VFL

Már rég nem került szóba a foci és az én, illetve a mi viszonyunk. Mondjuk az én hozzáállásom nem sokat változott, még mindig nem különösebben érdekelnek a meccsek. A Zuram hozzáállása azonban fordulatot vett. Amikor mi megismerkedtünk ő nem rajongott a fociért, maximum VB-t néztünk, és egy VB döntőt még én is szívesen megnézek, de miután kiköltöztünk Wolfsburgba, szépen lassan fordult a kocka, vagyis inkább a labda.

A legelső focimeccs élményünkről írtam korábban, akkor a lánycsapat meccsén voltunk, mivel az akkor elsős kisebbik kapott jegyeket. Elmentünk, jól éreztük magunkat, tetszett, és elhatároztuk, hogy megyünk még, azóta sem voltunk, mármint nem voltunk a lányok meccsén, vagy másképp mondva én és a lányok nem voltunk semmilyen meccsen.

Ha jött hozzánk valaki vendég (apám), aki rajong esetleg a fociért, akkor a Zuram vett jegyet és elmentek a meccsre, megnézték. Majd a Zuram szép lassan bevásárolt magának mindenféle VFL-es dolgot, póló, sál, sapka, matrica, mert ugye, ha már olyan városban lakunk, aminek értelmes foci csapata van, akkor már lehet nekik szurkolni is, arról nem is beszélve, hogy a stadionban mennyivel jobb nézni egy meccset, mint a tv előtt ülve. Elárulom, hogy ha én egy jakuzziban ülnék, vagy esetleg egy cukrászdában, vagy egy szuper kocsmában, és ott előttem játszanának a játékosok, akkor is pont annyira érdekelne, mint most jelen pillanatban. Nem mondom, ha elkezdem nézni, és jó a meccs, akkor akár végig is nézem, de azért nagyon nehéz nekem azt kimondanom, hogy: hű, de jó ez a meccs, én ezt végig fogom nézni.

A lányok érdeklődése változó. Nagyobbikat hol egyáltalán nem érdekli a foci, hol semennyire. Kisebbikkel már más a helyzet, ez annak köszönhető, hogy náluk az iskolában dolgozott, illetve volt gyakorlaton a VFL lánycsapat egyik kapusa, akivel nagyon jóban lettek. Még kisebbik egyik VFL-es labdáját is bevitte az egyik edzésre, és aláíratta az ott lévő játékosokkal. Ez a labda nagy becsben van tartva azóta is, valamint van pár aláírt kártyánk is a lányoktól, de meccset azért még nem láttunk. Kisebbik egyik lány osztálytársa viszont meg van őrülve a fociért, és elég jól is játszik, nos őt például kisebbik eléggé tiszteli ezért, pedig a többi lány nem igazán, mert hogy a foci amolyan fiús dolog. Bizonyos okok miatt át kellett szervezni a lányok délutáni programjait, így kisebbik nem tudott már szakkörökre járni, kivéve egyet, és az a foci. Már párszor volt, de a második alkalom után megállapította, hogy idézem: “Anya, én csak kapusnak vagyok alkalmas, másra nem.” Tehát kisebbik szereti a focit, csak nem nézi.

Voltunk már Stadionfesten, de még soha nem a nagy stadionban, de eljött az idő, hogy elmenjünk. Nagy kedvvel indultam neki, nem is tudom mennyi dolgom lett volna egyébként, olyan kis csip-csupságok, mint mosás, vasalás, de jó, legyen a családi program, mert mindenki arról győzködött engem, hogy az nekem jó lesz. Nem.

Elmentünk. Egy ilyen eseményen lehet találkozni a játékosokkal, aláírást kérni meg ilyenek. Mezeket venni, szurkolói kluboktól mindenfélét venni, innivalót venni, ennivalót venni, be lehet kukkantani a stadionba, a gyerekeknek és a felnőtteknek van néhány játék, ahol nagyon hasznos dolgokat lehet nyerni, mint például kulcstartó, toll, gumicukor, vagy részvételi lehetőség egy következő sorsoláson. Szabadon lehet egy csomó mindenre pénzt áldozni, kedvtől és pénztárcától függően.

Nagyobbik eléggé élvezte a helyzetet, részt vett minden játékban, mert hát nyerni szeret, és szerzett is rengeteg hasznos dolgot, mint például kulcstartó, toll, gumicukor, vagy részvételi lehetősége egy következő sorsoláson. Az egyik helyen valami iszonyat hosszú sor kígyózott, és gondolom ezek a lelkes emberek mind aláírást szerettek volna valamelyik játékostól. Ezt abból gondolom, hogy toll volt a kezükben, és baromi türelmesek voltak. Na, ez az a sor ahová mi nem álltunk be.

Nagyjából 1 óra alatt körbejártuk az egészet, és egész jól sikerült elérnem, hogy ne gondoljak a vasalnivalóra. Ekkor azért még tébláboltunk egy kicsit, amikor kisebb csoportra lettem figyelmes, majd szóltam a családnak, hogy ott a Benaglio. Még én is tudom, hogy kicsoda, és fel is ismertem, nagyon ügyesen. Benaglio tök kedves volt, teljesen jól viselte az őt megrohanó gyerekeket, és mindenkivel hajlandó is volt közös fényképre. Ekkor a Zuramnak az az ötlete támadt, hogy miért ne lehetne a mi gyerekeinknek is közös fotója Benaglióval. Tényleg! Miért is ne?

Elkezdte biztatni a lányokat, hogy nyomuljanak, majd ő fényképez. A lányok meg néztek rá okosan, hogy azt meg má’ minek, majd kisebbik szóvá is tette, hogy ő ugyan nem nyomul sehova, őt egyáltalán nem érdekli egy közös fotó lehetősége. Nagyobbik lelkesen bólogatott, hogy öreg ő már ilyesmihez. A Zuram ezen felhúzta magát, hogy márpedig, ha kijöttünk, és itt a lehetőség igen is álljanak oda egy közös fotóra, nagyobbik erre közölte, hogy ugyan már, ez csak foci, kit érdekel. Erre a Zuram még jobban felhúzta magát, hogy akkor mondják már meg neki mégis az ő szeme fényecskéi, hogy mi a fészkes fenének jöttünk mi Stadionfestre? Ezzel így elvoltak egy darabig, és nagyjából itt jutott újra eszembe, hogy eddigre már végeztem volna a vasalással. Tehát felemeltem a hangom és közöltem mind a hárommal, hogy fejezzék már be. A Zuramnak megmondtam, hogy vegye tudomásul, hogy a gyerekei nem fognak nyomulni egy fotóért, mert őket nem a foci érdekli, csak a sok hasznos dolog, amit itt begyűjthettek, mint például kulcstartó, toll, gumicukor, vagy részvételi lehetőség egy következő sorsoláson. Erre persze a lányaim lelkes és hálás bólogatásba kezdtek, de hiába, mert velük meg közöltem, hogy vegyék tudomásul, hogy nekem még vasalnom is kell, mégis itt vagyok és lelkesítem őket, és külön örülök, minden egyes újabb szerzeménynek, mint például kulcstartó, toll, gumicukor, vagy részvételi lehetőség egy következő sorsoláson, ha mást nem az apjuk kedvéért egy kicsit ők is lelkesedhettek volna. Irány az autó! Vége a mókának.

Azóta senki nem akar Stadionfestre menni, vagy ha akar se fog.

A Zuram viszont lelkes VFL drukker lett. Természetesen az EB alkalmából mi is belelkesedtünk kicsit, nem a VFL érdekelt bennünket, hanem természetesen a magyar válogatott, és mentünk is közösségi szurkolásra, szürke macinaciban. Nem voltunk sokan, de azért a németek nekünk szurkoltak és nem a Portugáloknak. A németek sem voltak sokan, de lelkesen tapsoltak nekünk. Portugál szurkolók viszont még kevesebben voltak, őket lenyomtuk. Egy anyuka volt a nagyjából 4 éves kisfiával.

A lényeg, hogy a Zuram már annyira lelkes drukker, hogy baráti segítséggel már VFL bérlethez is jutott. Természetesen a Zuram hosszan ecsetelte, hogy miért is éri meg ez a befektetés, és, hogy nem is sok ez a pénz, mert képzeljem el, hogy ez a bérlet, nem minden meccsre jó, de amire nem, azokra a meccsekre tud majd kedvezményesen jegyet venni. Hurrá! Ügyesen próbálta meggyőzni arról, hogy nem elég, hogy most ez pénzbe kerül, de hogy ez még jó is, mert további eurókat költhetünk el, kedvezményesen. Nem mintha bármi kifogásom lenne az ellen, hogy meccsre jár, és a barátaival tölti az időt. Ez már csak azért is jó, mert ilyenkor tudok nyugodtan blogot írni, vagy akár vasalni is.

Reklámok

Foci láz, Weltmeisterschaft

Vasárnap véget ért a foci vb, és nagy újdonságot nem tudok mondani, Németország válogatottja nyerte a versenyt. Itt már gyakorlatilag a kezdet előtt is mindenki lázban égett, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy erre egy kisebb ipar épült.

Minket olyan nagyon nem érintett meg a dolog, de reggel ha kinéztem az ablakon már német zászlókat láttam, ha kiléptem az ajtón, akkor olaszt is. Bent a városban már megjelent egy-két USA zászló is, de azért határozott többségben volt a német, ezt követte az olasz. Tekintve a város összetételét, miszerint 152 nemzetiség él a városban, azt csodálom, hogy nem láttam többfélét. Egyik zászló jelenléte nem zárta ki a másikat. Nagyon jól megfért egy autón az olasz és a német, vagy az orosz és a német zászló is, de egy-egy ablakban ennél vegyesebb képet is lehetett látni.

Az iskolában a gyerekek főleg a fiúk lázban égtek, kisebbik szerint csak simán egy fokkal jobban voltak bolondok, mint átlagosan, de hát ilyen a foci. A Vfl Wolfsburg miatt már eleve minden fiú zakkant, de ez most átragadt azokra is, akik mondjuk Brazíliából vagy Mexikóból érkeztek a városba, és nem rajongtak a Wolfsburgért.

Az autók nagy részét feldíszítették, volt olyan, amin csak a tükröt, de volt olyan, hogy az egész motorháztető nemzeti színekben díszelgett. Minden boltban lehetett kapni olyan terméket ami fekete-piros-arany színű volt, legyen ez csoki, vagy alsógatya. Mindent el lehet adni, hisz kell a jó meccsnézéshez grillsütő, kolbász, sör, póló, sapka, mindenféle dísz, papucs, seprű, pohár, bikini, focilabda alakú táska, strandtáska, paróka, virágfüzér stb.

Nem nagyon néztük a meccseket, a nyitót igen, és ha a németek játszottak, akkor nem nagyon volt más választásunk. Az emberek két irányba rohantak, vagy ki a városból, hogy hazaérjenek a meccsre, vagy befelé a városba a Hollerplatz-ra, ahol a közösségi szurkolás zajlott. A meccs előtt órákkal már harci díszben megjelentek az emberek, volt olyan kocsma, ahol minden német gól után ingyen sör járt.

Az iskolában a tanárok viccesen panaszkodtak, hogy milyen sok az álmos gyerek, ha Mexikó játszott, akkor a mexikói gyerekek nem bírtak ébren maradni, ha a Brazilok, akkor brazíliai gyerekek támasztották egész nap a fejüket, de ha a Németek, akkor az egész iskola zombi üzzemmódban működött.

A Francia-Német, a  Brazil-Német előtt már tetőfokára hágott az izgalom. A gyárban is készültek, az éjszakai műszak vagy elmaradt, vagy már a délutániból is haza lehetett menni. Az iskolából kisebbik úgy érkezett haza, hogy német nemzeti színekből szívecske volt festve az arcára. Mondta, hogy aki kért, annak elkészítették ezt a napköziben, ő mondta ugyan, hogy jobb szeretne hercegnő lenni, de azt mondták, hogy most azt nem lehet, így belement a szívecskébe.

Nagyobbikat elkapta a szurkoló láz, őt egyre jobban érdekelte a foci, de nem hagytuk, hogy éjszaka fentmaradjon, így reggel az volt az első kérdése, hogy: ki nyert?. Őszintén örült, sőt kicsit ugrált is, amikor elmondtuk, hogy a németek jutottak tovább. Kisebbik továbbra is közönyös maradt. Egyáltalán nem érdekelte, csak ha lehet arcot festeni.

A Brazil-Német már érdekelt minket is. A lányokat letettük aludni, majd elkezdtük nézni a meccset. Azután kimentem a mosdóba és lemaradtam 3 gólról. A Zuram mindig kiabált, hogy gól, már megint, már megint, nem nagyon akartam elhinni, de mivel már eddig is minden egyes német gól után tűzijáték volt, meg petárdázás, meg kiabálás, és ezt most is hallottam, így kénytelen voltam elhinni. Minden egyes német gól után egy kisebb szilveszter volt, még itt is, akkor mi lehetett a belvárosban…

Közeledett a döntő, már fokozni nem lehetett a készülést, a gyereke már így is mezben jártak iskolába, a kocsikat ennél jobban már nem lehetett feldíszíteni, de még ekkor is érhetett meglepetés. A lányok hoztak egy papírt az iskolából, hogy hétfőn csak tízre kell beérni. Ha valaki azonban dolgozott és nem tudta ezt megoldani, akkor mehetett a gyerek nyolcra is, pár tanár bement és játszottak velük. Kisebbik gyorsan ki is jelentette, hogy szereti a focit. Nem csak a mi sulinkban lehetett tízre menni, ezt a döntést központilag hozták meg, a mellettünk lévő waldorf suliba is csak tízre mentek, hogy ki tudják magukat pihenni reggel, és többet tudjanak aludni a meccs után.

Nagyobbik minden áron szerette volna nézni a döntőt, le is telepedett a tv elé, de nagyjából a felénél elaludt, előtte azonban megállapította, hogy az, hogy Schweinsteiger az vicces, mert Schwein, az vicces! Kisebbik rémülten kérdezte, hogy akkor most neki is muszáj-e nézni, de megnyugtattuk, hogy ő nyugodtan nézheti a Barbies mesét a szobájában. Így is tett. A lányaim szerint egyébként a foci kemény és durva sport. Kisebbik szerint túl sokat kell futni, nagyobbik meg nem érti, hogy miért rúgják fel annyiszor egymást a játékosok. A meccs végén próbáltam nagyobbikat felébreszteni, hogy örülhessen kicsit, de képtelenség volt, pedig most nem egy kisebb szilveszter zajlott, hanem egy komolyabb.

Mindenki üvöltözött, petárdázott, ment a tűzijáték, énekeltek. Elég jó ötlet volt, hogy másnap csak tízre kellett menni, mert nagyjából kilenc körül bírtam összeszedni nagyobbikat. Elkísértem őket a boltig, akivel találkoztunk, szinte minden gyerek focimezben volt, de legalábbis valamilyen fekete-piros-arany díszítés volt rajtuk.

Az erkélyekről, autókról lassan kopnak a díszek, de olyan nagyon senki sem igyekszik levenni ezeket.

Ezt a dalt nem tudom hányszor hallottam a rádióban, mindig aktualizálva, természetesen az előző meccshez. Egész megszerettem.

Próbáltam pár képet készíteni, de nagyon nem adja vissza, hogy mennyire a fociról szólt az utóbbi időszak.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

Az első focimeccs

Kicsit  úgy hangzik a cím, mintha lett volna második focimeccs is, de az igazság az, hogy nem voltunk másik meccsen. Még.

De kezdem az elején. A városnak van szuper focicsapata, női és férfi is. Időnként ellepik a várost a zöld pólós szurkolók, és egyébként is mindenhol belebotlik az ember egy olyan üzletbe ahol mezeket, sálakat, gyerek- és felnőttruhákat, kulacsot, bögrét, cumit, fogkefét, kenyérpirítót, füzetet, tolltartót, kispárnát, csokit, gumikacsát és még ki tudja mit árulnak amin a Wolfsburg logója rajta van. Az iskolában sok gyerek wolfsburgos mezben jár fociedzésre. Tehát igen nagyon kedveli a város ezt a sportágat.

Mindkét csapat eredményes, a női jelenleg eredményesebb. Ezek a csapatok a VFL Wolfsburg http://hu.wikipedia.org/wiki/VfL_Wolfsburg sportegyesület részei, sok más csapattal együtt. A sportegyesület elég nagy gondot fordít az utánpótlás nevelésre.

Egyik nap amikor mentem a lányokért kisebbik vigyorogva rohant felém, hogy képzeljem el, hogy bent volt az iskolában a Wolfsburg Farkas Wölfie (http://www.woelficlub.de/) és minden elsősnek hozott ajándékot. Minden gyerek kapott 3 hamburgerkupont és egy VFL Wolfsburgos karkötőt. Wölfie minden gyerekkel kezet fogott, és nagyon kedves volt.

Bevallom őszintén, hogy a karkötőt értettem, a kézfogást és a kedvességet is, csak a hamburger kupont nem. Kisebbik nagyon lelkes volt, hogy ő melyik hamburgert kéri, melyik lesz apáé, melyik nagyobbiké, és még anyának is jut, és ez milyen jó. Gonosz anya lévén rögtön lehűtöttem a gyereket, hogy nem valószínű, hogy elmennénk hamburgerezni. Amikor hazaértünk elkértem a kuponokat, hogy megnézhessem, hogy milyen hamburgerekről van szó, és amikor megfordítottam a kupont ezt találtam:

1053096_704517509562033_434018816_o

Hoppá! Ezek szerint focimeccsre megyünk. Igaz, hogy nem a Volkswagen Arenába megyünk, igaz, hogy nem a fiúkat fogjuk látni, de mégiscsak életünk első igazi focimeccse lesz! A két lány hihetetlenül lelkes lett, mondjuk szerintem az én gyerekeimnek nehéz lenne olyan programot mondani ami iránt nem lelkesednének. Ha egy hétvégén csak úgy vagyunk, akkor is kieszelnek valamit, ha mást nem tánc- vagy színielőadást nézhetünk végig az ő előadásukban.

Ettől kezdve nagyjából naponta ötször kérdezték meg, hogy mikor lesz már a meccs. Egy gond volt csak, hogy három jegyet kaptunk, és mi akárhogy számolom is négyen vagyunk. Nem gond, mondtam, hogy én önként és dalolva lemondok arról, hogy meccsre menjek, hogy miért arról már írtam korábban. https://editpuskas.wordpress.com/2013/08/22/mit-tudtam-en-wolfsburgrol/ A Zuram persze tiltakozott, hogy nem, nem ebből anya nem maradhat ki. Időközben az is kiderült, hogy a Zuram szülei jönnek hozzánk látogatóba, így teljesen egyértelmű volt, hogy akkor együtt megy az egész család. Szerencsére a Zuram kapott még a VFL boltban három jegyet, így semmi nem állt az utunkba.

Mama és Tata megérkeztek hozzánk, hogy velünk töltsenek pár napot, szétnézzenek a környéken. A focimeccs nézése elég jó programnak tűnt. Egy szép napsütése délutánon el is indultunk, hogy megnézzük, hogy veri el a Wolfsburg a Bayern Münchent. Persze kisebbik még az elején kijelentette, hogy ő inkább a Bayernnek szurkolna, mert attól, hogy Wolfsburgban lakik őt senki nem kötelezheti arra, hogy a Wolfsburgnak szurkoljon. Biztosítottam róla, hogy annak szurkol akinek csak akar, senki nem kényszeríti semmire. Mit bánom én, hogy kinek szurkol a gyerek.

Szépen bekészítettem egy hátizsákba némi innivalót és rágcsát, hogy valahogy túléljük a meccset. A bejáratnál szépen meg is állítottak, kinyitották a hátizsákomat, akkor láttam meg, hogy nem kevés üdítős palackot pakoltattak már ki a táskákból. Tilos ilyesmit bevinni. Mivel olyan sűrűn járok meccsre, én ezt nem tudtam. A francba! De kedvesek voltak a beengedő bácsik, mert ránéztek két szegény kis gyermekre, és azt mondták, hogy semmi probléma, a gyerekek miatt bevihetjük az inni- és ennivalót is.

Kicsit késtünk, mert nem találtunk közel parkolót, így a meccs már ment, de nem volt gond, hely volt bőven. A lányok rögtön átváltottak szurkoló üzemmódba, menet közben kisebbik is meggondolta magát, és mégiscsak inkább a Wolfsburgnak szurkolt. Különösen mikor elmondtuk neki, hogy egy magyar lány is játszik a csapatban. Otthon már eleve mind a két lány a wolfsburgos pólóját vette fel, hoztunk textilfilcet is, hogy ha esetleg úgy adódna, akkor gyűjtünk a pólókra aláírásokat.

Az első gólt a Bayern lőtte. A lányok nem értették, hogy ez mégis hogy lehetséges. Nagyon csalódottak voltak. Az nem lehet, hogy a Bayern nyerjen! Meg kell mondjam, hogy nem volt rossz a meccs, az embert magával ragadja a hangulat. Nagyon sok gyerek volt, hála Wölfinek. Igazi családi program. A szurkolók normálisan viselkedtek, nem volt mutogatás, vagy ilyesmi. A Bayern nagyjából 20 fős szurkolócsapata  simán elvegyült a Wolfsburg szurkolói között.

A félidőben, elindult a Wölfie, a kabalafarkas haverkodni a gyerekekkel. Mi nagyon közel ültünk a pályához, így Wölfie odajött hozzám, kezet fogott velem, integetett. Mire a lányaim összeszedték a bátorságot, hogy aláírást kérjenek a pólójukra Wölfie továbbállt, de semmi gond, majd lesz itt még farkas vadászat! Ezután elindult a másik kabala állat is a varjú. Zuram szerint sas, de esküszöm, hogy varjúnak nézett ki. Ő Paulie a német válogatott kabalája, és tényleg sas. Na pont ez is engem talált meg. Nem elégedett meg egy sima kézfogással, ááá dehogy. Leült mellém, átkarolt és jobbra balra dőlve “táncolni” kezdett a zene ritmusára, miközben a fejét is ingatta. Nem is lett volna ezzel semmi baj, csak iszonyat nagy volt a maszk a fején, és folyton lefejelt. Nem értettem, hogy miért pont én?! Aztán rájöttem! A Mama ült mellettem és ő integetett a kedves figuráknak, akik vették a lapot és odajöttek.

WP_20130907_003 970785_463449637086367_686772643_n 1174707_463449587086372_1997034658_n

A lányoknak persze ez nagyon tetszett, és itt már hamarabb összeszedték a bátorságukat és meglett az áhított aláírás a varjútól. Itt azért még elég gondban voltak, hogy hogyan is kellene ezt elmondani németül, de végül megoldódott.

A második félidőben szerencsére a Wolfsburg is rúgott egy gólt, és nem azért mert nekik szurkoltunk, de lényegesen több helyzetük volt, és sokkal többet volt náluk a labda. Volt les helyzet is, ahol is a Zuram magyarázhatta el az érdeklődő kisebbiknek, hogy mi is az a les. Még az is lehet, hogy megjegyezte, nem úgy, ahogy én gyerekkoromban. A győzelmet azonban nem sikerült kiharcolni, maradt a döntetlen a végéig.

Itt azonban még nem ért véget a program, mert a stadion mellett lévő füves területen Stadionfest volt. Volt színpad, meg zenekar, kiállították az eddig elnyert kupákat. A gyerekeknek különböző játékokat szerveztek. Természetesen lehetett venni sört meg sültkolbászt, és itt is árultak mezeket, kiegészítőket. A Mama segítségével megszerezték Wölfitől is az aláírást. Sajnos a mi textilfilcünk nem működött túl jól, és az első mosásnál kijött, de Wölfie a saját filcét használta, az a mai napig látszik.

A lányok nagyon lelkesek voltak. Amikor hazaértünk VFL Wolfsburg zászlót gyártottak, focilabdát rajzoltak. Mezeket akartak velünk vetetni. Egy biztos nem ez volt az utolsó meccs az életünkben, és be kell látnom, hogy egy focimeccs akár jó is lehet.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA OLYMPUS DIGITAL CAMERA OLYMPUS DIGITAL CAMERA OLYMPUS DIGITAL CAMERA OLYMPUS DIGITAL CAMERA OLYMPUS DIGITAL CAMERA