Játszóház

Programot kerestünk, vagy egy helyet ahol kellemesen eltölthetjük az időt a barátainkkal, és esetleg a különböző korosztályú gyerekek is jól érezhetik magukat, mivel az ő gyermekük akkor még alig kezdett el stabilan járni saját kis lábain. Gondoltam a két apuka beszéli a nyelvet, az egyik apuka  pedig már elég rég él itt, legalábbis hozzánk képest, oldják csak meg ők a feladatot. Levelezgettek is egymással, majd a Zuram bekapcsolt engem is az e-mail váltásokba, hogy azonnal tudjak szólni, ha valami nem tetszik. Két levélváltás után megállapították, hogy itt nincs a közelben játszóház. Egy iciri-piciri sem, menjünk a kastély kertjébe és érezzük ott jól magunkat.

Na ennél a pontnál éreztem úgy, hogy bele fogok szólni a beszélgetésbe. Semmi bajom a kastély kertjével, biztos nagyon szép, a gyerekek biztos nagy örömmel sétálgatnának, de szerintem egy játszóházban sokkal jobban éreznék magukat. Gondoltam, hogy hiába a nyelvtudás, a helyismeret, ezek semmit se tudnak, majd én megoldom a problémát, keresek én játszóházat. Neki is álltam és barátom gugli és szótár segítségével megtalálom, ami kell nekünk. Nem akarom fényezni magam, de nagyjából 5 perc alatt találtam meg azt, amire gondoltam. Jó, hát elsőre persze nem jött be a számításom, mert a játszóházra a barátom, a műanyag kis játszóházikókat azonosította be, de nagyon gyorsan rájöttem, hogy a zárt játszótér lesz a megfelelő keresés, tehát az Indoorspileplatz, vagy Indoorspilepark lesz nekem jó. Így is lett, találtam is párat a közelben.

Itt Wolfsburgban található a SoccaFive Arena,   ez elég focisnak tűnt, nem is értem miért. De nem messze innen találtam egy másik játszóházat is, ami szimpatikusabbnak tűnt ez a Takka-Tukka. Átküldtem a fiúknak, hogy én mit találtam és gyorsan módosítsunk a programon, mert egyrészt ezek a helyek fedettek, és ha rossz idő  van, ez akkor is jó, másrészt a lányok nem lelkesednek annyira a kastély gondolatáért, ellenben a játszóházazás lehetősége egész feldobta őket.

Pesten is jártunk játszóházba, szerintem ott jóval nagyobb a választék, de nem szeretném összehasonlítani Magyarország fővárosa által nyújtott lehetőségeket, egy német vidéki város adottságaival. Többet is kipróbáltunk Pesten, volt, hogy a fél várost buszoztam, troliztam át az akkor még picuri nagyobbikkal, és volt, hogy csak a legközelebbibe mentünk. Egy játszóházban hasonlóan érdekes dolgok történhetnek, mint egy játszótéren. A játszótéren egy kedves félbolond anyuka megkért, hogy szedjem már ki a gyerekemet a babakocsiból, hogy megmutassam neki tényleg tud-e járni a gyerekem, mert az övé ugyan fiatalabb, de már jár, és hasonlítsuk már össze őket, hogy ugye hogy ugye, az ő gyereke milyen ügyes. Finoman elutasítottam, mondván, hogy ezt  most ő nem gondolhatja komolyan. Egy belvárosi menő játszóházban is láttam, hallottam két anyukát alpári stílusban egymással üvöltözni, és  már elkezdtek lökdösődni, mire szétszedték őket, de a szájkarate utána is folytatódott. A kiváltó ok annyi volt, hogy az egyik gyerek meglökte a másikat a hintán, ami anyuka szerint annyira veszélyes volt, hogy a meglökött gyerek szörnyet halhatott volna, ez elég volt ahhoz, hogy hangosan üvöltözve megvitassák, hogy szerintük melyik gyereknevelési elv a helyes, és mivel nem tudtak megegyezni kifejtették, persze üvöltözve, hogy melyikük anyukája hol hibázhatott annak idején, és mivel ebben sem tudtak megegyezni, ezért lökdösődni kezdtek.

Amíg a gyerekek kisebbek voltak, addig  minden lépésüket követtem a játszóházban, megoldottam a konfliktusaikat, például, ha egy gyerek rájuk szállt és csak azért is azt a játékot akarta ami náluk volt, akkor kerestünk egy másikat (játékot, nem gyereket), de amikor már a harmadik ilyennél is jött utánunk a gyerek és követelte az adott játékot, akkor mosolyogva mondtam neki, hogy várj a sorodra kiscsillag, vagy várt, vagy nem, de egy ilyen esetben sem kezdtem el senki anyukájával üvöltözni. Amikor a Zuram vitte el a két lányt játszóházba simán leült a kávézóban és hagyta, hogy a lányok azt csináljanak, amit akarnak, és megmondta, hogy ha valami bajuk van, menjenek oda és szóljanak. Persze ekkor már nem voltak annyira picik a lányok, de én mégis csak néztem, mikor elmesélte, hogy magukra hagyta az én kis drágáimat, mondjuk a lányoknak semmi baja nem lett, így átálltunk erre az üzemmódra.

Sok szülinapon is voltunk játszóházban. Zuram legkedvesebb játszóháza ebből a szempontból az volt, ahol a büfében mértek alkoholt is, mert legalább ő is jól érezte magát a többi apukával. Vidám egy szülinap volt, az tény. Én azt mondjuk kevésbé értem, hogy hogy lehet alkoholt árulni egy játszóházban, de mindegy. A lényeg, hogy elég nagy tapasztalatot szedtünk össze a játszóházakkal kapcsolatban.

Rábíztam a fiúkra a döntést, hogy válasszák ki ők, hogy melyik játszóház legyen a kettő közül. A választás a Takka-Tukkára esett, először is, mert hogy a Zuram úgy gondolta, hogy a másik túl focis, és a kollégái azt mondták, hogy a Takka-Tukka nagyobb és jobb is. Szerencs, hogy nem a kastély parkjába mentünk, mert annyira nem volt esőbiztos az idő.

Odaértünk és nagyjából azt láttam, amire számítottam. Hatalmas terület, tele felfújhatós ugrálókkal és egy nagy mászós játékkal. Mit mondjak voltam már nagyobb, és jobban felszerelt játszóban is, de a lányoknak nagyon tetszett és ez a lényeg. Egy pici rész el volt kerítve a kisebbek részére, és a barátaink kisfia is tudott hol játszani, de természetesen őt még kísérni kell.

Mi leültünk egy asztalhoz ahol lehetett beszélgetni, mondjuk az ilyen helyeken akkora hangzavar, gyerekricsaj van, hogy a beszélgetés nem mindig egyszerű, de azért megoldottuk. Hiába a nagy tapasztalat a játszóházak terén nem vittünk magunkkal enni- meg innivalót, így mászkálhattunk a büfébe. Először azt gondoltam, hogy nem is lehet kintről ételt bevinni, de tévedtem, mert sok család szabályos pikniket rendezett körülöttünk, és volt aki a mekiből hozott át pár menüt. A lányok fél pillanat alatt tűntek el, és nagyjából ennyi idő alatt izzadtak le, és jöttek vissza az asztalhoz, hogy mennyire vetkőzhetnek le. Tehát a nagy tapasztalatunk mellé begyűjtöttük, hogy először is: máskor korábban kell jönni, mert délután háromra már megtelik a játszóház, másodszor is: kell váltóruha, harmadszor is: hozni kell enni, és inni. Közel zárásig maradtunk, de ha a lányokon múlt volna, ők ott is aludtak volna.

Legközelebb már rögtön ebéd után elindultunk, vittünk váltóruhát, enni és innivalót, és kisebbik beszervezte a barátnőjét, hogy vigyük magunkkal, így három lánnyal indultunk útnak. Ahogy odaértünk a lányok eltűntek, és csak akkor láttuk őket, ha valami probléma volt. Az pedig volt, ha három lány van együtt, akkor egynek egész biztos nincs párja, és az az egy elkeseredik, akkor a másik kettőt kell rávenni arra, hogy ugyan vegyék már be a játékba a harmadikat is, mert különben nem kapnak jégkrémet. Kaptak. Újabb tanulságot vonhattunk le, ha korábban megyünk, akkor mi felnőttek baromira elunjuk magunkat, mondjuk én vittem könyvet, de a Zuram morgott egy keveset, de nem baj cserébe hozhatott nekem jeges kávét, és ha három gyerekkel megyünk egy biztos szomorú lesz. Azért legközelebbre nem szedünk össze még egy gyereket, habár egyszerű lenne, mert folyton van nálunk valaki, de nem férnek be a kocsiba.

Most talán már itt a jó idő, és a Takka-Tukkának van szabadtéri része is, valamint stabilabban szervezhetünk kinti programot is. Már ki is néztem egy nagyon jó vizes játszóteret, csak ahhoz még melegedni kell az időnek.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

Reklámok

Phaeno

Kisebbik egy nap azzal jött haza a suliból, hogy adjunk neki pénzt, mert másnap kirándulni mennek. Nem tudja hova, de mennek. Ez még akkor történt, amikor nem sokat beszélt németül, így elég nehéz volt összerakni az információkat. Szerencsére a mutimappában volt erről papír, hogy a Phaenoba mennek. Na, de sokkal okosabbak nem lettünk, mert nem tudtuk, hogy mi az, vagy eszik-e, vagy isszák, vagy mi. Zuram  mondta, hogy a Phaeno bent van a városban, és valami olyan hely, ahol játszani lehet és a gyerekek jól érzik magukat. Természetesen elengedtük a gyereket.

Ideje volt kipróbálni a kis pénztárcáját. Beletettük neki az aprót, amit kértek a kirándulásra, hogy majd ő adja oda a tanárnéninek, hiszen már iskolás, ez az ő dolga. Tekintve, hogy ez még tavaly történt, amikor még nem ment jól a német, és alighogy elkezdte kisebbik a sulit, igen nagy feladatnak számított. Nekünk. Kisebbik persze alig várta, hogy pénz kerüljön a pénztárcájába, és hogy ő rendelkezhessen a dolgaival. Nem kellett iskolatáskát vinniük, csak egy hátizsákot amibe innivalót és tízórait kellett csomagolni. Pénzt csak a buszra kértek, a belépőt nem nekünk kellett fizetni. Simán beálltak a buszmegállóba, felszálltak a buszra és mentek. Semmi különjárat.

Kisebbik nagyon izgult, főképp azon, hogy neki nem lesz párja, mert őt nem szereti senki az osztályban, és biztos nem fog melléülni senki a buszon. Én is izgultam, mivel szakadt az eső és nem szerettem volna, ha elázik a gyerek. Próbáltam lelkesíteni, hogy nincs igaza, mert igenis szoktak vele játszani a gyerekek és szeretik, és minden jó lesz. Nem hitt nekem, én se hittem volna.

Bekísértük reggel a terembe, egyedül odaadta a pénzt a tanárnéninek, ahogy a többi gyerek is. Utána elköszöntünk, és izgulhattam egész nap, hogy nehogy rossz élményben legyen része kisebbiknek. A kirándulás pénteken volt, amikor is délután nincsenek iskolában a lányok, így csak délig kellett várnom, hogy megtudjam, hogy hogy sikerült a nap. Mentem is a lányokért, és kisebbiknek fülig ért a szája. Nagyon jól érezte magát.

Először is, odafelé is meg visszafelé is volt párja, méghozzá Melina. Ez azért is nagyon fontos, mert az oviban is volt otthon Melina, aki a legjobb barátnő szerepét tölti be a mai napig is. Melináról időnként fényképet kell bevinni az osztálytársainak, hogy megmutathassa, hogy neki tényleg van Magyarországon Melina barátnője, akivel egy oviba járt. 2 napja is be kellett vinni az albumot, mert: “Anya, már elfelejtették az osztálytársaim, hogy hogy néz ki Melina, és látni akarják”. A tegnap kitöltött emlékkönyv azon érdeklődő sorára, hogy ki a legjobb barátnőd, elsőként Melina neve került. Szóval duplán jó, hogy volt párja és Melinának hívják. Nem csak, hogy a párja volt, de odafelé úton is, és visszafelé is fogták egymás kezét a buszon, pedig egymás mögött ültek.

Másodszor, a Phaeno az valami szuper hely, és oda el kell mennünk együtt is, hogy nagyobbik is lássa mi ez. Mert el se tudjuk képzelni, hogy ez milyen jó. A tanárnéni is játszott velük, és nagyon sokat nevettek.

Ettől kezdve ahányszor a város azon részén jártunk, ahol a Phaeno található ment a fülrágás, hogy menjünk már el, menjünk már el, menjünk már el. Jó! Menjünk! Egy szép esős napon, amiből itt van bőven, nem nehéz kivárni egy ilyet, elindultunk, hogy mókázzunk egyet. A móka már a parkoló keresésével indul. A Phaeno, az Autostadt és az outlet nagyjából egy helyen van, tehát mindenki itt akar parkolni. Az outlet parkolójában nem kell fizetni, a többiben azonban igen. Ebből következik, hogy az outlet parkolójában helyet találni több, mint szerencse kérdése, de mi mindig megpróbálunk helyet találni az outlet alatt. Nincs túl nagy találati arányunk. Most sem volt szerencsénk, így átálltunk a Phaeno parkolójába, kerül, amibe kerül. Itt hely volt bőven, keresni sem kellett, és ha tudtuk volna, hogy mi merre van, még közelebb is állhattunk volna  a bejárathoz, de nem tudtuk.

Elindultunk befelé. A parkolóból közvetlen bejárat van a Phaenoba, ami a pénztárhoz vezet. Felmentünk, Zuram megvette a belépőket, kaptunk szép színes papírkarkötőket, és egy mozgólépcsővel, már mehettünk is felfelé. Fent, a mozgólépcső mellett két hölgy állt, akik pár szóban elmondták, hogy mit merre találunk, és jó szórakozást kívántak nekünk. Már itt látszott, hogy egy óriás Csodák Palotájába érkeztünk, aminek nagyon örültem, mert otthon is imádtunk a CsoPa-ba járni, és ez még annál is jobbnak ígérkezett, pláne, hogy otthon a CsoPa igen-igen összement.

Szerencsére volt hely, ahová berakhattuk a kabátokat, és már indulhattunk is. Először fel sem tudtam mérni, hogy valójában  mekkora ez az egész. Hatalmas. Azért elindultunk, és már az első résznél le is ragadtunk. Kisebbik, mivel ő már járt itt, gyorsan az élre állt, hogy majd ő mondja, hogy merre, és mit, és hogyan. Legyen. Követtük, egy darabig, azután mindenki önálló játékba kezdett. Igyekeztünk mindent elmagyarázni a lányoknak, hogy mi hogy működik, de egy idő után inkább saját maguk fedezték fel a dolgokat. Nem sürgettük őket, hagytuk, hogy mindenhol játszanak. Az első 10 perc után már tudtuk, hogy lehetetlen lesz mindent bejárni, de nem is ez volt a cél. Kisebbik mondta, hogy ők sem járták be a felét se, nem sok dolgot próbáltak ki, de most itt a lehetőség.

Nem is tudom felsorolni, hogy mennyi minden van, például azt a részt ami az elektromossággal foglalkozik, ki sem próbáltuk, mert nem jutottunk el. Ami nagyon tetszett a lányoknak az a sötét szoba volt. Egy teljesen sötét szobában kell végigmenni, vakon. A falra különböző dolgok vannak felragasztva, amiket meg lehet tapogatni, és ki lehet találni mi az, például billentyűzet, kötél. Van bent pad is, amire le lehet ülni, de a legtöbben észre sem veszik a padot. Ezt onnan tudom, hogy kint van pár monitor amin lehet figyelni azt, hogy mit csinálnak a bent lévők, gondolom éjjellátó kamerák vannak felszerelve.

Van egy ház, amibe bent le kell ülni, az ülőhely fix, de a házat forgatják körülötte. Ide csak a lányok ültek be, én annyira nem vágytam egy hányatós élményre. Kisebbik pedig elmesélte, hogy  a bent ülők végig rajta mosolyogtak, mert csak annyit tudott mondani, hogy: ó, anyám, ó, anyám. Van egy csupa tükör szoba, és olyan szögből láthatom magam, ahonnan soha nem is szerettem volna. Van egy páros telefonfülke, ahol beszélhetünk a másik fülkében állóval, és a különféle gombok, különféle mókás hangokat rejtenek. Vannak játszó a kicsiknek is. Van egy hatalmas üvegfalú henger, amiben meghatározott időnként csinálnak egy tűztornádót, ami nagyon látványos. Gyakorlatilag annyiféle kísérlet van, hogy el sem lehet mondani. Levegővel, vízzel, árammal, füsttel mindenféle módon, de lehet építeni, papírt hajtogatni, alkotni, megfigyelni, játszani is.  Ha valaki itt unatkozik, meg is érdemli. Beszéljenek magukért a képek.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Kulcsszavak

Mivel ma szépen süt a nap, és egyedül vagyok. Zuram lelépett egy hétre vitorlázni, az átlagosnál így még jobban ráérek, ezért gondoltam megosztom a blog olvasóival, hogy milyen kulcsszavakkal találtak már rá az írásaimra.
Tartozik a bloghoz egy statisztika, ahol mindenféle érdekes adatot meg tudok nézni. Például azt hogy milyen országokból, hányan olvassák a blogot.
A kedvencem a “Kulcsszavak”. Ezekkel a keresési kifejezésekkel bukkantak rá a blogra. Vannak nagyon jók.

Na de inkább sorolom:
-élet a határon túl blog
-editpuskas
-editpuskas wordpress
-schufa kikérése
-élet hannoverben
-vfl wolfsburg női focimeccsek
-élet wolfsburgban
-scout
-scout iskolatáska
-vacsora vendégség
-első focimeccs
-első nyár wolfsburgban
-barbiek
-lányok képei
-nem túl jól németül
-milyen az új munkahelyed németül
-nyomtatvány számlaszám változásra finanzamt
-fogászat monte carloban
-bécs tavaszi szünetben mit lehet csinálni
-lakásbérlési segély münchenben
-wolfsburgi adóhivatal
-miért nem hallok a bal fülemre
-gorilla jelmez gyerek
-lidl baglyos ágynemű
-elsosok harisnya
-mijen papirok szuksegesek egy kulfoldi allampolgarnak hogy megcsinalja a lakcimkartyat
-mi van olyankor ha késve fizezed be a súlyadót?
-steuerklasse 3 jogosult

Ezeket még értem is, hogy hogy, de most jöjjenek a kedvenceim:
-michelin csillag mitöl függ hogy megkapja a hotel
-elado vagyok táska üzletben mit kell tudnom a táskákrol
-olyan focis filmek ahol kijona szeme
-hova tegyem a táskám bulizáskor
-kéreget osztálytársaitól
-sziámi ikrek ahol a szét választásnál csak 1 maradthat életben
-honnan tudni hogy befejezõdött a fialás malacoknál

 

Egyértelmű, hogy táskákról kellene többet írni, talán még tudnék is, nagyon jó tanácsokat tudnék adni, egy eladónak, hogy mit kell tudnia a táskákról, vagy hogy hova kell tenni bulizáskor a ritit, de olyan filmet még csak nem is láttam, ami focis és valakinek kijön a szeme, valamint a malacok fialásáról halvány lila gőzöm sincs, de michelin csillagos étterembe szeretnék elmenni.

Jövés-menés

Elkezdtem én is németórára járni. Megkérdeztük a lányok külön német tanárát, hogy tartana-e nekem órákat, és igent mondott, erről majd külön írok, de a lényeg, hogy vele szoktam beszélgetni, mondjuk többnyire ő beszél, de én meg megértem és már ez is valami, szóval vele szoktam beszélgetni a gyerekekről. Nem feltétlenül csak a saját gyerekeimről, hanem azokról a gyerekekről is akik hozzá járnak németre, és mondjuk én is ismerem őket, mert a lányok osztálytársai vagy barátai.

Arról már írtam, hogy milyen sokszínű az iskola, spanyol-német kéttannyelvű, hogy nagyjából a világ minden tájáról járnak ide gyerekek, főképp ugye a gyár által idehozott munkások gyerekeiről van szó. Vannak olyan családok, akik már 20 éve idetelepültek, és a gyerekeik már itt is születtek. Arról is írtam már, hogy ezek a gyerekek teljesen németnek érzik magukat. A múltkor kifejtette kisebbik 6 éves barátnője, hogy az anyukája orosz, az apukája orosz, de ő már német. Ezt nem csak tőle, de több gyerektől is hallottam, hogy ha valaki itt születik az bizony német. Egyébként az olasz anyanyelvű gyerekek számára is van saját iskola, ez is jelzi, hogy milyen sok olasz él a városban.

Vannak azonban olyan gyerekek, akik csak meghatározott időt töltenek az iskolában, mert a szüleik is meghatározott idejű kiküldetésre jönnek. Ez lehet fél év, de egy, kettő és három is. Ha jól tudom a három év a maximum.

Amikor ideköltöztünk, akkor az iskolában is, és más hivatalos helyeken is kérdezték tőlünk, hogy mennyi időre jöttünk, amit nem igazán értettem, mert abból indultam ki, hogy azt nem tudhatja az ember. Akkor még fogalmam sem volt a gyár működéséről, hogy itt alapvető dolog az, hogy családok a munka miatt, karrier érdekében bevállalják a több éves kiküldetést, akár a világ másik végére is elköltöznek. Nyilván ez teljesen természetes dolog, csak az én világom volt elég zárt ehhez a nézőponthoz, és zárt kis világom keretei között nem is gondoltam ilyen dolgokra, pláne,  hogy mi nem kiküldetés keretében jöttünk, egy leányvállalattól, az anyához.

A lányoknak, mielőtt elkezdtek az iskolába járni sokat meséltünk arról, hogy milyen jó lesz nekik, mert a világ minden tájáról fognak találkozni gyerekekkel, megismerhetik az ő szokásaikat, valamint nem lesznek egyedül abban, hogy nem beszélik a nyelvet, és nem németek. Hitték is, nem is. Ahogy mi is, hittük is, nem is, mivel annyi mindent nem tudtunk a suliról, de reméltük, hogy így lesz. Szerencsére igazunk volt. A más országból érkezők szokásait ugyan nem ismerik meg, mindenki a német szokásokhoz igazodik, legalábbis az iskolában, viszont tényleg nincsenek egyedül, és a gyerekek nagyon segítik őket. Amikor beszélgetnek, akkor is ha nem jut eszükbe egy szó, vagy rosszul mondják, akkor segítenek nekik és egyáltalán nem kioktatják őket, és nem is nevetik ki. Abban az esetben, ha a gyerek magába zárkózik és nem nyit a többiek felé, akkor a többiek sem nyitnak. Még az első fogadóórán, karácsony előtt beszélgettünk kisebbik osztályfőnökével, hogy kisebbik nem feltétlen érzi mindig jól magát, mert otthon az oviban eléggé a társaság középpontja volt (értsd: folyton főnökösködött) itt meg nem igazán veszik őt figyelembe. Kisebbik osztályfőnöke mondta, hogy ezen ne aggódjunk, ez csak a nyelv miatt van, amikor jobban megy majd a német, akkor ahogy ő látja a gyerek személyiségét, újra a középpontban lehet. Ez nem azt jelenti, hogy körülötte forog a világ, csak annyit, hogy elfogadják a többiek, és beveszik őt minden játékba, és elfogadják azokat az ötleteket, amit ő tesz, egy-egy játékkal kapcsolatban. Eleinte ez nem működött, és időnként volt nagy szomorúság.

Mostanra már odáig jutottunk, hogy minden lány a barátnője az osztályban, amikor bent vagyok a suliban szaladnak oda hozzám a kislányok, mosolyognak, mesélnek, és mindenki át akar hozzánk jönni játszani. Kialakult egy “négyen vagyunk a legjobb barátnők” társaság, mindenféle örök barátság nyakláncokkal, karkötőkkel.  Kisebbik is ha megérkezik a suliba, egyből mennek oda hozzá, és hívják játszani. Nagyobbiknak egyszerűbb volt valamivel a beilleszkedés, de ez az egyéniségükből, korukból is adódhat, valamint nagyobbiknak mégiscsak van egy magyar osztálytársa. Kisebbik egyik osztálytársa rendszeresen itt alszik, minden délután együtt vannak, persze könnyíti a helyzetet, hogy nagyjából 200 méterre lakik tőlünk.

Nagyobbik és kisebbik osztályában is elég nagy a mozgás. Nagyobbik osztályába év közben két gyerek érkezett, a másik magyar osztálytárs, valamint egy kislány Brazíliából. Kisebbik osztályából egy kisfiú ment el, őt állítólag eltanácsolták az iskolától, mert nem ment neki, és most jött egy új osztálytárs, de ezzel a változásoknak nincs vége.

Kisebbik mexikói osztálytársa nyáron visszaköltözik Mexikóba, természetesen a szüleivel, és a nővérével együtt, de nagyobbik osztálytársa is, az alighogy megérkezett brazíliai kislány is visszatér Brazíliába a családjával együtt. Ők csak fél évre jöttek.Ez utóbbinak nagyobbik nem igazán örül, mert nagyon jóban van a kislánnyal. Egyébként nem látom,  hogy nagyon megérintené őket,  hogy van aki jön, van aki megy, ez természetes lett számukra. Gondolom, hogy ha a legjobb barátok mennének el, akkor viszont nagy nagy bánat lenne. Nagyobbik barátja is mondta, hogy el fognak költözni, és nagyobbik borzasztó szomorú, volt némi pityergés is, persze ennek a valóságtartalmát nem tudom mennyire igaz, mármint a költözésnek, mert azt is mondta, hogy allergiás a csokira, de azért eszi, valamint hogy lesz náluk nyáron egy nagy parti, és szeretné, ha nagyobbik elmenne rá, tehát nyárig nem költöznek, vagy az lesz a búcsúparti, még nem állt össze a kép. Ja, nekem is zavaros.

A külön német csoportból, a haladóból ahová a lányok járnak, mindenki hazaköltözik, csak három gyerek marad, ebből kettő az enyém.

Tegnap azonban történt valami, Zuramnak csörgött a telefonja, és az igazgatónő hívta az iskolából. Zuram meg is lepődött. Érkezik egy magyar kislány nagyobbik osztályába. Az igazgatónő azért telefonált, hogy megkérdezze, nem bánnánk-e,  ha a kislányt nagyobbik osztályába raknák, valamint tudnánk-e segíteni nekik. Zuram mondta, hogy természetesen nem baj, és nagyon szívesen segítünk bármiben. Az igazgatónő meg is adta a Zuram telefonszámát a kislány apukájának. Már beszéltek is egymással, és kiderült, hogy már találkoztunk egyszer az Edekában.

Azért amikor idejöttünk 2013-ban egy magyar gyerek sem volt a suliban, és nem csak 2013-ban nem volt, hanem előtte sem, most meg már a negyedik gyerek jön. Eh, mindenki minket követ! (Vicc volt.)

 

Vissza-e?

Olvastam a Határátkelőn  egy bejegyzést arról, hogy a valójában hányan is élhetnek külföldön. Egyébként is szoktam olvasni a Határátkelőt, hiszen a külföldi élettel kapcsolatban gyakorlatilag minden információ megtalálható, méghozzá azon emberek szájából, akik ezt végigcsinálták.

Igaz, hogy az egész csak fikció, mármint az hogy hazaköltöznénk, de kicsit elgondolkodtam.

Nem hiszem, hogy lehet pontos adathoz jutni ezzel kapcsolatban. Sokaknak van otthoni lakcímük is, sokan feketén dolgoznak, és rengetegen ingáznak. Erre a bejegyzés is kitér. Amin elgondolkodtam, hogy van-e út vissza? Illetve pontosabban szólva mi kell ahhoz, hogy az ember vissza akarjon menni Magyarországra, vagy más oldalról megközelítve, mit tesz az állam, hogy a sok kivándorolt ember, családok vissza akarjanak térni. Jelentem alássan, hogy ez utóbbival kapcsolatban még senki nem tett semmit. Mondhatnám például a szavazást, levélben nem szavazhattam, és ahhoz, hogy a jogaimat gyakorolhassam választhattam, hogy Münchenbe, vagy Berlinbe menjek. Egyik sincs közel. Berlin esetében ez 500 km autózást jelent, és egy egész napos programot. Igen, tudom, hogy sokak véleménye az, hogy ha nem élek otthon, ne is szavazzak. Van benne igazság, leszámítva azon részét, hogy azért a család otthon van, és az ő sorsuk is eléggé érdekel engem, valamint van otthon egy ingatlanom, és az esetlegesen arra vonatkozó jogszabályok elég közvetlenül érintenek. Az itt megkeresett EUR egy része is hazavándorol. Valamint a kormány is mutat érdeklődést irántunk, pont azért mert van ingatlanunk, persze főként az itt megkeresett jövedelem nagysága lenne érdekes, és hogy abból mennyit fizethetnénk be adóra.

Mi nem azért jöttünk el Magyarországról, mert annyira élhetetlennek éreztük, nem azért mert nem jól éltünk, egyszerűen egy olyan munkalehetőség jött szembe, amit vétek lett volna nem elfogadni. Az is biztos, hogy mióta itt vagyunk Wolfsburgban, nagyon sok dolgot másként látok, ami otthon volt. Amíg ott éltem benne, könnyebben elfogadtam, mert ugyan hallottam, hogy lehetne ezt másként is, de nem tapasztaltam. A magyarországi helyzetből próbáltam meg kihozni a legjobbat.

Mondok egy példát, ami engem leginkább érintett és leginkább szembeötlő a különbség, az az oktatás, az iskola. Ugye, én is ott jártam iskolába, főiskolára. Már az én gyerekkorom óta is sok dolog változott, hisz az én gyerekemet nem pofozták fel a tanárok az iskolában, engem viszont igen. De elég sok dolog megmaradt a régi rendszerből, és itt most nem arról beszélek, hogy mennyire lepattant rosszul felszerelt iskolák vannak. De azért erről is tudok beszélni. Nagyobbik osztálytermében, ha azt akartuk, hogy normális legyen a tábla, és tudjon rá írni a tanár (mert ugyan tudott, de már annyira kopott volt, hogy a gyerekek nem láttak semmit) akkor nekünk szülőknek kellett felújíttatni, de volt olyan eset is, amikor az iskola vezetői felkérték a szülőket, hogy aki tud vigyen be tányért, mert az ebédlőben nincs elég. És még sorolhatnám, hogy mivel segítettük az iskolát abban a két évben amíg nagyobbik oda járt. Szívesen segítettünk, megtehettük. És nincs de, ez a helyzet, ehhez alkalmazkodtunk. Az iskola udvara beton és por, nem voltak játékok. Osztálypénzből vettünk labdát. Az osztályteremben voltak legalább társasjátékok. Az egyik szülőnek köszönhetően pedig TV és DVD lejátszó is. A tanárnéni minden reggel főzött a gyerekeknek teát, ami már csak azért is jó volt, mert kellemes illat volt a teremben, és nagyban javította a hangulatot.

Az iskolai étkeztetésről is lehetne pár szót ejteni, akár arról, hogy mennyire egészséges, vagy nem, de egyszerűen arról is, hogy mennyire ehető vagy sem. Az én gyerekeim szerették a menza kaját, de épp ma láttam, hogy otthon az egyik iskolában répás zsemle volt az uzsonna. Répás zsemle. Még meg is magyarázták, hogy nem az volt a baj, hogy egy szelet répa volt a zsemlében, hanem az, hogy nem volt lereszelve. Tessék?  Nem értem. Aki igen, az pár szóban mesélje már el nekem. Az, hogy ár-érték arányban mennyire van/volt rendben ez a dolog, az egy más kérdés. Havi közel 10.000.- Ft-ot fizettem a gyerekeknek fejenként az étkezésért.

Az iskolai tananyag nagy, a gyerekeknek nem könnyű tartani a lépést. Nagyobbik olyan osztályba járt, ahol elvileg délután megcsinálták a leckét, és nem hozhatott haza mást, csak az üzenő füzetét, meg a tolltartót, de csak elvileg. Mivel a gyereknek járni kellett logopédiára, meg még bevállalt egy labdajátékot is, így sokszor előfordult, hogy bizony este nyolckor még leckét írt, ami egy hét-nyolc éves gyereknek nem annyira jó. Hétvégére is volt rendszeresen lecke. Biztos vagyok abban, hogy a tanárok is leterheltek, nekik is sok. A minden napi testnevelés biztos jót tesz a gyerekeknek, vagy jót tenne, ha meglennének hozzá a feltételek, mint tornaterem, és nem az lenne a program, hogy körbe kell futni az iskolát.

Ami nem változott azóta, hogy én iskolába jártam, az az értékelési rendszer, feketepont, kisegyes, nagyegyes, büntetés. A gyerek fáradt stresszes és ha hibázik, büntetés. Volt rá példa, hogy nagyobbik testnevelés órán azért kellett plusz kört fusson (hármat), mert lehajolt bekötni a cipőjét, és a tanár szerint csalt, mert biztos nem volt kikötődve a cipője. Az én gyerekem nem csal, és ez nem valami szülői fennsőbbség, egyszerűen lelkiismeretes. Fél órát sírt, nem azért mert futnia kellett, hanem mert igazságtalanul büntették meg. Volt olyan is, hogy fekete pontot kapott azért, mert beszélt a WC-n. Nem tudom a körülményeket, hogy hogy történt pontosan, de a gyerek iszonyatosan érezte magát. És nem, nem mentem be az iskolába megkérdezni a tanárnőt, hogy ugyan magyarázza már el, hogy ez mire jó, hanem azt mondtam a gyerekemnek, hogy legközelebb ne beszéljen a WC-n, de a cipőjét kösse be, mert ha nem akkor, el fog esni. Ez van, fogadja el a rendszert és alkalmazkodjon. Hiba.

A kötelező vallás- vagy etikaóra is érdekes, de erről nem sok véleményem lehet, mivel hamarabb elköltöztünk, mint ahogy ezt megtapasztalhattuk volna.

Persze nagyon sok jó élmény is érte az iskolában, szeretett odajárni, és mindkét tanítónénijét imádta. A mai napig emlegeti az osztályát, és nagyon megviselte a búcsúzás. Nem szeretnék általánosítani, minden iskola más és más, a tanárok szintén, de a rendszer ugyanaz, a keretek ugyanazok ahol a tanároknak tanítani kell.

Nézzük az itteni oldalt. Az iskola nem annyira jól felszerelt, nincsenek interaktív táblák, a szülők festették ki a termet, és a takarítási viszonyokról is írtam már, ami nagyon más, az a hangulat. Lehet játszani a folyosón, a teremben, nem kell csendben lenni. Az iskolának saját tornaterme van, és heti két testnevelés óránál nincs több. Nagyobbik szerint azért jó az itteni tornaterem, mert fűtik és itt még egyszer sem fázott, nem úgy, mint otthon. A testnevelés órán a kisebbek játszanak, de nagyobbik és osztálytársai például egysoros gördeszkán tanulnak deszkázni. Ehhez hozzátartozik, hogy van annyi ilyen gördeszka a suliban, hogy mindenkinek jusson. A szünetekben ezekkel is játszanak. Az iskolának több udvara is van. Vannak mászókák, rengeteg homok és trambulin is. Ezen kívül a harmadikosok (bizonyos szabályokat betartva – szülői engedély, tanári engedély, legalább három gyerek menjen) kimehetnek a közeli játszótérre tanári kíséret nélkül is játszani. Legtöbbször megy velük tanár is. Az iskola kezdetekor még nem gondoltam volna, hogy gondolkodás nélkül írom alá ehhez a szülői beleegyezést.

Az elsősöknek nem kell egyik napról a másikra iskolássá válni, van átmenet az ovi és a suli között. 5 és fél évesen el lehet kezdeni az iskolát. A gyerekek nem padokban ülnek, hanem párnákon, van egy csomó babzsák a teremben, ha valaki elfáradt lefekhet pihenni. A tanárnénihez oda lehet menni, akár órán is és meg lehet kérdezni dolgokat, még ölelést is kaphatnak. Nem feltétlen egyszerre haladnak. Aki gyorsabb, ügyesebb haladhat előre, akinek nem megy annyira azzal külön is foglalkoznak. Amikor kisebbik betegen itthon volt három napig, nem kapott leckét, vagy pótolnivalót, mert annyival előrébb jár, és ha véletlenül lemarad, akkor gyorsan be tudja pótolni. A tanár tehát tisztában van a gyerek képességeivel, ehhez hozzá tartozik, hogy 19-en vannak az osztályban, de év elején ebből a 19-ből kettő nem beszélt németül. De a húsvéti szünet előtti napon sem kellett semmit csinálnia amíg a többiek tanultak, csak rajzolt, mert ennyivel előrébb van. Persze kisebbik ezen fel volt háborodva, mert haladt volna tovább, és unta a rajzolást, de ilyen esetekre most már tett be könyvet a táskájába, hogy legalább olvashasson. Nem mintha nem lenne a teremben vagy 50 erre alkalmas könyv.

Nincs negatív értékelés, (ez nem azt jelenti, hogy aki nem tanul, az is jó jegyet kap, az bizony rossz jegyet kap) vagy ha igen, akkor ebben a formában: “jó, de ismerlek tudsz te ennél jobbat is”. A dolgozatokra nem csak jegyet kapnak, hanem pár dicsérő, bátorító szót is. A tanárok ismerik a gyerekeket, eddig bármelyik tanárhoz fordultunk kéréssel, kérdéssel mindig segítettek és egyből tudták, hogy miről van szó. Van büntetés is, az étkezőben csendben kell ülni annak, aki rosszalkodik, és itt nem arról van szó, hogy mondjuk beszél ebéd közben, mert az alap, de ha már nagy a hangzavar, akkor büntetésből nem engedik ki őket az étkezőből, és így nem marad idő megírni a leckét, akkor otthon kell megcsinálni. Egyik gyerek sem szeret otthon leckét csinálni. És hallottam már, hogy a tanárok itt is felemelik a hangjukat, akkor amikor rendet teremtenek. Nincs fekete pont, kisegyes vagy bármi más. Ha valaki nem csinálja meg a leckét az az ő baja, akkor ő nem tanul, ő marad le és neki nem fog sikerülni a dolgozata. Beleszámít az év végi “szorgalom” jegybe, de nem görcsölnek azon, hogy nem volt időm a hétvégén  befejezni a házit, ezért majd egyest fogok kapni. Nálunk mindkét gyerek lelkiismeretesen megcsinál minden írásbelit, a napköziben együtt a többi gyerekkel. Nagyobbik időnként hazahozza a német házit, főleg akkor ha szótárazni kell, de amit tud, azt megcsinálja egyedül.

Nem tanulnak rohamtempóban, és nem akkora ismeretanyagot kell elsajátítani, mint otthon. Harmadikban tanulják a szorzótáblát, az osztást, és nem tanulják a törteket. Az elsősök most még csak nyomtatott betűkkel tanulnak írni, nem kell a kezüket rászoktatni, hogy apró vonalak között is tudni kell szépen írni. Még egyszer nem láttam, hogy kijavították volna ha rondán írt le egy betűt, pedig rondán ír, de ír. Nagyobbik írását az osztályfőnöke nagyon szépnek látja, lehet pont ezért, mert itt nem olyan fontos kérdés ez elsőben, nem is tanulnak meg gyöngybetűkkel írni, de ez majd akkor derül ki, amikor kisebbik elkezdi az írott írás tanulását. Ellenben már elsőben tanulnak számítástechnikát, a harmadikosok pedig internetezni is tanulnak, például abból is lesz dolgozat, hogy hogyan kell használni a guglit. Az elsősök tanultak már az EU-s országokról, méghozzá minden EU-s ország zászlóját ki kellett színezniük, kisebbik rém büszke volt magára, hogy ő ismerte egyedül a magyar zászlót. Nagyobbikék matek órán részesülnek gyakorlati oktatásban is. Kimennek a boltba, kapnak egy listát, csapatban dolgoznak, meg kell keresniük a legdrágább, és a legolcsóbb terméket, ebben segítik őket az eladók is, mit hol találnak, milyen rendszer szerint pakolnak stb. Azután kapnak elméletben 10 EUR-t és be kell tudni ennyiből vásárolni a csapat számára egy reggelire. Listát kell írniuk, hogy mit vennének, mennyiért, mennyi pénzt használtak el, és mennyi maradt. Igaz a törteket még nem ismerik.

Itt is van vallásoktatás, első két évben lehet választani, hogy milyen vallással ismerkedjen a gyerek, harmadiktól pedig az összes világvallásról kapnak ismereteket. Egyik sem kötelező. Ha nem szeretném, hogy a gyerek járjon, akkor amíg a többiek órán vannak, addig akik nem járnak, azok egy külön teremben játszanak. Játszanak, és nem valami más foglalkozáson kell részt venniük. A vallásórákat a tanárok tartják, nagyon sokat színeznek, játszanak a gyerekek, a tanárnéni pedig mesél. Egyébként is fontos a játék az iskolában, nagyobbiknak az órarendjében van olyan óra, amikor otthonról kell bevinni társasjátékot, minden héten másnak, és azzal a játékkal játszanak. Egész órán játszanak.

Nem kapnak délután az iskolában répás zsemlét enni. Gyümölcsöt kapnak, vagy muffint, vagy joghurtot esetleg pudingot, vagy a napközis tanárnénik sütnek nekik egy adag gofrit. Ebédre is mindig van valamilyen zöldség, saláta és nagyon sokszor kapnak halat. Egyszer-egyszer mondják, hogy az ebéd egy része nem ízlett nekik, de általában nagyon elégedettek. Naponta 5 EUR az étkezés, de ebből kettőt fizet minden gyereknek a gyár (függetlenül attól, hogy a szülők bármelyike ott dolgozik-e), a rászorulóknak még kettőt az önkormányzat, de aki nem napközis, annak nem kell fizetnie semmit, a gyerek otthon eszik. Nem kötelező délután négyig az iskolában maradni, ez csak egy lehetőség.

Nincsenek a termekben TV-k, DVD lejátszók, a nyelvoktató termekben van projektor. Amikor valamelyik osztályban TV-t szeretnének nézni, akkor egész egyszerűen begurítanak egyet. Van egy magas szekrény, aminek az aljára kerekek vannak szerelve, abban van a TV és a DVD lejátszó. A tanárnéni vagy tanárbácsi óra elején begurítja a terembe a szekrényt, és a probléma meg van oldva.

Órák után gyorsan megcsinálják a leckét, már ha van, és utána megint csak játszanak. Rengeteg játék van a napközis termekben. Hatalmas doboz legok, társasjátékok, kreatív játékok, kártyák, a nagyobbaknak csocsó és rendelkezésükre áll egy CD lejátszó is, sokszor bekapcsolják a zenét és táncolnak. A  napközis tanár pedig beül a gyerekek közé és játszik velük, sőt behívja a szülőket is játszani. Én is mentem már be a napközibe a többi gyerek közé logikai feladatot megoldani, mondjuk nekem nem sikerült, de nagyobbiknak igen.

Az iskolaév elején még kisebbik úgy gondolta, hogy Magyarországon kellett volna iskolába járnia (főként a barátok miatt), de mostanra már szerinte ez a világ legjobb iskolája. Nagyobbikban vannak nosztalgikus érzések, de határozottan nem szeretne Magyarországon iskolába járni.

Ebből az iskolarendszerből visszatérni a magyarba. Nehéz. Ha nem magántanulói státuszban van otthon a gyerek, és nem vizsgázik fél évente, nem is tudom hogy lehet megoldani. De ilyen távolságból a fél évente való vizsgázást sem könnyű megoldani, hát még messzebbről. Nem mondom, hogy lehetetlen. Itt életkorának megfelelő osztályba lehet beíratni a gyereket, nem kell osztályt ismételni, kap időt, hogy beérje a többieket, hogy megtanulja a nyelvet. Ha most visszamennénk nem hiszem, hogy vissza tudnám íratni őket a saját osztályukba, nem hiszem, hogy az iskola felvállalná, hogy mindent bepótoljanak, és mi nem kértük a magántanulói státuszt, tehát nem vizsgáznak félévente. Egyébként néhány forrás szerint 2012 óta nem is lehet a külföldön tanuló gyerek magántanulói státuszban, a visszatérés mikéntjéről, vizsgákról az adott iskola igazgatója dönt. Ebből számomra az jön le, hogy ez minden iskolában, esetben más és más. Hogy mi alapján dönt az igazgató, arról nem találtam információt. Másfelől EU-s ország lakójaként joga van életkorának megfelelő osztályba járni. Biztos megtalálnánk a megoldást ha arról lenne szó, de nincs. Mivel eleve úgy vágtunk bele a dologba, hogy nem tervezünk hazamenni, amíg iskolába járnak a lányok, nem is jártunk utána. Nem biztos, hogy szeretném ha a gyerekeim egyszerre két iskolába járnának, még ha az egyikbe csak virtuálisan is. Én nagyon szeretem, hogy iskola után el tudnak menni biciklizni, játszótérre, és minden nap a barátaikkal töltik a délutánokat. Maximalista szülőként, aki jót akar a gyerekének, azt szeretném, hogy gyerekek legyenek, játszanak és érezzék jól magukat. Igen a tanulás is fontos, meg a tudás, és hogy majd kiváló egyetemet végezzenek, de most még ne ezen kelljen gondolkodniuk. Pont elég nyomás az, hogy nagyobbiknak egy év múlva új iskolába kell menni, és nagyon jól kell beszélnie németül, hogy felvegyék gimnáziumba.

Az sem mellékes, hogy Magyarországon az apukájuk annyit dolgozott, hogy alig látták. És apukájuk sokkal többször volt stresszes, ideges, türelmetlen, mint itt. Itt ha apa hazajön, akkor még van idő játszani is akár, vagy apa tud segíteni a leckében. Ez elég ritka, de a németben azért jobban járunk ha őt kérdezik a lányok, mint ha engem. Az is tény, hogy Magyarországon a Zuramat nem várná ilyen munka, ilyen lehetőség, ilyen fizetés. Magyarország ebből a szempontból nem nagy, a piac szűkös, és mindenki ismer mindenkit, és tény, hogy számít, hogy ki kinek a kije, ki kivel “mutyizik”. Ezzel szemben itt a kiválasztás lényege az, hogy az ember mit tud, milyen tapasztalatai, szakmai múltja, ismerete van. Itt még 40 felé közelítve is megvannak a lehetőségek, van karrierút, szakmai pálya, jó munkahely – és nem csak egy kis ország uram-bátyám köreiben, hanem a legnagyobb vállalatoknál, és nem csak az itteni központokban, hanem akár Európa vagy a világ bármely pontján lévő leányvállalatoknál is. Tudom, hogy a pénz nem boldogít, de a pénztelenség meg egyenes boldogtalanná tesz. Magyarországon tudom, hogy nem egy ismerősnek okozott gondot befizetni a havi ebédpénzt, és nem mehetett a gyerek osztálykirándulásra, nem azt mondom, hogy itt mindenki jól él, de azt látom, hogy itt nagyon sokan be merik vállalni a harmadik, negyedik gyereket is. Igen, a családi pótlék összegének különbsége is szabad szemmel határozottan jól látható. Összehasonlíthatatlanul nyugodtabb az élet. Abban szerencsénk van, hogy elsőre sikerült egy elég jó városba költöznünk, de ez véletlen.

Hosszasan lehetne arról is beszélni, hogy hol mennyit lehet keresni, és miből hogy lehet megélni. Nincsenek illúzióim arról, hogy itt is mindenki szabályosan van bejelentve, és itt minden annyira tökéletesen működik, mert nem.

Nem állítom, hogy mindenki így gondolja, ez csak a mi személyes példánk, biztos vagyok benne, hogy ahányan vagyunk a  nézőpont annyiféle.

Tehát ha mi valamilyen nosztalgikus indíttatásból valaha, valami csoda folytán mégis vissza szeretnénk költözni Magyarországra, a gyerekeink nem hiszem. Azok a gyerekek akik kint születnek valamelyik határon túli országban legyen az Anglia, Németország, az USA vagy bármely más ország, és ott töltik a gyerekkorukat nem hiszem, hogy tömegesen özönlenének vissza Magyarországra, hiszen nekik az az ország nem az otthonuk, hiába tudják a szüleiktől, hogy magyarok, vajon mit jelent ez nekik? Mi sem megyünk haza látogatóba, mindössze két vagy három alkalommal évente, és a gyerekeinknek ezek csupán kirándulások lesznek, ahol nem az ország a fontos, hanem a nagyszüleik, és a barátaik.  Azt gondolom, hogy Magyarország a kisgyerekes kivándorló családokkal, ezzel a nemzedékkel veszít a legtöbbet.

Farsang

Március első hetében tartották az iskolában a farsangot. Az én gyerekeim már jóval hamarabb elkezdtek izgulni, hogy lesz-e farsang az iskolában, vagy sem. Mondogattuk nekik, hogy biztos, de nekünk sem volt halvány fogalmunk se arról, hogy errefelé mi a szokás. Ilyenkor mindig biztos pont, hogy a boltokban megjelennek az adott ünnephez kapcsolódó termékek, jelen esetben mindenféle jelmez és kiegészítő. A lányok amint meglátták az első jelmezes kipakolást, át is nézték az egészet. Kezdődhetett a “ki mi legyen farsangkor” játék. Szerintem logikus lenne felhasználni a novemberben halloweenkor használt cuccokat, de a gyerekeim teljesen más logika szerint gondolkodnak. Egyrészt már miért kellene ijesztő jelmez farsangra, másrészt azt már mindenki látta, ami nem igaz, mert nem az osztálytársaikhoz kopogtak be, és ráadásul sötét volt, de ilyen apróságok egyáltalán nem illeszthetőek be a gyermeki logikába.

Minden egyes boltba menetelkor átnéztük az összes, de tényleg az összes jelmezt, többször is. Nos, a jelmezek nagyon drágák voltak, és iszonyat rossz volt a minőségük. Szerencsére, vagy nem szerencsére de egy darab sem volt a méretükben, ha meg igen, akkor nem azok szerettek volna lenni. Az interneten is szétnéztünk, de mégse mertem rámondani az igent a rendelésre, mert hasonlóan drágák voltak, mint a boltban, csak még a minőségét sem tudtam megnézni, valamint a méret is kétséges volt.

Az előző években nagyon könnyű dolgom volt a jelmezekkel, mivel Hencsilla (nővérem) varrónő és igen kreatív. Pont ellentéte nekem, én nem tudok varrni, és a kreatív ötleteimet is másoktól lopom. Egyszer varrtam a lányoknak farsangi jelmezt, hülye ötlet volt. Az egyiknek vízmanó, a másiknak tűzmanó jelmezt szántam. Éjszakákon át varrtam krepp papír csíkokat egy-egy pulcsira, és nadrágra. Azután elérkezett a farsang napja az oviban, nagyobbik beteg lett, kisebbik közölte, hogy ő a nővére nélkül ugyan semmilyen manó nem lesz, inkább a nővérem által készített kockásfülű nyúl jelmezt veszi fel, így is lett. Itt fogadtam meg, hogy soha többet. Tehát a bevett módszer az volt, hogy telefonáltam nővéremnek és leadtam a rendelést, hogy ki, mi szeretne lenni, ő pedig elkészítette a jelmezt. Egyszer vettünk Olaszországban is, mert ott volt olyan Winx tündéres jelmez amit a lányok szerettek volna, és síelés közben teljesítettük az óhajukat, de Nővérem bármit elkészített, tulipán, fagyis vagy amit a lányok csak kitaláltak. A mai napig megvan az összes jelmez, és időnként belebújnak, persze  már kicsi rájuk, de ez nem zavarja őket. Én tettem egy javaslatot, hogy igazán lehetnének magyar turisták. Kapnának egy térképet a kezükbe, és magyarul hangosan, és lassan beszélnének mindenkihez. Nagyobbiknak még tetszett is az ötlet, de azután valamiért mégis ellenállt.

Közeledett a farsang és kaptunk egy papírt a suliból, hogy Rosenmontag lesz. Mi persze csak néztünk,  hogy mi is az a Rosenmontag, de a lányoknak nagyon magabiztosan mondtuk, hogy ez a farsang és kész. A Rosenmontag amúgy a húshagyó kedd előtti hétfő. Gugli segítségével: “A legnépesebb farsangi kirajzás napját Rosenmontagnak, azaz a Rózsák Hétfôjének nevezik, ám az elnevezés körül viták vannak. Egyesek abból eredeztetik, hogy a pápa a középkorban aranyból csináltatott, gyémánttal kirakott rózsákat. A rózsákat olyan személyeknek, városoknak, vagy kolostoroknak adományozták, akik, és amelyek “a hit megbízható harcosainak” bizonyultak.Mások szerint a Rosenmontag a rasen igébôl származik, amely azt jelenti: vidámnak lenni, tombolni, ôrjöngeni. Bajorországban a Rosenmontagot Blauer Montagnak is nevezték, amely a blaumachen szóból eredeztethetô, s annyit tesz: nem dolgozni, lógni. S valóban: Németországban hétfôn a farsang miatt sokan csak félgôzzel dolgoztak, ha nem éppen az utcán lógtak.” Röviden farsang.

Biztos, ami biztos Zuram bement az iskolába, hogy megérdeklődje, hogy mi ennek a menete. Az osztályfőnök mondta, hogy egész nap buli lesz, reggel mehetnek már jelmezben, tanulni nem fognak, disco lesz, meg mindenféle móka és kacagás. Lehet bevinni sütit, de ne sokat, csak keveset, mert az előző évek tapasztalata alapján minden gyerek annyit vitt, hogy az egész osztálynak elég legyen, ezért kimaradt egy csomó. Én ennél a pontnál már tudtam, hogy fánkot fogok sütni, hagyományos szalagos fánkot, de mivel az osztályban nem tudják majd megkenni, így mégse annyira hagyományos lesz, meg fogom tölteni! Mivel még soha nem csináltam ilyet, a végeredményben nem voltam biztos.

A jelmez beszerzését nem kapkodtuk el, de nem is halasztottuk az utolsó pillanatra. Februárban jöttek Zuram szülei hozzánk látogatóba, így mindenképp mentünk Berlinbe a reptérre eléjük. Hamarabb indultunk, hogy tudjunk sétálni egyet, de a sétából jelmezvadászat lett. Megálltunk az Alexanderplatznál, ahol van egy Galeria, ami hatalmas, nincs az a nő, aki ne tudna itt pár órácskát eltölteni, csak úgy. No mi gyorsan megkerestük, hogy hol vannak a jelmezek, nem volt nehéz dolgunk, és az eddigi kínálathoz képest egy sokkal jobbat találtunk, rengeteg jelmezzel, mindenféle méretben. Szerencsére a jelmezek tematikusan voltak pakolva, fiúknak, lányoknak, felnőtteknek, azon belül is, egyenruhák, állatos jelmezek stb. Elkezdődött. Minél több időt töltöttek a lányok válogatással annál jobban csökkent Zuram türelme. Elosztottuk, ő ment nagyobbikkal, én meg kisebbikkel. Számtalanszor körbejártunk, de nem tudtak dönteni. Zuram teljesen kész volt. Ekkor bevetettem minden rábeszélő képességemet, és igyekeztem irányítani a választást, innentől kezdve gyorsan ment. Kiderült, hogy kisebbik pont az szeretne lenni, amire én is gondoltam. Mi végeztünk, de Zuram és nagyobbik még mindig keringtek. Türelem elfogyott, gyerek lassan kétségbe esett. Éreztem, hogy cselekedni kell, gyorsan gyereket cseréltünk, kisebbik a Zuramé, én meg elkezdtem nagyobbikkal körbejárni, és két perc múlva kiderült, hogy pont az szeretne lenni, amire én is gondoltam. Választottunk még egy-egy kiegészítőt, hogy teljes legyen a kép, és már, MÁR indulhattunk is a reptérre.

Visszamentünk az autóhoz, GPS bekapcsol és indulás. De valami nem stimmelt, erre akkor jöttünk rá, amikor már másodszor kerültük meg ugyanazt a háztömböt. A GPS össze-vissza beszélt, de azért harmadszor is megkerültük, negyedszer is. Az idegesség a kocsiban a tetőfokára hágott. Nagyobbik szeretett volna tanácsokat adni, de megkértük, hogy ne tegye, nem alkalmas a pillanat. Azért csak sikerült rájönni, hogy valami a cél beállításával nem stimmelt. Mivel új volt a navigáció, így okozott némi meglepetést. Hiába állítottuk be új célnak a repteret, addig nem akart odavinni minket míg az előző célt el nem értük, de mivel az előző cél az Alexanderplatzon elérhetetlen volt, mivel sétáló utca, így keringtünk körbe-körbe. Nem volt mókás. Utólag sem az. Azért csak sikerült elindulni a reptér felé és még oda is értünk időben.

A lényeg, hogy a jelmezeket beszereztük. A Rosenmontag előtti pénteken volt a mellettünk lévő suliban a farsang. Láttuk, hogy ott minden gyerek jelmezben megy, egész komoly jelmezek voltak. Zuram rámutatott egy srácra, akinek be voltak kötözve a karjai, és mondta, hogy szegény hogy összetörte magát, még a feje is be van kötve, rá kellett mutatnom, hogy a lábai is be vannak kötözve, és nem összetörte magát, hanem ő lesz a múmia a farsangon.

A farsang reggelén eléggé izgult mindenki. A lányok sminket követeltek, és nem igazán tudtak leülni reggelizni sem. Én a fánkokat már bedobozoltam, sikerült megtölteni volt csokis és lekváros is. Sminket nem vittem túlzásba, mégse Halloween, valamint a jelmezük sem indokolta. Nagyobbik kalóz, kisebbik Monster High valami lett, azért valami, mert nem igazán Monster High-os jelmez, viszont volt a ruhán egy koponya, így el tudtuk vele hitetni, hogy tuti Monster High. (Igen, a Monster High, az a döglött Barbie.) Aznap autóval vittük őket iskolába, így nem láthattuk, hogy a többiek is tényleg jelmezben mennek-e. Zuram végig azon izgult, hogy jajj nagyon reméli, hogy mindenki jelmezben megy, nehogy a lányok kényelmetlenül érezzék magukat. A suliban azután szembejött egy pókember, majd egy cowboy, majd még egy pókember, egy tündérféle, meg boszorkány, és ismét egy pókember. Mindenki megnyugodott, a gyerekek jelmezben vannak, kicsit sok a pókember, de ez nem számít annyira.

A lányok eltűntek a termeikben, én meg hazamentem, és otthon izgultam, hogy remélem jól érzik magukat. Amikor mentem értük, akkor is még jelmezben voltak a gyerekek, akik hazafelé tartottak. Én raktam be az enyémeknek váltóruhát, de sejtettem, hogy eszük ágában sem volt átöltözni. Naná! Természetesen egyik gyerek sem volt a napközis teremben, így nekivágtam, hogy megkeressem őket. A gyerekek le-föl rohangáltak, és rajtam kívül is még vagy 4-5 anyuka mászkált tanácstalanul a folyosókon. Igyekeztem hang után tájékozódni és a legnagyobb hangzavar a Freizeitheim felől jött. Elindultam arra, és próbáltam ismerős arcot, gyereket keresni, de egyet sem láttam, vagy csak nem ismertem meg jelmezben. Ekkor végre megláttam kisebbik tanárnénijét, és megkérdeztem, hogy merre van az én kis drágám, de mondta, hogy fogalma sincs, mert minden gyerek rohangál össze-vissza, és nagy a zaj, nem bírja követni őket, egyet tud csak javasolni, nézzek körbe. Beléptem az étkezőbe, ahol sötét volt, disco zene szólt, a gyerekek közül senki sem táncolt, de 5 másodpercenként változtatták, hogy milyen zene szóljon. Ekkor megláttam az egyik gyerekemet, majd a másikat. Nem voltak elragadtatva attól, hogy megláttak, mert nagyon jól érezték magukat, azért egy rövid kis ellenkezés után elindultak velem haza. Jelmezben természetesen.

Elmesélték, hogy egész nap játszottak. Voltak sorversenyek, ahol mókás ceruzákat nyertek. A gyerekek értékelték egymás jelmezét, és mindenkit megtapsoltak, de természetesen a disco volt a legizgalmasabb, habár táncolni nem mertek, de attól még “király”. A fánk mindenkinek ízlett, nem fogyott el az összes, de azután kiderült, hogy ki nem dobták, hanem másnap a fiúk befalták a maradékot, úgy, hogy kisebbiknek nem jutott, ami szerinte felháborító. Hazafelé, pár néni megdicsérte őket, hogy milyen jól néznek ki, ettől persze fülig ért a szájuk. Nem is ők lettek, volna, ha nem arról beszéltek volna egész úton, hogy ki minek fog öltözni jövőre.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

 

Nyitott kapuk

Márciusban az iskolában megrendezték a “nyitott kapuk” napját, ez annyit jelent, hogy bemutatják az iskolát az érdeklődőknek. Erre a rendezvényre szombaton került sor, hogy minél többen el tudjanak menni. A gyerekek készülnek egy kis műsorral, a tanárok pedig bemutató órákat tartanak. Ezek az órák nagyon messze vannak az igazi óráktól, mivel 15-20 percig tartanak.

Előzőleg már aláírtunk egy papírt, hogy nagyobbik részt vehet az angol órán, és megyünk is megnézni. Én, mivel a lelkes anyukákat felkérték, hogy vigyenek süteményt, így répatortát sütöttem. Sütöttem még almás pitét is, de abból nem vittünk be, mert a Zuram élénken tiltakozott az almás pite másokkal való megosztásával kapcsolatban. Pogácsát is sütöttem, de azon sem osztozkodtunk. A répatortát, hát azt felőle bevihettük volna az egészet, annyira szereti. Amikor készítek mindig közli, mintegy mellékesen, hogy de hisz ő nem nyúl. Ennek indiai barátaink is örülnek, mert ezt a gyerekeik is hallották, amikor nálunk voltak, és azóta az 5 éves kislány mindig közli az anyukájával, hogy: de hát én nem vagyok nyúl – amikor répát próbálnak vele etetni. Mondtuk, hogy nálunk a gyerekeknek azt mondják, hogy ha megeszik a répát akkor megtanulnak fütyülni, de az én gyerekeim speciel pont vágják, hogy ez baromság, mivel én nem tudok fütyülni, márpedig rengeteg répát eszem, és nem arról van szó, hogy csak kicsit tudok fütyülni, és nem szépen, semennyire nem tudok, maximum sziszegni. Emlékszem mikor gyerekek voltunk a nővérem mennyit próbálkozott, hogy megtanítson. Hiába. Ő bezzeg tud. Van is bennem fütyülés féltékenység, nem igazán bírom ha valaki fütyörészik a környezetemben.

A répatortát már előző nap bevittük az iskolába biztos, ami biztos. Az igazgató irodájánál gyűjtötték a sütiket egy asztalon, egy darab kézi készítésű nem volt még ott, mikor mi odaértünk, csak bolti, de szombatra már egész sok házisüti gyűlt össze. Valami csoda folytán sikerült odaérnünk kezdésre, pedig amilyen tempóban a lányok készülődtek erre nem sok esély volt. Nem voltak sokan az iskolában. Mivel fogalmunk sem volt róla, hogy mi fog történni, vagy mi a program, így a hátsó bejáraton mentünk be, majd előre sétáltunk az iskola azon részébe, ami közös a szakiskolával, itt van a színpad. Itt valamivel többen voltak, de még így is volt ülőhely a kikészített székek között. Az igazgatónő, amikor meglátott bennünket odajött hozzánk. Volt nála egy csomó papír, kiderült, hogy azon van a program. Kaptunk is egy lapot, így már tudtuk, hogy mire számíthatunk.

Az igazgatónő nagyon kedves volt, mint mindig. Mindkét gyereket megdicsérte. Elmondta, hogy szerinte mindkét gyerek nagyon gyorsan, és nagyon jól beilleszkedett az iskolában. Nagyobbik fantasztikus jó matekból, és a német is egyre jobban megy, kisebbik pedig egyszerűen gyors és ügyes, teljesen mindegy, hogy miről van szó. Látja, hogy a gyerekeknek vannak barátaik. Nagyobbik, ahogy dicsérték, úgy vörösödött el, ebből is látszódott, hogy érti, hogy miről van szó. Az igazgatónő felajánlotta nagyobbiknak, hogy menjen fel nyugodtan a színpadra énekelni a többiekkel, mert tudja, hogy ezt a dalt közösen tanulták. Nagyobbik visszautasította az ajánlatot, mondta, hogy ő annyira nem szeretne szerepelni, sőt semennyire. Ezután kezdődött a műsor.

Mondhatnám, hogy a szokásos műsor következett, nagyjából amit már láttunk az évnyitón is. A gyerekek közösen énekeltek, németül és spanyolul is, utána jöttek a kis táncoslányok, flamenco bemutatóval. Volt hangszeres zene is, a gyerekek furulyáztak, nagyobbik egyik osztálytársa zongorázott. Nagyon ügyesek voltak, és nagyon kedves műsor volt. A gyerekeket felkészítő tanárnő hatalmas tapsot kapott. Meg is érdemelte. Ezekben az előadásokban az tetszik leginkább, hogy látszik a gyerekeken, hogy nem kényszerből csinálják, nem kell ünneplős ruhába öltözni. Van az iskolának egy egyenpólója, a legtöbb gyerek azt viseli, de ha valaki otthon felejtette, akkor sincs semmi gond. A tanárok és a gyerekek sem feszengenek, olyan, mintha minden magától menne.

Az előadás befejeződött, kezdődhettek a bemutató órák. Mi ahhoz a termehez mentünk, ahol várhatóan az angol bemutató óra lesz. Nagyban segítette a tájékozódásunkat, hogy ez az információ ki volt írva a terem ajtajára, valamint nagyobbik angol tanára ott állt, az ajtóban, és kedvesen beinvitált bennünket a terembe. Nagyobbik leült az egyik párnára, kisebbik is szeretett volna csatlakozni, de mivel ő nem tanul angolul, így nem tudtuk, hogy mit tegyünk, engedjük-e, vagy ne. Zavarunkat a tanárnő oldotta fel azzal, hogy megkérte kisebbiket, foglaljon helyet nagyobbik mellett, majd megbeszélte nagyobbikkal, hogy segítsen a testvérének. Nagyobbik lelkesen bólogatott, kisebbiknek meg fülig ért a szája, hogy nem marad ki semmiből. A tanárnő ismerte kisebbiket is, mert tartott már pár órát (nem angolt) kisebbik osztályának is.

Egyre több gyerek és felnőtt szivárgott be a terembe, de így sem volt 15 gyereknél több, felnőtt meg még annyi se. A felnőttek jórészt kint beszélgettek a folyosón és a sütiket kóstolgatták. A tanárnő elkezdte az órát. Elkezdtek játszani. Bingoztak. Ezzel a játékkal tanulják a gyerekek a szavakat és a számokat. Nagyobbik és kisebbik egy csapat voltak, ketten kapták a kártyákat, így nagyobbik könnyedén tudott segíteni. A bingo nyertese ment ki a táblához, és ő irányította a játékot, a következő nyertesig. Az én lányaim is nyertek, ők ketten mentek ki a táblához, és úgy csinálták, hogy az adott szót, vagy számot nagyobbik kisebbik fülébe súgta, ő pedig hangosan megismételte azt. Nagyon jó csapatot alkottak. Én és a Zuram pedig büszkén húztuk ki magunkat, egyrészt, hogy milyen jó testvérek, másrészt pedig, hogy úgy tűnt tényleg jól beilleszkedtek, egy pillanatig nem gondolkodtak azon, hogy mit mondanak nekik németül, mindent jól csináltak.

Itthonról nem könnyű megítélni, hogy mennyire illeszkedtek be, mennyire beszélik a nyelvet. Azt érezzük, hogy baj nincs. A tanárok visszajelzései jók, de más őket látni az iskolai környezetben saját társaikkal, figyelni, hogy valószínűleg ez így mehet minden nap, minden órán. Mert valójában nem sok fogalmunk van arról, hogy mit és hogyan csinálnak az iskolában. A füzeteiket, mappáikat át tudjuk nézni, de a párbeszédeket nem halljuk, azt, hogy hogyan játszanak, vagy nem játszanak nem látjuk, nem látjuk, hogy jelentkeznek-e órán, és ha igen felszólítják-e őket, jól válaszolnak-e. Csalódottak-e, vagy épp ellenkezőleg. Rossz élményeik nem nagyon vannak, mert minden nap szívesen mennek, és jókedvűen jönnek. Iskola után rohannak találkozni a barátokkal, vagy hozzánk kopognak be a barátok. Kisebbik időnként komoly csatákat folytat a  mexikói kisfiúval és annak nővérével, ami annyiból áll, hogy a kisfiú megüti őt, ő visszaadja, a kissrác nővére meg számonkéri kisebbiket, hogy miért bántja az ő testvérét. Kisebbik ezen rendszeresen kiborul, már odáig fajult a vita, hogy a kissrác nővére azt mondta, hogy behívja az apukáját. Kénytelen voltam azt mondani kisebbiknek, hogy de az ő apukája erősebb, tekintve, hogy a kissrác apukája nem éri el a 170 cm-t, így elég meggyőző voltam. Mindig megbeszéljük, hogy ne hagyja magát, ha bántják adja vissza. Nincs jobb ötletem. Persze ő attól tart, hogy a tanárnéni megbünteti ezért, de erre még soha nem volt példa. De ebből is csak annyi jön le, hogy pont úgy mennek a dolgok, mint bármely más ilyen korú gyerekek között.

Az angol bemutató órán a bingo után új játékba kezdtek, leültek a földre egy asztal köré, a tanárnéni is, és egy mesébe kezdett. A mese kis békákról szólt, akiknek nagyon melegük volt, ezért beleugrottak a vízbe. A gyerekek minden mondatot ismételtek, és igen jó drámai előadó képességről tettek tanúbizonyságot. Közben a gyerekek jöttek-mentek, aki megunta a játékot átment másik terembe, aki akart maradt, és közben új gyerekek is csatlakoztak. Jöttek az 1-2 éves kistesók is, mert a békák nagyon érdekesek voltak. Az egyik picuri beült a tanárnéni ölébe, és úgy játszottak együtt tovább. A mi lányaink észre sem vették, hogy mi ott vagyunk. Lassan elérkezett  a program vége, de a gyerekek nem akarták abbahagyni a játékot. Kimentünk hát a folyosóra elvegyülni, rögtön össze is futottunk a lengyel hölggyel, aki valahol elhagyat a férjét és a kislányát az iskolában, őket kereste. Segíteni nem tudtunk, de beszélgettünk egy kicsit. Most is nagyon kedves és közvetlen volt.  Amikor véget ért a mese kihívtuk a lányokat, hogy induljunk, mert délutánra vendégeket vártunk egy jó kis grillpartira.