Utazás, Orlando

Július 4-én indultunk a nyaralásra. Mily’ szép dátum, mondtuk is a lányoknak, hogy minket tűzijátékkal fognak várni. Ettől függetlenül is örültek volna, ha már ott lennénk, és mondjuk nem kellene az egész napot utazással tölteni, de kellett.

Pár hete már figyeltük az időjárás jelentéseket, hogy mi várható, főleg, hogy bárki ismerősünk, akivel beszéltünk az útról, mindenki azt javasolta, hogy ne júliusban menjünk. A nyári szünetet nyáron tartják, a Werksurlaubot szintén nem decemberben, így “a máskor menjetek” pont nem opció. Lehet szél, meg vihar, eső meg biztos lesz, erre számítottunk, és még melegre is, párára is, de ha esik, ha fúj, ha elviszi felőlünk a hotelt, mi akkor is ott leszünk. A Zuram szülei mesélték, hogy amikor ők voltak, át- és túléltek egy hurrikánt, ami félelmetes volt, és érdekes is. Egyébként ők elég vagányak és bevállalósak, még a vidámparkban is felülnek a legdurvább hullámvasútra is. Természetesen egyáltalán nem szerettünk volna átélni egy hurrikánt, mert nem vicces, és szerettünk volna hazaérni a nyaralásból. Eső nem zavar, legfeljebb elázunk, és különben is, néhány meghirdetett programnál, amit kinéztünk, oda volt írva, hogy esőben is indul, semmi aggodalom.

Az utazás első szakasza Berlinből indult reggel 9:05-kor. Ez annyit jelentett, hogy időben el kellett indulnunk, ha el akartuk érni a gépet, márpedig nagyon el akartuk. Most is béreltünk parkolót az autónak, ahol otthagyhattuk a kocsit. Hajnal kettőkor felkeltünk majd, indulás.

Nem indulás, be kell rakni a 4 bőröndöt a kocsiba. Aha, arra gondoltunk, hogy a Floridában bérelt autóba beférjen, de a saját kocsinkat nem ellenőriztük. Passat, kombi, nem kicsi, de reménytelennek tűnt. A helyzet reménytelen volt, én meg ideges. A Zuram nekiállt legózni, én mondogattam, hogy annyira látszik, hogy három bőröndnél több a csomagtartóba nem megy be, de ő csak erősködött, és még párszor ki-meg bepakolta azt a hármat, ami befért, és próbálkozott a negyedikkel, ami nem. Már rögtön a legelején javasoltam, hogy tán a lányok közé kéne berakni, mert oda minden gond nélkül bemegy, a csajoknak marad elég hely, és két órát a reptérig bőven kibírnak a lányok is, hát még a bőröndök. Így is lett. Időnként anyukám úgy hív, hogy: “a család esze”, no ez nem véletlen, és ő abszolút dicséretnek szánja, és komolyan is gondolja.

A gond megoldódott, a város határában még egyszer megálltunk, hogy megnézzük, hogy tényleg meg van-e minden papírunk, mert habár én tudtam, hogy beraktam, mégse voltam benne biztos, és a Zuram inkább megállt, mert ő sem mert kockáztatni. A Zuram időnként úgy hív, hogy: “merttemindigmindenttúlaggódsz”, no ez nem véletlen, egyáltalán nem szánja dicséretnek és nagyon is komolyan gondolja. Kockáztatni azért nem mert, de rendben voltak a papírok.

Odaértünk a parkolóhoz, de nem találtuk, de azután amit annak gondoltunk, az mégis az volt, csak épp nem lehetett kártyával fizetni, ezért még keresnünk kellett egy bankot, ahol pénzt kellett levenni a kártyáról. Csak és kizárólag azért nem voltam ideges, mert úgysem tudtam segíteni a helyzeten, én még csak a pénztárcámat sem hoztam magammal, valamint ez is bele volt számolva az időbe. Kocsit otthagytuk, shuttle, no mit mondjak, elég lepattant kocsival vittek ki a reptérhez, de a bőröndök belefértek. Amúgy nem vagyok benne biztos, hogy az autóval műszakilag minden teljesen rendben volt, elég leharcolt volt, kívül és belül is. Mindegy, kiértünk a reptérre, és még volt egy pici időnk, amíg feladhattuk a csomagunkat.

Most nem a fapados részlegnél kellett beszállnunk, külön csak ehhez a járathoz volt egy biztonsági ellenőrzés, pontosan azért, mert Amszterdamban már nem kellett ezen újra átesni. Már a poggyász feladásnál ellenőrizték az USA-ba érvényes beutazási engedélyünket, de minden rendben volt, mehettünk. A biztonsági ellenőrzésnél a műanyag ládába tettem az útleveleinket, mivel a csomagok feladása után egyből, ott volt a bejárat, a biztonsági átvizsgáláshoz, és nem volt időm berakni a hátizsákba, de tulajdonképpen nagyjából mindig így szokott kijönni a lépés. A biztonságis fiatalember, megnézte az útlevelet, és habár egy darabig próbálta kibetűzni, hogy Magyarország, nem jött neki össze, segítettem egy Ungarn-nal. Innentől kezdve nem érdekelte tovább.

A járaton csupa olyan ember volt, akinek a végcélja nem Amszterdam. Amszterdam csupán egy köztes állomás. A Zuram mellett, hol máshol, ült egy apuka, a másik sorban meg mellettük az anyuka a három gyerekkel, igen három, egy ölben, nem hosszú az út, másfél óra, de a Zuram a végére azért azt kívánta, hogy ne Orlandóba jöjjenek, ne Orlandóba jöjjenek. Nem Orlandóba jöttek. Azt leszámítva, hogy a gyerekek nem tudtak a fenekükön ülni, semmi gáz nem volt, anyuka és apuka is végtelen türelemmel kezelték a helyzetet. Na mindegy, a Zuram valamiért nehezen viseli a kiskorú útitársakat, meg úgy egyébként állítása szerint a gyerekeket úgy általában, de ez nem igaz, mióta apuka, egész sokat változott.

Itt nem is volt kérdés, hogy én ülök a lányokkal, számítva a fülfájásra, de szerencsére a fülfájás nem jelentkezett. Amszterdamból Orlandóba viszont úgy sikerült a helyfoglalás, hogy 2, 2, azaz ketten ülünk egymás mellett, a másik kettő pedig előttünk. Kérdés itt sem volt, hiszen nagyobbik számított rám, a lehetséges fülfájás miatt, ezért a Zuram nyerte meg kisebbiket, aki ebben a szituációban mindenképp a kihívás kategóriába sorolandó, a gyerek, nem a Zuram, habár…, hiszen kisebbik nagyon tud unatkozni, elég sokat kérdez és kérdez, és kérdez…

Rendben megérkeztünk Amszterdamba, már ezalatt a rövid út alatt is kaptunk enni, inni, és a lányok finoman jelezték, hogy a továbbiakban inkább nem fapadossal repülnének, mondtuk, hogy szívünk szerint mi sem választanánk fapadost, de ár beszél. A papírjainkon a KLM szerepelt, de kiderült, hogy Orlandóba már Deltával fogunk érkezni. Mint említettem a lányoknak ez volt az első nem fapados élményük, ami nem igaz, mert Egyiptomba sem fapaddal utaztunk, de arra nem emlékeznek, szóval ez volt az első nem fapad élményük, már teljesen vidámak voltak, és nagyon várták a továbbutazást, mert elmeséltük nekik, hogy a továbbiakban sem lesz rossz ellátásban részük. Nem mintha lett volna saját tapasztalatunk, mert nem, de gugli barátom segített.

10:35-kor leszálltunk, de a csak 14:40-kor indulhattunk tovább, tehát valahogy el kellett tölteni a fennmaradó pár órát. Már ekkor elég fáradtak voltunk a hajnali kelés miatt, de azért sétáltunk, nézelődtünk, ebédeltünk. A csomagokkal nem kellett foglalkozni, azt automatikusan pakolták át a Delta járatára, legalábbis reméltük, hogy oda. Az amszterdami reptér hatalmas, nagyon sok gép indul a tengeren túlra, szinte folyamatosan, ehhez be kell menni egy külön terminálra, biztonsági ellenőrzés már nem volt, az megtörtént Berlinben, de egy határőr kikérdezett bennünket, mielőtt beengedett volna. Mennyi időre megyünk?-, Nyaralni fogunk-e?- ennyi volt a kikérdezés, mondjuk minden papírunk kéznél volt, ellenőrizte a beszállókártyáinkat, útleveleket, de ha ez nem lett volna elég, az utazási irodától kapott voucherek, ESTA, minden a kezünk ügyében volt, de nem kérte senki. Mellettünk egy fiatal lány állt, őt egy másik fiatalember kérdezte ki, ez a kikérdezés viszont elég alaposnak tűnt. Neki meghívólevele volt, egyedül utazott, így több kérdést kapott, mint mi, és a papírjait is alaposan áttanulmányozták. Mi közben kaptunk egy-egy matricát az útlevelünkre, egy cetlire felírta az úriember, hogy hányas kapuhoz menjünk, és már mehettünk is.

A beszállókártyákat már Berlinben megkaptuk, ezért nem volt még rajta minden információ, de erre fel is hívták a figyelmünket, hogy ne mulasszuk el megtekinteni a kiírásokat. Ha, ha, egyébként amennyiben rajta lett volna, akkor is harminckétszer néztem volna meg a kiírást, biztos, ami biztos, és nem, egyáltalán nem aggódom túl. A beszállókártyánkon nem szerpelt 4 db S, így tudtuk, hogy nem fogunk átesni egy alaposabb, másodlagos biztonsági ellenőrzésen, egyébként, ha valaki piros borítékot kap, az szintén számíthat erre. Akiket kiválasztottak, azokat előrehívták és egy második  biztonsági vizsgálaton estek át, de ezen senki nem problémázott. A gépre végül megkezdődött a beszállás, és szakaszonként hívták az embereket, attól függően, hogy kinek hol volt helye a gépen. Amúgy nem szoktunk előre menni, inkább a sor végét választjuk, mert tök mindegy hogy mikor szállunk be, a gép ugyanoda megy, a hely pedig fix. Voltunk már olyan járaton, ahol nem volt fix, na, akkor tudtunk sietni is.

Mielőtt beszálltunk volna, egy nagyon szigorú hölgy mindenkit kikérdezett, hogy saját magunk csomagoltunk-e, és, hogy fogadtunk-e el valakitől valamit a reptéren. A gyerekek jöttek velünk, nagyobbiktól megkérdezte a hölgy, hogy beszél-e angolul, és mivel ezt a kérdést értette, magabiztosan rávágta, hogy igen, aztán kérdezett tovább a néni, de nagyobbik azt meg már nem értette, így apukája sietett a segítségére. Ha angolul nem is beszél, de legalább tanul, és meglehetősen magabiztos a gyerek, és már ez is valami.

Bejutottunk a gépre, és hát még ekkora géppel soha nem utaztunk, 2-3-2, három sorban az ülések, már az elején segítenek eligazodni a légiutas kísérők, hogy melyik folyosón menj, hogy azután ne kelljen átvágni a középső üléssoron. Nagyobbik magabiztosan mosolyogva ment előre, a jegyét nem mutatta meg a hölgynek, aki kérte, csak ment tovább, a hölgy azt gondolta, hogy nagyobbik ilyen rutinos utazó, de ahogy lenni szokott rossz folyosón indult el, semmi gond, visszahívtuk. Ha nem is rutinos tengeren túlra járó, de nehezen jön zavarba, és meglehetősen magabiztos, már ez is valami.

14:40-kor szállt fel a gép, és érkezésünk 19:04-re volt várható, utóbbi természetesen ottani idő, előbbi itteni szerint értendő. Minden üléstámlában van egy monitor, magunk választhatjuk ki, hogy milyen filmet, sorozatot nézünk, esetleg zenét hallgatunk, vagy inkább játszunk-e, folyamatosan nyomon követhetjük a repülési információkat, de ha valaki kíváncsi, egy csomó dolgot megtudhat a légitársaságról is. Még felszállás előtt a személyzet mindenki számára kiosztott fülhallgatókat, füldugót, és alvómaszkokat. Nekünk ez mind volt bekészítve már a kézipoggyászba, mert nem tudtuk, hogy kapunk-e, vagy sem. Még fel sem szállt a gép, már mindenki a saját monitorját böködte, mivel olyan új filmeket is meg lehet nézni, amit a német mozikban még be sem mutattak. Finoman szólva is bőség zavara. A lányok teljes odáig voltak meg vissza, és fogalmuk sem volt, hogy melyik filmmel kezdjenek. Szerencsére nyelvet is lehet a filmekhez választani, és ha nincs is az összes szinkronizálva, a legtöbb elérhető németül is.

Úgy vettem észre, hogy rajtam kívül senkit sem érdekelt a felszállás. A múltkor olvastam, hogy új tervek szerint a repülőgépeken már nem lesz ablak, csupán felvételek alapján lehet megtekinteni a kinti világot, megmondom őszintén ez engem eléggé zavarna, de most látva, hogy mennyire nem érdekel senkit, hogy mi van az ablakon kívül, tulajdonképpen tényleg mindegy, hogy van-e ablak, vagy nincs. Pláne a középső sorban ülőknek mindegy.

Egy dolog nagyon zavart, méghozzá az, hogy nagyon, nagyon hideg volt a gépen. A mögöttem ülő idős hölgy meg is kérdezte a légiutas kísérőt, hogy így lesz-e egész út alatt, mert akkor ő bizony előre szól, hogy meg fog fagyni. Gondoltam magamban, hogy én leszek a második, dacára annak, hogy kaptunk takarót és párnát is. Azonban felszállás után nagyjából 20 perccel, már kellemes volt a hőmérséklet. Jó pár órát kellett eltölteni a gépen, de valahogy eltelt.

Óránként hoztak inni, kétszer meleg frissítőkendőt, kétszer valami rágcsálnivalót, kétszer meleg ételt, és pluszban még felszállás előtt kaptunk fél liter palackozott vizet, valamint időnként körbekínáltak csak vizet is. Előre kaptunk menükártyát, erről kiválaszthattuk, hogy mit kérünk enni, és nem túlzok, mert tényleg isteni volt a csirkés saláta, amit kértünk, mármint nagyobbik és én, kisebbik az apukájával valami tésztát választott. Egyáltalán nem érdekes, hogy ez a tészta paradicsomos jelleggel bírt, és már az elején leette magát a Zuram, tehát a bézs, igen bézs színű gatyáján egy hatalmas piros folt éktelenkedett, a tényen, hogy ez megtörtént, sem ő, sem én nem lepődtünk meg, csupán tudomásul vettük.

A rágcsálnivalók is igen finomak voltak, a személyzet pedig nagyon kedves, és meglepődtem, hogy nem huszonéves szupermodellek dolgoznak a Delta ezen járatán, hanem nálam idősebb hölgyek, és urak is. Egy hibát elkövettem az utazás alatt, mégpedig, hogy kértem egy pohár bort, végig csak vizet, vagy narancslevet ittam, de egyszer élünk alapon kértem egy pohár vörösbort. Nem volt sok, ahhoz, hogy ártson semmiképp nem elegendő, de olyan száraz volt utána órákon keresztül a szám, hogy nem győztem inni. Szerencsére kaptunk vizet bőven.

Korábban említettem, hogy kisebbik a nehezebb eset, de pár óra után már irigykedtem a Zuramra, mert kisebbik, amikor nem filmet nézett vidáman beszélgetett, együtt játszottak, míg nagyobbik, és nem túlzok egyáltalán, egy szót nem szólt, csak ha kérdeztem. Nagyon megörült, hogy egy csomó olyan film közül választhat, amit eddig még nem látott, de nagyon szeretett volna, így bele is kezdett a Deadpoolba, nagyon tetszett neki, végigkuncogta szinte az egészet. Kisebbik aludt egy nagyot, de nagyobbik egy percet sem, mondtam, hogy próbálja meg, eligazgattam neki a párnáját, bevackolta magát, de nem bírt aludni. Mivel egymást is meg tudjuk hívni játszani a gépen, a monitorokon keresztül, így néhány játékot kipróbáltunk, de hosszú távon mind vagy túl egyszerű, vagy túl unalmas, de azért elvoltunk. Telt az idő. Közeledtünk.

Még leszállás előtt egy órával felszolgálták a vacsorát, már nem is emlékszem, hogy mi volt, csak arra, hogy nem voltam éhes, és nem kértem, ahogy nagyobbik sem. Kisebbik és a Zuram igen. Lassan mindenki a járat információkat kezdte el nézni a gépen, és érezhetően elkezdtünk ereszkedni. A monitoron láttuk, hogy érkezési idő 6 perc, majd 18, majd 8, majd 20 ebből rájöttünk, hogy körözünk, mondjuk egyértelmű volt, mivel körbe, körbe mentünk, és már elég alacsonyan voltunk ahhoz, hogy lássuk a házakat, hajókat, autókat, ha nem jöttünk volna rá magunktól, a pilóta is bejelentkezett, hogy van némi fennakadás, túl nagy a forgalom, kicsit köröznünk kell, de hamarosan leszállhatunk. Így is lett, hamarosan leszállhattunk.

Eléggé fáradtak voltunk, de az nem számított. A lányoknak elmondtuk, hogy mindenhol azt olvastuk, hogy nem vicceskedünk a határőr bácsival, válaszolunk ha kérdeznek, és megyünk szépen, okosan. Mentünk szépen, okosan, azt gondoltuk, hogy kapunk majd a gépen vámáru nyilatkozatot, amit ki kell töltenünk, de semmi ilyesmi nem volt, pedig ezt is olvastam valahol. Beálltunk egy baromi hosszú sor végére, de július negyedike ide, július negyedike oda, minden pultnál ült egy határőr, 8 másik pedig irányította az embereket, hogy ki melyik határőrhöz mehet oda, értelem szerűen, ahonnan elment egy ember, vagy csoport, oda hívták a következőt.

Végre mi kerültünk sorba, és itt is minden lehetséges papírral készültünk, ESTA, hazarepjegy, szállások, biztosítás, anyám tyúkja, de a határőr mindössze két kérdést tett fel, ezek a következők voltak: hogy érzi magát uram?, mennyi időre jöttek?. Ennyi, semmi több. Mindannyiunkat lefényképezett, levette az ujjlenyomatokat, belepecsételte az útlevélbe, hogy 90 napig maradhatunk, és már mehettünk is. Halkan jegyzem meg, hogy végig énekelt, és dudorászott, de ennek ellenére sem mertem volna vicceskedni. Azt hittük, hogy lesz még valami, de nem, a bőröndjeink már ott vártak ránk, lepakolva a szalagról. Megvolt mind a négy. Ahogy láttuk, az egyiket kinyitották, megnézték, de nem hiányzott semmi, és át sem volt pakolva, a többi bőrönd érintetlenek tűnt.

A reptér itt sem kicsi, de elég jól ki van táblázva minden, így aztán gyorsan megtaláltuk, hogy merre kell mennünk ahhoz, hogy átvegyük az autónkat. A nagyot, amibe belefér mind a négy bőrönd. Itt is volt egy 25 perces sor, de miután minden stimmelt, és minden aláírásra került, már mehettünk is átvenni a kocsit. Át kellett mennünk egy hatalmas parkolóba, ami emeletes volt természetesen, és ekkor léptünk ki először az utcára.

A meleg és a pára, nem csak úgy simán meglepett, hanem hát olyan hűűű, erre azért nem számítottam, vagy igen, csak nem tudtam, hogy ilyen érzés lesz, ehhez képest nagyon gyorsan hozzászoktunk. Kicsit csöpögött az eső, de ezt még esőnek sem nevezném, mondjuk úgy, hogy lógott az eső lába. Megtaláltuk az embert, akinél átvehettük az autót. Megnézte a papírt, majd annyit mondott, hogy ott, az a sor. Jó, rendben látjuk, hogy ott az a sor, és tele van autókkal, de mire észbe kaptunk a fickó el is tűnt, így meg sem tudtuk kérdezni, hogy jó, jó, az a sor, de melyik kocsi? Jött egy nő, akitől végül sikerült információt nyernünk az autóra vonatkozóan, bármelyik. Mindegyikben benne van a kulcs, válasszunk egyet, pakoljunk be és már mehetünk is. Jó. Részemről, amúgy ez rém egyszerű, mert odamegyünk az elsőhöz, és menjünk már, de nem, a Zuram megnézett párat, majd választott egyet. Tényleg belefértek a bőröndök. Meg mi is. Elővettük az erre a célra szánt telefont, és bepötyögtük a címet, majd elindultunk, hogy tán menet közben észhez tér a GPS. Egyáltalán nem akart észhez térni, és nulla, azaz nulla helyismerettel elég nehéz volt tájékozódni. Biztos, ami biztos az eső lába már nem csak lógott, hanem mondjuk úgy talajt ért, de nem kicsit. Konkrétan leszakadt az ég, közben dörgött, villámlott. Semmi pánik, elővettük a másik telefont, ami azonnal működött, és már úton is voltunk a hotel felé.

Elég hamar megtaláltuk a hotelt, menet közben mindenfelé tűzijátékokat láttunk. Szép volt, szép volt, csak épp senkit nem érdekelt. A hotelnél biztos, ami biztos ment az automata öntöző rendszer is, itt aztán nem fog kiszáradni a fű. A fű egyébként nem tudom milyen fajta, de nagyon széles, ennek ellenére puha, és tényleg nagyon zöld. Nem mutatna rosszul itt nálunk sem a kertben.

Már csak annyi volt hátra, hogy elfoglaljuk a szobánkat.

 

Reklámok

Tervezés

Az én könyvecském mellett szerepelt egy lista, meg dátumok, programjavaslatok. A Zuram egy utazásszervezővel dolgozott össze, mert ilyen nyaralási program nem létezett, tehát nem tudott volna bemenni egy irodába, hogy akkor lefoglalom ezt az utat. Ez az út a Zuram kívánságai alapján lett összeállítva, ő elmondta mit szeretne az ügyintéző csajszi pedig segített. Legközelebb ha mennénk lehet már nem kellene a segítség, de így nem az ismeretlenbe vágtunk bele, illetve igen, de némi támogató háttérrel. Egyébként a Zuram, aki elég alapos, utánajárt a dolgoknak, és mondta, hogy saját maga nem biztos, hogy rábukkant volna ezekre  a szállásokra, vagy nem biztos, hogy ennyiért. Meglepő, de amíg itt neten keresztül olcsóbbak a szállások, mint mondjuk irodán keresztül, addig a floridai szállásainkat privátként, csak drágábban találtuk meg.

Egy biztos 4-én indulás, méghozzá igen korán reggel Berlinbe, mert onnan repülünk Amszterdamba, és onnan Orlandóba. Előtte ugye még 30-án Pestre, majd 3-án vissza Berlinbe. Kicsit soknak éreztem én ezt repülés szempontjából, mert annyira nem rajongok ezen élményért, de legyen. Kisebbik, aki kifejezetten nem rajong a repülésért egy cseppet sem vinnyogott, mert Disneyworld, az Disneyworld, ha repülni kell, hát repülni fog. Szintén meglepő, de a Berlin-Amszterdam-Orlando repjegy olcsóbb volt, mint ha közvetlen Amszterdamból repültünk volna, utóbbi is felmerült opcióként, hisz nekünk innen nagyjából mindegy, hogy Berlinig autózunk, vagy Amszterdamig, az ár azonban eldöntötte a kérdést.

Innentől kezdve a lányok folyamatosan a netet bújták, hogy mi legyen, mert Disneyworld, az Disneyworld, de Universal Studios, na az nincs Európában, Disney meg ugye van Párizsban, és ha elmennénk Párizsba, akkor ott meg lenne a Mickey egér meeting, de ha a Universal kimarad, azt elég nehéz pótolni. Kis nehezítés, hogy a parkok több részre vannak bontva, és egy nap alatt max. csak egy járható be. Az áráról nem is beszélve, már egy napi belépőből simán lehetne nyaralni valahol, valahol máshol, ami nem olyan drága, mint a Universal. Mivel ők ezt kapták szülinapjukra, és közösen kellett dönteni, így kaptak 5 egész napot, hogy eldöntsék mit szeretnének. Azt hittem, hogy ettől kezdve, csak veszekedni fognak, de szerencsére nem. Folyamatosan videókat néztünk, élménybeszámolókat olvastunk, egyfolytában zaklattak, hogy mondjam meg mi legyen, de annál azért több eszem van, hogy döntsek helyettük. Egymással szemben nagyon előzékenyek voltak, mert a Universalban ott van Harry Potter, de nagyobbik azt mondta nem baj, ha kimarad, mert voltunk Londonban, kisebbik lemondott Disneyről, mert ugye az van Párizsban, és ki tudja, oda még lehet eljutunk.

Valójában megegyeztek abban, hogy rossz döntést nem tudnak hozni, bármit választanak is, az óriási élmény lesz. A Zuram szívéről leszakadt egy kisebb kőtömb, mert ő nagyon nem akart volna a Disney hercegnő világában elmerülni, megtette volna, mert a lányokért mindent, de azért elég erőteljesen szurkolt a Universal mellett. Becsületére legyen mondva egy szót sem szólt, egyáltalán nem befolyásolta a lányokat, leszámítva azt, hogy egyszer-kétszer megemlítette, hogy Párizs nincs olyan messze, ezzel blebegtetve egy lehetséges ígéretet.

Tehát eldőlt, hogy a Universal, a következő lépés, az volt, hogy azon belül is melyik park legyen, és sikerült dönteni, ez már gyorsabban ment, bár volt idejük, mert csak a Disneyben volt olyan lehetőség, hogy egy hónappal előtte be lehet foglalni, hogy mikor melyik játékot szeretnénk kipróbálni, megspórolva a sorban állást. Az Island of Adventure esett a választást ugyebár, de azért nem maradtak a lányok téma nélkül, mert természetesen minden nap át lehetett beszélni, hogy jól döntöttek-e.

Alig pár nap telt el és már meg is van egy, az az egy program. Ekkor következtem én, és vethettem be guglizási képességeimet. A már többször emlegetett unokatesóm Tamás és a felesége decemberben jártak Floridában, így tőlük is kértünk némi tanácsot, hogy mit javasolnának.

No, nézzük tehát a tervezett túrát.

4-én megérkezünk Orlandóba, ahol átvesszük a bérautót. A Zuram szeretett volna valami nagyon menő amerikai jószágot, de az utazásszervező felhívta rá a figyelmét, hogy abba nem fér be a csomagunk, így inkább válasszon valami kevésbé menő 7 üléses családit, mert kelleni fog a hely. Este hétkor száll le a gép, ottani idő szerint.

5-én Orlando, a lányok által választott program.  6-án irány Palm Beach, 8-án Miami, 10-én Key West, 12-én Key Largo, 13-án Fort Myers Beach, 16-án St. Petersburg, 19-én vissza Orlandóba és utazás haza.

Tehát teszünk egy kört, és azon kívül, hogy meg kellett nézni, hogy hol mit érdemes megnézni, vagy csinálni, azon kívül még két város közti útra is találni kellett valami programot, amennyiben az lehetséges, hogy az autózással töltött időbe is csempésszünk valami izgalmat.

Magamtól is villámgyorsan rájöttem, hogy Floridában a lehetőségeknek csupán az ember pénztárcája valamint az idő szab határt, ám e két tényező igen erőteljesen képes befolyásolni egy nyaralást. A belépők árai sem kevesek, különösen ha figyelembe vesszük azt az egyszerű tényt, hogy az adó sehol nincs feltüntetve, tehát még azt is rá kell számolni. Tényleg nagyon nehéz leszűkíteni a kört, de azért igyekeztem. Nyitottam egy új mappát, és abba gyűjtöttem a linkeket, majd esténként átbeszéltük, hogy mi legyen, mi fér bele és mi nem. Mindent nem lehet, hiába is szeretné az ember, de egész egyszerűen nem megy, ezért is készültünk fel alaposan. Kijegyzeteltem egy papírra, hogy melyik helyen mi a látnivaló, mennyibe kerül a belépő, és az értékelések szerint jó-e, vagy sem. A kezdeti pánik után azért összeállt a kép.

Az utazásszervezőtől kaptunk egy kis füzetet, ami csak a mi utazásunkat tartalmazta, szállások, voucherek, programjavaslatok, na ebbe a füzetbe végül beleírtam mindent, amit terveztünk, a címeket is, hogy ne akkor keljen keresgetni pláne, hogy fogalmunk sem volt, hogy mikor és hogy jutunk nethez.

Következhetett a szükséges és bürokratikus rész. Megkértük a beutazási engedélyt, az ESTA-t, ez egy honlapon keresztül történt, ahol a megfelelő összeget is be tudtuk fizetni, ez fejenként 14 $ volt. A beutazási engedély két évig érvényes, viszont egy beutazás alkalmával csak 90 napot tölthetünk az USA-ban, de ezt majd a határőr fogja bepecsételni az útlevelünkbe. A Zuram kötött egy utasbiztosítást négyünknek, mert habár van éves, de az USA-ban az nem érvényes. Rendelt egy adaptert, hogy tudjuk majd tölteni a telefonjainkat. És, ami fontos még vadászott 4 bőröndöt, mert nem volt ennyi bőröndünk vagy utazótáskánk. Egy nagy bőröndünk volt, de az eltört Londonból hazafelé jövet. Használt, de igen jó állapotú Samsoniteokhoz jutottunk hozzá, vicces áron, viszont ezek nem TSA záras bőröndök. Mi az a TSA? A TSA a Transportation Security Administration szavak rövidítése. 9/11 után a nagyobb biztonság érdekében az USA-ban bevezettek egy csomag ellenőrző folyamatot, amellyel minden csomagot röntgeneznek és néhányat fizikailag megvizsgálnak. A reptéri alkalmazottakat rettenetesen nem érdekli, ha fel kell törniük egy bőröndöt a vizsgálat érdekében. A TSA zár egy olyan biztonsági zár, amelyhez a reptéri biztonságiaknak van egy speciális kulcsa, amellyel kinyithatják a vizsgálni kívánt bőröndöket, így nem kell a zárat tönkretenni. Ha nem TSA lakat van a bőröndön, akkor a lakatot letörik és többet nem lehet használni, vagy ne zárd be a kofferedet, és akkor nem törik le a lakatot, nem szedik szét a zárat, de a bőrönd nyitva lesz. Ennek kiküszöbölésére vettünk négy pántot, mellyel zárható a bőrönd, a pántok TSA zárasok. Rengeteg blog, oldal foglalkozik azzal, hogy mit lehet bevinni, mit nem, mik a szabályok, mire kell készülni, ezeket átnéztük, de az utazásszervező is küldött egy elég alapos tájékoztatót. Tényleg alapos volt, mert ilyeneket írtak benne: a parkolás drága, de a büntetés még drágább, kérlek ne vezess részegen, az automata váltó működéséről pár szó…, ezeket az ételeket érdemes megkóstolni…, komolyan mondom minden szava aranyat ért, engem olyan könnyű szórakoztatni.

Igyekeztünk felkészülni a hosszú repülőútra is, lányoknak felhívtuk a figyelmét, hogy kölcsönözzenek könyvet, készítsék elő a nintendókat, meg amit akarnak. Már mindenkinek van a családban e-bookja így nem kell cipelni a könyveket, és ami a legjobb, a lányok csatlakoztak a könyvtárhoz elektronikusan, így tudnak e-pubokat is kölcsönözni, ami viszont azért szuper, mert az automatikus, és nem kell büntetést fizetni, mert nem tudják elfelejteni visszavinni a kikölcsönzött könyveket.

Nagyon, nagyon készültünk. Ruhavásárlásra nem volt szükség, mivel szándékunkban állt Floridában bevásárolni, így nem szerettük volna telepakolni mind a négy bőröndöt, legfeljebb visszafelé.

A program összeállt, már csak ki kellett várnunk az indulást, de előtte még hazalátogattunk Magyarországra.

Búcsú Alicantétól

Másnap, tartottuk magunkat a tervhez és csak strandoltunk. A kocsival elérhető strandot választottuk. Most sem volt tömeg a parton, szokás szerint béreltünk napágyat, ernyőt, és tényleg csak a pihenés maradt.

Azonban két gyerekkel nem is olyan egyszerű pihenni. Kis könnyebbség, hogy ketten vannak, nagy nehezítés, hogy ritkán értenek egyet, különösen abban, hogy mivel is kellene tölteni az időt. Kisebbik, a béka, egész nap a vízben lenne, nagyobbik a már igen komoly tinédzser, szívesen feküdne kicsit a napágyon, és olvasna. Igazi könyvmoly lett az utóbbi két évben, jelenleg a Gyűrűk urát olvassa, és még a német tanárát is megkérte, hogy csinálhasson belőle egy kiselőadást. Nagyobbiknak azonban nincs mindig szerencséje, mert anyukája meg épp a Trónok harcát olvassa, és ő is szívesen feküdne a napágyon. Azért beosztottuk, hogy ki mit, hogyan, kivel, pancsolás, olvasás, játék. Kis idő után persze megint előkerült a téma, miszerint szükségünk lenne homokozó játékokra. Jó legyen, ha elmennek, találnak és megveszik lehet, de én nem fogom körbesétálni a fél strandot egy vödörért. Kisebbik természetesen már felkészült volt, nem csak úgy jutott eszébe a vödör, hanem amikor elmentek mosdóba a nővérével, akkor az egyik boltban látta, hogy lehet kapni, és meg is nézte, még az árát is tudta. 2 perc múlva a két gyerek boldogan nyargalt el a homokozó játékokért.

Teljesen mindegy hány éves az ember, homokvárat építeni jó. Mindig szoktunk. Sajnos mások szerint meg beleugrani a kész homokvárba jó. Rendszerint végignézzük, ahogy mások a parton sétálva, vidáman taposnak bele abba, amit mi készítettünk. Teljesen mindegy, hogy milyen országban vagyunk, a tapasztalat ez. Ezt mindig el is mondom a lányoknak, hogy készüljenek fel, hogy kevesebb ideig fog állni a vár, mint ameddig készült. Már nem zavarja őket, de továbbra sem értik, hogy miért jó tönkretenni más emberek munkáját.

Amint visszaértek a játékokkal munkához láttunk, amíg a Zuram aludt a napozóágyon. Vödör ide, lapát oda, leginkább a csepegtetős módszert kedvelem, így a vár ennek stílusában készült. Egyik gyerek árkot ásott, a másik hordta a vizet, azután csepegtetés, a leomlott részek újjáépítése, persze minden terv nélkül, ahogy jött. A Zuram teljesen másképp épít várat, mindig van valamilyen terve, hogy ha jönne az ellenség, aha az ellenség…,  hová kell építeni a bástyát, milyen széles legyen a várárok, ilyesmi, de mivel ő most aludt, mi alkothattunk szabadon. A vár épült, szépült, már vagy másfél órája dolgoztunk, amikor is a Zuram felébredt, odajött, megállt a vár mellett és elkezdte csóválni a fejét. Közölte, hogy ez így nem lesz jó, és odaépített egy bástyát, a gyönyörű csepegtetett várunk falához. Pont odaillett! Nem. Minden esetre büszkén szemléltük művünket, Alicantéban is jellemző a különböző építészeti stílusok keveredése, miért ne lehetne a mi homokvárunk is ilyen. Lehet.  De ezzel be is fejeztük az építést, és mentünk fürdeni. Később meglepődve tapasztaltuk, hogy senki nem bántotta a várat egy jó darabig, biztos látszott rajta, hogy milyen sokat dolgoztunk vele.

Természetesen a lányok is és mi is megéheztünk, de nem volt más nyitva, csak a meki. Sebaj, akkor hamburgert eszünk. A mekiben realizálódott bennünk, hogy itt csapolt sört is adnak, igen igen olcsón. Ezt muszáj kipróbálni. Így is tettünk. A lányok pedig teljesen ki voltak akadva, hogy ha itt lehet fagyit kérni a gyerekmenühöz, akkor otthon mé’ nem? Mi pont így voltunk a sörrel, de otthon nem is esne jól, mert nyár se volt, és meleg se, meg Wolfsburg egyáltalán nincs a tengerparton. Jelentem a sör nem volt felvizezve, nagyon is jó volt, jól is esett, és annak ellenére, hogy a lányok egy kortyot sem ittak belőle, egész jól elvihogtak, és olyan életbölcsességeket fogalmaztak meg, mint hogy: a fagyi hideg, valamint a krumpli nem elég sós, de a tengerből az arcunkon maradt sóval ezt pótolhatjuk. Nem, nem jó ötlet, de kisebbik azért kipróbálta.

Hazafelé a szállásra a navi kicsit másfelé vitt, mint előző napokon, és fogalmam sem volt merre járunk. Erre a Zuram közölte, hogy a várból ő szétnézett, felülről elég jól látszott minden, így ő pontosan tudja merre vagyunk, fentről elég jól látszott a város szerkezete, és az nem is olyan bonyolult. Neki. Nekem még navigációval is az. Persze azt hittem ugrat, de nem, mert már a navi előtt mondta, hogy merre kell fordulnunk, és pontosan tudta mikor érünk vissza a városba, mert azokat az épületeket ő látta felülről és elég jellegzetesek, meg is jegyezte. Én nem? Olyan édes, ennyi év házasság után még feltételezi rólam, hogy amúgy meg tudtam volna jegyezni. Hát nem. És ő ilyen, elemez, alaposan figyel, mindent megjegyez. Egyszer egy ismerősünkkel találkoztunk Szegeden, akinek elkezdte mesélni, hogy előző nap a szabadtérin voltunk, de annyira unta az előadást, hogy inkább a Szegedi Dóm tornyai közti különbségeket nézegette, és erre volt ideje, mert nagyon unta az előadást. Az ismerősünk viccesen mondta, hogy na akkor sorold fel, és erre ő felsorolta tételesen, pontokba szedve. Erre az ismerősünk, csak annyit mondott nekem, hogy: menj hozzá feleségül! Megtettem, bár nem ezért. Nagyobbik erőteljesen az apukájára hasonlít, néz, elemez, újra néz, megjegyez, még akkor is, ha emiatt megint rá kell várni. Megszoktuk, és meg is értjük.

Másnap viszont már a búcsú napunk volt, hisz utána már hajnalban indult is vissza a repülő. Sajnos. Azonban még hátra volt a VOR alicantei pályaversenye, amit a család 50%-a szeretett volna látni, én meg kisebbik azonban nem lelkesedtünk. Így strandra mentünk, a belvárosba, ahonnan a verseny is látható volt. Na, itt már volt tömeg rendesen, de még mindig el lehetett férni. Ha azt mondtam, hogy Amszterdamban jellemzően angol férfi hordákkal lehet találkozni, akkor most már értem, hol vannak az angol nők, mert ők meg Alicantét választják. Viszonylag nagy csoportokban lepik el a partot, könnyű felismerni őket, mert egyrészt hangosak, másrészt nagyon fehér a bőrük, de ez nem zavarja őket, és ki tudnak feküdni a napra, hosszan.

Kisebbik és én elfoglaltuk a napágyunkat, nagyobbik pedig az apukájával elindult, hogy keressen egy jó helyet, ahonnan végig tudják nézni a versenyt. Mint kiderült nem mentek olyan messzire és még egész jó helyet is találtak magunknak, de szerény véleményem szerint a mi módszerünk sokkal jobb volt. Ugyanis mi a vízből néztük a versenyt, vagy a napágyról, na jó, onnan lehet nem minden látszott tökéletesen, de valamit valamiért.

A verseny viszonylag gyorsan lement, és én azt hittem, hogy nagyobbik az apukájával bemegy a VOR faluba, mivel ott a kikötőben fognak ugye kikötni a hajók, és meg lehet nézni az ünneplést. Tévedtem, a gyerek és az apukája visszajöttek a napágyakhoz, hogy hát akkor ennyi volt a mai hajós program, végeztünk. Azért csak megkérdeztem őket, hogy miért is nem mennek a kikötőbe, mivel ott még folytatódik a buli. A Zuram kedvesen mondta, hogy nem jutott eszébe, izé, illetve nem akarnak minket kisebbikkel olyan sokáig egyedül hagyni. Megnyugtattuk őket, hogy menjenek csak nyugodtan, mi elvagyunk. Elmentek, majd nagyjából fél óra múlva nagyon lelkesen jöttek vissza. Mert olyan jó volt, meg ünnepeltek, és nem is voltak sokan, egészen közelről láthatták a hajókat és a legénységet, és még egy jó hír hátra volt, nevezetesen, hogy a következő két VOR is Alicantéból indul, a város és a versenyt szervezők megegyeztek ebben, ugye  milyen jó, jöhetünk még legalább kétszer. Annyira, de annyira nem szeretek ünneprontó lenni, de kénytelen voltam megkérdezni, hogy a német kormány részéről ki vett részt az eseményen, esetleg Niedersachsenből volt-e valaki, mert az őszi szünetet is a versenyhez kellene igazítani. Ahogy sejtettem, a német kormányt, vagy a tartományt senki nem képviselte.

A VOR rajtjáról is lemaradtunk, mivel addigra már vége volt az őszi szünetnek, de mégiscsak voltunk a faluban, láttuk a hajókat, a versenyzőket és egy pályaversenyt. Este még visszatértünk a kedvenc tapasosunkhoz, a táblácskásba, és még ettünk, ittunk egyet búcsúzóul. Egyszer csak az egyik VOR-os versenyző is betért vacsorázni, teljesen egyedül, de megbeszéltük, hogy nem zavarjuk, nem megyünk oda fényképet kérni, mégiscsak vacsorázik és nem rondítunk bele a privát szférájába. A VOR faluban ez kicsit más.

A Zuram és nagyobbik idén is szerettek volna Kékszalagra menni a Balatonra, de mivel július eleje helyett, július végén lesz a verseny, így kénytelenek kihagyni. Ennél a szervezésnél sem képviselte senki az érdekeinket, akarom mondani érdekeiket.

Másnap hajnalban indult a repülő vissza, ami egyrészről jó, mert nem kell csomagokkal a városban barangolnunk, másrészről rossz, mert nem barangolhattunk már a városban egyáltalán. A reptéren nem igen volt nyitva még semmi az induláskor, de sebaj a lányoknak, majd veszünk valamit enni a gépen, mi meg kibírjuk a landolásig, majd veszünk ott valamit. Felszálltunk, lányok ettek, mi kibírtuk, leszálltunk, nem vettünk semmit, mert haladjunk, Eindhovenből még haza kell érni, majd útközben megállunk, nem álltunk meg, kibírjuk, érjünk át Németországba majd ott eszünk, biztos lesz egy valami ahol tudunk enni, nem volt, nem álltunk meg, kibírtuk. Akkora volt a forgalom és mindenfelé dugó volt, hogy a Carnet folyamatosan áttervezte az utunkat hazafelé, és mivel állandóan egyik autópályáról a másikra, majd vissza vezetett, így valahogy pont elkerültük a benzinkutakat, éttermeket. Dél elmúlt, mire felbukkant az első. Hajnal háromkor indultunk, tényleg kibírtuk, nem az ennivaló hiányzott, hanem a kávé, az első adandó lehetőségnél pótoltuk mind a kettőt.

Ebéd után beszálltunk a kocsiba, amikor is nagyobbik felvisított, hogy bogár. És tényleg, egy poloska álldogált a szélvédőn természetesen belülről és nem kívülről, majd onnan átröppent nagyobbik lábára. Nem örült, én se, a Zuram se. Hátraadtam egy zsebkendőt, hogy a gyerek fogja meg, de óvatosan, mert ha szétnyomja a poloskát, kedvesebb nevén büdös bogarat, akkor hazáig ülhetünk a bűzben, és még legalább másfél órára vagyunk. Meg tudta fogni? Dehogy tudta. Még jó, hogy akkor épp Multivannal voltunk, amiben akkora a hely, hogy simán kikötöttem magam, igen menet közben, kicsit hátraléptem, óvatosan megfogtam a bogarat, úgy, hogy nem nyomtam össze, visszaültem, és többször említettem a gyereknek, hogy így kellett volna csinálni, és nem pedig visítani, mert lám ilyen egyszerű. Utólag eléggé örülök, hogy nem fogta meg, mert a zsepiben is folyamatosan mocorgott a kis büdös, a pici lábaival kapart, és ha ezt nagyobbik kezében teszi, na akkor ő elengedte volna, és kezdhettük volna előröl. A Zuram megállt az első parkolóban, ahol is szabadon engedtem a kis büdös bogarat, ijesztgessen valaki mást!

Hannover előtt a Zuram közölte, hogy vegyem át a kormányt, mert ő fáradt, legalább egy kicsit vezessek, hogy alhasson. Semmi gond, cseréltünk. Fogalmam sincs, miért van az, hogy ha átveszem a kormányt, akkor fél órán belül olyan dugó van, hogy jó, ha araszolva haladhatunk, de így van. Természetesen most is így lett. Mondjuk Hannover környékén ez alap. Már az autópálya felvezetőnél kezdődött, és egy jó darabig tartott is. Miért? Mert az amúgy három sávos autópályát leszűkítették már korábban, a három sáv maradt, csak a sávok keskenyebbek lettek, illetve a leálló sáv is rendes sáv lett, illetve nem rendes, hanem keskenyebb, de abból lett a harmadik sáv. Ezt szokás szerint szép narancssárga csíkok jelzik. Mikor kell a narancssárga csíkokon javítani? Természetesen vasárnap, az őszi szünet utolsó napján, amikor mindenki megy hazafelé. Kiaraszoltam a legszélső sávba, mert a Multivan mégiscsak széles autó és jobban éreztem magam, hogy legalább az egyik oldalon nem jön mellettem senki. És milyen jól tettem! Mert ekkor még nem tudtuk, de később rájöttünk, hogy azt a három sávot, a festés javítás miatt leszűkítik egyre, és csak a leállósáv marad. Még, ha a leállósávban lévők folyamatosan engedik be a belső sávból érkezőket, akkor is szívás. A rádió persze közben mondta, hogy fél óra plusszal kell számolni, nem tudom náluk hány perc fél óra, de mi egy órát elmókáztunk.

Nehezen, de hazaértünk. Megegyeztünk, hogy ha lehet nem repülünk máskor ilyen messziről, de ez már dőlni látszik, mert ha fejenként 80 EUR-t spórolni lehet csak a repjegyen, akkor miért ne? Mert messze van. De akkor is. Akkor is messze van. Jelenleg itt tartunk, hogy megéri-e, vagy sem. Meg. Dehogy.

Annyira sikerült feltöltődni, hogy például egyáltalán nem volt karácsonyi hangulatunk, és még most is sóhajtozunk, hogy milyen jó volt. És tényleg, milyen jó volt!

Alicante, jövünk!

Ismét elkezdődött egy új év, és én a terveimmel ellentétben egyáltalán nem értem utol magam, már ami az írást illeti. Próbáltam, és decemberben majdnem sikerült is, de hát a majdnem, az pont egyenlő a nemmel. Tehát nem. Viszont vannak még történései az elmúlt évnek, amiről még nem írtam, de szerettem volna, de pont erre a részre vonatkozik a fenti pár mondat, tehát nem írtam. Majd most.

Aki követi valamennyire ezt a családi naplót, az tudja, hogy családunk 50%-a vitorlázás lázban szenved, a másik fele pedig az első felétől. Gondolom, hogy családon belül máshol is erősen megoszlanak a vélemények arról, hogy mit is jó csinálni a szabadidőnkben, de mivel a szabadságát az ember többnyire együtt tölti, a családja többi tagjával, így nem árt ezeket a tevékenységeket összehangolni, ha, és amennyiben ez lehetséges. A hétköznapokban ez nem is okoz gondot, csak amikor az éves nyaralást építi az ember valamely szeretett családtag hobbi tevékenysége köré, na az vezethet vitákhoz. Vezethetne, de nem vezet, nálunk legalábbis nem, mert a vitorlázással kapcsolatban elég jó kompromisszumokat lehet kötni. Különösen akkor, ha már egyszer voltunk nyaralni. Mi márpedig voltunk, de közeledett az őszi szünet.

Mindig is szerettünk volna az őszből mondjuk nyárba lelépni, de itt a közelben elég kevés helyen van nyár. Tenger az van, mert pár óra kocsival és már ott is vagyunk, csak ember legyen a talpán, aki abban a melegnek nem mondható vízben fürdik, olykor ez még nyáron is lehet kihívás. Azoknak nem, akik fókák, vagy jegesmedvék, vagy született északiak, de mi kérem a napfény városában nőttünk fel a Zurammal együtt, nem együtt nőttünk fel, csak ugyanabban a városban, és egyáltalán nem vagyunk sem fókák, sem jegesmedvék, még ha a rajtunk lévő zsírréteg erre rácáfolni látszik, akkor se. A félreértés elkerülése végett közlöm informálisan, hogy az a zsírréteg egyáltalán nem melegít, és más hasznos funkciója sincs, csak úgy van, barátin körbevesz, de ennyi és nem több.

A Zuram ügyesen tervez, szervez, és mivel én az utazások szervezését szívesen bízom rá, még a prágai incidens ellenére is, így neki van, hogy maga felé hajlik a keze. Ő családunk azon 50%-ába tartozik, aki szereti a vitorlázást, és nem, nem csak vitorlázni szeret, de nézni is szokta. Eleinte ezzel szemben nekem volt ellenérzésem, de már nincs. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy de hát ismertem, amikor hozzámentem, pontosan tudhattam, hogy mire számíthatok, és 4 év együttélés után már nem is lehet meglepő, hogy a Zuram vitorlázást néz a tv-ben, vagy minden évben eltűnik egy hétre a haverokkal vitorlázni, annak csak annyit mondanék, hogy: csúnya szó, akarom mondani csudát!

Az én életem párja, akkoriban ugyanis intenzíven síelt, sőt oktatott, de nem csak ám síelni tanította az arra vágyókat, hanem snowboardozni is. Velem is megpróbálkozott, mármint próbált megtanítani síelni, de abba a füzetbe, ahová azok nevét írta, akiket megtanított síelni, én soha nem kerültem be. Azért, ha nem is lelkesen, de próbálkoztam. Valószínűleg ott lett elrontva a dolog, hogy egyszer sítábor keretében, még általános iskolában, ellátogattam Bánkútra, én, meg még egy csomó gyerek, meg tesitanár, meg kísérőtanár. Ott és akkor én azt gondoltam, hogy majd én felcsatolom a lécet, és akkor majd csúszok, és nagyon jól fog menni. Így is lett, így is lett. Felkaptam a susogós melegítőmre a télikabátomat, majd jöhetett a síbakancs, meg a lécek, és nagyon ügyes voltam, csúsztam is. Hátrafelé. Annyira bátor nem voltam, hogy sikítsak, mert az ciki, de amúgy megtettem volna. Fogalmam nem volt, hogy kell megállni, így elvetődtem oldalra, és úgy is maradtam, míg valaki oda nem jött segíteni. Valahol itt dőlt el, hogy szeretek-e síelni, vagy sem. Később, persze miután már tanultam egy kicsit, akkor már nem volt problémám a síeléssel, szívesen mentem a családdal, gyerekek is ügyesen síeltek, és ekkor, a Zuram elment egy vitorlástúrára. Egyébként arról vitatkozhatnánk, hogy melyik versenyt izgalmasabb nézni a tv-ben, sít, vagy vitorlázást?

Nagyjából itt ért véget a mi síelős korszakunk. Persze síelnénk mi, csak innen minden jó pálya nagyon messze van, és annyit nem ér, pláne, hogy tó meg van, és vitorlázni lehet. Persze, akkoriban próbálta ki a Zuram a kisrepülőgép vezetést, és egy nap feltette nekem azt a kérdést, hogy válasszak, miből vizsgázzon vitorlás, vagy repülő? Véleményem szerint igazából egyik se lett volna szükség, de egyik se opció nem volt, mivel a vitorlás vizsga jóval olcsóbb volt, és kevésbé találtam veszélyesnek, mint a repülést, így a vitorlás vizsgát javasoltam.

A Zuram le is vizsgázott, majd egyszer csak már egyesületi tag, majd csapat tag lett, és már versenyezni is járt. Akkoriban nem voltak még túl nagyok a lányok, így egyáltalán nem voltam boldog, hogy a Zuram egy csomó időt áldoz a hobbijára, ahelyett, hogy velünk lenne. Persze mehettünk együtt is, de az sem túl szórakoztató, hogy én a parton vigyázok a lányokra, amíg ő versenyez. Azután összeismerkedtem sorstárs anyukákkal, akik szintén a parton voltak a gyerekekkel, nekem is lett társaságom, és valahogy kialakult ez az egész. Sőt már nagyon pozitívan állok a dologhoz, mert nekem nem kell vitorláznom, a vitorlás vízen úszik, tehát valahol parton kell eltöltenem az időt, ahol optimális esetben süt a nap. Nagyobbik is vitorlázik, így az apja ahová csak tudja viszi magával, tehát a gyerekfelügyelet is megfelezve. Arról nem is beszélve, hogy már nagyok a gyerekek, és nem ugyanaz egy 5 és egy 3 éves után egyszerre rohanni, mint egy darab 11 évest szórakoztatni, még ha az nehéz eset is.

A Zuram, habár nehezen, de elfogadta, hogy sem kisebbik, sem én nem szeretnénk úgy nyaralni, hogy vitorlázzunk. A Zuram kitartó, azért még egyszer, egyszer bepróbálkozik, egy mi lenne ha esetleg bérelnénk… Nem. Nem bérelünk. Helyette viszont elmegyünk vitorlásversenyre. Nem csak nagyobbikéra, vagy a Zuraméra, hanem idén is megnézzük a Volvo Ocean Racet. Nem az egészet, mert nem engednek fel egy hajóra, meg én nem is mennék, ha engednének se, de azért vannak a Volvo Ocean Racehez kapcsolódó parti események, amelyeken részt lehet venni. Tavaly előtt a Zuram, ugye ezt szülinapjára kérte, hogy ott lehessünk az egyik megállónál, idén viszont a rajtot kívánta megtekinteni, nem szülinapjára. Mázlija volt, mert pont az őszi szünet időpontjára esett a rajt, vagy ha nem is a rajt, de a rajtot megelőző futam igen. Először csak 3 napra tervezte a menetelt, de azután felmerült a gondolat, hogy miért ne mehetnénk egy kicsivel hamarabb, ha már szünet van, így 6 napos lett az őszölés.

Szállást kellett keresni, meg repülőjegyet, meg ilyesmi. Mivel már hónapokkal előtte megbeszéltük, hogy megyünk, így volt még szállás bőven. Egy lakást vettünk ki, a kikötőtől nem messze, és reméltük, hogy tényleg nem lesz messze, nem úgy, mint Amszterdamban. Repülőjegy nehezebb téma volt, mert az őszi szünetben a német repterekről induló járatok elég drágák voltak, de talált a Zuram olyan járatot, ami Eindhovenből indul, reggel, és oda is érkezik vissza, szintén reggel, persze nem ugyanazon a napon. Eindhoven, eléggé nem Németországban van, de elérhető távolság, különösen, ha fejenként 80 EUR-t spórolhat az ember fejenként. Na, hol foglalt a Zuram repjegyet, melyik társaságnál? Természetesen a Ryanair-nél. Na és melyik társaság kezdte el szorgalmasan törölni a járatait az indulásunk előtti hónapban. Bingo!

Épp iskolába mentem reggel, amikor hallottam a rádióban, hogy járattörlésekre került sor, és az érintett városok között Alicante is szerepel. Kicsit ideges lettem. Amint tudtam azonnal elkezdtem guglizni, hogy akkor most mi van, de az engem érdeklő információkat egyáltalán nem  volt könnyű megtalálni. Sőt! A Zuram épp a hetes vitorlás túráját tartotta Horvátországban, de gondoltam ne érezze már magát olyan jól, őt is tájékoztattam a járattörlésekről. Már ketten voltunk idegesek. A szállást még le tudtuk volna mondani, de Alicantéról, és a kirándulásról egyáltalán nem akartunk volna lemondani. A szállásadó egyébként is már nagyjából ötször írt, hogy biztos megyünk-e, mert ha nem, van más érdeklődő is. Talán két napot kellett rá várni, hogy a Ryanair kiadja a minket érdeklő információkat, és akkor végre megtudtuk, hogy a mi járatunkat nem érinti ez az egész mizéria.

Fejben el is terveztük, mi hogy legyen. Mielőtt a Volvo Ocean Race megkezdi működését, vagyis amíg a versenyfalu kinyitja kapuit, lesz pár napunk, hogy csak strandoljunk. Ez fontos, mert igazságosnak kell lenni a család azon 50%-ával is, aki amúgy nem nézné a versenyt. Mivel azonban 2 éve, eléggé kimutattuk lelkesedésünket (én és kisebbik), az esemény iránt, így a Zuram semmilyen nyavalygást nem vett be. Tényleg jól éreztük magunkat, és reméltük, hogy most is valami hasonlóban lesz részünk.

Még vennünk kellett két fedélzeti bőröndöt, amiért nem szerettünk volna sokat fizetni, viszont felengedik a gépre, mindenféle pótdíj nélkül. Volt fedélzeti bőröndünk, kettő is, de egyik sem felelt meg a Ryanair által kiírt feltételeknek. Mivel a Zuram hasonló miatt járt már pórul a Wizz-nél, így óvatosak voltunk. Szerencsére van pár olyan bolt a városban, ahol olcsó és amúgy semmire nem jó dolgokat árulnak, de pont az ilyen boltokban talál az ember mindig valami hasznosat, amire feltétlenül szüksége van. Bőrönd is volt, pont méret.

Naponta néztük, hogy milyen időjárás lesz, listát írtam arról, hogy mit kell feltétlenül magunkkal vinni, és vártuk az indulást, ami el is jött. Hajnal háromkor indultunk a reptérre, hogy biztos elérjük a járatot. Azt hittük, hogy hajnalban nem lesz forgalom, de tévedtünk, a külső sáv a célig kamionokkal volt tele. A nagyobb városok elkerülője meg borzasztó volt, volt dugó is, de beleszámoltuk az időbe, így nem volt gond. Odaértünk. Természetesen, senki, de senki nem ellenőrizte a bőröndök méretét, akkora bőröndöket pakoltak fel a gépre, amekkorát nem szégyelltek, sőt néhány embert, köztük minket is megkértek arra, hogy adjuk már fel a bőröndjeinket inkább, természetesen ingyen, mert a fedélzeten nem lesz hely. Feladtuk, amúgy is volt egy nagyobb táskánk, amit feladtunk, így mindegy volt, hogy hány bőröndre kell várni a kiszállásnál.

Majd Alicantéba is megérkeztünk. Egész kis időt vett csak igénybe, hogy átvegyük a bérelt autót. Majd ügyesen megtaláltuk a szállást is. Szerencsére senki nem kérte, hogy én térképet olvassak, akkor még most is ott lennénk, a telefon navigációja segített lelkesen. A bácsi már ott várt minket a lakásban. Nem jól tudott angolul, de azért próbálkoztunk. A lányok meg még nem beszélnek annyira spanyolul, de reméljük majd fognak. Bácsi felvetette, hogy beszélgessünk franciául, de ahhoz meg nekünk nincs megfelelő tudásunk. Azért elmondta, amit tudott. Mondta, hogy mely napokon lesz piac az utcában, és akkor hol nem szabad parkolni, persze erről az információról kiderült, hogy nem teljesen igaz, mert a lányok szerint a kirakott táblákon teljesen más napok vannak. Ennyi azért már megy spanyolul, de biztos, ami biztos kiszótáraztuk, és a lányoknak volt igazuk. A bácsi nagyon lelkes volt, szerintem most vághatott bele ebbe a lakáskiadós bizniszbe, mutatta a lakást, és amikor a konyhára került a sor, akkor a Zuramat elküldte és odahívott engem, hogy ezt mégiscsak nekem kell tudni. Szívesen elmondtam volna, hogy a Zuram felnőtt ember, aki volt már konyhában, magabiztosan nyitja és csukja a hűtőt, és látott már evőeszközt még kést is. A kávéfőző is a barátja, még a mosogatógép sem idegen, de inkább hagytam hogy a bácsi megmutassa, hogy nyílik és csukódik a hűtő, olyan lelkes volt. Majd mutatta a szobákat is, és 2 perc múlva lelkesen kikapott egy vasalót a szekrényből, hogyha gondolom használjam bátran. Biztosítottam róla, hogy én ebben a hat napban, egyáltalán nem szeretnék vasalót látni se, de azért megköszöntem a kedvességét. Mé’ nem a Zuramnak mutatta a vasalót? Mondjuk ő se akart vasalni. A bácsi lassan elköszönt, a Zuram szólt, hogy ő még azért kifizetné a szállást, a bácsi meg mondta, hogy azt ő már el is felejtette. Tényleg mi lehettünk az első bérlők. A lakás nagyon kellemes volt, 3 szoba, konyha, még mosógép és szárítógép is volt. Szusszantunk egyet, majd elhatároztuk, hogy elindulunk szétnézni és enni valamit. Egyébként pont valami nemzeti ünnep volt, így semmi nem volt nyitva, de legalább egy kávézót találtunk, ahol enni is tudtunk, meg inni. Majd elindultunk felfedezni a környéket, gyalog. Alicante, jövünk!

dav

 

Húsvéti szünet

Nemrég értünk haza Amszterdamból és máris egy újabb utazásra készültünk. A tavaszi szünet itt két hétig tart, és a legtöbben elutaznak valahová, ahol lehetőség szerint melegebb van, mint Wolfsburgban. Sokat gondolkodtunk a kérdésen, hogy hova is menjünk. Összeült a családi kupaktanács, mivel ezekbe a döntésekbe, ésszerű keretek között a lányokat is be szoktuk vonni. Az ésszerű keretek között természetesen azt értem, hogy mondjuk nem teljesítünk olyan kívánságokat, amiket nem tudunk.

Feltettük a lányoknak a kérdést, hogy mit szeretnének. Legyen egy hét valami tengerpartos nyaralás, egész konkrétan Egyiptom, hisz az kifizethető és ott már meleg is van ebben az időszakban, vagy menjünk el inkább egy városnézéses túrára. A Zuram legnagyobb meglepetésére a lányok azonnal leszavazták Egyiptomot, mondván, hogy ott már jártunk és inkább nézzünk meg valami várost. Először arra gondoltunk, hogy bepattanunk az autóba, és irány Olaszország, de azután a Zuram kapott egy e-mailt, melyben akciós repjegyekre hívták fel a figyelmét. Így került képbe London. Londonért a lányok már nem is tudom mióta rágják a fülünket, rég, de eddig még nem gondoltunk rá komolyabban, mert nem is tudom miért nem. Talán minket nem érdekelt annyira.

A repülőjegyek tényleg kedvezőek voltak, pénteki indulás, szerdai visszajövetel, és négyünknek 150 EUR-ba került. A Zuram kérdés nélkül foglalta a jegyeket. Másnap reggel a lányokkal már tényként közöltük, hogy Londonba megyünk, amit először nem hittek el, de miután elhitték, már szövögették is a terveket, hogy hová szeretnének eljutni. Mindenhová, olyan helyekre is, amiről mi nem is tudtunk, de a jól tájékozott barátnőik igen.

Ezután következett a szállás keresés, amiben Tamás volt segítségünkre. Tamás a Londonban élő unokatestvérem, már réges régen él menyasszonyával kint, így azonnal két lehetőséget is tudott mondani, hogy hol tudunk jutányos áron szállást foglalni. Az egyik szállóban nem volt hely, de a másikban igen. A képeken elég picinek tűntek a szobák, de ez minket nem zavart egyáltalán, hisz jó esetben csak aludni járunk majd a hotelba, napközben a várost fogjuk járni. A hotel árai azonban nagyon meggyőzőek voltak, a neten nem találtunk rá erre a lehetőségre. Ettől kezdve Tamás még nagyon sok tippet adott nekünk, mit hogy, hol, hogyan érdemes, és ez nagyban segítette a kirándulás megszervezését.

A lányok is adtak nekünk ötleteket, ez azonban nem igazán segítette a kirándulás megszervezését. Kisebbik közölte, hogy márpedig ő szeretne elmenni a Shrek múzeumba. Először azt sem tudtam mire gondol, másodszorra már voltak tippjeim, de nem nyertem, így kigugliztam, hogy mégis mi a manó lehet az a Shrek múzeum. Erre persze kiderült, hogy a London Eye mellett van egy Shrek Adventure nevezetű hely, ahol is, ahogy a nevében is benne van Shrekkel élhetünk át kalandokat, meg Kung Fu Pandával, meg Fogatlannal és egyéb meseszereplőkkel, de persze Shrek a fő. Olyan, de olyan szerencse, hogy, ha veszünk jegyet a Shrekbe, akkor a London Eye-ra már kedvezményesen tudunk venni. Nem tudtunk ellenállni az ajánlatnak, a Zuram már foglalt is egy időpontot. Kisebbik innentől kezdve folyamatosan vigyorgott, illetve ha nem, akkor csak annyit kellett mondani, hogy: tudod Cinike, megyünk a Shrekbe – és már minden rendben is volt.

Na de, és ez a nehezebb kérdés, nagyobbik. Ő pár hónapja beleesett Harry Potter fantasztikus világába, óriási rajongó lett, folyamatosan falja a könyveket, kívülről tud mindent, varázsol, elemez, és úgy általában képes reggeli közben kérdéseket feltenni, hogy: tudtuk-e, hogy a Harry Potterben…? vagy, nem érzünk-e ellentmondást a Harry Potterben?, vagy fel tudjuk-e sorolni a három főbenjáró nem tudom mit. Nem tudtuk, nem érezzük, nem tudjuk, de ez őt cseppet sem zavarja, mert akkor jól kifejti nekünk. Kis nehezítés, hogy én magyarul olvastam a könyveket, ő németül, így időnként neveket kell egyeztetnünk, de azért sikerül.

Szóval nagyobbik szerette volna megnézni a HP stúdiót, meg egy olyan boltot, ahol HP-s dolgokat lehet venni. Ez utóbbit meg is találtam a neten, de előbbibe nem sikerült helyet foglalnunk, mert arra az időpontra amikor mi mentünk már nem is volt szabad hely. A blog facebook oldalán segítséget is kértem, hátha tud valaki segíteni, mit lehetne ez helyett, és érkezett is válasz. Londonban vannak ingyenes túrák, ahol is lelkes fiatalok viszik el a rajongókat olyan helyekre, amik az írónőt megihlették, illetve valóban külső helyszínként szolgáltak a film forgatásakor. Egy bibi van a dologban, a túra csak angolul, és spanyolul van. Nagyobbik mindkét nyelven tanul, de nem beszél. Az angollal kicsit jobban boldogul. Felvetettük neki a problémát, de azt mondta, hogy beszél ő már annyira angolul, és egyébként sem érdekli, ha egy szót sem ért az egészből. Anyja lánya. A Zurammal megbeszéltük, hogy semmi gond, legfeljebb fordítunk, ha tudunk. A túra ingyenes, vagyis a végén annyit kell fizetni amennyire elégedettek vagyunk, tehát veszítenivalónk nincs. Időpontot le is foglaltuk. A HP boltba meg mindenképp elmegyünk, ezt megígértük. Mivel nagyobbik ismét továbbjutott a Pangeán (matekverseny) így örömömben tettem egy olyan felelőtlen kijelentést, hogy kap tőlem egy varázspálcát. Aztán megnéztem mennyibe kerül, de lényegtelen.

Tamás szólt időben, hogy foglaljunk helyet a Sky Gardenbe is, mert ingyenes ugyan, de csak foglalással lehet bemenni, a helyek viszont gyorsan fogynak, és 3 héttel a tervezett időpont előtt kell foglalni. Mivel időben szólt, így ide is lett helyünk. Már egész szépen alakultak terveink. Természetesen a kötelezőket is szerettük volna megnézni, de nem akartunk egy napra túl sok dolgot, hogy a lányok is bírják, és ne is utáljanak bele a dologba. Terveztünk múzeum  megtekintést, Buckingham palotát, Towert, Tower Bridge-t, meg hát a Big Ben sem maradhat ki stb. stb.

A hotelben  nincs étkeztetés, valami reggelit lehet kérni, amit magával tud vinni az ember, de úgy voltunk vele, hogy valami bolt biztos van abban a nagy városban, ahol be tudjuk szerezni ami kell. Attól sem riadtunk meg, hogy esetleg séta közben kell megenni egy péksütit, és mellé elfogyasztani a kávét. Mindenképp az optimális időkihasználás volt a cél, méghozzá úgy, hogy még élvezzük is.

Ahogy közeledett az időpont kisebbik egyre többször emlegette, hogy mennyire utál repülni, és a repülésnél jobban már csak a hajót utálja. 2 éve nem ült repülőn, és egyszer amikor Athénba mentünk ugyanígy városnézésre, akkor leszállásnál nagyon fájt a füle, ez a rossz emlék elég ahhoz, hogy utálja a repülést, meg egyszer volt egy viharban landolás, ahol folyamatosan győzködött arról, hogy le fogunk zuhanni, én meg őt arról, hogy nem, szóval minden nap mérlegre tette a dolgokat, hogy vajon megéri-e a repülés Shreket, meg Londont. Szerencsére Shrek győzött. Bele sem kellett nagyon szólni a magával folytatott párbeszédbe. Egy kikötése volt, fogjam a kezét. Nagyobbik viszont imádja a repülést, ő  már alig várta, szerintem ha tehetné nekiindulna egy világjáró körútra, mindegy, hogy repülő, hajó, vonat, busz, autó csak mehessen.

Mivel gyorsan telik az idő, nem kellett sokat várni az indulásra. A repülő Hamburgból indult, így csak egy kérdés maradt, hogy indulás előtt szétnézzünk-e Hamburgban. A repülő késő este indult, így lett volna idő, de úgy döntöttünk, hogy ezt majd az indulás reggelén döntjük el.

Nyári szünet, utazás

Hosszas mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy én a lányokkal repülővel hamarabb elutazom Magyarországra, a Zuram nélkül, mivel ő nem tud kivenni egy hónap szabadságot, mi viszont megengedhetjük magunknak ezt a luxust. A nyári szünet 6 hét, ennek jó részét Szegeden kívántuk eltölteni főleg a nagymama-nagypapa-unoka kapcsolat jegyében.

Azt kizártam, hogy én hazavezetnék, meg sok értelme nem is lett volna, mert a Touareget akkor még nem is vezettem, és kizárt, hogy a Zuram nélkülözni szerette volna a kocsit, így augusztus 6-ára megvettük a három repülőjegyet Berlinből Budapestre. Berlinből már repültem haza, nem egy hosszú út, teljesen kibírható, olyan rövid, hogy mire a csajszik elkezdenének unatkozni, már le is szálltunk. Innen Wolfsburg környékéről nincs túl sok választás, hogy honnan indul gép Pestre, hiába van közelebbi reptér, onnan nem megy, muszáj Berlinbe menni, hacsak nem akarunk átszállni valahol. Nem akarunk. A repülőjegy megvolt, már csak át kellett gondolnom, hogy mi és hogyan legyen.

Mivel a lányok és az én cuccom már ott lesz, így meg lehet pakolni a kocsit, mert a Zuram egy csomó mindent el tud majd hozni. Ezért felszólítottam gyermekeimet, hogy válogassák ki a játékaikat, mi az, amit el lehet vinni a mamiékhoz, és mi az amit nem, mert kezd megtelni a szoba. A lányok együttműködőek voltak, így össze is szedtek két hatalmas zsáknyi parkolópályára állított plüssállatot. Én kiválogattam a kinőtt gyerekruhákat, hogy azt is oda tudjuk adni  a lányaimnál kisebb méretű lányoknak. Ez eddig 4 zsák, ehhez még hozzájött egy csomó dolog, anyuék hűtőtáskája, amibe a befőttes üvegeket raktam, az otthoniaknak szánt ajándékok, szóval gyűlt a cucc rendesen. Itt volt még a lányok kinőtt biciklijei is, de azt tudtuk, hogy arra remény sincs, hogy azok beférjenek a kocsiba. El sem tudom mondani, hogy mekkora szerencsénk lett, Ildikó barátnőm, az indulásunk előtti hétvégén költözködött Szegedről Wolfsburgba. Már itt lakik egy ideje, de most kihozott egy teherautónyi cuccot, mi pedig kaptunk az alkalmon. Idefelé jövet bepakolták a nekünk szánt holmikat a teherautóba, így lett pár évre elegendő lekvárunk, befőttünk, uborkánk (illetve az nem pár évre elegendő mert már elfogyott, a koviubiból még van egy kicsi, de nagyon fogy) kaptunk lecsót, mese kekszet, száraztésztát és a lányok a szülinapjukra kaptak a Zuram szüleitől egy-egy biciklit, az is befért. Ekkor még meg sem fordult a fejemben, hogy ha a teherautó visszafelé megy, akkor üres lesz, és akár elvihetné a mi vackainkat is.

Ildikóék késő éjjel érkeztek meg Wolfsburgba, vacsival vártam a hős költözködőket, és akkor bevillant, hogy visszafelé a teherautó üres lesz! Ildikó egyből felajánlotta, hogy pakoljunk be nyugodtan, befér az összes cucc, és ha összecsomagolom vasárnap reggelre a bőröndöt akkor a repülőtérre sem kell magammal vonszolnom a hatalmas koffert. Nagyon gyorsan csomagoltam, olyan gyorsan, hogy csak na, és mivel nem számított már a súlykorlát, ami a repülőn egy fontos dolog, így vérszemet kaptam, és annyi ruhát pakoltam, ami  nagyon hosszú ideig kitart. Zömében nyári cuccokat pakoltam, és így volt helye az úszócuccnak, papucsoknak, meg mindennek amit csak kitaláltam. Arra nem gondoltam, hogy majd valahogy vissza is kell jönni.

A cuccunk ment előre, mi meg utána. Azért még egy kisebb utazó táskát összepakoltam, nem sok dolog volt benne, de ha már egyszer megvettük a bőröndjegyet a repülőjegy mellé, akkor vigyünk is valamit. A hajszárító márpedig fontos. Berlinbe vonattal szándékoztunk menni. Egyrészt, mert a Zuram hétköznap dolgozik, és emiatt nem kéne kivennie fél nap szabit, másrészt jóval olcsóbb is az út, mint kocsival. A gyerekek ugyanis ingyen utaznak a szülővel, így csak nekem kellett jegyet venni, és biztos, ami biztos vettünk helyjegyet is, nehogy állni kelljen. ICE-re vettünk jegyet, és próbáltam meggyőzni a lányokat, hogy az mennyire izgalmas, mivel 250km/h-val fogunk utazni. Kisebbik közölte, hogy ő már ment annyival, csak kocsival, amikor apával próbálták az új kocsit, csak ezt nekem nem szabad elárulni. A Zuram ezt tagadja! Mivel a vonatjegy érvényes aznapra más tömegközlekedési eszközökre, így nem kellett másik jegyet venni, hogy a Hauptbahnhofról átjussunk a reptérre. Mindent tökéletesen megterveztünk, megnéztük melyik vágányhoz kell átsétálni, biztos, ami biztos három egymást követő csatlakozást is felírtam, hogy ha bármi közbejönne akkor is odaérjünk, nem centiztük ki az időt sem, bőven hagytunk mindenre.

Eljött az indulás napja, úgy tűnt most kivételesen a Zuram idegesebb nálam, ez még számomra is meglepő volt. A vonat jött időben, mindkét gyerek bőgött, hogy nem is gondolták volna, hogy ilyen nehéz lesz otthagyni az apukájukat az állomáson, mert hogy fog apa hiányozni, és biztos, hogy egy hét után már olyan honvágyuk lesz, hogy nem fogják kibírni. 20 perc után abbamaradt a szipogás, mi pedig közeledtünk Berlinhez. Minden megállót kiírnak, minden következő megállót is, valamint jól érthetően be is mondják. A kalauz ellenőrizte a jegyünket, és mivel a magyar személyi igazolványt nem fogadják el, így a bankkártyámmal kellett igazolnom magam, de minden rendben volt. A lányok nem unatkoztak jobban a szokásosnál, ettek, ittak, és baromira nem érdekelte őket, hogy 250km/h-val hasítunk, különösen, hogy ebből a vonat belsejében semmit nem érezni.

Nagyjából egy óra az út vonattal Berlinbe, de most valami lehetett, mert 20 percet késtünk, ez pont elég volt ahhoz, hogy lekéssük az elsőként felírt csatlakozást, ami még jól is jött, mert a 11-es vágányra érkeztünk, és a 4-es vágányra érkezett be az első csatlakozás, a második azonban pont a 11-esre, így leültünk és alig 15 perc múlva meg is érkezett a vonatunk. Na itt igazi pesti metró hangulatom lett, az első ajtó nem működött, a vonat tele, alig fértem fel a két gyerekkel, a hátammal támasztottam az ajtót. Egy kedves néni elkezdett hozzám beszélni, hogy ne aggódjak, még 3 megálló, és akkor többen leszállnak, és lesz hely, csak a belvárosban ilyen zsúfolt. Ennyire látszik, hogy vidéki vagyok, vagy a néni ügyesen következtetett a bőrönd, valamint a nem német nyelv használatából. Ebből azonban arra is rájöttem, hogy ez a csatlakozás nem az express, hanem a sima járat, tehát nem az általam felírt 3. megállónál kell leszállni, hacsak nem akarok szétnézni az Alexanderplatzon. Nem akartam. Valóban szabadult fel hely pár megálló múlva, ekkor már le is tudtunk ülni, és cseppet sem irigyeltem a tanárokat, akik egy komplett gyerekcsoporttal szálltak fel, különösen, hogy minden egyes gyereknél volt egy hatalmas doboz, amiben egy plüssmackó lakott, ugyanis valami plüssmackó készítő műhelyben járhattak, és mindenki cipelte a maga maciját. Nagyjából fél óra vonatozás után meg is érkeztünk a reptérre.

A reptéren már nem először jártam, így pontosan tudtam hová kell menni, 10 percet kellett mindössze várnunk és már csekkolhattunk is befelé, gyors biztonsági ellenőrzés következett, ahol szokás szerint nagyobbik csipogott be, de ezt már megszoktuk, valamiért mindig csipog, egyből ment is a nénihez, aki leellenőrizte a gyereket, és már mehettünk is várakozni. Úgy számoltuk, hogy pont eddigre éheznek meg a lányok, és mivel van a reptéren egy Burger King megígértem, hogy ott fogunk ebédelni. Így is lett, nagyon vicces, hogy egy darab szék sincs kirakva, csak marha magas asztalok, amit a gyerekek nem érnek fel, de azért megoldottuk. Ettől kezdve még várakoztunk 1 órát, és már mehettünk is a repülő felé. A lányok elég jól bírták a várakozást, annak ellenére is, hogy sehol nem volt egy ülőhely sem. A repülő időben indult, természetesen megint velünk egy sorban utazott az egyetlen hisztiző gyerek, és el kellett magyaráznom a lányoknak, hogy attól még hogy valaki kicsi nyugodtan repülhet, hiába gyerekkínzás ez szerintük, mert nem azért sír, mert fáj neki, csak unatkozik, esetleg nem szeret egyhelyben ülni, talán, na jó tényleg fájhat a füle is, de a pici apukája mindent elkövetett, hogy megnyugtassa a gyereket, az út végére sikerrel is járt.

Az én lányaim nem félnek a repüléstől, csak egy picit izgulnak, főleg a felszállásnál, de utána általában már nem szorongatják a kezemet, és én sem az övékét. Felszállás előtt amikor is a bácsi elmutogatta, hogy vészhelyzetben mit is kellene csinálni, miközben el is mondták magyarul, németül és angolul, nagyobbik elgondolkodott, majd megszólalt: -Anya! Ezt most a süketeknek mutatja a bácsi?

Na de most volt izgalom! Közeledtünk Pest felé, látszódott az ablakból, hogy mennyire nincs jó idő, csupa felhő minden, és azok is feketék. Szóltam a lányoknak, hogy amikor beérünk a felhők közé, ne ijedjenek meg, de rázkódhat, ez azonban semmi rosszat nem jelent. Be is értünk a felhők közé, olyan volt, mintha éjszaka repültünk volna, minden sötét, és bizony eléggé rázkódott. Kisebbiknek inába szállt a bátorsága, és könnyes szemekkel bújt hozzám, miközben azt suttogta, hogy: le fogunk zuhanni, le fogunk zuhanni, le fogunk zuhanni. Mondtam, hogy dehogy! Nézzen szét a gépen! A légikísérők sétálgatnak, nem esik az eső (esett), nem villámlik (de), nincs itt semmi baj. Nagyobbik teljesen felélénkült, hogy jujj oda nézzek, meg amoda, mert milyen már a felhő, és az egyik eltakarja a másikat, és ez jobb, mint a vidámpark. Egyhelyben ugrált az ülésben, már amennyire ez lehetséges.

Én alapból félek a repüléstől, nem teljesen normális dolog szerintem, de azért egy hosszú autózás helyett szívesebben választom a repülőt. Erről persze eszembe jut életem első repülése. Jó előre informálódtam barátoktól, ismerősöktől, hogy milyen érzés. Mit érez az ember lánya, felszállás, leszállás közben. A következőket tudtam meg: a repülőgép megy, mint állat, vagy még annál is jobban. Ha elindul, úgy tolja neki, hogy nem lehet előre dőlni az ülésben. Képzeletemben leperegett a Mission Impossible amikor is Tom Cruise arca nyúlik ezer irányba a sebesség miatt, igaz ő vonat tetején kapaszkodva tök szabadon produkálja ezt, de mit nekem film, tuti ilyen lesz nekem is Az egész repülés dolog úgy indult, hogy odasétáltunk a repülőtéren az ablakhoz, hogy megnézzük, milyen gép is lesz az, amivel repülünk. A Zuram, aki akkor még csak a pasim volt, amikor meglátta megszólalt:-na én ebbe tuti nem szállok bele, ez egy rom. Mit mondjak az önbizalmam egyből elszállt, csendesen megkértem, hogy fogja be, de azonnal. Persze beszálltunk, aztán fel, én, hogy mindent lássak, naná, hogy az ablak mellé ültem. Nagyon simán ment minden, legalábbis szerintem, leszámítva, hogy simán előre tudtam dőlni, gondoltam valamit biztos rosszul csinálok. Közben persze hallgathattam a Zuram: érzed mennyire nincs benne erő? Érzed mennyire nem megy? Nem éreztem semmit, csak magamban fohászkodtam, hogy fogja már be, később már nem csak magamban. A repülőút persze teljesen normális volt, simán megérkeztünk. Visszafelé már egyáltalán nem féltem, sőt nagyon tetszett a felszállás. Ez igen!-gondoltam magamban, most aztán nem bírok előre dőlni, most jól csinálom. Csak azt nem értettem, hogy miért megy előre az ablak, és amikor felnéztem elég bután éreztem magam, hogy a mögöttem ülő arcába bámultam. Aztán villámgyorsan rájöttem, hogy rossz az ülésem, kiakadt, és a támla dőlt hátra.
Ez azonban már évekkel ezelőtt volt, és kialakult bennem egyfajta ellenérzés a repülés iránt, nem győzőm hangsúlyozni, hogy szerintem ez nem normális dolog, nem a félelmem, hanem a repülés. A félelmem teljesen rendben van. Amikor azonban egy síró gyerek kapaszkodik belém azzal, hogy márpedig le fogunk zuhanni, akkor én nem félhetek, egyáltalán, sőt. Így mosolyogtam végig, és igyekeztem az egyik gyerekemet megnyugtatni, a  másikkal meg együtt örülni, hogy hű tényleg mekkora buli, amikor ennyire rázkódik a gép, és feketék a felhők.

Leszálltunk, az eső esett, később megtudtuk, hogy nagyon komoly felhőszakadás volt. A lányok egyből reklamálni kezdtek, hogy nem ezt beszéltük meg, mert mi nyaralni jöttünk, és nem ilyen időről volt szó. 8 hónap után újra Magyarországon voltunk.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.