és a tanár még nem sokat foglalkozott vele.

Térjünk vissza az órarendhez, illetve én térjek vissza. Amiket narancs színnel jelöltem, azok a szakkörök.

7:45-8:30        Spanyol       Német            Fizika             Matek          Rajz

8:35-9:20        Zene             Történelem   Fizika             Matek          Rajz

9:40-10:25      Német          Tesi                 Történelem   Német         Zene

10:30-11:15    O.fői             Tesi                 Spanyol          Német         Biológia

11:35-12:20    Matek           Angol             Zene               Spanyol       Vallás

12:25-13:10    Matek           Angol             Angol             Spanyol        Angol

Ebédszünet 13:10-13:55

13:55-14:40     Informatika                            Vallás               Biológia

14:45-15:20     Informatika                        Kutatás         Horgolás

 

Ehhez jön hozzá hétfőn az úszás, valamint a lehetőség szerinti vitorlázás, esetenként péntek és hétfő kivételével minden nap.

Az órarend egyébként fél évente változik, a szakkörök is. Van olyan tantárgy, amit csak fél évig tanulnak, majd azt váltja egy másik. Például kisebbik az első félévben fizikát tanul, de a másodikban már történelmet fog. Az angol illetve a második idegen nyelv oktatását elég komolyan veszik. 6. év végén angolból az összes gyerek vizsgát tett, szóbelit. Utólag erről azt mondta nagyobbik, hogy kár volt annyit izgulnia. A második idegen nyelv oktatásást csak hatodikban kezdik el, és több nyelv közül lehet választani, mint például spanyol, francia és latin. Nem tudom kisebbikkel mi lesz, mert az általánosban már négy évet tanult spanyolul, amit folytatni szeretne, de nagyon tetszik neki a francia is. Azt mondta, hogy ő mindkettőt szeretné tanulni, és majd megbeszéli a tanárokkal, hogy ezt hogy lehetne. Szerintem nagyjából sehogy, de később lesz rá lehetőség. Az angolt lehet egyébként még több óraszámban tanulni, ha valaki azt szeretné, de ez inkább azoknak a gyerekeknek jó, akik már valamennyire beszélnek angolul, vagy már oviban is tanulták.

Hogy mennyire fáradnak el, vagy mennyire nem, az egy jó kérdés, mi, vagy inkább ők, már ehhez a rendszerhez vannak hozzászokva. Azért a gimnázium már egész  más műfaj, mint az általános volt, több a lecke, több a dolgozat, többet kell tanulni, de még mindezek mellett is tudnak jól teljesíteni, és az általuk választott, szeretett dolgokban részt venni. Úgy általában mindent szeretnének tanulni, nagyobbik szívesen tanulna például még zongorázni a szaxofon mellett, de egyszerűen már nincs rá idő. Fizikailag és mentálisan nem lenne gond, de már eléggé tele a naptár.

Ami nagyon fontos, hogy szeretnek iskolába járni. Utálnak betegek lenni, mert itthon lenni egyedül rosszabb, mint iskolába menni. Kisebbiknek az általános iskolában azt mondta a legtöbb gyerek, hogy semmiképp nem menjen ebbe a gimnáziumba, mert ez nagyon nehéz és itt tanulni kell. Most, másfél hónappal a kezdés után kisebbik azt mondja, hogy ez hülyeség, jó hát kell tanulni, de nem vészes, és a legtöbb tanár kedves és vicces.

Ami szerintem nagyon fontos, és segít abban, hogy ne nagyon fáradjanak el, az az, hogy amikor már merülnének ki az elemek, akkor jön egy szünet. A nyári szünet ugyan csak hat hét, viszont cserébe van egy hosszabb, mármint a magyarhoz képest hosszabb őszi szünet, és tavasszal is tudnak pihenni a húsvéti szünetben, ami szintén hosszabb, mint a magyar. Hogy úgy fogalmazzak nagyon jó a ritmusa az iskolának, mondjuk itt elég ritkán van augusztusban 37 fok, idén például aug. 3-án kezdődött a suli, és egyszer sem panaszkodtak a lányok, hogy jajj de meleg van, nem tudok koncentrálni.

Viszont soha nem lehet semmi elég jó. Elég sokan elégedetlenek a német oktatási rendszerrel, mert bezzeg a skandinávok. Főleg azt nehezményezik a rendszerben, hogy már négy év után döntenie kell gyereknek, szülőknek, hogy merre tovább, és ugyan a rendszer átjárható, de nem olyan könnyen. A Pisa teszt eredményeivel sem elégedettek, mert ugye bezzeg a skandinávok, pedig minden csak viszonyítás kérdése, mondjuk őket pont nem érdeklik a magyarok eredményei.

 

 

Reklámok

Integrálódom

Az integrációs kurzus egy lehetőség a Németországban élő bevándorlók számára, ahol nyelvet tanulhatnak, ebből vizsgázhatnak, majd letehetnek még egy vizsgát, ami már a honosításhoz szükséges.

Integrációs kurzusra járok. Hétfőtől-csütörtökig járok iskolába, ahol nyelvet tanulok, és ismerkedem a német szokásokkal, az országgal, az illemmel, a kultúrával a politikával. Ez utóbbiakra nem feltétlen van szükségem, de az integrációs kurzus több, mint egy sima nyelvtanfolyam.

A nyelvtanulásra, tudásra sok dolog miatt van szükség. Először is, hogy megértsem a környezetemet és hogy mások is megértsenek engem. Ezt gondolom nem is kell magyaráznom. Jelenleg utóbbi tűnik nehezebbnek, bár ha szükséges kézzel lábbal is besegítek. Azért, hogy a végzettségemnek megfelelő  munkát kaphassak, ahhoz is nyelvet kell tanulnom. Ezért is jelentkeztem az integrációs kurzusra. Itt az ember megtanul németül, vagy nem, de erről papírt kap, ismerkedik a, na jó erről már fentebb írtam. A lényeg, hogy először kellett kérnem egy papírt, hogy jogosult vagyok ezen a kurzuson részt venni. Ez egyébként alanyi jogon jár, csak egy igazolás kell. Beküldtük a kérvényemet, majd három nap múlva meg is érkezett a válasz, hogy jogosult vagyok a részvételre. Itt lehet tájékozódni: BAMF  És még egy kis segítség: Információs lap

Persze nem tudom, hogy nekem volt-e szerencsém, mert másoktól hallottam, hogy ez nekik nem három nap volt, de biztos vagyok benne, hogy sokat segített, hogy a Zuram felkutatta a neten a közvetlen ezzel foglalkozó ügyintézőt, és személyesen neki küldtük a kérelmet. Az sem hátrány gondolom, hogy a kiköltözésünk után bejelentkeztünk a bevándorlásnál, és ott minden szükséges papírunkat leadtuk. A kiállított igazolással, valamint a személyes irataimmal besétáltunk a VHS -be ahol írnom kellett egy tesztet, hogy mégis milyen szinten áll jelenleg a nyelvtudásom, melyik csoportba tudnak berakni, majd az ügyintéző feltett egy csomó kérdést, mondjuk a statisztika kedvéért. Hogy minél magasabb szintre kerüljek, így próbáltam önállóan válaszolgatni, hogy ez most jó volt-e, vagy sem, azt nem tudom, de az ügyintéző szerint elég jól teljesítettem. Egyébként nem csak a VHS foglalkozik integrációs kurzussal, hanem még jó pár nyelviskola, de a VHS elég nagy intézmény, elég sok dologgal foglalkoznak, ezért ezt választottuk. Olyan jól sikerült a teszt, hogy nem kellett előröl kezdenem az egész nyelvtanulást, hanem “csak” az utolsó 3 modult kell megcsinálnom a B1-es vizsgáig. De ahogy most látom ebből az utolsó másfél modul leginkább csak ismétlés és vizsgára készülés. Azért sem mindegy, hogy hol kezd az ember, mert ez a móka, fizetős, legalábbis nekem. Ha sikeresen vizsgázom, akkor felét azért visszafizetik. A többségnek azért valahogy fizeti a munkaügyi központ, nekem nem, már az első beszélgetésen közölték a központban, hogy nem számítok rászorulónak,  mivel a Zuramnak jó állása van, így én kaphatok támogatást, amolyan lelkit, anyagit azt nem. Anyagi támogatást egyébként sem szerettem volna igénybe venni, ellenben munkát szeretnék a tanfolyam után, mondjuk rögtön. Viszont arra ígéretet tettek, hogy a későbbiekben valamilyen képzést egész biztos támogatni fognak, ha nem is teljesen, de kis mértékben, esetleg. Majd meglátjuk. A munkaügyi központban azt is kedvesen közölték, hogy nagyon szép a történelem tanári diplomám, de inkább hagyjuk, azzal csak akkor tudnék kezdeni valamit, ha még tanulnék pár évet. Felvetettem, hogy esetleg napközis tanárként volna-e esélyem, de az ügyintéző annyira örült a közgazdasági érettségimnek, hogy csak na. Szerinte inkább gondolkodjak valami irodai munkában, pláne, hogy esetleg a magyarországi munkáimat is el lehet talán ismertetni mint szakmai gyakorlatot, ha azt valamiképpen igazolni tudom. Jelenleg a mindenféle papírjaimat fordíttatjuk, közben készülök a vizsgára, hogy párhuzamosan haladjanak az események. Ha kész a fordítás, akkor be kell mennem vissza a központba, ahol is majd továbbküldik a papírjaimat, ahol majd megszakértik, hogy az mire jó. Ismerősök tapasztalatai szerint a munkaügyi központban tök sok dolgot mondanak, viszont keveset segítenek, és munkát egyáltalán nem tudnak ajánlani, csak rosszabb fajtákat. Na, majd meglátjuk. A remény hal meg utoljára, ja, nem. A csótány.

Mindegy, vannak rosszabb napok, amikor azt gondolom, hogy öreg vagyok én már ehhez az egészhez, az életben nem tanulok meg rendesen németül, soha nem lesz normális munkám, és különben is tök hülye vagyok. Ilyenkor igyekszem összeszedni magam, és optimistán gondolkodni, hogy na és, ha hülye vagyok, na és ha most kell pályát módosítanom, tanulnom? Próbálok előre nézni, és ügyesen kitalálni, hogy mi is lenne a legjobb. Valójában egy lehetőség van a kezemben, amit ki kellene tudnom használni, meg alaposan meg kell néznem, hogy melyik kezemben, hol van az a lehetőség. A cél valami normális, elfogadható munka.

Visszatérve az integrációs kurzusra. A VHS-es ügyintéző nem tudta megmondani mennyit kell várnom, hogy csatlakozhassak egy csoporthoz, sokat. Megkérdezték, hogy hol lesznek a gyerekek, amíg én iskolában leszek, erre én mondtam, hogy reményeim szerint ők is iskolában. Az jó. És ennyiben maradtunk.

Teltek a napok, hetek, hónapok, de semmi hír. Ok, mondták, hogy fél év is lehet, de arra nem gondoltam, hogy a lehet az azt jelenti, hogy annyi is lesz. A Zuram már nem bírta tovább, hiába mondtam, hogy mindegy, én tudok várni, rá telefonált az ügyintézőre, aki semmit nem tudott mondani, még megközelítőleg sem. Ehhez képest másnap csörgött a telefon, hogy ok, van hely, hétfőn kezdek, de délutáni csoport, ami annyit tesz, hogy hosszabb ideig tart a kurzus, mivel délelőtt több óra van, az rövidebb lett volna. Ha nem vállalom így, akkor nem tudják, hogy mikor tudok kezdeni. A Zuram mondta, hogy no problem, hétfőn ott leszek. Csak tudnám akkor minek kérdezték meg, hogy hol lesznek a gyerekek amíg én iskolában vagyok? Én egy kicsit azért kétségbe estem, főleg a gyerekek délutáni programjai miatt, mert eddig én fuvaroztam őket. Mégsem hagyhatják abba a vitorlázást, meg gitárt miattam.

A lányok viszont, és a Zuram is nagyon gyorsan alkalmazkodtak a kialakult helyzethez, elvégre volt rá két napjuk. A lányok megtanultak még pár helyre buszozni, de például a tóhoz nem megy busz, a gitárra meg nem érne oda kisebbik busszal, így a Zuramnak kell rohangálnia bizonyos napokon. Egyébként ő egy szent, mert azonnal átszervezett mindent, és soha nem panaszkodik. Na jó, néha igen, de az még belefér.  Azt mondta, hogy az utóbbi években az ő karrierjére koncentráltunk, emiatt is vagyunk itt, és most én jövök. Na, nem mintha nem lennék realista azzal kapcsolatban, hogy milyen esélyeim vannak a munkaerő piacon, de nem zárom ki annak a lehetőségét sem, hogy találok valami olyat, ahol még jól is érzem magam.

Az integrációs kurzust viszont nagyon szeretem, és eléggé bánni fogom, amikor vége lesz. Nagyon jó a tanárnő, és a csoport is. Ahhoz képest, hogy én már egy hónapok óta összeszokott társaságba csöppentem bele, elég jól beilleszkedtem. Barátkozom, ismerkedem. A tanárnő elég sok kirándulást szervez nekünk, voltunk a könyvtárban, múzeumban, megyünk Berlinbe, holnap pl. a munkaügyi központba látogatunk el, de voltunk egy ifjúsági központban is, és hallgattunk már előadást a nők védelméről is. Az integrációs kurzus arra is tökéletesen jó, hogy megtanuljak bizonyos akcentusokat megérteni. Az orosszal eddig sem volt problémám, de be kell vallanom, hogy a kínai és az afgán okoz némi problémát. Főleg a kínai, az afgánt már szokom. Már van, hogy értem. A kínait szerintem még a kínai sem érti, de biztos át fog menni a vizsgán, mert majd a vizsgáztatók sem fogják tudni eldönteni, hogy mit mond a csávó.

Igen, a csoporttársaim többsége menekült, migráns, ki más jelentkezne integrációs kurzusra? Nem kezdek ebbe bele, mert már ez a két szó is, menekült és migráns, olyan fajta érzelmeket vált ki emberekből, amivel vagy nem értek egyet, vagy igen, vagy nem akarok vele vitatkozni, vagy igen. Itt ez mondjuk nem is kérdés, itt egy csoport vagyunk, a közös bennünk az, hogy tanulni szeretnénk, egy jobb munka reményében. Már megvan a vizsga beosztás, szóbelin a kezdjenek a jók először, miatt az első vagyok. Nem, nem azért mert én vagyok a legjobb a csoportban, szó nincs róla, de a párom az, és párban kell vizsgázni. Izgulok, tessék nekem szorítani!

Gyakorlati haszna már van az egésznek, magabiztosabb vagyok. Megtapasztaltam, hogy az enyémnél jóval kevesebb nyelvtudással is elég jól lehet boldogulni, valamint simán bevállalok ügyintézéseket egyedül. Például kisebbiket teljesen magabiztosan vittem egyedül orvoshoz, előtte teljes kétségbeesetten vittem volna. Még ki is húztam magam, mert volt olyan szó, amit én ismertem, a gyerek meg nem. Ezen márpedig elég sok minden múlt, mert a doktornő megkérdezte, hogy szirupot kér-e a gyerek, vagy kúpot, mire az én nagy okos gyerekem rávágta, hogy természetesen kúpot. Én azért megkérdeztem, hogy ismeri-e a szót, és tudja-e mi az, mire rávágta, hogy nem, de a sziruphoz ő már tuti túl nagy. Ekkor elmagyaráztam neki, hogy mi az kúp, magyarul tudta, de a német szót nem ismerte. A doktornőtől pedig kértem tablettát. Gyerek elég hálás volt.  A felírt gyógyszert sehol nem találtuk, de végül sikeresen megbeszéltem annak megrendelését, a harmadik gyógyszertárban,  és mindenhol türelmesen elmagyaráztam, hogy a gyerek lány, hiába Luca. Már néniket kérdezek meg a boltban, ha látom, hogy tanácstalanok, és felajánlom a segítségemet. Persze, baromi távol vagyok még a helyes nyelvtantól, de igyekszem, és kérem, ez nem is érdekelt még senkit. Tisztában vagyok vele, hogy ha rendes munkát akarok, akkor majd érdekelni fog, ezért is hanyagolom a kedvenc könyveim, és még lefekvéskor is nyelvtankönyvvel bújok ágyba. Most még ott tartok, hogy folyamatosan próbálok mindent németül mondani, fejben, remélem egyszer majd jön automatikusan is. Bárcsak. A remény… ja nem, a csótány.

Nem unatkozunk

Kis kitérőt teszek ismét, mielőtt visszatérnék a házfelújítás örömére, folyamatára. Itt már elkezdődött a suli, méghozzá augusztus 4-én, lassan, nagyon lassan vissza is szokunk a normál kerékvágásba. Még mindig utálunk hatkor kelni, de ezt nem kérdezi tőlünk meg soha senki, sajnos. A nyári szünet ismét 6 hét volt, de ehhez már hozzászoktunk, nem okoz gondot ehhez igazítani a nyári menetrendet.

Tehát elkezdődött az iskola, nagyobbik hatodikos, kisebbik negyedikes lett. Ez már a negyedik évük a német iskolarendszerben.

Amikor kiköltöztünk, és még csak ismerkedtünk mindennel, és minden alatt tényleg mindent értek, ami az iskolához kapcsolódik, akkor még nem merült fel a lányokban, hogy extra elfoglaltságot is szeretnének az iskolán kívül. Ekkor még bőven lefoglalta őket a nyelv elsajátítása, és elegendőnek bizonyultak az iskolán belül nyújtott programok. Rengeteg féle szakkör nyújtott és még a mai napig nyújt nekik lehetőséget arra, hogy délutánonként még csak véletlenül se unatkozzanak. Igen ám, de eltelt egy év, majd gyorsan a következő is, és már jöttek is a kívánságok. Naná, Magyarországon is hozzá voltak szokva, hogy mindenféle plusz foglalkozásra járnak már 3 éves koruk óta.

A sort kisebbik kezdte, aki mindenképp szeretett volna gitározni tanulni. Azt, hogy hangszeren szeretne játszani, már 4 éves kora óta mondogatja, azt, hogy az ő hangszere a gitár, azt csak 3 éve tudja és azóta rágta is a fülünket, hogy neki márpedig zeneiskolába kell járnia. Sajnos az iskolájában erre nincs lehetőség, de semmi gond, mivel a barátnője is gitározni szeretett volna tanulni, így a barátnő anyukája egyszer csak a kezünkbe nyomott egy papírt, hogy töltsük ki, jelentkezzen a két lány együtt a zeneiskolába. Mi soha nem állnánk a kisasszony tehetségének útjába, így kitöltve leadtuk a papírokat a zeneiskolában, elkezdődhetett a zenei karrier. A gitárórák hétfőnként délután 4 órakor kezdődnek és 5-ig tartanak. Kisebbik nagyon szeret gitározni, és kért tőlem kottafüzetet is, hogy le tudja írni a dalokat, amik a fejében vannak, rajtam nem múlik, vettem neki, és talán egy dalt már le is írt, de persze nem mutatta meg. A jövő hónapban megy a zeneiskola versenyére is, de csak ő lesz egyedül gitáros, korosztályában mindenki más hegedülni fog. A vele együtt tanuló barátnőjének nem olyan jól megy ez a gitár dolog, egy könyvvel le van maradva kisebbik mögött, de kisebbik ezt nem bánja, egyedül szerinte nem lenne olyan jó gitározni járni. A versenyt majd meglátjuk, addig is a gyerek anyja próbálja rávenni a gyereket, hogy minden nap gyakoroljon, akkor is, ha mindhárom darabot kívülről tudja. Ismétlés a tudás anyja, én meg a gyereké, úgyhogy nincs szerencséje. Ráadásul még szeretem is hallgatni ahogy játszik.

A következő programot én találtam ki kisebbiknek. Mivel nagyon keveslem a heti mindössze két testnevelés órát, így közöltem a gyerekkel, hogy válasszon valami sportot magának, mert a család hengeres testalkatát tekintve szüksége van neki is valamilyen mozgásra. Kisebbik nem gondolkodott sokáig a dolgon egyből rávágta, hogy ő márpedig úszni szeretne. El is mentünk az uszodába, és megkérdeztük a dolgok mikéntjét. Több úszóegyesület is van a városban, mi találomra kiválasztottunk egyet, na jó, nem találomra, hanem az alapján, hogy a heti munka- és órarendbe mikor tudjuk beiktatni az úszást. Egy szimpatikus néni felmérte a gyerek úszótudását, és rákövetkező héten már mehetett is úszni. Az egész folyamat nagyon szimpatikus volt, úszónéni mondta, hogy baromira ráérünk beíratni a gyereket, járjon el úszni, aztán ha komolyan gondolja, akkor odaadja a papírokat. Nem sikerült meggyőzni, hogy, ha a gyerek nem is gondolja komolyan, de az anyja nagyon, így tuti el fog járni úszni a gyermek minden héten az uszodába, hiába, nem kaptunk papírt. A kitöltendő nyomtatványokat végül két hónap után kaptuk meg, úszónéni rendes volt, mert szerinte nem kell elsietni ezt a fizetés dolgot. Az úszás szerdán 16:30-17:30 között van.

A következő program a Zuram lelkén szárad. Aki olvassa a blogot, vagy olvasott pár idevágó bejegyzést, az tudja, hogy a Zuram eléggé bírja a vitorlázást. Nagyon bántja, hogy szeretett hajóját a Balatonon kellett hagynunk, mert itt a közelben nincs egy épkézláb tó, ahova le lehetne tenni, illetve letenni le lehetne, csak mókásan nézne ki. Elég régóta kereste már a lehetőséget, hogy vitorlázhasson, és mivel van itt egy tó, amiről már szintén esett szó (Allersee), így adott volt, hogy a legegyszerűbb lenne megkeresni az ott működő vitorlásklubbot. Egy darabig rágtam a fülét, de nem nagyon akarta, mert a tó kicsi, ahogy a hajók sem épp azok, amikhez ő hozzá van szokva. Kis idő után azonban belátta, hogy márpedig, ha vízre akar szállni, bizony ez a legegyszerűbb lehetőség. Nagyobbik gyermekünk is bírja a vitorlázást, így együtt mentek ki, és lettek azonnal klubtagok. Nagyobbik rögtön bele is vágott az edzésekbe, amit nagyon szeret. Az edzők is nagyon jó véleménnyel vannak róla, és már elhangzott vele kapcsolatban az “ösztönös tehetség” kifejezés. Az apja persze borzasztóan örül ennek, annak persze kevésbé, hogy időnként csak a mi gyerekünkre kell várni, mert képtelen 10 perc alatt átöltözni, de mindegy, lényeg, hogy a vízen ügyes. A klub pár hónapja vásárolt két új versenyhajót, amiből az egyiket, nagy meglepetésünkre nagyobbik kapta meg. Ez csak az ő hajója, neki kell rá vigyázni, és csak ő vitorlázik vele. Az edzői szerint még idén le kell tennie egy vizsgát, mert jövőre már versenyeken szeretnék őt indítani, ami azt jelenti, hogy jövőre már nem lesz elég a heti egy edzés, szükség lesz kettőre. Jelenleg a vitorlázás csütörtökönként van délután négy és hét óra között, jövőre már kedden is.

Bónusz, hogy én amolyan gyerekét féltő módon tettem egy javaslatot arra, hogy mi lenne, ha nagyobbik, aki vitorlázik, esetleg úszna is, mert egyrészt kell némi erőnlét, másrészt direkt lementünk az uszodába felmérni, hogy hogy is megy ez az úszás dolog, és kisebbik hatszor körbeúszta a nővérét, aki finoman szólva sem volt meggyőző. Úszni tud, azzal nincs gond, de eléggé gyenge, mármint nem az úszástudása, hanem fizikailag. Nagyobbik közölte, hogy van neki mentőmellénye, de anyukáját és apukáját ez baromira nem hatotta meg. Apukája el is magyarázta neki, hogy nagyon örül a mentőmellénynek, de annak még jobban örülne, hogy ha egy-egy vízbeesés alkalmával nem ijedne meg, hanem magabiztosan úszna. Ezért hát nagyobbikat is elvittük úszónénihez, még a tavalyi tanév végén, és csoda történt, mert nagyobbik fülig érő szájjal jött ki úszásról, és közölte, hogy ő ide mindenképp járni akar, mert ez jó móka. A móka persze annak is köszönhető, hogy kiderül ide jár az egyik legjobb barátnője is, és teljesen véletlenül egy csoportban úsznak.

Ezek mellett természetesen az iskolában is járnak 3-3 szakköre. Kisebbik mindenre, ami csak zenével kapcsolatos. Nagyobbik meg horgol, kísérletezik és ha felveszik 3D nyomtat is. Ez azt jelenti, hogy kedd és péntek kivételével folyton rohanunk valahová, vagy folyton várok valahol valamelyik gyerekre. Igen, van busz is, de azzal nem érnének oda, mert a legtöbbször épphogy kiesnek az iskolából, és 20 perc múlva már a város másik végén kell lenniük.

Mindezek a programok mellett még azért tanulni is kell, ráadásul nagyobbiknak ott van kedves barátja a szaxofon. Ha már zenei osztályt választott, akkor csinálja rendesen. Ezzel mondjuk nincs gond, mert nagyon szereti, és szívesen gyakorol. Kezdetben olyan volt, mintha egy hajókürttel élnénk együtt, mivel csak egy hangot gyakorolt, ebből jó hangos autóriasztó lett, ekkor már három hangot is tudott, mostanra viszont szerencsére már dalokat játszanak. A szomszédok is tök jó fejek, mert van, hogy a gyerek gyakorol, a szomszéd meg fütyülve kíséri, miközben kertészkedik, mármint a szomszéd kertészkedik, a gyerek nem tud még kertészkedés közben szaxofonozni. A legjobb, ha rá tudjuk venni a két gyereket, hogy együtt játszanak, egyik gitáron, a másik szaxofonon, de ehhez ritkán van kedvük.

A délutáni programokkal együtt is bírható a tanulás, nincs olyan, hogy este kilenckor még a lecke felett görnyednének. Tavaly is sűrű volt a program, idén még sűrűbb lesz, különösen nagyobbiknak, mivel a választott szakkörökön kívül kiemelt matekra is jár, van, hogy 8 órája van a suliban és elfárad, de azért bírja. Igazából egyik gyerek sem mondana le egyetlen plusz elfoglaltságáról sem, sőt még ezer dolog érdekli mindkét gyereket, de egész egyszerűen már nekem nincs annyi időm, hogy mindenhová elvigyem őket. Logisztikailag összeszervezni így sem mindig egyszerű, de még megoldható.

Nézzük az anyagi hátterét a dolgoknak. Az iskolai programokért nem kell külön fizetni, maximum, ha van némi anyagigény, akkor azt bevisszük, például nagyobbik ugyan kapott horgolótűt és fonalat a horgolásra, de neki az nem volt elég, így vettem neki egy csomót. Amit használ is, húsvétra  a locsolkodóknak ő nem tojást festett, hanem horgolt, és nem csak tojást, de birkát is.

A sportegyesületben történő tevékenységekért természetesen kell fizetni, valamint a zeneiskola sem ingyenes. A gitároktatás 3 hónapra kerül 160 EUR-ba, szaxofonozni ugyan a gimnáziumban tanul nagyobbik, de a hangszert béreljük, ami fél évre 60 EUR. Az úszást szintén 3 havonta kell fizetni, az 55 EUR persze *2 mert mindkét gyerek jár. A vitorlázásnál tagdíjat kell fizetni, ami a Zuramnak 100 EUR évente, a gyereknek 30 EUR. Ezért az árért egy csomó minden van, lehet használni a hajókat, vannak közösségi programok, és már edzőtábor is volt, jó azért pont kellett 50 EUR-t fizetni, de ezért a pénzért abszolút teljes ellátás járt. Igaz, hogy cserébe dolgozni is kell, részt kell venni a klub munkájában, tehát közösségi munkát kell végezni, de a Zuram ezt nagyon egyszerűen megoldja, mert amikor csak kérik, akkor beáll segíteni a gyerekek edzésén. Az iskolában ezen kívül természetesen a tankönyvekért kell fizetni, meg az ebédért. Kisebbik sulijában már 4 EUR egy napra a kaja, de most legalább végre megint ehető ételt kap, nem úgy, mint tavaly. Nagyobbiknak attól függ mennyit fizet, hogy mit eszik, mivel menükből választhat, az ár 2 és 4 EUR között mozog naponta.

Már egész jól beállt egyfajta rend, hogy ki, mikor, kivel, hova rohan és nagyon remélem, hogy nem találnak ki még valamit, amibe az apjuk beleegyezik, mert a barátnőim már megjegyezték párszor, hogy nem igazán könnyű velem találkozni, mert soha nem érek rá. Nem unatkozunk, én sem, pedig néha szeretnék.

Új hely, átalakított szokások

Egyszerűen nem tudom kikerülni a ház témát, bármennyire szeretném is. Tudom ám, hogy ezt a blogot én írom, tök egyedül, és arról írok, amiről csak akarok, vagy kedvem van, és ugorhatnék egy fél hónapot is a történetben, ha ahhoz volna kedvem, de vannak bizonyos, hogy is fogalmazzak csak, rigolyáim. Ezek fura szokások, amik bevásárlókocsikhoz, ágyneműhuzatokhoz, kézmosáshoz, ételekhez kapcsolódnak, van még pár, de ezt inkább hagyjuk. Nem is részletezném, mert szerintem teljesen normális dolgok ezek, a Zuram meg megtanult együtt élni a hülyeségeimmel, bár az ágyneműhuzatos dolgot nem érti, de nem baj, megtanulta és kész.

Szóval, ha később egyszer visszaolvasnám amiket írtam, nagyon utálnám, ha kimaradt volna ez az időszak, ami most már az agyamra megy, de egyszer nosztalgiával fogok visszagondolni rá. Pár évig úgyis minden nap ezt mondtam magamnak iskolába menet, hogy nyugalom Edit, még pár év és nosztalgiával fogsz visszagondolni ezekre az időkre. Több, mint 20 év telt el, és lassan, nagyon lassan tényleg mosolyogni is tudok már, magamon is. Tehát kivárom amíg az idő megszépít bizonyos dolgokat.

Átköltöztünk a város másik végébe, ami logisztikailag új feladatokkal látta el az egész családot. Első dolog  az iskola. Nagyobbik eddig busszal járt suliba, amit el is meséltem, hogy milyen ügyesen tanult meg, és nem is volt egy bonyolult dolog. Reggel buszra fel, suliba be, délután ugyanez visszafelé, suliból ki, busszal haza és kész is. A jó hír nagyobbik számára az volt, hogy közelebb költöztünk a buszmegállóhoz, a rossz pedig az, hogy kezdhettük előröl a buszozás mókát. Sebaj a módszer ugyanaz, reggel megyek gyerekkel együtt a buszon, a Zuram követ minket kocsival, majd a sulinál engem felvesz, és megyünk tovább kisebbikkel az ő sulija felé.

Így is történt, egy baj volt csak, a hazafelé út. Bokros teendőink miatt egyáltalán nem tudtuk megszervezni, hogy hazafelé is buszozzunk együtt. Sebaj, nagyobbik mondta nem lesz gond, hazajön egyedül, csak a szembeoldalon felszáll a buszra, az otthoni megállót meg megismeri, ha valami gikszer van, telefonál és valamelyikünk már repül is érte.

El is indultunk együtt reggel, szerencsére gyereknek vinni kellett aznap a szaxofont is, így felmálházva mehettünk a buszhoz. Nos 10 perc múlva megtapasztaltuk, hogy ebben a városrészben lényegesen több gyerek lakik, mert a busz már tele volt. Azért felpréselődtünk, végig lelki masszázsban tartottam a gyereket, hogy menni fog ez, hazafelé is. Megtanultuk a megálló nevét, mert azt úgyis kiírják, bemondják, tehát hazafelé simán tudja majd hol kell leszállni. Na persze!

Gyerek a megállótól már egyedül gyalogolt a suliig. Délutánig egész nem aggódtam, mert hát ha van valami nagyobbik úgyis telefonál. A suli végeztével felszedtem kisebbiket, és rohantam vele az uszodába. Az uszodában már nem bírtam tovább, hívtam nagyobbik lányomat, hogy minden rendben van-e. Fel is vette a telefont és közölte, hogy minden rendben, ott ül a buszon, csak a busz nem arra megy, amerre kéne. Jajj! Nincs ő megijedve, de a busz a régi házunk felé ment, és az előbb az volt kiírva, hogy Mörse. Ez nem jó, nagyon nem jó. Mörse tök ellentétes irányban lévő falu. Mondtam nagyobbiknak, hogy ne pánikoljon, (ő nem is pánikolt, csak az anyja) szálljon le a következő megállónál, addig hívom az apját, aki már megy is érte.

Apját hívtam, aki szintén nem pánikolt. Felhívta nagyobbikat, megkérdezte hol van, és elment érte. Természetesen az apja le sem tette a telefont, végigbeszélgették a várakozást. Én ott ültem az uszodában és folyton próbáltam hívni őket, hogy minden rendben van-e, de persze egyikük sem vette fel, mivel egymással beszélgettek. Én közben felkészültem, hogy lelkileg sérült gyerekem az életben nem fog többet buszra szállni, de majd szakemberek segítségével évek múltán megoldódik a helyzet.

Kiderült, hogy a busz jó irányba ment, mivel arra kellett neki mennie, azonban nem az ellenkező oldalon kell felszállni az utcán, mert a busz csinál valahol egy hurkot, ezért ugyanott kell felszállni, ahol leszállt reggel. Én sem értem, de a gyerek értette sőt mondta is, hogy ő sejtette, hogy úgy kell, mert a barátnője is mondta, de hát csinálta, amit az apja mondott. Nagyobbiknak felajánlottam, hogy másnap megoldom valahogy és buszozok vele, de közölte, hogy nem kell, és nem is érti mi a bajom, majd telefonál, ha baj van, most majd ott száll fel ahol kell, és kész. Így is lett, másnap teljesen egyedül ment és jött. Egyáltalán nem alakult ki semmilyen ellenérzése a buszozással szemben, sőt egyre inkább úgy érzem, hogy néha inkább buszozik, csak azért hogy önállóan intézhesse el a dolgait. Nem baj, majd néhány szakember és pár év segítségével megtanulom feldolgozni a helyzetet.

Azonban nem ez lett a megoldás az iskolába járásra, mivel van nekünk még egy lányunk, aki a költözést követően elég messze került attól a lehetőségtől, hogy gyalog, vagy akár busszal mehessen. Mindkettő lehetséges lenne, csak idő kérdése. Gyalog kb. 3 óra lenne, busszal 3/4 óra. Sajnos közvetlen busz nem megy a sulihoz, át kellene szállnia, és a várakozással nagyon sok idő telne el. Természetesen a várostól kisebbik is kapott bérletet, tehát efféle akadály nem állt fenn, de az időt, mint tényezőt nem hagyhattuk ki a számításból.

Ezen okok miatt az a rendszer alakult ki, hogy reggel a Zuram elviszi kocsival mindkét gyereket iskolába. Kisebbiket hazafelé én szedem össze, nagyobbik pedig busszal jön haza, kivéve mikor olyan délutáni foglalkozása van, ahova el kell őt vinni, ilyenkor én szedem össze. A kocsimra szeretnék egy matricát Mama-Taxi felirattal. Tökéletesen fedné a valóságot, de a mindennapi programjaink leírása megérdemel egy külön bejegyzést.

Gimnázium, a német nyelv árnyékában

Már írtam egyszer a német nyelv nehézségeiről, de azóta eltelt egy idő, és mi tagadás szintet léptünk. Az eddig sem volt kérdés számomra, hogy a nyelvtanulás egy folyamat, és nem úgy van, hogy 1 év után már beszél a gyerek németül, aztán jól is van az úgy, minden király lesz.

Nos nagyobbik elkezdte a gimnázium első osztályát, vagyis az iskola 5. évét, az első két évet Magyarországon járta. Azt a tudást mindkét gyerek elég gyorsan felszedte, ami a mindennapi élethez, a barátnőzéshez szükséges, és az iskolában sem akadt sok probléma. Azonban harmadikban és negyedikben még nagyobbik gyermekünk nem kaphatott jegyet németből, csak szöveges értékelést, így csak annyit tudtunk, hogy a tollbamondás kevésbé megy, de egyébként jól elboldogul. Nos, a jól elboldogul szint bőségesen elég is, amennyiben az ember lánya nem kap jegyet, csak szöveges értékelést.

Ekkor jött a gimnázium, letelt a két év, ami minden külföldről érkezett gyereknek jár, mint türelmi idő úgymond, amit arra kap, hogy megtanulja a nyelvet és, hogy nos jól elboldoguljon. Rögtön a gimnázium elején kiderült, hogy most ennél valamivel többre lesz szükség. Belépett néhány új tantárgy a gyerek életébe, úgy például, mint kémia, biológia, fizika, történelem, és persze most már minden tantárgyból kaphat jegyet.

Derült égből villámcsapásként ért bennünket, amikor nagyobbik hazahozta a negyedéves értékelését. Ebben nem szerepelnek jegyek, csak +, – meg mindenféle felfelé, illetve lefelé mutató nyilacskák. Nagy ész nem kell hozzá, hogy melyik mit jelent. Inkább most nem magyaráznám el. Minden tantárgynál több dolgot is értékelnek, szorgalmat, órai munkát, házi feladat elkészítést stb. A lényeg, hogy a Grundschulét közel kiváló eredménnyel befejező gyermekünk értékelésében nem nagyon találkoztunk sem + jellel, sem felfelé mutató nyíllal, inkább ezek ellentétei szerepeltek benne.

Tudjuk, hogy a gyerek nehezen szokja meg az új környezetet és amíg ez nem történik meg, addig eléggé magába zárkózik. Nehéz kibillenteni a komfortzónájából, sem szép, sem hangos szó nem használ, csak a türelem. A türelem bennünk meg is van, de a tanárok, mivel az alapján értékelnek amit látnak, és nem az alapján, amit majd esetleg látni fognak, így ez nem egy egyszerű kérdés.

Már rögtön az első pár hétben kiderült, hogy nagyobbik szókincse szuper, csak azok a szakszavak hiányoznak belőle, amit az új tantárgyak megkövetelnek. Biológiából például azzal kezdték, hogy meg kellett tanulniuk az emberi csontokat, nem mindet, csak nagyjából 46-ot. Ezeket a szavakat azért már minden német gyerek hallotta, gondolom nagy részét tudja is, csak legfeljebb ezt fejben helyre kell tenni, ehhez képest nagyobbiknak ezeket új szóként meg kellett tanulnia és be is kellett építenie az agyába. Ehhez jönnek még a szavak kémiából és fizikából is, tehát nem kevés új tanulnivalóval találkozott, a matekról nem is beszélve, amiben eddig a legjobb volt, most csak időnként nézett, mert nem értette a feladatot sem. A legjobb, hogy az egyébként németül nagyon jól beszélő Zuram fejében sem feltétlen vannak meg ezek a szavak, így segíteni sem mindig könnyű a gyereknek.

A német, na az nem megy. Pontosabban szólva hiába megy, hiába tanulja meg a gyerek a nyelvtani szabályokat, gyakorolja be a feladatokat, a helyesírása akkor is kritikán aluli. A fogalmazását tekintve sem mehetne még el újságírónak. Szerencsére a negyedéves értékelést követte egy fogadó óra, ahol is sikerült nagyobbik osztályfőnökével elbeszélgetni. Az osztályfőnök számára ekkor lett világos, hogy a gyerek még csak két évet járt iskolába Németországban (nem mintha a bizonyítványában ez nem szerepelne). A tanárnő nagyon rendes volt, egyből berakta nagyobbikat a német felzárkóztató csoportba, de ez még mindig nem segít azon, hogy mennyire zárkózott a gyerek.

A jegy nagy részét pedig az órai munka adja, mivel dolgozatot jó, ha kettőt írnak egy félévben tantárgyanként. Az osztályfőnök erre azt a módszert találta ki, hogy nagyobbiknak minden órán számolnia kell, hogy hányszor jelentkezett. Kapott erre egy külön füzetet és húznia kell benne a strigulákat. Jelentem a módszer jó, működik, de ezzel még a helyesírás problémája nincs megoldva. Az egy hosszabb munka lesz, például nagyon sokat kell olvasnia nagyobbiknak, természetesen németül.

Megbeszéltük nagyobbikkal, hogy olvas szorgalmasan, jelentkezik ügyesen, tanul, mint egy kisangyal és akkor nem lehet probléma. Nem mellesleg zenei osztályba jár, így szaxofnozni tanul, azt is kell gyakorolnia minden nap. Gyermek fogadkozott, mi meg elhittük.

Ezután jött haza egy-két olyan dolgozat, hogy csak néztünk. Nem, nem a német tudással volt probléma, hanem a tanulás hiányával. Ezzel csak ott van probléma, hogy bizonyos tantárgyakat csak első félévben tanulnak, nincs lehetőség javítani. Gyorsan ráakadtunk a probléma okára. Az eb kérem ott volt elhantolva, hogy a Grundschuléban nem igazán tanultak tankönyvekből, csak fénymásolt lapokról, és nagyobbik azt hitte az itt is elég lesz. A gimnáziumban viszont természetesnek vették, hogy mindenki tudja, hogy is kell tankönyvből is tanulni. Hát nem. Párszor elbeszélgettünk erről, megmutattuk, elmagyaráztuk és kértük nagyobbikat, hogy e szerint menjenek a dolgok tovább, de sajnos eddigre már becsúszott két rossz jegy a félévibe, amit nem tud kijavítani. Tanulópénz, gyereknek is, nekem is. Nagyobb kontrollra van szükség, ez biztos, de én azt mondtam a Zuramnak, hogy nyugodjon meg, ez csak két rossz jegy, és még csak a gimi eleje, nagyobbiknak több idő kell, hogy megszokja a dolgok mikéntjét, és utána minden úgy lesz, mint előtte.

A félév óta eltelt egy kis idő. Nagyobbik simán tanul a tankönyvekből, jelentkezik és a negyedéves értékeléséből is látszik, hogy mindenből javít, amiből csak lehetséges, kivéve, a németet. Sajnos a német egyáltalán nem a szíve csücske. Megtanulja az összes szabályt, a dolgozatban, ami nem helyesírási kérdés, az mindig hibátlan, de a helyesíráson és a fogalmazáson még nagyon sokat kell dolgozni. Ez sajnos a többi dolgozatából is látszik. Írtak egy fizika dolgozatot, ami hibátlanul sikerült, csak neki az egész osztályból, sőt volt egy kifejtős feladat, amit csak ő egyedül tudott megoldani, más senki, de a dolgozat végére akkor is oda volt írva, hogy a fogalmazás és a helyesírás pocsék. Szerencsére ezért nem járt pontlevonás.

Egyszer azzal az információval jött haza a gyerek az iskolából, hogy írtak valami tesztet, ami valójában egy matekverseny, és majd a neten meg lehet nézni, hogy továbbjutott-e. Nos, év elején már volt egy verseny. A gyerekek kaptak feladatokat, hogy aki otthon megcsinálja mind a négyet, az indulhat a versenyen. Nagyobbik nem csinált meg csak kettőt, a tanár mégis azt mondta, hogy ő, ha gondolja indulhat. Itthon átbeszéltük a dolgot és arra jutottunk, hogy ha nem akar, nem erőltetjük. Nem akart, főleg azért nem, mert nem a számolással voltak gondjai, hanem mert nem értette a feladatot, voltak olyan kifejezések németül, amit még nem is hallott, és félt, hogy a versenyen emiatt nem menne a feladatmegoldás.

Emiatt a mostani verseny miatt viszont nagyon izgult, nagyon szeretett volna továbbjutni a második fordulóba. Fejből mondta, hogy mikor nézhetjük meg. Aranyos volt, mert habár én értem később haza, megvárt, hogy együtt nézhessük meg. Bepötyögtem a kódot, amit adott és láss csodát, nagyobbik továbbjutott. Ekkor néztünk utána, hogy mi is ez a verseny. Ez a Pangea matek tehetségkutató verseny. Magyarországon is  ismert dologról van szó. Az egész iskolából mindössze 3 gyerek jutott tovább, és a második forduló miatt már el is kell utazni Braunschweigbe. Őszintén szólva már ezt is óriási eredménynek tartom, és részemről ennyi elég is, mert a második fordulóban, ha jól tudom az 500 gyerekből 10 jut tovább, tehát az esély nem túl nagy. Nagyobbik azonban iszonyat boldog, és várja a második fordulót. Ha valaki azt hiszi, hogy most akkor az iskolában folyik a felkészülés, akkor téved. Annyi történt,  hogy nagyobbikat kiszedték a német felzárkóztatóból, az osztályfőnöke szerint sokkal fontosabb a matek, majd elég lesz, ha ő ad nagyobbiknak plusz feladatokat. Velünk ezt nem egyeztette senki, és megmondom őszintén nem tudom, hogy jó-e ez így, de majd a következő fogadó órán megbeszéljük. Tehát nagyobbikat átrakták a plusz matekra. Gondoltam, na itt majd készülnek, de nem. Gyakorlatilag, kaptak feladatokat, de csak az csinálta meg, akinek kedve volt, akinek nem volt kedve, az nem csinálta meg. Nagyobbiknak nem volt kedve, ő programozni szeretett volna, tehát ő programozott. Nem stresszeltetik a gyereket, az biztos.

A zene, illetve a szaxofon tanulás nagyon jól megy, na meg a rajz, már az osztálytársai is azt mondják, hogy úgy kell dolgozni rajzon és zenén, ahogy nagyobbik csinálja, és akkor nem lehet gond. Nagyobbik mindig büszkén húzza ki magát, hogy ő a pozitív példa.

Úgy tűnik eltelt már annyi idő, hogy nagyobbik ne zárkózzon annyira magába. Barátnői is vannak, akikkel folyton együtt lógnak, már időnként suli után elmennek együtt vásárolni is. Első félévben horgolás szakkörre járt nagyobbik, de bánatosan tapasztalta, hogy második félévben ez a szakkör nem indul el, mert nincs elég jelentkező, ezért rábeszélte a barátnőit, hogy járjanak ők is, így a barátnők is horgolnak. Péntekenként jelentkezett a könyvtárba önkéntes segítőnek, és természetesen a barátnői is mennek. Első félévben még hiába próbáltuk rábeszélni, hogy jelentkezzen arra a szakköre, ahol mindenféle kutatásokat végeznek, nem ment, bezzeg most 1 hete bejelentette, hogy ő oda járni fog, mert kipróbálta és tetszik neki. A kis kutató társával azon a témán dolgoznak, hogy hogyan lehet feltölteni dinnyével egy mobiltelefont.

Év végére tulajdonképpen sikerül belerázódni a gimnáziumba, gyereknek felnőttnek egyaránt, és reméljük, hogy a németnek sem kell már túl sok idő, hogy könnyedebben menjen. Az a tanárnéni, akinek igazán sokat köszönhetünk a német nyelvtudással kapcsolatban, nos ő azt mondta, hogy 2-3 év alatt minden gyerek nagyon jól megtanul németül, de hogy ez igazán anyanyelvi szinten menjen az legalább 6-8 év. Tehát még van pár évünk. Nem lesz gond.

Iskolai furcsaságok

Mielőtt visszatérnék a ház témához, gondoltam mesélek egy kicsit az iskoláról.

Most leginkább kisebbik sulijáról lesz szó, a gimnázium egy másik téma lesz.

Idén kisebbik elkezdte a harmadik osztályt, ami azt is jelenti egyrészt, hogy telik az idő, de nagyon, hisz nagyobbik itt kezdte a harmadikat, most meg már a kicsi is harmadikos, másrészt ugyebár új osztályfőnököt kapott. A régit egyébként se sokat látta, mert az utolsó félévben végig beteg volt, a tanárnő, nem a gyerek. Ennek eredményeképpen csak helyettesítő tanárok foglalkoztak az osztállyal, azaz nem foglalkoztak, mert eléggé lemaradtak.

Ez rögtön ki is derült az első szülői értekezleten. Egyébként bírom ezt a német stílust, mert bejött a tanárnő és közölte, hogy mennyire jók a gyerekek, mennyire lelkesek, mennyire tudnak viselkedni, mennyire összetartóak, mennyire de mennyire. Az előző pár osztályfőnöki órából már tudtam, hogy ez a duma, ezután meg majd valamikor kiderül az igazság. Szép lassan olvadt is le a mosoly a tanárnő arcáról, majd elkezdte mondani, hogy a gyerekek mennyire le vannak maradva, mennyire nem tudnak együtt dolgozni, mennyire hangosak és mennyire, de mennyire.

A lemaradás résznél a szülők kétségbe estek, hogy de erről a gyerekek nem tehetnek, és jaj most mi lesz. A tanárnő mondta, hogy nagyjából semmi, majd szépen felzárkózik mindenki, de sokat kell velük foglalkozni, mert így harmadik elejére csak 3 gyerek tud folyóírással írni, a többiek csak a nyomtatott betűket használják. Tudom, hogy nem egyszerre haladnak a gyerekek, de ez az információ eléggé meglepett, mert az én gyerekem is itt kezdte az elsőt, mégis eljutott odáig, hogy megy az írás, folyékonyan olvas, és még a szövegértéssel sincsenek problémái, pedig nem anyanyelve a német. Sőt az anyja elég távol van a német nyelvtől, ami azt illeti.

Pontosa tudtam egyébként, hogy kisebbikkel semmi gond nincs, mivel a fogadó órára nem kaptunk időpontot, azzal a felkiáltással, hogy a “perfekt” gyereknek nem kell.

A szülői értekezlet ezután átment egyfajta szülő nevelő értekezletbe. Felhívta a tanárnő a figyelmet arra, hogy ne engedjük el a gyerekeket reggeli nélkül iskolába, és uzsonnára ne egy marék gumimacit rakjunk az uzsisdobozba. Harmadikban? De most komolyan?! Ezzel kell tölteni az időt? Véleményem szerint aki eddig nem foglalkozott ezzel, ezután sem fog.

A tanárnő szerint rossz dolog a számítógép, a tv, az okostelefon és az összes elektromos kütyü. Természetesen az én gyerekeimnek mind van, sőt. Nagyobbik már egy ideje programozni is tanul az apjától, és ennek egyébként elég nagy hasznát is veszi a gimiben.

Az egyik szülő felháborodva közölte, hogy az milyen már, hogy neki mobilt kellett venni a gyerekének, mert az osztálytársaknak is van. De most tényleg! Ez is milyen már? Ha az osztályban az összes gyereknek lenne mittomén kacsalábon forgó kulcstartója, akkor nekem is venni kellene? Ezután az osztályfőnök megkérte, hogy minden szülő rakja fel a kezét, akinek a gyerekének van mobilja. A Zurammal egyszerre raktuk fel a kezünket. A gyerekem egyedül jár iskolába, egyedül jön haza, hadd döntsem már el én, mint szülő, hogy legyen-e nála mobil, hogy esetleg meg tudjam érdeklődni, hogy minden rendben van-e hazafelé, vagy kisebbik tudjon szólni, ha van valami. Arról nem is beszélek, hogy amikor rosszul lett kisebbik az iskolában, akkor simán hagyták, hogy a saját telefonját bekapcsolja, és felhívjon, hogy menjek érte. Véleményem szerint, ha a gyerek betartja a kütyükhez az iskola és a szülő szabályait, akkor nem lehet gond. A tanárnő félelme amúgy teljesen jogos volt a telefonnal kapcsolatban, mert az egyik kislánynak órán csörgött a mobilja, és valamelyik nap egy fiútól kellett elvenni a telefonját, mert sms-ezett órán. Azért azt halkan megjegyzem, hogy ha a telefon csörög órán, akkor nem a telefon a hülye.

Kisebbik nagyon szereti az osztályfőnökét, és amikor találkozunk, vagy beszélünk, velem is mindig nagyon kedves. Délutánonként külön tanulóidő van a gyerekeknek, ahol ő ott is van, és segít azoknak, akik megjelennek. Egyébként megdöbbenve tapasztaltam valamelyik nap, hogy az osztályból mindössze három gyerek jelent meg a tanulóidőben. Jó, az is biztos, hogy sokan vannak ilyenkor szakkörön, és nem mindenki napközis, de kár elszalasztani ezt a lehetőséget, mert ilyenkor együtt megcsinálják a leckét. Kisebbik szerencsére utál itthon leckét írni, viszont nagyon szeret a tanárnővel együtt tanulni, így mindig kész van mindene már a suliban. Minimális leckéről beszélünk, itthon sem lenne nagy dolog megcsinálni, de itthonra már csak a játék marad.

Hetente egyszer úszni járt az osztály, ahol pár hét után lehetőség volt egy, vagy akár több vizsga teljesítésére is. Két tanár is kísérte őket az iskolából, ők tanították a gyerekeket úszni. Ilyenkor az osztályfőnök nem ment velük. Egyik délután beszélgetek kisebbikkel az úszásról. Kisebbik közli, hogy nem tudja hogy fog levizsgázni mert 10 métert kell úsznia víz alatt, és az neki sehogy se megy. Ezt nem igazán értettem, mivel tud úszni, és hetente egyszer hordom úszni, egy wolfsburgi úszóegyesülethez, és ott gond nélkül teljesíti ezeket a feladatokat. Kisebbik erre közölte, hogy azért nem megy neki, mert nem veheti fel az úszószemüvegét. Tessék? Nem értettem, megkérdeztem megint, de a válasz ugyanaz. Nem veheti fel az úszószemüveget. Mondom lassan: ú s z ó s z e m ü v e g. Nyilván az volt a következő kérdésem, hogy: miért nem? A válasz elég meglepő volt, és erre is többször rá kellett kérdeznem, mert nem hittem el amit hallok, tehát a válasz: mert kijön a szemem. Micsoda? Idézem: “A tanárnéni azt mondta, hogy ha szemüvegben lemerülök a víz alá, akkor ki fog jönni a szemem. Búvárszemüvegben lehet csak víz alatt úszni, mert tudod Anya, olyan mélyre merülünk, hogy tudod, az izé, a nyomás miatt ki fog jönni a szemem.” Megkérdeztem, hogy ugyan milyen mélyre merülnek, mondta, hogy a medence aljára, ugyanannak a medencének az aljára, ahova a másik úszónénihez is jár tanulni, és még egyszer nem jött ki a szeme a gyereknek, de mindegy. Mondtam kisebbiknek, hogy mondja meg nyugodtan a tanárnéninek, hogy én üzenem, hogy ha kijön a szeme, akkor direkt jó a szemüveg, mert nem kell a medence alján keresgélni. Az apja egy kicsit el is túlozta a dolgot, ő csak annyit mondott, hogy ha ügyesen csúsztatja a fején a szemüveget, miután kijött a szeme, akkor simán tud hátrafelé is nézni, vagy oldalra, mint egy kaméleon. Persze röhögtünk. Kisebbiket eléggé idegesítette ez a 10 méter víz alatti úszás, mert nagyon szeretett volna nem csak csikóhal lenni, hanem meg szerette volna szerezni a bronz fokozatot is.

Végül megtanult szemüveg nélkül úszni a víz alatt, és nem 10 métert úszott le, hanem 20-at, és simán levizsgázott nem csak a bronz fokozatot szerezte meg, hanem az ezüstöt is. Ez persze nem igazán az iskolai úszásnak köszönhető, inkább a heti edzéseknek, de ez nem is lényeges. Az utolsó úszásórán a tanárnéni bevallotta, hogy nem tud kijönni a szeme a gyereknek. Gyerek is megnyugodhatott végre.

Ami sajnos nagyon elromlott az iskolában az az ebéd. Egy másik cég szállítja az ebédet a suliba, nem az aki tavaly. Tavaly a VW-től jött az ebéd, ami nagyon jó is volt és elegendő is. Ez elmúlt. Kisebbik állandóan panaszkodik, hogy ehetetlen az étel. Ami nekem feltűnt, hogy egy héten minimum kétszer vegetáriánus ebédet kapnak, a nem vegetáriánusok is. Ez akár finom is lehetne, de nem az. Ha krumpli alapra raknak répát, meg uborkát, meg zöldségeket, és azt vegetáriánus pizzának nevezik el, az elnevezéstől még nem lesz finom. Pár szülő úgy döntött inkább csomagol a gyereknek ebédet, mert nem fizet azért, amit a gyerek nem eszik meg. A legjobb, hogy sokszor előfordul, hogy aki a hatodik óra után megy ebédelni, annak már nem jut, esetleg csak köret. Igen, már több fronton megtörtént a panasztétel, de eddig eredményét még nem láttuk.

Ez nem szigorúan kisebbik iskolájához tartozik, sőt inkább a városvezetéshez, de mégiscsak iskola. A mostani tél elég hidegre sikeredett. Volt hó, jég, viharok. A téli szünet utáni első iskolai napon szépen felkeltünk, összekészülődtünk, amikor is azt olvasom a neten, hogy az időjárásra való tekintettel ma nem lesz iskola. Minden gyerek maradjon otthon. Pár percre rá a rádió is bemondta, hogy az iskola elmarad. Szóltam is gyorsan a barátoknak, hogy el ne induljanak otthonról, mert nem lesz iskola. Az időjárás amúgy baromira nem indokolta volna ezt a dolgot, mert volt ugyan valamennyi hó, de attól még bőven lehetett közlekedni. Az mondták a rádióban, hogy le vannak fagyva az utak, de valójában nem voltak. Nem igazán értettük, de ha nincs suli, nincs suli. Azt nem tudtuk, hogy a gimnáziumokban is elmarad-e az oktatás, ezért a Zuram elvitte nagyobbikat a suliba. Ők elindultak, én maradtam kisebbikkel, amikor is olvasom a neten, hogy hoppá, tévedés történt van iskola. Mindenki menjen iskolába! Hívtam rögtön a Zuramat, hogy most akkor mi van, ő mondta, hogy semmi, nagyobbikat most küldték haza a gimi kapujából, mindjárt hazaérnek, mindkét gyerek otthon marad és kész. Szóltam ismét a barátoknak, hogy ho hó, nem úgy van az, nehogy miattam ne menjen az ő gyerekük iskolába, van iskola, de nincs. Én szóltam, de fogalmam sincs mi a helyzet valójában.

Barátok megnyugtattak, hogy nagyon tök mindegy, mert ők már bizony otthon maradnak. Mondtam, hogy mi is.

Egész nap figyeltem az ezzel kapcsolatos híreket, majd jött a várostól egy tök hülye magyarázat, hogy próbálgatták a rendszert, és nem tudják hogyan, de véletlen élesbe ment ki egy próbariasztás. Ezt a figyelmeztetést az iskolák is elhitték, már nem lehet mit tenni, ez van. Senkinek nem származhat hátránya abból, hogy nem ment iskolába. Még jó, mivel zárva voltak az iskolák.

Bennem azonban több kérdés is felmerült. Mi van azokkal a gyerekekkel, akiknél nincs otthon a szülő. Akiket kiraktak reggel a sulinál, és nincs a gyereknél kulcs, vagy nem tud hazamenni. Mi is hívtuk kisebbik barátnőjét azonnal, hogy van-e valaki náluk otthon, mert ha nincs akkor már megyünk is érte, ne legyen egyedül. Szerencsére az anyukája otthon volt. Ez a kérdés másokban is felmerült, és a város vezetése megegyezett abban, hogy mindenki hibát követett el. Az is aki kiadta a hamis riasztást, az iskolák is, mert ügyeletet minden esetben tartani kell, ilyen helyzetben is ki kell nyitni az iskolát és vigyázni kell a gyerekekre, még ha nincs tanítás akkor is. Aggódni nem kell, több riasztás nem lesz. Nem is volt, még akkor sem amikor -14,5 C° volt reggel, és olyan hó, hogy a 20 perces utat 1 óra alatt tettük meg.