Délutáni programok az iskolában

Az iskolai rendszerbe már teljes mértékben beilleszkedtünk. A lányok villámgyorsan hozzászoktak, hogy délután a játéké a főszerep, és nem a tanulásé. De, ha valamihez hozzászokik az ember, akkor azon gyorsan változtatnak. Az idei újdonság, hogy nincs lecke. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell délután egyáltalán tanulni, csak annyit, hogy nem ugyanazt a feladatot kapja mindenki. A jelszó: felzárkóztatás. Itt nem azon az elven működik az iskola, hogy vannak a kiváló képességű gyerekek, akikkel lépést kell valahogy tartani az átlagos, vagy kevésbé jó képességű gyerekeknek, hanem differenciáltan igyekeznek foglalkozni mindenkivel, és azokkal a gyerekekkel akik nem bírják a tempót külön foglalkoznak.

Tavaly délutánonként a napköziben mindenki szépen megcsinálta a leckéjét, amit a napközis tanárok leellenőriztek. Haza csak kivételes helyzetekben hoztak haza feladatokat. Idén azonban úgynevezett tanuló csoportok alakultak, amiket nem a napközis tanárok, hanem az erre kijelölt tanárok vezetnek. Sajnos időpontban ezek pont ütik a délutáni szakköröket. A mondás a következő: az a gyerek, aki bekerül egy ilyen tanuló csoportba, és kétszer egymás után is felzárkóztatásra szorul, az abban a félévben nem járhat olyan szakköre, ami abban az időpontban van. A gyerekek nem rajonganak az ötletért, de ez a felzárkóztató program cseppet sem haszontalan. Kisebbik osztályfőnöke eleve kijelölte azokat a gyerekeket akiknek kötelező járni, és nem az alapján döntött, hogy ki tudja megcsinálni a leckét egyedül és ki nem. Vannak tanárok akik abból szűrik le, hogy kinek van erre szüksége, hogy boldogul-e a gyermek a leckével, vagy sem. Ebben szerintem ott a hiba, hogy lehet, hogy a gyerek kétszer egymás után nem boldogul, de utána már menne a dolog, de bukta a szakkört, mert kétszer hibázott a leckében. Mondjuk az már sokszor kiderült, hogy a tanárok elég jól ismerik a gyerekeket, és tisztában vannak azzal, hogy ki mire képes, tehát lehet, hogy a rendszer mégiscsak jó.

Ez a változtatás minket nem érint, mert egyik gyermekem sem szorul felzárkóztatásra. Azt már írtam, hogy kisebbiket beválogatták a haladó matek szakkörbe, és ő lecserélte a street dance-et a matekra, de annak meg 3 alkalom után vége lett, mert egy tanár elment az iskolából és nincs elég ember. Persze kisebbik nem mehet vissza street dance-re. Így egy délutánja felszabadult. Nem élte meg tragédiaként, csak egy estét mérgeskedett. A következő félévben már folytatódik a matek, addig meg azért csak kibírja valahogy.

Kisebbik a Schulkindergartenből átkerült a másodikosok napközijébe, mivel másodikos lett. Új napközis tanárai vannak, akik annyira nem is újak, mert ismerte őket már tavalyról is. Az elsősök, ha jó idő van nem a saját kis udvarukon vannak, hanem átengedik őket a másodikosokhoz, mert az az udvar sokkal nagyobb, és sokkal több játék van. Míg az elsősök udvarán van egy mászóka, meg sok homok, némi játék, addig a másodikosok eszközállománya jóval nagyobb. Van mászóka, trambulin rengeteg gólyaláb és waveboard meg roller meg mindenféle egyéb játék. Akkor sem unatkoznak a gyerekek, ha nincsenek szakkörön. Ezen módosítanék, kisebbik akkor is tud unatkozni, ha egy játékokkal teli szoba közepén üldögél. Ahogy a harmadikosoknál, negyedikeseknél ott van Frank, akit imádnak a gyerekek, addig a másodikosoknál ott van Arne. Valahogy a férfi napközis tanárok sokkal népszerűbbek, mint a női tanárok.

A délutáni szakkörökben is történtek változások. Már az előző félév végén kiosztották a papírokat, hogy mire lehet jelentkezni és még ekkor be is osztották, hogy melyik gyerek melyik szakköre járhat. Rengeteg lehetőség van, de a gyerek is sok, így nem járhat mindenki mindenre, a szakkört vezető tanárok és a napközis tanárok együtt döntenek erről. Igyekeznek figyelembe venni azt, hogy ki milyen szakköre járt eddig, és hogy előbb-utóbb mindenki bekerülhessen a népszerűbb szakkörökre. Nagyobbik tavaly például járt fazekas szakkörre, de idén már nem járhat, mert oda nagyon sokan szeretnének bejutni. Vannak zenével, sporttal, kézműveskedéssel, tanulással, kirándulással foglalkozó szakkörök. Nem könnyű választani.

Tavaly azt mondták nekünk, hogy ne válasszunk heti kettőnél több elfoglaltságot, mert nehogy leterheljük szegény gyereket, de azóta okosodtunk annyit, hogy ha a gyerekeink minden nap kétszer vennének részt egy szakkörön, akkor sem lennének leterhelve. Magyarországon nagyobbik általában csütörtökre fáradt el annyira a heti teendőkben, hogy esténként csak ült és nézett ki a fejéből, nos itt nincs csütörtök. A gyerek egész héten egyforma intenzitással pörög.

Kisebbik a következő szakkörökre nyert felvételt: kreatív főzés, zenei korai nevelés, sportjátékok. Egyiket jobban szereti, mint a másikat. A főzés az egy olyan szakkör, ahova nagyon sokan szeretnének bejutni. Időnként főznek is, de sokat kirándulnak is. Készítettek már sültkrumplit és epertortát is, mindig főznek teát, és együtt teáznak. Elvitték már őket krumplit és hagymát szedni is, amit nagyon nagyon élveztek, nem úgy, mint én, akinek ez nem kirándulás volt gyerekkorában, hanem kötelezően ajánlott hétvégi program. Egy másik kiránduláson elvitték őket egy tanyára, ahol teheneket, meg tyúkokat tartanak. Tehenet fejtek, ihattak friss tejet, de  csináltak a friss tejből kakaót is, azt is megitták, és hatalmas élmény volt,  hogy simogathattak tyúkot. Kisebbik azért már többször is volt tehén, ló, tyúk meg mindenféle háziállat közelében, de tehenet most fejt először (vagy utoljára), tyúkot is simogatott már, csak nem emlékszik rá. Az kevésbé tetszett neki, hogy tehéntrágyán kellett sétálni, de mivel gumicsizmában volt, így nem zavarta. Egy megállapítást tett, hogy a tehéntrágyának pont olyan szaga van, mint a sörnek. Most mindenkit kérek, hogy tekintsünk el attól a kérdéstől, hogy a gyerek honnan ismeri a sör szagát. Köszönöm!

A zenét és a sportot is szereti, de ide járt már tavaly is, sok újdonság nincs, leszámítva, hogy eltökélte, hogy meg akar tanulni gitározni, így most gitártanárt keresünk. Annyira elszánt, hogy azt mondta semmit nem szeretne karácsonyra, névnapra, csak ezt, na meg egy gitárt. Nem hirtelen fellángolásról beszélünk, már tavaly is mondogatta. Elvileg a suliban van gitároktatás, megkértük kisebbik osztályfőnökét, hogy járjon utána, hogy lehetséges-e, hogy a gyerek ott járhasson iskolán belül.

Nagyobbik a következő szakkörökre nyert felvételt: erdő és játék, kirándulás, ritmus gyerekeknek, valamint délelőtt van az órarendbe beillesztve a művészet szakkör. Az erdő és játékon pont azt csinálják, amit a szakkör neve sejtet, kirándulnak az erdőben, és játszanak. Terményeket gyűjtenek, megtanulják, hogy melyik fának mi a neve, milyen a termése ebből gyűjtögetnek is. Közben a tanár kikérdezi őket, és aki mondjuk legalább három fa fajtát fel tud sorolni, kap egy kekszet, vagy valamit. Apróbb és nagyobb faágakból házikókat építenek. Nagyobbik már kétszer belefelejtkezett annyira a játékba, hogy otthagyta a kulacsát. A tanár  másnap visszament az erdőbe és egyszer sikeresen meg is találta azt, de másodszor, már úgy elrejtette nagyobbik, hogy szegény kulacs áldozatul esett a játéknak, és eltűnt, vagy megérezte a szabadság ízét és megszökött. A legutóbbi alkalommal birkákkal találkoztak, aminek nagyobbik annyira megörült, hogy összegyűjtött egy jó nagy  kupac birkaszőrt és hazahozta. Hát mit mondjak, elég büdös volt, megpróbáltam kimosni, de annyira tele volt mindenféle levéldarabokkal, meg kis büdös bogyókkal, hogy feladtam és rábeszéltem a gyereket, hogy ugyan dobjuk már ki. Nem volt könnyű.

A kirándulás szakkör nevéből is elég könnyű következtetni, a gyerekek kirándulnak, de nem az erdőben, illetve egyszer ott is, de az biciklitúra volt. Voltak már az Autostadtban, a Soccafive arenaban, és volt már, hogy a fenekükön maradtak és sütit sütöttek. A tanárok megpróbáltak összezavarni bennünket, mert habár előre odaadták, hogy mikor milyen kirándulás lesz, de az összes dátumot elírták, de nem hagytuk magunkat, azért is rájöttünk. Minden kiránduláshoz adnak  némi instrukciót, hogy mit kell vinni, például a biciklitúrához bicikli nem árt, de kötelező a sisak is. Mindig csomagolni kell egy kis szendvicset és innivalót. Előre alá kellett írni a papírt, hogy melyik programra engedjük el a gyereket, és melyikre nem. Mi mindre elengedtük. A ritmus gyerekeknek természetesen zenés foglalkozás, ahol énekelnek, táncolnak, zajonganak, amolyan irányított feszültséglevezetés. A művészet szakkörön mindenfélét csinálnak, festenek, rajzolnak, varrnak, megismerkednek különböző festők, alkotók életével, műveivel. Például ilyeneket készítenek:

10411285_970364746310640_4730205687875913500_nÁltalában 3-4 fős csapatokban dolgoznak együtt. Majd az elkészült műveket kiállítják az iskolában.

Az összes foglalkozás és szakkör térítésmentes. Sem a buszt, sem a belépőket nem kell kifizetni, ennek a költségét a város állja. Amennyiben egy kirándulás nem a szakkör keretein belül van, hanem az osztály megy el valahova, abban az esetben téríteni kell a buszt, és a belépő egy részét is, de így sem kellett még 5 EUR-nál többet fizetni soha. Szeptember közepén kezdődött a tanév, de a másodikosok már majdnem háromszor voltak kirándulni, azért csak majdnem, mert az erdőbe tervezett kirándulás napján szakadt az eső, így maradtak a fenekükön és tanultak. Eleve úgy írtak értesítést a kirándulásról, hogy amennyiben esik reggel az eső akkor vigyenek a gyerekek magukkal iskolatáskát, ha nem, nem. Nos, mikor elindultak az iskolába nem esett, de látszott, hogy fog, ezért minden gyerek vitt magával táskát.

A következő félévre majd új szakköröket kell választani. Nem rossz ez a váltakozó rendszer, eleinte nehéz volt a gyerekeknek elfogadni, hogy nem járhatnak oda, amit már annyira megszerettek, de hamar rájöttek arra, hogy a többi szakkörön sem fognak unatkozni, sőt!

Reklámok

Póni szépségverseny

A blognak köszönhetően ismerkedtünk össze Dorkáékkal, akik egy Wolfsburghoz közeli településen laknak. Dorka írt, leveleztünk, találkoztunk. Kölcsönösen szimpatikusnak találtattunk, így azóta nagyon sok közös programot szervezünk. Egyik hétvégén elhívtak magukkal egy olyan rendezvényre, amiről ők is csak annyit tudtak, hogy lesz sok póni. Mivel nem csak az ő lányuk, hanem a miénk is lórajongó nem lehetett kérdés, hogy elmegyünk-e. A rendezvény a Harzban volt valahol, ami nincs túl messze és még soha nem jártunk azon a környéken, illetve csak az autópályáról láttuk, hogy van ott valami, ami szép is lehet. Az időjárás miatt kicsit aggódtunk, de végül is szerencsénk volt, mert nem esett az eső, illetve esett, de mire odaértünk elállt.

A rendezvény a Galopprenbahn-on volt megrendezve Bad Harzburgban. A hely pont az aminek a neve alapján tűnik egy lóverseny pálya. Nem voltam még soha lóversenyen, és igazából most sem láthattunk lóversenyt, hiszen itt pónik voltak. Nem is kevés. A környezet csodaszép, egy kellemetlenség volt, az eső miatt felázott a talaj, ami nem lett volna gond, ha gumicsizmában megyünk, de ennyi eszem nem volt. A lányok nagyon élvezték, mert rengeteg csodaszép pónit láthattak, még simogathatták is őket. Shetland pónik voltak, amik úgy, ahogy vannak cukik. A gazdáikkal történt beszélgetés során azonban rájöttünk, hogy aligha fogunk pónit tartani, hiába fér be a kocsiban a hátsó ülésre, hiába gyönyörűek, de egy-egy példány ára több ezer EUR. Maradunk a hörcsögnél. Az is cuki és simán befér a kocsiban a hátsó ülésre, sőt a kesztyűtartóba is. Én amúgy is tartok minden állattól, ami magasabb a térdemnél, gyerekkoromban, hiába falun nőttem fel, mégis nagyon féltem a tehenektől. Hiába van szép szelíd szeme, meg voltam róla győződve amikor egy tehén közelében voltam, hogy azzal a szép szelíd szemével engem méreget, és fel fog borítani. A ló az más, soha nem gondoltam, hogy felborítana, de igen erőteljesen gyanítottam, hogy megrúgna, ha ráülnék ledobna, de nem adtam meg ezt a lehetőséget, semmiféle veszélyes állatnak.

A póniktól azért szerencsére nem féltem, inkább nem is gondoltam rá, hogy akár meg is haraphatnának, mindegy meséljenek a képek helyettem:

A pónik megtekintése után elindultunk kifelé a városból, hogy együnk valamit, de bizonyos német városokból nem is olyan könnyű kijutni. Mindig van valahol valamilyen útépítés, ami miatt pont azt az utat zárják le, ami nekünk kéne. Itt sem volt ez másképp, kicsit köröztünk, de végül sikerült. Egyébként ki kellene találni azt a GPS-t, amivel beszélgetni lehet. GPS mondja: fordulj jobbra! – de ekkor lehetne válaszolni, hogy értem kedves mit mondasz, de nem lehet le van zárva az út, kérlek találj ki valami  mást! Amúgy én ezt szoktam is mondani, nem pont ilyen udvarias stílusban, de a nyavalyás nem érti.

Kifelé menet mindenfelé láttuk kiplakátolva, hogy a közeli nagyobb városban valamilyen Fest van, mondjuk itt nem nehéz ilyesmit találni, mindig van valamerre valamilyen ünnep. El is döntöttük, hogy még nem hazafelé vesszük az irányt, hanem megnézzük magunknak Goslart. Goslar is nagyon szép, nem hiszem, hogy valaha is meg fogom unni a régi német városok hangulatát. Wolfsburgban ez nem jellemző, hisz Wolfsburg egy fiatal város, persze vannak régi dolgok is, és van olyan városrész, ami óváros, de a belvárosra sok mindent lehet mondani, de azt, hogy csodaszép, nehezen. Goslarban kerestünk parkolót, és a második parkolóház után rá is jöttünk, hogy az, hogy ki van festve, hogy FREI, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy van szabad parkolóhely, de kitartásunk eredményeképpen sikerült megállni.

A városra ki lehetett tenni a megtelt táblát, a parkolóházra meg ki kellett volna. Mindenféle kirakodó vásár volt, meg rengeteg színpad, ahol műsorok mentek. Tánc, zene, meg mindenféle bemutatók. Személy szerint nekem a legjobban az a tánccsoport tetszett, akik az 50-es 60-as évek zenéjére táncoltak, amerikai zenére gondoltam. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a Dirty Dancing-be csöppentem volna, csak a szereplők megöregedtek. Annyira nem voltak öregek, de az összes táncos 60 felett járt. Hatalmas sikerük volt, óriási tapsot kaptak, a bátrabbak a színpad előtt ropták, szintén 60 feletti volt a korosztály. Őket követte a diszkó csoport, a korosztály ugyanaz, csak a zene változott. Ezután a zumba bemutató, hát labdába sem rúgott. Kicsit sétáltunk még, megnéztünk egy templomot, ahol volt egy nagyon érdekes kiállítás. Miniatür modelleken mutatták be a különböző történelmi korszakokat. Volt itt minden, a lányok néhány résznél elmondták, hogy ú de jó, ők erről már hallottak az iskolában, vallásórán. Persze a kínzással foglalkozó részek itt is lekötötték őket, még mindig nem értik, hiába magyarázza az ember az inkvizíciót.

Kicsit sétáltunk még, azután elindultunk haza. Sajnos nem igazán fényképeztünk, mert nagy volt a tömeg, de mindenképp szeretnénk visszamenni. Nagyon szeretem, hogy bizonyos városokban Botero szobrokkal találkozhatunk. Még régebben voltunk Pesten egy Botero kiállításon, azóta rajongó vagyok. Hannoverben is vannak, de itt Goslarban is találkozhattunk velük.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

 

 

Változások az iskolában

Elkezdődött a suli. Már előre tudtuk, hogy lesznek változások, amik érintik a gyerekeinket. Nem, még mindig nem végzett el a Zuram OKJ-s jóstanolyamot, de beszélt év végén a lányok német tanárával. Nem az osztályfőnökükkel, hanem a külön német tanárral, aki engem is próbál németül tanítani. A beszélgetést mi kezdeményeztük, mivel szerettük volna megtudni, hogy milyen szinten állnak a lányok, lesz-e rá szükség, hogy szeptemberben ismét befizessük a tanfolyamot. Azok a gyerekek is részesülnek egyébként német oktatásban, akik nem fizetik be, csak a fizetős jóval hatékonyabb. Ha rosszindulatú szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy pénz beszél, ha meg nem, akkor azt, hogy a befizetett összegért cserébe egy jól felépített, bejáratott tanfolyamot kapnak, csak nagyon sokba kerül. Nagyon, nagyon sokba és ha egy kis esély is van rá, hogy a lányaink pont annyira gyorsan tanulták meg az alapokat, mint amennyire mi sejtettük, akkor nem szerettük volna ezt az összeget befizetni. Annyira ötletesen el tudnám költeni azt a pénzt, de tényleg.

A tanárnő szerint a lányok, különösen kisebbik, fantasztikus gyorsasággal sajátítottak el mindent, ami az iskolához kell. Nagyobbik is tudja a dolgokat, de ő sokkal zárkózottabb, csendesebb gyerek, nem beszél annyit. Teljesen felesleges lenne befizetni egy EUR-t is, hiszen a tanfolyamon mindent az elejéről kezdenek el tanulni, a lányok minimum unatkoznának, de, hogy sok újat nem tanulnának az biztos. Mi erősködtünk, hogy azért szükség van még a német tanulására, és magánóra keretében is hajlandóak lennénk áldozni a dologra. A tanárnő szerint akkor is elég lenne heti egy óra, hogy a nyelvtant átismételjék és tanulják, ő ezt be is vállalná, akár az iskolában is, de nem biztos, hogy szükség lesz rá, mert olyan sok a németül nem beszélő gyerek, hogy, ha az iskola vezetése a város, meg mindenki beleegyezik, akkor kialakítanak egy osztályt, ahol a németül tanulás lesz az első. A sok gyerek nagyjából 8-10 főt jelent évente. A gyár miatt mindig érkeznek újabb és újabb családok, de mennek is el, így ez a szám nem nagyon változik, no meg időközben meg is tanulnak a gyerekek németül. Természetesen mindenki más tempóban, de egy év után azért a legtöbb gyerek egész jól boldogul.

Első nap elkísértük a lányokat a suliba, hogy megnézzük, hogy ott maradt-e az osztályuk, ahol volt, meg mégiscsak az első nap. Már jó ideje egyedül járnak iskolába, és egyedül is jönnek haza. Másoltattunk nekik kulcsot, és van náluk telefon is, ha baj van haza tudjanak szólni. Sima napokon a tanárok csengetés előtt két perccel, vagy utána hárommal lépnek be a terembe, de első nap már fél nyolc körül bent voltak a teremben. Mindkét gyerek megszeppent egy kicsit, szó szerint rá kellett venni őket, hogy legalább tegyenek már úgy, mintha ide jártak volna tavaly is. A félelem abban a pillanatban múlt el, ahogy a barátnőik is megérkeztek és egymás nyakába ugorhattak. Minket azonnal elkapott először nagyobbik, majd kisebbik osztályfőnöke, mondjuk mi is el akartuk kapni őket, mert be szerettük volna fizetni a fénymásolás pénzt, meg az osztálypénzt. Mindkét osztályfőnök ugyanazt mondta. Kialakítottak egy olyan osztályt, ahol a németül nem beszélő gyerekek heti négyszer három órát töltenek el, de egyikőjük sem szeretné ha a mi gyerekeink oda járnának, mert számukra ez teljesen felesleges. Sokkal többet tanulnának a rendes osztályukban. Egyet értettünk, és reménykedtünk, hogy a szintfelmérés után ez így is lesz.

Na igen, ha lett volna szintfelmérés, de nem volt. Egész egyszerűen berakták őket a külön németes osztályba, ennek nagyon egyszerű oka van, sőt, több oka is van. Először is, kell az osztálylétszám, ha a mi gyerekeink nem járnak oda, nem indulhat el az osztály, másrészt egy fiatal tanárnő kapta meg az osztályt, aki minden áron bizonyítani akar, és az igazgatónő hallgat rá. Ezeket a dolgokat természetesen nem én álmodtam meg egy unalmas éjszakán, hanem a lányok volt német tanárnője mondta, aki az igazgatónőnek fel is ajánlotta, hogy foglalkozik külön a két lánnyal, heti háromszor, mert felesleges mindent újra kezdeniük. Hát kérem szépen itt is csak emberek dolgoznak, és úgy tűnik a tanári karban vannak ellentétek, amibe most egy kicsit beleláthatunk, ha nem vágytunkr rá, akkor is. Nosza, a következő állomás az új külön német tanár, beszéljünk vele. A tanárnő nagyon kedves volt, megnyugtatott bennünket, hogy ő is tudja, hogy a negyedikeseknek fontos ez az év, és mindent meg fognak tanulni, amit a többiek a rendes osztályban. Külön fog foglalkozni a különböző szinten álló diákokkal. Nem nyugodtunk meg, mivel ez szinte lehetetlen. Van három negyedikes, mind különböző tudásszinttel, van elsős és másodikos is, van aki már egy éve tanul németül és elég jól elboldogul, van aki egy szót sem beszél, és van aki  már folyékonyan.

Sajnos nem tudom azt mondani, hogy minden a terv szerint halad, és a lányok valóban megtanulják mindazt, amit a többiek a rendes osztályban. Ez nagyon hamar kiderült. A negyedikesek kaptak egy feladatot. Három fős csapatokban kellett elkészíteni egy kiselőadást a sünről. Kaptak hozzá anyagot. Fel kellett osztani, hogy ki miből készül fel, csapatban összedolgozni, és egyénileg ki felkészülni. A feladat nagyon is jó, sokat tanulnak belőle a gyerekek. Nagyobbik a másik két magyar gyerekkel került egy csapatba, kis nehezítés, hogy mindhárman más szinten beszélnek németül. Nyaggattuk nagyobbikat, hogy hogy  haladnak, de ő azt mondta, hogy már készen vannak. Írt két mondatot, és a tanárnő azt mondta, hogy annyi elég, majd felolvassák az osztály előtt és kész. Ezután jött a szülői értekezlet, ahol is az osztályfőnök elmondta, hogy egy ilyen csapatmunkának miből kell állnia. Több témakör van, a csapattagok osszák fel egymás közt, két mondat nagyon nem elég, nem szabad felolvasni, hanem egy vázlat alapján kell elmondani az adott témát. A Zuram nem kicsit mérgesen jött haza, nagyobbikkal átbeszéltük a feladatot, hogy mit kell tenni, és megkértük, hogy másnap kérjen segítséget a külön német tanártól. Megtörtént, segítséget kért, de a tanárnő szerint öt mondat már tényleg elég lesz, és jó lesz az felolvasva is. Innentől összeszedtük a csapatot, és a segítségünkkel normálisan felkészültek, ki-ki német tudásának megfelelően a kiselőadásra.  Volt, hogy este nyolcig is tanultunk, de megérte, mert a legjobb jegyet kapták.

Ugyanez vonatkozik a többi számonkérésre is. A külön németen nem készülnek fel, de az osztályfőnöktől nagyobbik külön is megkapja a feladatokat, amire itthon felkészülünk. Eddig működik a dolog, mert habár rengeteg plusz munka, de jó jegyeket kap nagyobbik. Nincs túl sok időnk, mert a fél évi bizonyítványhoz sok jegy kell, hiszen utána dől el, hogy ki hova megy továbbtanulni.

Ez egy újabb nehéz kérdés, mert mi van akkor, ha valahogy bekerül mondjuk a legerősebb gimibe, de nem bírja, és váltani kell. Mi van akkor, ha gyengébb suliba kerül be, de többre képes. Valahogy szeretnénk elkerülni a kudarc lehetőségét. Nagyobbik osztályfőnöke szerint, a gyereknek mindenképp gimnáziumban a helye. Mi meg tanácstalanok vagyunk. Nagyobbik szintén. Az ő véleményét sajnos hiába kérdezzük, még kevesebb elképzelése van, mint nekünk.

A lehetőségek a következők: Hauptschule, Realschule, Gymnasium és az IGS vagyis az Integrierte Gesamtschule. Az utóbbi hasonlít legjobban a magyar 8 osztályos általánoshoz, mert itt később dől el, hogy ki milyen szinten tanuljon. Wolfsburgban csak gimnáziumból van öt. Van egy egészen közel hozzánk, és a legeslegeslegjobbnak kikiáltott gimi is megoldható lenne, már ami a távolságot illeti, az hogy a gyerek bírná-e az egy másik kérdés. A tavalyi külön német tanár szerint az első év lenne nagyobbiknak nehéz, de utána nagyjából röhögve csinálná végig. Erre azért nem fogadunk, de legyen neki igaza. IGS-ből is van több, van olyan, ami 1 éve épült, a gyár rengeteg pénzt ölt bele ami meg is látszik. A Zuram több kollégájának is ide jár a gyereke, és nagyon elégedettek. A közelben lévő IGS-ről is nagyon  jókat mondanak, de ott már voltam bent személyesen, és vannak ellenérzéseim. Legkésőbb a félév végén már okosabbak leszünk.

Azért még vannak egyéb változások is, amiket szintén nem tartok feltétlen jónak, habár a gyerekeim igen. Nincs lecke. Egyáltalán. Nem csak hétfőn és pénteken, hanem semelyik nap. Az iskolaszék eldöntötte, hogy ne legyen. Helyette a korrepetálásra szoruló diákokkal foglalkoznak délutánonként, aki jól halad az osztályban, az délután szabad. A lányok örülnek, mert soha nem kapnak leckét, de gonosz anyjuk vannak és vásárolt kisebbiknek gyakorlós matek könyvet, nagyobbiknak nem kellett, mert az ő osztályfőnökével megbeszéltük, hogy minden feladatot megkap külön, amit a többiek órán, és így neki mindig van mit csinálni. Kisebbiket beválasztották a jó matekosok közé, ami heti egy plusz délutáni foglalkozást jelent. Borzasztó nagy dilemma volt, hogy járjon-e, mert egy időpontban van a street dance-el, és azt is imádja. Apukájával úgy döntöttünk, hogy nem szólunk bele, döntse el, melyik kedvesebb. Három napig rágta magát, de a matekot választotta, mert ott nagyon jól érzi magát, sokat nevetnek, és az, hogy 150*3, az milyen érdekes feladat már! Egyébként a matek feladatokat örömmel csinálja, pláne, hogy a sünis kiselőadás kapcsán enyhén nagy figyelem irányult nagyobbikra, ez némi féltékenységet szült, de így egyensúly teremtődött. Nehogy bárki azt gondolja, hogy most kompenzálásként minden délután, iskola után tanulás van itthon, hogy nehogy lemaradjanak, mert nincs. Ha jó idő van továbbra is biciklizni, vagy játszótérre mennek, most is épp bicikliznek a barátaikkal, de tavalyhoz képest sokkal többet kell készülni, mondjuk még így sem közelítjük meg a magyar szintet.

Azért be kell látnom, hogy némi plusz munka és morgás árán, de így is működik a rendszer. A külön németen sem csak üldögélnek, legalább alaposan átismételnek mindent. Azért próbálkozunk, a jövő héten fogadó óra lesz, ahol a cél elérni, hogy egy-két órára elengedjék a lányokat külön németről, mondjuk matekra, vagy földrajzra, vagy németre. Szép lassan, mint a mesében a farkas, először az egyik lábát, aztán a másikat… csak nehogy “forró vizet a kopaszra” legyen a vége. A tanulmányi eredményük továbbra is jó, szeretnek iskolába járni, csak az anyukájuk kedveli a pánikot.

 

Iskolakezdés

A nyaralás után már nem sok időnk maradt az iskolakezdésig. Most már egyáltalán nem furcsa, hogy 6 hét a szünet, teljesen átálltunk erre a rendszerre. Érdekes, hogy a lányok egyáltalán nem irigykedtek magyar barátnőikre, hogy bezzeg ott már szünet van. Július 30-ig tartott a tanév, és tekintve, hogy már augusztus 8-án elkezdték, elég hosszú volt. Idén csak szeptember közepén kezdődött el az iskola. Szerencsére előre tudjuk, hogy mikor lesz szünet, és így időben meg tudjuk szervezni a programokat. Még mindig EZT a táblázatot használjuk, a suliból is küldenek mindig papírt, ami tartalmazza a szükséges információkat, de a táblázatot bármikor megnézhetjük, akár évekkel korábban is.

Az utolsó iskolai napon mindkét gyerekem elkeseredett. Szomorú arccal közölték velem, hogy ők márpedig szeretnek iskolába járni, és egész biztos unatkozni fognak itthon. Nagyobbik kicsit sírt is, kisebbik pedig nekiállt leckét írni, amit saját magának adott fel, nehogy elfelejtse, amit eddig tanult. Szerencsére ez az állapot nem tartott 2 napnál tovább, utána meg haza is utaztunk Magyarországra. Amikor visszaértünk Wolfsburgba, nagyobbik körbetáncolt minden szobát, hogy milyen jó már itthon lenni, már egy ideje emlegette, hogy neki bizony honvágya van. Kisebbik finoman nyomás alá helyezett bennünket, hogy rendeljük meg a tankönyveket, mert mindjárt kezdődik az iskola.

Az iskolai eszközök vására már június végén elkezdődött, mindenhol kirakták a füzeteket, ceruzákat, akciókat hirdettek, de én már akkor kijelentettem a színes ceruzák, és radírok rengetegében elvesző gyerekeimnek, hogy nem vagyok hajlandó foglalkozni ilyesmivel csak közvetlen az iskolakezdés előtt. Még vége sincs az iskolának!

De vége lett, eltelt a szünet, kezdhettük a bevásárlást. A szükséges tanszerek, és tankönyvek listáját még júliusban megkaptuk, a tankönyvek mellett szerepelt az áruk is, így ez nagy meglepetést nem okozhatott. A tankönyv beszerzésének a menete semmit nem változott, besétáltunk egy könyvesboltba, leadtuk a rendelést. A tankönyvek nem egyszerre jöttek meg, hanem két részletben, de egy héten belül megérkezett minden. Ekkor küldtek egy e-mailt a könyvesboltból, hogy mehetünk a cuccokért. Első körben közel 100 EUR-t hagytunk ott, a második körben csak 10-et. Nem olcsó, még ha azt nézzük, hogy ezt két gyerekre számoljuk, akkor sem. Ehhez hozzá jön, hogy az iskolába is be kellett fizetni még 30 EUR-t év végén, mert a tankönyvek egy részét ott rendelték meg központilag. És ebben a csomagban még nincsenek benne azok a könyvek, amik nagyobbiknak hiányoznak, mivel ő csak harmadikban jött, viszont van olyan tankönyv, amit második óta folyamatosan használnak az osztálytársai.

Az, hogy mennyibe kerül egy iskolakezdés iskolánként változó lehet, mivel nincs Németországon belül egységes tankönyvrendszer. Nem tudom, hogy ez mennyire okoz gondot egy esetleges iskolaváltás, költözés esetén. Az a szóbeszéd járja, hogy minél északabbra megyünk, annál lazábbak a sulik. Kisebb a követelmény. Nem tudom, hogy ennek mennyi az igazságtartalma, de azt tudom, hogy iskolánként változik az, hogy miből, mit tanítanak, milyen foglalkozásokat tartanak napközben, vagy délutánonként az iskolában. Sajnos még arról sincs semmilyen tapasztalat, vagy információ, hogy a mi iskolánk mennyire számít erősnek, de amikor kiköltöztünk sem tudtunk ennek utánajárni. Tapasztalatom szerint itt a szülők sem annyira maximalisták, mint otthon. Egy-egy beszélgetés során a szülőkkel, nem kerül szóba, hogy ki hogy látja ezeket a dolgokat, melyik gyereknek milyen lett a dolgozata, ki mennyit tanul egy-egy dolgozatra stb. Nem mintha sokat beszélgetnék a szülőkkel, de például, ha a Zuram próbál információhoz jutni a kollégáitól arról, hogy melyik suli milyen, azok sem tudnak sokat mondani. Jár a gyerek iskolába, de az, hogy majd gimnáziumba fog-e járni, vagy realschule-ba az nem annyira fontos kérdés, hogy lázban tartson bárkit is, kivéve minket. Persze beszélnek róla, de valahogy mégsem érzem azt a nyomást, ami otthon volt, hogy muszáj jól tanulni, mert különben nem fogsz tudni megélni. Lehet, hogy ebben az is benne van, hogy itt nem mindenki gondolja azt, hogy kell egy diploma, mert anélkül nem lehet élni, meg lehet élni akkor is, ha jó szakmája van az embernek. Nagyobbik osztályában, most hogy már negyedikes, és jövőre iskolaváltás van, napi szinten téma, hogy ki melyik suliba fog járni, de ennek inkább az van a hátterében, hogy a barátnők egy iskolába szeretnének kerülni.

A tankönyvek megrendelése után még be kellett szereznünk az iskolaszereket. A tavalyról megmaradt cuccokat, ecset, festék stb. hazahozták júliusban. Egy dobozba szépen el is raktam mindent, így a beszerzés úgy indult, hogy fogtam a listát, és átnéztem, hogy mi használható még abból, mi az amit nem kell megvenni. Szerencsére elég sok dolog megmaradt, és például tavaly olyan vízfesték készletet vettünk, amiben cserélhetőek a színek, így abból is csak ki kellett választani, hogy melyik fogyott el. A kék.

Idén is azt a módszert választottuk, hogy bemegyünk egy boltba és ott megveszünk mindent. Nem fogunk rohangálni a városban össze-vissza. Így is tettünk. Családilag bementünk egy nagy üzletbe- kivéve nagyobbikat, mert ő egyszerűen kerül minden lehetőséget ami boltba járással kapcsolatos -kezemben a listával. Gondoltam, hogy a tavalyi után rajtam már nem foghat ki semmi, mindent tudok, hogy micsoda. Az ismeretlen szavakat ki is szótáraztam, biztos, ami biztos. Nagyjából az első három perc simán ment, de utána elakadtam, mert a legnagyobb magabiztosságom ellenére sem tudtam kiigazodni azon, hogy melyik vonalazású füzet a negyedikeseké, meg mi a manó az a vastag dosszié, vagyis azt tudom, de mégis mit értenek alatta, melyiket. A gumisat, a pántosat, a fűzőset, vagy… Javaslatom, hogy először szedjük össze amit ismerünk, azután kérjünk segítséget, sikert aratott, mindenki egyetértett. Mielőtt segítséget kértünk volna, ott termett egy srác, rám nézett és megkérdezte, hogy segíthet-e. Azonnal rávágtam, hogy igen, köszönjük szépen. A bevásárló lista már rég nem az én kezemben volt, de attól, hogy a Zuram fogta, még ő sem tudta megfejteni, hogy melyik füzet kell. A srác mindent megmutatott, még arra is rájöttünk, hogy mi az Inky, amit magunktól is sejtettünk, hogy toll, csak azt nem tudtuk, hogy töltő- vagy golyóstoll.

A segítséggel együtt már gyorsan haladtunk, és mindent meg is vettünk, legalábbis azt hittük. Megbeszéltük, hogy mivel nem kell bekötni a könyveket, így azokat nem kötjük be, a tavalyiaknak sem lett semmi bajuk. A füzeteket sem kötöttük be, mivel elég tartós a borítójuk. Az iskola csak azokat a könyveket kéri bekötni, amelyiket kölcsönöztük. Idén nekünk az angol könyveket lehetett volna kölcsönözni, de mivel azért is kell díjat fizetni, és csak néhány EUR lett volna a különbség, mi nem választottuk a kölcsönzést. Egy barátunk kislányánál, aki már nem Grundschuléba jár, ez az összegkülönbség 70 EUR volt. Idén viszont nem papír fűzős dossziékat vettünk, hanem műanyagot. Tavaly direkt papírt kértek a tanárok, de az egyáltalán nem tartós, így idén akkor is műanyagot vettünk volna, ha papírt kérnek, de nem azt kértek. A papír ugyanis szakad, ráadásul itt a tankönyvek igen, igen vékonykák, a legtöbbet fénymásolt lapokból dolgoznak, ezeket fűzik le a gyorsfűzőkbe, amik már év közepénél megtelnek, így praktikusabb a tartósabbat megvenni. Minden tantárgyhoz kell egyet venni, a megadott színben. Mondhatnám, hogy mindenből lehetne olcsóbbat választani, de például festékből, zsírkrétából adott márkát kérnek, hogy amivel dolgoznak, és ami abból elkészül az minőségi legyen.

Hazafelé menet kijelentettem, hogy minden megvan az iskolához nem kell semmi. Hurrá! De kellett, persze csak apróságok, mert otthon kiderült, hogy nincs vignettánk, és az is, hogy valahogy kimaradt egy zöld gyorsfűző, de ezeket másnap beszereztük. És akkor már tényleg megvolt minden! Nem. Természetesen nagyobbik kinőtte a tornacipőjét, azt is be kellett szerezni. Kisebbik még júniusban kinőtte, tehát neki év közben kellett újat venni.

Összességében itt is sokba kerül az iskolakezdés. Az első napon még be kellett fizetni 10 EUR osztálypénzt, és 10 EUR-t fénymásolása, mivel két gyerek ezért *2, így első nap még 40 EUR-tól köszöntünk el. Ahhoz képest, hogy a tavalyi holmikat elraktuk, így is otthagytunk az írószerekért nagyjából 70 EUR-t.

Anyaglista Luca

Kisebbik eszköz lista

Anyaglista Nora

Nagyobbik eszközlista

Könyvlista Luca

Kisebbik könyvlista

Könyvlista Nora

Nagyobbik könyvlista

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Nagyobbik iskolai kezdő felszerelése

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Kisebbik iskolai kezdő felszerelése

 

Nyaralás otthon II.

A nyaralás utolsó hetét a Balatonnál töltöttük. Nagyon tudjuk, hogy kivel kell barátkozni, mert így volt hol és kinél megszállni, kedves barátaink ugyanis rendelkeznek nyaralóval, vagy kapcsolatokkal a Balatonnál. Az első pár napot Nagyvázsonyban töltöttük, ahol ezelőtt én még soha nem jártam. Az utóbbi években legtöbbször Balatonkenesén és Balatonszemesen voltunk. Kenesén lakott a hajó, Szemesre pedig a szüleimmel együtt jártunk nyaralni. Mindkét helyhez igen kellemes emlékek kötnek, de most új helyekre látogattunk el.

Az első pár napot Viktorékkal töltöttük, megnéztük a nagyvázsonyi várat, voltunk Tapolcán a barlangban, és sétáltunk egyet Tihanyban is. Itt már inkább érezhettem magam turistának, tekintve, hogy nem akartunk forintot hazahozni, így mindig csak annyi pénzt vettünk fel, hogy éppen elég legyen, így a parkolásokkal hadilábon álltunk, mert soha nem volt aprónk, de más szempontból minden olyan volt, mintha Pestről mentünk volna egy hétre a Balcsira.

Ebben a pár napban az időjárás nem kedvezett állandó jelleggel, hol a szél fújt, hol hideg volt, de azért volt olyan is, amikor egész nyárias volt az idő. Nem igazán készültem fel arra a lehetőségre, hogy fázhatunk is, pedig de. Mondjuk augusztus 20-a után ebben már semmi meglepő nincs, de valamiért azt gondoltam, hogy szerencsénk lesz. Nem.

A nagyvázsonyi várban sem jártam még soha, de nagyon megérte elmenni. A belépő nem drága, a várat alaposan be lehet járni. A lányokat már elvittük az egri és a sümegi várba is, jártunk Visegrádon, természetesen a Budai Vár is megvolt, minden ilyen jellegű kirándulást élveztek eddig, és most is. Ilyenkor mindig lehet a lányoknak kicsit mesélni a történelemről, bár sokkal jobban lekötötte őket, az amiről a Zuram mesélt, miszerint ő már járt itt gyerekkorában, nem sok mindenre emlékszik, csak arra, hogy a vár oldalából kiálló építmény a WC. Ebben igaza is volt, mert bent meg is találtuk, na innentől kezdve egy jó darabig az volt a téma, hogy mégis hogy a csudába működhetett ez így. Természetesen mindenhova be kellett mennünk, fel kellett másznunk. A kínzókamrában lévő ábrák is lekötötték a lányokat egy darabig, hogy kivel mit, hogyan és főleg miért csináltak. Nem könnyű elmagyarázni, hogy valakit miért hittek boszorkánynak (amikor mindenki tudja, hogy boszorkányok nincsenek is, a házasságtörés témakörébe nem mentünk bele, egyéb bűnökbe sem), és azért mert azt gondolták, hogy az, miért kellett megkínozni. Megölni. Szerencsére mindig, minden várban van kaloda, amit ki lehet, kell próbálni. Szerencsénk volt, mert az előző napi szeles időjárás naposra váltott.

A Zuram mindenképp szeretett volna egy szalonnasütéses estét, Wolfsburgban igazából szalonnát sem eszünk, nemhogy süssünk, nyárson, rendes tűznél. A lányoknak is tetszett az ötlet és Viktor meg Tündi is rendesek voltak, mert ők is benne voltak. Irány a Tecsó vegyünk szalonnát! Az eladó néni nem volt a helyzet magaslatán, mert a kért helyett levágott egy jó darab, főtt fokhagymás császárt, ami nem rossz, de szalonnasütésre közel alkalmatlan. Mindenki gyanakodott, de bíztunk abban, hogy a néni tudja a dolgát, meg neki ott fel vannak írva a dolgok, mégiscsak ez a munkája, mi pedig nem vitatkoznánk szakemberrel. A néni nem volt szakember, a szalonna meg nem volt füstölt. Azért megoldódott a dolog, megsütöttük a főtt szalonnát, és az igazság az, hogy el is fogyott az utolsó falatig. Én nem mondanám, hogy jó volt, de kisebbik igen. De az a gyerek aki két évesen kacsazsíros kenyeret kér töpörtyűvel vacsorára, az bármire képes, ami szalonnával kapcsolatos.

Megnéztük a Tapolcai-Tavasbarlangot is. Erre mondják egyébként, hogy parasztvakítás. Először is sorba álltunk, nem keveset, ami érthető, mert csoportokban lehet csak bemenni. A program a kiírások alapján legalább 45 percesnek ígérkezett, az nem volt kiíva, hogy ebbe beleszámít a sorban állás is. Tehát először sorban álltunk, hogy bemehessünk a barlangba. Már majdnem otthon éreztük magunkat, mivel oroszok voltak előttünk. Ezután bejutottunk a barlangba, ahol ismét sorban álltunk, hogy beszállhassunk a csónakokba. Volt időnk elosztani, hogy ki melyik csónakba száll, ki evez, ki evez annak ellenére, hogy nem is tud. Nem ítéltünk meg annyira nehéznek ezt az evezés dolgot. Végre beszállhattunk a csónakokba, és elindulhattunk. A barlang maga nagyon szép, a víz nagyon tiszta, de a túra maga egész biztos, hogy nem tartott 45 percig, még azzal együtt sem, hogy amikor kiszálltunk, végigmehettünk egy rövid szakaszon gyalog. Ezután beültünk egy pizzériába, ahol a pincér ígérete ellenére is csípős volt a szalámi a pizzán, de egyébként más probléma nem volt.

A következő célpontunk Tihany volt. Nagyon sokszor voltunk már Tihanyban, de attól még szeretjük. Most nagyon szép is már, hogy befejeződött a felújítás. Itt a parkolóban nem volt gondunk az apróval, mert elfogadott EUR-t is, de az EUR-t 250 Ft-on számolta. Jó, hát ez van, hiába gondoltam viccesnek a mekiben a 270-et, van annál viccesebb, de ott állt egy parkolóőr az automata mellett, és mindenkinek elmondta, hogy habár rá van írva az automatára, hogy elfogad papírpénzt, ami így is van, de abból nem ad vissza. Az ötezrest simán elnyeli, de ne aggódjunk, a tízezrest nem fogadja el. Na most, odamegy a külföldi (a parkolóban álló autók több, mint fele volt nem magyar rendszámos) nincs nála forint, de nem akarja 250-ért otthagyni az EUR-t, elmegy az automatához, vesz fel pénzt, majd abból nem kap vissza. Jó, tudom ez már túlzó összeesküvés elmélet, de ha már lehetővé tesz valamit a város, miért nem lehet azt tisztességesen. Persze simán bedobtam az apró EUR-t, mert nem azon a 100 Ft-on múlik, de az ilyen apróságok sokat számítanának. Ezek után értettem meg, hogy miért is írják ki a Balaton mellett néhány településen, hogy ingyenes a parkolás. Tihany mint  mindig most is szép volt, a kilátás fantasztikus. Meglátogattuk a hajónk őrzőjét is a kikötőben, de még mindig nem vette meg senki a hajót, pedig jó lenne, mert itt még mindig csak nagyon messze van olyan tó, ahová le tudnánk tenni azt.

Ellátogattunk Füredre is, ahol épp valami borfesztivál féle volt. Vacsiztunk egy jót abban az étteremben, ahol mindig szoktunk, mindannyian együtt. Halászlé nem maradhatott ki, mármint nekem kimaradhatott, de a Zuramnak nem. Ittunk csokipohárból pálinkát, ami egy nagyon jó ötlet, kicsi pohár, kicsi pálinka. Majdnem, mint a konyakmeggy, csak meggy nélkül, amit amúgy sem szeretek. Mármint a meggyet igen, csak a konyakmeggyet nem. Sajnos nem volt olyan jó az idő, hogy akár a szökőkútnál megmártózzanak a lányok, vagy legalább pancsoljanak, de fagyizni lehetett. Füredre az utóbbi években mindig hajóval érkeztünk, és a legtöbbször a belvárosban a mólónál kötöttünk ki. Na, annak van egy hangulata – ahogy a Zuram szokta mondani. És tényleg! Hiányzik! A Viktorékkal töltött idő nagyon gyorsan elrepült, elköszöntünk, és átmentünk Edináékhoz Kenesére.

A Zurammal meglátogattuk Csopakon a régi csapattársait, akik épp versenyen vettek részt. Kenesén sem tudtunk fürdeni,  mert nem csak lehűlt a levegő, de szakadt is az eső. A legnagyobb kihívás 4 lánygyermeket szórakoztatni, nehezített pályán, hisz nem mehettek ki az udvarra sem. Szerencsére a lányok Vikiéktől, még a Zuram szülinapján kaptak karkötő készítő szettet, olyat amikor kis gumikarikákból különböző hurkolós technikákkal lehet karkötőket csinálni. Segítségünkre volt néhány videó a neten, és szinte egész napos műhelyt nyitottunk. Elsőre nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik, de azután sikerült, így végül minden gyereknek lett egy csomó gumikarkötő a kezén. Azóta már új szintre emeltük ezt tevékenységet, nagyobbik már kisállatokat is készített a gumikból, és legutóbb a bolhapiacon is be kellett vásárolni egy újabb adagot.

Őszintén szólva nagyon nehezen született meg ez, és az előző bejegyzés is, mert nagyon jól éreztük magunkat, de ilyenkor felerősödik egyfajta hiányérzet. A család, a barátok…

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.