Az általános iskola vége

Németországban ugye a Grundschule, vagyis az általános iskola mindössze négy éves, mint Magyarországon az alsó tagozat, csak itt a negyedik év után dönteni kell. Mi két éve költöztünk ki, nagyobbik akkor kezdte a harmadik osztályt, és amilyen gyorsan repül az idő, már befejezte a negyediket is. Negyedik év végén pedig ki kell választani a soron következő intézményt, amelybe a gyerek még jó pár évet fog járni. Ez lehet Realschule, Hauptschule, Gesamtschule és a Gymnasium.

Kis áttekintés:

“Középiskolák:
Hauptschule: alapvető általános oktatást biztosít a tanulóknak ötödik osztálytól a kilencedik osztályig. A tizedik osztály keretében a tanulók további képesítést szerezhetnek (középiskola felső osztályok, vagy szakiskola=Berufsschule)
Realschule: a középiskola (Hauptschule) és a klasszikus gimnázium között áll. Szélesebb körű oktatást biztosít a tanulóknak, mint a Hauptschule, és általában az ötödik évtől a tizedik évig tart. A Realschuleban megszerzett bizonyítvánnyal a diákok szakiskolában tanulhatnak tovább.
Gymnasium: magasabb fokú középiskolai oktatást biztosít a tanulók számára, és általában az ötödik évtől a tizenharmadik évig terjedő időszakot foglalja magában. A tizenharmadik év végén a tanulók érettségi vizsgát tesznek (Abitur), amely egyetemi jelentkezésre jogosít.
Gesamtschule: ugyanazokat a tantárgyakat oktatják, mint más középiskolákban, az ötödik évtől a kilencedik vagy a tizedik évig. A Gesamtschule integrálja a három előbbi középiskola pedagógiai és szervezeti tartalmát, egyes tárgyakatazonban a 7. osztálytól kezdve kétféle szinten (magasabb alacsonyabb) oktatnak, a későbbi orientáció szerint. A Gesamtschule-ból átjárható az összes többi középiskolaiforma. Az érettségi vizsga ugyanazokkal a feltételekkel szerezhető meg, mint más hagyományos iskolában.” forrás: KATT
Már félévkor nagyon izgultunk, mert le kellett adni előzetesen, hogy melyik iskolát választjuk, illetve a gyerek melyiket választja, mert teljesen komolyan gondoltuk, hogy bizonyos keretek között választhat ő. Mivel az iskola köteles egy javaslatot tenni, hogy melyik típusba járjon a gyerek, ezért legalább emiatt nem fájt a fejünk. Egyértelműen a Gymnasium szó szerepelt a javaslaton.
Amikor elkezdte a harmadikat, majd eltelt fél év, majd még egy fél év még nem tudhattuk, hogy lehetséges-e, hogy majd valamikor gimnáziumba járjon. Azt tudjuk, hogy okos, meg szorgalmas, ebben semmi hiba nincs, de az, hogy járhat-e gimibe nagyban függ attól, hogy milyen szinten sajátítja el a német nyelvet. Két év azért nem olyan hosszú idő, és nem elég csak valamennyire beszélni a nyelvet, hiszen ezen a nyelven kell majd a gimnáziumban tanulni az összes tantárgyat. Az osztályfőnöke és a tanárai azt javasolták, hogy ha nem megy majd annyira a német, akkor válasszuk a Gesamtschulét, hisz ugyanúgy le tud majd érettségizni, mint a Gymnasiumban, de a Zuram kollégái meg azt mondták, hogy ha ha, az egyetem szempontjából a leggyengébb Gymnasium is jobb, mint a legerősebb Gesamtschule. Köszi, ezzel nem sokat segítettek.
Azután ahogy jöttek az eredmények, egyre kevésbé izgultunk (na jó, én igen, mert a jó eredményektől függetlenül a rendszer ismeretlen), negyedik osztályban nagyobbiknak az összes dolgozata 1-es lett (ez a legjobb jegy, a 6-os a legrosszabb) és ráadásul ezeknek a dolgozatoknak a többsége 100%-os volt, de volt hogy a plusz feladatok elvégzése miatt még jobb is. Németből még nem kaphatott jegyet, de elég jók lettek a dolgozatai, főleg a szövegértés, a helyesírás már egy kicsit más kérdés, a tollbamondás volt, hogy nagyon jó lett, volt, hogy nem annyira. Félévkor beleegyeztünk, hogy kapjon jegyet egy másik tantárgyból, amiből még szintén nem kaphatott volna. Kicsit aggódtam, hogy ezzel jót teszünk-e, vagy sem, de nagyobbik bírta a tempót, jók lettek a dolgozatok.
A gimi kiválasztása nem volt egyszerű, de sikerült, és nagyobbik tényleg nagyon, nagyon szerette volna, ha felveszik, napi szinten téma volt. Be is írtuk a naptárunkba a dátumot, hogy mikor kell majd menni beiratkozni. A beiratkozáshoz nem kell más, mint a legutolsó bizonyítvány, a Grundschule ajánlása, valamint mindkét szülő, és nem árt a gyereket sem vinni. Ennyit tudtunk. A beiratkozás előtt pár nappal mondtuk nagyobbiknak, hogy kérje már el azt az ajánlás izét, mert nem tudjuk beíratni, gondoltuk legutolsó bizonyítványnak jó a félévi, mivel nincs más, és még vagy másfél hónap hátra volt a suliból.
Nagyobbik nem siette el megkérdezni, hogy hogy is megy ez az egész, konkrétan nem kérte el a papírt, de neki volt igaza, mert a beiratkozás előtt 3 nappal odaadták kérés nélkül is. Jött haza az iskolából, iszonyat szomorú arccal, kisebbikkel együtt. Beléptek az ajtón, nagyobbik bűntudattal a képén csak annyit mondott, hogy valamit meg kell mutatnia, kisebbik csóválta a fejét, hümmögött, és csak annyit mondott, hogy hát anya, hát anya, ezt látnod kell, közben húzgálta a száját, lesütötte a szemét, és pofákat vágott. Már eléggé megijedtem, és kérdeztem, hogy a bizonyítványról van-e szó, mire szomorúan közölték, hogy igen, közben nagyobbik mint egy lassított felvételben vett elő a papírt a táskájából. Mondtam, hogy tuti nem olyan rossz, ne szomorkodjon, tudom, hogy sokat tanult, de adja már oda. Végre odaadta, és egy tantárgy kivételével minden 1-es volt a bizonyítványban. Néztem, és nem értettem, ekkor mindketten elröhögték magukat. Szerintem egész úton haza az iskolából ezt gyakorolták, és baromi jól csinálták.
Természetesen nagyon megölelgettem, és nem tudom elmondani mennyire büszke vagyok rá. Pláne miután elolvastam a szöveges részt is. Németből elérte a tanításhoz szükséges korának megfelelő anyanyelvi szintet (akcentussal). Kiemelték, hogy a földrajzot spanyolul teljesítette kiválóra, külön dicséretet kapott matematikából, számítástechnikából, zenéből, rajzból és technikából (igaz ez a itt nem két külön tantárgy, de magyarul ez lehet a megfelelője).
De ami a legjobban megmelengette a szívemet az az, hogy személyiségét nyitottnak jellemezték, olyannak, aki barátságos és szociálisan érzékeny. Az a gyerek, aki Magyarországon is jól teljesített, de inkább magába zárkózott és nem kifejezetten barátkozott, az a gyerek két év alatt kinyílt, állandóan vigyorog, és a legnagyobb bánata az, ha unatkozik.
Egyedül angolból kapott kettest, ami egyrészről csodálatra méltó, hisz meg kellett tanulnia németül, és németül tanulja az angolt, mellette elkezdte a spanyolt is, amit a többiek már két éve tanultak, de azt is behozta, másrészről csalódás, mert az összes dolgozata egyes volt egész évben ennek ellenére félévkor hármast kapott, mert nem volt elég aktív, miután szóltunk hogy hahó, itt jelentkezni kell, mert beleszámít a jegybe, onnantól aktivizálta magát. A tanár mondta neki, hogy szívesen adott volna neki egyest év végén, mert nagyon sokat javított, és azt érdemelné, de hát félévkor hármas volt. Sose fogom megérteni, de ennél nagyobb baj ne legyen!
Kértem a lányokat, hogy amikor az apukájuk hazaér neki is adják elő a kis műsorukat, de ez nem jött össze. Soha nem szoktuk a gyerekeinket jutalmazni a jó jegyekért, ölelésen, és dicséreten kívül más nem jár, pedig az osztálytársaikat általában pénzzel honorálják. Nagyobbik csak ült csendesen az asztalnál és annyit mondott:-Tudom Anya, hogy a tanulásért nem kapunk semmit, de ha kapnék, akkor most jó nagyot kapnék!
A Zuram hazaért és esküszöm, hogy láttam, hogy az ő szeme is megtelt könnyel miközben a bizonyítványt nézegette, nem csak az enyém. Hatalmas megkönnyebbülés ez, hogy a költözés, országváltás nem okozott törést, sőt.
Tudom, hogy itt más az iskolarendszer, és nincsenek leterhelve a gyerekek, sokkal kevesebbet kell tanulni, de ha valaki azt gondolná, hogy a jó jegyeket is csak úgy osztogatják, az téved. Nagyobbik ezzel az eredménnyel osztálya legjobbja lett, de ezt csak az osztályfőnöke súgta meg neki, mivel év végén nincs könyvosztogatás, meg kitűnők, legjobb tanulók jutalmazása. Legalábbis ebben az iskolában nincs.
Azért apukája gyorsan elrohant és megvette az új mobiltelefont nagyobbiknak, mert egyrészt nem bírta ki, másrészt amúgy is megkapta volna (a régi tönkrement), harmadrészt itt nincs ballagás, de így volt mire fogni.
Az beiratkozásra már nagyon is magabiztosan mentünk, habár még mindig nem tudtuk, hogy mi alapján választják ki a gyerekeket. Beálltunk egy jó hosszú sor végére, de amíg nem következtünk, addig ki tudtuk tölteni a jelentkezési lapot, ami több oldal volt.
Döntenünk kellett arról, hogy megvesszük-e az összes tankönyvet, vagy béreljük inkább egy részét. Megvenni kb. 250 EUR bérelni kb. 80 EUR. Utóbbi mellett döntöttünk, és ezen kívül még kötelezően meg kellett venni még pár könyvet olyan 60 EUR értékben.
Először egy titkárnő féleséggel beszéltünk, aki átnézte, hogy tényleg kitöltöttünk-e minden papírt, mindent értünk-e, aláírtuk-e stb. Ezután pár perccel fogadott bennünket az igazgató, ahogy minden jelentkezővel személyesen beszélt, úgy velünk is. Nagyobbik annyira zavarban volt, hogy azt sem értette mit kérdeznek tőle, de szerencsére összeszedte magát, és arra kérdésre, hogy miért szeretnél ebbe a gimnáziumba járni, magabiztosan válaszolta,  hogy azért mert a barátnőm is ide jelentkezik. Persze hozzátette, hogy volt több suliban is nyílt napon, és ez tetszett neki a legjobban.
Ezután el kellett döntenie, hogy zenei osztályba szeretne-e járni, vagy sem. A zenei osztályt választotta, mert ő is szeretne valamilyen hangszeren játszani. Az igazgató bácsi megdicsérte a szép bizonyítványáért, majd megkérdezte nagyobbik barátnőjének a nevét, hogy biztos egy osztályba járjanak, de hozzátette, hogy ha a barátnő nem a zenei osztályt választja, akkor ez nem lehetséges, és nagyobbiknak el kellett dönteni, hogy a zenét, vagy a barátnőjét választja-e inkább. A Zuram sem, és én sem szólaltunk meg, teljesen a gyerekre bíztuk a döntést, de gondolkodás nélkül vágta rá, hogy a zene fontosabb. Persze tudta, hogy a barátnője másnap délután megy beiratkozni az anyukájával, így a suliban kiokosította, hogy mit kell mondani, tehát a barátnő is zenei osztályba fog járni.
Ezután a Zuram kérdezte meg, hogy ez tök jó, de mennyire biztos, hogy fel is veszik a gyereket. Az igazgató azt válaszolta, hogy több a hely, mint a gyerek. Tavaly volt először, hogy el kellett utasítani 5 gyereket, és akkor a tanulmányi eredmény alapján döntöttek, de nagyobbik bizonyítványát látva ez nem opció.
Nagyobbik két napig vigyorgott, de én akkor nyugodtam meg igazán, amikor megkaptuk a levelet, hogy mikor hova kell menni, mennyi pénzt utaljunk mire, és hogy akkor mit is viszünk az évnyitóra.
Mivel a bizonyítványt már megkapták az utolsó egy hónapban már nem is csináltak szinte semmit a suliban. Készültek az évzáróra. Az évzáró itt annyit jelent, hogy minden osztály készül valamivel, általában dallal, amit előadnak, én meg nyeldeklem a könnyeimet, mert mindenen tudok sírni.
Nagyobbik semmit nem árult el, hogy mivel készülnek, így teljes meglepetés volt.
Íme néhány részlet:

 

 

Reklámok

A Zuram szülinapjai 3 és fél, hőség, hőség

Szigorúan véve az AC/DC koncert nem tartozott a születésnapi ünnepségsorozat eseményei közé, de én határozottan emlékszem, hogy elhangzott a Zuram szájából, hogy naná, hogy vesz jegyet, mivel a fene se tudja, hogy lesz-e még valaha lehetőségünk AC/DC koncertre menni, valamint úgyis  akkoriban lesz a szülinapja is. A Zuram szerint ő ilyet nem mondott. De. De nincs jelentősége a jegynek már hónapok óta örült.

Abban a pillanatban, hogy elkezdték árulni a jegyeket azonnal vadászni kezdett, de a jegyek pillanatok alatt elfogytak. Szerencsére egy kis jegyirodánál sikerült vennie kettőt. A jegy nem volt olcsó, bár ez is csak viszonyítás kérdése 99 EUR volt darabja, de mint már említettem, a fene se tudja, hogy lesz-e ég valaha lehetőségünk AC/DC koncertre menni, valamint úgyis akkoriban lesz a Zuram szülinapja is. Dorka is (akivel a blogon keresztül ismerkedtünk meg, és még azóta sem utáltak meg minket, vagy nem szóltak) is mozgásba lendült, mert az ő élete szerelme viszont rajongó. Dorka határozott egyéniség, ha valamit kitalál véghez is viszi, így az ő férje koncertjegyet kapott karácsonyra. Nem volt kérdés, hogy akkor hárman megyünk.

Én nem vagyok AC/DC rajongó, de azért szívesen mentem. Az albumot is beszereztük, és jó sokszor meghallgattuk a kocsiban. Készültünk.

Bevallom őszintén, hogy nagyjából a hátam közepére sem kívántam a koncertet, miközben hazafelé tartottunk Hollandiából. A koncert vasárnap este volt, hétfő munkanap, tudtam, hogy valamikor hajnalban fogunk hazaérni… ááááááááááá. Mindegy, összeszedem majd magam.

A koncert Hannoverben volt, az még plusz egy óra autózás oda, majd vissza. Annyira jó lenne, ha legalább olvasni tudnék az autóban, így nem mennének pocsékba ezek az órák, de sajnos olvasás közben  mindig rosszul leszek. Nem túl nagy kedvvel indultam útnak, de azért szépen lassan meggyőztem magam arról, hogy jobb, ha megpróbálok lelkesedni. Odafelé természetesen dugó volt az autópályán, így valamelyik alsó úton mentünk, ami plusz fél órát jelentett, de így is időben odaértünk. Bőven időben, még az előzenekar játszott.

A parkolás jól meg volt szervezve, csomó parkoló volt a koncert helyszínétől nem messze, és többen is irányították a forgalmat. Egy kis sétával el is értük a helyszínt. Rettentő komoly ellenőrzés volt, volt néhány beléptető kapu, ahol morc őrök megtapogattak mindenkit, a nők, azaz én is választhattam női morcot, mondtam, hogy nekem mindegy, de a női morcnál senki nem volt, így a női morc kiválasztott engem. A jegyre csak ránéztek, semmi vonalkód ellenőrzés, semmi. Természetesen volt jó pár jegyüzér, akik árulták a jegyeket, de erre nem volt szükségünk.

Jól beöltöztünk, mert óriási esőt ígértek, azért reménykedtünk, hogy megússzuk szárazon.

Elindultunk a színpad felé, de mások már jóval korábban elindultak, hisz kb. 80.000 emberről beszélünk. A korosztály nagyon vegyes volt, az öt évestől a kilencvenig mindenféle ember volt. Esélyünk nem volt a színpad közelébe férkőzni, de legalább az egyik kivetítőt láthattam, na meg itt is nagyon sok férfi hátat.

Sajnos a koncertről nem tudok áradozni, korrekt volt, talán ez a legjobb szó, de semmi több, leszámítva egy elég jó gitárszólót. Olyan érzése volt az embernek, hogy jöttek, lenyomták, megvolt, benne volt a programban, hogy két ráadás szám és ennyi. A hangosítás sem volt tökéletes. Lehet túl hátul álltunk ahhoz, hogy átjöjjön, a nem tudom mi, az AC/DC koncertérzés, vagy valami. Sajnos mire belejöttem, már abba is hagyták. Nem fanyalgok ám, mert máskor is elmennék, annak ellenére is, hogy a kedvenc számom nem hangzott el. A látvány is biztos jó volt, de nekem csak férfi hátak jutottak. Kicsi vagyok, ez van, már nem is fogok nőni. Úgy tűnik, hogy ez bizonyos események esetében hátrány. Ezután még haza kellett jutni, a parkolóból kiállni közel annyi idő volt, mint a koncert időtartama. Amikor 80.000 ember egyszerre indul el, az nem kis tömeget jelent. Azért eső szempontjából mázlink volt, mert akkor kezdett el szakadni, amikor már az autópályán voltunk.

A Zuram a születésnapja alkalmából szervezett egy fiús grillezést. Annyira nem voltam elragadtatva az ötlettől, mondtam is, hogy nem veszek részt sem az előkészületekben, sem a takarításban. A mosogatógép persze elromlott, és a mosogatásban sem akartam részt venni. Aztán persze előkészítettem a vendégszobát (mivel ketten nálunk aludtak), de nem akartam otthon lenni, ha már fiús parti.

Kisebbiknek szülinapi meghívása volt a bowling pályára, mondtam, hogy elviszem, és amíg tart a buli addig nagyobbikkal strandolunk az Allerseenél. Az időjárás több, mint kegyes volt hozzánk, 38 fok körül volt árnyékban. Kisebbiknek mázlija volt, a bowling center ugyanis légkondis. Én nagyobbikkal beültem egy étterembe ebédelni, de ott nem volt légkondi, így az udvaron foglaltunk helyet, de borzasztó meleg volt. Ebéd után lesétáltunk a partra, vagy inkább levánszorogtunk, ott már elviselhetőbb volt a hőmérséklet. Nagyobbik pancsolt, kártyáztunk, majd kis idő elteltével összeszedtük kisebbiket, de nem mentünk haza, hanem visszasétáltunk a tóhoz, ahol a lányok még pancsolhattak, fagyiztunk, játszottunk, de azért egyszer el kellett indulni haza, bár semmi kedvem nem volt a fiúpartihoz.

Hazaértünk, a Zuram és a barátai kint ültek az árnyékban és láthatóan mindenkinek melege volt, megitták az összes ásványvizemet, nem fogyott sem az étel, sem az alkohol. Nagyon csendes parti volt. Gyorsan kimentünk a lányokkal a Realba vízért, jeget is akartam volna vinni, de megvették az összeset, így fagyit vittem haza. Elég népszerű voltam, jég nélkül is. A parti ugyan éjszakába nyúlt, de tényleg inkább csak egy szolid beszélgetés volt, mint buli. Hajnalban még segítettem elpakolni, elmosogattam, majd vigyorogva közöltem a Zurammal, hogy látszik már az öregedés, és szerintem a buli mélypontja az volt, amikor 5 pasi Abbát hallgatott. A Zuram szerint neki ehhez semmi köze, mert az egyik barátja telefonjáról szóltak a zenék, és azon javaslatom, hogy legközelebb szervezzen egy Mamma mia estet, nem okozott nagy sikert.

A hőség másnapra sem csillapodott, egy hete olvastam az újságban, hogy 1881 óta nem volt ilyen meleg július a tartományban. Azt, hogy ez igaz-e nem tudom, de tény, hogy mióta itt lakunk még nem volt ilyen és ez már a harmadik nyarunk. Ismét az Allerseenél kötöttünk ki, a vízben elviselhetőbb volt a meleg. Egész délután nagyon jól elvoltunk, de mivel esőt ígért az előrejelzés, elindultunk haza este 7 körül, másnap amúgy is suli volt a lányoknak, nekünk meg munka. Nagyjából 10 perc elérni a tópartról a parkolóig, de hiába szóltam kb. ötször a lányoknak, hogy indulás, nem sikerült értelmezniük a kérést, és pancsikáltak tovább, a végén már a Zuram megfenyegette a lányokat, hogy otthagyjuk őket, ha nem jönnek. Nagy nehezen elindultunk, és már félúton voltunk, amikor feltűnt, hogy milyen különösek a felhők, nagyjából, mint a Függetlenség napjában, amikor jönnek a földönkívüliek. A Zuram felvilágosított bennünket, hogy szép, meg érdekes, de futás, ha ilyet látsz futás, de azonnal valami védett helyre. Mondta, hogy a Balatonon ő már tapasztalt ilyesmit, és soha nincs szép vége.

Elkéstünk, feltámadt a szél, futottunk ugyan, de tudtuk, hogy már mindegy. Pillanatok alatt törtek a fák, a szél karom vastagságú ágakat hozott felénk, falevelek, faágak kavartak körülöttünk, és elkezdett esni az eső. Már nem voltunk messze, elkaptam kisebbik kezét és húztam magam után. Közben már dörgött, villámlott. Elértük az autót és gyorsan bepattantunk. Hazajutni azonban már nehezebb volt, az autók sorban álltak a lámpánál, hogy ki tudjanak hajtani a parkból. Közben már nem esett az eső, hanem úgy szakadt, hogy semmit nem lehetett látni, egy perc alatt besötétedett. A Zuram persze tudja, hogy kell megnyugtatni a gyerekeket, amikor jó hangosan dörgött, akkor mindig megjegyezte, hogy hú ez itt csapott be, és azta milyen szél, csak ránk ne döntsön egy fát, kisebbik hazáig bőgött, pedig mondtuk, hogy a kocsiban nem eshet baja. A parknál útépítés van és az ideiglenes táblákat mellettünk borogatta fel a szél, szerencsére nem a kocsira. Hazaértünk, az úton állt a víz. A gyerekeket sikerült meggyőznöm, hogy nem fog beléjük csapni a villám, futás be a házba. Közben folyamatosan dörgött, villámlott, csomó autó állt meg a felüljáró alatt, gondolom jégtől tartottak, de az most nem volt.  Összeszedtük az udvarban a cuccokat, amiket mindenfelé szórt a szél. Még jó, hogy ebéd után  mindent bepakoltam, csak a kukát borította fel a szél, így némi szemetet kellett szedni. A városban és a környékben nem mindenkinek volt szerencséje, komplett tetőket szedett le a szél, és néhány autó sem úszta meg a közelebbi találkozást egy fával.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A legnehezebb az volt, hogy ebben a hőségben is kellett iskolába járni, még ha délutánra általában szerveztek nekik vizes programot, akkor is úgy jöttek haza, hogy csak vánszorogtak. De már csak pár hét volt a szünetig.