Nagy fába vágtuk a fejszénk

Amikor nem is olyan régen a Zuram kiköltözött Wolfsburgba, azután kis idővel pedig mi lányok is követtük, még halvány lila fogalmunk sem volt arról, hogy milyen a helyzet ingatlan ügyben ebben a városban. Igazából más városban sem, és ezt bátran kiterjeszthetem nagyjából az egész világra, mert nem is érdeklődtünk a téma iránt. Pesten vettünk házat 2009-ben, és akkor, ott, abban a helyzetben azt gondoltuk, hogy nagyjából abban, az általunk kiválasztott házban fogjuk leélni az életünket, soha többet házak nézegetése, bankok járása. Akár igaz is lehetett volna ezen gondolatunk, de nem, mert ugye, már egy ideje áttettük székhelyünket Wolfsburgba.

Sokszor eszembe jut Gizike néni, aki egy jósnő. Még fiatal voltam és nagyon ráértem, amikor a barátnőmmel meglátogattuk az öregasszonyt. Néninek mégse nevezném, mert olyan hegyeset köpött a kutya mellé, amikor beléptünk az udvarba, hogy nénik, olyant nem köpnek. Gizike néni azt jósolta, hogy amikor visszamegyek a főiskolára (mert épp szüneteltettem), akkor megismerem életem párját, akinek lesz kocsija, meg diplomája (tényleg ebben a sorrendben mondta, nem én rangsoroltam). Lesznek gyerekeink, de lesz egy aki nem fog megszületni (nagyobbik ikreknek indult, de a meg nem született gyermek még a terhesség korai szakaszában felszívódott), soha nem kell majd dolgoznom, mert mindenünk meglesz (ha ha ha, és újra ha ha ha), és külföldre fogunk költözni, akkor erre rávágtam, hogy hülyeség, mire Gizike néni tök nyugodtan rám nézett és azt mondta, hogy majd évek múlva menjek csak vissza és meséljem el milyen külföldön élni, azon félelmem, hogy ismét köpni fog, alaptalannak bizonyult, csak szimplán krákogott. Belül még mindig röhögök azon, hogy nem kell dolgoznom ha ha ha, de ahogy a jelen ábra is mutatja, volt amiben igaza volt, és el is mesélném, hogy külföldön élni jó, eddig még. Gizike néni azzal zárta a mondandóját, hogy mást nem is tud nekem mesélni, mert boldogan fogunk élni, amíg meg nem halunk. Annyi pénzért azért mesélhetett volna még, de most már mindegy. Legyen neki igaza, éljünk boldogan!

Amikor a Zuram megérkezett Wolfsburgba és három napon belül talált magának, illetve nekünk házat, ami jó helyen van, és még szeretjük is, akkor még nem tudtuk, hogy mekkora mázlija volt ezzel, mert a kérdés egyáltalán nem ilyen egyszerű, de semmiképp nem háromnapos, a probléma megoldása rendszerint kicsivel tovább tart. Ez alól természetesen kivételt képeznek azon dolgozók, akiknek a cég intéz mindent, mert mondjuk Brazíliából érkezik a család 3 év itt tartózkodásra, de mi nem tartoztunk ehhez a körhöz, így mindent a Zuram intézett egyedül, és nem értette, hogy a kollégái miért csodálkoznak azon, hogy gyakorlatilag egy hét alatt mindent el tudott intézni, minden bürokratikus és gyakorlati dolgot egyaránt. Mondjuk muszáj volt, mert annyira nem lett volna jó hónapokig egy panzióban lakni.

Akkor még fogalmunk sem volt olyanokról, mint városrészek, hol, mi, mennyi, merre, mennyire. Az már külön mázlifaktor, hogy Detmerodéban sikerült házat találni, ami számunkra tökéletesen megfelelő városrész, elég közel a belvároshoz, a környék is elég jó. Detmerode nem a legújabb városrész, de nem is a legrégebbi, direkte arra épültek itt a házak, hogy a gyári dolgozóknak legyen hol lakni. A 60-as években kezdték el építeni, ebből következik, hogy most nagyon sok nyugdíjas él itt, ha napközben besétálunk a központba az emberek nagy többsége nénike, vagy bácsika, nem öregasszonyok, mert nem köpnek, sem hegyeset, sem laposat, bár van egy öreg nem bácsika, akit többször láttam, hogy bokorba pisilt, na az se jobb. Igaz, hogy néhányan az öregek otthonából sétálnak ki, de a nem ott élők körében is igen magas a nyugdíjasok aránya. Mivel olyan emberekről beszélünk, akik jó körülmények között éltek, az orvosi ellátásuk sem volt rossz, a nyugdíjuk sem csak far-hátra elég, így szép magas életkort élnek, tehát a 70 éves simán tologatja a kerekesszékben ülő 90 évest.

Ebben a városrészben igen kevés a klasszikus értelemben vett magánház, itt jórészt bungalow-k, társasházak és panelek vannak. A bungalowk amiben mi is élünk, és amik miatt azt gondoltam, hogy ez kérem egy nyaralóövezet, nos a bungalowk teljesen jól lakhatóak, és vannak köztük egész szépen felújítottak is, olyanok is amik teljesen alá vannak pincézve, méretük a 100 nm-től egészen a 180 nm-ig terjed. Amiben mi élünk, az számunkra teljesen megfelelő, még egy garázs is van hozzá.

Annak, hogy ez a városrész a 60-as, 70-es években épült, most kezdenek mutatkozni a hátrányai. Van két toronyház, amik nagyon sok emeletesek, nem tudom pontosan mennyi, de sok. Az egyiket Don Camillo-nak, a másikat Pepponének hívják. Igen, tényleg nevük van az épületeknek, és valóban elég olaszos a hangzásuk, ami nem véletlen, tekintve, hogy mekkora olasz közösség él a városban. Azonban most kiderült, hogy az építkezésnél azbesztet használtak, és emiatt nem szabad a falba lyukat fúrni. Kreatív probléma megoldás. Van még egy szintén ikonikusnak számító épület, amit az alakja miatt hajónak is hívnak, erről pár napja derült ki, hogy lakhatatlan, a beton ugyanis szép lassan szétmállik. 2018-ig mindenkinek ki kell költöznie, azután lebontják. Az épületben nagyrészt nyugdíjasok laknak, akik eléggé elkeseredtek a hír hallatán. A házban mindenki bérlői minőségben lakik, senki sem tulajdonos, de ettől nem lesz jobb. Gondolom, hogy keresnek számukra megoldást, de sokan nagyon régóta élnek ott, nekik biztos, hogy okoz fejfájást ez a történet.

Amiben mi lakunk az sem most épült, és a fene tudja, hogy mi meg hogy, csak reméljük, hogy nem mállik, és nincs azbeszt.

Ettől teljesen függetlenül történt, amikor még nem olvastunk ezekről a dolgokról, hogy egy-két barátunk belevágott és saját ingatlant vásárolt, bennünk is felmerült a kérdés, hogy mi miért is nem járhatnánk utána, hogy nekünk menne-e. Főleg azért, mert elég sok pénzt kifizettünk már bérleti díjra, és ezt nagyon szívesen fizetnénk havonta inkább olyasmibe, amit hosszútávú befektetésnek tekinthetnénk, saját magunk, és nem más számára. A cél csak annyi, hogy a bérleti díjból, legyen inkább törlesztő részlet, egy saját otthon érdekében. Sokat beszélgettünk róla, hogy miért lenne jó, meg miért ne. Először is, ha belevágunk, és sikerül, akkor teljesen egyértelmű, hogy elkötelezzük magunkat nem csak Németország, hanem Wolfsburg mellett is, nem csak 5 évre, hanem egész hosszú távra. Minden újra borul, költözés (áááááááááááááááááááá), szeretünk itt lakni, a lányok egyedül járnak iskolába, kialakult az életünk stb., na de amikor kiköltöztünk akkor is elég könnyen mentek a dolgok, minden csak hozzáállás kérdése.

Próbáljuk meg!

Na de, mit tanulunk mi a gimnáziumtól?

Elkezdődött. Hétfő. Nagyobbiknak nem volt gondja az ébredéssel. Apropó ébredés. Első, amit tanul az egész család, az a koránkelés. Ez viszonyítás kérdése, de nekünk ez mindenképp korábbi időpont, mint az eddig megszokott. Eddig ugyanis ráértünk fél hétkor kelni, a lányok fél nyolckor indultak el a suliba, és egy óra bőven elég volt ahhoz, hogy elkészüljenek, és mialatt készülődnek én a Zurammal együtt elkészítettem a reggelit, majd ezt négyesben el is fogyasztottuk, utána még a lányok fogat mostak és már mehettek is. Na ez most ebben a formában nem kivitelezhető. Nagyobbiknak -ezt ügyesen kiszámoltuk- legkésőbb hat ötvenötkor el kell indulnia a buszhoz, hogy elérje, és be is érjen 8:45-re. Tehát hatkor fel kell kelni. Kisebbik közölte, hogy semmi gond, ő fel bír kelni, de, és most előre figyelmeztet bennünket, ő ehhez hozzá fog szokni, és hétvégén is hatkor fog kelni. Mondtam neki, hogy ez nem annyira nagy gond, de előre figyelmeztetem, hogy ha engem is felkelt hétvégén hatkor, akkor annak nem lesz jó vége.

Tehát első reggel, főpróba és premier egyben. Minden ment, ahogy kell. Én is felöltöztem szépen, hogy ma, meg holnap, meg esetleg még szerdán is elkísérem nagyobbikat reggel, hogy ne legyen gond. El is indultunk a buszmegálló felé, és a megállóig rágtam a szájába, hogy amikor vége a tanításnak, hívja fel apukáját, és beszéljék meg hol találkoznak. Az én gyerekem tök türelmes az anyjával, mert hagyta, hogy vagy ötször elmondjam és egyszer sem szólt rám, hogy hagyjam má’ békén. Azt viszont elmondta, hogy mennyire örül, hogy elkísérem, mert ilyenkor milyen jókat beszélgetünk, ezalatt oda is értünk a megállóhoz. Már ott álltunk vagy fél perce, amikor megjelent nagyobbik barátnője, mire az én gyermekem közölte, hogy nem kell, hogy elkísérjem. A barátnőjével megoldják ketten, ne izguljak, be fognak érni. Izgultam, de hagytam. Még másik két ismerős gyerek ült a buszon, akik szintén ugyanabba az iskolába járnak. Azért megvártam amíg felszállnak a buszra, és még integettem is, nem mintha bárki visszaintegetett volna.

Hazasétáltam és belül nagyon büszke voltam nagyobbikra,  hogy nincs rám szüksége a buszozáshoz. Persze mikor visszaértem ott volt kisebbik, aki nem értette, hogy hogy voltam ilyen gyors, de elmagyaráztam. Ő azért megjegyezte, hogy még simán alhatott volna, és így van egy csomó idő, amit várakozással kell töltenie, de hajlandó erre az áldozatra, pláne ha addig nézhet tv-t.

Az első nap telefonos kapcsolatban voltam a Zurammal, aki jelentkezett, hogy délben nagyobbik telefonált, találkoztak, együtt ebédeltek, azután felrakta a buszra, és nagyobbik szólt, hogy hazaért, minden rendben van. Megy ez, nincs itt semmi aggódni való! Az első héten minden nap ez ismétlődött, csak üzenetek nélkül. Gyerek reggel ment, egyedül, ebédelt apukájával, majd jött haza egyedül. Kisebbik és én is megjegyeztük, hogy azért ez nem annyira ér, hogy ők minden délben éttermekbe járnak és kettesben ebédelgetnek, tessék minket is kárpótolni valahogy. A Zuram javasolta kisebbiknek, hogy járjon gimnáziumba és akkor elviszi őt is, nekem meg hogy ne beszéljek hülyeségeket.

Valóban megkapták az első nap az értesítést az ebédről, és a napköziről valamint a délutáni foglalkozásokról is. Ebédet, pontosabban szólva ebédjegyet az egyik tanárnál lehet venni, és a városháza menzáján lehet elfogyasztani az ebédet. Minden nap háromféle menüből lehet választani, a legdrágább 3,30 EUR a legolcsóbb 2 EUR. Pontosabban szólva két menü, és állandóan van pizza, spagetti vagy flammkuchen, ez utóbbi három a legolcsóbb. Azt, hogy melyik tanárnéi, és hogy hol, azt három napig nyomozta a gyerek, de sikerrel járt. A barátnőjével együtt kiderítették és megvették a kajajegyeket. Ezek ilyen pici papírfecnik, amit nagyobbik berakott a bérlete mellé, nehogy elveszítse. Nem volt sikeres.

Tiszta frászban volt amikor hazaért, mert már tudta, hogy egy kajajegyet elhagyott. Berontott az ajtón és lázasan kutatni kezdett a táskájában, zsebeiben, hátha. Mondtam neki, hogy nyugodjon már meg, az csak egy jegy, a többi megvan. Tettem egy javaslatot: másnap menjen be a tanárnénihez, mesélje el mi történt, adok pénzt és vegyen egy másik jegyet. Valamint fogjon egy pénztárcát -van neki, vagy öt- és abban tartsa a kajajegyeket, ne a bérlete mellett, mert amikor kiveszi a táskából, könnyen kieshetnek. Újabb dolog, amit megtanultunk.

Nagyobbik másnap összeszedte minden bátorságát odament a tanárnénihez, és elmondta mi történt. A tanárnéni rendes volt, adott egy másik kajajegyet és még fizetni sem kellett érte, csak annyit kért, hogy ha mégis meglenne a jegy, akkor adja vissza az egyiket. Nem lett meg, de azóta nagyobbik egyet sem hagyott el, tehát sikeres lecke volt.

Eltelt pár nap, minden gond nélkül. Már fel is lélegeztem, hogy na milyen jó, na milyen simán mennek a dolgok, már megint én aggódtam túl a dolgot, pedig semmi okom nem volt rá. Megyek haza a munkából, kinyitom az ajtót, nagyobbik ott ül az ebédlőasztalnál, tanul, de amikor meglát, felpattan és könnyes szemekkel, már-már sírva a karomba veti magát. Anyám! Mi történt?! Két szipogás között bevallotta a gyerek, hogy valahogy, természetesen nem tudja hogy, de ottmaradt a kabátja a buszon. Jajj, elég jó kabát volt. Nem azt mondom, hogy tök nyugodt voltam, inkább azt, hogy meg sem lepődtem, ez tulajdonképpen kódolva volt. A suliban is otthagyták rendszeresen, de az sokkal kevésbé mozog, mint a busz.

Mondtam a gyereknek, hogy most már ne eregesse itt a könnyeit, mindjárt felhívom apukáját, hogy kérdezzen rá a talált tárgyak osztályán, hátha van ilyen, és hátha nem vitte el valaki a kabátot. Amúgy egy elég jó kabátról beszélünk. A Zuram valamivel több szóban fejezte ki elégedetlenségét az esettel kapcsolatban, de attól még a feladat marad. Mivel a belvárosban dolgozik, ahol az ügyfélszolgálat is van, így besétált és megérdeklődte mi a teendő.

Nem egyszerű a dolog, mivel nem lehet csak úgy besétálni és rákérdezni, hogy ott van-é a kabát, fel kell hívni őket, kérni kell egy időpontot, és majd ők megmondják mikor lehet felvenni személyesen a kapcsolatot. A Zuram fel is hívta őket, ahol tényleg kapott egy időpontot, felírták az adatait, és alaposan kikérdezték a kabátról. Méret, márka, szín tekintetében. Szerencsére ezt a kabátot együtt vettük, így a Zuram minden kérdésre tudott válaszolni. Miután ez a párbeszéd lezajlott, kapott másnapra egy időpontot. Azt nem tudták megmondani, hogy meglesz-e a kabát, csak hogy menjen be, hátha aznap este még leadja valaki.

Másnap a Zuram lelkesen ment is a talált tárgyak osztályára. Este pedig teljesen elégedetten közölte, hogy nem csak a mi gyerekünk szétszórt, mivel négy kabát közül választhatott. Szerencsére nagyobbiké is közte volt. Mondjuk nem értem miért kérdezték ki, ha aztán még válogathatott is, de ez mindegy is, a kabát meglett és ez a lényeg.

Nagyobbiknak elmagyaráztuk, hogy ha legközelebb is zenét hallgat, vagy játszik a telefonján a buszon, és elbambul, és az utolsó pillanatban ugrik le a buszról, akkor legközelebb is ott fog hagyni valamit. Mert hát a Zuram remek nyomozásának eredményeként kiderült, hogy hogyan is zajlott a kabát elhagyás, ugye. Nagyobbik szentül ígérte, hogy soha többet nem fordul elő. Eddig még ez a lecke is sikeres.

Tehát, megtanultunk hamarabb kelni, és türelmesnek lenni. Igaz még csak november van, biztos lesz még egy-két lecke.