15 év

Ennyi idő után elég nehéz felvenni a  fonalat, hogy hol is tartottam, de szerencsére pont ma van a házassági évfordulónk, így némiképp könnyebb. Meg persze személyesebb. Gondoltam ezen alkalomból leírom a megismerkedésünk történetét, főként azért, hogy teljes legyen a családi napló, a lányok számára is. Rövid történet lesz.

Nos, 15 éve házasodtunk össze, de megismerkedésünk dátuma valamivel korábbra tehető, de ki számolja?

1999-ben ismerkedtünk meg, és habár ezt a mostani ismerőseink kétkedve fogadják, de egy squash pályán, merthogy akkoriban némiképp aktívabban sportoltunk, mint most. Na jó, akkoriban sportoltunk, most meg időnként úgy teszünk, mint ha.

Akkoriban a legjobb barátnőm, céges juttatásként kapott a főnökétől squash bérletet, melyhez edző is járt, de mivel nem akart egyedül menni, és amúgy is folyton mindent együtt csináltunk, így elhívott engem is. Nem utasíthattam vissza, így hetente eljártunk a squash pályára tanulni, a nem titkolt célunk azonban mindenképp az volt, hogy ismerkedjünk. Mindketten függetlenek voltunk, és azt gondoltuk, hogy a pályára bizonyosan jó pasik járnak, ha meg nem, hát a sport sem árthat. Előbbi feltevésünk annyiban hibásnak bizonyult, hogy lehetetlenség volt ismerkedni, vagy mi voltunk bénák.

Elsőre egy fiatal csaj tanított bennünket a squash fogásaira, és habár egy darab pasi nem volt a láthatáron a squash tetszett, így eljártunk rendszeresen. A klubban természetesen mindenki köszönt mindenkinek. Egyik edzés végén épp a recepciós pultnál vettem fel az öltöző kulcsomat, amikor is közeledett egy fiatalember, én szépen köszöntem, ő meg odalépett a recepcióshoz és kért egy új labdát, mivel ami a kezében volt azt szétverte, dehogy köszönt vissza.

Bunkó – gondoltam magamban, és ennyiben is maradtunk. Ezután egy héttel az edzőcsaj közölte, hogy nem tud bennünket tovább tanítani, mivel nem jó a beosztás neki, de van helyette Csabi, aki nagyon szívesen folytatná az oktatásunkat. Miért is ne, persze. Következő alkalommal érkezett Csabi, aki nagyon kedves volt, és jó oktató is, de lehetetlenség volt komolyan venni. Nagyjából három hét múlva nem tudott eljönni az oktatásra, de az óra végén felhívott bennünket telefonon, mármint engem és a barátnőmet, hogy rém sajnálja, de beteg. Azonban szeretne kárpótolni bennünket, jövő héten meghívna bennünket egy italra. Mit veszíthetünk? Legyen. Lebeszéltük, hogy eljön értünk egy haverjával, és majd lemegyünk valahova bulizni, de előtte igyunk meg valamit. Jó. Legyen így.

Remekül indult az este, késtek, de azért csak sikerült odaérni a megbeszélt helyre, ami anyuék lakása volt, mivelhogy ott laktam. A barátnőm már hamarabb odajött, így egyszerre tudtak felvenni bennünket.

Meglepetés 1: nem két srác ült a kocsiban, hanem három, mivel az elhívott havernál nála volt az unokatesója, és nem hagyhatta otthon.

Meglepetés 2: a bunkó visszanemköszönő volt a sofőr.

Remek estének néztünk elébe, már itt visszafordultam volna, de Csabi ezt nem érdemelte meg. A rá való tekintettel halkan megbeszéltük a barátnőmmel, hogy megiszunk valamit a fiúkkal, aztán lerázzuk őket, legkésőbb a SZOTE-ban.

Életem egyik legkínosabb estéje következett. Megtudtuk a visszanemköszönő nevét: Norbi, és az az elhatározás született, hogy menjünk fel az ő lakására, és igyunk valamit ott, így is lett. Nézzük addig a Heti Hetest, az vicces. Nem volt az. Ültünk a lakásban, nem igazán ittunk semmit, nem volt közös témánk, Csabi próbálkozott a társalgással, de az sem ment, ezért jóformán csak ő beszélt, majd közölte, hogy éhes. Norbi hűtőjében volt egy üveg lekvár, azt úgy magában elkezdte kikanalazni az üvegből. Baromira nem akartak telni a percek. Mindenki annyival jobban szeretett volna máshol lenni. Ezt egyedül csak Csabi nem érzékelte, lehet nekünk is kellett volna enni a lekvárból, vagy nem tudom.  Norbi unokatesója konkrétan elaludt egy széken.

Azután megtört a jég, barátnőm elment a mosdóba, és egyszer csak Norbinak feltűnt, hogy már baromi régen ott van, majd eszébe jutott, hogy nem jó a tartály és nem olyan egyszerű a WC-t lehúzni. Barátnőm bajlódott egy darabig, mire megkapta az információt, hogy a tartályt meg kell kocogtatni. Na, ezen már végre tudtunk röhögni. És igen, komolyan ez volt az egyetlen vicces ami történt. Norbinak volt egy plüss Garfieldja, amit kínomban a vállamra tettem, ő meg közölte, hogy de szeretne ő a macska helyében lenni. Hogy egyértelművé tegyem a helyzetet, a macskát leraktam a kanapéra, jó messzire magamtól. Azon tervünkről még nem tettünk le, hogy amint belépünk a szórakozóhelyre ejtjük a fiúkat, és lépünk.

Végre eljött a pillanat, irány a SZOTE. A fiúk azonban egyáltalán nem akartak bennünket hagyni lelépni, így táncoltak velünk. Valahogy úgy alakult, hogy Norbi állt mellettem, és egész jókat beszélgettünk, már nem is gondoltam, hogy bunkó, és már lelépni sem akartam, de ekkor az unokatesója, aki elaludt a széken, ennek ellenére mégis velünk jött, közölte, hogy fáradt és haza akar menni. Norbi mondta, hogy hazaviszi a srácot, majd visszajön, nehogy eltűnjek, várjam meg. Aha, persze, el is hittem, ja nem.

Itt már tudtam, hogy a fiúk sokkal fondorlatosabbak, mint mi, végül mégiscsak ők léptek le, igen, igen rafinált módon. Barátnőmmel röhögtünk is magunkon, de sebaj, tele van SZOTE ismerősökkel, bulizzunk tovább.

Nem várt fordulat volt, amikor Norbi visszatért, én  mondtam, hogy nem hittem benne, hogy még látom valaha, ő meg mondta, hogy amit ő mond, az úgy van. Ezután még buliztunk kicsit, majd hazavitt bennünket. A kocsiban udvariasan a kezembe nyomta a névjegykártyáját, és megkérdezte, hogy másnap felhívhat-e esetleg. Felhívhatott. Telefonon meg is beszéltük az első randinkat.

Találkoztunk, elég hosszú randi volt, pláne ahhoz képest, hogy november elseje volt, rettenetes hideg, és a városban mászkáltunk, órákon keresztül. Az első randin kijelentette, hogy ő 30 éves korára apa lesz, a fiát Eriknek fogják hívni. Én meg csak néztem, hogy mégis mi közöm van nekem ehhez, de tiszteltem, hogy vannak tervei. Én csak addig jutottam el a tervezésben, hogy, izé… ááá nem, nem voltak terveim. A randi végén én közöltem, hogy szerintem annyira különbözünk egymástól, hogy hagyjuk ezt az egészet semmi értelme, erre ő csak annyit mondott, hogy szerinte meg az ellentétek vonzzák egymást és találkozzunk két nap múlva.

Ma pedig a 15. házassági évfordulónk van.

Utólag Norbi elmesélte, hogy Csabi rengeteget szervezkedett azon, hogy ő lehessen a squash oktatónk, valamint Csabi Norbitól kért tanácsot, hogy hogy a manóba hívhatná el a barátnőmet randira, mert mégiscsak ketten vagyunk, és valamiért azt gondolta, hogy megbántódnék, ebből egyenesen következett, hogy Norbi bele lett rángatva a sztoriba, amihez semmi kedve nem volt. Az ő squash órája a miénk után következett közvetlenül, de állítja, hogy a rém kínos este előtte még soha nem látott a klubban. Tehát nem azért nem köszönt mert illetlen, csupán azért mert láthatatlan voltam.

Apró megjegyzés: Norbi szereti mindenkinek azt mondani, hogy én kértem meg az ő kezét, én ezt mindig ráhagyom, de nem igaz. Volt lánykérés, ő kérte meg a kezem 2002-ben a szülinapomon, bármit is állít.

Reklámok

Moin, moin

A hétvégén ismét kirándultunk egyet. Pár hete feltette a kérdést a Zuram, hogy mit szólnék hozzá, ha elmennénk megnézni a Kieler Wochet. Ez csak azért kérdés, mert én soha nem vagyok utazás ellen, de ha vitorlás eseményekről van szó, akkor elég óvatos vagyok, mert az is szempont, hogy a nem vitorlázó gyerekünket is lefoglaljuk valahogy. Ez egy egy héten keresztül tartó esemény sorozat Kielben, melynek része jó néhány vitorlásverseny is, és persze az a hajóosztály is érintett, melyben nagyobbik jövőre már versenyezni szeretne, talán már idén is, és ha megy, akkor a következő évben, már nem mint nézők vennénk részt a Kieler Wochen.

Az esemény azonban nem csak a vitorlásokról szól. A város több pontján vannak rendezvények, színpadok, koncertek. Nos, szabadság híján, no meg mivel itt még iskola van, csak egy hétvégére tudtunk elmenni. Természetesen megint kicsit elkéstünk a szállásfoglalással, Kielben már nem találtunk megfizethető áru, vagy legalábbis számunkra megfizethető kategóriájú szállást, ez azonban nem törte le a lelkesedésünket. Pici pénzért találtunk egy apartmant Goosefeldben, ami Eckernförde mellett van, Eckernförde pedig mindössze 25 km-re található Kieltől. Eckernfördéről már olvastam korábban, méghozzá azon apropóból, hogy az Eurovízió 2018-as indulója ott született.

Már nagyon régóta minden évben figyelemmel kísérem az Eurovíziót, most már a német dalt is figyelve, és az utóbbi években Németország nem szerepelt valami fényesen. Idén azonban valahogy nem kötötte le a figyelmem a német dalválasztás, meg úgy összességében az egész felhajtás, de miután a döntőben hallottam a dalt, rájöttem, hogy ezt bizony ismerem, mivel állandóan játszották a rádiók, és az Eurovíziótól függetlenül tetszett. Ott akkor talán, már nem emlékszem pontosan volt egy riport a fiatalemberrel, vagy csak mondták, hogy valahonnan északról származik, és kíváncsiságból utánanéztem, hogy honnan. Innen tudtam, hogy Eckernförde létezik egyáltalán. Megnéztem a térképen, hogy hol van, és nagyon tetszett, de nem gondoltam, hogy valaha ellátogatunk ide.

Pénteken munka után indultunk, felkészülve arra, hogy az út hosszú lesz, mivel Hamburgon keresztül vezet. Igazunk is lett, Hamburg és környéke, hát na, kell türelem, különösen az Elbtunnel miatt. Állandóan javítanak, felújítanak, amire szükség is van, csak ne kelljen sűrűn arra mennünk. Innen tőlünk lehet autópályán is menni, de az alsó utakat is lehet választani. Autópályán folyton dugó, az A2-esen mindennaposak a balesetek, teljes útzárak, fogalmazzunk úgy, hogy a Berlin-Hannover autópálya túlterhelt kicsit, napi szinten foglalkozik vele a sajtó, hogy mit lehetne tenni annak érdekében, hogy csökkentsék a balesetek számát. Hannovernél kell elkanyarodni Hamburg felé, de ezen az autópályán sem jobb a helyzet, itt a folytonos felújítás miatt nem lehet haladni. Megoldás lehetne, ha végre megépülne a 39-es, illetve folytatnák Hamburgig, de ez még a jövő.

Az autóban szerencsére van carnet, ami az aktuális közlekedési információk alapján menet közben is állandóan újraszámolja, hogy merre érdemes menni. A carnet szerint nem volt járható opció az autópálya, így  a km-ben rövidebb, ám időben hosszabb utat javasolta, de időben ez csak akkor hosszabb, ha az autópálya járható. Én személy szerint jobban szeretem az alsó utat, legalább van mit nézni, mondjuk figyelni is kell, mert rengeteg telepített traffipax van, nem mintha gyorsan mennénk. Közel egy órával volt hosszabb az út, mint eredetileg számolta a navi, de nem siettünk sehova.

Gyorsan megtaláltuk az apartmant, ami a maga egyszerűségében is megfelelő volt. Egy hiba volt nem volt sütő, így hiába készültem félkész zsemlével, nem tudtam hol megsütni a reggelihez, de ennél nagyobb bajunk ne legyen. A folyosót kitömött állatok díszítették, és mit mondjak én nem kedvelem a kitömött állatokat, de később a városban is tapasztaltuk, hogy arrafelé bizonyosan kedvelik őket, mert pár kirakatot is azzal dekoráltak. Az apartman igazi falusi környezetben feküdt, ahol a tulajok házi tojást árultak, és habár a tyúkokat nem láttam, a kakast hallottam kukorékolni, szerencsére csak reggel 8 után. Kisebbik találóan megjegyezte, hogy ahol kakas van, ott tyúknak is kell lenni.

Pont ezen a szép pénteki napon volt a Zuram szülinapja. Mivel tudtam, hogy nem lesz idő este a szokásos ünneplésünkhöz, ami annyit tesz, hogy torta, pezsgő, gyerekpezsgő, éneklés, köszöntés, így már reggel megleptük őt. Mire kijött  a hálószobából már megterítettünk, és tortát reggeliztünk, a korai időpontra való tekintettel csak gyerekpezsgővel. Viszont megérkezés után nem akartunk az apartmanban üldögélni, így gyorsan visszaültünk a kocsiba és irány Eckernförde. Kielbe csak másnap terveztünk bemenni. Olyan nincs, hogy tengerpart van a közelünkben és nem nézzük meg.

Leparkoltunk, majd le is sétáltunk a tengerpartra, ami ahogy mindig, számunkra fantasztikus. Nincs az a tengerpart, ami számunkra csalódást okozna, vagy legalábbis eddig még nem találtunk olyat. Kis játék, nézelődés után elindultunk a sétányon, hogy vacsorázzunk valahol. Ott helyben rögtön lett volna egy görög étterem, de ahhoz nem volt kedvünk. Nagyon jól tettük, hogy továbbmentünk. Egyrészt a sétány nagyon barátságos, szép, és biztos vagyok benne, hogy nagyon jól lehet pihenni, ott valamelyik szállodában, közvetlen a parton. Mentünk tovább és megtaláltuk a kikötőt, amiről azért lehetett tudni, hogy ott van, mivel ki volt írva, azt viszont nem tudtuk, hogy itt is van egy regatta. Aalregatta. Ez amolyan nagyhajós verseny volt, és ennek örömére volt színpad, meg bratwurst, halas, palacsintás, és természetesen sör. Meg is van, itt fogunk vacsorázni. Hiába esteledett már, a nap sütött, fantasztikus idő volt. Nem az a nagyon meleg, amiben pár hétig részünk volt, de éppen tökéletes.

A lányok első körben egy rákos szendvicset választottak, mi pedig egy-egy korsó sört, ki-ki vérmérséklete szerint nagyobbat, kisebbet. Nem volt olyan sok ember, viszont nagyon jó volt a hangulat, a színpadon egy zenekar játszott, nagyjából négyen csápoltak a színpad előtt, a többiek kicsit távolabbról hallgatták.

Mi továbbsétáltunk megnéztük a bazárt, a kicsiknek szánt forgókat, a kikötőt, no meg kinéztünk egy szimpatikus éttermet, mely a Montenegro névre hallgatott, és eldöntöttük, hogy másnap ott fogunk vacsorázni.

Visszafelé megálltunk még egy sörre, bratwurstra. A lányok pedig egy palacsintára. Eddigi északi kirándulásaink során nem tapasztaltuk, hogy az itteni emberek ennyire kedvesek, közvetlenek lennének, de most valahogy mindenkinek jó kedve volt. Kisebbiktől például az almaléért kétszer is kevesebb pénzt kért az eladó, mint ami ki volt írva, és beszélgetett, viccelődött. Másnap és harmadnap is csak jó tapasztalataink voltak.

Az, hogy itt Moin-nal köszönnek, az természetes. Itt Wolfsburgban is előfordul, de nagyon ritkán. Nagyobbik köszön valamiért állandóan Moinnal. A Moin nagyjából annyit tesz, hogy szia, jó napot, reggelt, estét, tehát bármelyik napszakban lehet használni. A Zuramnak mesélték a kollégái, hogy elég csak egy Moin, nem kell Moin, Moin, habár errefelé mindenki duplázza. Az észak németeknek is van saját nyelvük, Plattdeutsch, ami annyit is jelent, hogy északnémet. Kb. egy szót nem értenék belőle a Moinon kívül. Az északnémetek legendásan kevés szóval igyekeznek kifejezni magukat, és pont ezért nem kell Moin Moin, elég csak a Moin, mert ha egy északnémet úgy köszön neked, hogy Moin Moin, az már egyfajta csúfolódás, hogy te bizony nem vagy északnémet és túl sokat beszélsz. Nem tudom, valójában így van-e, de a Zuramnak van néhány északnémet kollégája, és ők mondták.

Egyébként a lányoknak a gimiben külön szakkör volt erre, ahol lehetett Plattdeutschot tanulni, valószínű nem volt túl sok érdeklődő, mivel idén már nem indult el a szakkör, pedig szerintem biztos érdekes, a lányokat sajnos nem sikerült rábeszélni, állításuk szerint nekik elég a normál német, a spanyol és az angol.

Eckernförde nekem nagyon tetszik. A wikin nincs túl sok info a városról, de a szálláson volt egy tájékoztató füzet, melyből kiderült, hogy elég komoly turisztikai központ, egész évben vannak programok, és a lányok már ki is nézték, hogy miért kell ősszel visszamennünk. A tájékoztató szerint a város viking település volt, a nevét pedig a mókusokról kapta, mert az Eckern a dán mókus szóra eredeztethető vissza. Nos, az Ecker németül makkot jelent, dánul pedig a mókus egern, a Förde pedig öböl,  innentől mindenki döntse el. De a mókus szereti a makkot, tehát lehet, hogy úgy értették, hogy sok a mókus meg a makk is. Az biztos, hogy a város címerében egy mókus található.

Visszasétáltunk az autóhoz, majd alvás, mert másnap korán szerettünk volna indulni Kielbe.

Elveszett, megkerült

Ha valakinek gyerekei vannak, vagy nincsenek, csak ő van, tudja, hogy olykor eltűnnek dolgok. Néhány elveszett holmiról írtam már korábban. Példának okáért a gimi elkezdésekor rejtélyesen eltűnt kajajegy, valamint a buszon hagyott kabát esetéről, vagy a suliban eltűnt, majd megkerült kardigánról.

Mindhárom meglett később. A kabát ugye még másnap, mert leadták a talált tárgyak osztályán, és némi telefon, időpontegyeztetés, kabát megtekintés, majd kiválasztás utána a kabát hazakerült. A kardigán is egy fél év múlva a suliban, a talált tárgyak között, mondjuk addigra pont kinőtte az érintett gyerek, de mindegy, akkor is meglett. A kajajegy is előkerült, majd két évvel később, amikor cseréltük nagyobbik íróasztalát, a régi íróasztal lába alá csúszott be, és ott lakott, egészen addig, amíg arrébb nem toltam az asztalt. Tehát a gyerek otthon hagyta el. Persze ezt a kajajegyet már nem lehetett felhasználni, de akkor kapott helyette másikat.

Amiről nem meséltem, ha jól emlékszem, az kisebbik kabátja. Ha mégis írtam már, akkor most ismétlem önmagam. Ráfoghatnám a gyerekre, de valójában ezt a kabátot én hagytam el. Uszodába vittem edzésre kisebbiket, aki nálam hagyta a farmerdzsekijét, mondván nem viszi be az öltözőbe, mert véletlen otthagyja, nem hagyta ott, de én  szépen otthagytam egy szék támlájára akasztva. Sebaj, úgyis járunk az uszodába hetente legalább kétszer, majd rákérdezünk. Így is lett. Ki kellett töltenünk egy papírt, megadni egy telefonszámot, ahol értesíthetnek bennünket, ha a leírásnak megfelelő holmit találnak. Én egyébként úgy képzelném, hogy van az uszodában egy doboz, tároló, helyiség, akármi, ahová a megtalált holmikat teszik, majd amikor valaki érdeklődik, akkor az információs pultánl szolgálatot teljesítő alkalmazott megnézi, hogy talál-e valami hasonlót. Nem, ez túl bonyolult. Az ember kitölt egy cetlit, leírást ad az eltűnt holmiról, majd várja a telefont, amiben értesítik, hogy találtak valamit, ami az, vagy nem, majd be kell menni és megnézni, és ha az, akkor már lehet is vinni.

Az uszodából jó két hét múlva telefonáltak is, hogy van ott egy olyan dzseki, amit mi keresünk. Az elkóborolt dzseki farmerből volt, halvány narancssárgára színű, és az a mindig menő átgombolós, jelen esetben átcipzárolós fazon. Kisebbik nagyon rég vágyott egy ilyenre, csak bőrből, némi szegeccsel, azonban a szülei nem óhajtottak kiadni annyi pénzt egy dzsekire amennyit kisebbik adott volna ki, így a gyermek anyukája a gyermek megkérdezése nélkül vett egy dzsekit, mert szerinte az tök jó. A gyerek hordta is, és nagyon kevésszer emlegette fel, hogy amúgy a bőr az igazi, bár ő kedvelte volna a műbőrt is, csak ne narancsszínű farmer legyen, mert és ez egy fontos szempont az osztályban a barátnőknek bezzeg bőr/műbőr van.

Nem tudom, hogy kisebbik valójában örült-e annak, hogy elhagytam a kabátját, de többször megemlítette, hogy neki azért kéne egy ilyen tavaszi jellegű, mert ami van, az meleg, nem szép, kinőtte, jajj de szorít a vállánál, nem is fekete, nem is bőr, nem is az a fazon, meg amúgy se ő hagyta el, de nem jött be a számítása, mert jött a telefon az uszodából. Eltelt két vagy három hét, de meglett. Megálltunk az uszi előtt, de mivel nem volt hely a parkolóban így egy kicsit a tilosban álltunk meg, a Zuram közölte, hogy ők bemennek a kabátért, én meg maradjak a kocsiban, ha valaki fájlalja, hogy ott állunk, guruljak tovább. Jó.

Kisvártatva apukája és a gyerek kijöttek az usziból, dzseki sehol. Muszáj voltam megkérdezni, hogy mégis mi történt, mire gyerek közölte, hogy az nem az a kabát volt, mert olyan volt, de nem stimmelt a márkája, mert a gyerek szerint neki erstingses volt neki, az uszodai viszont céundás volt. Amúgy pont olyan volt, de hát akkor se stimmelt. Itt már éreztem, hogy a szokottnál mérgesebb kezdek lenni. Mondtam, hogy egyébként céundás volt a kabátja, tehát az a kabát, az a kabát volt. A Zuram mondta, hogy ő mánpedig nem megy vissza, belőle ne csináljunk bolondot, mert hogy néz az ki, hogy visszamegy, és azt mondja, hogy az az a kabát, csak a gyerek nem tudja mit hord, és az apja se. A gyerek zseni, mert kapott egy új dzsekit, olyat, amilyet szeretett volna, igaz nem bőrt, és nem oly drágát, de ez tetszett neki.

Oh, hát itt még nincs vége a történetnek. 3 hét múlva ismét telefonáltak az uszodából, hogy mikor megyünk végre a kabátért, mert megvan. Ezt mi tudtuk, hogy megvan, csak mégse volt meg, illetve igen, de nem úgy, és mi már lemondtunk arról a dzsekiről. Mondtam a gyereknek , hogy a következő edzésnél odamegy, elkéri a kabátot, és tök mindegy milyen a kabát, ha nem az övé akkor is hozza el. Persze tudtam, hogy az övé, de nem mertem arra hagyatkozni, hogy ő mit hisz, még akkor se, ha már a vágyott kabátot megkapta. Két nappal később a nem szeretett dzseki is hazakerült, amit egyébként sokkal többször hord, mint a feketét, de ez nem is fontos.

Az uszoda nagyon jó terep a dolgok elveszítésére, mert nagyobbik a nyakláncát hagyta ott. A menet ugyanaz, papír kitölt, személyleírást ad, telefont vár. Sajnos azonban ebben az esetben nem jött telefon, és hiába érdeklődtünk többször is a nyaklánc nem került elő.

A következő elhagyás is nagyobbik nevéhez köthető, aki a buszbérletét hagyta el, nem tudja hol. Több verziója is volt, hogy hol hagyta el, és a nap végére már teljesen biztos volt benne, hogy az iskolában. A buszbérletet a várostól kapják a gyerekek, amennyiben 2 km-nél messzebb laknak az iskolától. A bérlet névre szóló, fényképes, csak tanítási időben érvényes, és bizonyos esetekben diákigazolványként is szolgál, mert egyébként itt olyat nem adnak, viszont a moziban a diákjegyhez elfogadják, már ha kérik, nem szokták. Nem tudom mi van azokkal a gyerekekkel, akik nem laknak elég messze a sulitól, de ők is biztos megoldják valahogy, mind az iskolába járást, mind pedig a mozizást.  Nagyobbik teljesen biztos volt benne, hogy a suliban maradt a bérlete, és abban is, hogy biztosan meglesz, mert biztos leadták a portásnál. Nem tudom, hogy saját magát győzködte, vagy inkább engem.  Másnap adtam buszjegyre pénzt, és megbeszéltük, hogy ha esetleg még sincs meg a bérlet, akkor délután bemegyünk a közlekedési társaság irodájába és intézzük a pótlást. Nagyobbik szerencséjére, a bérletet tényleg leadták a portásnál az iskolában, vissza is kapta, nem kellett menni intézni semmit.

Csak, hogy kisebbik se maradjon ki a sorból 1 hónap múlva ő is elhagyta a bérletét, és természetesen a nap végére ő is teljesen biztos volt benne, hogy az iskolában hagyta és másnap ott lesz a bérlet a portásnál. Hiszen nagyobbik esetében is így volt, így lesz vele is. Azonban a bérlet nem volt ott, mivel aznap délután nem tudtunk már tenni semmit, így másnapra megbeszéltük, hogy bemegyünk az irodába és ott is rákérdezünk, mielőtt intéznénk a pótlást, mivel kisebbik barátnője mesélte, hogy az övé is ott lett meg, már kétszer, így gyermekem igen nagy reményekkel lépett be az iroda ajtaján. Bementünk az irodába, ahol az ügyintéző hölgy csak a gyerek nevét kérdezte meg, majd egy nagy kupacból, nagyjából 40 db bérlet  közül kiválasztotta kisebbikét és visszaadta. Kisebbik nem kicsit könnyebbült meg, nevelési jelleggel nem árultam el neki, hogy 15 EUR-ért lehet pótolni a bérletet, ő azt hitte, hogy minden hónapban újat kell majd venni, az ő zsebpénzének rovására, arról nem is beszélve, hogy a bérlet az Angliában vásárolt Harry Potteres bérlettartóban volt, ami pótolhatatlan, mert mostanában nem tervezünk Londonba menni. Hazáig hallottam potyogni a köveket a szívéről.

Egyébként azt gondolná az ember, hogy kisebbik némiképp összeszedettebb gyerek, mint a nővére, hisz a nővérét állandóan emlékeztetni kell mindenre, de talán éppen ezért nem hagy el annyi mindent, mert neki mindig szólunk, kisebbiknek azonban nem, mert ő sokkal körültekintőbb, és jobban figyel a környezetére, ezen kívül valami hihetetlen módon szabálykövető, és szabály betartató, ez utóbbi tulajdonsága többször bosszantó, mint nem. Még nincs 12 éves, de már saját szabályokat alkot, például ha várost nézünk, akkor nem mindegy, hogy ki hol áll, ki ki mellett megy, mekkora távolságot tart, milyen gyorsan sétál, és hogy milyen időközönként néz hátra, hogy a többiek mennyire vannak lemaradva. Az apja szerint tiszta anyja, de ez nem teljesen igaz, mert nekem teljesen más rigolyáim vannak.

Egyik délután kisebbik hívott kétségbeesetten, hogy ő borzasztó nagy hülyeséget csinált, és segítsek, mindezt zokogva. “Anya! Kéhérlehek segíts rahajtam!” Hirtelen azt hittem, hogy megsérült, kórházban van, balesetet okozott, elütötték, eltört, elveszett, lecsukták, bezárták a suliba, leesett a lába, keze, és még egy csomó dologra gondoltam egyszerre de nem, nem találtam ki, a trombitáját hagyta a buszmegállóban. Pontosan emlékezett rá, hogy hol hagyta. Szuper. Az fontos. Mondtam, hogy ne essen kétségbe, az most nem segít, sétáljon be az irodába jelentse be, az elhagyást, majd jöjjön haza. Sajnos nem adták le sehol a trombitát, és a gyerek valami hihetetlen állapotban volt, nem bírta abbahagyni a sírást, de egy barátnője támogatta, és nem ment haza, inkább kisebbiket kísérgette, hogy ne legyen egyedül. Persze ezt kisebbik mesélte, de őt ismerve, elég sok a túlzó drámai elem a történetben. Az igaz, hogy megijedt. Ehhez hozzá tartozik, hogy pontosan tudja, hogy mennyibe kerül egy trombita, valamint minden hangszert tanulónak elmesélik azt a rémtörténetet, hogy az egyik gyerek egyszer az állomáson hagyta a hangszerét, amit bombának hittek, kivonult a rendőrség, tűzoltók, és mindezt a szülőknek kellett kifizetni, 8000 EUR értékben. Gyerek már fejben kiszámolta, hogy ő egész életében nem kap annyi zsebpénzt, hogy ezt törlessze, vagy akár csak a trombita árát.

Időközben kisebbik osztálytársának anyukája felhívta a Zuramat, hogy ott van náluk a trombita, mivel kisebbik az osztálytársával, egy  fiúval együtt várta a buszt, és feltűnt a srácnak, hogy ott maradt a trombita, és hogy nehogy baj legyen, hazavitte. Egyébként 1,5 hónapja kisebbik vitte vissza ugyanezen fiú trombitáját a suliba, mert akkor a fiú hagyta a buszmegállóban, de kisebbik nem akart hazacipelni, ezért visszavitte a suliba. Ennek a fiúnak a nővére egy osztályba jár nagyobbikkal, és ő is szólt nagyobbiknak, hogy náluk van a trombita, nem kell megijedni. A Zuram gyorsan felhívta kisebbiket, aki megnyugodhatott, egyébként mindössze 30 perc izgulásról beszélünk, kisebbik még a buszon ült hazafelé, miközben a Zuram hívta. Mire hazaért már ki is derült, hogy semmi baj nincs, de azért amint rám nézett, elkezdett újra sírni. Megbeszéltük, hogy van ilyen, nyugodjon meg, és ne ostorozza magát, csak legközelebb figyeljen, sem a dráma, sem a sírás nem segít.  Mondta, hogy soha az életében nem fogja a trombitáját elhagyni. Reméljük.

Egyébként rengeteg az elhagyott dolog, a városban rendszeresen van árverés, ahol licitálni lehet a talált tárgyakra, telefon, óra, ékszer, bicikli. Pár hete például az állomásnál rég otthagyott bicikliket távolították el, de elég jellemző, hogy, ha valakinek nem kell a bringája, akkor nemes egyszerűséggel otthagyja egy bokorban, vagy egy ház előtt, azután viszont elég nehéz találni valakit, aki elviszi a biciklit, és kínlódhat vele az, akinek a háza előtt hagyták, vagy aki megtalálta.

Ha a mérleget nézzük, elég jól állunk, mert csak egy nyaklánc nem került elő, minden más igen. Remélem, egy darabig nem is kell keresnünk semmit.

 

Kezdődik!

Ma kezdődik a Labdarúgó-világbajnokság. Nem hiszem, hogy több meccset néznék meg, mint mondjuk négy éve, de ez mindegy is.

Boltokban jártamban-keltemben azonban folyamatosan szembejön a foci mánia, és nem hagyhattam ki, hogy néhány terméket le ne fotózzak. Egyértelműen vannak kedvenceim, de nem árulom el melyek azok, mindenki válasszon magának!

Minden, de tényleg minden schwarz-rot-gold-ban pompázik. Nézzük.

Íme az ital részleg, némi rágcsálnivalóval.

Következzék a háztartási kisgép részleg, ahol megjegyezném, hogy az akciós porszívó mellé volt kirakva vasaló is, de abból nem készítettek limitált kiadást a vb-re. Komolyan nem is értem miért, egyrészt senki nem fog meccs közben porszívózni, már ha érdekli a meccs, de vasalni simán lehetne.

dav

A pékek is kitettek magukért, és habár pékségbe nem mentem be fotózni, a sima hiperekben is találhatunk kedvünkre való dolgokat. Hamburger zsemle három színben, vagy focilabda mintás kenyér, van zsemle is egyébként.

Természetesen rágcsálnivalóban sincs hiány, és chipseket nem is fényképeztem.

A tejtermékek sem maradhatnak ki, teljesen mindegy, hogy sajt, vagy joghurt, minden vb rajongó talál kedvére valót. Akad főtt tojás is a szurkolóknak.

A gyorsan elkészíthető ételek is gyorsabban elkészülnek, ha a vb-vel adják el őket. Felhívnám a figyelmet a Mannschafts Topf Gulaschsuppéra. Van még tészta, és természetesen az elmaradhatatlan szószok.

Van kínálat bőven ruhaneműből, kiegészítőkből, semmi nem maradhat ki.

A végére hagytam:

Mindössze két üzletben jártam tegnap, ha bemennék a városba biztos, hogy tudnám még további érdekességekkel növelni a gyűjteményt, de tulajdonképpen az Ausputzer önmagában is megállná a helyét.

Bicikli, bicikli

A mi családunkat nem lehet azzal vádolni, hogy túl sokat biciklizik, vagy azzal, hogy állandóan biciklizni szeretne, egyáltalán nem, de mostanában kicsit változtak ezzel kapcsolatban a dolgok.

Egyik nap kisebbik úgy érkezett haza az iskolából, hogy márpedig biciklizni kell, mert van valamilyen verseny az iskolák között, hogy ki mennyit biciklizik. Arról nem volt információja, és jelenleg sincs, hogy meddig tart a verseny, de ez nem is lényeges. Akkoriban még egyáltalán nem volt jó idő, sőt még havazott is, így teljes lelki nyugalommal jegeltük a témát, mondván, ilyen időben, meg egyébként is, meg messze lakunk, meg nehogymá, meg majd leizzad, megfázik, hogy cipeli a táskát, trombitát, elütik, elesik, összetöri magát meg ilyesmi. Rengeteg ellenérvünk volt azzal kapcsolatban, hogy biciklivel járjon kisebbik iskolába. Az ellen nem volt kifogásunk, hogy szülői felügyelettel járjon hétvégén biciklizni, mivel hetente egyszer kell bediktálni, hogy ki hány km-t ment előző héten. Nem, senki nem ellenőrzi a bediktált adatok valóságtartalmát, de kisebbik kijelentette, hogy ő nem fog hazudni, csak valós tényleg letekert km-t hajlandó mondani, és soha nem is biztatnánk csalásra. A verseny határozott célja, hogy rávegye a gyerekeket, hogy biciklivel járjanak iskolába, autó vagy busz helyett.

A jó időhöz azonban ragaszkodtunk, el is érkezett a jó idő. El is múlt, de ez nem is annyira érdekes, az már azonban igen, hogy kisebbik barátnője nálunk aludt egy nyugodt hétvégén, és elmentek játszótérre, játszani, nem biciklivel. 20 perc múlva vissza is érkeztek, mert kisebbik a játszótérre menet rohant, és megcsúszott azokon a kavicsokon, amit azért szórnak a járdára, hogy ha jegesedik, ne essen el az ember. Nem jegesedett, meg kisebbik biztos nem tudta, hogy a köveket ő pont ellentétesen használja, mint kellene, jelesül megcsúszik rajtuk, és nem biztonsággal sétálgat.

Hazaértek a barátnőjével, kisebbik nem sírt, de remegett, mint a nyárfalevél, és ismételgette, hogy elesett, de jól van, viszont fáj a keze, meg a lába. A térde alatt egy csodás seb éktelenkedett. Bementünk a fürdőszobába, ahol már láttam, hogy a sebet én nem fogom tudni kitisztítani, lefertőtleníteni, mert egyrészt, ha hozzányúlok, akkor kisebbik elájul, másrészt nincs itthon olyan eszköz, amivel ki tudtam volna szedegetni a kavicsokat, a sebből. A kezével nem tudtam mit kezdeni, fájt az ujja, meg ferde is volt, látszott, hogy ez bizony ügyelet. Amúgy gondolhattam volna, hogy lesz valami, mert az utóbbi időben, ahányszor együtt voltak ezzel a barátnőjével, valami mindig történt. Először barátnőt kellett ügyeletre vinnünk, amikor nálunk aludt, de szerencsére, csak rosszul lépett, és egy testnevelés felmentéssel megúszta. Utána, ügyelet mondjuk nem volt, de kisebbik aludt barátnőnél, amikor is a konyhában voltak, és az amúgy a falhoz rögzített konyhaszekrény eldőlt. A rögzítés megadta magát. Szerencsére a szemben álló hűtőszekrény felfogta a konyhaszekrényt, így a barátnőnek, aki a kettő közé szorult, nem esett baja. Viszont a konyhaajtóban lévő üveget ki kellett törni, hogy a két gyereket ki tudják szabadítani a konyhából, mert a szekrénytől nem lehetett kinyitni a konyhaajtót. Személyi sérülés akkor nem történt.

Akkor nem, most viszont vér is folyt. Hazaért a Zuram, aki ránézett kisebbik ujjára és annyit szólott, hogy ez biza eltört. Több se kellett, az addig tök nyugodt gyerekből kitört a zokogás, hogy vele most mi lesz. Semmi, irány az ügyelet. Volt vagy 3 fok odakint, gatyát nem lehetett húzni a gyerekre, így levágtam egy harisnya szárát térd felett, ráadtam óvatosan kisebbikre, majd egy sízoknit kapott, hogy ne fagyjon le a lábszára, és már indulhattak is az ügyeletre.

A Zuram vitte a kórházba kisebbiket, én a maradék lánygyermekekkel, nagyobbikal, és barátnővel elindultam bevásárolni, mivel a két lány egyből tudta, hogy itt komoly a baj, és kisebbiknek kell valami ajándék mire hazaér, ha hazaengedik, és nem kell bentmaradnia  a kórházban. Természetesen beadtam a derekam és közben felvettem a bevásárlólistára a bukósisakot, könyök- és térdvédőt, buborékfóliát, mert ez a két gyerek innentől kezdve csak úgy tölthet időt együtt, ha előtte minden óvintézkedést megtettünk.

Az ügyeleten az a szabály, hogy ha valaki vérzik, azt azonnal ellátják, így nem kellett sokat várni, az ügyeletes kiszedte a kavicsokat, kivágta a sebből a farmer darabjait, könnyű neki, valami specc cuccal lekezelte előtte a gyerek lábát, így kisebbik nem érzett semmit. Láb bekötözve, majd következett a röntgen. Eltört, de nem nagyon, hivatalosan. A kisujjában sérült gyermek büszkén viselte a sínt, amit kapott, de rettenetesen idegesítette, mivel másnap gitár órája volt, valamint ez volt a tavaszi szünet harmadik napja. Egy biztos, mivel a kezére nem támaszkodhatott rá, nem biciklizhetett.

Az átok egyébként úgy tűnik megtört, vagy valami olyasmi. Kisebbik amikor legutóbb ott aludt barátnőnél, úgy jött haza, hogy: “képzeld anya, nem történt semmi, mondjuk Avicii meghalt”.

Hamarosan  azonban lekerült a kötés, és az orvos előírt még egy hét kézpihentetést, de utána újra előkerült a biciklizés téma. Mivel nagyobbiknak elindult a vitorlás szezon, így egy csomó olyan idővel rendelkeztünk hétvégén,  ahol kisebbik ráért nyaggatni a biciklizéssel. Mint korábban említettem, nem volt az ellen kifogásunk, hogy szülői felügyelet mellett biciklizzen. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy velem, mivel a Zuram kifejezetten nem kedveli a biciklizést, és akkor még szépen fogalmaztam. Én mindig is szerettem biciklizni, első emlékeim, még a háromkerekűmhöz köthetők, valamint még ahhoz az időszakhoz, amikor még nem rendelkeztem megfelelő tudással, ellenben méretben pont akkora voltam, hogy a vázra rögzített kis ülésen elfértem. Ezzel nem is volt semmi gond, egészen addig, amíg a néni, aki hazahozott az oviból, meg nem állt a kisboltnál míg beszalad, és engem odatámasztott a falhoz, vagyis a biciklit, amint rajta ültem, meg sem mertem mozdulni, annyira féltem, hogy elesik, elesünk. Nem estünk el, sem én, sem a bicikli.

Nővérem, aki nem sokkal idősebb nálam, soha nem volt híján a remek ötleteknek. Például, ha otthon fel kellett mosnunk, akkor ő mindig felszedte a szőnyegeket, és beöntötte a vödör vizet a parkettára, amin utána hihetetlen jókat csúszkáltunk, természetesen szülők nem voltak otthon, dolgoztak. Amikor fel kellett porszívózni, akkor, csak hogy szórakoztatóbb legyen beült egy zacskó napraforgómaggal a szoba közepére és teleköpködte a szőnyeget, hogy csörögjön csak az a porszívó, ha ágyneműt kellett áthúznunk, soha senki nem épített olyan jó bunkert huzatból, ágyneműből, mint ő. Kétszer majdnem felgyújtotta a lakást, az eltört lámpabúráról mindketten tehettünk, bár az alapötlet, hogy labdázzunk a szobában nővéremé volt, viszont a  mai napig állítom, hogy teljesen jogosan rúgtam be az erkélyajtó üvegét, amikor kizárt a novemberi hidegben az erkélyre. Egy szó, mint száz a nővérem nagyon kreatív, én meg irigy.

Nővéremnek volt egy camping bringája, nekem egy háromkerekű, és hogy ki ne maradjak a jóból, nővérem egy gumiszalaggal összekötötte a két járművet. Majd húzott szépen maga után. Száguldottunk, ezerrel, nem hogy nem kellett tekernem, de nem is bírtam rátenni a lábaim a pedálokra. Egy lakótelepen éltünk, melyet kerítés vett körbe, és annak kapuján épp átfért nővérem a bringával, az a része, hogy én be tudom-e venni a kanyart kevésbé érdekelte, a szüleimet már annál inkább. Nem dicsértek meg, pedig simán bevettem a kanyart, úgy, hogy nem is használtam mind a három kereket, mindegy még a gumit is elkobozták. Amúgy hiába magyaráztam én állandóan, hogy minden ilyen hülyeség a nővérem fejéből pattan ki, valamiért a szüleim a közös büntetés erejében hittek. Nővérem meg újra, és újra bepalizott, nyilván, hisz nem mindig buktunk le.

Később már én is váltottam a háromkerekűről és megtanultam biciklizni. Más kárán azt is megtanultam, hogy beesni az árokba, melyben csak csalán nő, nem jó. Nem voltunk egy nagyon jó körülmények között élő család, így a négy főre eső biciklik száma nálunk egy volt, de nem vesztünk össze rajta, hogy ki mikor használja. Mint említettem egy lakótelepen nőttem fel, ahol szerencsére sok volt a gyerek. A barátnőm szeretett barátnőset játszani, ellenvetésem, hogy de ezt nem kell játszani, hisz barátnők vagyunk, süket fülekre talált, mert a játékban mindig felnőttek voltunk, és valahol máshol laktunk, és más életet éltünk. A gyakorlatban ez annyit tett, hogy bringáztunk a házak körül, és beszélgettünk az elképzelt életünkről. Emlékeim szerint rengeteget bicikliztünk, és soha nem fájt semmim, nem okozott gondot a lejtő, vagy emelkedő, mivel az nem volt.

Szerettem bringázni. Az utóbbi években azonban valahogy ez elmaradt. A Zuramat nem is tudom rávenni, hogy elővegye a bringáját, pedig neki sajátja van, nem kell arra várnia, hogy a családban rá kerüljön a sor.

Jó idő is volt, kisebbik ujja meggyógyult, kettesben voltunk, semmi kifogás, irány biciklizni. Nem panaszkodhatunk, bármerre is szeretnénk menni van kerékpár út. Ahhoz képest, hogy egy olyan városban élünk, mely autógyártásra szakosodott, és ehhez mérten a szolgálati és egyéb autók száma igen-igen magas, elég sokan bringáznak. Főleg a gyerekek és az idősebb korosztály, utóbbiak általában elektromos rásegítéssel, tehát már egyáltalán nem szégyellem magam, ha az emelkedőn megelőz egy 70 körüli néni, és még csak nem is erőlködik. Annál rosszabbul esett, amikor megelőzött bennünket egy futó, de kisebbikkel erről inkább nem is beszélünk.

Kisebbikkel elindultunk az első utunkra, össze-vissza amerre kedvünk tartotta. Elsőre 24 km-t mentünk, és meg kell mondjam őszintén, hogy azon kívül, hogy elfáradtam még a fenekem is igen-igen fájt. Másnap amikor az iskolában be kellett diktálni, hogy ki hány km-t tett meg, kisebbik is büszkén mondta a 24-et, 0 helyett. Kérdésemre, hogy szólt-e hozzá bárki bármit is, nemmel felelt, mondván, hogy az egyik srác 130 km-t mondott, és azt nehéz túlszárnyalni, hát még elhinni, pláne, hogy a srác az iskola mellett lakik, és gyalog 2 perc alatt ér be, de ha 130, akkor 130. Szemrebbenés nélkül írta fel az eredményt az osztályfőnök. Ebből természetesen az következett, hogy a 24 az a semmi, még többet kell biciklizni, és így is tettünk. A km szám egyre nő, a fenekem továbbra is fáj.

Kisebbik azonban mindenképp szerette volna kipróbálni, hogy milyen, ha biciklivel megy suliba, busz helyett. Jött a kampány, hogy ő hogy utálja a buszt, mert hozzá túl közel állnak az emberek, a gyerekek nem tudnak viselkedni, felteszik az ülésre a táskájukat, a múltkor egy néni elkezdett vele beszélgetni, szóval képzeljem már el milyen borzalmakat kell neki kiállnia a buszon. Egyébként ha valaki hagyná, ő simán beszabályozna mindenkit, hogy hogy kell viselkedni, nem csak a buszon, hanem úgy általában mindenhol. A múltkor amikor moziban voltunk és vele jöttek a barátnői, akikkel végigdumálta a filmet, annak is én voltam az oka, mert nem szóltam rájuk.

Jó legyen, adtam be a derekamat, próbáljuk ki, hogy iskolába is biciklivel jár. Előtte azonban csináltunk egy próbautat, lemértük időben, km-ben, mennyi az annyi, mire kell figyelni. Nagyjából 7 km az út, és nem kell fél óra hozzá, hogy beérjen a suliba. Vissza is 7 km, de időben mindegy mennyi, nem kell időre jönnie, viszont visszafelé nehezebb, mert odafelé szinte végig lejt, amiből egyenesen következik, hogy visszafelé nem annyira. Én aggódom, hiába tudom, hogy mennyire körültekintő, hogy óvatos, hogy levizsgázott biciklizésből, akkor is aggódom, de ez már csak ilyen. Kisebbik meg vidáman jön-megy.

Tegnap vártam rá az uszodánál, amíg edzésen volt, üldögéltem egy padon és olvastam a friss levegőn, amikor is egy fékezésre és csattanásra lettem figyelmes. Egy autós elütött tőlem kb. 50 méterre egy bringást. A bringásnak lett volna elsőbbsége, egy parkolón megy keresztül a bicikliút, az autós nem ment gyorsan. A biciklis srác felpattant, majd elkezdték vizsgálni, hogy melyik járműben mekkora kár esett. Minden hangos szó nélkül. Arra szoktunk mi is biciklizni, de mi inkább mindig megállunk, és úgy nézünk körül, mert hiába van elsőbbségünk, jobb az óvatosság. Az autós bármilyen kicsi is, vagy bármilyen lassan is megy, akkor is nagyobb nálunk.

A versenyt kitalálók elérték a céljukat, legalábbis kisebbik osztályában, a gyerekek egymást kezdték biztatni, hogy járjon mindenki biciklivel, és már egyre többen választják a biciklit. Nagyobbikéknál nincs ilyen verseny, de tegnap már ő is közölte, hogy időnként ő is menne ám biciklivel szívesen, habár elsőre közölte, hogy felejtsük el, ő ugyan nem, most azonban már menne ő is, és fog is. Én sem tettem le a biciklizésről, ha be kell szaladni a városba, és nem kell cipekedni, akkor kisebbikkel egyből a bringát választjuk. Pláne ebben az időszakban, amikor olyan szép helyeken mehetünk.

Az első bál

Egyik nap a Zurammal néztünk a tv-ben valami vicces sorozatot, ami arról szólt, hogy a család tini lánya élete első báljába indul. Meg is jegyeztük, hogy hű de jó, mi még ettől milyen messze vagyunk, mert itt jellemzően az első bál az Abiball, amikor is egy bál keretében ünnepelnek a végzős diákok, méghozzá azt, hogy befejezik a sulit. Mivel még soha nem voltam, nagyjából úgy tudom elképzelni, mint a mi szalagavatónkat. Nagyobbik még csak hetedikes, így éreztük, hogy van időnk bőven, kisebbik meg még csak ötödikes, nyugodtan nézhetjük a sorozatot, a könnyező szülőket, valamint az idióta helyzetekbe keveredő apát, aki legszívesebben megállítaná az időt, annak érdekében, hogy még mindig az ő pici hercegnője maradhasson a lánya.

Ezt követő héten nagyobbik hazajött az iskolából, és közölte, hogy bál lesz, amire ő mindenképp el szeretne menni, lehet-e. Mondtam, hogy beszéljük már meg, hogy mi van, mert én még mindig az első felét emésztem a mondatnak, miszerint bál lesz. Milyen bál? – tettem fel az igen helyénvaló kérdést.

Téli bál, ami azért lesz, mert a nagyok szerint igazságtalan, hogy a kicsiknek olyan sok program van a gimiben, nekik meg semmi, se farsang, se semmi, és ezért engedélyt kértek, hogy rendezhessenek egy bált, de a kicsik, vagyis az ötödikesek és a hatodikosok nem mehetnek, csak hetediktől felfelé, mert az úgy igazságos, ugye mehetek- jött az elhadart válasz.

Mit is válaszolhattam volna rá, mint azt, hogy: megbeszéljük apáddal. Tudtam, hogy az apja nem fogja ellenezni, de mivel együtt szoktunk ilyen kérdésekben is dönteni, ez a helyes válasz. Nagyobbik is tudta, hogy el fogjuk engedni. Mindössze 4 EUR-t kellett befizetni, ezért cserébe kapott egy belépőjegyet.

Innentől jött a neheze, mivel fogalmam sem volt róla, hogy milyen ruhában kell menni a gyerekeknek. Ha a színházból indulok ki, akkor semmi extra, hétköznapi viselet, de ha az esemény nevéből indulok ki, akkor ez bizony bál lesz, és akkor kicsit jobban illik felöltözni, mint egy normál iskolai napon.

Kiadtam a feladatot nagyobbik számára, hogy érdeklődje meg mégis mi a dress code. Azért azt tudni kell, hogy egyrészt nagyobbikat nem érdekli az ilyesmi, másrészt úgyis elfelejti megkérdezni, tehát a válasz több, mint bizonytalan. Nem emlékszem már, hogy meddig nyaggattam, hogy járjon utána, amikor is azt a választ kaptam, hogy ez bizony bál, és szép ruha kell, de van aki farmerba meg pulcsiba fog jönni. Hurrá! Sokkal okosabb lettem. Mindegy, akkor veszünk valami szép ruhát, mert mégse fog farmerba menni, ha bál, akkor bál, legfeljebb ő lesz az egyetlen, aki normálisan fog kinézni. Pár nappal később újabb információhoz jutottam, miszerint a felsőbb évfolyamosok közölték, hogy ez igenis bál, és meg voltak döbbenve azon, hogy páran farmerben akarnak menni. Szuper. Jó úton haladunk.

Mivel nagyobbik még soha nem volt ilyen jellegű eseményen, így próbáltam én irányítani a dolgokat. Több-kevesebb sikerrel. Először is kellett egy ruha. Nehezebb küldetés, mint azt bárki gondolná. Az nem úgy van ám, hogy az ember bemegy a lányával egy boltba, ott a gyönyörű ifjú leány ruhákat próbálgat, amikor elfáradnak, anya megiszik egy kávét, a leány egy teát, közben elbeszélgetnek az élet dolgairól, felidéznek néhány közös emléket, elmerengve azon, hogy nemrég a nagylány, még milyen vígan ette a homokot a homokozóban, hát nem. Először is nevezett leány influenzás lesz, 5 napos láz, köhögés, éjszakai nem alvás, kisebb gond is nagyobb a ruhavásárlásnál. Sebaj, még van idő, majd megvesszük, első az egészség.

Ám, ha nevezett leány egészséges is, akkor sem egy sétagalopp a dolog, mert utál vásárolni, legfeljebb azon boltok keltik fel érdeklődését, ahol a mindenféle konzolhoz való játékokat árulják, esetleg még a CD-k, DVD-k keltik fel figyelmét, de ruha, cipő, az nem. Az unalmas. Nevezett leány úgy szeretné intézni az ilyen dolgokat, hogy anya, apa, bárki vegye meg, tök mindegy, hogy néz ki, tök mindegy hogy áll, “anya, te azt úgyis jobban látod mi áll jól nekem”, csak be ne kelljen tenni a lábát egy boltba se.

Tavaly történt, amikor is szüksége volt nagyobbiknak egy cipőre, fel is kerekedtünk cipővadászatra. Gyerek teljesen unott képpel, enyhén duzzogva tartott velünk. Apja próbálta felvidítani, hogy: kislányom, legyen már egy kicsit jobb kedved, neked megyünk cipőt venni. Mire kislány: apa, az csak egy cipő, kell és ennyi, de tudod, hogy ez engem nem érdekel. Betértünk egy cipőboltba, ahol nagyobbik mindenre csak a fejét csóválta, amikor is meglátott egy cipőt, ami nem mellesleg dupla annyiba került, mint az összes többi, és közölte, hogy megtalálta, ez álmai cipője. Próbáltam én mondani, hogy de ott a másik, ami egyébként majdnem ugyanúgy néz ki, csak épp más a színe, és feleannyiba kerül, mire az apja csak annyit mondott, hogy: hagyjad már, örüljünk neki, hogy végre tetszik neki valami. Majd boldogan kifizette a cipőt. Ekkor jöttem rá, hogy a lányom egy zseni. Ezt így kell csinálni! Van még mit tanulnom.

Most azonban a Zuramnak esélye nem volt velünk jönni vásárolni, mivel hétvégére nagyobbikat legyűrte az influenza, hétköznap miután a gyerek meggyógyult, iskola után volt esélyünk arra, hogy szétnézzünk. Lélekben felkészültem arra, hogy át kell mennünk Braunschweigbe, ha itt nem találnánk semmit.

Nagyobbik meggyógyult, suli után irány a város. Nem találtunk semmit. Cipőt addig nem is tudtunk nézni, míg meg nincs a ruha, így napoltuk a kérdést. Ez volt hétfőn, szombatra terveztük a Braunschweigben való vásárlást, de mivel nagyon nem volt kedvem átmenni, így mondtam, hogy pénteken fussunk még egy kört. Így is tettünk, jött kisebbik is, hogy segítsen. Gyakorlatban ez annyit tett, hogy bementünk egy üzletbe, én nagyobbikat húztam magam után, próbáltam rábeszélni, hogy legalább egy-két ruhát próbáljon már fel, kisebbik pedig eltűnt valamerre a neki tetsző ruhákat nézegetni, hogy tíz percenként megjelenjen, győzködve arról, hogy miért is van szüksége egy újabb cicás, kutyás nemtudomilyenes pulcsira. Nagyobbikat győzködtem, kisebbiket lebeszéltem, a hátamon folyt a víz. Pont úgy, mint amikor még kicsik voltak, és cipőt kellett nekik venni télen. Az ember bemegy valami plázába, nyakig felöltözve, gyerekeket levetkőzteti, már izzad, nincs hová tenni a kabátokat, nem javul a helyzet. Kiscipőt lábról leszed, másikat rászuszakol, nem a hercegnős, a pónis a jó, nem szeretem a rózsaszínt, nyomja a lábam, másik gyerek hova szaladt el, nekem is kell cipő, nem neked nem kell, és másfél óra múlva már hipp-hopp kész is van mindennel, teljesen, fizikailag, idegileg.

Tartottam valami hasonló nyűglődéstől. Kiválasztottunk nagy nehezen három ruhát, ebből egyet csak az én határozott fellépésemnek köszönhetően volt hajlandó elvinni nagyobbik a próbafülkébe, egy másikról lemondott, mivel hiába volt gyönyörű, mégse 13 évesre való volt. Elkezdett próbálni, és a háromból egynél felderült az arca, és közölte, hogy igen, megvan, ez az A ruha. Amit én erőltettem, az volt az. Kicsit nézegette magát, miközben én mondtam, hogy máskor is nyugodtan felpróbálhat több ruhát is, még ha a vállfán nem is látszik, lehet az lesz az igazi. Bólogatott, de szerintem nem hallotta amit mondtam. Ennél a pontnál jöhetett volna a vidám beszélgetéses rész a kávéval, de, csak kisebbik jött egy újabb pulcsival, illetve kettővel, hogy nézzem már miket talált, mondtam, hogy az egyiket megveszem neki, de válasszon. Újabb nehéz 20 perc következett, míg arról beszélgettünk, hogy a kutyás, vagy a cicás. Amíg nagyobbik felöltözött kisebbik is döntött. Hurrá.

Kedves női olvasók bizonyára tudják, hogy a ruha csak a kezdet. Kell még harisnya, cipő, és ez a minimum. A táskáról, ékszerről nem is beszélek. Harisnyát gyorsan választottam én, egyáltalán nem bíztam nagyobbikra, és rögtön vettem kettőt, mert ahogy ismerem, az első két lépésnél szakítja majd el, kell a pót.

Jöhetett a következő lépés, a cipő. Az első két boltban természetesen nem talált semmi neki tetszőt, de végre a harmadikban igen. Illett a ruhához, ám picit emelt a talpa, és nagyobbik még életében nem viselt ilyen cipőt, vagy magassarkút. Mivel speciális talpbetétet kell hordania, mindig olyan cipőt veszünk, amibe az belefér. Na most ez szóba sem jöhetett. Nagyobbik üdvözült arccal sétálgatott a cipőben, ám igen igen bénán, de mondtam, hogy ezzel mindenki így van eleinte, majd otthon gyakorol egy kicsit. Megvettük a cipőt, szerencsére kisebbik nem talált magának semmit, amin kicsit csodálkozom, mert ha valaki szereti a cipőket, ő szereti. Nagyobbik a bálig minden este szorgalmasan járkált a cipőben, a végére már egész elfogadhatóan ment a dolog.

Hazamentünk, mindenki megnyugodott, a Zuram is rábólintott a ruhára, nem mintha lett volna más választása. Még egy kicsit igazítanom kellett a ruhán, hogy passzoljon, de ennyi varrást még én is meg tudok csinálni.

A vásárlás egy pénteki napon volt, és a rá következő héten pedig a bál. Nem tudom miért, de nagyobbik péntek éjszaka ismét belázasodott, és emiatt persze teljesen kétségbe esett, hogy ő nem fog tudni menni a bálba. Mondtam, hogy nyugodjon meg, van pár nap, addig rendbe jön. Azért én is aggódtam, nagyon, főleg amiatt, hogy megint lázas, de szerencsére hétfőre már semmi baja nem volt, így nyugodtan mehetett a bálba. Előtte azonban még készítettünk egy próbafrizurát, meg sminket.

Eljött a nagy nap, ahogy az ember elképzeli. A félig felnőtt, ám inkább gyermek, elkészül a szobájában, majd lejön a lépcsőn, ahol anya könnyezik, apa fényképezőgép mögé rejti meghatott arcát… Ja, nem. Iskola után gyerek hazarohant, volt két órája elkészülni, ami tenger időnek tűnhet, de nem, mert még be kell sütni a haját, és az eltart egy darabig. Nem baj, nekiláttunk, láttunk, csapatmunka volt, mert a gyerek teljesen türelmesen várta, hogy mikor készül el, és csak 5 percenként kérdezte meg, hogy hány óra van. Frizura kész, smink kész, kezdhetett öltözni, de ez sem ment egyedül, ami kicsit jó is, mert így segíthettem, és tényleg végig beszélgethettünk, és egyáltalán nem tettem megjegyzést arra, hogy ennyit kínlódni egy nejlon harisnyával művészet. Nagyobbik izgult, én meg sajnáltam, hogy a Zuram dolgozik, és nem láthatja milyen gyönyörű a lánya, küldtem fényképet.

Fiú kísérőről itt még szó sincs, én vittem el a bálba, amit a régi tornateremben tartottak, ezért raktam be neki egy kényelmes cipőt is, ha fájna a lába, vagy nem engedik be a terembe véletlenül a szép cipőben. Innentől pedig izgulhattam, hogy jól érzi-e magát. Előtte már sokat beszélgettünk erről, mert nem sok barátja van, és barátai nem is mentek a bálba. Én aggódtam, hogy egész este magányos lesz, de ő magabiztosan közölte, hogy ez csak egy jó alkalom arra, hogy ismerkedjen. Nagyon szorítottam, hogy ne csalódjon. Amikor kiszállt a kocsiból, már mellé is lépett egy fiú, ő is a bálba igyekezett, láttam, hogy köszönnek egymásnak, majd elkezdenek beszélgetni. Legalább nem egyedül megy a bejáratig. Később kiderült, hogy az egyik osztálytársa volt.

Apukája ment érte a bálba, ami egy kicsit rossz, mivel tartottam tőle, hogy már a kocsiban mindent elmesél, és mire hazaérnek, addigra nem lesz kedve még egyszer újra elmondani mindent. Hazaértek. Nagyobbik nem sokat mesélt, de az látszott, hogy nagyon, nagyon jól érezte magát. Apukája mesélte, hogy elsőre félreértették egymást, hogy hol találkoznak, de azután sikerült, nagyobbik egy kicsit várt rá a szakadó esőben, majd beült a kocsiba, elkezdett mesélni, és boldogan húzott elő egy esernyőt a táskájából, hogy azt nyerte tombolán. Apukája finoman megkérdezte, hogy ha volt nála ernyő, akkor talán a szakadó esőben esetleg használhatta is volna. Nagyobbik erre csak annyit mondott, hogy: igaz, de ez nem jutott eszembe.

Később nagyobbik még annyit mesélt,  hogy tényleg ismerkedett, és összebarátkozott egy másik lánnyal, akivel rengeteget táncoltak, a nagyobbak bevonták őket az egyik teremben játszott játékokba. Ez annyit jelentett, hogy különböző feladatokat kellett végrehajtaniuk, például megszerezni valaki cipőjét, vagy italát, és adott időn belül bemutatni. Nagyon sokat nevettek, a fiúk bátortalanok, de csinosak voltak, mindenkinek nagyon jól áll a szmoking, szerintem öltöny, de igazából mindegy. A lányok is tényleg szép ruhákat húztak, és csak egy-két lány volt farmerban, szerinte ők emiatt nem is érezték jól magukat. Ivott három pohár szénsavas üdítőt, ami nagy szó, mert soha nem iszik szénsavasat, de nem volt más. Kifelé menet a ruhatáros fiú megismerte, és el sem kérte a számát, tudta melyik az ő kabátja. Egy negatív megjegyzést kapott a sminkjére, az egyik osztálytársnőjétől, aki amúgy farmerban ment, és már két éve úgy jött hozzánk szülinapi bulira, hogy nagyobb sminktáskája és több sminkcucca volt, mint nekem, amúgy az iskolába sem igazán megy úgy, hogy nem festené ki magát, szóval szerinte nagyobbikon túl sok smink volt. Emiatt kicsit elkeseredett, de megbeszéltük, hogy alig volt rajta smink, de mivel még soha nem látta senki kifestve, így persze, hogy szokatlan volt, valamint nyugodtan fogadhat el sminktanácsokat az osztálytársnőjétől, amennyiben ő meg elfogad némi öltözködési tanácsot azzal kapcsolatban, hogy bálba illik-e farmerban és pulóverben menni. Ezzel szerencsére nagyobbik meg is nyugodott, és már egyáltalán nem is érdekelte ez a megjegyzés.

Mivel ez egy hagyományteremtő bál, és ennek a sikerétől függ, hogy lesz-e jövőre is, így nem tudjuk még mi várható, de nagyobbik reménykedik, hogy ismét megrendezésre kerül, kisebbik meg pláne, mivel neki már nagyon sok ötlete van, hogy mit is szeretne felvenni, de addig még van egy kis idő.

27023498_2172435822770187_2144843873066357952_o

 

Ügyintézés Berlinben

Lassan 5 éve, hogy Wolfsburgban élünk, pontosabban szólva a családi előörs éppen 5 évvel ezelőtt költözött ki. Minden bürokratikus dolgot igyekeztünk elintézni, ki és bejelentkezés, tb, adó stb. Amilyen előrelátóak vagyunk, a család összes tagjának csináltattunk útlevelet, mivel arra még szükség lehet. Személyi igazolványunk már volt, a gyerekeknek is, és elég távolinak tűnt az okmányok érvényességi idejének lejárata. Az idő azonban eltelt, és most a nyaralás tervezésénél gyorsan utána is számoltunk, hogy bizony az útleveleink lejárnak hamarosan, intézni kellene az újakat.

Lejárt személyi igazolványt és a jogosítványt  eddig mindig Magyarországon intéztük, de most úgy jön ki a lépés, hogy amikor otthon leszünk, nem lesz ügyfélfogadás, mert csak rövid időre megyünk, és csak munkaszüneti napokon fogunk  Magyarországon tartózkodni. Jogosítványnál a legjobb megoldás, ha az ember németre cseréli az okmányt, amit a Zuram meg is tett, már vagy egy éve, de az én jogsim még nagyon sokáig jó, azonban lejárat közelében én is németre váltok majd.

Közben teljesen tisztában voltunk vele, hogy nagyobbiknak a személyi igazolványa is le fog járni júliusban, nem csak az útlevele februárban,  tehát ha nem intézkedünk, akkor ő a nyáron mindenféle érvényes irat nélkül fog maradni, még akkor is, ha nyárra tervezünk is hazautat. A személyi igazolvány ugyanis nem készül el két nap alatt.

Két lehetőség adódik, az ember vagy elindul Magyarországra ügyintézni, vagy a Berlini Magyar Nagykövetség Konzuli Osztályát választja, a mi esetünkben legalábbis, mivel Niedersachsen Berlinhez tartozik. A honlapon minden információ megtalálható egyébként, és mi is utánajártunk, hogy mit is kell tennünk ahhoz, hogy útleveleket tudjunk csináltatni.

Először is mindannyiunknak személyesen meg kell jelenni ügyfélfogadási időben, pontosabban szólva először időpontot kell foglalni. Érdemes előre gondolkodni, mivel egyáltalán nem biztos, hogy mondjuk másnapra van szabad időpont. Ügyfélfogadás egyébként hétfőn, kedden és pénteken 9-12-óráig, szerdán 9-12-óráig valamint 14-16-óráig van, csütörtökön nincs ügyfélfogadás, valamint a magyar és német nemzeti ünnepeken sincs lehetőség ügyintézésre.  Mi pontosan tudtuk, hogy a gyerekeknek a félévi bizonyítvány osztás környékén lesz két nap szünet, így a két szabad napból az egyikre kértünk időpontot, és kaptunk is. Nem szívesen kérjük ki őket az iskolából, inkább szünetben intézünk mindent, ha lehet. Szerencsére időpontot kérni nem túl bonyolult, és interneten keresztül el is lehet intézni.

A személyes megjelenés nem is kérdés, de ha mondjuk csak az egyik gyereknek szeretnénk útlevelet csináltatni, akkor is mindkét szülő jelenléte, és aláírása szükséges, de mivel nálunk a család összes tagjának szüksége volt útlevélre, így nem is kérdés, hogy egy napot kirándulni fogunk Berlinben.

Ezután megnéztem milyen dokumentumokat kell magunkkal vinni az útlevélhez. Az ügyintézéshez szükség van:

– lakcímkártya (amennyiben rendelkezésre áll)
– EC – bankkártya
– kiskorúak esetében a szülők személyazonosságának igazolására érvényes útlevél vagy személyazonosító igazolvány
-magyar születési anyakönyvi kivonat (amennyiben nincs anyakönyvezve a születés Magyarországon, a hazai anyakönyvezési idővel hosszabbodik az útelvél eljárás)
– családi állapot igazolására szolgáló magyar házassági anyakönyvi kivonat, válás esetén bontóítélet vagy özvegység esetén: halotti anyakönyvi kivonat (amennyiben nincs anyakönyvezve a házasságkötés, a válás, vagy a házastárs elhalálozása, a hazai anyakönyvezési eljárás idejével hosszabbodik az útlevél eljárás)
– ha a kérelmező nem rendelkezik érvényes személyi igazolvánnyal, útlevéllel, állampolgársági bizonyítvánnyal vagy honosítási okirattal: állampolgársági vizsgálathoz szükséges formanyomtatvány (az ügyfélfogadás során kerül kitöltésre)
– ha korábbi, még érvényes útlevelet ellopták: rendőrségi jegyzőkönyv a lopás bejelentéséről.
Minden papírt össze is szedtem, nem volt nehéz, mivel egy helyen őrzöm itthon a fontos dokumentumokat. Egy szép péntek délelőttre kaptunk is időpontot, nem is terveztünk semmit, egészen délután fél négyig, akkora viszont a berlini Jump Houseba foglaltunk a lányoknak helyet, mivel kisebbik már egy éve rágja a fülünket, hogy szeretne elmenni, de csak ezért nem utaztunk volna Berlinig, most viszont itt volt a lehetőség.
Papírok összeszedve, minden rendben, időben elindultunk Berlinbe, nehogy elkéssünk. Innen Berlin mintegy 227 km, és hiába lehet sok szakaszon hajtani az autópályán, az építkezések okozta dugókkal számolni kell, de mi teljesen időben, sőt egy fél órával hamarabb ott álltunk a nagykövetség ajtajánál, és be is mentünk, hát ha véletlenül hamarabb szólítanak. A beengedésnél kérnek egy személyit, vagy útlevelet, felírják az ember nevét, és hogy honnan érkezett.
A váróterem nem nagy, viszont legalább sokan voltak, először le sem tudtunk ülni. Ami rettenetesen zavaró, az a hely akusztikája. A terem biztos alkalmas lenne valamilyen előadásra, de jelen helyzetben a beszélgetésekkel járó alapzaj annyira erős volt, hogy soha senki nem hallotta, ha valamelyik ablakhoz hívták, ez főként az ügyintézőknek kellemetlen, mert minden egyes alkalommal fel kellett állniuk és kijönni a várótérbe szólni a következőnek.
A foglalt időpontunk előtt sorba kerültünk, egyszerre hívták az egész családot. Az ügyintéző hölgy nagyon kedves volt, és már előre figyelmeztetett bennünket, hogy sokan vannak, lehet, hogy lassabban fognak haladni a tervezettnél. Semmi gond erre szántuk az egész délelőttöt, sőt nagyon bőven számoltunk az idővel a Jump Houseig.
Elkezdődött az ügyintézés, ment  minden rendesen, egyik gyerek, egyik felnőtt, másik felnőtt, egyik gyerek, fénykép, ujjlenyomat, 12 éven aluli gyerektől nem vesznek ujjlenyomatot, kisebbik ezen meg is sértődött kicsit, hisz ő már mindjárt 12, de akkor sem. Az ügyintéző hölgy megkérdezte, hogy érvénytelenítettheti-e a régi útleveleket, mondtuk, hogy igen, hisz egy héten belül lejár. Felhívta rá a figyelmünket, hogy az egyik gyerek személyi igazolványa hamarosan lejár, javasolná, hogy adjuk be azt is most, de sajnos a lekérdező rendszerük nem működik, reggel óta betegeskedett, a rendszer, nem a hölgy, és mostanra már fel is adta. A manóba! Jó lett volna a személyit is elintézni, de ha nem megy, nem megy, majd a nyáron intézzük Magyarországon, az úgyis csak júliusban jár le. Amíg az készül, addig meg ott lesz az útlevél. Egyébként ennek nem néztünk utána, azt hittük, hogy csak az útlevelet lehet intézni, de kiderült, hogy már egy jó ideje a személyit is.
A személyi igazolványhoz is minden papír a rendelkezésünkre állt volna. A személyihez szükség van:
A személyazonosság igazolásához az alábbi okmányok egyike:
-érvényes vagy 1 évnél nem régebben lejárt állandó személyi igazolvány vagy
-érvényes magyar útlevél vagy
-érvényes, magyar hatóság által kiállított kártya formátumú vezetői engedély
-érvényes, külföldi okmány (személyi igazolvány, útlevél, jogosítvány)
A kérelmező magyar lakcímkártyája (ha van)
A kérelmező magyar születési anyakönyvi kivonata (vagy ennek másolata)
A névviselés megállapítására alkalmas magyar hatóság által kiállított házassági anyakönyvi kivonat (magyar házassági anyakönyvi kivonat vagy ennek másolata)
Magyar adókártya és TAJ (betegbiztosítási) kártya (ha ilyennel rendelkezik)
A legjobb ha van az embernek lakcímkártyája, mivel az tartalmazza a személyi azonosítót, és az alapján már tudnak a rendszerben adatokat lekérdezni, amennyiben a lekérdező rendszer működik.
Szépen leültünk, és vártunk, és vártunk, és vártunk, és vártunk. Leginkább arra, hogy befizethessük az útlevelek díját, és megkapjuk az igénylésről papírokat. Fogytak az ügyfelek, telt az idő, és vártunk, és vártunk, és vártunk. Közeledett az ügyfélfogadás vége, és rajtunk kívül már csak egy pár volt, akinek folyamatban volt az ügyintézése. Amíg várakoztunk, a hely akusztikájának köszönhetően pár történetet sikerült végighallgatni, hogy kinek miért kell, de azonnal tegnapra sürgősségivel útlevél, személyi, igazolás nemtudomi. Egy-két sztori elég meredek volt és közel sem hihető. Ekkor már rég együtt éreztem az ügyintézőkkel, ha nap, mint nap ennyi történetet kell kedvesen mosolyogva végighallgatniuk, hát nem is egyszerű az ő munkájuk. Az idő telt, már rég letettem arról, hogy vihorászó gyerekeimet fegyelmezzem, nem is volt miért, hisz tényleg elfogytak az emberek lassan. Már 2,5 órája ott voltunk a követségen, és a gyerekeink elkezdtek aggódni, hogy nem fogunk odaérni a Jump Houseba.
Ekkor jött egy nagyon kedves hölgy ügyintéző, aki elmondta, hogy már rég kész lehetnénk, de az éjszaka egy frissítés volt a rendszerben, amit hajnalban élesítettek, és az egyik gyerek útlevele “beragadt”. Már beszéltek mindenkivel, akivel csak lehet, de nem tudják megmondani, hogy mikor tudják kijavítani a hibát. Több lehetőségünk is van, hazamegyünk, és majd felhívnak bennünket, hogy mit sikerült a gyerek útlevelével kapcsolatban intézni, sikerült-e vagy, még egyszer vissza kell menni Berlinbe, vagy várunk tovább hátha csoda történik, de azt nem tudja megmondani, hogy a csoda 1 óra múlva, vagy egy hónap múlva fog-e történni. Mondtuk, hogy egyik megoldás sem túl jó, de tudjuk, hogy ez nem az ő hibájuk, ők sem tudnak mit tenni, már rég vége volt az ügyfélfogadási időnek, valószínűleg az ebédidejüknek is. A másik három útlevéllel egyébként semmi gond nem volt.
Az útleveleket nem ingyen készítik el természetesen, és némi plusszal is számolni kell, ha az ember a külföldi ügyintézést választja. A személyi igazolvány ingyenes. Készpénzzel nem lehet fizetni, csak utalással, vagy EC kártyával.
A poén az, hogy annak idején a Zuram informatikusként dolgozott a rendszeren, habár nem az útlevélen, hanem a vízumon, az működött is. Kicsit viccelődtünk a Zuram meg én, hogy a rendszer meglátta a gyerek fényképét, és megijedt, de a hölgy biztosította a gyereket, hogy ő nagyon szép, és a fénykép is jól sikerült, a szülőkről nem mondott semmit, biztos edzett volt már, amilyen történeteket ott hall.
Egy kicsit azért tanácstalanok voltunk, mert nem tudtuk, hogy mikor tudunk újra egy napot rászánni a berlini mókára, mert az, hogy a dokumentumokat személyesen szerettük volna átvenni, az nem gond, mivel én egyedül el tudok menni Berlinbe, de a Zuramnak még egy nap szabadság, gyereket kikérni az iskolából az a nehezebb kérdés. De nincs mit tenni. Az ügyintéző hölgy felajánlotta, hogy akkor, legalább a személyivel ne legyen gond, azt gyorsan csináltassunk egy újat a gyereknek, mert -és csodák vannak- a lekérdező rendszer helyre állt. Elég hálásak voltunk, mert akkor legalább ezt sikerül megoldani. Gyorsan újra fénykép, papírok, aláírás, és már készen is voltunk, leszámítva ugye az útlevelet. Sebaj, már rég feladtuk, és beletörődtünk az egy plusz útba. Még kértünk egy kis segítséget, hogy hol tudnánk gyorsan ebédelni, mert oda kell érni a Jump Houseba. Nagyon készségesen elmondták, hogy a közelben van a Mall of Berlin, és ott minden van. El is magyarázták, hogy merre kell menni.
Oda is találtunk, tényleg volt minden, meg is ebédeltünk, gyorsan, de a Jump Houseból így is késtünk tíz percet. Természetesen azt ki kellett fizetni előre, és nem szerettük volna bukni a befizetett összeget. Aggódtunk, hogy mi lesz, mert a papíron az állt, hogy kezdés előtt ott kell lenni 15 perccel, és akkor az  már 25 perc késés, de csak annyi történt, hogy semmi. Gyorsan átöltöztek a lányok és már mehettek is ugrálni. Mi pedig ihattunk egy kávét. A Zuram tök jó fej, és meghosszabbította a lányoknak az ugrálást fél órával.
Ezután csak, hogy biztosak legyünk benne, hogy ez aztán tényleg nem a mi napunk meg kellett állnunk tankolni.  A Zuram a mostani céges autójához új üzemanyagkártyát kapott, ami nagyon sokáig nem érkezett meg. Kiderült, hogy valahol elkeveredett a cégnél, ezért kértek neki egy újat, ami azt jelentette, hogy egyszerre kapott kettőt. A Zuram azt a tájékoztatást kapta az ügyintéző kolleginától, hogy az egyik kártya tiltásra került, próbálja ki melyik működik, és használja azt. A Zuram ezt korábban meg is tette,  ki is próbálta, és a nem működő kártyát visszaküldte. Igen ám, de most a már egyszer kipróbált működő kártya sem működött, a nagy kavarodásban a kollegina kedves letiltatta mind a kettőt. Már meg se lepődtünk.
Azért van heppiend a történetben, ugyanis a követségről telefonáltak, hogy sikerült megoldani a “beragadt” útlevél problémáját, így megúsztuk az egy plusz utat Berlinbe. Utólag is köszönet mindenkinek aki segített ebben, és annak meg aztán pláne, aki megoldotta a hibát.
Az már csak hab a tortán, hogy az útlevelek és személyi igazolvány is megjött két hét alatt, az üzemanyagkártya még mindig nem.
Az útleveleket és a személyit már át is vettem, egy barátnős berlini kirándulás keretében. Személyi igazolvány esetében érdemes személyesen átvenni az okmányt, mivel ahhoz kap az ember egy borítékot, egy kártyával, amin található egy PIN kód, amit a Követség Konzuli osztályán lehet aktiválni.
Azért még van legalább egy utunk Berlinbe. Április 8. Ki nem hagynánk!