Berlin, lego, még több lego, de valami hiányzik

Az utóbbi időben nem volt szerencsénk, semmi rosszra nem kell gondolni, csak hát ebben az országban is megél néhány vírus, és a tavalyi évvel ellentétben idén már kipróbáltuk milyen betegnek lenni. Nagyobbik kezdte, mondhatnám csak a szokásos, köhögés, aztán még erősebb köhögés, aztán nem alszunk éjszaka köhögés. Hideg párásító elővesz, éjszaka egész jó műsor van néhány mesecsatornán, és alvás nélkül egész jól elvagyunk. A Zuram a gyerek helyén aludt, a gyerek mellettem. Szerencsére csak egy ilyen nagyon nem alvós éjszakával megúsztuk, és el sem kapta senki. Az orvos adott köptetőt, meg éjszakára szirupot, hogy azért valamennyit tudjunk aludni. Eltelt néhány hét, már el is felejtettük az egészet, amikor kisebbik is kedvet kapott.

A menetrend ugyanaz, köhögés, aztán még erősebb köhögés, aztán nem alszunk éjszaka köhögés. Kisebbik azonban nem végez félmunkát. Nem úsztuk meg egy éjszakával. Első éjszaka még hatott a szirup, 6 órát sikerült folyamatosan aludni, de innentől kezdve 3 éjszaka virrasztás következett. A Zuram is beszállt a mókába, és hol ő üldögélt kisebbik mellet a kanapén, hol én. Micsoda szerencse, hogy hajnal kettőkor is lehet Violettát nézni. Az orvos szerint mehet a gyerek iskolába, semmi komoly baja nincs, de ha akarjuk tartsuk otthon, 3 napig nem kell orvosi igazolás. Nos, én semmiképp nem engedtem kisebbiket iskolába, hisz semmit nem aludt, jó, ha 3 órát, és azt sem folyamatosan, természetesen hányás is volt  a köhögés miatt. Azt valaki elmagyarázhatná, hogy ha egész éjszaka nem alszik a gyerek, másnap miért nem fáradt? De tényleg, miért nem? Olyannyira nem fáradt, hogy unatkozik, és egyáltalán nem érti, hogy miért is kell neki pihennie. Ahogy közeleg az este, úgy erősödik fel a köhögés. A hétvége és még három nap alatt helyrejött, mehetett is iskolába. Fellélegeztünk, vége van.

Ha! Ez valami irtó jó anyag, mert én következtem a sorban, nem akarok panaszkodni, de még ma sincs hangom. A Zuram ápolt, 4 napon keresztül csak feküdtem, nem is bírtam mást. A Zuram hőssé avanzsált, mert olyan levest főzött, hogy csak na, és tuti a levesnek köszönhető, hogy ki bírtam mászni az ágyból, de a hősök is elbuknak, a Zuramat ma hazazavarták a munkából, mert köhög. Elkapta. Ő is. Szépen körbement az egész családon. Habár én egy kicsit megutáltam a teát, mert annyit ittam, de lelkesen főzőm a többieknek, és ma végre eljutottam bevásárolni is, mert mindent kiettünk a hűtőből, és a lányok már két napja maguknak veszik a tízórait a pékségben.

De mindezek előtt, még az év elején történt egy-két dolog, ami miatt a kedvem a béka feneke alá csusszant, és ez a béka is egy feneketlen gödör mélyén üldögél, üldögélne, de mivel nincs feneke a gödörnek, így a béka is csak lefelé csúszik folyamatosan. Közöltem hát a családdal, hogy mi márpedig ki fogunk mozdulni, és kimozdulás alatt nem azt értem, hogy elmegyünk az Autostadtba, mert minden hétvégén ott vagyunk, hanem azt, hogy beülünk az autóba és minimum egy órányi távolságra eltávolodunk a várostól.

Első gondolatom Hannover volt, mivel a Primarkban be szerettem volna szerezni egy-két dolgot. Gondoltam elmegyünk a Sealifeba, vagy nézünk valami programot a lányoknak, de a Zuram tett egy javaslatot, miszerint miért is nem megyünk Berlinbe, hiszen Primark ott is van, kettő is, és már nagyon rég ígérjük a lányoknak, hogy elvisszük őket a Lego Discoverybe , A Heide parkba szóló éves belépőnk jó ide is, tehát a belépő még csak plusz költséget sem jelent. Berlin még jobb! Akkor már tudom teljesíteni egy régi ígéretemet Edinának, hogy megnézek neki valamit, ami csak Berlinben van.

Tavaly februárban voltunk utoljára Berlinben, ott vettük a lányok farsangi jelmezét, azóta is voltunk már, de csak a repülőtéren, azt meg nem nevezném kimondott kirándulásnak, már éppen ideje volt, hogy újra megnézzük a várost, vagy inkább a Lego Discoveryt.

Korán elindultunk, és majdnem zökkenőmentes volt az indulás. Eldöntöttük, hogy a pékségben veszünk valamit reggelire, beszálltunk a kocsiba, a Zuram elkanyarodott a pékség felé, amikor is eszembe jutott, hogy ez mind szép és jó, de otthon felejtettem a belépőkártyáinkat. Hurrá! Sebaj, én felejtettem el, én is megyek vissza érte. 5 perc gyalog, amíg a Zuram megveszi a reggelit én vissza is érek a belépőkkel. Szedtem a lábaimat, berontottam a házba, és rohantam vissza. Nem vagyok babonás, pedig lehet kellene. Édesanyám mondta mindig, hogy ha valamiért vissza kell menni, akkor az nem hoz szerencsét, és nem szabad kimenni addig a házból, míg az ember le nem ült egy székre, legalább egy kis időre. No, ezt én soha nem értettem, mert a szerencsétlenség már akkor megvan, ha az ember otthon felejt valamit, és az meg még nagyobb szerencsétlenség, ha az embernek  már csak akkor jut eszébe, hogy elfelejtett valamit, ha már nem tud érte visszamenni.

Jó, hát átfutott a fejemen, hogy le kéne ülnöm, de legyintettem egyet gondolatban, és becsuktam magam mögött az ajtót, azt hiszem, hogy hangosan hozzáfűztem  még annyit, hogy: baromság. Lehet nem hangosan, de mivel időnként magamban beszélek, bármi előfordulhat, úgysem hallotta senki.

Viszonylag időben odaértünk Berlinbe, a Zuram tett egy kósza kísérletet arra, hogy rá tudna-e engem venni, hogy nézzük meg a tavat, ahová le lehetne rakni a hajót, de nem volt sikeres. Hárítottam, mivel nem ezért jöttünk, és tényleg nem.

Első utunk a Primarkba vezetett, ahol fél óra alatt végeztünk, mindent sikerült beszerezni amit akartam, csak a sapkámat hagytam el valahol. Tehát fél óra alatt végeztünk volna, ha nem keressük újabb negyed órán keresztül a sapkámat. A kedvenc sapkámat, bár a Zuram szerint nekem havonta van egy kedvenc sapkám, és valamiért nagyon vonzódom a kötött sapkákhoz. Tényleg nagyon szeretem a kötött sapkákat, de kikérem magamnak, ez már vagy két hónapja a kedvencem volt, és még hozzá illő sállal is rendelkeztem. Rendelkezem, mert a sál még megvan. A sapkát természetesen nem találtuk meg. Sebaj, gyerünk tovább, a lányok már nagyon kíváncsian várták a Lego Discoveryt.

Visszamentünk a kocsihoz, és valami gyanús cetli volt a szélvédőjén. Naná, hogy büntetés. Nem néztük meg figyelmesen a táblát, és nem lett volna szabad megállni, csak rakodni, legalábbis ebben az időszakban. 15 EUR mínusz, plusza sapkám is mínusz, és azt a 3 EUR-t amit a parkoló órába bedobtam, azt sem nevezném bevételnek. A Zuram végül is jól viselte, mert csak addig morgott, amíg oda nem értünk a helyhez, amit Edinának néztünk meg. Megállt a parkolóban, ez ingyenes volt, és szabadott is megállni, semmi gond. Megkérdeztem kér-e inni, azt mondta igen. Odaadtam az üveg colát, amit még induláskor raktam be a kocsiba. Nem is lett volna semmi gond, ha előtte a cola nem dől el a kocsiban. A Zuram fogta a colát, kinyitotta és már fürdött is, colában. Gyermekeim cifra káromkodásokat tanulhattak, ha akartak, de ezzel akkor nem törődtem, mivel az összes zsebkendővel egyszerre próbáltam letörölni, a Zuram kabátját, kezét, arcát, a műszerfal egy részét. Szerencsére nem lett minden olyan, de az épp abbamaradt morgást lehetett tovább folytatni.

Innen az utunk már tényleg a Lego Discoverybe vezetett. Nem tudom, hogy máskor is ilyen sok rendőr van-e Berlinben, de most lépten-nyomon egy rendőrautóba botlottunk. Megtaláltuk a helyet, szerencsére volt parkolóház a közelben, ahol hely is volt bőségesen. A lányok már nagyon izgultak. Kerestük egy kicsit a bejáratot, és akkor jöttünk rá a sok kirakott mackóból, hogy a Berlinale bizony most van. Aha! Akkor biztos ezért az a sok rendőrautó. Gondoltuk mi, vagy nem ezért, de mindegy.

A bejárat előtt már volt egy óriási zsiráf legóból (Noémi és Anita, ha ez olvassátok +2 sékel). Ez a nagy zsiráf borzasztó izgalmas lehetett, mert fiatalok kapirgálták a fenekét, gondolom próbálgatták, hogy szét tudják-e szedni. Nem. Szerencsére nem sokan álltak sorba, gyorsan bejutottunk. Amíg sorban álltunk, addig a lányok egy lego spongyabobbal barátkoztak. Nagyobbik még mindig spongya rajongó, nem is tudom hány éve, de régóta. Mivel most játsszák az új spongya filmet a moziban, és az egyik ház falán ötször akkora plakátja volt, mint a Szürke ötven árnyalatának, gondoltuk, hogy bent még egyéb spongyás dolgok is várnak ránk.

Ahogy beértünk én már meglepődtem, mert nem volt ruhatár. Pedig tél vala, és hideg. A lányok szép fokozatosan bízták rám a sáljukat, sapkájukat. A sapkájukat! Amikor az enyémet alig 2 órája hagytam el… Mindegy. Szorongattam.

Az első látványosság, pont olyan volt, mint a Miniatur Wunderland Hamburgban, csak persze sokkal kisebb területen és minden legoból. Berlin nevezetességeit láthattuk, és itt is voltak gombok, amiket ha nyomkodtunk valami mozgásba lendült, vagy legalábbis kellett volna lendülnie. A legjobban az tetszett, hogy nagyjából 20 másodpercenként ledöntötték a Berlini fal egy darabját, vidám zene kíséretében.

Innen egy másik terembe léptünk, ahol is maga a Star Wars rajongók mennyországát találtuk. Jelenetek, helyszínek, figurák. Fantasztikus. Habár a lányok még nem látták a filmeket, egyszer ugyan megpróbáltuk, de unták, így kimaradt, ettől függetlenül rájuk ás átragadt a lelkesedés. Jó, hát nem tartott sokáig, de azért élvezték.

Ebből a teremből lehetett menni egy sárkányvasút felé, vagy lefelé, ahol fogalmunk sem volt arról, hogy mi vár ránk, de sejtettük, hogy legohoz köthető. A sárkányvasutat választottuk, és fogalmam sincs miért, de kisebbik kétségbe esett, hogy ő márpedig fél. Az a gyerek, aki nyáron a vidámparkban az átfordulós hullámvasúton kétszer ült, és azt is kevesellte, az most nagyon elkezdett félni egy kisvasúttól. Annyira félt, hogy könnyeit törölgetve ült be a kocsiba, de 3 másodperc múlva rájött, hogy ez tényleg csak egy kisvasút.

Körbe ment, kis extrával, mert lement egy szinttel lejjebb is, de lift vitt le minket kocsival együtt, így azon kívül, hogy sötét volt, nem volt semmi különleges. Mindenféle vicces jeleneteket láthattunk, és bizonyos figurák vizet permeteztek az azon az oldalon ülő fejére. A Zuram ült azon az oldalon, az összes vizet ő kapta, ami teljesen logikus, és igazságos is, lemoshatta a colát.  Az utolsó szakaszon kiírják, hogy kamera következik mosolyogjál, mindjárt itt a kamera, mindjárt, vigyorogtunk, mint a tejbetök, de ekkor ismét vizet permeteztek, de itt már mindenki arcába. Az összes fotón olyan emberek szerepelnek, akik épp megpróbálnak elbújni a víz elől, vagy fura képet vágnak. Mi ezt mindet produkáltuk egyszerre.

Innen lefelé kellett menni, és reméltük, hogy itt jön az extra rész, játék ezerrel, lego hegyek meg minden. Az első meglepetés az volt, hogy van egy csomó fogas, kerestünk helyet és végre leraktuk a kabátjainkat, már elég meleg volt. Először körbenéztünk, valójában egy nagy játszóházban találtuk magunkat. Volt kicsiknek lego duplós rész, volt műhely, ahol irányítottan lehetett építeni, volt egy hely, ahol földrengésbiztos házakat kellett készíteni, mert ha megnyomtunk egy gombot, rögtön elkezdett mozogni a felület, és ha nem volt a gyerek elég alapos, akkor összedőlt a ház. Persze volt olyan gyerek, aki azt élvezte, hogy nem elég alapos, és volt olyan picuri kislány is, aki sírva fakadt, amikor összedőlt a háza.

Az én lányaim gyorsan eltűntek játszani. Az egyik helyen autókat kellett építeni, és ha valaki ügyesen építette fel, akkor egy nehéz pályán végig tudott menni az autó egy lendülettel, volt a pályában egy átforduló is. Nagyobbik ezen dolgozott, de már másodikra sikerült neki, és nagyon büszke volt magára. Kisebbikkel én elmentem forgózni, mert volt egy sárkányforgó, amivel lehetett menni amennyit csak bírt az ember. Kisebbik bírta, de szerencsére két menet után inkább szét szeretett volna nézni.

A hely nagy hiányossága, hogy nincs hova leülni. Van egy büfé, pár székkel, meg asztallal, de finoman szólva sincs annyi, amennyire igény lenne. Mivel már éhesek voltunk, és le is akartunk ülni, beálltunk a sorba. Fél óra után hozzá is jutottunk egy hot doghoz, meg egy szendvicshez, egyik se volt jó, de legalább volt. Leültünk, a lányok meg eltűntek játszani. Egyszer csak kisebbik előkerült és magával rángatta az apukáját, aki 20 perc múlva telefonált, hogy van 4D-s mozi, és ők beálltak a sorba. Összeszedtem nagyobbikat és mi is beálltunk. Rövid kis legos filmeket vetítettek. A 4D annyit jelentett, hogy vizet és szelet kaptunk az arcunkba. A lányoknak nagyon tetszett. Az első kisfilm, amit megnéztünk egy Lego Chima történet volt, a második pedig valami középkori varázslós. Na, ez a második már rendesen ijesztgetős volt, és a gyerekeknek annyira tetszett, hogy a végén tapsolni meg huhogni kezdtek.

Persze voltak szülők akiknek nem tetszett, és kifogásolták, hogy nem gyerekeknek való volt. Személy szerint én egy bizonyos kor alatt egyáltalán nem vinnék gyereket moziba, ahogy nem is vittem. Tény, hogy volt akit ki kellett vinni, mert sírt, olyan 3 éves forma volt, egy másikat még a kezdés előtt kivittek a szülei, de a Zuram mondta, hogy mögöttük álltak a sorban és a gyerek folyamatosan sírt, már a sorban is, ennek egyik oka lehetett, hogy olyan szaga volta a pelenkájának, hogy az én érzékeny orrú Zuram majdnem elájult.

Számomra a legviccesebb az volt, hogy minden filmet egy animátor vezetett fel. És elmondta azt is, hogy a film végén a szemüvegeket a vászon előtt elhelyezett dobozba kell tenni. Az első animátor szerint a doboz kék, a második szerint fehér, én meg direkt megnéztem, kétszer is és a doboz szürke volt.

Volt még egy Ninjagos kiképző pálya, vagy nem tudom minek nevezem, de mindenféle fények között kellett minél gyorsabban átjutni. Kisebbik ezt élvezte a legjobban. Nagyobbik ezt valahogy észre sem vette, és kimaradt, de nem nagyon bánta, szívesebben üldögélt és épített.

Volt még egy program, amin részt vettünk, itt pedig elmagyarázták, hogyan is készül egy legokocka. Aranyos, látványos bemutató volt, és természetesen egy darab kocka sem készült el, de a végén mindenki kapott egy kockát a “legogyárból”. Minden gyerek úgy szorongatta, mint valami kincset.

Ezek után már csak kicsit maradtunk, játszottak, forgóztak. Aztán megpróbáltuk rábeszélni őket az indulásra. Sikerült, de kifelé menet azért még van egy shop. Ugyan melyik gyerek nem szeretné hazavinni az egész boltot? A végén megengedtem, hogy összeállítsanak maguknak egy-egy lego figurát, illetve még egyet, mert ha hármat vettünk, úgy olcsóbb volt, és nagyon megérte. A lego figurák alkatrészekre voltak szedve, 5 darabból lehetett összeállítani egy figurát. Nagyon menő figurákat állítottak össze, az egyiknek varázspálca (rózsaszín) volt a kezében, a másiknak meg fényképezőgép.

Imádták az egész helyet, de azért nem egy egész napos program, legalábbis felnőtteknek semmiképp. Semmilyen spongyabobos dolgot nem találtunk, de ez csak a végén jutott eszükbe.

Elindultunk hazafelé, de még tankolni kellett, a Zuram meg is állt egy benzinkútnál, természetesen a pisztoly amit megfogott csupa gázolaj volt, így a keze is az lett. Morgás funkció bekapcsolt. Általában van nálam valamilyen normális törlőkendő, de most nem volt. Javasoltam, hogy mossa le a maradék colával, az mindent lehoz. A Zuram szerint én olykor egyáltalán nem vagyok vicces. De.

Baromság, baromság, de legközelebb, ha valamit otthon felejtek, és eszembe jut, és visszamegyek érte tuti leülök.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

 

Reklámok

Lányok, Barbiek, csupa-csupa rózsaszín

Előre eldöntetett, hogy a Barbie kiállítás kihagyhatatlan. Többször megnéztük a honlapot, hogy mi is ez az egész, annyit sikerült megtudni, hogy a népek turnusokban léphetnek be Barbara birodalmába, és lehet előre időpontot foglalni. Nem éltünk ezzel a lehetőséggel, mivel ha van valami jópofa dugó az autópályán, akkor úgyse érünk oda, legfeljebb majd sorba állunk. Csak annyira volt népszerű ez a kiállítás, hogy amikor Zuram mesélte a kollégáinak, hogy Berlinbe megyünk a hétvégén egyből tudták, hogy mi is a fő célunk.

Elindultunk tehát Berlin felé, a lányok kitalálták, hogy ki-kivel, melyik autóban szeretne ülni. Walki-talkiekat elosztottuk, hogy tudjunk út közben kommunikálni. A két nagyobb lánygyermek jött velünk, a kisebbek pedig Edináékat választották. Nem tudom mi volt a másik kocsiban, de nálunk a két nagy egy idő után, rendkívül elkezdett unatkozni.

Próbáltam felhívni a figyelmüket a táj szépségeire, de nem hatotta meg őket, alig várták, hogy Berlinbe érjünk. Az út nem volt hosszú, de azért egyáltalán nem irigyeltem Gergőt, aki elég sokat vezetett, már eddig is és most megint. Zuram nem volt jól, fájt a gyomra, gyenge volt, nem tudom, hogy Barbie miatt-é, vagy netán valami vírus féleség volt az oka, de tény, hogy nyűgös hangulatban volt.

Az én lányaim nem nagyon játszottak Barbie babával, nagyobbik szinte soha, a kisebbik pedig csak akkor, ha Barbie nem Barbie hanem valakinek a bőrébe bújt, mondjuk Sellő Barbie lett, vagy Aranyhaj, a többi baba amit ajándékba kaptak, mind valahol a játékosdoboz alján hevert, pucéran és nem feltétlen volt meg az összes testrészük.

Sellő Barbarával viszont szerettek játszani a fürdőkádban, mert ugye bele lehet tenni a vízbe, változik a haja színe, meg világít a sötétben. Fürdés után rendszerint otthagyták a kád szélén a sellőket, vizesen, vizes hajjal és én egyszer csak ott álltam a fürdőben, kezemben a ribikkel, mellettem egy síró gyerek, mert Barbarának bepenészedett a feje. Gyereket megnyugtattam, és elkezdtem súrolni, mosni a babát, penészölő, fertőtlenítő ami kell, valahogy sikerült megmenteni Barbiet a biztos kukába dobástól, na azóta nagyon figyelek, hogy ilyen ne forduljon el többet.

Nem tudtam,  hogy mennyire fog nekik tetszeni a kiállítás, de reméltem, hogy úgy van megcsinálva az egész, hogy a kevésbé nagy rajongók is élvezzék a dolgot. Zuram lelkes volt, de nagyon, és már alig várta, hogy túl legyünk az egészen. Tulajdonképpen soha nem szokta mondani, hogy szeretett volna fiúgyereket, de vannak olyan pillanatok, amikor érzem, például a játékboltban a távirányítós autóknál, és a mindenféle autóversenyes pályáknál…

Amíg mentünk keresztül a városon, igyekeztem a lányoknak magyarázni, hogy érezzék a helyzet nagyságát, hogy ez mégiscsak Berlin. Németország fővárosa, de nem érezték át a pillanatot, egészen addig nem, amíg meg nem látták a csuparózsaszín építményt, mely vélhetőleg sok-sok babát és érdekességet rejt magában.

Mivel már hónapok óta ment a kiállítás, nagyjából aki akarta meg is nézte, ezért senki nem állt előttünk a pénztárnál, a belépő nem volt olcsó. Lehetett volna VIP jegyet is venni a lányoknak, ami extra szolgáltatásokat rejtett magában, de úgy gondoltuk, hogy elég lesz számunkra a normál szolgáltatás is.

A lányok kaptak egy-egy interaktív karkötőt, melyre a saját kis nevüket regisztrálták, ez azt jelentette, hogy voltak különböző játéklehetőségek bent, amihez ha hozzáérintették a karkötőt, akkor kiírta a nevüket.

Bent megismerkedhettünk Barbie világával, először a konyhájával, majd a nappalijával, a tengerpartjával, hálójával, fürdőjével, gardróbjával, elrepítettek bennünket Párizsba is.

Természetesen minden nagyon rózsaszín volt, minden tele babákkal. A lányoknak nagyon tetszett, mindent számtalanszor megnéztek, amivel csak lehetett játszottak, nyomkodták, húzták, nézték, futkároztak. Nagy szerencse, hogy nem sokan voltunk, így mindenre volt lehetőségük, és sehol nem kellett sorban állni.

Azért voltak megdöbbentő dolgok, például Barbie gardróbjában rendes felnőtt méretű ruhák voltak kiállítva, volt néhány igazán extrém cipő, amit nem igazán értettünk, de amit egyáltalán nem tudtam megfejteni az Barbie WC-je volt. Csilli villi WC, kagylós minta és a WC-ből kidugta a fejét egy delfin, és ha megnyomtunk a falon egy gombot, akkor még hangokat is adott ki, nem, nem olyanokat, hanem delfin hangokat. Néztem Edinára, hátha. Talán ő megfejti nekem, de nem, ő sem értette. Zuram meg már valahol a gardróbban elveszítette a fonalat.

WP_20130803_026

A legrosszabb az volt, hogy nem indították el a légkondit, gyakorlatilag semmilyen szellőzés nem volt, csak meleg és kevés levegő, lehet ha jobb lett volna bent a levegő, akkor megértettem volna ezt a delfines dolgot.

A kiállítás végén Párizsba érkeztünk, itt volt pár kézműveskedési lehetőség, rajzolhattak, színezhettek, fodrászkodhattak a lányok, és még a körmüket is kifesthették. Szerintem itt töltöttük a legtöbb időt. Zurammal leültünk csendben az Eiffel torony tövében álló asztalkához, amíg a lányok alkottak. Gergő is hasonlóképpen cselekedett, Edinával együtt.

IMG_1470 IMG_1504 IMG_1511 IMG_1517 IMG_1536 IMG_1570

Zuram csak a fejét csóválta, mert volt ott egy huszonéves lány, aki színezett, meg rajzolgatott, köveket ragasztgatott Barbie ruhájára, ahogy a többi kislány. Zuram csak annyit mondott, hogy lehet nem élt volna meg hosszú időt a kapcsolatunk, ha én  egy randin ugyanezt csináltam volna, erre én csak annyit jegyeztem meg, hogy szerintem abban a pillanatban lett volna vége bimbózó szerelmünknek, amikor kiejtettem volna számon a következő mondatot: Drágám, menjünk el a Barbie kiállításra!

Ezek után Edina is beült a lányok közé, és nagyon szép ruhát tervezett Barbienak.

Természetesen a kiállítás végén várt minket a lehetőség, hogy babákat és mindenféle csuda dolgot tudjunk vásárolni. Nem tettük. Nagyjából minden nagyobb játékboltban van ekkora kínálat. Itt még megragadtuk a lehetőséget és a büfében vettünk némi ennivalót a lányoknak, mivel még szerettünk volna sétálni egy jót Berlinben.

Leparkoltunk a belvárosban és terveink között szerepelt megnézni a Brandenburgi kaput, valamint a Reichstagot, eddig is pont ennyit láttam Berlinből, na jó egy kicsivel többet, mert a múltkor még belefért a Checkpoint Charlie is, de mivel az elég nagy séta lett volna, így a lányokra való tekintettel fel sem merült.

Megebédeltünk, habár már inkább vacsora felé járt az idő. Mire kijöttünk az étteremből le is járt a parkolójegyünk, így Zuram és Gergő visszamentek még pénzt dobni az automatába, mi lányok meg elindultunk a kapu felé.

A Brandenburgi kapunál mindig sokan vannak, most is, de lehet most még annál is többen voltak, mivel közeledtek a választások, így valamelyik török szervezet tartott valami gyűlés szerűséget. Nem voltak olyan nagyon sokan, de hangosak voltak. Jelszavakat, jelmondatokat kiabált a tömeg, az oldalsó utcákban pedig jó pár rendőrautó várakozott, nem kevés rendőr társaságában.

Kisebbik gyermekem eléggé megijedt és ijedten kérdezte, hogy ez most akkor háború-e. Mondtam neki, hogy nem, és nem is lesz belőle sem háború, sem verekedés nincs mitől tartania, mert a rend őrei éberen figyelnek, valamint nézzen körül, mindenki nyugodtan, vidáman sétál, fényképez, mintha a törökök ott sem lennének. Nagyjából három percenként jelent meg egy-egy lány- vagy legénybúcsús csapat, hogy fényképeket készíthessenek. Kisebbik felmérte a terepet, és rájött nincs mitől tartania.

Legutóbb azért sokkal békésebb tevékenység folyt a kapunál. A kapu előtt körben lerakott kék párnákon üldögélve meditáltak a népek, csendesen mosolyogva, habár láttam, hogy az egyik nő folyton leskelődött, hogy figyeli-e valaki, szóval ő biztos nem merült el saját belső világában.

A Brandenburgi kaputól átsétáltunk a Reichstaghoz, itt már a Zuram és Gergő is csatlakozott hozzánk, a Zuram egyre rosszabbul érezte magát, nagyjából állni sem bírt. Eléggé rossz helyzet volt, mert Edináék még biztos nézelődtek volna, ha már ennyit autóztak, de a Zuram meg nem bírt tovább menni. Persze mi könnyen vagyunk, mert egy picivel közelebb lakunk Berlinhez és bármikor elmehetünk, mondjuk azóta sem voltunk.

Hazafelé úton a két kisebb lánygyermek tartott velünk, eléggé fáradtak voltak. Luca látott egy őzikét, de Melina nem látta, és szegény nagyon elkezdett sírni, hogy ő akkor már soha az életben nem fog többé őzikét látni, mert elszalasztotta ezt a lehetőséget. Alig tudtam megvigasztalni, és megígértem neki, hogy szólok a szüleinek, hogy vigyék már el egy állatkertbe, nehogy kimaradjon az őzike. Szóltam is!

Csak remélni tudtam, hogy éjszaka a Zuram kialussza ezt az egész hasfájást, mert pihenésről szó sem lehetett, hisz a Heide parkba muszáj időben érkezni.