Gimnázium, a német nyelv árnyékában

Már írtam egyszer a német nyelv nehézségeiről, de azóta eltelt egy idő, és mi tagadás szintet léptünk. Az eddig sem volt kérdés számomra, hogy a nyelvtanulás egy folyamat, és nem úgy van, hogy 1 év után már beszél a gyerek németül, aztán jól is van az úgy, minden király lesz.

Nos nagyobbik elkezdte a gimnázium első osztályát, vagyis az iskola 5. évét, az első két évet Magyarországon járta. Azt a tudást mindkét gyerek elég gyorsan felszedte, ami a mindennapi élethez, a barátnőzéshez szükséges, és az iskolában sem akadt sok probléma. Azonban harmadikban és negyedikben még nagyobbik gyermekünk nem kaphatott jegyet németből, csak szöveges értékelést, így csak annyit tudtunk, hogy a tollbamondás kevésbé megy, de egyébként jól elboldogul. Nos, a jól elboldogul szint bőségesen elég is, amennyiben az ember lánya nem kap jegyet, csak szöveges értékelést.

Ekkor jött a gimnázium, letelt a két év, ami minden külföldről érkezett gyereknek jár, mint türelmi idő úgymond, amit arra kap, hogy megtanulja a nyelvet és, hogy nos jól elboldoguljon. Rögtön a gimnázium elején kiderült, hogy most ennél valamivel többre lesz szükség. Belépett néhány új tantárgy a gyerek életébe, úgy például, mint kémia, biológia, fizika, történelem, és persze most már minden tantárgyból kaphat jegyet.

Derült égből villámcsapásként ért bennünket, amikor nagyobbik hazahozta a negyedéves értékelését. Ebben nem szerepelnek jegyek, csak +, – meg mindenféle felfelé, illetve lefelé mutató nyilacskák. Nagy ész nem kell hozzá, hogy melyik mit jelent. Inkább most nem magyaráznám el. Minden tantárgynál több dolgot is értékelnek, szorgalmat, órai munkát, házi feladat elkészítést stb. A lényeg, hogy a Grundschulét közel kiváló eredménnyel befejező gyermekünk értékelésében nem nagyon találkoztunk sem + jellel, sem felfelé mutató nyíllal, inkább ezek ellentétei szerepeltek benne.

Tudjuk, hogy a gyerek nehezen szokja meg az új környezetet és amíg ez nem történik meg, addig eléggé magába zárkózik. Nehéz kibillenteni a komfortzónájából, sem szép, sem hangos szó nem használ, csak a türelem. A türelem bennünk meg is van, de a tanárok, mivel az alapján értékelnek amit látnak, és nem az alapján, amit majd esetleg látni fognak, így ez nem egy egyszerű kérdés.

Már rögtön az első pár hétben kiderült, hogy nagyobbik szókincse szuper, csak azok a szakszavak hiányoznak belőle, amit az új tantárgyak megkövetelnek. Biológiából például azzal kezdték, hogy meg kellett tanulniuk az emberi csontokat, nem mindet, csak nagyjából 46-ot. Ezeket a szavakat azért már minden német gyerek hallotta, gondolom nagy részét tudja is, csak legfeljebb ezt fejben helyre kell tenni, ehhez képest nagyobbiknak ezeket új szóként meg kellett tanulnia és be is kellett építenie az agyába. Ehhez jönnek még a szavak kémiából és fizikából is, tehát nem kevés új tanulnivalóval találkozott, a matekról nem is beszélve, amiben eddig a legjobb volt, most csak időnként nézett, mert nem értette a feladatot sem. A legjobb, hogy az egyébként németül nagyon jól beszélő Zuram fejében sem feltétlen vannak meg ezek a szavak, így segíteni sem mindig könnyű a gyereknek.

A német, na az nem megy. Pontosabban szólva hiába megy, hiába tanulja meg a gyerek a nyelvtani szabályokat, gyakorolja be a feladatokat, a helyesírása akkor is kritikán aluli. A fogalmazását tekintve sem mehetne még el újságírónak. Szerencsére a negyedéves értékelést követte egy fogadó óra, ahol is sikerült nagyobbik osztályfőnökével elbeszélgetni. Az osztályfőnök számára ekkor lett világos, hogy a gyerek még csak két évet járt iskolába Németországban (nem mintha a bizonyítványában ez nem szerepelne). A tanárnő nagyon rendes volt, egyből berakta nagyobbikat a német felzárkóztató csoportba, de ez még mindig nem segít azon, hogy mennyire zárkózott a gyerek.

A jegy nagy részét pedig az órai munka adja, mivel dolgozatot jó, ha kettőt írnak egy félévben tantárgyanként. Az osztályfőnök erre azt a módszert találta ki, hogy nagyobbiknak minden órán számolnia kell, hogy hányszor jelentkezett. Kapott erre egy külön füzetet és húznia kell benne a strigulákat. Jelentem a módszer jó, működik, de ezzel még a helyesírás problémája nincs megoldva. Az egy hosszabb munka lesz, például nagyon sokat kell olvasnia nagyobbiknak, természetesen németül.

Megbeszéltük nagyobbikkal, hogy olvas szorgalmasan, jelentkezik ügyesen, tanul, mint egy kisangyal és akkor nem lehet probléma. Nem mellesleg zenei osztályba jár, így szaxofnozni tanul, azt is kell gyakorolnia minden nap. Gyermek fogadkozott, mi meg elhittük.

Ezután jött haza egy-két olyan dolgozat, hogy csak néztünk. Nem, nem a német tudással volt probléma, hanem a tanulás hiányával. Ezzel csak ott van probléma, hogy bizonyos tantárgyakat csak első félévben tanulnak, nincs lehetőség javítani. Gyorsan ráakadtunk a probléma okára. Az eb kérem ott volt elhantolva, hogy a Grundschuléban nem igazán tanultak tankönyvekből, csak fénymásolt lapokról, és nagyobbik azt hitte az itt is elég lesz. A gimnáziumban viszont természetesnek vették, hogy mindenki tudja, hogy is kell tankönyvből is tanulni. Hát nem. Párszor elbeszélgettünk erről, megmutattuk, elmagyaráztuk és kértük nagyobbikat, hogy e szerint menjenek a dolgok tovább, de sajnos eddigre már becsúszott két rossz jegy a félévibe, amit nem tud kijavítani. Tanulópénz, gyereknek is, nekem is. Nagyobb kontrollra van szükség, ez biztos, de én azt mondtam a Zuramnak, hogy nyugodjon meg, ez csak két rossz jegy, és még csak a gimi eleje, nagyobbiknak több idő kell, hogy megszokja a dolgok mikéntjét, és utána minden úgy lesz, mint előtte.

A félév óta eltelt egy kis idő. Nagyobbik simán tanul a tankönyvekből, jelentkezik és a negyedéves értékeléséből is látszik, hogy mindenből javít, amiből csak lehetséges, kivéve, a németet. Sajnos a német egyáltalán nem a szíve csücske. Megtanulja az összes szabályt, a dolgozatban, ami nem helyesírási kérdés, az mindig hibátlan, de a helyesíráson és a fogalmazáson még nagyon sokat kell dolgozni. Ez sajnos a többi dolgozatából is látszik. Írtak egy fizika dolgozatot, ami hibátlanul sikerült, csak neki az egész osztályból, sőt volt egy kifejtős feladat, amit csak ő egyedül tudott megoldani, más senki, de a dolgozat végére akkor is oda volt írva, hogy a fogalmazás és a helyesírás pocsék. Szerencsére ezért nem járt pontlevonás.

Egyszer azzal az információval jött haza a gyerek az iskolából, hogy írtak valami tesztet, ami valójában egy matekverseny, és majd a neten meg lehet nézni, hogy továbbjutott-e. Nos, év elején már volt egy verseny. A gyerekek kaptak feladatokat, hogy aki otthon megcsinálja mind a négyet, az indulhat a versenyen. Nagyobbik nem csinált meg csak kettőt, a tanár mégis azt mondta, hogy ő, ha gondolja indulhat. Itthon átbeszéltük a dolgot és arra jutottunk, hogy ha nem akar, nem erőltetjük. Nem akart, főleg azért nem, mert nem a számolással voltak gondjai, hanem mert nem értette a feladatot, voltak olyan kifejezések németül, amit még nem is hallott, és félt, hogy a versenyen emiatt nem menne a feladatmegoldás.

Emiatt a mostani verseny miatt viszont nagyon izgult, nagyon szeretett volna továbbjutni a második fordulóba. Fejből mondta, hogy mikor nézhetjük meg. Aranyos volt, mert habár én értem később haza, megvárt, hogy együtt nézhessük meg. Bepötyögtem a kódot, amit adott és láss csodát, nagyobbik továbbjutott. Ekkor néztünk utána, hogy mi is ez a verseny. Ez a Pangea matek tehetségkutató verseny. Magyarországon is  ismert dologról van szó. Az egész iskolából mindössze 3 gyerek jutott tovább, és a második forduló miatt már el is kell utazni Braunschweigbe. Őszintén szólva már ezt is óriási eredménynek tartom, és részemről ennyi elég is, mert a második fordulóban, ha jól tudom az 500 gyerekből 10 jut tovább, tehát az esély nem túl nagy. Nagyobbik azonban iszonyat boldog, és várja a második fordulót. Ha valaki azt hiszi, hogy most akkor az iskolában folyik a felkészülés, akkor téved. Annyi történt,  hogy nagyobbikat kiszedték a német felzárkóztatóból, az osztályfőnöke szerint sokkal fontosabb a matek, majd elég lesz, ha ő ad nagyobbiknak plusz feladatokat. Velünk ezt nem egyeztette senki, és megmondom őszintén nem tudom, hogy jó-e ez így, de majd a következő fogadó órán megbeszéljük. Tehát nagyobbikat átrakták a plusz matekra. Gondoltam, na itt majd készülnek, de nem. Gyakorlatilag, kaptak feladatokat, de csak az csinálta meg, akinek kedve volt, akinek nem volt kedve, az nem csinálta meg. Nagyobbiknak nem volt kedve, ő programozni szeretett volna, tehát ő programozott. Nem stresszeltetik a gyereket, az biztos.

A zene, illetve a szaxofon tanulás nagyon jól megy, na meg a rajz, már az osztálytársai is azt mondják, hogy úgy kell dolgozni rajzon és zenén, ahogy nagyobbik csinálja, és akkor nem lehet gond. Nagyobbik mindig büszkén húzza ki magát, hogy ő a pozitív példa.

Úgy tűnik eltelt már annyi idő, hogy nagyobbik ne zárkózzon annyira magába. Barátnői is vannak, akikkel folyton együtt lógnak, már időnként suli után elmennek együtt vásárolni is. Első félévben horgolás szakkörre járt nagyobbik, de bánatosan tapasztalta, hogy második félévben ez a szakkör nem indul el, mert nincs elég jelentkező, ezért rábeszélte a barátnőit, hogy járjanak ők is, így a barátnők is horgolnak. Péntekenként jelentkezett a könyvtárba önkéntes segítőnek, és természetesen a barátnői is mennek. Első félévben még hiába próbáltuk rábeszélni, hogy jelentkezzen arra a szakköre, ahol mindenféle kutatásokat végeznek, nem ment, bezzeg most 1 hete bejelentette, hogy ő oda járni fog, mert kipróbálta és tetszik neki. A kis kutató társával azon a témán dolgoznak, hogy hogyan lehet feltölteni dinnyével egy mobiltelefont.

Év végére tulajdonképpen sikerül belerázódni a gimnáziumba, gyereknek felnőttnek egyaránt, és reméljük, hogy a németnek sem kell már túl sok idő, hogy könnyedebben menjen. Az a tanárnéni, akinek igazán sokat köszönhetünk a német nyelvtudással kapcsolatban, nos ő azt mondta, hogy 2-3 év alatt minden gyerek nagyon jól megtanul németül, de hogy ez igazán anyanyelvi szinten menjen az legalább 6-8 év. Tehát még van pár évünk. Nem lesz gond.

Iskolai furcsaságok

Mielőtt visszatérnék a ház témához, gondoltam mesélek egy kicsit az iskoláról.

Most leginkább kisebbik sulijáról lesz szó, a gimnázium egy másik téma lesz.

Idén kisebbik elkezdte a harmadik osztályt, ami azt is jelenti egyrészt, hogy telik az idő, de nagyon, hisz nagyobbik itt kezdte a harmadikat, most meg már a kicsi is harmadikos, másrészt ugyebár új osztályfőnököt kapott. A régit egyébként se sokat látta, mert az utolsó félévben végig beteg volt, a tanárnő, nem a gyerek. Ennek eredményeképpen csak helyettesítő tanárok foglalkoztak az osztállyal, azaz nem foglalkoztak, mert eléggé lemaradtak.

Ez rögtön ki is derült az első szülői értekezleten. Egyébként bírom ezt a német stílust, mert bejött a tanárnő és közölte, hogy mennyire jók a gyerekek, mennyire lelkesek, mennyire tudnak viselkedni, mennyire összetartóak, mennyire de mennyire. Az előző pár osztályfőnöki órából már tudtam, hogy ez a duma, ezután meg majd valamikor kiderül az igazság. Szép lassan olvadt is le a mosoly a tanárnő arcáról, majd elkezdte mondani, hogy a gyerekek mennyire le vannak maradva, mennyire nem tudnak együtt dolgozni, mennyire hangosak és mennyire, de mennyire.

A lemaradás résznél a szülők kétségbe estek, hogy de erről a gyerekek nem tehetnek, és jaj most mi lesz. A tanárnő mondta, hogy nagyjából semmi, majd szépen felzárkózik mindenki, de sokat kell velük foglalkozni, mert így harmadik elejére csak 3 gyerek tud folyóírással írni, a többiek csak a nyomtatott betűket használják. Tudom, hogy nem egyszerre haladnak a gyerekek, de ez az információ eléggé meglepett, mert az én gyerekem is itt kezdte az elsőt, mégis eljutott odáig, hogy megy az írás, folyékonyan olvas, és még a szövegértéssel sincsenek problémái, pedig nem anyanyelve a német. Sőt az anyja elég távol van a német nyelvtől, ami azt illeti.

Pontosa tudtam egyébként, hogy kisebbikkel semmi gond nincs, mivel a fogadó órára nem kaptunk időpontot, azzal a felkiáltással, hogy a “perfekt” gyereknek nem kell.

A szülői értekezlet ezután átment egyfajta szülő nevelő értekezletbe. Felhívta a tanárnő a figyelmet arra, hogy ne engedjük el a gyerekeket reggeli nélkül iskolába, és uzsonnára ne egy marék gumimacit rakjunk az uzsisdobozba. Harmadikban? De most komolyan?! Ezzel kell tölteni az időt? Véleményem szerint aki eddig nem foglalkozott ezzel, ezután sem fog.

A tanárnő szerint rossz dolog a számítógép, a tv, az okostelefon és az összes elektromos kütyü. Természetesen az én gyerekeimnek mind van, sőt. Nagyobbik már egy ideje programozni is tanul az apjától, és ennek egyébként elég nagy hasznát is veszi a gimiben.

Az egyik szülő felháborodva közölte, hogy az milyen már, hogy neki mobilt kellett venni a gyerekének, mert az osztálytársaknak is van. De most tényleg! Ez is milyen már? Ha az osztályban az összes gyereknek lenne mittomén kacsalábon forgó kulcstartója, akkor nekem is venni kellene? Ezután az osztályfőnök megkérte, hogy minden szülő rakja fel a kezét, akinek a gyerekének van mobilja. A Zurammal egyszerre raktuk fel a kezünket. A gyerekem egyedül jár iskolába, egyedül jön haza, hadd döntsem már el én, mint szülő, hogy legyen-e nála mobil, hogy esetleg meg tudjam érdeklődni, hogy minden rendben van-e hazafelé, vagy kisebbik tudjon szólni, ha van valami. Arról nem is beszélek, hogy amikor rosszul lett kisebbik az iskolában, akkor simán hagyták, hogy a saját telefonját bekapcsolja, és felhívjon, hogy menjek érte. Véleményem szerint, ha a gyerek betartja a kütyükhez az iskola és a szülő szabályait, akkor nem lehet gond. A tanárnő félelme amúgy teljesen jogos volt a telefonnal kapcsolatban, mert az egyik kislánynak órán csörgött a mobilja, és valamelyik nap egy fiútól kellett elvenni a telefonját, mert sms-ezett órán. Azért azt halkan megjegyzem, hogy ha a telefon csörög órán, akkor nem a telefon a hülye.

Kisebbik nagyon szereti az osztályfőnökét, és amikor találkozunk, vagy beszélünk, velem is mindig nagyon kedves. Délutánonként külön tanulóidő van a gyerekeknek, ahol ő ott is van, és segít azoknak, akik megjelennek. Egyébként megdöbbenve tapasztaltam valamelyik nap, hogy az osztályból mindössze három gyerek jelent meg a tanulóidőben. Jó, az is biztos, hogy sokan vannak ilyenkor szakkörön, és nem mindenki napközis, de kár elszalasztani ezt a lehetőséget, mert ilyenkor együtt megcsinálják a leckét. Kisebbik szerencsére utál itthon leckét írni, viszont nagyon szeret a tanárnővel együtt tanulni, így mindig kész van mindene már a suliban. Minimális leckéről beszélünk, itthon sem lenne nagy dolog megcsinálni, de itthonra már csak a játék marad.

Hetente egyszer úszni járt az osztály, ahol pár hét után lehetőség volt egy, vagy akár több vizsga teljesítésére is. Két tanár is kísérte őket az iskolából, ők tanították a gyerekeket úszni. Ilyenkor az osztályfőnök nem ment velük. Egyik délután beszélgetek kisebbikkel az úszásról. Kisebbik közli, hogy nem tudja hogy fog levizsgázni mert 10 métert kell úsznia víz alatt, és az neki sehogy se megy. Ezt nem igazán értettem, mivel tud úszni, és hetente egyszer hordom úszni, egy wolfsburgi úszóegyesülethez, és ott gond nélkül teljesíti ezeket a feladatokat. Kisebbik erre közölte, hogy azért nem megy neki, mert nem veheti fel az úszószemüvegét. Tessék? Nem értettem, megkérdeztem megint, de a válasz ugyanaz. Nem veheti fel az úszószemüveget. Mondom lassan: ú s z ó s z e m ü v e g. Nyilván az volt a következő kérdésem, hogy: miért nem? A válasz elég meglepő volt, és erre is többször rá kellett kérdeznem, mert nem hittem el amit hallok, tehát a válasz: mert kijön a szemem. Micsoda? Idézem: “A tanárnéni azt mondta, hogy ha szemüvegben lemerülök a víz alá, akkor ki fog jönni a szemem. Búvárszemüvegben lehet csak víz alatt úszni, mert tudod Anya, olyan mélyre merülünk, hogy tudod, az izé, a nyomás miatt ki fog jönni a szemem.” Megkérdeztem, hogy ugyan milyen mélyre merülnek, mondta, hogy a medence aljára, ugyanannak a medencének az aljára, ahova a másik úszónénihez is jár tanulni, és még egyszer nem jött ki a szeme a gyereknek, de mindegy. Mondtam kisebbiknek, hogy mondja meg nyugodtan a tanárnéninek, hogy én üzenem, hogy ha kijön a szeme, akkor direkt jó a szemüveg, mert nem kell a medence alján keresgélni. Az apja egy kicsit el is túlozta a dolgot, ő csak annyit mondott, hogy ha ügyesen csúsztatja a fején a szemüveget, miután kijött a szeme, akkor simán tud hátrafelé is nézni, vagy oldalra, mint egy kaméleon. Persze röhögtünk. Kisebbiket eléggé idegesítette ez a 10 méter víz alatti úszás, mert nagyon szeretett volna nem csak csikóhal lenni, hanem meg szerette volna szerezni a bronz fokozatot is.

Végül megtanult szemüveg nélkül úszni a víz alatt, és nem 10 métert úszott le, hanem 20-at, és simán levizsgázott nem csak a bronz fokozatot szerezte meg, hanem az ezüstöt is. Ez persze nem igazán az iskolai úszásnak köszönhető, inkább a heti edzéseknek, de ez nem is lényeges. Az utolsó úszásórán a tanárnéni bevallotta, hogy nem tud kijönni a szeme a gyereknek. Gyerek is megnyugodhatott végre.

Ami sajnos nagyon elromlott az iskolában az az ebéd. Egy másik cég szállítja az ebédet a suliba, nem az aki tavaly. Tavaly a VW-től jött az ebéd, ami nagyon jó is volt és elegendő is. Ez elmúlt. Kisebbik állandóan panaszkodik, hogy ehetetlen az étel. Ami nekem feltűnt, hogy egy héten minimum kétszer vegetáriánus ebédet kapnak, a nem vegetáriánusok is. Ez akár finom is lehetne, de nem az. Ha krumpli alapra raknak répát, meg uborkát, meg zöldségeket, és azt vegetáriánus pizzának nevezik el, az elnevezéstől még nem lesz finom. Pár szülő úgy döntött inkább csomagol a gyereknek ebédet, mert nem fizet azért, amit a gyerek nem eszik meg. A legjobb, hogy sokszor előfordul, hogy aki a hatodik óra után megy ebédelni, annak már nem jut, esetleg csak köret. Igen, már több fronton megtörtént a panasztétel, de eddig eredményét még nem láttuk.

Ez nem szigorúan kisebbik iskolájához tartozik, sőt inkább a városvezetéshez, de mégiscsak iskola. A mostani tél elég hidegre sikeredett. Volt hó, jég, viharok. A téli szünet utáni első iskolai napon szépen felkeltünk, összekészülődtünk, amikor is azt olvasom a neten, hogy az időjárásra való tekintettel ma nem lesz iskola. Minden gyerek maradjon otthon. Pár percre rá a rádió is bemondta, hogy az iskola elmarad. Szóltam is gyorsan a barátoknak, hogy el ne induljanak otthonról, mert nem lesz iskola. Az időjárás amúgy baromira nem indokolta volna ezt a dolgot, mert volt ugyan valamennyi hó, de attól még bőven lehetett közlekedni. Az mondták a rádióban, hogy le vannak fagyva az utak, de valójában nem voltak. Nem igazán értettük, de ha nincs suli, nincs suli. Azt nem tudtuk, hogy a gimnáziumokban is elmarad-e az oktatás, ezért a Zuram elvitte nagyobbikat a suliba. Ők elindultak, én maradtam kisebbikkel, amikor is olvasom a neten, hogy hoppá, tévedés történt van iskola. Mindenki menjen iskolába! Hívtam rögtön a Zuramat, hogy most akkor mi van, ő mondta, hogy semmi, nagyobbikat most küldték haza a gimi kapujából, mindjárt hazaérnek, mindkét gyerek otthon marad és kész. Szóltam ismét a barátoknak, hogy ho hó, nem úgy van az, nehogy miattam ne menjen az ő gyerekük iskolába, van iskola, de nincs. Én szóltam, de fogalmam sincs mi a helyzet valójában.

Barátok megnyugtattak, hogy nagyon tök mindegy, mert ők már bizony otthon maradnak. Mondtam, hogy mi is.

Egész nap figyeltem az ezzel kapcsolatos híreket, majd jött a várostól egy tök hülye magyarázat, hogy próbálgatták a rendszert, és nem tudják hogyan, de véletlen élesbe ment ki egy próbariasztás. Ezt a figyelmeztetést az iskolák is elhitték, már nem lehet mit tenni, ez van. Senkinek nem származhat hátránya abból, hogy nem ment iskolába. Még jó, mivel zárva voltak az iskolák.

Bennem azonban több kérdés is felmerült. Mi van azokkal a gyerekekkel, akiknél nincs otthon a szülő. Akiket kiraktak reggel a sulinál, és nincs a gyereknél kulcs, vagy nem tud hazamenni. Mi is hívtuk kisebbik barátnőjét azonnal, hogy van-e valaki náluk otthon, mert ha nincs akkor már megyünk is érte, ne legyen egyedül. Szerencsére az anyukája otthon volt. Ez a kérdés másokban is felmerült, és a város vezetése megegyezett abban, hogy mindenki hibát követett el. Az is aki kiadta a hamis riasztást, az iskolák is, mert ügyeletet minden esetben tartani kell, ilyen helyzetben is ki kell nyitni az iskolát és vigyázni kell a gyerekekre, még ha nincs tanítás akkor is. Aggódni nem kell, több riasztás nem lesz. Nem is volt, még akkor sem amikor -14,5 C° volt reggel, és olyan hó, hogy a 20 perces utat 1 óra alatt tettük meg.

 

 

A BOTRÁNY

Nem tudok írni a Volkswagen botrányról, bennfentes szemmel semmiképp. A Zuram egy szót sem szólhat. Még a botrány kezdetén megkérték az összes dolgozót, hogy ne nyilatkozzanak semmiről, és amennyiben lehet maradjanak távol mindentől, ami ezzel kapcsolatos. Csak arról tudok írni, hogy mi itt, a tűz mellett, de azért nem túl közel a tűzhöz, mint család, hogyan éltük, éljük meg ezt az egészet.

Először még azt sem értettem miről van szó, még most sem nagyon értem, azt igen, hogy mi ez az egész, de hogy hogy, na azt nem.

Azt is hozzátenném, hogy a Zuram tök más területen dolgozik, semmi köze a motorokhoz, de természetesen a botrány kihat arra a programra is, amiben ő dolgozik, ahogy a gyár összes területét munkását, vezetőjét is érinti.

Minden reggel rádióra ébredünk, hatkor. A hírekre. Eddig minden reggel a menekültek, Magyarország, a kerítés volt a téma, most kiegészült a botránnyal, tehát duplán rándult görcsbe a gyomrom, minden reggel, minden áldott reggel.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Zuram sem tudott, vagy tud többet, mint amik a hírekben megjelennek, és itt most nem a szenzációhajhász cikkekre gondolok, amik megjelentek, hanem a Volkswagen saját nyilatkozataira. Ők is ugyanezeket az információkat kapják meg, csak korábban, mint a sajtó.

Természetesen a rokonok is aggodalmukat fejezték ki irányunkban, de nem nagyon tudtunk mit mondani, ahogy most sem tudunk. Konkrétumokat nem. Munka van, sőt lesz is. Az ő projektjük nem állt meg, de érezhetőek változások.

Nos, az első a költségcsökkentés. Nincsenek felesleges plusz kiadások, sőt nem felesleges kiadások is alig. Mindig várjuk, hogy mit nyilatkozik a szakszervezet, de persze van, hogy hiába. Volt egy nagy gyűlés a dolgozóknak szervezve, ahova a Zuram is szándékozott elmenni, mert még tök jó pólót is adtak. A gyűlés előtti estén azonban kapott a Zuram egy telefont, miszerint a főnöke behívatta egy külön meetingre, és szó nem lehet arról, hogy ő gyűlni menjen. Volt morgás aznap este rendesen, de nincs mit tenni, amit a főnök mond az úgy van. Persze másnap kiderült, hogy azért kellett bemennie, mert a gyűlésen elhangzott információkat a főnöke már hamarabb megkapta, így az első lépéseket ehhez meg kellett tenni. Ehhez persze tudni kell, hogy a Zuram kezében fut össze a program teljes pénzügyi része, ő tervezi, engedélyezi, vagy nem engedélyezi a kiadásokat, tehát most az ő feladata meghúzni a költségeket. Szerencsére ért hozzá, annak ellenére, hogy ő nem az üzleti területen dolgozik, hanem az informatikusokkal, és mérnökökkel teli oldalon, akik nem feltétlen értenek olyan dolgokhoz, mint kiadás, és bevétel. Egyáltalán nem értik azt a kifejezést, hogy nincs pénz. A helyzet nem könnyű.

Annyi már most érződik, hogy vannak szerkezeti átalakítások, létszám optimalizálás is. A Volkswagennek nagyon sok alvállalkozó dolgozik be, ezeknek az alvállalkozóknak számolni kell azzal, hogy a projektjük végeztével nem biztos, hogy van folytatás, sok kölcsönzött munkaerő kerül vissza eredeti helyére. A külföldi gyárakból érkezett dolgozók közül sokakat visszarendelnek a hazájukba, hogy az eredeti gyárban folytathassák a munkát. Ezeknek az embereknek a feladatait, a Volkswagennél vagy a Volkswagen német leányainál dolgozók veszik át. A teljes létszám kb. 60%-a ténylegesen Volkswagen alkalmazott, akiknek nagyon nagy része szakszervezeti tag is, eddig úgy tűnik, a cég állapota megrendelések stb. alapján, hogy a Volkswagen alkalmazottaknak tartósan megmarad a munkája. Ezekre a dolgokra is csak következtetni tudunk, hisz folyamatosan alakul a történet. A Volkswagen gazdasági adatai, csak úgy, minta  fizetési besorolások nyilvánosak, bárki megnézheti.

Minden nap egy új helyzet, egy új kihívás, olyan jellegű kihívások, amikkel eddig még nem kellett szembenézni a vezetőknek, vagy a munkásoknak, ahogy a Zuramnak sem, így történtek melléfogások is, de alakul az út, az optimalizáció folyamatban van, OKJ-s jövőbelátót még mindig nem végeztem, így biztosat nehéz lenne mondani. Annyi biztos csak, hogy minden nappal, héttel változhat, és változik is a helyzet, amit az egyik pillanatban kőbe vésnek, a másikban simán törlik, és viszont. Ez persze csak az én személyes tapasztalatom, véleményem, amit mint wolfsburgi lakos, és egy dolgozó felesége szereztem. A Zuram meg nem mondhat semmit se.

Közben a Zuramat bevették egy két éves képzésbe, tehát most, ahogy a lányoknak mondani szoktuk, iskolába is jár, de ez nem igaz, hisz nem klasszikus oktatásról van szó, hanem egy nagyon régóta a Volkswagennél dolgozó kollégát jelöltek ki mellé, aki a mentora, és vele közösen kell vezetnie egy másik “A” kategóriás programot, hogy később ő is önállóan tehesse ezt meg. Nem mintha még nem vezetett volna nagy projektet önállóan, de a belső szabályok szerint ennek, itt más a menete. A ház keresése előtt nagy dilemmát okozott, hogy belevágjunk-e a házvételbe, nem a képzésbe, hisz az is elvárás, hogy külföldön is teljesíteni kell két vagy esetleg három évet. A külföldön itt a teljesen más kultúrát értjük, tehát nem mondhatjuk azt, hogy Győr köszönjük jó lesz.

Tavaly már feltették a kérdést, hogy elgondolkodott-e azon, hogy melyik régióban szeretné teljesíteni ezt a három évet, akkor passzolta a lehetőséget, de a végtelenségig ezt nem teheti meg, vagy ha igen, akkor nincs előrelépés. Most a képzése által legalább két évre biztosnak gondoljuk a helyzetet, ezért döntöttünk a házvétel mellett. Utána pedig, ha költözni kell, akkor továbbra is élet a határon túl, csak azt nem tudjuk melyik határon túl.

Úgy néz ki a botrány nem befolyásolja a képzést, de biztos akkor lesz, ha vége van, mármint a képzésnek, a botrány végét nehéz lenne megjósolni, de én egyébként sem szeretek semmit elkiabálni.

A Magyarországon megjelent cikkek is elég érdekesre sikerültek. Voltak csak simán félrefordítottak, voltak simán baromságok is. A kedvencem a Wolfsburg, mint szellemváros. Kínunkban itt röhögtünk, hogy tök jó, hogy Wolfsburg szellemváros lesz, mert tönkremegy a gyár, és akkor nem lesz munka, és mindenki el fog költözni. Én meg láttam magunkat, amint a tök üres városban élünk az új házunkban, a kertben termesztjük a zöldséget, gyümölcsöt, tartjuk a tyúkokat. Persze a cikk első bekezdésében már annyi tárgyi tévedés volt, magáról a városról, hogy az tényleg vicces. A kedves újságírónak nem lett volna nehéz dolga, ha már egy wikipédia szócikket elolvas, kevesebb hülyeséget ír le, a szellemvárosos vízióját nem vitatom, mert bármi lehet, de ebből ma még semmit nem láttunk. Bementünk a városba nézelődni és az outlet centerben bizonyos boltokba nem lehetett bemenni, csak ha sorba állt az ember, pedig esett az eső.  Tehát még nem szellemesedünk, vagy éppenhogy igen, azért vásárolt mindenki, mert tartalékol. Michael Kors táskákból legalábbis biztosan, mert ott volt a legnagyobb sor. Nem álltunk be, én tartalékolok másra, hátha tehenet is vennünk kell, dacára annak, hogy félek a tehenektől, majd csak megbarátkozok eggyel, mert nekem kell a tej a kávémba.

Viccet félre téve, egyáltalán nem rózsás a helyzet, de nem is olyan sötét, mint ahogy azt sokan lefestik. Élünk, ahogy eddig, mindenki teszi a dolgát, figyel, vár. Szintén jó olvasgatni az olyan kommenteket, miszerint be kell zárni az egész gyárat, és rohadjon rá mindenkire a műanyag lakat. Jelzem, hogy a több százezer dolgozó és munkás egyáltalán nem tudott semmiről (a 600000-ből kb 100 fő tudott az egészről az egész cégcsoportban), és a történetben az ő életükről és megélhetésükről is szó van. Azzal mélyen egyetértek, hogy ez a csalás érthetetlen és bárki aki részt vett benne, kapja azt, amit megérdemel, de ne a három műszakban dolgozó gyári munkás fejét vegyék, mert ő végképp nem tehet semmiről.

A lányok eleinte még kérdezgették, hogy mi ez az egész, nem kerteltünk, mondtuk, hogy nem tudjuk mi lesz ennek a vége, de nekik nem kell félniük, mert mi bármit megoldunk. Egyébként is házat veszünk, örüljenek annak. Mondták, hogy majd, ha beköltöztünk, addig nem, mert már hittük egy házra, hogy az a miénk, aztán mégse lett az, ebbe ők nem élik bele magukat. Nem is szeretnének szobát választani, és egyáltalán, csak akkor szóljunk, ha pakolni kell a dobozokba. Nem azok az előre örülős típusok.

Az iskolában ez nem volt téma, pedig az aktuális dolgokat mindig megbeszélik. A párizsi merényletek után nagyon sokat beszélgettek a terrorizmusról, az áldozatok emlékére pedig egy perces néma felállással tisztelegtek.

Kérdezték, hogy akkor most lesz-e apának munkája, kell-e költöznünk valahova. Mondtuk, hogy az új házba, de ők meg mondták, hogy akkor szóljunk, ha doboz, addig hagyjuk őket békén. Mostanra már fel sem merül a téma.

A botránynak még nincs vége, még jönnek a büntetések, az autó visszahívások, majd kiderül, hogy ez hogyan befolyásolja a mi mindennapi életünket.

“Vendégpost”: Wochentage

Elérkeztem a harmadik bejegyzéshez is 🙂 Igyekszem a mindennapi munkáról, a hétköznapokról, a kollégákról, új barátokról nem száraz adatokat írni, inkább az itteni “kis színeseket” szeretném felidézni.

Az előzmények.

Informatikával foglalkozom, már elég sok éve. Szereztem főiskolai diplomát, egyetemi (MSc) végzettséget is, és töménytelen mennyiségű szakmai továbbképzésen, tanfolyamon vettem részt. Elég hamar rájöttem, hogy a kódolás nem az én sportom, nem találom meg benne azt, ami miatt nem unom meg a munkát. Így átnyergeltem a tanácsadási, projekt management vonalra. Mindig a legnagyobb cégeknél dolgoztam, ott is évekig, nem voltam sosem egy “job hopper”, viszont elhivatott cégkatona sem. Így az évek alatt sikerült egy – szerintem – elég szép karriert befutnom: a magyaron kívül két nyelvet elég jól (szakmai is), 2 másikat alapszinten beszélek, rendszeresen tartottam előadásokat minden nagyobb IT rendezvényen, publikáltam különböző IT szaklapokban, aktív részese lehettem több állami és versenyszférabeli sikertörténetnek, és mindemellett Európa egyik legnagyobb IT cégének magyar leányvállalatánál igazgatósági tag voltam, különböző magyar és nemzetközi felelősségi körökkel.

Még 2012 márciusában történt, hogy egy külföldi tárgyalás után arra repültem haza Budapestre, hogy a munkahelyem nem olyan fix, mint azt korábban gondoltam. A frissen kinevezett főnököm felhívott, hogy fussunk már össze egy fél órára… Nem tudtam mit akar, de ha velem akar beszélni, az sok jót nem takarhat, mivel mondjuk úgy, hogy nem volt a viszonyunk felhőtlen. Be is igazolódott minden korábbi gondolatom: fél óra alatt tényleg lerendezte az ügyet – közös megegyezéssel elváltunk egymástól, szinte azonnali hatállyal.

Nagyon nem ijedtem meg, mert szinte azonnal kaptam több ajánlatot is, Magyarországról és Németországból is. Akkor még nem gondolkodtunk költözésben, így az egyik elég jónak tűnő magyarországi ajánlatot fogadtam el. Nem akarom részletezni, de a fő tulajdonos alap tevékenységi körében beálló gyökeres jogi változás miatt a hatalmas perspektívával futó cég alól 2 hét alatt kihúzták a teljes megrendelői piacot, ezzel azonnali bezárásra ítélték az egész céget. Még segítettem leépíteni, bezárni, de végül 2012 december 31.-el nekem is eljött megint a fejfájás ideje…

Ekkor megbeszéltük a Zasszonnyal, hogy nem vacakolunk tovább, irány valahová külföldre. Felhívtam a korábban is segítő német, osztrák és angol ismerőseimet, akik azonnal próbáltak segíteni, és az első hívásom után már egy héttel időpontom is volt elbeszélgetésre a Volkswagen egyik konszern CIO-jáhaz, hogy mit tudnánk kezdeni. Mondanom sem kell, nagyon elszúrtam a beszélgetést. Hosszú évek óta nem voltam ilyen helyzetben, és hozzá voltam szokva, hogy akivel beszélgetek, azzal valamilyen szinten ismerjük egymást. No itt nem így volt. Habár ismertem pár embert a cégnél, a Vezér semmit nem tudott rólam. Annyit mondtak csak neki, hogy jön egy srác, akinek mindenképp itt kellene dolgoznia, és a hozzájárulását kérik a felvételhez. Így az alapoktól kellett bemutatni magam, amire pedig nem voltam felkészülve. Utólag így visszagondolva, elég nagy marha voltam. És akkor a marha egy enyhe kifejezés… Mondhatnék egy kicsit beképzeltet is. Legyen elég annyi, hogy a kis magyar valóság által kreált énképemet KS olyan gyorsan és határozottan törte darabokra, hogy még felfogni sem nagyon volt időm. Rá kellett jönnöm, hogy itt megint senki és semmi vagyok.

A beszélgetés után 5 perccel már tudtam, hogy ezt buktam, ebből már semmi nem lesz. Bántam is rendesen… Nem kicsit zuhantam magam alá. Amikor hazaértem Budapestre, el is mondtam a Zasszonynak, hogy mi volt. De nem is baj, mert nem szép a város, kicsi is, meg szürke is. Nem is szeretnénk itt, az már tuti. Majd lesz valami más.

Aztán a legnagyobb meglepetésemre 2 héttel később felhívott a HR vezetője, hogy akkor egyezzünk meg a pénzről meg az egyéb feltételekről, mert erről neki KS nem mondott semmit. Hirtelen azt hittem rosszul értem. Még mondtam is a Zasszonynak, hogy milyen rendesek, nem akarnak elküldeni a fenébe csak így… majd az egyéb feltételeken nem fogunk tudni megegyezni, és akkor mindenki nyugodtan lép tovább. Azonban másnap felhívott az itteni ismerősöm, aki mindezt intézte, hogy no akkor most már nagyon gyorsan egyezzek meg, mert már nagyon számítanak rám! Akkor megint hirtelen forgott körülöttem a világ! Mint később kiderült, KS a végén megvonta a vállát, és közölte, hogy neki mindegy, nem áll az utamba. Így kerültem a Volkswagen konszernhez, így kezdődött életünk egyik legnagyobb kalandja.

A mindennapok.

Érdekesen indult a munka. A csapatban senki nem tudott rólam, csak annyit tudtak, hogy jön majd valaki Magyarországról. Első nap, amikor bementem az irodába, mindenkinek meglepetés voltam. Ennek ellenére a csapat nagyon nyitottan, normálisan fogadott. Csoda is lett volna, ha másképp fogadnak, mivel a 20 fős csapatban van 3 indiai, 1 mexikói, 1 bolgár, 1 spanyol, 1 osztrák és én a magyar. A kollégák igen rövid idő alatt kétszer is fellélegeztek: 1. európai 2. beszél németül.

Persze mindenki hirtelen kíváncsi volt. Honnan jöttem? Hogy kerültem be? Mit fogok csinálni? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombáztak, aminek a nagy részére nem tudtam ekkor még válaszolni. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Ma már tudom, hogy miért kérdezték ezeket, de az meg már nem lényeges. 🙂

Az érkezésem okozta első ijedtséget hamar felváltotta az idegen iránti érdeklődés. Semmit nem tudtak Magyarországról, viszont rengeteg elképzelésük volt. Pl az egyik srác szentül meg volt győződve, hogy mi mindig palacsintát eszünk. Mert hát ő amikor gyerek volt, és 1-2 alkalommal amikor a Balatonnál voltak, akkor minden gyerek palacsintát evett. És hát ez biztosan nálunk valami nemzeti eledel.

Tavaly elég sokáig elhúzódott itt is a tél, szokatlanul sokáig. Én márciusban érkeztem, de még áprilisban is esett egy kis hó. A Magyarországról való ismereteket jól példázta, amikor az első hóesés volt az érkezésem után, az egyik német kollégám kirángatott az utcára, és elkezdett nekem magyarázni: “Ez a hó! Ilyen a hóesés! Láttál már ilyet valaha?” 🙂 Én meg elég bután néztem, mert akkoriban volt az ominózus “Üljön át egy másik autóba!” össznemzeti sms-társasjáték Magyarországon. Így szépen elmagyaráztam neki, hogy igen, tudom milyen a hó. És igen, Magyarországon is szokott esni. Amikor megmutattam neki az akkori indexes fotókat, akkor el volt hűlve, hogy ő nem is gondolta, hogy olyan délen ennyi hó tud esni…

Érdekes, hogy akárkivel beszélgetek, és kiderül, hogy honnan jöttem, egyből mindenkinek két szó jön fel: Piroschka, Balaton. Pár embernek beugrott még:

  • Palacsinta
  • az 1954-es foci VB döntőn nyert Németország Magyarország ellen
  • Budapest
  • A magyar nyelv az orosszal rokon?
  • A magyar nyelv a törökkel rokon?

Ezeken kívül nem sok más… Érdekes, hogy itt mindenki meg van győződve arról, hogy a gulyás az osztrák étel. És sosem hallottak még a pálinkáról, de a magyar borokról sem. No ezen a hibán elég sokat javítottunk az utóbbi 1 évben. 🙂

Viszont bennem is voltak előítéletek. Pl. ha a német kollégáim választhatnak, szinten minden esetben bort rendelnek, nem sört. Elég sok disznóhúst esznek, de nem annyit, mint gondoltam. Igazi német kaját alig esznek hét közben. Inkább olaszt, kínait, mexikóit, thait vagy szendvicset. Néha elugrunk az egyik törökhöz (itt elég kevés van, nem dolgoznak törökök a gyárban) egy kis kebabra.

A munka és a munkához való hozzáállás is nagyon más. Nem a munka tölti ki az egész életüket! Ez annyit jelent, hogy amíg bent vannak az irodában, addig mindent megtesznek, azonban ha lejárt a munkaidő, akkor senkit nem érdekel, hogy nincs befejezve valami – ők mennek haza. Érdekes a túlórához való hozzáállás is. Mivel a cégben nagyon erős a szakszervezet, ezért minden ilyesmi szabályozva van. Az alap munkaszerződés napi 7 óra munkát ír elő, közben egy 40 perces ebédszünettel. Ha lejárt a törzsidő, minden perc túlórának számít. És ezt kőkeményen vezetik, majd a hónap végén ki is fizetik. Azonban egy hónapban maximum 30 órát túlórázhat bárki. Ha elérte a 28 órát, jön az illetékes levele, hogy tessék odafigyelni. Ha elérte valaki a 30 órát, szó szerint hazaküldik a napi 7 óra letelte után. Ekkor senkit nem érdekel, hogy mit akar még valaki befejezni aznap. Este 7 után csak nagyon indokolt esetben maradhat valaki, hétvégén pedig csak extra kiemelt esetben van munka!

Van egy szállóige, amit előszeretettel emlegetnek: “German engineering”. Ez a mérnökök egyik szállóigéje manapság felénk, ezzel fejezik ki, hogy ők magas szinten dolgoznak, minőséget adnak csak ki a kezükből. Persze ez tartalmaz egy kis szakmai felsőbbrendűséget is, mondjuk nem alaptalanul. Egyébként ez annyit jelent a gyakorlatban, hogy mindent nagyon alaposan csinálnak. Egyáltalán nem gyorsak, inkább dupla időt töltenek el mindennel, mint ami alatt meg lehetne csinálni, de rossz, vagy csak nem tökéletes dolgot nem adnak ki a kezük közül. Nekem is megmondták, hogy senki nem fog egy rossz szót sem szólni, ha lassan haladok, vagy sokáig csinálok valamit. Azonban nagyon komoly gondok lesznek, ha valamit készre jelentek, és az nem tökéletes. Ugyanez a gondolkodás visszatükröződik a megbeszéléseken is. Az átlagos meeting nagyon messze áll attól, amit hatékonynak gondolunk mi Magyarországon. Korábbi hiedelmeimmel ellentétben, a németek egyáltalán nem pontosak. A meetingek sosem kezdődnek pontosan akkor, amikorra össze van hívva, azonban legkésőbb 5 perccel a kezdés után az utolsó késő is megérkezik (ha nem tud valami miatt, akkor jelzi). Az átlagos megbeszélés 3 részből áll:

  • Az első részben elbeszélgetnek a résztvevők a problémáról. Nem csak az eldöntendő kérdésről, hanem igyekeznek a dolgokat teljes szélességében áttekinteni. Minden járulékos, párhuzamos témát összefoglalnak. Ekkor még nem a megoldásról beszélünk, csak az egyszerű problémafelvetés zajlik. Ez eltart kb 20-25 percig.
  • A második részben elkezdik megvitatni a lehetséges megoldásokat. Nem csak a lényegeseket, mindet. Nem csak a lehetségeseket, a gyakorlatilag kizárhatót is. Csak akkor zárnak ki egy megoldási lehetőséget, ha mindenki egyetért abban, hogy ezt zárjuk ki. Minden szempontot figyelembe vesznek, minden nézetet áttárgyalnak. Sokszor ez már szinte kötekedésbe is átmegy. Ez eltart nagyjából 20-25 percig megint.
  • A harmadik részben megállapodnak. Persze a megállapodás lehet az is, hogy nem állapodnak meg, és egy másik meetingen folytatják a beszélgetést. De lehet ez akár feladat kiosztása, vagy tényleges döntés is. Nem ritka az sem, hogy kiosztják a feladatokat, hogy miket kell felderíteni, hogy aztán újra kezdhessük az egészet az első ponttól…

Gondolom nem kell elmondanom, hogy ezek után a kedélyes beszélgetések után néha a hajamat tudnám tépni. 🙂 Tipikus példa volt: amikor az első feladataimat megkaptam, és végeztem azokkal, akkor kaptam új feladatokat. Két hét múlva beszélgettem a főnökömmel, és mondtam neki, hogy kellene valami új feladat, mert amiket adott, már elintéztem. Erre finoman megjegyezte, hogy azokat nekem 2 HÓNAPRA adta, és ne gondoljam azt, hogy neki a fő feladata az, hogy engem folyamatosan munkával tömjön. Oldjam meg magam, és egyáltalán nem kell ennyire rohanni, viszont legyek biztos benne, hogy minden tökéletes.

Ezekből kifolyólag az emberek jelentősen nyugodtabbak, van idejük mindenre, és van magánéletük is. Érdekes, hogy a sétáló utca (Porsche Straße) tele van kávézókkal, sörözőkkel, teraszokkal, éttermekkel, cukrászdákkal, amik szinte kivétel nélkül megtelnek minden nap 5 óra után. Aztán 7 körül kiürülnek, hogy újra megteljenek kis idővel később azokkal, akik a munka után hazamentek és a barátokkal, családdal újra visszajönnek a városba egy beszélgetésre, sörre.

Sokkal nyugodtabb itt az életünk. Korábban azt gondoltam, hogy Magyarország is utolérte már a nyugatot, és ugyanolyan az élet otthon is, mint máshol. Csak a pénz a kérdés, de ha egy jó szakmád és állásod van otthon, akkor semmivel nem másabb ott, mint máshol. Ma már tudom, hogy mekkorát tévedtünk. Az emberek hírül nem rohannak annyira, nem olyan idegesek, a forgalomban nem anyáznak, nem tolnak le az autópályán, nem állnak be oldalról a sor elejére, és még folytathatnám.

1 éve elég sok kétség volt bennünk, hogy érdemes-e? Ma már csak egy kérdés maradt: miért nem jöttünk hamarabb?

“Vendégpost”: Ügyintézés

Nehéz elkezdeni… Kedvesem megkért, hogy írjak neki pár dolgot, főleg olyanokat, amiket én intézek, csinálok itt a messzi északon. Ebből a beszélgetésből született meg az a kívánság, hogy írjak neki pár “vendégposztot”.

Először is szeretném leszögezni, hogy ha én Zuram, akkor ő meg a Zasszony! 🙂

Szóval… Többen kérdezgették már, hogy miket kell intézni, amikor az ember kijön. Rengeteg legenda is kering a neten, mindenféle futurisztikus történetek vannak, hogy milyen dolgokat kell intézni. Ezeknek a fele ősöreg szabályokon, félreértelmezéseken, mondhatnám, hogy elavult információkon alapul.

Először is mindenkinek azt tudom javasolni, hogy ne induljon neki “blindre”, hogy majd lesz valami, majd talál valamit. Persze lehet munkát találni, de nem olyat, és nem annyiért, mint ahogy azt sokan képzelik. Viszont Magyarországról pályázva itt munkát találni… Kb. a lehetetlenhez konvergáló feladat… Ha egy tanácsot adhatok minden kifelé vágyakozónak: tessék spórolni egy kis pénzt (kb 3000-3500 Eurot), és tessék megpróbálni, de nem egyből beleugorva. A – szerintem – legjárhatóbb út, ha valaki fogja a spórolt pénzét, rászán 2 hónapot, és elkezd munkát keresni. Először is fogja a pénzt, felpakol és kijön. Itt bérel egy szerény kis szobát, vesz egy olcsó mobilt (Aldi, Penny, stb… 7-10 Euro/hó), hogy legyen német telefonszáma, regisztrál egy német ingyenes mail szolgáltatónál (pl. gmx.de, web.de, stb…), és elkezd pályázni. A legfontosabb a munkahely, a fix havi fizetés, legalábbis a munkaszerződés, ami “garantálja” a fix havi jövedelmet. Ez az alapja minden további ügyintézésnek, ez az első, amit fel kell tudni mutatni.

A munkaszerződéssel a kézben már el lehet kezdeni albérletet keresni. Persze lehet munkaszerződés nélkül is, de úgy sokkal nehezebb, nagyobb kauciót kell letenni, drágább.

Szóval induljunk onnan, hogy sikerült állást találni, a frissen aláírt munkaszerződéssel a kézben állunk a cég személyzetisének az irodája előtt. A neheze megvan, már csak a nagyját kell elintézni!

Munkaszerződéssel a kézben irány az ingatlanosok! Felénk általában a bérbeadók nem foglalkoznak személyesen a kiadással, az ingatlanosokra bízzák a kiadást. Az ingatlanosokkal több dolgot kell tisztázni: mennyi kauciót kell letennünk, mennyi a jutalékuk, és Schufa nélkül is kiadják-e a lakást. A kaució egyértelmű: a lakás tulajdonosának kell ezt letennünk, a lakásban okozott károk, kifizetetlen számlák fedezeteként. A jutalék (Provision) az a pénz, amiért az ingatlanos dolgozik. Általában a havi bérleti díj valahányszorosában adják meg. A Schufa pedig egyfajta hitelbiztosíték. Az ember hitelképességét vizsgálják. Szóval vegyünk egy egyszerű példát: lakbér havi 500 Euro (Kaltmiete – fűtési költség nélkül, Warmmiete – fűtési költségekkel, Nebenkosten – rezsi), kaució 3 hónap, jutalék 2 hónap.Tehát az első percben le kell tennünk 2500 Eurot, plusz az első havi bérleti díjat, meg ki kell fizetni az első rezsit. Tehát még plusz kb 700, azaz összesen 3200 Euro.

Persze lehet jutalékmentesen is lakásokat találni, erre vannak külön web oldalak, mint pl. a http://www.null-provision.de is, de a kínálat jellemzően jelentősen alacsonyabb, ráadásul ezekért a lakásokért erős versenyfutás van.

Vegyük úgy, hogy van lakásunk, kezünkben van a lakáskulcs és a lakásbérleti szerződés. A lakásbérleti szerződéssel el kell menni az önkormányzatra (Rathaus), és ott be kell jelentkezni. Ehhez kell egy érvényes kártya alakú (EU konform) személyi igazolvány, vagy egy érvényes útlevél. Az ügyintéző elkéri a papírokat, ellenőrzi, majd (nálunk legalábbis) ad egy nyomtatványt, amit azonnal segít is kitölteni. Ezt kitöltve majd leadva azonnal kiadja az A/4 formátumú “lakcímkártyát” (Anmeldebestätigung).

A lakcímkártyával a kezünkben a következő lépés a bankszámla nyitása. Ehhez kell egy időpont valamelyik bankban. A magyar szokásokkal ellentétben itt nem olyan egyszerű a bankszámla megnyitása! Először is kérni kell egy időpontot. Ha szerencsénk van, akkor viszonylag hamarra tudnak adni egyet, de előfordulhat akár 1-2 hét távlata is. A legkönnyebben – tapasztalataim szerint – a Sparkasséban kap az ember időpontot. Azonban komoly hátránya, hogy ez csak lokális pénzintézet, akár Magyarországon a Takarékszövetkezetek, így viszonylag kevés fiókkal rendelkeznek.

Miután megvan a bankszámla is, mehetünk az adóhivatalba (Finanzamt) adószámot és adóosztályt kérni. Az ügyintézés viszonylag gyors. Egyszerűen kivárjuk a sort, és az ügyintézőnek elmondjuk, hogy új “Steuernummer”-t és “Steuerklasse”-t szeretnénk. Elkérik a személyit, a lakcímigazolást és a bankszámlaszámot. Ezek alapján kitölti az ügyintéző a szükséges adatlapot, majd kinyomtatja, aláírja és lepecsételi. Innentől kezdve ez az adószámunk örökre! Az adóosztály már egy izgalmasabb téma: ez határozza meg, hogy mennyit is kell adóznunk. Adóosztályok:

  • Steuerklasse 1: egyedülállók; élettársi kapcsolatban élők, akiknek az élettársa szintén adóalany; özvegyek (egy évvel a házastárs halála utáni évtől); házasok, akik külön élnek; elváltak
  • Steuerklasse 2: gyerekét egyedül nevelő szülő, aki egyébként a Steuerklasse 1-ben lenne; gyermeket nevelő özvegy a házastárs halálát követő évtől
  • Steuerklasse 3: Németországban egy háztartásban élő házasok vagy regisztrált élettársak, akik nem a Steuerklasse 4-et választották. Ekkor a társ Steuerklasse 5-ben adózik.
  • Steuerklasse 4: Németországban egy háztartásban élő házasok vagy regisztrált élettársak, ahol mindketten a Steuerklasse 4-et választották.
  • Steuerklasse 5: Németországban egy háztartásban élő házasok vagy regisztrált élettársak, akik nem a Steuerklasse 4-et választották. Ekkor a társ Steuerklasse 3-ban adózik.
  • Steuerklasse 6: a munkavállaló egy időben több munkáltatónál is állományban van, több munkáltatótól is kap rendszeres havi jövedelmet.

Gyakorlatban az ember amikor egyedül megérkezik, megkapja az 1-es adóosztályt. Amikor a család is megérkezik, akkor az adóhivatalt újra felkeresve lehet adóosztályt váltani, akár év közben is. A változásokról az ügyintézők azonnal kiadják az igazolást.

Az adózással kapcsolatos további információkkal tele a net, azokat nem akarom megismételni. Sokat segít a számolásban, ha az ember számolgat. Sokat segíthet a http://www.nettolohn.de kalkulátora.

Ezt követően már csak egy egészségbiztosításra (Krankenkasse) van szükségünk. Két lehetőség közül választhatunk: állami vagy magán kassza. Amíg az állami kasszába a befizetendő összeg sávos, addig a magánpénztárakba a befizetés általában viszonylag fix összegű. Ennek eredményeképp alacsonyabb jövedelmi sávokban az állami, majd egy határ után a magánkasszák az “olcsóbbak”.

Munkaszerződéssel, adószámmal, lakcímkártyával az ügyintézés pofonegyszerű. Csak be kell menni egy irodába, ahol az ügyintézők azonnal kitöltik a szükséges papírokat, és onnantól már csak fizetni kell.

A választásnál figyelembe kell venni:

  • a kasszával szerződésben álló orvosok számát és minőségét a környéken
  • a kasszával szerződésben álló kórházak számát és minőségét a környéken
  • a tagság által nyújtott megelőző és egészségügyi szolgáltatások körét
  • Fogorvosi ellátás szintjét

Mi az Audi BKK-nál vagyunk. Az én biztosításomra teljes körűen biztosított a Zasszony is, és a gyerekek is. Havi plusz 5 Euro befizetésért teljes körű, teljesen térített fogorvosi ellátásunk is van. Nem nehéz kitalálni, hogy Wolfsburgban hány orvos van leszerződve az Audi BKK-val – természetesen mind. Ez nem a legnagyobb egészségpénztár Németországban, de az egyik legtöbbet nyújtó, legmagasabb színvonalú. Az országban szinte minden helyen van 50 km-es körzetben olyan orvos vagy kórház, aki elfogadja a kártyánkat, ráadásul a szerződésünk minden partnernél a prémium szolgáltatásokat is fedezi. És mindezek mellett kevesebbet is fizetünk érte, mint az állami kasszáért.

Szóval ennyi. Ha ezt mind végigjártuk, akkor már van mindenünk, tudunk dolgozni, hivatalosan is itt élünk. Fontos tudni, hogy az egészségpénztár intézi a nyugdíjat is, oda nem kell külön menni. Ők átjelentik mind a bejelentkezést, mind a befizetéseket. Egyszer csak egy levélben jön az értesítés, hogy örömmel üdvözölnek, mint a nyugdíjrendszer új befizetőjét.

Fontos tudni, hogy

  • 5 év folyamatos befizetés után már jogosulttá válunk a német alapnyugdíjra. Onnantól kezdve – amikor elérjük a nyugdíjkorhatárt – megkapjuk az alapnyugdíjat Németországtól akkor is, ha akkor már nem élünk itt, és/vagy nem vagyunk állampolgárok. A nyugdíj összege függ a befizetési évektől és a befizetett összegektől.
  • 8 év folyamatos itt lét után kérelmezhetjük a német állampolgárságot. Ekkor egy tanfolyamon kell részt venni, majd levizsgázni,és már üdvözölnek is Németország állampolgáraként. A jogszabályi változások miatt ma már lehetséges, hogy valaki német-magyar kettős állampolgár legyen. Sok változást nem jelent, csak választhatóvá és választóvá válunk. Minden másra jogosultak vagyunk itt élő EU állampolgárokként is.
  • A magyar érvényes jogosítványt – ha kérjük – azonnal a megérkezés után átcserélik németre is. Előnye, hogy sok helyen az is elég az ügyintézéshez. Hátránya, hogy a német rendőrség azt be is tudja vonni. A magyar jogosítvány itt ugyanúgy érvényes, azonban a rendőrség csak pénzbüntetést tud kiszabni, büntetőpontokat nem tud adni, és nem is tudja bevonni, max a magyar hatóságokkal bevonatni, ami egy igen bonyolult és hosszadalmas eljárás. Csak komoly ügyekben indítják el.
  • Autót német rendszámra azonnal tudunk venni, ha van érvényes német lakcímünk. Ehhez csak egy biztosítási szerződést kell kötnünk, amihez adnak egy elektronikus igazolási számot (eVB Nummer). A net tele van online alkuszokkal, akiknél olcsón lehet azonnal kötni. Az átírást a Zulassungsstelle intézi, a díja új rendszámmal, biztosítással, ügyintézéssel együtt 100 Euro alatt van. A magyar autónk rendszámát és forgalmiját kb 20 Euroért kicserélik németre, és a magyar forgalmiban lévő műszaki idejére minden további nélkül kiadják az itteni műszaki vizsgát is.
  • Ha autót tartunk fenn, akkor az autó után súlyadót vet ki az önkormányzat. Erről levélben értesítik a tulajdonost.
  • Családi pótlékra jogosult minden itt élő, saját háztartásban gyermeket nevelő család/személy. Részletekkel és összegekkel tele a net… A lényeg: egy sok pontos, sok oldalas nyomtatványt kell kitölteni majd leadni a Familienkasse-ban. Onnantól egyszer csak elkezd jönni a pénz a megadott számlaszámra. (Ehhez előbb le kell mondani a magyar családi pótlékot!)
  • 3 hónap után regisztráltatni kell magunkat és a családot az önkormányzatnál, mint itt élő külföldi állampolgárok. Erről az önkormányzat levélben értesít mindenkit. Egy fényképet kell vinni, a lakásszerződést, hogy hol lakunk, és a munkaszerződést, hogy miből élünk. Az ügyintézés kb 5 perc, és EUs állampolgárként többet soha nem kell bemenni.
  • Mindenki köteles TV/Rádió díjat fizetni. Erről egy idő után levélben értesítenek. Egy adatlapot kell kitölteni és visszaküldeni, onnantól kezdve automatikusan vonják negyedévente a díjat. A díjfizetési kötelezettség független mindentől! Akkor sincs kedvezmény vagy mentesség, ha az embernek tévéje/rádiója sincs, vagy ha egyáltalán nem is érti a nyelvet. Mindenki számára kötelező a fizetés! Ebből finanszírozzák a közszolgálati médiát. (Ez itt tényleg közszolgálatit jelent…)

Szóval nagyjából ennyi az ügyintézés… Kicsit soknak tűnik de annyira nem olyan vészes. A magyar bürokrácia után ez maga a könnyed keringő. 🙂 Tudom, hogy amikor én jöttem akkor egy előre jól megszervezett terv alapján csináltunk mindent. Nekem szerencsém volt, nem kellett munkahelyet keresni – korábbi munkahelyeim, munkáim alapján úgy hívtak ide dolgozni. Emiatt sok dolog előre le volt egyeztetve – már vártak rám a személyzetin a kész szerződéssel, és a céges ingatlanossal is le volt egyeztetve, várt rám, hogy megmutasson pár lehetséges lakást, amiből egyet azonnal ki is választottam. Ezért nekem a munkaszerződés megkötése, lakásbérlet, lakcímbejelentés, bankszámla, adószám, adóosztály, egészségpénztár, autóvásárlás, autóátírás – mindez együtt volt 3 munkanap, közben egy hétvégével.

Iskolatáska

Mielőtt elkezdődött az iskola a Zuram megvette az iskolatáskákat. Először is érdeklődtem, hogy mi a menő, mit hordanak itt a gyerekek. Nem akartam azzal nehezíteni a beilleszkedést, hogy mondjuk minden gyereknek hátizsákja van, de ők hagyományos iskolatáskát hordanak. Tudom, tudom borzasztó problémáim vannak, de igyekeztem mindenben könnyíteni a lányok dolgát. Nagyobbik otthoni iskolatáskájában szétment a cipzár, szerette azt a táskát a Mamáéktól kapta szülinapjára. Menő volt, lovas, csillagos és rózsaszín. De mivel szétment a cipzár, így adódott az alkalom, hogy ő is kapjon egy újat. Kisebbik mivel most kezdte az elsőt, egyértelmű volt, hogy ő is kap egyet.

Nos a menő iskolatáska márkája, amit a német gyerekek alsóban hordanak az a Scout. Általában készletben kaphatók, egy iskolatáska, egy tornazsák, egy tolltartó, egy hengeres tolltartó, és egy pénztárca. Magyarországon azt mondtam volna, hogy ebből legalább három dolog teljesen felesleges, de mivel itt így lehet kapni, gondoltam oka van.

Némi internetes egyeztetés után a lányok kiválasztották, hogy milyen mintája legyen a táskának. Kisebbik egy szép lovasat választott, aminek tényleg nagyon kedves mintája van, nagyobbik pedig egy sötétkék tengericsikóscsillagoscsillogós táskát. A hozzávaló cuccokkal együtt. Nos ezek a táskák nem kis pénzbe kerülnek, csak néztem mikor megláttam a neten az árakat. Az új kollekció nagyjából 150 és 190 EUR között mozog, a régebbieket meg lehet kapni 80 és 90 EUR között. A lányokat elég ügyesen tereltük a régi kollekció felé, mivel meg sem mutattuk az újat. A táskák típusa amúgy is ugyanaz, csak idén kijöttek valami pávás, meg baglyos mintával. Páva meg bagoly helyett pont olyan jó a tengericsillag, vagy a ló is.

A tolltartó jó minőségű ceruzával és radírral volt megtöltve, még a mai napig is használnak belőle, igaz volt olyan ceruza amit már háromszor kellett pótolni, mert elrajzolták. Különösen a sárga és a rózsaszín fogy kisebbiknél. Nagyobbiknál szinte minden, amennyit ő rajzol nem is csoda. Volt a tolltartóban hegyező is, nagyobbiké a mai napig megvan, de kisebbik nagyjából a harmadik héten ejtette bele véletlenül a kukába, és hagyta benne, tehát már azt is pótolni kellett. De mint gyakorló szülő teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ez mind mind fogyóeszköz. Különösen kisebbik esetében.

Ezek az iskolatáskák minden tekintetben megfelelnek azon követelményeknek, hogy ne károsítsák gyermekeink egészségét. Könnyűek, mindenféle ilyen-olyan beépített gerinctámasz és kutyafüle szolgálja az ép gerincet. Mi pedig felelős szülők lévén gondolunk erre is.

Bezzeg az én gerincem! Emlékszem volt rendes hagyományos iskolatáskám, amit a nővéremtől örököltem, de aztán a diplomatatáska lett a divat, hogy aki azt kitalálta, hogy az menő, na az nem sokat törődött szegény gyermekek gerincével, de boldogan cipeltem minden nap. Több okból is előnyös volt, soha nem fért bele az összes cuccom, majd leszakadt a karom, ha biciklivel mentem iskolába akkor sehova sem tudtam rakni, illetve nyolcvanhárom gumipókkal lehetett felfogatni a bicaj csomagtartójára, de mivel a katonai boltban tudtak édesanyámék vásárolni, így mindig csodás diplomatatáskáink voltak, aminek amikor még új bőr szaga volt, akkor imádtam kinyitni, meg becsukni, mert a levegővel mindig éreztem azt a semmihez sem hasonlító új illatot. Ekkoriban ballonkabátot is hordtam, ami fekete volt, és nagyjából háromezer kis kitűző volt rajta minél rikítóbb színekben. De jó, hogy nem volt még digitális fényképezőgép! Később jött a szimatszatyor, hiába katonaszülők gyerekeként felnőni nem egy Chanel álom.

A lényeg, hogy mindenképp szerettem volna, ha a gyerekeim pont olyan menők, mint én voltam, és azt is hogy ne ferdüljön el a gerincük, ha már évekig sikerült egyenesben tartani.

Az első héten még mind a két gyerek lelkesen cipelte a táskáját, aztán nagyobbiknak már annyi cucc volt benne, hogy cipelte, cipelte meg egyenes is volt a gerince, csak a lelkesedés kezdett csökkenni, így megsajnáltam és cipeltem én a táskáját. Igen ám, de kisebbik szerint ez mindenképp hátrányos megkülönböztetés, mert hiába mondogatta egész nyáron, hogy milyen jó lesz majd menni az iskolába ezzel a szép táskával, az ő lelkesedése is csökkent látva, hogy a nővére táskáját van aki cipelje. Minden reggel és délután ment a lelki terror, hogy bezzeg én kivételezek. Kisebbik ha tudná hogy van ilyen, biztos az emberi jogok európai bíróságához fordult volna, mert hatalmas igazságérzet szorult ebbe a pici gyerekbe, és a száját is aránytalanul nagyra képes nyitni, ha az érdekeiről van szó. Persze az elsősök alig visznek cuccot magukkal, tehát szinte semmi súly nem volt a gyereken, de ő napról napra nehezebbnek érezte. Én meg a napokat éreztem egyre nehezebbnek.

Ezekhez az iskolatáskákhoz lehet kapni úgynevezett trolley-kat.

15575c8ba8a6ce8c0ce95d45386b086a_5

Az ember lánya csak rárakja a táskát és már nem is kell cipelni, lehet huzigálni magunk után. Elmés találmány, épp csak 50 EUR-ba kerül, amit ha hozzáteszünk a táska árához, egy elég szép összeghez jutunk. Az iskolába, ahová a lányok is járnak a gyerekek ugye gyalog jönnek, és vagy cipelik a táskájukat, vagy a szüleik cipelik a táskáikat, vagy ilyen trolley-kon húzzák maguk után. Igen kevesen cipelik, sokkal többen húzzák. Az én lányaim is jobban szerették volna ez utóbbi változatot.

Az iskolatáska többi része is igen hasznos, mert itt szükség van a hengeres tolltartóra és a simára is, a tornazsák is kell, és szerencsére pont jó méretű, a pénztárcát is használják, mert ha valamire be kell vinni  a pénzt azt abban viszik, és adják oda a tanárnak.

Volt olyan, hogy mindkét táskát cipeltem, mert a kisebbik igen ügyesen lobbizik.

Ezért is vagyok nagyon hálás a Zuram szüleinek, mert amikor itt voltak látogatóban, vettek a lányoknak egy-egy trolley-t. Ami nem kis vadászat volt, mivel az iskola kezdése után, már erőteljesen csökkent a készlet, és a lányoknak színbeli igényei is voltak. Tudom, hogy nem volt könnyű menet, de sikerült egy rózsaszínt és egy kéket beszerezni, ami passzolt az iskolatáskák színéhez. Köszönöm!

Azóta lelkesen húzzák maguk után a táskáikat. Persze volt egy időszak amikor kisebbik kitalálta, hogy igazából  jobb lenne ha én húznám a táskáját, mert: fázik a keze, nehéz húzni, inkább rohangálna, inkább fogjam a kezét és a másik kezemmel húzzam a táskáját, nem bírja lehozni a lépcsőn, beleakad a faágba stb. Ezeket ügyesen hárítottam, soha nem gondoltam volna, hogy ekkora leleményesség és képzelőerő kell egy gyerekhez, pláne a sajátomhoz, de ezt a meccset én nyertem, mindenki húzza a saját táskáját, ami teljesen gerincbarát, tehát a trolleynak biztos nem lesznek problémái.

Egyébként nagyon menők a táskák, tényleg sok gyereknek van ilyen, de sok gyereknek meg nincs, és ahogy én látom nagyjából senkit nem érdekel, hogy kinek milyen táskája van. Ettől függetlenül ezek nagyon jól kitalált táskák, minden cuccuk belefér a lányoknak, és egész biztos, hogy ezektől a táskáktól egyik gyerekemnek sem lesz gerincferdülése.

 

Illeszkedjünk be

Gyorsan teltek a hetek, mind kerestük a helyünket, és meg is találtuk.

Persze nem ment minden egyszerűen, de azért nagyon sok gondunk sem akadt. A lányoknak, különösen kisebbiknek akadtak problémái. Egyébként is ő a család drámakirálynője, minden érzelmét végletesen éli meg. Mivel nem beszél németül, és az osztálytársai fiatalabbak nála, így akadtak gondok. Az osztálytársainak nagyon sokszor nem volt türelmük hozzá, ezért elfordultak tőle, és nem engedték magukkal játszani. Ez nagyon megviselte, olyannyira, hogy szerinte neki egy barátja sincs, és senki nem áll vele szóba, ennek azonban ellent mondott, hogy minden reggel vigyorogva ment iskolába, gondosan készítette elő azt a játékot, amit másnap visz az magával, hogy a többiekkel játszhasson. Délutánonként mikor mentem érte, akkor sem egyedül üldögélt valahol, mindig játszott valakivel, vagy bandában játszottak együtt. Amikor meglátta, hogy ott vagyok, pofákat vágott, és mindig maradni akart. Igyekeztünk helyén kezelni a dolgokat, meghallgattuk a bánatát, és neki ennyi elég is volt. Egy kisfiúval nagyon jóban van. A kisfiú sem beszél németül, egy igazi kis energiabomba, ő Mexikóból érkezett, a nővére másodikos.

Nagyobbik nem tudom minek köszönhetően, de már a második héten népszerű lett. Amikor mentem érte, mindenfelől integettek neki, köszöntek, vigyorogtak rá. Ő azért már tanult németül, ami nem mondom, hogy haszontalan volt, vagy hasznos, de az biztos hogy legalább pár tőmondatot ki tudott nyögni. Sajnos az iskolai német tanulás hátránya, hogy nem mert megszólalni, mert félt, hogy rosszat mond, rosszul mondja. Nagyon sokat kellett a lelkére beszélni, hogy teljesen mindegy, hogy ha rosszul mondja, csak szólaljon már meg. Az ő osztályába érkezett egy magyar kisfiú, így nem volt egyedül. Elég sokat játszanak együtt, kisebbik is szokott csatlakozni, de elmondásaik alapján német gyerekekkel is játszanak, nem klikkesedtek. Nagyobbik szerzett barátokat az osztályból, a napköziből, az ebédlőből, a szakkörökről, de ha úgy érzi, akkor nem akar senkit maga mellett tudni, elvan egyedül. Olyankor rajzol, alkot, készít valamit.

A gyerekek elég befogadóak, nem bánnak másként sem kisebbikkel, sem nagyobbikkal, csak úgy, mint a többiekkel. Ugyanúgy játszanak velük, piszkálják őket, hívják őket fogócskázni, rohannak a folyosón, ha kisebbik sírt valamiért akkor három másik gyerek termett mellette és simogatták, kérdezgették, hogy mi a baj. Ha nagyobbik pityergett valamiért, akkor őt vigasztalgatták. Amikor reggel beértünk és valamelyik gyereknél volt gumicukor, akkor máris kínálgatták a lányokat.

Sokszor láttam, hogy nagyobbik csak ül a teremben reggel egyedül, és nem csinál semmit. Elbeszélgettünk, hogy nyugodtan csatlakozhat a többiekhez, odamehet, senki nem fogja megenni. Össze is szedte a bátorságát, és most már odamegy, vagy ha nem, akkor a padtársa, aki egyben barátnője is, hívja oda magához, és vagy játszanak, vagy sutyorognak. Az egyik osztálytársa, egy kissrác, nos a legtöbb érzelmi vihart ő okozta, okozza. Nem a legjobb gyerek, igazi kis vagány, naná, hogy az a típus, aki tetszik a lányoknak. Minden nap nagyobbikkal együtt ebédel, minden nap egymás mellé ülnek, együtt csinálják a leckét, és én nem értek a ceruza hegyzéshez sem, mert azt a kissrác jobban tudja. Persze ha a kissrácnak olyanja van akkor kicsavarja a lányom kezét, aztán bocsánatot kér, odaadja az összes csokiját, két napig mosolygás van, azután következő nap fellöki a lányomat, úgy hogy az nekiesik egy másik osztálytársnak is, borulnak mindannyian. Kissrác újra bocsánatot kér, újra bezsebeli az én gyerekem az összes csokit, tanárnéni büntetőfeladatot ad a kissrácnak. És ez így megy folyamatosan.

Gondoltam, hogy elkapom a kissrácot, és elmagyarázom, hogy mit illik és mit nem, de teljesen felesleges lenne ebbe beleavatkozni. Baj nem történt, és úgy tűnik nagyobbik élvezi, hogy ő a királylány, és van aki esdekel a bocsánatáért, az csak mellékes, hogy az esdeklés nem véletlen. Volt olyan, hogy két napig gondolkodott azon, hogy megbocsásson-e, aztán persze nagy kegyesen engedett. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy két napig nem volt hajlandó cserélgetni az uzsisdobozából. Volt olyan is, hogy a kissrác tisztes távolból követett minket hazafelé, és halkan szólogatta nagyobbikat, hátha meghallja, de mire meghallotta már nem egy irányba mentünk. Persze az én lányom javasolta, hogy kövessük, hogy tudjuk meg hol lakik. Ebbe inkább nem mentem bele. Szóval kölcsönös a vonzalom. Nagyobbikat csak egy dolog zavarja, hogy a kissrác egy fejjel alacsonyabb nála.

Én is emlékszem még az első szerelmemre, ovis voltam, ő is, de egy évvel idősebb nálam, és amikor iskolába ment, szakított velem. Azt mondta, hogy ő ovisokkal nem játszik. Egy világ dőlt össze bennem, és ekkor döntöttem el véglegesen, hogy a fiúk hülyék. Pláne, hogy onnantól kezdve a “nagyokkal” játszott, a nővéremmel, és az ő nővérével, akik addig le se tojták. Ez a nagy összeborulás tartott két napig, de én nem bocsátottam meg. Biztos nem volt csokija.

Kisebbik ugye a mexikói kissráccal van nagyon jóban, de itt nincs szó szerelemről, kisebbik, inkább segíteni próbál Arturonak. Elmagyarázza, hogy mi a lecke, és nagyon jókat játszanak együtt, szünetekben csatlakozik Arturo nővére is. Kisebbik még ajándékot is készített Arturo szülinapjára, és fel is köszöntötte. Arturo nagyon boldog volt. Neki sem lehet egyszerű. Van egy másik kisfiú is, aki volt, hogy minden ok nélkül megütötte kisebbiket, azt gondoltam, hogy ez valami személyes ellentét, de nem, ez a kisfiú mindenkit így ütöget, rendszeresen hazavitetik délben a szülőkkel büntetésből, nem maradhat délután a napköziben.

Be kell vallanom, hogy ennél nagyobb problémákra számítottam, de legalábbis sokkal több sírásra. Azt gondoltam, hogy majd nagyon sokszor elhangzik, hogy költözzünk haza, hogy itt minden rossz. Ehhez képest, egyszer-kétszer volt csak némi pityergés. Egyszer sem akartak még hazaköltözni, sőt amikor rákérdeztem, hogy mit szólnának, ha hazaköltöznénk, mindketten azt mondták, hogy ne, mert nagyon sok dolog hiányozna, és ez a legjobb iskola a világon. Nagyon jól érzik magukat, megtalálták a helyüket.