Alicante, jövünk!

Ismét elkezdődött egy új év, és én a terveimmel ellentétben egyáltalán nem értem utol magam, már ami az írást illeti. Próbáltam, és decemberben majdnem sikerült is, de hát a majdnem, az pont egyenlő a nemmel. Tehát nem. Viszont vannak még történései az elmúlt évnek, amiről még nem írtam, de szerettem volna, de pont erre a részre vonatkozik a fenti pár mondat, tehát nem írtam. Majd most.

Aki követi valamennyire ezt a családi naplót, az tudja, hogy családunk 50%-a vitorlázás lázban szenved, a másik fele pedig az első felétől. Gondolom, hogy családon belül máshol is erősen megoszlanak a vélemények arról, hogy mit is jó csinálni a szabadidőnkben, de mivel a szabadságát az ember többnyire együtt tölti, a családja többi tagjával, így nem árt ezeket a tevékenységeket összehangolni, ha, és amennyiben ez lehetséges. A hétköznapokban ez nem is okoz gondot, csak amikor az éves nyaralást építi az ember valamely szeretett családtag hobbi tevékenysége köré, na az vezethet vitákhoz. Vezethetne, de nem vezet, nálunk legalábbis nem, mert a vitorlázással kapcsolatban elég jó kompromisszumokat lehet kötni. Különösen akkor, ha már egyszer voltunk nyaralni. Mi márpedig voltunk, de közeledett az őszi szünet.

Mindig is szerettünk volna az őszből mondjuk nyárba lelépni, de itt a közelben elég kevés helyen van nyár. Tenger az van, mert pár óra kocsival és már ott is vagyunk, csak ember legyen a talpán, aki abban a melegnek nem mondható vízben fürdik, olykor ez még nyáron is lehet kihívás. Azoknak nem, akik fókák, vagy jegesmedvék, vagy született északiak, de mi kérem a napfény városában nőttünk fel a Zurammal együtt, nem együtt nőttünk fel, csak ugyanabban a városban, és egyáltalán nem vagyunk sem fókák, sem jegesmedvék, még ha a rajtunk lévő zsírréteg erre rácáfolni látszik, akkor se. A félreértés elkerülése végett közlöm informálisan, hogy az a zsírréteg egyáltalán nem melegít, és más hasznos funkciója sincs, csak úgy van, barátin körbevesz, de ennyi és nem több.

A Zuram ügyesen tervez, szervez, és mivel én az utazások szervezését szívesen bízom rá, még a prágai incidens ellenére is, így neki van, hogy maga felé hajlik a keze. Ő családunk azon 50%-ába tartozik, aki szereti a vitorlázást, és nem, nem csak vitorlázni szeret, de nézni is szokta. Eleinte ezzel szemben nekem volt ellenérzésem, de már nincs. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy de hát ismertem, amikor hozzámentem, pontosan tudhattam, hogy mire számíthatok, és 4 év együttélés után már nem is lehet meglepő, hogy a Zuram vitorlázást néz a tv-ben, vagy minden évben eltűnik egy hétre a haverokkal vitorlázni, annak csak annyit mondanék, hogy: csúnya szó, akarom mondani csudát!

Az én életem párja, akkoriban ugyanis intenzíven síelt, sőt oktatott, de nem csak ám síelni tanította az arra vágyókat, hanem snowboardozni is. Velem is megpróbálkozott, mármint próbált megtanítani síelni, de abba a füzetbe, ahová azok nevét írta, akiket megtanított síelni, én soha nem kerültem be. Azért, ha nem is lelkesen, de próbálkoztam. Valószínűleg ott lett elrontva a dolog, hogy egyszer sítábor keretében, még általános iskolában, ellátogattam Bánkútra, én, meg még egy csomó gyerek, meg tesitanár, meg kísérőtanár. Ott és akkor én azt gondoltam, hogy majd én felcsatolom a lécet, és akkor majd csúszok, és nagyon jól fog menni. Így is lett, így is lett. Felkaptam a susogós melegítőmre a télikabátomat, majd jöhetett a síbakancs, meg a lécek, és nagyon ügyes voltam, csúsztam is. Hátrafelé. Annyira bátor nem voltam, hogy sikítsak, mert az ciki, de amúgy megtettem volna. Fogalmam nem volt, hogy kell megállni, így elvetődtem oldalra, és úgy is maradtam, míg valaki oda nem jött segíteni. Valahol itt dőlt el, hogy szeretek-e síelni, vagy sem. Később, persze miután már tanultam egy kicsit, akkor már nem volt problémám a síeléssel, szívesen mentem a családdal, gyerekek is ügyesen síeltek, és ekkor, a Zuram elment egy vitorlástúrára. Egyébként arról vitatkozhatnánk, hogy melyik versenyt izgalmasabb nézni a tv-ben, sít, vagy vitorlázást?

Nagyjából itt ért véget a mi síelős korszakunk. Persze síelnénk mi, csak innen minden jó pálya nagyon messze van, és annyit nem ér, pláne, hogy tó meg van, és vitorlázni lehet. Persze, akkoriban próbálta ki a Zuram a kisrepülőgép vezetést, és egy nap feltette nekem azt a kérdést, hogy válasszak, miből vizsgázzon vitorlás, vagy repülő? Véleményem szerint igazából egyik se lett volna szükség, de egyik se opció nem volt, mivel a vitorlás vizsga jóval olcsóbb volt, és kevésbé találtam veszélyesnek, mint a repülést, így a vitorlás vizsgát javasoltam.

A Zuram le is vizsgázott, majd egyszer csak már egyesületi tag, majd csapat tag lett, és már versenyezni is járt. Akkoriban nem voltak még túl nagyok a lányok, így egyáltalán nem voltam boldog, hogy a Zuram egy csomó időt áldoz a hobbijára, ahelyett, hogy velünk lenne. Persze mehettünk együtt is, de az sem túl szórakoztató, hogy én a parton vigyázok a lányokra, amíg ő versenyez. Azután összeismerkedtem sorstárs anyukákkal, akik szintén a parton voltak a gyerekekkel, nekem is lett társaságom, és valahogy kialakult ez az egész. Sőt már nagyon pozitívan állok a dologhoz, mert nekem nem kell vitorláznom, a vitorlás vízen úszik, tehát valahol parton kell eltöltenem az időt, ahol optimális esetben süt a nap. Nagyobbik is vitorlázik, így az apja ahová csak tudja viszi magával, tehát a gyerekfelügyelet is megfelezve. Arról nem is beszélve, hogy már nagyok a gyerekek, és nem ugyanaz egy 5 és egy 3 éves után egyszerre rohanni, mint egy darab 11 évest szórakoztatni, még ha az nehéz eset is.

A Zuram, habár nehezen, de elfogadta, hogy sem kisebbik, sem én nem szeretnénk úgy nyaralni, hogy vitorlázzunk. A Zuram kitartó, azért még egyszer, egyszer bepróbálkozik, egy mi lenne ha esetleg bérelnénk… Nem. Nem bérelünk. Helyette viszont elmegyünk vitorlásversenyre. Nem csak nagyobbikéra, vagy a Zuraméra, hanem idén is megnézzük a Volvo Ocean Racet. Nem az egészet, mert nem engednek fel egy hajóra, meg én nem is mennék, ha engednének se, de azért vannak a Volvo Ocean Racehez kapcsolódó parti események, amelyeken részt lehet venni. Tavaly előtt a Zuram, ugye ezt szülinapjára kérte, hogy ott lehessünk az egyik megállónál, idén viszont a rajtot kívánta megtekinteni, nem szülinapjára. Mázlija volt, mert pont az őszi szünet időpontjára esett a rajt, vagy ha nem is a rajt, de a rajtot megelőző futam igen. Először csak 3 napra tervezte a menetelt, de azután felmerült a gondolat, hogy miért ne mehetnénk egy kicsivel hamarabb, ha már szünet van, így 6 napos lett az őszölés.

Szállást kellett keresni, meg repülőjegyet, meg ilyesmi. Mivel már hónapokkal előtte megbeszéltük, hogy megyünk, így volt még szállás bőven. Egy lakást vettünk ki, a kikötőtől nem messze, és reméltük, hogy tényleg nem lesz messze, nem úgy, mint Amszterdamban. Repülőjegy nehezebb téma volt, mert az őszi szünetben a német repterekről induló járatok elég drágák voltak, de talált a Zuram olyan járatot, ami Eindhovenből indul, reggel, és oda is érkezik vissza, szintén reggel, persze nem ugyanazon a napon. Eindhoven, eléggé nem Németországban van, de elérhető távolság, különösen, ha fejenként 80 EUR-t spórolhat az ember fejenként. Na, hol foglalt a Zuram repjegyet, melyik társaságnál? Természetesen a Ryanair-nél. Na és melyik társaság kezdte el szorgalmasan törölni a járatait az indulásunk előtti hónapban. Bingo!

Épp iskolába mentem reggel, amikor hallottam a rádióban, hogy járattörlésekre került sor, és az érintett városok között Alicante is szerepel. Kicsit ideges lettem. Amint tudtam azonnal elkezdtem guglizni, hogy akkor most mi van, de az engem érdeklő információkat egyáltalán nem  volt könnyű megtalálni. Sőt! A Zuram épp a hetes vitorlás túráját tartotta Horvátországban, de gondoltam ne érezze már magát olyan jól, őt is tájékoztattam a járattörlésekről. Már ketten voltunk idegesek. A szállást még le tudtuk volna mondani, de Alicantéról, és a kirándulásról egyáltalán nem akartunk volna lemondani. A szállásadó egyébként is már nagyjából ötször írt, hogy biztos megyünk-e, mert ha nem, van más érdeklődő is. Talán két napot kellett rá várni, hogy a Ryanair kiadja a minket érdeklő információkat, és akkor végre megtudtuk, hogy a mi járatunkat nem érinti ez az egész mizéria.

Fejben el is terveztük, mi hogy legyen. Mielőtt a Volvo Ocean Race megkezdi működését, vagyis amíg a versenyfalu kinyitja kapuit, lesz pár napunk, hogy csak strandoljunk. Ez fontos, mert igazságosnak kell lenni a család azon 50%-ával is, aki amúgy nem nézné a versenyt. Mivel azonban 2 éve, eléggé kimutattuk lelkesedésünket (én és kisebbik), az esemény iránt, így a Zuram semmilyen nyavalygást nem vett be. Tényleg jól éreztük magunkat, és reméltük, hogy most is valami hasonlóban lesz részünk.

Még vennünk kellett két fedélzeti bőröndöt, amiért nem szerettünk volna sokat fizetni, viszont felengedik a gépre, mindenféle pótdíj nélkül. Volt fedélzeti bőröndünk, kettő is, de egyik sem felelt meg a Ryanair által kiírt feltételeknek. Mivel a Zuram hasonló miatt járt már pórul a Wizz-nél, így óvatosak voltunk. Szerencsére van pár olyan bolt a városban, ahol olcsó és amúgy semmire nem jó dolgokat árulnak, de pont az ilyen boltokban talál az ember mindig valami hasznosat, amire feltétlenül szüksége van. Bőrönd is volt, pont méret.

Naponta néztük, hogy milyen időjárás lesz, listát írtam arról, hogy mit kell feltétlenül magunkkal vinni, és vártuk az indulást, ami el is jött. Hajnal háromkor indultunk a reptérre, hogy biztos elérjük a járatot. Azt hittük, hogy hajnalban nem lesz forgalom, de tévedtünk, a külső sáv a célig kamionokkal volt tele. A nagyobb városok elkerülője meg borzasztó volt, volt dugó is, de beleszámoltuk az időbe, így nem volt gond. Odaértünk. Természetesen, senki, de senki nem ellenőrizte a bőröndök méretét, akkora bőröndöket pakoltak fel a gépre, amekkorát nem szégyelltek, sőt néhány embert, köztük minket is megkértek arra, hogy adjuk már fel a bőröndjeinket inkább, természetesen ingyen, mert a fedélzeten nem lesz hely. Feladtuk, amúgy is volt egy nagyobb táskánk, amit feladtunk, így mindegy volt, hogy hány bőröndre kell várni a kiszállásnál.

Majd Alicantéba is megérkeztünk. Egész kis időt vett csak igénybe, hogy átvegyük a bérelt autót. Majd ügyesen megtaláltuk a szállást is. Szerencsére senki nem kérte, hogy én térképet olvassak, akkor még most is ott lennénk, a telefon navigációja segített lelkesen. A bácsi már ott várt minket a lakásban. Nem jól tudott angolul, de azért próbálkoztunk. A lányok meg még nem beszélnek annyira spanyolul, de reméljük majd fognak. Bácsi felvetette, hogy beszélgessünk franciául, de ahhoz meg nekünk nincs megfelelő tudásunk. Azért elmondta, amit tudott. Mondta, hogy mely napokon lesz piac az utcában, és akkor hol nem szabad parkolni, persze erről az információról kiderült, hogy nem teljesen igaz, mert a lányok szerint a kirakott táblákon teljesen más napok vannak. Ennyi azért már megy spanyolul, de biztos, ami biztos kiszótáraztuk, és a lányoknak volt igazuk. A bácsi nagyon lelkes volt, szerintem most vághatott bele ebbe a lakáskiadós bizniszbe, mutatta a lakást, és amikor a konyhára került a sor, akkor a Zuramat elküldte és odahívott engem, hogy ezt mégiscsak nekem kell tudni. Szívesen elmondtam volna, hogy a Zuram felnőtt ember, aki volt már konyhában, magabiztosan nyitja és csukja a hűtőt, és látott már evőeszközt még kést is. A kávéfőző is a barátja, még a mosogatógép sem idegen, de inkább hagytam hogy a bácsi megmutassa, hogy nyílik és csukódik a hűtő, olyan lelkes volt. Majd mutatta a szobákat is, és 2 perc múlva lelkesen kikapott egy vasalót a szekrényből, hogyha gondolom használjam bátran. Biztosítottam róla, hogy én ebben a hat napban, egyáltalán nem szeretnék vasalót látni se, de azért megköszöntem a kedvességét. Mé’ nem a Zuramnak mutatta a vasalót? Mondjuk ő se akart vasalni. A bácsi lassan elköszönt, a Zuram szólt, hogy ő még azért kifizetné a szállást, a bácsi meg mondta, hogy azt ő már el is felejtette. Tényleg mi lehettünk az első bérlők. A lakás nagyon kellemes volt, 3 szoba, konyha, még mosógép és szárítógép is volt. Szusszantunk egyet, majd elhatároztuk, hogy elindulunk szétnézni és enni valamit. Egyébként pont valami nemzeti ünnep volt, így semmi nem volt nyitva, de legalább egy kávézót találtunk, ahol enni is tudtunk, meg inni. Majd elindultunk felfedezni a környéket, gyalog. Alicante, jövünk!

dav

 

Reklámok

Húsvéti szünet

Nemrég értünk haza Amszterdamból és máris egy újabb utazásra készültünk. A tavaszi szünet itt két hétig tart, és a legtöbben elutaznak valahová, ahol lehetőség szerint melegebb van, mint Wolfsburgban. Sokat gondolkodtunk a kérdésen, hogy hova is menjünk. Összeült a családi kupaktanács, mivel ezekbe a döntésekbe, ésszerű keretek között a lányokat is be szoktuk vonni. Az ésszerű keretek között természetesen azt értem, hogy mondjuk nem teljesítünk olyan kívánságokat, amiket nem tudunk.

Feltettük a lányoknak a kérdést, hogy mit szeretnének. Legyen egy hét valami tengerpartos nyaralás, egész konkrétan Egyiptom, hisz az kifizethető és ott már meleg is van ebben az időszakban, vagy menjünk el inkább egy városnézéses túrára. A Zuram legnagyobb meglepetésére a lányok azonnal leszavazták Egyiptomot, mondván, hogy ott már jártunk és inkább nézzünk meg valami várost. Először arra gondoltunk, hogy bepattanunk az autóba, és irány Olaszország, de azután a Zuram kapott egy e-mailt, melyben akciós repjegyekre hívták fel a figyelmét. Így került képbe London. Londonért a lányok már nem is tudom mióta rágják a fülünket, rég, de eddig még nem gondoltunk rá komolyabban, mert nem is tudom miért nem. Talán minket nem érdekelt annyira.

A repülőjegyek tényleg kedvezőek voltak, pénteki indulás, szerdai visszajövetel, és négyünknek 150 EUR-ba került. A Zuram kérdés nélkül foglalta a jegyeket. Másnap reggel a lányokkal már tényként közöltük, hogy Londonba megyünk, amit először nem hittek el, de miután elhitték, már szövögették is a terveket, hogy hová szeretnének eljutni. Mindenhová, olyan helyekre is, amiről mi nem is tudtunk, de a jól tájékozott barátnőik igen.

Ezután következett a szállás keresés, amiben Tamás volt segítségünkre. Tamás a Londonban élő unokatestvérem, már réges régen él menyasszonyával kint, így azonnal két lehetőséget is tudott mondani, hogy hol tudunk jutányos áron szállást foglalni. Az egyik szállóban nem volt hely, de a másikban igen. A képeken elég picinek tűntek a szobák, de ez minket nem zavart egyáltalán, hisz jó esetben csak aludni járunk majd a hotelba, napközben a várost fogjuk járni. A hotel árai azonban nagyon meggyőzőek voltak, a neten nem találtunk rá erre a lehetőségre. Ettől kezdve Tamás még nagyon sok tippet adott nekünk, mit hogy, hol, hogyan érdemes, és ez nagyban segítette a kirándulás megszervezését.

A lányok is adtak nekünk ötleteket, ez azonban nem igazán segítette a kirándulás megszervezését. Kisebbik közölte, hogy márpedig ő szeretne elmenni a Shrek múzeumba. Először azt sem tudtam mire gondol, másodszorra már voltak tippjeim, de nem nyertem, így kigugliztam, hogy mégis mi a manó lehet az a Shrek múzeum. Erre persze kiderült, hogy a London Eye mellett van egy Shrek Adventure nevezetű hely, ahol is, ahogy a nevében is benne van Shrekkel élhetünk át kalandokat, meg Kung Fu Pandával, meg Fogatlannal és egyéb meseszereplőkkel, de persze Shrek a fő. Olyan, de olyan szerencse, hogy, ha veszünk jegyet a Shrekbe, akkor a London Eye-ra már kedvezményesen tudunk venni. Nem tudtunk ellenállni az ajánlatnak, a Zuram már foglalt is egy időpontot. Kisebbik innentől kezdve folyamatosan vigyorgott, illetve ha nem, akkor csak annyit kellett mondani, hogy: tudod Cinike, megyünk a Shrekbe – és már minden rendben is volt.

Na de, és ez a nehezebb kérdés, nagyobbik. Ő pár hónapja beleesett Harry Potter fantasztikus világába, óriási rajongó lett, folyamatosan falja a könyveket, kívülről tud mindent, varázsol, elemez, és úgy általában képes reggeli közben kérdéseket feltenni, hogy: tudtuk-e, hogy a Harry Potterben…? vagy, nem érzünk-e ellentmondást a Harry Potterben?, vagy fel tudjuk-e sorolni a három főbenjáró nem tudom mit. Nem tudtuk, nem érezzük, nem tudjuk, de ez őt cseppet sem zavarja, mert akkor jól kifejti nekünk. Kis nehezítés, hogy én magyarul olvastam a könyveket, ő németül, így időnként neveket kell egyeztetnünk, de azért sikerül.

Szóval nagyobbik szerette volna megnézni a HP stúdiót, meg egy olyan boltot, ahol HP-s dolgokat lehet venni. Ez utóbbit meg is találtam a neten, de előbbibe nem sikerült helyet foglalnunk, mert arra az időpontra amikor mi mentünk már nem is volt szabad hely. A blog facebook oldalán segítséget is kértem, hátha tud valaki segíteni, mit lehetne ez helyett, és érkezett is válasz. Londonban vannak ingyenes túrák, ahol is lelkes fiatalok viszik el a rajongókat olyan helyekre, amik az írónőt megihlették, illetve valóban külső helyszínként szolgáltak a film forgatásakor. Egy bibi van a dologban, a túra csak angolul, és spanyolul van. Nagyobbik mindkét nyelven tanul, de nem beszél. Az angollal kicsit jobban boldogul. Felvetettük neki a problémát, de azt mondta, hogy beszél ő már annyira angolul, és egyébként sem érdekli, ha egy szót sem ért az egészből. Anyja lánya. A Zurammal megbeszéltük, hogy semmi gond, legfeljebb fordítunk, ha tudunk. A túra ingyenes, vagyis a végén annyit kell fizetni amennyire elégedettek vagyunk, tehát veszítenivalónk nincs. Időpontot le is foglaltuk. A HP boltba meg mindenképp elmegyünk, ezt megígértük. Mivel nagyobbik ismét továbbjutott a Pangeán (matekverseny) így örömömben tettem egy olyan felelőtlen kijelentést, hogy kap tőlem egy varázspálcát. Aztán megnéztem mennyibe kerül, de lényegtelen.

Tamás szólt időben, hogy foglaljunk helyet a Sky Gardenbe is, mert ingyenes ugyan, de csak foglalással lehet bemenni, a helyek viszont gyorsan fogynak, és 3 héttel a tervezett időpont előtt kell foglalni. Mivel időben szólt, így ide is lett helyünk. Már egész szépen alakultak terveink. Természetesen a kötelezőket is szerettük volna megnézni, de nem akartunk egy napra túl sok dolgot, hogy a lányok is bírják, és ne is utáljanak bele a dologba. Terveztünk múzeum  megtekintést, Buckingham palotát, Towert, Tower Bridge-t, meg hát a Big Ben sem maradhat ki stb. stb.

A hotelben  nincs étkeztetés, valami reggelit lehet kérni, amit magával tud vinni az ember, de úgy voltunk vele, hogy valami bolt biztos van abban a nagy városban, ahol be tudjuk szerezni ami kell. Attól sem riadtunk meg, hogy esetleg séta közben kell megenni egy péksütit, és mellé elfogyasztani a kávét. Mindenképp az optimális időkihasználás volt a cél, méghozzá úgy, hogy még élvezzük is.

Ahogy közeledett az időpont kisebbik egyre többször emlegette, hogy mennyire utál repülni, és a repülésnél jobban már csak a hajót utálja. 2 éve nem ült repülőn, és egyszer amikor Athénba mentünk ugyanígy városnézésre, akkor leszállásnál nagyon fájt a füle, ez a rossz emlék elég ahhoz, hogy utálja a repülést, meg egyszer volt egy viharban landolás, ahol folyamatosan győzködött arról, hogy le fogunk zuhanni, én meg őt arról, hogy nem, szóval minden nap mérlegre tette a dolgokat, hogy vajon megéri-e a repülés Shreket, meg Londont. Szerencsére Shrek győzött. Bele sem kellett nagyon szólni a magával folytatott párbeszédbe. Egy kikötése volt, fogjam a kezét. Nagyobbik viszont imádja a repülést, ő  már alig várta, szerintem ha tehetné nekiindulna egy világjáró körútra, mindegy, hogy repülő, hajó, vonat, busz, autó csak mehessen.

Mivel gyorsan telik az idő, nem kellett sokat várni az indulásra. A repülő Hamburgból indult, így csak egy kérdés maradt, hogy indulás előtt szétnézzünk-e Hamburgban. A repülő késő este indult, így lett volna idő, de úgy döntöttünk, hogy ezt majd az indulás reggelén döntjük el.

Nyári szünet, utazás

Hosszas mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy én a lányokkal repülővel hamarabb elutazom Magyarországra, a Zuram nélkül, mivel ő nem tud kivenni egy hónap szabadságot, mi viszont megengedhetjük magunknak ezt a luxust. A nyári szünet 6 hét, ennek jó részét Szegeden kívántuk eltölteni főleg a nagymama-nagypapa-unoka kapcsolat jegyében.

Azt kizártam, hogy én hazavezetnék, meg sok értelme nem is lett volna, mert a Touareget akkor még nem is vezettem, és kizárt, hogy a Zuram nélkülözni szerette volna a kocsit, így augusztus 6-ára megvettük a három repülőjegyet Berlinből Budapestre. Berlinből már repültem haza, nem egy hosszú út, teljesen kibírható, olyan rövid, hogy mire a csajszik elkezdenének unatkozni, már le is szálltunk. Innen Wolfsburg környékéről nincs túl sok választás, hogy honnan indul gép Pestre, hiába van közelebbi reptér, onnan nem megy, muszáj Berlinbe menni, hacsak nem akarunk átszállni valahol. Nem akarunk. A repülőjegy megvolt, már csak át kellett gondolnom, hogy mi és hogyan legyen.

Mivel a lányok és az én cuccom már ott lesz, így meg lehet pakolni a kocsit, mert a Zuram egy csomó mindent el tud majd hozni. Ezért felszólítottam gyermekeimet, hogy válogassák ki a játékaikat, mi az, amit el lehet vinni a mamiékhoz, és mi az amit nem, mert kezd megtelni a szoba. A lányok együttműködőek voltak, így össze is szedtek két hatalmas zsáknyi parkolópályára állított plüssállatot. Én kiválogattam a kinőtt gyerekruhákat, hogy azt is oda tudjuk adni  a lányaimnál kisebb méretű lányoknak. Ez eddig 4 zsák, ehhez még hozzájött egy csomó dolog, anyuék hűtőtáskája, amibe a befőttes üvegeket raktam, az otthoniaknak szánt ajándékok, szóval gyűlt a cucc rendesen. Itt volt még a lányok kinőtt biciklijei is, de azt tudtuk, hogy arra remény sincs, hogy azok beférjenek a kocsiba. El sem tudom mondani, hogy mekkora szerencsénk lett, Ildikó barátnőm, az indulásunk előtti hétvégén költözködött Szegedről Wolfsburgba. Már itt lakik egy ideje, de most kihozott egy teherautónyi cuccot, mi pedig kaptunk az alkalmon. Idefelé jövet bepakolták a nekünk szánt holmikat a teherautóba, így lett pár évre elegendő lekvárunk, befőttünk, uborkánk (illetve az nem pár évre elegendő mert már elfogyott, a koviubiból még van egy kicsi, de nagyon fogy) kaptunk lecsót, mese kekszet, száraztésztát és a lányok a szülinapjukra kaptak a Zuram szüleitől egy-egy biciklit, az is befért. Ekkor még meg sem fordult a fejemben, hogy ha a teherautó visszafelé megy, akkor üres lesz, és akár elvihetné a mi vackainkat is.

Ildikóék késő éjjel érkeztek meg Wolfsburgba, vacsival vártam a hős költözködőket, és akkor bevillant, hogy visszafelé a teherautó üres lesz! Ildikó egyből felajánlotta, hogy pakoljunk be nyugodtan, befér az összes cucc, és ha összecsomagolom vasárnap reggelre a bőröndöt akkor a repülőtérre sem kell magammal vonszolnom a hatalmas koffert. Nagyon gyorsan csomagoltam, olyan gyorsan, hogy csak na, és mivel nem számított már a súlykorlát, ami a repülőn egy fontos dolog, így vérszemet kaptam, és annyi ruhát pakoltam, ami  nagyon hosszú ideig kitart. Zömében nyári cuccokat pakoltam, és így volt helye az úszócuccnak, papucsoknak, meg mindennek amit csak kitaláltam. Arra nem gondoltam, hogy majd valahogy vissza is kell jönni.

A cuccunk ment előre, mi meg utána. Azért még egy kisebb utazó táskát összepakoltam, nem sok dolog volt benne, de ha már egyszer megvettük a bőröndjegyet a repülőjegy mellé, akkor vigyünk is valamit. A hajszárító márpedig fontos. Berlinbe vonattal szándékoztunk menni. Egyrészt, mert a Zuram hétköznap dolgozik, és emiatt nem kéne kivennie fél nap szabit, másrészt jóval olcsóbb is az út, mint kocsival. A gyerekek ugyanis ingyen utaznak a szülővel, így csak nekem kellett jegyet venni, és biztos, ami biztos vettünk helyjegyet is, nehogy állni kelljen. ICE-re vettünk jegyet, és próbáltam meggyőzni a lányokat, hogy az mennyire izgalmas, mivel 250km/h-val fogunk utazni. Kisebbik közölte, hogy ő már ment annyival, csak kocsival, amikor apával próbálták az új kocsit, csak ezt nekem nem szabad elárulni. A Zuram ezt tagadja! Mivel a vonatjegy érvényes aznapra más tömegközlekedési eszközökre, így nem kellett másik jegyet venni, hogy a Hauptbahnhofról átjussunk a reptérre. Mindent tökéletesen megterveztünk, megnéztük melyik vágányhoz kell átsétálni, biztos, ami biztos három egymást követő csatlakozást is felírtam, hogy ha bármi közbejönne akkor is odaérjünk, nem centiztük ki az időt sem, bőven hagytunk mindenre.

Eljött az indulás napja, úgy tűnt most kivételesen a Zuram idegesebb nálam, ez még számomra is meglepő volt. A vonat jött időben, mindkét gyerek bőgött, hogy nem is gondolták volna, hogy ilyen nehéz lesz otthagyni az apukájukat az állomáson, mert hogy fog apa hiányozni, és biztos, hogy egy hét után már olyan honvágyuk lesz, hogy nem fogják kibírni. 20 perc után abbamaradt a szipogás, mi pedig közeledtünk Berlinhez. Minden megállót kiírnak, minden következő megállót is, valamint jól érthetően be is mondják. A kalauz ellenőrizte a jegyünket, és mivel a magyar személyi igazolványt nem fogadják el, így a bankkártyámmal kellett igazolnom magam, de minden rendben volt. A lányok nem unatkoztak jobban a szokásosnál, ettek, ittak, és baromira nem érdekelte őket, hogy 250km/h-val hasítunk, különösen, hogy ebből a vonat belsejében semmit nem érezni.

Nagyjából egy óra az út vonattal Berlinbe, de most valami lehetett, mert 20 percet késtünk, ez pont elég volt ahhoz, hogy lekéssük az elsőként felírt csatlakozást, ami még jól is jött, mert a 11-es vágányra érkeztünk, és a 4-es vágányra érkezett be az első csatlakozás, a második azonban pont a 11-esre, így leültünk és alig 15 perc múlva meg is érkezett a vonatunk. Na itt igazi pesti metró hangulatom lett, az első ajtó nem működött, a vonat tele, alig fértem fel a két gyerekkel, a hátammal támasztottam az ajtót. Egy kedves néni elkezdett hozzám beszélni, hogy ne aggódjak, még 3 megálló, és akkor többen leszállnak, és lesz hely, csak a belvárosban ilyen zsúfolt. Ennyire látszik, hogy vidéki vagyok, vagy a néni ügyesen következtetett a bőrönd, valamint a nem német nyelv használatából. Ebből azonban arra is rájöttem, hogy ez a csatlakozás nem az express, hanem a sima járat, tehát nem az általam felírt 3. megállónál kell leszállni, hacsak nem akarok szétnézni az Alexanderplatzon. Nem akartam. Valóban szabadult fel hely pár megálló múlva, ekkor már le is tudtunk ülni, és cseppet sem irigyeltem a tanárokat, akik egy komplett gyerekcsoporttal szálltak fel, különösen, hogy minden egyes gyereknél volt egy hatalmas doboz, amiben egy plüssmackó lakott, ugyanis valami plüssmackó készítő műhelyben járhattak, és mindenki cipelte a maga maciját. Nagyjából fél óra vonatozás után meg is érkeztünk a reptérre.

A reptéren már nem először jártam, így pontosan tudtam hová kell menni, 10 percet kellett mindössze várnunk és már csekkolhattunk is befelé, gyors biztonsági ellenőrzés következett, ahol szokás szerint nagyobbik csipogott be, de ezt már megszoktuk, valamiért mindig csipog, egyből ment is a nénihez, aki leellenőrizte a gyereket, és már mehettünk is várakozni. Úgy számoltuk, hogy pont eddigre éheznek meg a lányok, és mivel van a reptéren egy Burger King megígértem, hogy ott fogunk ebédelni. Így is lett, nagyon vicces, hogy egy darab szék sincs kirakva, csak marha magas asztalok, amit a gyerekek nem érnek fel, de azért megoldottuk. Ettől kezdve még várakoztunk 1 órát, és már mehettünk is a repülő felé. A lányok elég jól bírták a várakozást, annak ellenére is, hogy sehol nem volt egy ülőhely sem. A repülő időben indult, természetesen megint velünk egy sorban utazott az egyetlen hisztiző gyerek, és el kellett magyaráznom a lányoknak, hogy attól még hogy valaki kicsi nyugodtan repülhet, hiába gyerekkínzás ez szerintük, mert nem azért sír, mert fáj neki, csak unatkozik, esetleg nem szeret egyhelyben ülni, talán, na jó tényleg fájhat a füle is, de a pici apukája mindent elkövetett, hogy megnyugtassa a gyereket, az út végére sikerrel is járt.

Az én lányaim nem félnek a repüléstől, csak egy picit izgulnak, főleg a felszállásnál, de utána általában már nem szorongatják a kezemet, és én sem az övékét. Felszállás előtt amikor is a bácsi elmutogatta, hogy vészhelyzetben mit is kellene csinálni, miközben el is mondták magyarul, németül és angolul, nagyobbik elgondolkodott, majd megszólalt: -Anya! Ezt most a süketeknek mutatja a bácsi?

Na de most volt izgalom! Közeledtünk Pest felé, látszódott az ablakból, hogy mennyire nincs jó idő, csupa felhő minden, és azok is feketék. Szóltam a lányoknak, hogy amikor beérünk a felhők közé, ne ijedjenek meg, de rázkódhat, ez azonban semmi rosszat nem jelent. Be is értünk a felhők közé, olyan volt, mintha éjszaka repültünk volna, minden sötét, és bizony eléggé rázkódott. Kisebbiknek inába szállt a bátorsága, és könnyes szemekkel bújt hozzám, miközben azt suttogta, hogy: le fogunk zuhanni, le fogunk zuhanni, le fogunk zuhanni. Mondtam, hogy dehogy! Nézzen szét a gépen! A légikísérők sétálgatnak, nem esik az eső (esett), nem villámlik (de), nincs itt semmi baj. Nagyobbik teljesen felélénkült, hogy jujj oda nézzek, meg amoda, mert milyen már a felhő, és az egyik eltakarja a másikat, és ez jobb, mint a vidámpark. Egyhelyben ugrált az ülésben, már amennyire ez lehetséges.

Én alapból félek a repüléstől, nem teljesen normális dolog szerintem, de azért egy hosszú autózás helyett szívesebben választom a repülőt. Erről persze eszembe jut életem első repülése. Jó előre informálódtam barátoktól, ismerősöktől, hogy milyen érzés. Mit érez az ember lánya, felszállás, leszállás közben. A következőket tudtam meg: a repülőgép megy, mint állat, vagy még annál is jobban. Ha elindul, úgy tolja neki, hogy nem lehet előre dőlni az ülésben. Képzeletemben leperegett a Mission Impossible amikor is Tom Cruise arca nyúlik ezer irányba a sebesség miatt, igaz ő vonat tetején kapaszkodva tök szabadon produkálja ezt, de mit nekem film, tuti ilyen lesz nekem is Az egész repülés dolog úgy indult, hogy odasétáltunk a repülőtéren az ablakhoz, hogy megnézzük, milyen gép is lesz az, amivel repülünk. A Zuram, aki akkor még csak a pasim volt, amikor meglátta megszólalt:-na én ebbe tuti nem szállok bele, ez egy rom. Mit mondjak az önbizalmam egyből elszállt, csendesen megkértem, hogy fogja be, de azonnal. Persze beszálltunk, aztán fel, én, hogy mindent lássak, naná, hogy az ablak mellé ültem. Nagyon simán ment minden, legalábbis szerintem, leszámítva, hogy simán előre tudtam dőlni, gondoltam valamit biztos rosszul csinálok. Közben persze hallgathattam a Zuram: érzed mennyire nincs benne erő? Érzed mennyire nem megy? Nem éreztem semmit, csak magamban fohászkodtam, hogy fogja már be, később már nem csak magamban. A repülőút persze teljesen normális volt, simán megérkeztünk. Visszafelé már egyáltalán nem féltem, sőt nagyon tetszett a felszállás. Ez igen!-gondoltam magamban, most aztán nem bírok előre dőlni, most jól csinálom. Csak azt nem értettem, hogy miért megy előre az ablak, és amikor felnéztem elég bután éreztem magam, hogy a mögöttem ülő arcába bámultam. Aztán villámgyorsan rájöttem, hogy rossz az ülésem, kiakadt, és a támla dőlt hátra.
Ez azonban már évekkel ezelőtt volt, és kialakult bennem egyfajta ellenérzés a repülés iránt, nem győzőm hangsúlyozni, hogy szerintem ez nem normális dolog, nem a félelmem, hanem a repülés. A félelmem teljesen rendben van. Amikor azonban egy síró gyerek kapaszkodik belém azzal, hogy márpedig le fogunk zuhanni, akkor én nem félhetek, egyáltalán, sőt. Így mosolyogtam végig, és igyekeztem az egyik gyerekemet megnyugtatni, a  másikkal meg együtt örülni, hogy hű tényleg mekkora buli, amikor ennyire rázkódik a gép, és feketék a felhők.

Leszálltunk, az eső esett, később megtudtuk, hogy nagyon komoly felhőszakadás volt. A lányok egyből reklamálni kezdtek, hogy nem ezt beszéltük meg, mert mi nyaralni jöttünk, és nem ilyen időről volt szó. 8 hónap után újra Magyarországon voltunk.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.