Rügen-Kreideküste

Miután kihevertük az előző estét másnapra egy kirándulást terveztünk, illetve nem is egyet, hanem kettőt, mert először hajózni szerettünk volna, hogy megnézzük a Kreideküste-t majd pedig Prorát. Ez utóbb érdekelt engem leginkább, a hajós kirándulásoktól mindig félek. Emlékeimben szerepel egy katamarános túra, ahol a végén már nem csak idős angol hölgyek vigasztaltak, de a kapitány is hozott vizes borogatást a fejemre, de nem segített, szóval mindig van bennem egy kis félsz, és naná, hogy soha nem viszek magammal gyógyszert. A tengeribetegség elleni gyógyszer amúgy is jó móka, mert ha nem veszem be rosszul vagyok, ha beveszem, akkor viszont órákon át csak nézek, miközben nyitott számon csorog ki a nyál. A körülöttem levőket igen megtéveszti ez a viselkedés, mert azt gondolják alszom, pedig csak másképp érzékelem a környezetemet.

Átautóztunk a kikötőbe ahonnan a hajó indult a kirándulásra, rögtön le is csapott ránk valami jegyügynök, vagy mi, aztán egy másik, de már az elsőtől megvettük a jegyeket. Mivel még volt idő a hajó indulásáig, így sétáltunk és nézelődtünk. Ez igazából annyit jelent, hogy sétáltunk, miközben a gyerekeink megrohanták az összes bazárnak látszó boltot, és minden plüssállatról megállapították, hogy cuki, valamint elájultak a sirályos vackoktól. Jó érzékkel kiegyeztünk néhány képeslapban. Csináltunk pár fotót, és gyönyörködtünk a partban, majd elindultunk a hajóhoz, hogy jó helyünk legyen. A kikötő felé menet a Zuram lemaradt kissé, majd utolért bennünket, és vigyorogva mondta, hogy a mellette elhaladó pár megjegyezte, hogy: hallottad? magyarok! Amúgy én teljesen megértem ha valaki amikor meghallja, hogy magyarul beszélünk, és ő is magyar, akkor elhallgat. Mert ha jól meggondoljuk, nem ismerjük egymást. Lehet attól félnek, hogy majd odamegyünk örömködni, vagy ismerkedni. Tőlünk ilyen szempontból nem kell tartani, mert nem megyünk oda, viszont mi nem is szoktunk elhallgatni, simán szoktuk folytatni a beszélgetést tovább. Na jó, egy esetben szoktunk odamenni, ha látjuk, hogy az illető nem boldogul valamivel és segítségre van szüksége.

A hajón lévő kitűnő helyekre többen is vágytak, már hatalmas volt a sor, mi valahol a végén voltunk, de nem izgultuk túl a dolgot, úgyis feljutunk. Fel is jutottunk, ámbár nem a Zuram által legjobbnak tartott helyre. Mindegy, leültünk. Ajaj, hoztak egy kutyát is a hajóra, ami pici volt, és ölben tartották, de biztos, ami biztos kisebbik kerülte, de észrevétlenül, nehogy újabb konfliktusba keveredjen. Nagyon nem jól tud észrevétlen lenni, de ennek a kutyának a gazdái csak vigyorogtak a gyereken, mire ő is visszanevetett, sőt a végén még köszönt is, a kutyának.

Még csak kifelé mentünk a kikötőből, amikor éreztem, hogy nem jó, nagyon nem jó, ez hullámzik, és ebből nekem még bajom lehet. Nem sokat tudok mesélni a hajóútról, mert valóban rosszul lettem, csak kapaszkodtam a korlátba, és próbáltam túlélni. A Zuram mondta, hogy milyen szép, meg nézzek erre, meg arra, de én nem néztem. Nem, nem azért se, nem néztem, hanem mert nem bírtam. Nem csak én voltam rosszul, hanem nagyjából a csapat fele, tehát tényleg hullámzott. Igen, a tenger már csak ilyen. Belekezdhetnék egy szép leírásba, miszerint a tenger hullámain megtörő napfény… vagy a partfalon büszkén emelkedő fehér sziklák, de a francokat, egyszerűen csak mélyeket lélegeztem, és az órámat néztem, hogy mennyi van még hátra. Ekkor jelent meg nagyobbik gyermekem, hogy ő márpedig rosszul van. Jó vicc, ő aki vitorlázik, olvas az autóban, vígan elvan bármilyen szerpentinen, most rosszul van. Hát jó, ha ő rosszul van, akkor én nem vagyok. Így van ez, anya nincs rosszul, nem hány, nem beteg, nem fáj, és soha nem fél a repülőn.

Kérdésemre, miszerint mégis mit érez, csak annyit mondott, hogy fáj a hasa. A legjobbkor, de legalább nem tengeribeteg. Összeszedtem minden erőmet, és felkutattam a gyerek apját, és rábíztam szemem fényét. Ő elvitte a hajó tuti részére, ahol is szerinte nem szoktak rosszul lenni. Az most mindegy is, hogy nagyobbik egyáltalán nem tengeribeteg volt, csak egy mosdóra volt szüksége, és egyébként is, aki soha nincs rosszul az nem is érti, hogy tök mindegy hol van az ember a hajón, csak idő kérdése, hogy találkozzon a rókával.

Ekkor már túl voltunk a csodás fehér sziklákon, tudom, mert a kapitány tájékoztatott erről mindenkit. De hátra volt még a Königsstuhl, amit azt hiszem láttam, vagy nem, de utána fényképen biztos. A kapitány ez után azt is elmondta, hogy visszafordulunk, és most már sima lesz az út, mert bentebb nem hullámzik annyira, tehát aki eddig rosszul volt, az majd most jól lesz. Néhány megkönnyebbült sóhajt lehetett hallani innen-onnan. Kisebbik aki indulásnál azon aggódott, hogy na ő tuti rosszul lesz, na ő végig vigyorgott, mászkált le-föl (cselesen kerülve a kutyát), egyáltalán semmi baja nem volt. Nem is értette miről beszél a kapitány. Annyira még nem voltam jól, hogy elmagyarázzam neki, hogy mikor illik vigyorogni, és mikor nem, azt, hogy azt meg aztán egyáltalán nem illik, hogy a túlélésnek éppen örvendő anyukájának az orra alá dörgölje, hogy ő azt hitte, de nem, és nem is érti, hogy anya mitől, na azt se magyaráztam el.

A hajóról láttuk, hogy páran a parton sétálnak végig, és onnan figyelik a sziklákat, valószínűleg teljesen más élmény, mint hajóról, de megbeszéltük, hogy legközelebb azt az utat választjuk.

A hajó végre kikötött, megkerestem életem párját és a másik gyerekemet, akinek még mindig mosdóproblémája volt, így gyorsan kerestünk egyet, ahol kiderült, hogy amúgy már mindenkinek pisilni kell. Szerencsére a kikötőben volt egy teljesen tiszta, használható, igen nagy forgalomnak örvendő nyilvános WC. Miközben összevártuk a csapatot a Zurammal beszélgettem, hogy nagyobbik mégis hogy bírta az utat. A következő párbeszédet mesélte el:

Apa: Nézd Nóri, milyen szépek azok a fehér sziklák, régen itt bánya is volt, de mára ez már  természetvédelmi terület, betiltottak mindenféle bányászati tevékenységet.

Nóri: Miért?

Apa: Azért Nórikám mert a természetet védeni kell. Különben is, hogy nézne ki itt egy bánya? Szerinted ki szeretne bányákat nézni?

Nóri: A törpék!

Apa: Ugyan! Mégis hány törpét ismersz?

Nóri: Hát hetet!

Van az úgy,  hogy a Zuram sem tud megszólalni.

Ezután már csak az volt a kérdés, hogy hol ebédeljünk. A sétány tele volt éttermekkel, azt szerintem még nem is írtam, hogy a hajó Sassnitzból indult. Előzőleg, amikor jó halas éttermet kerestünk, a recepciós hölgy ajánlott egyet és pont Sassnitzban. Megkerestük, majd megláttuk az árait és sétáltunk tovább. A kikötőben állt egy étterem hajó, illetve a hajóról kifelé történt a kiszolgálás, de szerettünk volna leülni egy kicsit.

Nem volt könnyű dolgunk, mert ebédidő lévén minden hely tele volt, de végül meg tudtunk egyezni a sétány végén lévő étteremben. Leültünk és vártunk. Vártunk, még mindig vártunk, de 20 perc elteltével még mindig nem kérdezték meg tőlünk, hogy mit akarunk, így felálltunk és elmentünk. Még amikor kifelé mentünk sem kérdezte meg egyik pincér sem, hogy jól esett-e üldögélni egy kicsit. Ha nm szolgálnak ki, nem szolgálnak ki, mi nem vagyunk sértődősek.

Átmentünk egy bolgár étterembe, leültünk a teraszon, és láss csodát azonnal ott termet egy pincérnő. Kikértük az italokat. De hogy ne legyen egyszerű a dolog, megjelent néhány darázs, amitől a két kisebb gyereket kiverte a víz. Visszajött a pincérnő, és persze megkérdeztük, hogy mehetnénk-e bentre, mert hát a darazsak. Pincérnő mondta, hogy nem kell aggódni nincs sok darázs, de mi mondtuk, hogy egy is elég. Ránézett a gyerekekre, és egyből mondta, hogy természetesen bent is van kiszolgálás.  Az étel is nagyon jó volt, nem csak a pincérek voltak kedvesek. Mondjuk lehet már azzal is elégedettek lettünk volna, ha csak úgy kiszolgálnak minket.

Ebéd után elindultunk Prorára.

 

Rügen- 2. nap

Az időjárással nagyobb szerencsénk nem is lehetett volna, sütött a nap, alig fújt a szél. Szép tavasz. Előző este már leegyeztettük a programot, reggeli után irány a fürdő, ahová 3 órás szabad belépésünk volt, majd elmegyünk egy strandra és megnézzük, hogy ott milyen a part.

Annyi kaját pakoltam, hogy nagyjából egy hétre elég lett volna, így nem mentünk boltba, mert minek, kényelmesen megreggeliztünk, és a megbeszélt időpontban találkoztunk Vivekékkel a fürdő előtt.

A fürdő nem volt nagy, leginkább kicsi, volt azonban benti medence, meg kinti, meg egy pezsgőfürdő, valamint egy csúszda a vállalkozó kedvűeknek. Átöltözés után el is indultunk a gyerekekkel együtt a benti medence felé, majd amikor már nekem térdig ért a víz megállapítottam, hogy hideg. Arpita is megállapította, hogy hideg, így javaslatomat, miszerint az apukák maradjanak a gyerekekkel, mi pedig menjünk át a pezsgőfürdőbe, örömmel fogadta. Otthagytuk játszani a nagy- és kisgyerekeket, mi pedig beültünk beszélgetni a meleg vízbe, ami nagyon jó volt.

Persze nem kellett hozzá sok idő, hogy a fiúk rájöjjenek arra, hogy nekik is hideg a víz, amúgy meg a gyerekeknek, mindnek leér a lába, baromi jól eljátszanak apukák nélkül is, és csatlakoztak hozzánk. Teljesen békésen üldögéltünk egy amúgy nagyjából 8 személyes pezsgőfürdőben, amikor is megjelent két kislány, és búvárszemüvegben elkezdték vizslatni, hogy mi is van a víz alatt. Először nagyon meglepődtünk, majd látva, hogy a férfiak milyen zavarban vannak, Arpitával vigyorogtunk, de 10 perc után, már inkább fura volt, mint vicces. Mindegy, a lányok végül szerintem nem találtak semmit, és hamarabb adták fel, mint mi. Átvonultak játszani a másik medencébe.

A 3 órába azért belefért az is, hogy átmenjen mindenki a hideg vízbe, hogy kimenjünk a kinti medencébe, ami szerencsére összeköttetésben volt a bentivel, így nem kellett hab testünket kitenni a kinti levegő frissességének. Mondjuk a gyerekeink simán mentek volna játszani a medence szélére, de anyukájuk eléggé megtiltotta, mert annyira azért nem volt jó idő, de a gyerekeknek meg sokkal több eszük van ennél, mert tök véletlenül kidobták a kinti játszóra a labdát, és hát valakinek el kellett menni érte, de ha az a valaki már úgyis ott volt a játszótéren, akkor gyorsan ki is próbált mindent. Meg is állapítottuk, hogy Vivekék fia, és a mi kisebbik lányunk igazából németek, mert ők egyszerűen nem fáznak, és az sem érdekli őket, hogy milyen hideg a víz.

A gyerekek kipróbálták a csúszdát is, de gyorsan meg is utálták, mert senki nem felügyelte, hogy ki mikor indul el lefelé, és pár fiú azzal szórakozott, hogy szinte azonnal elindult a másik után, jól hátbarúgva a mi gyerekeinket. A gyerekeinket nem kell félteni, mert olyan szépen küldték el a fiúkat melegebb éghajlatra, hogy csak na. Lett egy kisebb anyázás, de mivel a németek nem használnak olyan sok szót káromkodásra, mint mi magyarok, így gyorsan kifulladt a szópárbaj.

A fürdés után visszamentünk a szállásra, majd megbeszéltük, hogy ebéd után találkozunk a Dotto megállójában, ami levisz bennünket a strandra. A Zurammal még gyorsan átmentünk a boltba, mert arra gondoltam, hogy igazán hangulatossá kéne tenni a parton való ücsörgést. Be is szereztünk mindent ami ehhez kellhet. Ettünk pár szendvicset, majd elindultunk a megállóba. Vivekék is jöttek, kivételesen most mi értünk oda előbb. A Dotto megállójában volt kint valami cetli, de én nem igazodtam ki rajta, a Zuram azt mondta ő igen, akkor jó. Jött a kisvonat és fel akartunk szállni az utolsó kocsiba, mert az szabad volt, de a vezető nem engedte. Azt mondta balesetveszélyes, üljünk előre. Elől mondjuk nem volt túl sok hely, de ha nem vettünk levegőt, akkor elfértünk. Út közben volt egy nagyon meredek lejtő, gondolom ezért kellett a sofőrnek figyelni a megfelelő súlyeloszlásra.

Ez a part is hasonlóan szép volt, mint a másik. Nem nagyon lehet melléfogni. Béreltünk egy-egy kosarat, ami tök jól néz ki, ám szerintem nem annyira kényelmes, viszont szélfogónak tökéletes lett volna, ha fújt volna a szél. Nem fújt. Mindegy, a hangulat kedvéért megérte. A homok olyan meleg volt, hogy simán lehetett a homokban mezítláb mászkálni, valamint üldögélni. Gyerekeink azonnal eltűntek homokozni, amit nagyon élveztek, és nagyjából fél óra múlva már el is ásták egymást combig.

Mi pedig csak élveztük a napsütést, beszélgettünk, elővettük a boltban vásárolt dolgokat. Először is, vettünk műanyag pezsgős poharakat, meg pezsgőt és mivel eper nem volt, így szőlőt. Vivekék sem tiltakoztak. Van abban valami hangulatos, ahogy a délutáni napfényben üldögél az ember a tengerparton a homokban, egy pohár pezsgővel a kezében, és nem csinál semmit. Részemről igyekeztem a látványra, a hullámok hangjára koncentrálni, ami elég giccsesen hangzik, és az is volt, de néha szükség van egy kis feltöltődésre, hogy azután a mókuskerékben ne legyen az ember annyira kedvetlen.

Itt már azért be is merészkedtünk a vízbe, de persze csak bokáig, illetve talpig, mert nagyon hideg volt, nem a talpam, a víz. A gyerekek mondjuk nagyjából combközépig lettek vizesek a homokban, de ezen egyikünk sem aggódott, és ennek semmi köze az elfogyasztott pezsgőhöz. Összességében nagyon gyorsan eltelt a délután, és olyan szívesen maradtunk, hogy még az utolsó kisvonatra sem szálltunk fel. Csak megvontuk a vállunkat,  hogy majd visszasétálunk, de olyan jót játszanak a gyerekek, és olyan szépen süt a nap.

Így is tettünk, amikor már meguntuk, nem, nem untuk meg, csak ésszerű döntés volt visszasétálni a szálláshoz, mert valahol vacsorázni is kellett még, szóval visszaindultunk, és megmondom őszintén ami idefelé lejtő volt, és kisvonattal, az visszafelé emelkedő és gyalog, hááát. A lényeg, hogy felmásztunk. Méghozzá nyavalygás nélkül. Egyébként gyalog sem volt több 15 percnél. Nézegettük a házakat, és megbeszéltük, hogy melyiket vennénk meg, ha esetleg annyi pénzünk lenne, hogy megtehetnénk, bár ha álmodunk, akkor álmodjunk nagyban, én valamelyik villát választottam volna a főutcán.

Visszaértünk a szálláshoz, megszabadultunk fejenként 1,5 kg homoktól, majd indultunk vacsorázni. Természetesen nem az előző napi pizzériába. Ez a hol vacsorázzunk témakör eléggé fárasztó volt, mert a legtöbb helyen amit kinéztünk, nem volt szabad asztal. A lányok halat szerettek volna enni, ami a társaság indiai részének szintén megfelelt volna. Volt egy étterem, ami baromi jól nézett ki, de a Zuram mindenkit meggyőzött, hogy oda ne menjünk, mert annak üres a terasza, és üres étterembe ne menjünk, mert ott biztos rosszul főznek. A logika hibátlan, amúgy férfi módra, mert újabb fél órás keringés után mégiscsak bementünk az étterembe, amelynek terasza üres volt. A terasz üres, de bent meg nem volt szabad asztal, annyian voltak. Szerencsére a különteremben nem volt senki, így oda mehettünk. Végre, mert már nem csak a gyerekek voltak éhesek.

Az étterem konyhája kitűnő volt, nagyon finom volt minden, a pincérek meg hihetetlenül kedvesek. Ár-érték arányban is sokkal jobban jártunk, mint a pizzériával.

Miután bevacsoráztunk visszaindultunk a szállásra, ami ugye nem egy nagy séta. Arpita ment elől, és a gyerekek körbevették, mint valami tyúkanyót, egyik oldalán az én kisebbik gyerekem, másik oldalán a sajátja, mögöttük pedig a két nagy, mi felnőttek pedig kicsit lemaradva követtük őket. Ekkor valami olyasmi történt, ami eléggé meglepett.

Jött szembe egy nagyjából 50 körüli nő, egy közepes méretű fekete kutyával. A kutya pórázon, de az én kisebbik gyerekemet ez kevéssé érdekli, mert retteg a kutyáktól. Mindenféle kutyától, kicsitől, nagytól, aranyostól, cukitól, kölyöktől, okostól, butától, mindegy milyen, ha kutya ő fél. Sajnos volt rossz élménye. Még Pesten, a szembe szomszédnak volt egy kutyája, akit egyébként láncon tartott, de időnként elengedte, és ha nyitva volt a kapu, a kutya kiszökött, mondván nem baj, nem bánt senkit. Nem is bántott, csak nekiugrott amúgy játékosan a bicikliző gyerekemnek, aki felborult a biciklivel, a kutya nem bántotta, de nem tudtuk  kimagyarázni. Majd a másik szomszéd hatalmas kutyája ugrott a kerítésnek ugatva, szegény kisebbik ismét biciklivel, úgy megijedt, megint elesett. Innentől kezdve tök mindegy mit mondok, a kutya legyen távol. A mellettünk lévő szomszéd kutyája, meg csak simán állandóan átszökött a mi udvarunkba, amitől a gyerek frászt kapott, pedig az a kutya akkor még csak kölyök volt. Kisebbik nagyon hosszú idő után képes tolerálni egy-egy kutyát, de nem erőltetjük. Fél, kikerüli, ennyi.

Most is ez történt. Meglátta a kutyát, egy jujj hangot adott ki magából, majd átment a másik oldalra. Ez valamiért nagyon felháborította a nénit. Emelt hangon elkezdte magyarázni a már amúgy is félő gyereknek, hogy ez milyen hülyeség, hogy fél a kutyáktól, mert a kutyák sokkal jobb fejek, mint az emberek, és egyébként se kell félni. Ekkor értünk oda mi is, és sétáltunk volna tovább. Mondtam a gyereknek is, hogy nem tett semmi rosszat, ballagjon, ballagjon. A néni csak nem bírt leállni, és már kiabált. Eddig meg sem szólaltunk, de Vivek nem bírta szó nélkül és mondta, hogy ugyan ne kiabáljon már, mert megijeszti a gyerekeket, és gyerekekkel nem kell ordibálni. Gyerekek már eléggé meg voltak ijedve, kisebbik már majdnem sírt, mert nem értette mi rosszat tett azzal, hogy átment a túloldalra. Mi szépen továbbsétáltunk, próbáltam nyugtatni a gyereket, Arpita a másik gyereket, mert már az is majdnem sírt, de a néni csak üvöltött tovább, és ekkor az érvei érthetetlenné váltak. Üvöltve elkezdte szidni az arabokat, a terroristákat, a Koránt.

Vivek még mindig próbálta megmagyarázni, hogy gyerekekkel miért nem üvöltözünk, arra nem is tért ki, hogy ő indiai, a fent említett dolgokhoz még véletlenül sincs semmi köze. A Zuram mondta neki, hogy jöjjön nem éri meg, a néni csak simán hülye. Ő nem is szólt a nénihez egy szót sem. Azután végül egy legyintéssel otthagyták a nénit.

Mindenki nagyon fel volt dúlva, de a gyerekek miatt ezt nem mutattuk ki, csak elmagyaráztuk, hogy nem tehetnek semmiről, a néni biztos bolond volt. Meg rasszista, de ezt nem mondtuk. Ami érdekes, hogy Vivek az arab terroristázást, nem is vette magára, ő csak azon volt kiakadva, hogy hogy lehet gyerekekkel így beszélni. A Zuram próbálta neki mondani, hogy a néni bolond, frusztrált, és kár vele vitatkozni, de nagyon nehezen nyugodott meg. Egy biztos a kedvünket elvette az estétől, így nem is mentünk át egymáshoz, mindenki ment a saját szobájába, hogy kipihenje a napot.

Ezen a napon nem készült sok fénykép, egyrészt, mert én tudatosan nem vittem magammal gépet, hogy ne telefonon keresztül lássam a világot, másrészt valamiért nem működött a fényképezőgépben a kártya, azt mondta tele van, pedig nem is.

 

Rügen – Megérkezés

Befejeződött a házfelújítás, minden a helyére került, a szüleink is hazamentek, visszarázódhattunk, vagy inkább beleszokhattunk az új körülményekbe, kialakíthattuk új szokásainkat. Ez nem egy bonyolult tevékenység, mert az ember teszi a dolgát és kész. Gyerekek iskolában, felnőttek munkában, felnőttek rohangálnak a gyerekekkel, gyerekek rohangáltatják a felnőtteket, szépen minden megy a maga útján, tehát van mit kipihenni.

Wilhelmshaven nagyon szép volt, és tényleg jó volt kirándulni, így nem zárkóztunk el a további lehetőségektől. Itt Niedersachsenban májusban két hosszú hétvégét is kaptunk, amit tök jól hangzik, és az is, de tekintve, hogy más tartományokban több ilyen valláshoz kapcsolódó hosszú hétvége van, mint itt, már más a helyzet. Mindegy örülünk ennek a kettőnek is. A Zuram el is határozta, hogy mi nem fogunk itthon ülni egyik hétvégén sem, hanem folytatjuk a kirándulós hétvégét.

A következő választása Rügen volt. Rügenről sem tudtam túl sokat, persze egy-két dolgot igen, hogy sziget, meg hogy NDK, meg Prora, de ennél többet nem nagyon. Mivel sziget, tenger van, már rossz nem lehet. A Zuram foglalt is nekünk szállást, igen jó áron talált is, a leírás alapján tökéletes. Közel a part, de  rossz idő esetén a szállás mellett van egy kis uszoda, ahová ráadásul ingyen belépőt is kapunk. A Seepark Sellinben sikerült egy apartmant foglalni. Megmondom őszintén én még azt sem kérdeztem meg, hogy hány szobás, hol van, mit fogunk csinálni, teljes mértékben a Zuramra bíztam az egészet. Amúgy is ő szokta szervezni ezeket a dolgokat, és mivel nincs okom panaszkodni, most sem éreztem késztetést arra, hogy beleszóljak.

Egyik nap a Zuram mikor hazaért mondta, hogy lehet haragudni fogok, de beszélgetett az egyik kollégájával, és nagyon tetszett nekik az ötlet, hogy kiránduljunk Rügenre, és úgy döntöttek a feleségével, hogy eljönnének velünk. Fel sem merült a gondolat, hogy haragudjak, egyrészt ismerjük egymást, másrészt a gyerekeink nagyon jól kijönnek egymással. Róluk volt már szó korábban a blogban, ő a Zuram egyik indiai kollégája. Ők is lefoglalták a szállást, ők is találtak a Seeparkban még szabad apartmant.

Azt nem tudtuk, hogy Sellin jó hely-e, már abból a szempontból, hogy merre lehet kirándulni, mit lehet csinálni, de abban biztosak voltunk, hogy nagy baj nem lehet, mert legfeljebb autózunk kicsit. Innen tőlünk az út nem rövid, de nem is elviselhetetlen, elhatároztuk, hogy jó korán indulunk, de aztán megbeszéltük, hogy elég lesz 7-kor is. Pontban 7-kor indultunk is. Mi is mindig nagyon igyekszünk pontosak lenni, de Vivekéket (a Zuram kollégája és családja) lehetetlen ebben lekörözni, mert ha mi korábban ott vagyunk, ők még korábban ott vannak.

Mivel a navigáció a friss adatok alapján mindig elkerültette velünk az autópályán lévő dugókat, így nagyobb bosszankodás nélkül érkeztünk meg Rügenre. Tudom, tudom olyan vagyok, mint egy gyerek de már a hídon átmenni is tök jó volt. Látni a tengert és azt a sok horgászt. Apám meg se tudta volna számolni őket, annyian voltak. Szerintem el se hitte volna, pedig a híd két oldalán is álltak végig, és rengeteg kishajóról is horgásztak. Csak van remény, mégse olyan bénák ezek a németek.

Az országban autózva a Zuram szerint van különbség volt NDK és NSZK között, de szerintem rengeteg különbség van tartomány és tartomány között is. Egy biztos, hogy ennyi Trabantot, és Simsont már rég láttam, mint ott a szigeten. Igaz, hogy volt valami oldtimer rally azon a hétvégén így rengeteg gyönyörű öreg autót is láttunk, lehet a trabantok is rallyztak.

A szigeten belül már lehetetlen volt elkerülni a dugókat, így az utolsó pár km már elég fárasztó volt, de azért elszórakoztattuk magunkat. A Zuram azzal, hogy szerinte az egésznek olyan Balaton feelingje van, ami először viccesnek tűnt, majd eléggé nem. Tényleg olyan Balaton érzés fogott el, különösen akkor amikor megláttam a dinókiállítás plakátot, meg mindenféle kiállításét, nagyjából mindegy, csak menjé’ és költsé pénzt. Kisebbik is észrevette a dinós plakátot, hál’ Istennek! Egyből meg is kérdezte, hogy: Anya, voltunk már dinókiállításon?- a szándéka egyértelmű volt, ha voltunk, ha nem, menjünk – Én meg egyből rávágtam, hogy persze, voltunk! A Zuram erre közölte, hogy piszok vagyok, mert még életünkben nem jártunk erre, nemhogy a dinókiállításon. Ekkor kellett tisztáznom a félreértést. A gyerek nem azt kérdezte, hogy itt voltunk-e, hanem, hogy voltunk-e, márpedig voltunk többször is. Különben meg az a gyerek aki közölte velem nem is olyan régen, hogy ő nem hisz a dinókban, mert azok amiket láttunk azok műanyagok, és ezt az egész dinóhistóriát bárki kitalálhatta, na az a gyerek ne akarjon engem rávenni arra, hogy elmenjünk egy szerinte tök kamu tudomány kiállítására. Nem, nem született hívő, mert állítása szerint a vallásokat még nem ismeri annyira, hogy el tudja dönteni miben higgyen. Kisebbikkel amúgy sem könnyű múzeumba menni, mert amikor először voltunk a Magyar Természettudományi Múzeumban, és meglátta a kitömött állatokat, csak egy kérdése volt: Anya, ezeket azért ölték meg, hogy én nézhessem őket? – mire azt válaszoltam, hogy tulajdonképpen igen, erre ő közölte velem, hogy ő akkor nem. Majd így is tett, nem nézte meg. Szóval kidobott pénz lenne egy dinókiállítás.

Araszoltunk a szállás felé, majd végre megláttunk valami vizet, a partján házakkal. Először meg voltunk róla győződve, hogy ez a tenger, másodszor tisztán láttuk, hogy ez azért tengerpartnak nagyon gyenge. Nesze neked Balaton!  A navi azonban tök másfelé vitt bennünket, tehát az nem is a tenger volt, és nem is ott volt a szállásunk.

Végre megérkeztünk, de tenger sehol, tekintve, hogy a Zuram azt mondta, hogy a parton lesz a szállás, nem volt sehol víz, kicsit csalódottak voltunk, de a mi csomagtartónkban volt pálinka, Vivekéknél meg sör, nagy gond nem lehetett. Volt viszont egy Edeka, ami jó hír, mert tudunk hol vásárolni a reggelihez.

A recepción átvettük a kulcsokat, ahol is elmagyarázták, hogy hol tudunk parkolni, és mennyiért. Kipakoltunk az apartmanokba. Az apartmanok hibátlanok voltak, normális fürdőszoba, apró, de jól felszerelte konyha, szekrények, egy franciaágy a felnőtteknek, és a nappaliban egy kinyitható kanapé a gyerekeknek.

Gyorsan tisztáztuk, hogy a szállás nem tengerparti, de ha elindulunk arra, valamerre, akkor jó lesz. El is indultunk megnézni a várost, meg keresni valami helyet, ahol ebédelhetünk. Vivekék, habár erőteljesen az indiai konyhát, szokásokat követik, azért bárhol tudnak maguknak ételt választani, így az étterem keresés ebből a szempontból nem lehetett probléma.

Először autóval indultunk el a városba, ami amúgy tök hülyeség mert gyalog is nagyjából 10 perc lett volna, de mindegy, ezt akkor még nem tudtuk.

Valami hihetetlen gyönyörű helyre csöppentünk. Csodálatos, többnyire fehér villák, széles macskaköves út, nem győztem nézelődni. Annyi látszódott, hogy még nem igazán indult be a szezon, mert nem minden üzlet volt nyitva, és néhány helyen az utcára volt téve az építési törmelék, bár lehet, hogy ez főszezonban is pont így van.

Egy gyorséttermet választottunk, megbeszéltük, hogy este majd valami komolyabb lesz. Szerencsére a kajálda egy bazáros mellett volt, így máris vehettünk egy labdát, meg egy kis csomag homokozójátékot, mert anélkül nincs élet a tengerparton.

Az ebéd után elindultunk, hátha látunk már végre tengert. Komolyan mindenki ezt kérdezgette már, hogy de mégis merre, és akkor megláttuk. Elakadt a szavunk olyan gyönyörű volt, kicsit sem bántam, hogy nem néztem utána semminek, mert így sokkal nagyobb meglepetés volt. Ezt láttuk:

 

Mivel mi felnőttek megláttunk egy hirdetőtáblát, ahol ki voltak rakva a hajókirándulások gyorsan meg is álltunk, hogy megnézzük mik a lehetőségek, de a gyerekek rögtön engedélyt kértek arra, hogy mehessenek játszani. Elengedtük őket. Korábbról is ismerték egymást, de azért nem tegnap találkoztak, ami nem látszódott rajtuk, mert teljes egyetértésben rohantak a partra. Ez az egyetértés egész hétvégére megmaradt.

A hajókirándulást ki is néztük, hogy honnan indul, volt persze több is, meg hová megy, hány órás. Arpita és én halkan jeleztük, hogy tengeri betegségünkre való tekintettel nekünk bőven elegendő a 1,5 óra, nem kell a 4, amibe a fiúk is beleegyeztek.

Ezután mi is lementünk a partra, ahol a gyerekeink javában játszottak, és kiderült, hogy jobb dolgot nem is tehettünk volna annál, minthogy labdát és homokozójátékot vegyünk. A gyerekeink egyáltalán nem akartak velünk elsétálni a híd végére, amire nem is kényszerítettük őket, de mi azért elsétáltunk. A híd végén található egy nemtudom minek hívják, gondolom búvárharang, amiben leeresztik a vállalkozó kedvű egyéneket és leeresztik a tenger fenekére, onnan pedig meg lehet tekinteni az élővilágot. Biztos van az a pénz, amiért ebbe én beleszállnék, és hagynám, hogy rámzárják az ajtót, de amúgy tiszta ésszel gondolkodva, soha. Nem is fenyegetett ez a veszély, mert Arpita pont úgy gondolta ahogy én, és éreztem, hogy jó szövetségesem ő abban, ha a fiúk bármi hülyeséget kitalálnának, akkor nemet mondunk és kész. Esélyük sem volt.

A séta és játék után visszamentünk a szobáinkhoz és megbeszéltük, hogy valahol most már vacsorázni kellene. A szállásnál volt egy pizzéria, gondoltuk, hogy az jó lesz. Tévedtünk. A kiszolgálás lassú volt, a kaja szinte ehetetlen, de legalább drága. Most már tudom, hogy a pizzát is el lehet rontani, és a spagettit is. Komolyan mondom, hogy a mai napig emlegetjük és röhögünk ha szóba kerül.

Kompenzálandó a rossz vacsorát, a mi apartmanunkban folytattuk az estét, a gyerekek társasoztak, a felnőttek meg beszélgettek, persze egyáltalán nem ittunk bort, és pálinkát meg aztán végképp nem.