Út az iskoláig

Elkezdődött az iskola, az első héten mind szépen együtt mentünk reggel, és délután a Zurammal kettesben mentünk a lányokért. Erre azért volt szükség, mert nem beszélem a nyelvet, és a Zuram segítségként volt jelen, de ez az állapot nem tarthatott sokáig, mert hosszú távon nem működik, hogy a Zuram fél négykor eljön a munkahelyéről, és utána rohan vissza. Meg is beszéltük, hogy ez csak egy hétig lesz így, utána ez a feladat az enyém.

Ez alatt az egy hét alatt kocsival közlekedtünk, az iskoláig és vissza. Autóval nagyjából öt perc a suli, ugyanezen az útvonalon viszont gyalog már akár egy fél órás sétával is számolhatunk. Egy dolgot nem lehet az iskola előtt normálisan megtenni reggel, parkolni. Arról nem is beszélve, hogy az első napon történt merénylet a Mazda ellen még mindig kísértett. Az is feltűnt, hogy a nagy többség gyalog jár iskolába. Minden nap figyeltem, hogy milyen irányból jönnek, melyik bejáraton át, mennyire vannak elfáradva, mert az nem létezik, hogy mindenki minden nap fél órát sétáljon, és az sem, hogy mindenki más közelebb lakik, mint mi.

Eltelt az első hét. A második héten is kocsival mentem a lányokért, de az egyik nap hamarabb mentem, leparkoltam és körbejártam az iskolát, hogy máshol lehet-e normálisan parkolni. Sajnos nem jutottam közelebb a megoldáshoz. Parkoló az volt rengeteg, de mind privát parkoló, ami egy-egy lakóházhoz, épülethez tartozott, az ott lakóknak volt fenntartva. Azonban nem adtam fel. Kell legyen megoldás! Persze a kocsival járunk továbbra is iskolába, és vadásszuk a parkolót, valamint minden reggel nézzük végig, ahogy két anyuka egymással szemben megáll az út közepén (két autó nem fér el, a parkoló autók miatt) és nézik egymást, se előre, se hátra, egyik sem húzódik félre, azután az egyik mégis félrehúzódik, a másik meg mutogat- ez is megoldás. Azonban én láttam, hogy minden reggel vidáman sétálva jönnek iskolába, és sétálva mennek is haza.

Úgy gondoltam, hogy kell lennie egy rövidebb útnak, hiszen amikor a szülői értekezletről mentünk hazafelé kocsival, be kellett ugranunk a Pennybe, mi kocsival értünk oda annyi idő alatt, mint az egyik apuka, aki szembejött velünk az üzlet előtt, pedig egyszerre indultunk el és ő gyalog. Montam is a Zuramnak, hogy tuti valamit rosszul csinálunk, vagy rohadt lassú az autó és nézesse meg, vagy van egy rövidebb út.

Egyik nap el is indultam gyalog, de felkészültem. Barátom az internet segített picit. Némi térképes segítséggel kinéztem, hogy van egy kis út az iskola felé, csak a piac térig kell eljutnom. A piac térig nem néztem meg, hogy van-e egy rövidebb út. Ez a piac tér Detmerode központja, itt vannak az üzletek: Edeka, Penny, Kik,  Rossmann, két pékség és  van itt gyógyszertár, pár orvosi rendelő, cukrászda, kocsma, lottózó, posta, két bank, egy nénis konditerem, fodrász, körmös, talpas, nyáron egy zöldséges, van újságos, itt található a könyvtár, csütörtökön és szombaton itt van a piac, tehát minden ami kellhet.

A piac térig el is jutottam, nagyjából 15 perc alatt, nem mertem a házak között levágni az utat, mert baromi rosszul tájékozódom, és tartottam tőle, hogy ha egyszer bekeveredem a házak közé, akkor az életben nem jutok el az iskoláig. Szegény gyerekeim a napköziben öregszenek meg. Ez egyáltalán nem vicc, teljesen valós veszélyről beszélek. Vittem magammal a telefont, amiben volt navigáció, de az meg hülyeségeket beszélt, és nem azért mert nem állítottam át gyalogos üzemmódra, átállítottam. A piac tértől, hamar rábukkantam az útra, és tessék, alig mentem pár métert, és ott volt az iskola. Nem hittem a szememnek. Ennyire közel nem lehet az iskola. Ez biztos nem is az iskola, hanem ez egy másik, és tuti, hogy ez mögött valahol van az az iskola amit én keresek.

Bementem a lányokért, akik nagyon örültek, hogy gyalog jöttem, mert ők már Pesten is gyalog szerettek volna iskolába járni. Ennek nagyon egyszerű oka van, drága barátaink nagyon közel laknak az iskolához, és ők mindig gyalog jártak. Most az én lányaim is elégedettek voltak, hogy végre jól helyezkedtünk a költözésnél, mert mi is tudunk gyalog menni az iskolába, mint Cuki, és Melina.

Gyerekkoromban én nagyon örültem volna, ha autóval hoznak-visznek, de erre nem sűrűn volt példa. A szüleim katonák voltak, igen, édesanyám is. Ebből adódóan kint laktunk a falu legszélén, a laktanya mellett, az erkélyünkön állva simán hallottam, ha apám üvölt a műhelyben. Minden nap volt buszjárat a falu központjába, ez a busz mondhatjuk privát volt, mert csak a katonai lakótelepen élőknek állt rendelkezésére, egy katona vezette. Nos ezzel a busszal bejutottunk a városközpontba, majd onnan lehetett menni oviba, meg suliba. Nem sok emlékem van, de arra tisztán emlékszem, hogy egyszer annyira fújt a szél, hogy komolyan megijedtem, hogy el fog fújni, pedig akkor még nem is olvastam az Óz a nagy varázslót. Szerencsére elég eszes gyerek voltam, ezért az út  mentén talált téglát felvettem és cipeltem az oviig, biztos, ami biztos.

Amikor lerobbant a busz, akkor mindenféle katonai teherautóval mentünk iskolába, ami nagyon menő volt, csak télen rohadt hideg. Ha mázlim volt és olyan katona volt a sofőr, vagy a kísérő, akit ismertem, vagy inkább apám ismert, akkor előre ülhettem a fülkébe, ahol meleg volt, ha nem volt szerencsém, akkor olyan katona volt a sofőr, aki más gyerekének az apukáját ismerte, és fagyoskodhattam hátul a padon. Nyáron nem volt gond, még jobb is volt, mint a busz. Azonban ha ezt a lehetőséget lekéstük, vagy valami iskolai elfoglaltság miatt esély sem volt elérni, akkor gyalogolhattunk haza. Utáltam. Utáltam, mert messze volt, meg mert nagyon sokszor kergettek meg az elszabadult mérges kutyák. Nővérem szerintem nem utálta annyira mint én, inkább édesanyám nem szerette a helyzetet, mert nővérem minden kóbor állatot hazahordott. Volt, hogy egy csomó tarajos gőtét rakott a mosdókagylóba, volt hogy kiskutyával tért haza, tehát mindenki számára a legbiztonságosabb út a busz volt.

El is indultam a lányokkal hazafelé, és nagyon bátor voltam, mert elmentünk a piac térig, de ott nem tértünk le arra az útra, amerről jöttem, hanem mentünk tovább egyenesen, mert úgy éreztem, hogy az a helyes irány. Amint elérkeztünk a Pennyhez, ami a piac tér szélén van, három lehetőségünk volt: balra, jobbra, egyenesen. Jobbrát kizártam, mert az a hosszabb út, amit már ismerek, balrát kizártam, mert nem stimmelt az irány. Gyerünk egyenesen. A lányok is benne voltak, elindultunk egyenesen, be a házak közé. Elég jól jártunk, mert találtunk egy nagyon jó játszóteret, ahol meg is álltunk, hogy a lányok mindent kipróbálhassanak.

Kép

Másnap még jobban felbátorodtam, elindultam, de nem a megszokott irányba, és nem is bolyongós házak közötti úton, hanem, amerre sejtettem, hogy rövidebb. Mentem nagyjából 2 percen keresztül és ott volt a Penny! Hű, ez nagyon közel van. Rém büszke voltam magamra. Tehát megvolt a rövidebb út, nem csak a piac tértől az iskoláig, hanem a háztól a piac térig is. Na ezt a Zuramnak nem árulom el, hanem ráveszem, hogy sétáljunk erre, hogy ő is érezhesse: hű, ez nagyon közel van. Különösen azért, mert egyszer busszal jött haza, a busz a piac térnél áll meg, és vagy 15 percet bolyongott, mire hazaért, pedig valójában lehetett volna 2 perc is. Persze 15 perc nem olyan sok, csak mivel akkor épp Magyarországról indult, és várni kellett a reptéren, majd vonatozni és utána várni kellett a buszra is vagy negyven percet, szeretett volna már minél hamarabb otthon lenni.

Tehát kiderült, hogy van az iskoláig egy tíz perces út, ami gyalog- és bicikliút is egyben, de autóval nem lehet találkozni. Az út két oldalán növények vannak, van egy hatalmas tölgyfa, két gesztenyefa, ami annyit jelent, hogy majd lehet szedegetni makkot és gesztenyét is hazafelé, valamint ősszel színes leveleket is. Át kell vágni a piac téren, de ez megint csak jó, mert menet közben meg tudom venni a zsemlét, meg apróságokat, fel tudjuk adni a leveleket, és akár kitérőt is tehetünk a játszótér felé.

Kép

Az autót azóta alig használom, csak akkor ha a Zuramat valami oknál fogva nekem kell bevinni dolgozni, vagy ha nagyobb bevásárlást kell intéznem, vagy ha zuhog az eső, és nincs kedvem elázni az iskoláig, ha van kedvem ázni, akkor gyalogolok. A lányok továbbra is séta pártiak szerencsére. Az iskolába menet lehet találkozni osztálytársakkal, iskolatársakkal, akár egyedül is mehetnek.

Reklámok

Ami hiányzik III.

Nem, nem. A Túró Rudi nem hiányzik. Otthon is csak egy családtag ette, de ő meg tudja helyettesíteni bármilyen más csokival, mert csokiból soha nem elég. Tulajdonképpen semmilyen élelmiszer nem hiányzik, mert ami hiányozhatna, abból tudunk hozni, ami meg elfogy az nincs. Akkor eszünk mást, ez nem probléma. Nem üldögélünk esténként a kanapén arra gondolva, hogy jajj de ennék egy jó nemistudommit, mert ilyen még nem volt. A családban csak a Zuram szokott sóhajtozni evéssel kapcsolatban, de ami után sóhajtozik azt elkészítem, kivéve ha nem szeretem azt az ételt, az után sóhajtozhat nyugodtan.

Hiányzik a diófa, ami az udvarunkon állt. Ott áll még most is, sőt az udvar is a miénk, még mindig, hiába szeretnénk, ha valaki megvenné. A diófa remek árnyékot adott nekünk minden nyáron, télen is, csak télen nem pakoltunk ki alá, nem ebédeltünk az árnyékában, mert nem szoktunk hóban grillezni. Habár el tudnám képzelni, hogy a Zuram kint elkészíti a grillt, és utána a jó melegben megebédelünk, a házban. El ne felejtsem felvetni ezt az ötletet, ha leesik a hó!

Hiányzik barátom a hátsó lépcső. Mindig ott üldögéltem, ha bánatom volt. Hátsó lépcső mindig meghallgatott, és mindig meg is értett, soha nem mondott ellent nekem. Ezt persze csak képletesen kell érteni, soha nem beszéltem a lépcsőhöz, legfeljebb sóhajtoztam. Itt is meg kell találnom a hátsó lépcsőmet! Eddig még nem volt rá szükségem.

Bizonyos programok hiányoznak, de inkább a lányoknak. A vidámpark kérdést villámgyorsan és azonnal, még a hiány felmerülése előtt megoldottuk. A Tropicarium kérdés megoldva, az állatkert kérdés fel sem merült, karácsonyi vásár itt is van, van színház, bábszínház, van helyi Csodák Palotája a Phaeno, van piac, van bolt, vannak ugye gyerekek is, számtalan játszótér, de nincs cirkusz.

Minden évben, akár többször is meglátogattuk a Fővárosi Nagycirkuszt. Én nem vagyok egy nagy cirkusz rajongó, de el kell ismernem láttunk egy-két igen jó előadást, és egy nagyon nagyon rosszat is.

Én ugye vidéken nőttem fel, egy faluban, ami város lett, de aztán visszafokozták. Szerintem ez sokat elárul. Mint minden faluba, így oda is ellátogattak vándorcirkuszosok, teleplakátolva mindent, amit csak lehetett. Egy szemfüles gyerek azonnal észreveszi az ilyen plakátokat, majd hazamegy és a nővérével együtt elkezdi rágni  a szülei fülét, hogy ugyehogyugye elmegyünk. A második ilyen kérlelős nap után mondta apám azt, hogy: “Csinálok én nektek olyan cirkuszt, ha nem hagyjátok abba!”. Hát, nincs mit szépíteni én és a nővérem olyan, de olyan boldogok lettünk. Lerohantunk az udvarra a többi gyerekhez és mindenkinek elmondtuk, hogy bibibí nekünk nem kell cirkuszba mennünk, mert apukánk csinál nekünk olyan cirkuszt!

Ezek után kénytelenek voltak elvinni bennünket. Nem sokra emlékszem, csak arra, hogy nem vártuk meg a végét, és hamarabb eljöttünk, mivel iszonyat büdös volt az elefánt. Nem is vágyakoztunk soha cirkuszba, de a tv-ben mindig megnéztük a cirkusz fesztiválokat, a tv előtt ülve egyáltalán nem volt büdös az elefánt.

Olykor a cirkuszosok gyerekei velünk egy osztályba kerültek. Mi irigyeltük őket, hogy nem kell állandóan iskolába járniuk, ők meg irigyeltek minket, hogy nem kell vándorolni állandóan és járhatunk iskolába. Nekik volt igazuk.

Gyerekeim, akik ugye abban a szerencsés helyzetben cseperednek, hogy az összes Annapetigergőt számtalanszor olvastuk el nekik, megismerhették a cirkuszt az írónő szemén keresztül. Zaklattak bennünket, hogy menjünk cirkuszba. Én nem mondtam, hogy majd apa csinál cirkuszt, inkább vettünk jegyeket.

Kisebbiknek még nem kellett jegyet venni, az ölemben üldögélt végig, és nagyjából 20 perc után kezdett el kérdezgetni, hogy mikor jön már a zebra. Nem értettem, elmondtuk otthon, hogy mi lesz a műsor, milyen állatokat fognak látni, de zebrát, zebrát azt nem említettem. Próbálkoztam, hogy voltak már lovak, azzal tudjuk le a zebrát, de nem, kisebbik nem engedett. Szerinte lesz zebra, és ugye lesz. Hárítottam ahogy csak tudtam, szerettem volna elkerülni a nagy szomorúságot. Mondtam, hogy nem tudom megígérni, én nem láttam, hogy a műsorban lenne zebra. Eléggé megijedtem, hogy márpedig itt, ha nem lesz zebra, akkor sírás lesz. Eltelt még vagy fél óra, amikor is kisebbik arca felderült, szája körbeszaladta a fejét, és elégedetten mondta, hogy: végre zebra! Egy darab zebrát nem láttam sehol, csak zsonglőrök voltak a porondon, de megnyugodtam, hogy a gyerek látja a zebrát. Kicsit aggódtam, hogy kever dolgokat, és próbáltam mondani, hogy ez nem zebra, ezek zsonglőrök. Kicsi nem tágított, márpedig az zebra. Jó, hát ha zebra, akkor zebra.

Egészen addig kellett várni a rejtély megoldására, amíg nem vettük elő újra apg-t és a cirkuszos résznél nem mutatott gyerekem rá az egyik illusztrációra, diadalmasan hogy: “Látod anya? Zebra!”. Az illusztráción egy zsonglőr volt, fekete-fehér csíkos ruhában. Kisebbik még nem volt 3 éves.

Itt is voltak már vándorcirkuszosok, láttam a plakátokat, mert még mindig szemfüles vagyok. Még nem szedtem össze a bátorságomat, hogy el is menjünk, tartok az elefánttól, habár a plakáton tigrisek voltak. Pláne.

Ami hiányzik II.

Ez a bejegyzés nem kapcsolódik szorosan a mostani életünkhöz, hiszen itt még nem vitorláztunk, tekintve az itteni korlátozott lehetőségeket. Hogy ez most jó, vagy sem csupán nézőpont kérdése.

Az hogy vitorlázni kell, az nem lehet kérdés mert a Zuram szerelmese ennek a sportnak. A szerelem nem annyira régi, mint a síelés iránt érzett mély kamaszkorhoz köthető érzelem, és nem is annyira öreg, mint a hozzám kapcsolódóak, sőt még a gyerekeink is öregebbek, de az érzelem komoly.

Itt is felmerült már többször a kérdés, hogy hogyan, mikor, hol, mivel, kivel. Igen, még a vitorlázásról beszélek. Eleinte, amíg nem itt laktunk, és azt a csodaszép videót néztük a városról amiben ugye gyerekek, és vitorlások is vannak, addig élt a remény, hogy azon a tavon lehet valami vitorlázáshoz kapcsolódó tevékenységet folytatni, de nem. Elmentünk megnézni egy másik tavat is a Steinhuder Meer-t. A tó gyönyörű, a környezet szintén, mindkettőnknek nagyon tetszett, de a saját hajónkat, eh fránya ragozás, a Zuram hajóját nem lehet itt lerakni. Tehát, ha meg is van a hol, a többi kérdés, még mindig nyitott.

Annyit azért leszűrtem, hogy ez egy nagyon jó családi kirándulóhely, van itt lehetőség biciklizni, túrázni van egy lepkemúzeum is, ahol élő és gombostűs lepkék, bogarak is megtekinthetők. A lányokkal még nem mentünk el ide, de ez csak idő kérdése. Jövő nyáron szerintem újra hajóra száll az egész család.

Nos, mint már említettem bennem valami téves kép élt a vitorlázást illetően. Koktélok, napsütés, semmi stressz, csupa móka és kacagás. Na ez nem a vitorlázás, ez a yacht, világosított fel az én kedvesem és még mások is, akik már valaha próbálkoztak ezzel a sportággal komolyabban, nem csak utasként.

Gyerekkoromban nem sok közöm volt a hajókhoz, vízhez. Voltam sétahajókázni  a Balcsin, és gondoltam ez milyen nagyszerű, még csak hányingerem sincs, bírom a hajót. Ez megdőlt, rögtön abban a pillanatban, amint egy katamaránra tettem a lábamat a nászútunkon, pedig csak egy egész napos kirándulás volt. Nem hánytam egész nap, csak nagyjából amíg a kirándulás tartott, a végén már angol nyugdíjas nénikék kínálgattak gyógyszerrel, a kapitány mindenféle vizes borogatást rakott a tarkómra. Itt döntöttem el, hogy soha de soha többet. Évekig tartottam magam. Egészen addig, amíg a Zuram meg nem szerezte a hajós jogsit.

Először egy szép, ámbár annál hidegebb novemberi napon mentünk el vitorlázni, érdekes, hogy nem lettem rosszul, de megfagytam. Már az első alkalommal muszáj volt megértenem, hogy amikor én azt  mondom, hogy na  most aztán kössünk ki, az onnan még legalább másfél óra, mert a szél tuti nem úgy fúj, nem arra, és egyébként is. Másfél óra alatt egy szép, ámbár annál hidegebb novemberi napon simán meg lehet fagyni. Kétszer.

Nem lettem szerelmese a dolognak, de nem volt visszaút. Pláne amikor a Zuram versenyezni kezdett. Onnantól kezdve a versenynaptárhoz igazítottuk a nyarat, az őszt és már a tavaszt is. A lányok, és hát én is lány vagyok, szóval a lányok nem rajongtak ezért különösebben, hogy apa nincs hétvégén, nincs bizonyos ovis, iskolai eseményeken, mert verseny van. A Zuram is rájött arra, hogy valamit, valamiért és neki bizony, ha nincs ott az évzárón vezekelni kell, mert az évzáró, vagy a balett gála a lányoknak (én is lány vagyok) sokkal fontosabb esemény, mint egy vitorlás verseny.

Végül sikerült megtalálni a mindenkinek jó megoldást, a mindenki alatt itt első sorban a lányokat értem (én is lány vagyok), mert a Zuramnak igazából semmi vitorlázás nem elég. Szerintem simán ellakna egy hajón. A lányok nem, és mint tudjuk én is lány vagyok.

Azért tényleg kialakult egy rendszer, a Zuram évente egyszer elment az Adriára vitorlázni egy hetet, és lehetőség szerint pár napot eltöltöttünk barátokkal a Balatonon egy hajón, a gyerekek nélkül. Persze igyekeztünk úgy szervezni, hogy a lányok ekkor legyenek vitorlás táborban.

Először nem szerettem vitorlázni, mivel rosszul voltam és a hajón aludni sem tetszett, mert a víz éjszaka sem simul ki, és a hajó éjszaka is mozog. Arról nem is beszélek, hogy éjszaka vagy hideg van, vagy meleg, vagy szúnyog, vagy nem. Szóval eleinte semmi sem volt jó. Próbáltam alkalmazkodni, de a lelkesedés hiányzott belőlem. Arról nem is szólva, hogy mivel én rosszul vagyok, ha mozog a hajó, ezért némi gyógyszerrel kell támogatni a szervezetemet, nagyjából egész nap, hogy ne én tápláljam a halakat.

A Zuram minden alkalommal próbálta nekem elmagyarázni, hogy a vitorlázás miért jó. Mert nézzek csak szét, milyen nyugalom van, csend, béke, teljes kikapcsolódás. Ez tény, csend, béke, nyugalom… a harmadik daedalon után, olyan csendes és békés voltam, hogy csak na. Volt, hogy annyira békés voltam, hogy azt sem vettem volna észre, ha bedobnak a Balatonba. Nagyjából két napot végigaludtam a gyógyszer hatása alatt, de a harmadik napon már ébren voltam, onnantól kezdve nem volt semmi gond. Bárki bármit mond, erre szükség volt, mert eleinte akkor is hánytam, amikor vége volt a napnak, és csak kint sétáltunk a parton, mivel a talaj nekem akkor is hullámzott, azt sem bírtam.

A végén mégiscsak a Zuramnak lett igaza, mert megszerettem a vitorlázást, és már én is lelkesen vártam a balatoni kikapcsolódást. Azért voltak mókás történetek, mint például a puffer és a csáklya, vagy a badacsonyi borfesztivál, de ezek mind megérnének egy-egy külön bejegyzést, akárcsak az én tengeren eltöltött egy hetem.

És igen a hajón időnként dolgozni is kell, mert az rendben van, hogy fúj  a szél, a hajó meg megy, de olykor nem arra fúj, nem arról és mindenféle dolgokat kell művelni a vitorlákkal, hogy a hajó arra menjen amerre szeretnénk, olykor pedig amikor a szél meg sem mozdul, akkor csak türelmesen várni, hogy feltámadjon, és elindulhassunk valamerre. A laikus is, mint én megtanul jó pár dolgot, mint például: aki vitorlázik, nem siet; vagy azt hogy ha azt mondják neked a hajón, hogy húzd meg azt a kötelet, akkor azt nagyon gyorsan kell megtenni, és nem visszakérdezni, hogy miért; vagy azt is, hogy ha elmondják, hogy mit hogy kell csinálni, akkor azt tényleg úgy és akkor kell csinálni, és nem kitalálni, hogy hogy lenne jobb. A Balaton ugyanis nem fürdőkád, a hajó pedig nem gumikacsa.

A vitorlázás alapvetően békés, kivéve ha az ember versenyen van. Én még nem voltam, de azt tudom, hogy hogyan képesek egymással üvöltözni a békés, nyugodt csapattársak. Pláne, ha mindenki tudja mit kell csinálni, csak mindenki másképp tudja. Vannak olyan elvetemült kapitányok, akik ütögetik is a csapat tagjait, ha azok hülyeséget csinálnak, és elérhető távolságban vannak.

Azért nem árt, ha az ember olyanokkal megy el vitorlázni akik tudnak, és meg tudják mondani, hogy mikor mit kell csinálni. Ha nincs szél viszonylag egyszerű a dolog, akkor várni kell, ha kis szél van akkor mókás a dolog, mert megmondják, hogy mit kell csinálni, például, hogy húzd meg azt a kötelet, és te a harmadik nap rájössz, hogy nem azért nem tudod meghúzni a kötelet, mert puding vagy, hanem azért mert a Zurad nem engedi el, és három napig röhög a hátad mögött, amikor erőlködsz. Csendben röhög, hogy te nehogy rájöjj erre a dologra és elrontsd az ő szórakozását. Amikor rájössz, akkor persze finoman jelzed, hogy nem vagy hülye, pedig de, mert három nap alatt ő már rég kiszórakozta magát.

Ha egy embernél több van a hajón aki ért a vitorlázáshoz, akkor egész biztos, hogy nem értenek egyet, hogy mikor mit is kell csinálni, hogy a legjobb legyen, de aki az első nap ki van nevezve kapitánynak, az dönt, és a másik elfogadja ezt.

Rengeteg nagyon mókás dolog történt már velünk, mindig remekül szórakoztunk. Például amikor segítünk másoknak kikötni. Kint álltunk a parton, jött egy hajó, és mondta a Zuram a hajó orrában álló hölgynek, hogy dobja ki a kötelet, majd ő kihúzza a hajót és ki is köti. A hölgy ki is dobta a kötelet. Az egészet. A Zuram ott állt a parton egy darab kötéllel, a hölgy meg a hajó orrában kötél nélkül, és nem értette. Aztán a Zuram mondta, hogy most visszadobná a kötél egyik végét, amit fogni kellene ahhoz, hogy ő segíteni tudjon. A hölgynek is leesett. Én csak azért nem röhögtem, mert ezt én is simán megcsináltam volna eleinte. Tehát ami másnak egyértelmű, az neked korántsem az, ezért én mindig kérem, hogy pontos utasításokat adjanak, mert nem értek hozzá.

Idén nyáron kimaradt a vitorlázás, kimaradt a versenyszezon. Ha mélyen magamba nézek, akkor igenis hiányzik a vitorlázás, a Balaton. A nyarat már igyekszünk úgy szervezni, hogy ez az élmény ki ne maradjon.

Ami hiányzik I.

A család és a barátok

Nem is kérdés, hogy mi hiányzik legjobban. A család és a barátaink. Ez nem olyan nagy meglepetés, ezt már akkor tudtuk, amikor kimondtuk, hogy igen, ezt akarjuk, elindulunk, megpróbáljuk.

Felmerült jópár kérdés, amire a mai napig sem tudjuk a választ, és ami miatt nem vagyunk nyugodtak, és talán soha nem is leszünk.

Az egyik ok, ami miatt a legtöbbet gondolkodtunk és húztuk az időt az a szüleink miatt volt. Az idő nagyon gyorsan telik, és mi lesz akkor, ha támogatásra lesz szükségük? Szerencsére ez még nem aktuális, tudomásunk szerint mindkettőnk szülei remekül vannak, vagy csak nem panaszkodnak. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy jó pár éjszakát beszélgettünk át a mi lesz egyszer, ha témakörben.

Valójában a szüleink segítettek meghozni a döntést, az én és a Zuram szülei is azt mondták, hogy vágjunk bele, és ha ennyi idősek lennének, mint mi, akkor ők is elindulnának. Ha nem megyünk, meg fogjuk bánni, ők majd alkalmazkodnak, és egyébként , nem a világ végéről van szó.

Ez így is van, nem a világ vége, de nem is a szomszéd utca. Szerencsére a nagyszülők az unokákkal is igen szoros kapcsolatban vannak, kölcsönös az imádat, oda-vissza. Emiatt is nehéz, most már nem tehetjük meg, hogy amikor olyan kedvünk van beülünk a kocsiba irány Szeged, egy jó ebéd kedvéért, vagy itt a nyári szünet vigyük le a gyerekeket a nagyszülőkhöz egy hétre, vagy kettőre.

Lassan eltelik fél év, már voltunk Magyarországon, és a Zuram szülei is meglátogattak bennünket, az én szüleim is terveznek egy tavaszi jövetelt, ami nagyon jó, csak a korábbi találkozásokhoz képest meglehetősen ritka.

A jó szülő-gyerek, nagyszülő-unoka kapcsolat nem változott. Hála a technikának, azért tudunk egymással beszélni, nem kell a postára várni, habár a lányok minden egyes levélnek nagyon örülnek. A csomagnak meg pláne.

Az is biztos, hogy újra ki kell alakítani a szokásainkat. Nem fogjuk tudni megtenni azt sem, hogy anyák napján reggel elindulunk és meglepjük a mamákat, a karácsony is egész másképp fog alakulni. Eddig a 24-ét mindig szűk körben, négyesben Pesten ünnepeltük, és 25-én indultunk Szegedre, és osztottuk be, hogy melyik nap kinél, is leszünk. Idén már a szünet első napján elindulunk, és csak jövő év elején jövünk vissza a suli kezdetére. A születésnapokat is át kell gondolni, és biztos van még pár dolog, ami majd menet közben derül ki.

Természetesen ezeket a dolgokat nem tragédiaként éljük meg, csupán egy megoldandó feladatnak, szervezési, logisztikai kérdésnek tekintjük. Ahhoz alkalmazkodunk, ami van, és abból hozzuk ki a legjobbat! Az érzelmi oldalával is megbirkóztunk, legalábbis eddig.

A barátok nehezebb kérdés, a legtöbb barátunk Pesten él, de mi már Szegedre járunk haza, így valamivel bonyolultabb megszervezni, hogy velük találkozzunk, szerencsére ők is alkalmazkodnak hozzánk, biztos azért mert nagyon kedvelnek bennünket.

A lányok, különösen kisebbik számára talán ez az egyik legnehezebben feldolgozható kérdés. Szinte minden nap emlegeti a barátait, hogy mennyire hiányoznak. Különösen az első időszakban, amikor még semennyire nem ment a német, és nem találta a helyét az iskolában a többiek között. Nagyon szeretné, ha a barátai ideköltöznének, azt egyszer sem mondta, hogy költözzünk haza. Szeretne a barátaival egy iskolába járni, és hiányoznak a programok is amiket hétvégére szerveztünk. Mikor próbálom vigasztalni, akkor csak annyit mond, hogy: “anya, te már felnőtt vagy, és biztos nem emlékszel arra, hogy milyen az, amikor az embernek igazán, de igazán jó barátai vannak”.

Nagyobbik nem emlegeti ilyen sűrűn a barátait, az osztálytársait. Ez annak is köszönhető, hogy ő sokkal hamarabb megtalálta a helyét, és nagyon tetszik neki a suli, jól érzi magát. Sokkal több ideje jut arra, hogy kiélje a kreativitását, és a saját fejet után menjen. Nagyon felszabadult. A napköziben gyorsan megcsinálja a leckét, utána pedig gyakorlatilag csak játék van.

Nekem is hiányoznak a beszélgetések, a csajos mozik, hogy amikor összefutunk a suli vagy az ovi előtt, akkor váltsunk pár szót, megbeszéljük a dolgokat. Az iskola előtt amikor vártuk, hogy kijöjjenek a gyerekek mindig beszélgettünk páran, itt nincs várakozás, csak bemegyek a suliba és elhozom  a lányokat. Amikor várakozás van, akkor sincs kivel beszélgetni, nem csak a hiányos nyelvtudás az akadály, de a többi szülő sem beszélget egymással. Mindenki megy a dolgára.

Itt is kezd alakulni a társaságunk. A Zuram ritkán barátkozik kollégákkal, de itt azért ezt elég nehéz lenne kikerülni, mert az utcán sétálva nehezebb lenne ismerkedni, mint a szimpatikus kollégával. Az egyik családdal elég jóban lettünk, összejárunk, igyekszünk közös programokat szervezni. Nekik is két gyerekük van, hasonló korúak, mint a mi gyerekeink, és a kezdeti döcögős, na játsszatok egymással próbálkozások után, most már viháncolva tűnnek el a gyerekszobában. Ők Indiából érkeztek jó pár évvel ezelőtt. Izgalmas felfedezni egymás kultúráját, ismerkedni a szokásokkal. Nagyon nyitottak és kedvesek.

Van még egy házaspár, akikkel összejárunk, ők magyarok. Határon túli magyarok. Ez innen nézve, de otthonról nézve is teljesen mindegy, csak hogy most már mi is határon túliak vagyunk, csak egy más nézőpontból nézve. Ők is nagyon kedvesek, és ők is már sokkal sokkal régebben élnek itt, mint mi. Már egyetemre is ide jártak. Van egy pici fiúk, aki 1 éves múlt. Kisebbik imádja, állandóan kísérgeti, játszik vele órákon keresztül. Mint egy pici bébiszitter, de azért kijelentette, hogy testvér nem kell neki. Először nem is akart velük találkozni, mert szerinte a pici babák állandóan sírnak, de az első randi után rájött, hogy ez nem így van, azóta alig várja, hogy találkozzunk. Nagyobbik is elvan, de ő nem ennyire lelkes. Szereti a kicsiket, de azokat a gyerekeket akik vele tudnak xbox-ozni azokat sokkal jobban.

A német kollégákkal is találkoztam  már, ők is elég közvetlenek, de azért nem kezdtünk el összejárni. Ami késik, nem múlik, szerintem ez csak idő kérdése.

Tulajdonképpen rájöttünk arra, hogy most már minimum 3 helyen vagyunk otthon. Wolfsburgban, Pesten és Szegeden is.

Hogy érzitek magatokat?

“Hogy érzitek magatokat? Milyen ott élni?” Ezt a két kérdést teszik fel nekem legtöbben az ismerősök, barátok közül.

Köszönjük szépen jól, és jó itt lenni. Nem túl régóta lakunk itt, de kialakult az életünk, kialakult a napirendünk. Sok dolog más, mint otthon volt, de nagyon sok dolog meg ugyanaz.

Hát, kérem szépen itt is csak emberek laknak. Sokfélék, sokféleképpen. Nem tudok arról beszélni, hogy milyenek a német emberek, vagy milyenek a német gyerekek, mert ebben a városban nem csak németek laknak. Elég végigsétálni a sétálóutcán, nem lehet úgy végigmenni, hogy legalább három féle nyelvet ne hallana az ember, olasz, orosz, spanyol szavakat biztosan hallhatunk, de nem ritka, hogy ketten beszélgetnek valamilyen teljesen vegyes, kevert nyelven. Elkezdik a mondatot olaszul, majd németül folytatják, és a végén ismét olaszul zárják. Olykor, főleg élelmiszer boltokban magyar szót is lehet hallani, volt már olyan, hogy meghallották, hogy magyarul beszélünk, gyorsan elhallgattak és elindultak másik irányba, de az is előfordult már, hogy odajött hozzánk valaki, bemutatkozott, és váltottunk pár szót. Ha valaki úgy telefonál,  hogy egyik kezében a telefon, amit 20 centire eltart a fejétől, a másik kezével egyfolytában hadonászik, olyan hangosan beszél, hogy még a szomszéd faluban is hallják, az tuti olasz.

Nagyon sok vegyes házasságból született gyerek van, és persze már felnőttek is, mert a gyárba már évtizedek óta jönnek más országból dolgozni. Megmondom őszintén, hogy nekem nagyon tetszik ez a sokszínűség, és az, hogy ennyiféle ember tud normálisan egymás mellett élni. Még nem ért soha hátrányos megkülönböztetés amiatt, mert nem beszélek németül, vagy mert kézzel-lábbal értetem meg magam. Meg akarnak érteni. Ha a boltban próbálkozom németül, akkor mosolyognak, befejezik a mondatomat, segítenek, ugyanez jellemző a piacon is. Ha valakivel már kétszer találkoztam, és köszöntünk, az biztos, hogy a harmadik alkalommal is köszönni fog, és a legtöbbször mosolyogva.

Itt is vannak amolyan csiszolatlan gyémántok, akik eldobják a szemetet az utcán, sőt semmivel sem tisztábbak az utcák, még kutyaszar is van, mert nem szedi össze mindenki. A kutyákat viszont pórázon sétáltatják, csak az erdőben engedik el, de ott sem mindenki. Érdekes, hogy a kutyákat nem igazán izgatja a nyulak jelenléte, még soha nem láttam, hogy egy kutya séta közben egy nyúl után iramodott volna. Az út, az autópálya melletti részen a gaz, a fű általában le van nyírva, de azért volt már, hogy megjegyeztem, hogy térdig ér, viszont nem lógnak be ágak, vagy komplett bokrok az útra a közlekedést veszélyeztetve.

A házak környékét, a kerteket nagyon rendben tartják, folyton kertészkednek, de a füvet nem nyírják gyakrabban, mint mi. Az egyik szomszéd hol köszön, hol nem, a másik mindig mosolyog, mindig köszön, sőt a gyerekeket kérdezgetni is szokta, hogy hogy vannak. Általában jellemző, hogy nem szólnak bele más életébe. Még egyszer sem szólt senki, hogy hangosak lennénk, vagy nem bírják elviselni, ha trambulinoznak a lányok, és közben kiabálnak., mert ilyenek, kiabálnak, pláne ha összefejelnek.

Sokan dohányoznak, nincsenek nemzeti trafikok, bármelyik boltban lehet cigit venni, és még az utcán automatákból is, innen még egy gyerek is vehet cigit. Itt van mellettünk egy waldorf iskola, és reggelenként a bejárattól pár méterre elég sok gimis cigizik. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy otthon sincs ez másképp. De cigiznek anyukák a játszótéren, olyanok is akik tolják a babakocsit, cigiznek mikor kísérik a gyereket az iskolába, és az utcán el is dobják a csikket. Kisebbik jegyezte meg a múltkor, hogy milyen rossz gyerekkora lehet az egyik osztálytársának, mert cigzik az apukája, és akkor is amikor fogja a gyerek kezét. Elmondtam, hogy ettől még nem lesz rossz a gyerekkora, csak nagyon nem jó dolog ez így.  Persze nagyon sokan nem dohányoznak, de feltűnő, hogy milyen sokan igen.

A boltokban, bevásárló központokban általában véve türelmesebbek az emberek, mondjuk még nem voltam a karácsonyi nagy őrületben, de nem is leszek, otthon is elkerültem. Nincs tolongás, vagy morgás ha sorba kell állni a kasszához. Türelmesen mindenki végigvárja a sort, még én is. Nincs versenyfutás az éppen kinyitó kasszához, szépen lassan odamennek az emberek. Ha valaki beáll egy telepakolt kocsival, de a mögötte állónál csak egy-két dolog van, akkor előreengedik. Nem dobálják a pénztárosok a cuccot, tempósan dolgoznak, de el lehet pakolni, ha látja, hogy mégsem vagyok olyan gyors, mint ő akkor lassít. Nem tesz megjegyzéseket senki a másik háta mögött, hogy jajj ne már kártyával fizet, jajj ne már kiszámolja az aprót. Van idő kiszámolni az aprót, egyébként sem könnyű ezzel a sok centtel. Picik, és sokféle címlet van, én is szép nyugodtan össze szoktam szedni, ha mondjuk 96 centet kell fizetni, mert ha nem teszem, akkor szétszakad a pénztárcám. A pénztárosok kedvesek, általában mosolygósak, segítőkészek. Természetesen itt is van olyan, aki csiszolatlan gyémánt, egyszer az egyik bácsi szép embereset köpött a padlóra. Felmosták. Nem a bácsit.

Itt is szemetelnek az utcán, csak nagyon sokan, sokféle géppel takarítanak, de akinek nem ez a dolga, az nem hajol le, hogy felszedje a más által eldobott szemetet. A szemét gyűjtése szelektíven történik. Nekünk 3 féle szemetesünk van. Van a bio, ide kell gyűjteni minden olyan hulladékot, ami komposztálható, azután van a papír, gondolom egyértelmű, hogy ebbe a tartályba mit gyűjtünk, és van a vegyes, ahova az kerül, ami az előző két kategóriába nem fér bele. A műanyag palackok visszaválthatóak, a nem visszaváltós műanyagok gyűjtésére egy sárga zsák szolgál, amit díjmentesen be lehet szerezni a polgármesteri hivatal előterében. A mi közelünkben, ami alatt sétatávolságot értek, van két szelektív gyűjtő, ide lehet vinni az üveget, ruhaneműt. Arra még nem jöttem rá, hogy a lomtalanítás jellegű szemét kipakolás hogy történik, mert időnként egy-egy sarkon megjelenik a használt bútor, meg egyéb hulladék, ami pár napon belül eltűnik. Mivel nekünk ilyen jellegű hulladékunk  még nem keletkezett, ezért ennek nem jártunk utána.

A szemét elszállításának rendjét meg kellett tanulni. Két-két hetente felváltva viszik el a vegyes, és a bio szemetet. A papírt négy hetente. Az első időkben fogalmunk nem volt róla, hogy működik ez az egész. Azt tudtuk, hogy vasárnap este kell kirakni a kukát, így heteken át kiraktuk valamelyiket, volt, hogy kettőt is. Persze soha nem azt, amit éppen elvittek. Igen, egyszerűbb lett volna azt a kukát kirakni, amit a szomszédok is kiraktak, de abban semmi sport nem lett volna, és különben is problémákat csak úgy lehet megoldani, ha vannak. Azután a Zuram utánajárt a dolognak, és azóta működik hibátlanul a rendszer. A szelektív gyűjtés azért nem újdonság számomra, mivel ezt évek óta így csináltam otthon is. Külön a papírt, a műanyagot, külön az üveget, és külön a kerti hulladékot.

A házat amiben élünk, nagyon szeretjük, azonban nem hibátlan. A laminált padlót finoman fogalmazva is rosszul rakták le, és jó pár helyen felpúposodott. Gyanakodtunk, hogy biztos valami lengyel szakmunka, de kiderült, hogy nem, ez a német precizitás. A főbérlő viszont nagyon normális, szóltunk, hogy van némi kifogás a padló miatt, egyből intézkedett, és jönnek is megcsinálni. A poén a sztoriban az, hogy ugyanazok a precíz német szakemberek jönnek, akik lerakták. Érdekes tapasztalat lesz. A főbérlőt eddig csak egyszer láttam, nem szokott erre járni, nem ellenőrizget minket. Mi fizetjük a bérleti díjat, ha valami probléma van szólunk, ő meg intézkedik. Nem minden főbérlő ilyen, ismerőseink szomszédainak a főbérlője, naponta kétszer hajt el a ház előtt, hogy minden rendben van-e. Időnként be is kopog, hogy miért nincs lenyírva a fű.

Az árak.Igen nos lehet drágán élni, és lehet kevesebből is kijönni. Az egység 1 EUR, nagyon kevés dolgot lehet kapni 1 EUR alatt. A zöldség és a gyümölcs nem olcsó. A gyümölcsök nem olyan finomak, mint otthon. Az alma jó, az eper nagyon jó volt, de a szőlő azért nem olyan. Jellemző a külföldi gyümölcs, egyiptomi cseresznye, lengyel barack. Na a barack igazán rossz volt. A piacon kapható termékek elég drágák, de nagyon szépek. A szuperkeben kapható olcsó, értsd saját márkás termékek minősége nagyon jó, és árban is elfogadható. A lakhatás drágább, jóval, mint otthon. Az áram drágább. Gázról nem tudok beszélni, mert nekünk olyan nincs, a fűtés pedig távfűtés, és fixen fizetjük az albérleti díjjal együtt. Lesz elszámolás, de még nem lakunk itt egy éve.

Más kerületeit nem ismerem a városnak, de itt elég sok a nyugdíjas, és kevésnek tűnik a gyerek. Kisebbik osztálya 19 fővel indult, nagyobbik osztályában 23-an vannak. Az iskola felé menet van egy öregek otthona. Sokszor sétálnak nénikék, bácsikák akik időnként megszólítanak, hogy milyen szép az idő, vagy milyen nem szép az idő, vagy de aranyosak a gyerekek. Vannak bácsikák, akik nem nagyon bírják a hosszú távokat, így az egyik bokornál megállnak pisilni.

Általánosságban véve elég kedvesek az idősek a gyerekekkel. Láttam olyat, hogy az egyik kislány a bolt kijáratában letette a táskáját, és lefeküdt. Nem kellett átlépni, ki lehetett kerülni, amit mindenki meg is tett, és volt olyan néni, aki megkérdezte, a kislányt, hogy: ilyen nehéz volt ma az iskola? Senki nem szólt rá, hogy hogy viselkedik ez a gyerek. Az idősebbek nyuggermerdzsóval járnak bevásárolni, vagy járókerettel, amin itt kerekeken gurulnak, van rajtuk fék, bevásárló szatyor, és egy a járókeret két széle közé vászon, vagy bőr van kifeszítve, amire le tudnak ülni, ha elfáradtak. Van olyan, hogy ezen üldögélve beszélgetnek, amikor találkoznak.

A gyerekek itt is gyerekek, de azért más, mint otthon volt. Mikor ideköltöztünk pár negatív tapasztalatot összeszedtek a lányok. Nem ritkán csapnak oda az itt élő gyerekek, ha nem tetszik valami, és volt hogy nem is olyan finoman. Emiatt eléggé kétségbe voltam esve, de aztán kiderült, hogy arra a játszótérre nem kell menni, de persze nem ez a megoldás, hanem meg kell védeni magukat. Ha konfliktus van, nem szabad visszavonulni, háttérbe húzódni, mert akkor legközelebb is ez lesz. Amint kiálltak magukért, és elkerülték azt az egy játszóteret nem volt több gond. Az egyik ilyen nagyszájú kislány nagyobbik osztálytársa lett, és kiderült, hogy az osztályban nem túl népszerű, úgy tűnik a játszótéren kompenzált, a suliban már csak egy kis visszahúzódó megszeppent kislány lett belőle. Az iskolában is elég sokszor birkóznak, csúsznak-másznak a földön, de játszásból. Ez abból egyértelmű, mivel mindenki nevet közben. Kisebbikkel is bepróbálkoztak párszor, az első két hétben, mivel egyszer sem adta vissza, egyszer-egyszer belerúgtak, rángatták. Hiába kértem, hogy üssön vissza, azt mondta, hogy ő nem olyan, és ezek olyan kicsik, hogy ha ő bántaná őket végük lenne. Ezután nem tehettünk mást beszéltünk az osztályfőnökével, aki elővette a három renitens fiatalembert, és a két kislányt, innentől kezdve nem volt ilyen, illetve kisebbik is beszállt a földön fetrengős, csúszós-mászós játékokba, ugyanúgy kezdett el viselkedni, mint a többiek. Pont olyan felszabadultan rohangált a folyosón, pont úgy rángatta a fiúkat, hogy mondtam ne csodálkozzon ha kap egy pofont, nem kapott. Nem mondom, hogy teljes egészében megtalálta a helyét, de minden nap vidáman megy iskolába, és már olyat is mondott, hogy jajj de kár, hogy szombat van.

Nagyon hiányzik a család és a barátok. Szerencsére pár kis barátnővel levelezésbe kezdtek, voltak olyanok, akik nem válaszoltak, az nagy csalódás volt, de amikor hazaérnek és várja őket egy levél, az nagyon nagy boldogság. Imádnak levelet kapni, és írni is. Sajnos a posta nem túl megbízható, volt olyan levél amit hiába küldtünk el nem érkezett meg. Volt olyan levél ami 3 hétig keringett, de volt olyan ami 4 nap alatt ideért. Voltak olyan levelek amiket egyszerre adtunk fel, mégsem egyszerre értek oda.

Az időjárást nagyon kedvelem. Nyáron teljesen elviselhető volt a hőmérséklet, volt nagyon meleg is, de rövid ideig, és még akkor is tudtunk éjszaka aludni. Az ősz sokkal hamarabb kezdődött, mint otthon, hamarabb elkezdett hűlni az idő, de sütött a nap. Mivel az én kedvenc évszakom a vénasszonyok nyara, így nagyon élveztem ezt az időszakot. Sokkal többször esik az eső, és legtöbbször csak ilyen szemerkélős, szitálós az eső, lehet benne sétálgatni, még csak ernyő sem kell. Az ittenieket nem is zavarja, hogy esik, tényleg sétálgatnak, mennek a játszótérre, csak a Zuram morgolódott néha, hogy már megint esik. De ez csak víz, mostanra megszoktuk, sőt én szeretem is. A lányok is imádják, hogy van értelme az esernyőjüknek és lelkesen sétálnak a suliba, fejük felett az ernyővel. Tartottam tőle, hogy mi lesz ha beköszönt a szürkeség. Eddig még csak pár nap volt, hogy tényleg szürke volt minden, de ha kinézek az ablakon, akkor a fű még zöld, a növények a kertben már felvették a téli üzemmódot, de cseppet sem érzem magam ettől depressziósnak.

Ami nagyon más, hogy mindenre jut idő. Az iskolából hazaérve nem csak a tanulás van, hanem jut idő bőven játékra, sétára, kézműveskedni, játszóterezni vagy amihez kedvünk van. Összességében nyugodtabb az élet, jól vagyunk és jó itt lenni.

Fogas kérdés

Még a nyári szünetben történt, hogy az egyik nap az én drága gyermekeim kint ugráltak az udvaron, a trambulinon. Én bent a konyhában készítettem az ebédet, amikor mindkét gyerek bőgve jött befelé.

Elég sokáig tartott mire annyira megnyugodtak, hogy ki tudtam belőlük szedni,  hogy mi is történt. Kicsit vadabbul ugráltak, mint azt a józan ész megkövetelte volna, így ütköztek. Egy korábbi bejegyzésemben már céloztam rá, hogy kisebbik nem az a törékeny alkat, elég jól lett összerakva. Az ütközés során, kisebbik koponyája nekiütközött nagyobbik arcának, a lendülettől pedig kisebbik kiesett az ugrálóból.

Kisebbiknek semmi baja nem lett, kicsit piros volt az oldala, de nem kékült be. Nagyobbiknak viszont két fogából is letört egy-egy darabka, ráadásul az egyik foga ki is mozdult picit. Nagyobbik bőgött, mert nem akarta elveszíteni a fogát, kisebbik pedig mert: “Ne he hem akartam, az én hi i bám, Nóó hó ri, mi hi att aham lesz foho gatlan!”

Nagy nehezen sikerült mindkét gyereket megnyugtatni, hogy ez van, márpedig balesetek vannak. Most már csak annyit tudunk tenni, hogy villámgyorsan keresünk egy fogorvost, aki megnézi nagyobbik fogait.

Szóltam gyorsan a Zuramnak, hogy keressen egy fogorvost, ahol elfogadják a biztosításunkat, és nagyon gyorsan megnézik nagyobbikat. Nagyobbiknak mondtam, hogy nyugodjon meg, és ne rágjon azon az oldalon, vigyázzon a fogára.

Zuram keresett egy fogorvost, akinek elég magyar hangzású neve van, hátha beszél magyarul, mert mégiscsak könnyebb lenne a jövőre nézve, ha én is el tudnám vinni a lányokat, és a gyerekek is értenék, hogy mit mond a doktorbácsi. Kaptunk is időpontot és nem is két hét múlvára, hanem elég gyorsan.

Mivel otthon is hordtam a lányokat fogorvoshoz, így tudtam, hogy rossz foguk nincsen, de aggódtam, hogy mi lesz a kimozdult foggal, valamint hogy van-e teendő azokkal a fogakkal amiből letört egy-egy darabka.

Reggel nyolcra kaptunk időpontot, a GPS segítségével gyorsan oda is találtunk. Parkolni is könnyen lehetett. A rendelőt is gyorsan megtaláltuk, egy emeletes ház földszintjén található, és több fogorvos is rendel itt. Beültettek minket a váróba, majd pár percen belül már szólították is a nagyobbikat. Apukája kísérte el, mivel ha a neve ellenére mégsem beszél magyarul az orvos, akkor legalább szót értsenek egymással.

Én kisebbikkel kint maradtam a váróban. Kisebbik valami hihetetlen módon unatkozott, amíg várni kellett, és egyfolytában azon aggodalmaskodott, hogy őt aztán nehogy behívják. Annyira nem kedveli a fogorvost, mivel egy tejfogát ki kellett húzni, mert a csontfog nem lökte ki, és a tejfog mögött növögetett. A foghúzás hatalmas trauma volt neki, a mai napig emlegeti, hogy mennyire fájt. Nem tudom eldönteni, hogy mennyire volt ez inkább csak dráma, vagy tényleg ennyire fájt neki. Hajlok a drámára, mivel igen gyorsan megvigasztalódott, némi megvesztegetés hatására.

Már eltelt legalább fél óra. El sem tudtam képzelni, hogy mi történhet bent a rendelőben. Eléggé tartottam tőle, hogy valami baj van, és annak elhárításán dolgozik az orvos. Ekkor azonban megjelent a Zuram, hogy menjünk már, ránk várnak, és vigyorgott. Ránk várnak?! He, he. Felpattantunk és mentünk kifelé, ahol már várt minket az orvos, bemutatkozott, nagyon kedves volt. Üdvözölt minket a városban, mondta, hogy örül neki, hogy itt vagyunk, mármint Wolfsburgban, nem hogy nála. Mi is örültünk nagyon, én leginkább annak, hogy nagyobbik túl van a vizsgálaton, és láthatóan jól érzi magát.

Már alig vártam, hogy kimenjünk és mindent elmeséljenek. Mikor az asszisztens meglátta, hogy még egy gyerek van velünk, gyorsan hozott egy kis műanyag dobozt, ami tele volt apró ajándékokkal, kitűzővel, műanyag, fog alakú dobozkával, kisebbik is választhatott magának valamit, nagyobbik már választott magának egy dobozkát. Ezután mehettünk is kifelé, végre megtudhattam, hogy mi történt bent.

Zuram elmesélte, hogy a vizsgálat nagyjából három perc volt, a többi időt beszélgetéssel töltötték. A lényeg, hogy nincs különösebb teendő, vigyázni kell a fogra, se meleg, se hideg, ne rágjon vele stb. A doki elmesélte a fél életét, nagyon kedves, és közvetlen volt, gyorsan adott is a család minden tagjának 2 hét múlvára időpontot, mivel a biztosításunk csak abban az esetben állja a kezeléseket, ha a felnőttek évente, a gyerekek fél évente megjelennek a rendelésen, ellenőrzés céljából. Kaptunk még telefonszámot, mert van egy magyar orvos házaspár, ahol a férj felnőtt háziorvos, a felesége pedig felnőtt és gyerek háziorvos is.

2 hét múlva ismét a fogorvosi rendelőben találtuk magunkat. Nagy aggódnivalónk nem volt, mivel én a kiköltözés előtt estem át egy kezelésen (Dental Hilti hi hi), a Zuram fogai nem tudom miből vannak, de alig van kezelt foga, kisebbik aggódott nagyon, de nem kellett volna, mivel nincs rossz foga. Pár perc alatt végeztünk is, a lányok bezsebeltek egy újabb kis ajándékot. Még pár hónap és újra vihetjük a lányokat ellenőrzése, már majdnem eltelt a fél év.

 

Schultüte

Nagyobbik már túl volt a második iskolai napján is. Folyamatosan vigyorgott, nagyon tetszett neki a rendszer. Az osztálytársai teljesen befogadók voltak, a kislány aki ki lett jelölve segítőnek, másnap már egy listával jött iskolába. Anyukájával kiszótáraztak pár szót, hogy a két gyerek könnyebben boldoguljon egymással. Egy kisfiú pedig úgy szaladt oda hozzánk, hogy egyfolytában azt mondogatta: légy szíves, légy szíves. Ezt nem igazán értettük, hogy miért, de kiderült, hogy informatika órán egy gépnél ült nagyobbikkal, aki folyton macerálta, hogy adja oda az egeret. A kisfiú elég gyorsan tanult magyarul.

Kisebbik izgatottan várta a tanévnyitót. Persze feltűnt, hogy minden bolt tele van hatalmas tölcsérekkel (schultüte) és igyekeztünk kideríteni, hogy mi ez, és hogy mit kell ezzel csinálni, és mikor. Nicole az unokatesóm azt a felvilágosítást adta, hogy ezt a gyerekek szokták elkészíteni, vagy az óvodában, vagy otthon a szülőkkel, utána a szülők teletömik mindenféle apró ajándékokkal a tölcsért, és iskolakezdésre odaadják a gyereknek.

Ugye az óvodában való elkészítés nem játszik, mivel utólag nem vihetem el egy oviba, hogy ugyan csináljanak már egy tölcsért a gyerekkel, maradt az otthoni munka, vagy a bolti variáció.

Na, ebből nem maradhattunk ki, mert milyen lesz már ha az összes gyerek ott áll boldogan tölcsérrel a kezében, az én gyerekem meg ott áll egymaga, tölcsér nélkül. Minimum visszamarad a fejlődésben, a lelkiben, testi fejlődése megállíthatatlan, másképp kifejezve nő, mint a gomba.

A Zuram kollégái azt mondták, hogy vagy az első napon adják oda, vagy az évnyitó ünnepségen, ez az iskolától függ. Hurrá! Most már tudjuk mit kell tenni. Azért a Zuramat sem ejtették a feje lágyára, mondjuk ha ráejtik biztos betörik a padló. Ez nem vicc! Kisebbik, aki leginkább az apjára hasonlít, a leginkább enyhe kifejezés, mondjuk úgy tiszta apja. Szóval kisebbik biciklizett a mamáéknál az udvaron, sisak nélkül, amikor is elesett, neki a falnak. A gyerek felpattant és ment tovább, de a falról leesett a vakolat. Masszív a gyerek.

Zuram megkérdezte az iskolatitkárt, aki mindig nagyon segítőkész, hogy mégis hogy van most akkor ez az egész. Jött a válasz: ne aggódjunk, vigyük be az első nap. Szuper! De első napon, az első  napot érti, mármint az első tanulós napot, vagy az évnyitó napját? Semmi gond, úgy döntöttünk, hogy visszük az évnyitóra, és ha más gyereknél nem lesz ott, akkor mi sem adjuk oda, ha meg igen, akkor megkapja a gyerek. Kiváló problémamegoldó képességgel rendelkezik az egész család, igaz, hogy megoldás előtt ki kell találni a problémát, de ez is nagyon megy.

Tehát elmentem, és az idő rövidségére való tekintettel vettem egy tölcsért, meg mindenféle dolgot, ami belevaló, vagy legalábbis úgy gondoltam, hogy az, mivel lövésem nem volt, hogy mit szoktak belerakni, Nicole megnyugtatott, hogy nagyjából bármit. Na ebből vettem egy tölcsérnyit. Becsempésztem a házba, majd a tölcsérbe, és már készen is volt.

Szombat reggel tízre kellett menni. Rákérdeztünk arra, hogy kell-e ünneplő, vagy sem, fekete-fehér szett kopogós cipővel, vagy valami, de nem, azt a választ kaptuk, hogy itt nincs ilyen. Azért előszedtem egy nem játszós ruhát, hogy mégiscsak megadjuk a módját.

El is indultunk, tölcsér a csomagtartóban, már félúton jártunk, amikor is feltűnt, hogy az összes gyerek aki arrafelé sétál iskolatáskát visz a hátán. Izé. Zuram rámnézett, én meg rá és váltottunk egy élesebb pillantást nagyjából ezzel a mondanivalóval: a te hibád, hogy otthon hagytuk a táskát. Nem mondtuk ki, inkább javasoltam, hogy forduljunk vissza, gyorsan beszaladok a táskáért. Így is tettünk, és immár táskával és tölcsérrel a csomagtartóban indultunk el újra az évnyitóra.

Odaértünk a sulihoz. Már tömeg volt, azt sem tudtuk merre, hány méter, de az egyértelmű volt, hogy a suliba be kell mennünk. Még soha nem voltunk német évnyitón, sőt ezt nem is nevezném évnyitónak, inkább iskolakezdési ünnepség, mivel csak az elsősök vesznek részt benne. Anyukák, apukák ünneplősben voltak, de nem csak anyukák, apukák, itt voltak nagymamák, nagypapák, nagynénik… szóval egész rokonság. Nagyjából, mint otthon a ballagás, beleértve a már reggel tízkor sörszagú rokonokat is.

Beléptünk az előtérbe, ahol felállítottak egy színpadot, előtte székek az elsősöknek, minden kis elsősnek oda kellett ülni. Zuram előrevitte kisebbiket, hogy leültesse, átvágtak a tömegen, és kerestek egy helyet, mi meg a nagyobbikkal hátul álltunk és néztük a műsort. Mondjuk én sétálgattam egy kicsit, mert az iskolatáskában nem voltunk biztosak, így a csomagtartóban hagytuk, aztán mikor beléptünk kiderült, hogy kell az, így elmentem az autóhoz. Ez nálunk teljesen természetes, hogy fél órán belül kétszer szívatjuk meg magunkat, kicsit sem túloztam azzal kapcsolatban, hogy mennyire jól tudunk problémákat megoldani, csak ugye előtte ki is kell találni azokat. Ez ismét sikerült.

A gyerekek tényleg nem voltak ünneplősben, volt akin farmer, volt akin kicsit alkalmibb ruha, és egy-két gyerek volt fehér-fekete szettben, ők voltak az orosz gyerekek.

Elkezdődött a műsor, közben felfedeztük, hogy rengeteg zászló van kifeszítve díszítésként, és örömmel fedeztük fel, hogy nem felejtkeztek el rólunk, mert magyar zászló is volt, és nem nem kevertük össze az olasszal, mert volt az is külön.

Németül leginkább a műsort levezető igazgatónő beszélt, körülöttem szinte csak spanyol és orosz szavak hangzottak. A műsor annyiból állt, hogy a másodikosok előadtak egy aranyos dalt spanyolul. Volt egy német köszöntés, majd egy tánc. Ezután az igazgatónéni egyesével hívta a gyerekeket, először az 1. a-sokat, akik szépen sorba álltak és elmentek az osztálytermükbe a tanítónénijükkel. Ezután következett az 1. b. Kisebbik b-s lett, így őt is ekkor szólították. Hátul izgultam, hogy akkor most menni fog, vagy nem fog, vagy mi lesz? Persze amikor hallotta a nevét felállt, és mint a többiek beállt a sorba.

Természetesen nem azt mondták, hogy Luca, hanem, hogy Luká, de ennek ellenére kisebbik ment, mivel tudta, hogy róla van szó. Gondoltam magamban, hogy jajj most biztos megint jön majd, hogy kereszteljük át Luisara. Azért nem csak a magyar nevek kiejtése megy érdekesen, mert a spanyol ajkú szülők erőteljesen röhögtek, mikor egy-egy srácot szólítottak.

Én már indultam is, hogy akkor megyek a terembe, de a Zuram leállított, hogy nem mehetek sehova, mert most órát tartanak, és addig a szülőknek folytatják tovább a műsort. Kifejtettem, hogy ez engem mennyire nem érdekel, ellentétben azzal, hogy mi folyik az osztályteremben, és hogy ki fog segíteni az én drágámnak, ha valamit nem tud, vagy nem sikerül. Zuram kicsit határozottabban felszólított, hogy tegyem le a fenekemet a székre, és várjak ott, mint a többi normális szülő. Éreztem hol a határ, így leültem. Nyomtak még egy-két táncot, ami nagyon aranyos volt, vagy legalábbis gondolom, hogy az volt, mert be kell vallanom, hogy egyáltalán nem figyeltem.

Szerencsére vége lett, és mondták, hogy akkor most menjünk, mert süti, meg innivaló várja a szülőket, és fogyasszunk bátran, amíg a kis elsősöknek véget ér az órájuk. Na a sütike pont annyira érdekelt, mint a tánc, így én odaálltam az osztályterem elé. Az ajtó be volt csukva, de így már nyugodtabb voltam, mivel ha bőgve kirohan a gyerekem, akkor legalább meg tudom vigasztalni. Zuram csak elnézően mosolygott. Hogy én, hogy utálom ezt! Nem, nem a mosolyt, hanem, hogy igaza van, és tudom hogy igaza van.

Hosszú óra volt, de azért csak vége lett, és kinyílt az ajtó. Nem, a gyerek nem jött ki, a szülők nyomultak be. Mi is. Kisebbik vigyorgott, semmi baja nem volt. Együtt körbenéztünk a teremben, és készült pár közös fotó. Minden gyerek boldogan szorongatta a tölcsérét, de senki nem nyitotta ki, azt majd csak otthon.

Tehát a gyerekek készítenek egy tölcsért a szülőkkel, vagy vesznek egyet, aztán ezt a szülők teletömik meglepikkel, a gyerek megkapja ezt az iskolában, de nem nyitja ott ki, csak otthon. A tölcsérrel csak pózol a suliban. Szerintem ehhez ide kell születni, különben nem nagyon értem, de a szokás, az szokás.

A lényeg, hogy kisebbik nagyon élvezte az első órát. Minden gyerek elmondta a nevét, aki tudta, az le is írta. A tanárnéni és a gyerekek is megjegyezték, hogy Luca és nem Luká, innentől kezdve egy Lukát sem hallottam, csak azt, hogy Lusza, vagy Luca. Mégis bejött a számításom, hogy a külföldiek is képesek megtanulni egy nevet.

Egyetlenegy anyuka kérdezte meg tőlem egyik reggel a suliban, hogy mesélte a kisfia, hogy jár az osztályba egy Luca, de nem fiú, hanem kislány, és nem úgy kell mondani, hogy Luká, hanem Lusza. Elmagyaráztam, hogy ez egy magyar név, és lánynév, és hogy ez Lucia, csak röviden. Mondta, hogy így már érti. Nagyon helyes nő egyébként, az ő fiát úgy hívják, hogy Shaleddin.

Mondták, hogy két nap múlva aki akarja vigye be a tölcsérét, mert osztályfényképezés lesz, és aki szeretné lefényképezik a tölcsérrel együtt. Természetesen kisebbik vitte magával, és azóta is nagy becsben tartja a tölcsérét.

Most már csak bele kellett rázódni a mindennapokba.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA OLYMPUS DIGITAL CAMERA OLYMPUS DIGITAL CAMERA OLYMPUS DIGITAL CAMERA