Alicante, jövünk!

Ismét elkezdődött egy új év, és én a terveimmel ellentétben egyáltalán nem értem utol magam, már ami az írást illeti. Próbáltam, és decemberben majdnem sikerült is, de hát a majdnem, az pont egyenlő a nemmel. Tehát nem. Viszont vannak még történései az elmúlt évnek, amiről még nem írtam, de szerettem volna, de pont erre a részre vonatkozik a fenti pár mondat, tehát nem írtam. Majd most.

Aki követi valamennyire ezt a családi naplót, az tudja, hogy családunk 50%-a vitorlázás lázban szenved, a másik fele pedig az első felétől. Gondolom, hogy családon belül máshol is erősen megoszlanak a vélemények arról, hogy mit is jó csinálni a szabadidőnkben, de mivel a szabadságát az ember többnyire együtt tölti, a családja többi tagjával, így nem árt ezeket a tevékenységeket összehangolni, ha, és amennyiben ez lehetséges. A hétköznapokban ez nem is okoz gondot, csak amikor az éves nyaralást építi az ember valamely szeretett családtag hobbi tevékenysége köré, na az vezethet vitákhoz. Vezethetne, de nem vezet, nálunk legalábbis nem, mert a vitorlázással kapcsolatban elég jó kompromisszumokat lehet kötni. Különösen akkor, ha már egyszer voltunk nyaralni. Mi márpedig voltunk, de közeledett az őszi szünet.

Mindig is szerettünk volna az őszből mondjuk nyárba lelépni, de itt a közelben elég kevés helyen van nyár. Tenger az van, mert pár óra kocsival és már ott is vagyunk, csak ember legyen a talpán, aki abban a melegnek nem mondható vízben fürdik, olykor ez még nyáron is lehet kihívás. Azoknak nem, akik fókák, vagy jegesmedvék, vagy született északiak, de mi kérem a napfény városában nőttünk fel a Zurammal együtt, nem együtt nőttünk fel, csak ugyanabban a városban, és egyáltalán nem vagyunk sem fókák, sem jegesmedvék, még ha a rajtunk lévő zsírréteg erre rácáfolni látszik, akkor se. A félreértés elkerülése végett közlöm informálisan, hogy az a zsírréteg egyáltalán nem melegít, és más hasznos funkciója sincs, csak úgy van, barátin körbevesz, de ennyi és nem több.

A Zuram ügyesen tervez, szervez, és mivel én az utazások szervezését szívesen bízom rá, még a prágai incidens ellenére is, így neki van, hogy maga felé hajlik a keze. Ő családunk azon 50%-ába tartozik, aki szereti a vitorlázást, és nem, nem csak vitorlázni szeret, de nézni is szokta. Eleinte ezzel szemben nekem volt ellenérzésem, de már nincs. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy de hát ismertem, amikor hozzámentem, pontosan tudhattam, hogy mire számíthatok, és 4 év együttélés után már nem is lehet meglepő, hogy a Zuram vitorlázást néz a tv-ben, vagy minden évben eltűnik egy hétre a haverokkal vitorlázni, annak csak annyit mondanék, hogy: csúnya szó, akarom mondani csudát!

Az én életem párja, akkoriban ugyanis intenzíven síelt, sőt oktatott, de nem csak ám síelni tanította az arra vágyókat, hanem snowboardozni is. Velem is megpróbálkozott, mármint próbált megtanítani síelni, de abba a füzetbe, ahová azok nevét írta, akiket megtanított síelni, én soha nem kerültem be. Azért, ha nem is lelkesen, de próbálkoztam. Valószínűleg ott lett elrontva a dolog, hogy egyszer sítábor keretében, még általános iskolában, ellátogattam Bánkútra, én, meg még egy csomó gyerek, meg tesitanár, meg kísérőtanár. Ott és akkor én azt gondoltam, hogy majd én felcsatolom a lécet, és akkor majd csúszok, és nagyon jól fog menni. Így is lett, így is lett. Felkaptam a susogós melegítőmre a télikabátomat, majd jöhetett a síbakancs, meg a lécek, és nagyon ügyes voltam, csúsztam is. Hátrafelé. Annyira bátor nem voltam, hogy sikítsak, mert az ciki, de amúgy megtettem volna. Fogalmam nem volt, hogy kell megállni, így elvetődtem oldalra, és úgy is maradtam, míg valaki oda nem jött segíteni. Valahol itt dőlt el, hogy szeretek-e síelni, vagy sem. Később, persze miután már tanultam egy kicsit, akkor már nem volt problémám a síeléssel, szívesen mentem a családdal, gyerekek is ügyesen síeltek, és ekkor, a Zuram elment egy vitorlástúrára. Egyébként arról vitatkozhatnánk, hogy melyik versenyt izgalmasabb nézni a tv-ben, sít, vagy vitorlázást?

Nagyjából itt ért véget a mi síelős korszakunk. Persze síelnénk mi, csak innen minden jó pálya nagyon messze van, és annyit nem ér, pláne, hogy tó meg van, és vitorlázni lehet. Persze, akkoriban próbálta ki a Zuram a kisrepülőgép vezetést, és egy nap feltette nekem azt a kérdést, hogy válasszak, miből vizsgázzon vitorlás, vagy repülő? Véleményem szerint igazából egyik se lett volna szükség, de egyik se opció nem volt, mivel a vitorlás vizsga jóval olcsóbb volt, és kevésbé találtam veszélyesnek, mint a repülést, így a vitorlás vizsgát javasoltam.

A Zuram le is vizsgázott, majd egyszer csak már egyesületi tag, majd csapat tag lett, és már versenyezni is járt. Akkoriban nem voltak még túl nagyok a lányok, így egyáltalán nem voltam boldog, hogy a Zuram egy csomó időt áldoz a hobbijára, ahelyett, hogy velünk lenne. Persze mehettünk együtt is, de az sem túl szórakoztató, hogy én a parton vigyázok a lányokra, amíg ő versenyez. Azután összeismerkedtem sorstárs anyukákkal, akik szintén a parton voltak a gyerekekkel, nekem is lett társaságom, és valahogy kialakult ez az egész. Sőt már nagyon pozitívan állok a dologhoz, mert nekem nem kell vitorláznom, a vitorlás vízen úszik, tehát valahol parton kell eltöltenem az időt, ahol optimális esetben süt a nap. Nagyobbik is vitorlázik, így az apja ahová csak tudja viszi magával, tehát a gyerekfelügyelet is megfelezve. Arról nem is beszélve, hogy már nagyok a gyerekek, és nem ugyanaz egy 5 és egy 3 éves után egyszerre rohanni, mint egy darab 11 évest szórakoztatni, még ha az nehéz eset is.

A Zuram, habár nehezen, de elfogadta, hogy sem kisebbik, sem én nem szeretnénk úgy nyaralni, hogy vitorlázzunk. A Zuram kitartó, azért még egyszer, egyszer bepróbálkozik, egy mi lenne ha esetleg bérelnénk… Nem. Nem bérelünk. Helyette viszont elmegyünk vitorlásversenyre. Nem csak nagyobbikéra, vagy a Zuraméra, hanem idén is megnézzük a Volvo Ocean Racet. Nem az egészet, mert nem engednek fel egy hajóra, meg én nem is mennék, ha engednének se, de azért vannak a Volvo Ocean Racehez kapcsolódó parti események, amelyeken részt lehet venni. Tavaly előtt a Zuram, ugye ezt szülinapjára kérte, hogy ott lehessünk az egyik megállónál, idén viszont a rajtot kívánta megtekinteni, nem szülinapjára. Mázlija volt, mert pont az őszi szünet időpontjára esett a rajt, vagy ha nem is a rajt, de a rajtot megelőző futam igen. Először csak 3 napra tervezte a menetelt, de azután felmerült a gondolat, hogy miért ne mehetnénk egy kicsivel hamarabb, ha már szünet van, így 6 napos lett az őszölés.

Szállást kellett keresni, meg repülőjegyet, meg ilyesmi. Mivel már hónapokkal előtte megbeszéltük, hogy megyünk, így volt még szállás bőven. Egy lakást vettünk ki, a kikötőtől nem messze, és reméltük, hogy tényleg nem lesz messze, nem úgy, mint Amszterdamban. Repülőjegy nehezebb téma volt, mert az őszi szünetben a német repterekről induló járatok elég drágák voltak, de talált a Zuram olyan járatot, ami Eindhovenből indul, reggel, és oda is érkezik vissza, szintén reggel, persze nem ugyanazon a napon. Eindhoven, eléggé nem Németországban van, de elérhető távolság, különösen, ha fejenként 80 EUR-t spórolhat az ember fejenként. Na, hol foglalt a Zuram repjegyet, melyik társaságnál? Természetesen a Ryanair-nél. Na és melyik társaság kezdte el szorgalmasan törölni a járatait az indulásunk előtti hónapban. Bingo!

Épp iskolába mentem reggel, amikor hallottam a rádióban, hogy járattörlésekre került sor, és az érintett városok között Alicante is szerepel. Kicsit ideges lettem. Amint tudtam azonnal elkezdtem guglizni, hogy akkor most mi van, de az engem érdeklő információkat egyáltalán nem  volt könnyű megtalálni. Sőt! A Zuram épp a hetes vitorlás túráját tartotta Horvátországban, de gondoltam ne érezze már magát olyan jól, őt is tájékoztattam a járattörlésekről. Már ketten voltunk idegesek. A szállást még le tudtuk volna mondani, de Alicantéról, és a kirándulásról egyáltalán nem akartunk volna lemondani. A szállásadó egyébként is már nagyjából ötször írt, hogy biztos megyünk-e, mert ha nem, van más érdeklődő is. Talán két napot kellett rá várni, hogy a Ryanair kiadja a minket érdeklő információkat, és akkor végre megtudtuk, hogy a mi járatunkat nem érinti ez az egész mizéria.

Fejben el is terveztük, mi hogy legyen. Mielőtt a Volvo Ocean Race megkezdi működését, vagyis amíg a versenyfalu kinyitja kapuit, lesz pár napunk, hogy csak strandoljunk. Ez fontos, mert igazságosnak kell lenni a család azon 50%-ával is, aki amúgy nem nézné a versenyt. Mivel azonban 2 éve, eléggé kimutattuk lelkesedésünket (én és kisebbik), az esemény iránt, így a Zuram semmilyen nyavalygást nem vett be. Tényleg jól éreztük magunkat, és reméltük, hogy most is valami hasonlóban lesz részünk.

Még vennünk kellett két fedélzeti bőröndöt, amiért nem szerettünk volna sokat fizetni, viszont felengedik a gépre, mindenféle pótdíj nélkül. Volt fedélzeti bőröndünk, kettő is, de egyik sem felelt meg a Ryanair által kiírt feltételeknek. Mivel a Zuram hasonló miatt járt már pórul a Wizz-nél, így óvatosak voltunk. Szerencsére van pár olyan bolt a városban, ahol olcsó és amúgy semmire nem jó dolgokat árulnak, de pont az ilyen boltokban talál az ember mindig valami hasznosat, amire feltétlenül szüksége van. Bőrönd is volt, pont méret.

Naponta néztük, hogy milyen időjárás lesz, listát írtam arról, hogy mit kell feltétlenül magunkkal vinni, és vártuk az indulást, ami el is jött. Hajnal háromkor indultunk a reptérre, hogy biztos elérjük a járatot. Azt hittük, hogy hajnalban nem lesz forgalom, de tévedtünk, a külső sáv a célig kamionokkal volt tele. A nagyobb városok elkerülője meg borzasztó volt, volt dugó is, de beleszámoltuk az időbe, így nem volt gond. Odaértünk. Természetesen, senki, de senki nem ellenőrizte a bőröndök méretét, akkora bőröndöket pakoltak fel a gépre, amekkorát nem szégyelltek, sőt néhány embert, köztük minket is megkértek arra, hogy adjuk már fel a bőröndjeinket inkább, természetesen ingyen, mert a fedélzeten nem lesz hely. Feladtuk, amúgy is volt egy nagyobb táskánk, amit feladtunk, így mindegy volt, hogy hány bőröndre kell várni a kiszállásnál.

Majd Alicantéba is megérkeztünk. Egész kis időt vett csak igénybe, hogy átvegyük a bérelt autót. Majd ügyesen megtaláltuk a szállást is. Szerencsére senki nem kérte, hogy én térképet olvassak, akkor még most is ott lennénk, a telefon navigációja segített lelkesen. A bácsi már ott várt minket a lakásban. Nem jól tudott angolul, de azért próbálkoztunk. A lányok meg még nem beszélnek annyira spanyolul, de reméljük majd fognak. Bácsi felvetette, hogy beszélgessünk franciául, de ahhoz meg nekünk nincs megfelelő tudásunk. Azért elmondta, amit tudott. Mondta, hogy mely napokon lesz piac az utcában, és akkor hol nem szabad parkolni, persze erről az információról kiderült, hogy nem teljesen igaz, mert a lányok szerint a kirakott táblákon teljesen más napok vannak. Ennyi azért már megy spanyolul, de biztos, ami biztos kiszótáraztuk, és a lányoknak volt igazuk. A bácsi nagyon lelkes volt, szerintem most vághatott bele ebbe a lakáskiadós bizniszbe, mutatta a lakást, és amikor a konyhára került a sor, akkor a Zuramat elküldte és odahívott engem, hogy ezt mégiscsak nekem kell tudni. Szívesen elmondtam volna, hogy a Zuram felnőtt ember, aki volt már konyhában, magabiztosan nyitja és csukja a hűtőt, és látott már evőeszközt még kést is. A kávéfőző is a barátja, még a mosogatógép sem idegen, de inkább hagytam hogy a bácsi megmutassa, hogy nyílik és csukódik a hűtő, olyan lelkes volt. Majd mutatta a szobákat is, és 2 perc múlva lelkesen kikapott egy vasalót a szekrényből, hogyha gondolom használjam bátran. Biztosítottam róla, hogy én ebben a hat napban, egyáltalán nem szeretnék vasalót látni se, de azért megköszöntem a kedvességét. Mé’ nem a Zuramnak mutatta a vasalót? Mondjuk ő se akart vasalni. A bácsi lassan elköszönt, a Zuram szólt, hogy ő még azért kifizetné a szállást, a bácsi meg mondta, hogy azt ő már el is felejtette. Tényleg mi lehettünk az első bérlők. A lakás nagyon kellemes volt, 3 szoba, konyha, még mosógép és szárítógép is volt. Szusszantunk egyet, majd elhatároztuk, hogy elindulunk szétnézni és enni valamit. Egyébként pont valami nemzeti ünnep volt, így semmi nem volt nyitva, de legalább egy kávézót találtunk, ahol enni is tudtunk, meg inni. Majd elindultunk felfedezni a környéket, gyalog. Alicante, jövünk!

dav

 

Reklámok

Pillanatok, felejthetetlenek

Ahogy elterveztük, pontosan úgy is cselekedtünk. 24-én szépen négyesben megünnepeltük a karácsonyt. Mivel a fát már napokkal korábban feldíszítettük, így a lányok egész délelőtt apukájukkal játszottak, amíg én elkészítettem az ebédet. Hagyományosan minden évben kacsát sütök, egyrészt mindannyian nagyon szeretjük a kacsát, másrészt egy kacsából bőven marad annyi, hogy másnap amikor elindulunk haza, akkor még szendvicset is tudok csomagolni az útra. Délben elővettem a hollóházi étkészletünket, mert minden karácsonykor azt használjuk, megterítettem, kényelmesen megebédeltünk, délután ajándékozás, és ezután egyáltalán nem kezdtünk el csomagolni az útra. Teljesen nyugodtan töltöttük a délutánt, közösen megnéztük a Karácsony Artúrt, ami szintén hagyomány már. Nem szerettünk volna kapkodni, vagy hajnalban kelni, ezért pont úgy, mint tavaly, idén is foglaltunk szállást Prágában.

25-én reggel összecsomagoltunk, és elindultunk Prágába. Azért jó karácsonykor utazni, mert nincs forgalom, legalábbis nem akkora, mint amikor elkezdődik a szünet, és egész Németországból megindul hazafelé a tömeg, no meg Ausztriából is és ennek közös halmaza mind találkozik Magyarországon az M1-esen.  Egyszer épp elég volt ebből a partiból.

A Zuram már két hónapja lefoglalta a szállást Prágában, amiben maradtak kérdőjelek. Nem volt egyértelmű, hogy 3 ágy és egy pótágy lesz a szobában, vagy 3 ágy és egy gyerek a szülőkkel alszik, viszont a szálloda nem válaszolt erre a kérdésünkre. Többször megnéztük a szálloda honlapját, és arra a következtetésre jutottunk, hogy 3 ágy és egy pótágy. Teljesen időben odaértünk Prágába, ami nem volt nehéz, mivel semmiféle határidőt nem szabtunk magunknak. Megtaláltuk a szállodát, és gondolom nem nehéz kitalálni, hogy mindössze 3 ágy várt bennünket a szobában, ebből mondjuk legalább kettő összetolva. A lányok nem értették, a Zuram pedig lement a recepcióra, hogy valami nem stimmel, mert nincs pótágy. Amikor visszatért a szobába, közölte, hogy nem is lesz. A recepción megmutatták, hogy válaszoltak a levélre december 21-én, hogy csak 3 ágy van. Azt most hagyjuk is, hogy mennyire tisztességes 21-én válaszolni, mert ha még le is mondjuk a szállást, találunk-e másikat. A kérdés egyébként is elméleti, mivel a Zuram nem kapta meg a választ, miután visszaértünk is megnézte, de nem, nem kapta meg. Vagy ez a megoldás van, vagy az, hogy összecsomagolunk és indulunk tovább, vagy keresünk másik szállást. Több hiba is volt, egyrészt hol a manóban találnánk szállást december 25-én délután, másrészt továbbindulni is hülyeség, hisz azért álltunk meg Prágában, hogy ne kelljen rohanni, hajnalban kelni, vagy éjszaka utazni. Mindenki nézett rám kérdőn, de a megoldás adott volt, én a két lánnyal alszok az összetolt ágyon, a Zuram meg külön. Legalább az aludjon éjszaka, aki másnap is vezetni fog. Értem én, hogy 12 éves korig a gyerek alhat a szülőkkel, de ha már négy reggelizős kártyát adtak, akkor miért csak 3 ágyneműt, és törülközőt. Sebaj egy újabb látogatás a recepción megoldotta a kérdést, kaptunk ágyneműt, még két párnát és egy paplant, a törülköző elmaradt, de mivel fejenként kaptunk egy kicsit, meg egy nagyobbacskát, így elosztottuk.

A lányoknak nem annyira tetszett a dolog, mivel egyáltalán nem szoktunk együtt aludni, és kisebbik előre közölte, hogy nem tehet róla, de biztos fog nekem problémát okozni az éjszaka folyamán, minimum kétszer belém fog könyökölni vagy ilyesmi, de esküszik nem direkt csinálja, csak ő így alszik. Ez így is van, még a mai napig is időnként leesik az ágyáról, és volt már többször is, hogy púppal a fején ébredt, de nem emlékezett rá, hogy hogy szerezte. Mondtam nem számít, csak egy éjszaka. Amikor kicsik voltak sem jöttek át éjszakánként, csak ha rosszat álmodtak, de miután megnyugodtak, akkor is mindig kérték, hogy kisérjem őket vissza a saját ágyukba. Betegen, na igen az más, amikor betegek voltak, akkor aludtam velük, illetve nem aludtam, csak vigyáztam rájuk, de az más. Tartottak a közös ágytól, de meggyőztem őket, hogy semmi gond, csak egy éjszaka, ki fogjuk bírni, kisebbik persze, az örök optimista rávágta, hogy nem, márpedig de. Már két olyan szállást is tudok, ahol soha nem fogunk szobát foglalni Prágában.

Nagyobbik kedvéért bementünk a belvárosba, de mivel pont olyan volt, mint tavaly, így nagyjából csak sétáltunk egyet. Tavaly még elcsodálkoztunk rajta, hogy milyen sok ember van Prágában karácsonykor, most ez egyáltalán nem lepett meg. Prága szép, tavaly is az volt, hideg volt, ahogy tavaly is, nem is maradtunk bent sokáig. Vacsorázni sem maradtunk bent, mivel ahol tavaly vacsoráztunk, az a hely nem nyerte el egyformán mindenki tetszését. Visszamentünk a szállodába, majd elindultunk egy helyet keresni, ahol vacsorázhatunk. Nem vágytunk semmi különösre. A Zuram kinézett egy helyet, ami nincs messze a szállástól, viszont fogalmunk sem volt, hol van. Gyalog mentünk, hogy a Zuram is megihasson egy pohár sört. Mivel fogalmunk sem volt, hogy merre van a hely, telefonos segítséget vettünk igénye. A segítség, ha nem is tökéletesen de működött, mivel első körben találtunk egy igazi lepattant kocsmát. Nem mentünk be, mentünk tovább. Félénken megkérdeztem, hogy nyitva van-é a hely, ahová igyekszünk,  mire a Zuram annyit válaszolt, hogy: elméletileg. Nem szeretem ezt a szót. Semmire nem jó. Ebben a szituációban meg kifejezetten nem megnyugtató. Mentünk tovább, és találtunk egy újabb vendéglőt, de az se az volt. Volt mellette még egy másik is, de az meg zárva volt. Természetesen abba szerettünk volna menni, amelyik zárva volt.

Sebaj, irány vissza a szállásra, annak van saját étterme, ami nem is drága megpróbáljuk. A hotellel szerzett eddigi tapasztalataink alapján minimum bátornak mondanám magunkat, de a Zuram azon javaslatára, hogy üljünk ismét kocsiba, és menjünk be a városba, senki nem kezdett örömében ugrálni. A lányok is csak le szerettek volna végre már ülni és enni valamit. A hotelben megkérdeztük, hogy lehet-e még vacsorázni, és szerencsére 7-ig nyitva volt a konyha, és még csak fél 6 volt. Rajtunk kívül is voltak az étteremben, és nem úgy néztek ki, mint akik rosszul vannak, szóval mi veszteni valónk lehet. Az étlapon mindenki talált magának megfelelőt. Nagyot csalódtunk pozitív értelemben, mert minden nagyon finom volt, és friss. Ugyan csak üveges sör volt, de semmi gond, az is jól esett, mind a kettő, fejenként. Talán annak a hatására, hogy túltettük magunkat az ágy problematikáján, vagy azért mert örültünk, hogy enni kaptunk, és jó volt, de végigviháncoltuk a vacsorát. Normál esetben megkértem volna a családtagjaimat, hogy viselkedjenek rendesen, vagy legalábbis nevessenek halkabban, de mivel mire megkaptuk az ételünket már egyedül voltunk az étteremben, így hagytam, sőt.

Az éjszaka, nos igen. Túléltük, bár kisebbik reggel azt ecsetelte, hogy jó, tudja azt beszéltük, meg, hogy túléljük, de ő igazából nem. Tény, nem sokat aludt, én sem, senki sem, de ez nem csupán a kényelmetlen ágynak köszönhető, hanem az éjszaka mulatozó, ajtót csapkodó, röhögő, hangoskodó egy busznyi ukránnak is. Mondjuk nem énekelte, és már ez is valami. Hajnal kettőig bírták, mi meg velük. Ezután már épp elaludtam, amikor kisebbik édesen megütögette a karomat, és felébresztett. Kipattant az ágyból és közölte velem, hogy:-Vissza kell adnunk! – nem értettem mire gondol, az ukránoknak a bulit, vagy mi? És folytatta:-Vissza kell adnunk!- jó vissza, de mit, még mindig tanácstalan voltam és nem azért mert félig aludtam. Kérdésemre csak azt a választ kaptam, hogy azt nem tudja, de mindjárt átgondolja. Javasoltamra, hogy tán ha visszafeküdne, és aludna, csak annyit reagált, hogy:-jajj de hülye vagyok, csak álmodtam. Visszafeküdt és aludt tovább. Azért nem gyanakodtam elsőre, hogy valójában alszik, mivel előtte felkelt, mert minden áron tudni akarta mennyi az idő, és megkereste az óráját. Akkor tényleg ébren volt.

A lényeg, hogy túléltük az éjszakát, és nem jót, de aludtunk. Ráadásul meleg volt a szobában, és valami üzem mellett volt a hotel, vagy nem tudom mi, de egész éjjel zúgott valami. Mindegy, elindultunk Szegedre.

A forgalom teljesen jó volt, habár nagyobb, mint amire számítottunk, lehet többen ellopták az ötletünket és csalnak a karácsonnyal. Idén is megállapítottuk, hogy az M1 több mint katasztrofális állapotban van, és még mindig divat táblával javítani a kátyúkat. Hát kérem, pár éve még a cseh autópályák néztek így ki, de mivel azt folyamatosan felújítják, így a magyar szép lassan rosszabb állapotba kerül.

Nagyon jó hazaérkezni, mindig nagyon jó. Nem csak a család miatt, én szeretem Szegedet is, annak ellenére, hogy zavar, hogy egy csomó minden pusztul és hagyják, vagy, hogy olyan kreatívan vezetnek az emberek, amit szinte sehol máshol nem tapasztalok, azért mégiscsak életem jelentős szakasza a városhoz kötődik, és a nosztalgia már csak ilyen, az ember egy csomó szépre emlékezik, és ezek az emlékek színezik ki a fekete-fehér fényképeket. Persze már évek óta nem Szegeden élünk, és sikerül úgy végig barangolni a várost, hogy nem találkozunk ismerőssel, de akkor is szeretek sétálni a városban, sőt még villamosozni is.

Mivel most két napra érkeztünk, így nem fért bele sem séta, sem villamosozás, sem  mozi, sem barátok, az fért bele amiért mentünk. A karácsony. A családdal együtt töltött idő. Első nap a Zuram szüleivel és nagymamájával ünnepeltünk. Ebéd, beszélgetés, ajándékok, színtiszta nyugalom, megismételhetetlen pillanatok. Csak, hogy egyet említsek, kisebbik imád varrni, ezért kapott a Mamáéktól egy varrógépet, anyagokat, varrós készletet karácsonyra. Tata szépen kitanulmányozta a varrógépet, és elkezdte tanítani kisebbiket varrni, ott dolgoztak a varrógép mellett, persze nagyobbik is figyelte a műveletet, az a kép, ahogy kisebbik figyelt, varrt, Tatája türelemmel tanította, na az a kép mindig megmarad, illetve még egy, Mama arca, amikor kibontotta az ajándékot, amit nagyobbik készített neki, egy gyertyatartót, modellgyurmából. A gyertyatartó egy Huskyt ábrázol, és direkt a Mamának készítette, tudván, hogy ez mennyit jelent majd neki. A Mama pedig ezt tudta, és rá is volt írva az arcára, hogy milyen sokat jelent neki, ezekért a pillanatokért éri meg hazautazni, és még ha pár nappal később is, de karácsonyozni.

Estére volt egy szuper program, ahogy tavaly, úgy idén is kaptunk színházjegyeket, és most a lányok is jöttek velünk. Az Ifjúsági Házban, vagy rövid nevén az IH-ban volt A miniszter félrelép, parádés szereposztásban. Kicsit mellbe vert a gondolat, hogy utoljára az IH-ban talán a gólyabálomon voltam, amit ki sem számolok, hogy hány éve volt, de meséltem a lányoknak, hogy akkor anya állt a  színpadon, mert elő adtunk valamit, amiben én is részt vettem. Pont nem érdekelte a lányokat, de mindegy. Valahogy nem igazán tudják elhelyezni időben, térben, hogy milyen volt az, amikor a szüleik gyerekek, fiatalok voltak. Az előadás több, mint szuper volt, többször is sírva röhögtem, nem, nem nevettem, ez annál több volt. Nagyobbik ült mellettem, és ha ki lett volna sminkelve, a darab végére rajta sem maradt volna festék, de nem, 13 évesen még nem kell smink, így csak a könnyeit törölgette. Kisebbik nem biztos, hogy minden poént fogott, de a legtöbbet igen, és a végére, már nem csak azt kérdezgette tőlem, hogy jól vagyok-e, hanem ő is nevetett velünk.

Másnap a szüleimmel ünnepeltünk, igaz délelőtt még volt egy feladat, a dédimamától kapott karácsonyi pénzt el kellett költeni, ami annyit tesz, hogy körözni kell az Árkádban és türelmesnek lenni. Előbbi, megvolt, utóbbi gyorsan fogyott. Végül sikerrel zárult a történet, és csak egy plüssállattal lett több, mint eddig volt. Hurrá! Az nem épp karácsonyi, hogy a kávézóban elfelejtették a rendelésemet, és még bocsánatot se kértek, de legalább kávét kaptam, nem nem ültünk be egy kávézóba, azzal nem húztam volna az időt, ez amolyan sétálós kávé volt, de végül a kocsiban ülve hazafelé ittam meg.

Ebédre hazaértünk anyuékhoz, és a szokásos menetrend, ebéd, ajándékozás. A felejthetetlen pillanatok. A négy unokatesó végre újra együtt, és hiába a viszonylag nagy korkülönbség, valami hihetetlen jól elvannak. A fölnőttek eleinte két pártra szakadva beszélgetnek, nők a konyhában, férfiak a szobában, majd a két tábor egyesül. Pont mint gyerekkoromban. Húzzuk egymást, nevetünk, emlékezünk, sajnáljuk, hogy ritkán jön ez össze, és most is csak kevés ideig tart. Nővéremék lassan elköszönnek, így a lányok is elcsendesednek. Anyukám elővesz egy dobozt, melyben levelek vannak, amiket én kaptam, régen, még amikor nem e-mailt írtunk egymásnak. Egyik-másik levél akár 30 éves is. Olyan képeslapok, amiket nagymamám, nagypapám, dédim írt, ők már rég nincsenek közöttünk, valami hihetetlen érzés kézbe venni, olvasni ezeket a lapokat. Hirtelen ötlettől vezérelve lefényképezem a levélhalmot, és feltöltöm a facebookra, megjelölve egy-két embert, akiktől ezeket kaptam. Ígéretet teszek arra, hogy aki megírja a címét, annak küldök egy lapot. Két címet is kaptam rövid időn belül, így leveleket fogok írni, nem is csak lapot, igazi levelet. Szeretek írni, kézzel, géppel, mindegy, jóban vagyok a szavakkal.

Időben fekszünk, mert másnap hajnalban már indulunk is vissza. Muszáj hajnalban, mert visszafelé nem alszunk meg, és jó lenne világosban hazaérni.

Hajnalban indulunk, a búcsú mindig nehéz, könnyes. Az út hazafelé hosszú, de szerencsére, csak a magyar szakaszon esik a hó, Szlovákiában már süt a nap, és ez kitart végig. Ettől még fárasztó, de haladunk, és rekordidő alatt haza is érünk, mindössze 10 óra. Itthon pedig megint csak jó, magunkkal hoztunk néhány felejthetetlen pillanatot, amikért elmegyünk jövőre is.

 

Nyári tábor

Hazaértünk a nyaralásból, és másnap kezdődött is a lányoknak a tábor. Minden évben kapunk különböző füzeteket, tájékoztatókat, hogy milyen programokat szerveznek a gyerekeknek a szünetek idejére. A legtöbb iskolában, mármint Grundschuléban a napközi is szervez gyerekfelvigyázást, de lehet jelentkezni extra programokra is. Ezek a programok, vagy az iskolai felügyelet nem ingyenesek, de nem is kifizethetetlenek. Természetesen az ár függ a programtól is. Mi is befizettük már a lányokat jó néhány kirándulásra. Mindig időben kell jelentkezni, mert a helyek gyorsan betelnek.

Ettől nagyban eltérnek a táborok. Ezeket nem az iskolák szervezik, hanem sportegyesületek, a könyvtár, a város, vagy cégek. A táborok igen széles kínálatot vonultatnak fel, és az áruk sem épp egy iskolai gyerekfelügyelet. Természetesen vannak, ottalvós, és nem ottalvós lehetőségek is, de az ottalvósok nagy része annyit tesz, hogy utazással jár a heti program. Szerveznek nyelvtanulós táborokat például Angliába, vagy épp kirándulósat Magyarországra. A nem ottalvósok pedig általában valamilyen érdeklődési kör köré épülnek fel. Például tánc-, zene-, lovaglós-, csillagász-, kísérletezős-, tudományos-, informatikai tábor. Kínálat van bőven. Ezen táborok árát megkérik rendesen, hisz például a magyarországi 5 napos kirándulás, ha jól emlékszem 1300,- EUR körül mozgott, a nyelvtanulós még ennél is több.

Ilyen táborra eddig még nem neveztük be a lányokat, többek között azért sem, mert egyáltalán nem voltak jók az időpontok, az árról nem is beszélve. Na, de egyszer csak jött haza nagyobbik az iskolából és közölte, hogy van egy tábor, ahová ő mindenképp, de nagyon szeretne menni, ha esetleg megnéznénk és beleegyeznénk, akkor egy nagyon boldog gyerekkel találkozhatnánk minden nap, de tényleg. Hozott is haza szórólapot, és lelkesen mesélte, hogy akik már voltak, azoknak mindenkinek nagyon tetszett. Természetesen egy olyan táborról beszélünk, ami zömében informatikával, programozással, internettel foglalkozik. Kisebbiket ez annyira nem érdekli, de ugye a lányok csomagban járnak, ha az egyik táborba megy, akkor megy a másik is, mert ahogy kisebbik unatkozik egyedül, nem unatkozik úgy senki.

Megnéztük a szórólapot, és a honlapot is, nem találtuk rossznak. Az ár 5 napra fejenként 150 EUR, de nagyobbiknak szerencséje volt, mivel kb. születése óta gyakorolja azt a nézést, amivel az apját le tudja venni a lábáról, és ez most is bevált. A szomorú arccal előadott: megértem, ha nem – kezdetű kiselőadás is remekbe szabottan sikerült. Kisebbik közölte, hogy ő is szívesen menne, mert ő is azt hallotta, hogy ez jó volt. Ez a Kidscraft immár harmadszor került megrendezésre. Gondoltuk is, hogy van már rutin, megy majd simán a szervezés.

Elküldtük az e-mailt a jelentkezéssel, nagyon gyorsan, hogy legyen hely, mert mindössze 150 gyerek vehetett részt a programban, és olyan nagy a túljelentkezés, hogy azt mi el se tudjuk képzelni. Nagyobbik izgult rendesen, hogy sikerül-e bejutni, vagy sem. Megkaptuk a válasz email-t, hogy nyertünk, mindkét gyerek bekerült a programba, elküldték a bankszámlaszámot, hogy hová kell utalni a pénzt. Ahhoz képest, hogy egyébként egy nagyon modern informatikával foglalkozó táborról beszélünk, egy e-mail címről nem lehetett, csak egy gyereket bejelenteni. Biztos elképzelhetetlen az a családmodell, hogy valahol több gyerek is van, és mindkettő táborba akar menni. Mindegy, egyik gyerek apa, másik gyerek anya e-mail címéről lett bejelentve. A pénzt  még nem utaltuk el, mondván, hogy a határidőig, amíg el kell utalni, van vagy 6 hét, ráér. Milyen jól tettük, hogy nem utaltunk. Másnap jött egy újabb e-mail, hogy elnézést, de téves válaszokat küldtek ki, még egyáltalán nem biztos, hogy bekerült a gyerek, előbb összesíteni kell a jelentkezőket, úgyhogy ne utaljon senki pénzt.  Itt ezt mondjuk nem értem, hogy mit kell összesíteni, mert eredetileg a jelentkezés sorrendje számít, de jó, legyen. Jó kis informatikai tábor lesz ez!

Na jó, időnk van, vártuk a következő vicces e-mailt. Meg is jött, hogy felvették a gyerekeket, de még ne utaljunk, majd szólnak.

Nézzük, hogy mit kapunk a pénzünkért! Illetve mit kapnak a gyerekek. Egyrészt azt a hihetetlen érzést, hogy bekerültek a 150 nagyszerű kivételes gyerek közé, akik részt vehetnek eme rendezvényen. És tényleg, a gyerekeink teljesen odáig voltak. Azután reggel 8-tól délután 4-ig tartó időszakban, mindenféle programokon vehetnek részt, de erről még nem kaptunk értesítést, de majd fogunk, és akkor ki kell választani, hogy mit is szeretnének csinálni. Egyszer egy nap enni is kapnak valami ebédet, hogy mit arról semmiféle értesítést nem kaptunk.

Kisvártatva meg is érkezett az e-mail, hogy akkor két napon belül utalni kell a pénzt, vagy inkább olyan mán jelleggel, mert ha nem, akkor sajnos a gyerekek kiesnek, és jönnek a várólistások. Ezt azért mégsem hagyhatjuk! Részünkről a várólistások maradtak a listán, pénz elutalva. Ezek után jött még egy e-mail, ahol kaptak a gyerekek valami azonosítót, be kellett jelentkezni egy oldalra, ahol mindenféle kis videókat nézhettek meg, hogy a táborban a különböző állomás helyeken mit lehet csinálni. Minden napra választhattak valamit, ami jó, mert így több dolgot is ki tudtak próbálni. Természetesen azt nem tudták garantálni, hogy minden gyerek bekerül a választott programba, hisz nagyon sok a gyerek, de jelentkezés sorrendjében menni fog (vagy majd összesítenek, ki tudhatja?), és ha véletlen egyik olyan programba sem kerül be a gyerek, ahová szeretne, akkor se aggódjunk, mert biztos, hogy sehol nem fog unatkozni. Ezek komolyan nem ismerik kisebbiket. Majd meglátják.

Igen ám, de az e-mail napközben érkezett, amikor a lányok még iskolában voltak. Mégse akartunk helyettük dönteni, így megvártuk még hazaérnek. Először az egyikkel, azután a másikkal megnéztük a videókat, majd felállítottunk egy sorrendet, hogy ki hova (nem két perc volt), ezután elküldtük a jelentkezéseket. A két gyerek érdeklődési köre köszönő viszonyban sincs egymással, ami az egyiknek tetszett, az a másik szerint baromság, de azért találtak közös pontot, ami esetleg mind a kettőnek jó. Elméletben nagyjából egész héten nem találkoztak volna, mert teljesen különböző dolgokat választottak, ehhez képest viszont, sikerült azonos programba rakni őket, mivel a választott programjuk nem fedte teljes egészében azt, amibe berakták őket, de nem leszek igazságtalan, mert bekerültek olyanba is, amibe szerettek volna.

Lehetett robotot építeni, egész robot világot, app-ot programozni, na meg calliope-t programozni, riporterkedni, you-tube videókat készíteni és így tovább. A leginkább szeretett programokba nem kerültek be, de egy jó középutat sikerült találni. Délután sportprogram is volt, ott mindenki a választott helyre került.

Első nap bejelentkeztünk a táborba, és kisebbiknek aznap volt a szülinapja. Itt már mindenki gratulált neki, és fel is jegyezték, nehogy véletlen elfelejtsék. Kaptak a gyerekek pólót, meg kulcstartót, és megnézhettük nagy táblákra kifüggesztve, hogy melyik gyerek melyik állomáson fog aznap, vagy a többi napon lenni. Ezt megkaptuk papíron is. Alá kellett írni egy papírt, hogy a gyerek elmehetnek-e egyedül haza, vagy sem, itt először aláírtam, hogy egyáltalán nem, de aztán visszamentem és kértem, hogy módosítsuk már igenre, mert ha megyek értük, legalább az épületből engedjék ki őket, hogy a kocsiig kijöjjenek. A lányok boldogan tűntek el a szemem elől.

A tábor nagyon tetszett nekik. Kisebbiknek első nap 149 gyerek és a felügyelő tanárok énekelték a Happy Birthdayt, ami nagyon tetszett neki, annak ellenére is, hogy amikor a nevet kellett volna énekelni, iszonyat csend lett, mert senki nem tudta hogy hívják kisebbiket, de a tanárok kedvesen megoldották a helyzetet és énekeltek valami általánosat. Kisebbik elég meghatódott, de ezt csak utólag vallotta be.

A programok is jók voltak, azt gondolom ennek is köszönhető, hogy nagyobbik jár informatika szakkörre, még mindig egyedüli lányként, és az egyik legfiatalabbként. Calliope programozása szerelem volt első látásra, és azóta is. Egyetlen dolog nem tetszett kisebbiknek, méghozzá az app programozás, mivel minden angolul volt, és kevés volt a tanár, egy csomó időt kellett várakozással töltenie, amíg segíteni tudott neki valaki. Na, és a tábor végén kit talál meg a riporter a kérdéseivel? Természetesen kisebbiket. El is mondta a véleményét, hogy jó a tábor, de… és ki is fejtette, hogy szerinte min kellene változtatni. Nem is került be az összefoglaló videóba. Mondtam én, hogy nem ismerik kisebbiket, és ő igenis tud unatkozni.

A tábor záró napján a gyerekek bemutathatták a szülőknek, érdeklődőknek, hogy mit csináltak a héten. Az egész egy nagy kiállítás volt, a gyerekek ott álltak a műveik mögött, és elmagyarázták, megmutatták minden kérdezőnek, hogy mit, hogy miért. Nagyobbik elemében volt, mutatta az ő világát, amit felépített, és meg is mutatta, hogyan kell programozni, szó szerint egy kis előadást tartott mindenkinek, aki kérdezett tőle valamit. Kisebbik is megmutatott mindent, de az előadás elmaradt, ő kevésbé tud a fenekén maradni, így engem vezetett körbe, és mesélt, és mesélt, és mások munkáit néztük meg együtt.

A kiállítást egy esemény zárta, ahol a Volkswagen képviselői, és tudománnyal, informatikával foglalkozó emberek tartottak egy beszélgetést. Az egész egy játékkal indult, ahol mindenki le tudott tölteni egy app-ot a telefonjára, be tudott jelentkezni, majd kvízkérdésekre kellett válaszolni. A leggyorsabb ajándékot is kapott. Mi le se töltöttük, de a lányok igen, de nem nyertek. Ezután tényleg beszélgetés következett a táborról, az informatika oktatásról, meg mindenről. Néhányszor meg kellett tapsolni a fő támogatókat, azután újra, de a legizgalmasabb mégiscsak az volt, amikor ketten összevesztek a színpadon azon, hogy jelenleg jó-e az informatika oktatás, vagy sem. A gyerekek nem igazán értették, hogy ez mire volt jó, de összességében túlestünk ezen a záróünnepségen is. A Zuram kicsit morgott, hogy ezeket az informatikai vezetőket hallgathatja munkaidőben is, és most munkaidő után is, de azért kibírta.

A lányok természetesen jövőre is szeretnének menni a táborba, szóval időben kell elkezdenünk a nyári programok szervezését. Egy biztos pontunk már van, de az nem a tábor.

 

 

Nyaralás otthon 2.

Keszthelyen egy szállodában foglaltunk szállást, és egész hetes semmittevést terveztünk. Nem gyakran szoktunk egy hétig semmit tenni, de most határozott célul tűztük ki azt, hogy egyáltalán nem kirándulunk, nem kelünk korán viszont sokat alszunk, és továbbra sem csinálunk semmit. Két darab skandináv krimivel is készültem erre a hétre, és mióta e-book-om van, a Zuramat se fenyegeti az a veszély, hogy ha kiolvastam a könyveimet, akkor őt idegesítem.

A szálloda nem épp a legmodernebb, légkondi sem állt sehol rendelkezésre, ami a hőségben inkább volt hátrány, mint előny, ámde ez nem volt meglepetés, mert már a szállás lefoglalásánál tisztában voltunk a hely adottságaival.

Megérkezésünk után a bejelentkezés nem ment épp simán, mert a szobáink nem voltak kész. Konkrétan takarítás alatt álltak, és vagy 1 órát kellett várnunk a dög melegben, mire átvehettük a szobát. Morogtunk? Hát persze! Sűrűn megkérdeztük, hogy de mi van már? Hát persze! Segített? Hát persze, hogy nem.

Tudom, és nem először szembesültem vele az otthon nyaralás során, hogy nagyon kevés a szakember, pincér, felszolgáló, eladó, takarítónő, ezért morgás helyett megértéssel fordultunk az esetleges problémák irányába. Utólag. Egyébként ilyen nem volt, mert a szálloda személyzete, ahogy láttam, a lelkét is kidolgozta. Fiatal fiúk, lányok állandóan műszakban, pont úgy ott voltak a reggelinél, mint a vacsoránál, vagy az ebédnél. Két rohangálás között még mosolyogni is volt erejük, és egyszer sem felejtették el például, ha kértünk egy kancsó vizet. És ahogy a vendégek számára nem volt légkondi, úgy egyértelmű, hogy a személyzetnek sem jutott a 37 fokos hőségben hűsítő szellő, ennek ellenére tették a dolgukat. Ó igen, lehet mondani, hogy de hát ez a munkájuk, igen, ez, de ettől ez még nem könnyű.

Gyermekeim gyorsan feltalálták magukat, a szálloda szolgáltatásai között szerepelt a gyerek klub, ahol is naponta kétszer pár órát szórakoztatták a gyerekeket. Elmentünk, megnéztük, majd a lányok maradtak és dacára annak, hogy ők voltak a legidősebbek, minden nap elmentek. Egyáltalán nem zavarta őket, hogy kb. mindenkinél 3 évvel idősebbek, nagyobbik esetében ez inkább 5 évnek mondható. Nem kényszerítettük őket, tényleg önkéntes volt, de ők élvezték, és így nekünk is jutott napi pár óra az igazi semmittevésre, mert ha a lányok felbukkantak, akkor előkerült a kártya, mentünk pancsolni a Balatonba, vagy épp mentünk úszni a medencébe, mert kisebbik a fejébe vette, hogy az egyáltalán nem lesz jó, ha ő a nyári szünetben nem úszik úgy rendesen, mert edzés nélkül nincs élet, és az edzői biztos nem fogják értékelni, hogy ő elfelejtett úszni. Így minden reggeli után úszással indult a nap.

Délutánonként, esténként sétálni mentünk. Még Keszthely belvárosában is jártunk, a Festetics kastély sem maradhatott ki. Én valamikor nagyon gyerekkoromban voltam erre utoljára a szüleimmel, mivel Balatonberényben nyaraltunk többször is a katonai üdülőben és onnan Keszthely igazán nincs messze, de nem emlékeztem semmire. Keszthely mondhatni üres volt, nem tolongtak turisták az utcákon, de a parton sem. Visszatérő motívum volt otthonlétünk során, hogy a Zuram többször megjegyzést tett bizonyos épületek láttán, hogy miért is hagyják így tönkremenni. Kisebbik rá is kérdezett, hogy miért kérdezgeti ezt folyton. Igen, elég sok az olyan egyébként gyönyörű épület, amit kár lepusztulni hagyni. Legalábbis szerintünk kár. Nem csak Keszthelyen.

Nagyon jól ment nekünk a semmittevés. Tényleg, de azért egy hűvösebb napon, elhatároztuk, hogy program gyanánt elmegyünk egy közelinek hirdetett állatsimogatóba. Kocsival valóban nem volt vészes a távolság. Odaértünk a hely ígéretesnek tűnt kívülről, és a belépő sem volt drága, az ajtóban már volt egy csomó macska, kicsik is, és ha már egyszer arra jártunk, akkor befizettünk egy lovas kocsis túrára, melynek során megtekinthettük a Kis-Balatont. Még úgysem voltunk soha. Az állatsimogató nem épp olyan volt, mint amihez itt hozzá vagyunk szokva. Egy magyar gazdaság, sok betonnal, állatokkal, rengeteg léggyel és hát na, nem egy Essehof. Azonban rögtön a lovaskocsis túrával indítottunk. A bácsi, aki a mondjuk úgy túravezetőnk volt, elég szórakoztató volt. Természetesen beszédbe elegyedtünk, és amikor megtudta, hogy Németországból érkeztünk, akkor megdicsért bennünket, hogy milyen szépen beszélünk magyarul. Mindig jó ezt hallani! Persze tisztáztuk, hogy 4 éve élünk kint, tehát a magyar nyelv ismerete finoman szólva is elvárás. Kiderült, hogy az ő fia már 10 éve Németországban dolgozik. Tehát beszédtéma volt bőven, lett volna, ha nem egész végig a böglyöket kellett volna csapkodni, mert bögöly, na az aztán volt bőven. Szegény lovak nyakából folyt a vér, amikor megálltunk és a bácsi lecsapkodta a lovak nyakáról a böglyöket. Gyerekeink, egészen el voltak csodálkozva, mert eddig abban a hitben éltek, hogy van a méh, meg a darázs, de bögöllyel még nem találkoztak. Sokat nem láttak a tájból, mivel végig a kardigánjukat a fejüket tartották. Értettük mi, hogy tájvédelmi körzet, de nyilván eszünk ágában sem lett volna befizetni, ha tudjuk, hogy a vérünk a tét. A Zuramat 3 is megharapta, mert ezek harapnak, nem csípnek, de szerencsére a lányok megúszták. Én előszedve gyermekkori emlékeimet, határozott mozdulatokkal küldtem el a böglyöket, egy szebb helyre. Nagyobbik nem tudom, hogy csinálta, mivel ő elől ült a bácsi mellett, mellőle nem tudtam elkergetni a veszélyes dögöket, nem a bácsit, ő aranyos volt, a böglyöket, de nagyobbik egész végig tök nyugodtan ült, kapucnival a fején, és egyáltalán nem harapta meg egy bögöly sem. Mindig ez van, ha az Essehofban bemegyünk a kecskék közé, kisebbik 2 perc után visítva menekül, nagyobbik, meg mint egy kecskesuttogó nekiáll kecskét idomítani, beszél hozzájuk, a kecskék meg követik. Kisebbiket nézni amúgy sokkal szórakoztatóbb, ahogy visít és menekül. Túravezető bácsi menet közben korrekt előadást tartott a Kis-Balatonról, lovakról és a böglyökről is.

A túrától függetlenül, úgy általában egyszerűen elkerülhetetlen téma a politika. Amikor kiderül, hogy Németországban élünk, mindig szóba kerül valahogy a téma. Vagy a migránsozás, vagy a hazai helyzet, és mi próbáljuk ezeket a témákat, ha nem is kerülni, de nem belemenni ilyen beszélgetésekbe. Véleménye  mindenkinek van, igaza  nem feltétlen, de a véleménye nagyon is határozott mindenkinek, ha nem egyezik a véleményünk, akkor abból úgyis csak vita lehet, ha meg igen, akkor kár róla beszélni. Ezért inkább terelünk, vagy inkább csak én. A kedvencem mégis csak az, amikor valaki Magyarországon élve, megmondja nekünk, hogy milyen a helyzet Németországban, és nem vár megerősítést, nem kérdéseket tesz fel, csak elmondja, hogy milyen az élet, mert olvasta, látta, hallotta, és mindennek a következményével is tisztában van, amit nem fél megosztani velünk. Nem tudok ilyen beszélgetésekbe belemenni. A Zuram igen, ő inkább, de ő is csak egy bizonyos határig.

Kicsit féltem tőle, hogy mit mondanak majd a gyerekeink az állatsimogató után, mert hát tényleg itt egész máshoz vannak szokva, de miután átestek a túlélőtúrán, és mehettek az állatok közé, egy rossz szót nem szóltak. Láttak szamarat, meg nyuszikat, pici nyuszikat is, tengerimalacokat, csirkét, disznót, lovakat, és teljesen lelkesek voltak. Hazafelé a kocsiban közölték, hogy eddig ez volt a nyaralás legjobb napja. Mi a Zurammal csak néztünk, hogy mi van, és óvatosan megkérdeztük, hogy mégis miért, mert hát a böglyök,  meg mégse Essehof, de lányaink közölték, velünk, mintha mentálisan nem lennénk egészségesek, hogy:-Nem értitek? Voltak kisnyulak. Kis-nyu-lak! – ennyi. A kisnyuszi minden bajra jó, meg a tengerimalac. A hotelig ment a kocsiban, a jajjj de éééédesek voltak. Egyébként én meg örülök annak, hogy a gyerekeimből nem veszett ki a lelkesedés, és nem finnyognak. Persze megígértették velünk, hogy ha legközelebb erre járunk, újra eljövünk, mert: Érted! Voltak kisnyulak! – Mindenkinek csak ajánlani tudom, állatsimogató túlélő túrával. A belépő pedig nagyon olcsó. A bácsi pedig a lovaskocsin nagyon jó beszélgetőtárs volt.

A szálloda saját strandja nem túl nagy, de mindig volt elég napágy, mindig tudtunk hová feküdni, még úgy is, hogy szemmel tudjuk tartani a vízben pancsoló gyerekeinket. A Zuram szerint én ezt a figyelést kissé túlzásba viszem, mert mindkét gyerek tud úszni, sokkal jobban, mint én, ennek ellenére képtelen vagyok róluk levenni a szememet, ha a vízben vannak, sőt nem átallom bezavarni a Zuramat is a vízbe, hogy legyen velük. Én nem vagyok az a pancsolós fajta, így sokkal jobban szeretem, ha ő megy, ő nem annyira, mert állítása szerint neki is lehet olvasni a parton, nem csak nekem. Lehet, amint a lányok kijöttek a vízből. Persze, most már akkorák a lányok, hogy a Zuram simán az arcomba nevetett, miközben annyit mondott, hogy:-ne má’! -majd olvasott tovább, hiába mondogattam, hogy menjen már be a vízbe. Így maradt nekem a figyelő üldögélés, ami akár unalmas is lehetett volna, de nem volt, mert jött egy csapat nyaraló, akik időnként még a skandináv kriminél is jobb szórakozást nyújtottak.

Egy nagyobb társaságról van szó, akik véleményem szerint rokonok, és tudom, tudom baromira nem illik hallgatózni, de ha egyszer odatelepedtek mellénk, nem tudtam nem hallani amit mondanak. Egy idő után elneveztem őket Kissádám csoportnak, mert minden napra meg volt a 10 perces stand up.

Csoda dolgokat tudtam meg. Először is, az egyik fiatal srác, közölte egy idősebb úriemberrel, hogy: “aki a pokemont szereti, az fél a puncitól”. Az idősebb erre, csak lemondóan hajtotta le a fejét, és bevallotta, hogy ettől ő is tart, mert hát a fia is bírja ezeket az izéket, és gyanús, meglehetősen gyanús. Ennél a pontnál szívesen bekapcsolódtam volna, a beszélgetésbe, mert hát az én lányom is bírja a pokemonokat, akkor rá, most hogy vonatkozik ez a dolog, de mégse szólhattam bele. A srác kifejtette, hogy ez így van, jobb is a pokemonokkal vigyázni, mert hát, ugye aki szereti, az fél. Minél többször mondta, annál többen értettek egyet a csoportból, majd valaki felbátorodva megkérdezte, a srácot, hogy: rajtad milyen póló van?- erre ő: -Hülye vagy? Ezek a Minyonok (kis sárga figurák a Grúból), a Minyonok meg aranyosak, ezt mindenki tudja. – belül már nagyon jól szórakoztam, pláne, hogy ez a Minyonos póló vagy két számmal volt kisebb, mint a srác, igaz a köldöke alá ért, de a fecskével együtt, amit viselt már gyanús volt, meglehetősen gyanús. Kiderült még az is, hogy a megtörtént dolgokat nem lehet megtörténhetetlenné tenni, és, ez bizonyára csak nekem vicces, mert még nem hallottam, hogy a villanyoszlopot, villanfának is hívják. Persze, a hozzá kapcsolódó történettel együtt volt vicces, de mégse szeretném kibeszélni teljes mértékben Kissádám csoportot, mert az nem szép dolog.

Amihez mi itt nem vagyunk hozzászokva, az a hőség. A múltkor hozott a postás egy csomagot, és gondolom a vezetéknévből kikövetkeztette, hogy magyarok vagyunk, mert rögtön mondta, hogy bezzeg Magyarországon milyen jó idő van. Mondtam, hogy decemberben annyira nincs, sőt még hó is szokott ám esni. Ezen nagyon elcsodálkozott, mert ezt ő el sem tudja képzelni, hisz ahányszor Magyarországon járt, mindig jó idő volt. Persze, nyáron. Szóval itt az idén igazán nyár se volt, és ha meleg is van, úgy értem hőség, az nem tart túl hosszan, és olyan szerintem még nem is volt, hogy éjszaka a meleg miatt ne tudtunk volna aludni. Bezzeg most aztán volt hőség rendesen, éjszakánként nyitott erkélyajtó mellett próbáltunk aludni, és ez ment is volna, de. Már ez előző postomban is említettem, hogy szerintem az énekes tehetségkutatók nem feltétlen vannak jó hatással az emberekre, és ezen tézisem bizonyítást is nyert, mivel a két szobával arrébb lakó fiatal lányok egyike úgy gondolta, hogy énekelni fog. Éjfél körül kezdte. Először próbáltam megértő lenni, hogy hát fiatalok, meg biztos van annyi esze, hogy abbahagyja hamarosan, de nem. 1 óra felé, már a Zuram is ideges lett. Akkor én már kint álltam az erkélyen, és láttam, hogy Kissádám csoport egy része is kint áll az erkélyen és próbálják kideríteni, honnan jön az ének. Mi tudtuk, így a Zuram az erkélyen keresztül átszólt, hogy ugyan fejezzék már be. Erre csak hangos jajj-jajj, valamint röhögés volt a válasz és 10 perc után, újra az éneklés. A Zuram erre már kicsit mérgesebb lett, és távozott a szobából. Ezzel a lendülettel be is kopogott, vagy inkább dörömbölt a lányok ajtaján, hogy most már tényleg elég volt. Erre megint jajj-jajj és röhögés volt a válasz, ajtót nem mertek nyitni. Azonban végre csend lett.

Másnap megkérdeztük a recepción, hogy ebben az esetben mit lehet tenni, mire azt a választ kaptuk, hogy csak szóljunk le telefonon, és majd ők felküldik a biztonsági őrt. A lányok aznap kiköltöztek, így ez a konfliktus magától meg is oldódott. De észben tartottuk, ének esetén segít a biztonsági őr.

De milyen az én szerencsém? Na? Jött a következő éjszaka, és aludtam is, tényleg, amikor is a partról részeg üvöltözés hallatszódott. Ekkor már tudtam, hisz 10.000.000,- énekes országában nyaralni élmény, tudtam, hogy ebből éneklés lesz. Azt hittem ismét decpasitós estém lesz, de nem! Tévedtem! A fiatalember teli torokból üvöltve kezdett rá a Már minálunk babám kezdetű nótára. De miért? – sikoltott fel bennem fluimucil Ábel. Kész, feladtam. Ezen a ponton döntöttem el, hogy már mindegy. Ha énekel, énekeljen, majd abbahagyja, úgyis távolodik a sétányon. A Zuram morogva megjegyezte, hogy erre még a biztonsági őrt sem tudjuk ráküldeni, hát nem, de úgyis távolodik. Igen ám, de visszafordult, biztos az én kedvemért,  és már azt is tudom, mert már megtanultam, hogy a Balaton parton részeg énekest, csak üvöltve lehet csitítani, így tudtam, hogy ez következik, és így is lett, de azt is megtanultam, hogy mindig az énekes nyer, és a már minálunk babámot, akárhányszor el lehet ám énekelni. És tényleg! A fiatalember nem sokáig, nagyjából 20 percig élt ennek a lehetőségével, kisebb megszakításokkal, de szerintem nem jutott tovább a helyi éjszakai tehetségkutatón, mert egyszer csak abbahagyta. Komolyan mondom másnap hajnalban már hiányzott valami előadás. Gondoltam elkezdek én énekelni valamit, de azért az önkritika győzött.

A szállodában kiválóak voltak az ételek. Választék is volt bőven, meg mennyiség is. A lányok már rutinos svédasztal járók, így nem kell őket kísérgetni, azt is megtanulták, hogy csak annyit szedjenek, amennyit megesznek, mert pazarolni nem szép. Ezt olyannyira megtanulták, hogy rettenetes csúnyán néztek azokra, akik teli tányérokat hagytak az asztalokon.

A svédasztal szép dolog, jó dolog. Az ember normál esetben beáll a sorba, majd ahogy a sor halad, megy az ember előre, és vesz a kiválasztott dolgokból. Minden helyen vannak sorba beugrálók, de nyugalom, a sor elfogy, a kaja nem. Ebben a szellemben, soha, de tényleg soha nem idegeskedünk a sor hosszán, vagy azon, hogy valaki 3 tányért fog a kezébe. Ebben a hotelben ilyen nem is volt. Meg is lepődtem, tényleg szépen sorba állt mindenki ahogy azt kell. Egyszer csak jön a Zuram az asztalunkhoz széles vigyorral az arcán, és azt  mondja: -Képzeld mi történt! Állok a sorban, egyszer csak beugrik elém egy pici öregasszony, de látszott, hogy nem tolakszik, vagy ilyesmi, észre se vette, hogy ott vagyok. Meg se mozdulok, ott állok, várom, hogy nézelődjön, mikor egyszer csak hátranéz, meglátja, hogy ott vagyok, megijed és így szól: – Na, ijesztgessé’ majom! – a Zuram nem szólt egy szót se, és mire az asztalunkhoz ért, már fel is dolgozta a történteket. Kérdeztem, hogy mondott-e valamit, vagy reagált-e valamit, de mondta, hogy egyáltalán nem, és egyébként is már nagyon megijedt a pici öreg néni, ezt inkább nem fokozta volna tovább. Nem árt vigyázni, mert mi van, ha a néninek botja is van?

Az étel nagyon szuper volt, mivel itt nem olyan jó a dinnye, meg úgy általában a gyümölcsök, azért általában, mert azért a bogyósok jók, de a dinnye nem, így én jóformán dinnyén éltem a héten. Ölég jól esett. Azért a Zuram arca is megért egy tanulmányt, mikor közöltem vele, hogy édesség gyanánt szilvás gombóc és gesztenyepüré is van. Előbbit én nem szoktam csinálni, utóbbihoz meg nem láttam, hogy tudnék venni bárhol is gesztenye masszát. Azért volt fejtörés rendesen, hogy melyikből egyen, mert mind a kettőből még se, de a gesztenye győzött. Szerencsére volt somlói, és minden amit a Zuram szeret, mert itt meg még egy rendes cukrászda sincs, és olykor nem csak a gyümölcsök, hanem a sütik is hiányoznak. Szoktam sütni, de mondjuk Dobos tortát nem tudok.

Alaposan ki is pihentük magunkat, majd indulhattunk is volna haza, de a történet nem ilyen egyszerű, mert egy hét múlva egy esküvőn volt jelenésünk. A lányokat leadtuk Szegeden a nagyszülőknek megőrzés céljából, majd mi visszautaztunk Wolfsburgba, majd pár nap múlva ismét Szegedre, és a lagzi után vissza Wolfsburgba, vasárnap muszáj volt hazaérnünk, mert a lányoknak hétfőn már egy táborban volt jelenésük, amit nagyon vártak.

 

 

Egy igen furcsa születésnap

Kisebbik is elkezdte a gimnáziumot, amennyire nehezen ment neki az elválás a régi osztályától, olyan könnyedén illeszkedett be az új környezetébe. Bizonyos szempontból előny, hogy a nővére oda jár, más szempontból pedig hátrány. Nekünk szülőknek mindenképp előny.

Kisebbiknek tetszik a gimnázium, és mivel rajta kívül csak a nővérének van egészen ugyanolyan vezetékneve, mint neki, ami egész Németország szerte nem olyan gyakori, így a tanároknak sem kellett valami rendkívüli tudás annak felismeréséhez, hogy a két gyerek valamilyen kapcsolatban áll egymással, rokonilag. Szinte minden tanár meg is kérdezte kisebbiket, hogy nagyobbikkal akkor ők most testvérek-é. Azok. Kisebbik ki is fakadt nagyjából két hét után, hogy akkor ő most már mindig csak valakinek a húga lesz-e? Igen. Megnyugtattam, hogy igen, mindig valakinek a húga lesz, de nem csak, hanem a húga. Ők ketten nem egy személy, a személyiségük teljesen különböző, akárcsak a külsejük. Ez utóbbi nagyobbik osztálytársainak is feltűnt, és az első héten több osztálytárs is elment kisebbiket nézegetni, és a bátrabbak még rá is kérdeztek, hogy testvérek-e. Igen, azok. Azt gondolom elhitték, de azért tettek megjegyzéseket, hogy hihetetlen mennyire nem hasonlítanak egymásra. Tényleg nem, de ebben semmi különös nincs, én például egészen hozzászoktam ehhez kisebbik születése óta.

Kisebbik viszont profitál a dologból, mert ismer nagyobbakat az iskolában, és ez menő, olyannyira, hogy nem átall szemtelen csínyeket elkövetni nagyobbik barátnőivel szemben. Állítása szerint egyáltalán nem is ő találja ki ezeket, és a barátnőknek is tetszik a dolog, mert nevetnek. Nagyobbik azt mondta, hogy nem gáz, mert tényleg jól elvannak a “kicsikkel”, néha idegesítőek, de a kicsik már csak ilyenek, tudhatnánk, mert láthatjuk otthon is, hogy kisebbik olykor néha nagyon idegesítő. Az. Nagyobbik is. Kamaszok.

Tehát kisebbik igen gyorsan megtalálta az új barátait az osztályban, és megtartotta a régit is, aki már első óta osztálytársa, és el sem tudták képzelni, hogy ne egy osztályba menjenek. Szerencsére itt a felvételinél megkérdezik, hogy van-e olyan gyerek, akivel egy osztályba szeretnének járni. A régi barátnő szülei először nem akarták gimnáziumba engedni a lányukat, de később abba is beletörődtek, hogy zenei osztályba fog járni, és most már ők is lelkesen hallgatják, amint a gyerekük otthon trombitázik. Mi is nagyon lelkesen hallgatjuk, egyébként emlékeim szerint a szaxofon kezdetben rosszabb volt, de lehet, hogy csak megszoktuk.

Kialakult egy négyes banda. Négyen elválaszthatatlanok lettek, ami azt jelenti, hogy gyakran jönnek össze iskola után is. A szülőket nem ismerjük, igazából itt nem szokás közelebbi barátságokat kötni, csak azért mert a gyerekeink barátságban vannak. Az udvarias pár mondatos beszélgetéseken kívül nem igazán váltottunk még szót egymással, leszámítva persze a régi barátnő szüleit, de az egy kicsit más helyzet. Már ötödik éve ismerjük egymást, és például jövő héten a kislány szülei elutaznak, viszont jövő héten van az osztálykirándulás is, és a kislány inkább osztálykirándulna, mint a szüleivel menne, így a szülei megkértek bennünket, hogy a kislány maradhasson nálunk a jövő héten. Nem teljes hét, mivel három napig távol lesznek. Ez egy teljesen más bizalmi viszony, hogy úgy mondjam, mivel a két lány tényleg össze van nőve, és rengeteg időt töltenek egymással.

A másik két kislányt, illetve szüleiket csak futólag ismerjük illetve csak kisebbik elmondása alapján. Az egyik kislánynak viszont elérkezett a születésnapja, ahová meghívta kisebbiket. Meghívót nem láttunk, ami szokatlan, mert már rengeteg szülinapra vittük a lányokat, és mindig volt meghívó, meg megadták a szülők a telefonszámukat, meg kértek visszajelzést, de most semmi. Kisebbik mondta, hogy ők mindent megbeszéltek, és ezeket az információkat meg is osztotta velünk.

A szülinapot eredetileg ottalvósra tervezték, de azután a szülők ezt lefújták. Amit mélyen meg is értek, mert nálunk se lesz többet. A lényeg, hogy 11 órára kell vinni a gyereket, címet megadták, és délután 5-re érte menni. Ez is kissé szokatlan, mert 3-4 óránál nem szokott tovább tartani a buli, de kisebbik mondta, hogy lehet később is menni, de ha szeretnének segíteni a tortasütésben, akkor 11. Ő pedig szeretne, ami nem is csoda, hiszen nekem is mindig segít, imád a konyhában tevékenykedni.

Közeledett a szülinap időpontja, és jött az újabb engedélykérés, mégpedig, hogy pénteken suli után bemehetnek-e együtt a lányok a városba, mind a négyen, vásárolni a szülinapra. Mivel egyébként is szoktak bemenni a városba suli után, ami nem nagy kunszt lévén az iskola a belvárosban van, így igent mondtunk. Ami furcsább, hogy a szülinapos azt szerette volna, ha együtt veszik meg az ajándékot is neki. Mivel nekem mindegy, hogy pénzt kap-e, vagy kisebbik választ valamit, vagy együtt, így belementem. Itt egyébként is az a szokás, hogy az ünnepelt megmondja mit szeretne, és a legtöbbször pénzt, ami nekem még mindig fura, de ez van.

Megtörtént a bevásárlás, vettek pinatát, meg belevalókat, meg minden lány kapott ajándékot az ünnepelttől, az ünnepelt is kiválaszthatta mit szeretne. A program sikeres volt. Következhetett a buli.

Másnap a Zuram elvitte kisebbiket a bulira, majd érte is ment ötre. Majd kisebbik beszámolt a buliról.

Valóban 11-kor tortasütéssel kezdődött a program. Csak elfelejtettek lisztet venni, ezért az ünnepelt és kisebbik, meg még egy kislány elbuszoztak a boltba és vettek lisztet. Nem nagy buszozás, mert mindössze két megálló, ráadásul az ünnepelt itt lakik a közelünkben, tehát ugyanabba boltba mentek, ahova mi is járunk. Megvették a lisztet. Én is el szoktam küldeni a gyerekeimet boltba, de szülinapi programba ezt még nem vettem bele.

Végre, végre kezdődhetett a torta sütése, de azt csak két kislány csinálta, kisebbik és egy másik kislány, mert az ünnepeltnek ki kellett még takarítania a buli előtt. Tehát ez még nem a buli volt, hanem nem tudom mi. Az ünnepelt anyukája nem segédkezett a torta sütésében. A konyha, sőt a ház közelében sem volt, mivel ő és a kislány apukája, az ünnepelt legkisebb testvérével elmentek otthonról, viszont mivel az ünnepeltnek két kistestvére van, így a középső gyereket rábízták az ünneplő gyerekekre. 10 éves gyerekekről beszélünk, kisebbik 11, mivel évvesztes.

Sokáig sült a torta, kisebbik szerint volt vagy 3 óra, és még akkor sem sült meg a közepe, de kreatívak voltak, kivágták a piskóta közepét, és mindenféle édességet, csokit, cukrot raktak a közepére, és elnevezték fánk tortának. Le sem tudom írni, hogy milyen büszkék voltak magukra, és azt sem, hogy milyen lett a torta, mert szerencsére nem kóstoltam, de kisebbik elmondása alapján szerintem cukor sokkot kaptam volna.

Ezután már minden a normál kerékvágásban zajlott, csak szülők nélkül. Amikor délután a Zuram elhozta kisebbiket a szülők még nem voltak otthon. Ennek ellenére, vagy éppen ezért remekül szórakoztak.

Elsőre kaptunk egy enyhe sokkot az elbeszélés után, de nem mondtunk semmit, mert kisebbik nagyon jól érezte magát, mondjuk éhes volt, mert a buliban enni nem kaptak, csak a torta volt, de nutellás félfolyós piskótával mégse lehet jól lakni. Azután megbeszélgettük a dolgokat, és kisebbik megígérte, hogy ha még egyszer ilyen helyzetbe kerül, akkor felhív bennünket. Érezte ő, hogy furcsa ez az egész, ilyen szülinapon még nem volt, de kicsit elbizonytalanodott, mert a kislány anyukája kínai, és azt gondolta, hogy ez valami kínai szokás. Tudom, hogy a németek alapból sokkal nagyobb szabad teret hagynak a gyerekeik fejlődésének kibontakozásához, de azért egy kicsit meghökkentem. A kínai gyereknevelésről nem sok fogalmam van, de van egy ismerősöm, vegyesházasság, szintén anyuka a kínai, a férj német, és anyuka mesélte, hogy náluk állandó konfliktus a gyereknevelés, mivel a férje szerint ő túl szigorú, és nem hagyja a gyerekeket gyereknek lenni, szerinte pedig a férje túl engedékeny, és nagyon nehéz a két nézőpontot összeegyeztetni. Egyébként a mexikói vagy épp brazil, ecuadori, orosz ismerőseim szerint is túl engedékenyek a német szülők.

Persze lehet mondani, hogy, hogy kellett volna csinálni, eleve elkérni a szülők telefonszámát, vagy ilyesmi, de nyilván azzal sem mentünk volna semmire. Többen is megnyugtattak, hogy szerintük se volt ez egy megszokott dolog. Őszintén megmondom, mivel a közel 5 év alatt már nagyon sok buliban voltak a lányok, meg sem fordult a fejemben, hogy ez is egy lehetséges szülinapi buli variáció.

Azért megkérdeztük a másik kislányt is, hogy az ő szülei mit szóltak ehhez. De nagyjából ugyanazt, amit mi. Bár én azért még gyorsan kijelentettem, hogy nagyjából az elkövetkező 6 évben nem alhat ennél a kislánynál, délutáni játék még ok, ha inkább nálunk vannak, de semmi több. Sőt, inkább legyenek nálunk az a biztos.

Ellenben már tudom, hogy, hogy lesz kisebbik jövő évi szülinapja. Mivel neki nyáron van, valami fűnyírós, gazolós, kapálgatós program jó lesz, de én biztos itthon maradok, nehogy csak felét csinálják meg. Mivel nagyobbiknak is ugyanabban a hónapban van a szülinapja, így össze is vonhatjuk a két bulit, és a nagyok meg ki is takaríthatják a házat.

Heti program

Elkezdődött az iskola, már egy ideje, sőt már Magyarországon is. Szinte minden nap szembejön velem egy írás arról, hogy mennyire elégedetlenek a szülők a magyar oktatási rendszer miatt. Túl sok óraszám, túl sokat követelnek, több tankönyv is használhatatlan stb.

Nos, egyáltalán nem szeretném összehasonlítani a német iskolarendszert a magyarral, mert alapjaiban más, arról viszont tudok írni, hogy mennyire terhelik le itt a gyerekeket. Ez is csalós azonban, mivel Németország elég nagy, és bizony változó, hogy hol milyen az órarend, vagy milyen a követelmény. Elég sokat hallani, hogy minél északabbra megy az ember, annál gyengébb az oktatás, délen sokkal szigorúbbak, magasabbak a követelmények, nem juthat be bárki egy gimnáziumba. Nos, mi elég északra lakunk, főleg délhez képest, de azért nem annyira északon. Például lehet olvasni, hogy megérkezett az ősz, itt az első komolyabb vihar, Sebastian tombol északon, Hamburgban volt halálos áldozat is, de szerencsére itt csak a “szokásos” szeles esős idő van. A lényeg, hogy az a  mondás járja, hogy errefelé gyengébb az oktatás színvonala, ennek ellent látszik mondani, hogy az érettségi eredmények viszont elég jók lettek ebben a tartományban tavaly, bár azt is hozzátették, hogy sok éve ez az első alkalom, hogy Niedersachsen elől végezzen. És mint tudjuk, vannak kis hazugságok, nagy hazugságok meg a statisztika.

Az oktatási rendszerhez azért még annyit hozzáfűznék, habár erről már korábban sokat, és sokszor írtam, hogy a Grundschule az csak négy év, utána kell választani a különböző iskolatípusok közül, mivel az én gyerekeim gimnáziumba járnak, így másról nehezen tudnék írni.

A Grundschule pite, mondhatnám. Nem azt mondom, hogy nem csinálnak semmit, de nem túl sokat. Az első osztály átmenet iskola és ovi között, a mi iskolánkban babzsákok voltak az egyik sarokban, hogy ha valaki elfárad órán, elmehet nyugodtan aludni egy kicsit. Az első két évben simán fel lehet állni órán, oda lehet menni a tanárnénihez, ha valaki valamit nem ért. Kisebbik egyszer eléggé fel is volt háborodva azon, hogy a helyettesítő tanárnál jelentkezni kellett, nagyobbik erre csak annyit mondott, hogy na te a magyar iskolát nem bírnád ki. Nagyobbik mindössze két évig járt magyar iskolába, és már nem is túl sok dologra emlékszik, de arra határozottan igen, hogy a fegyelem enyhén szólva is más.

Amikor az első szülői értekezleten voltunk a német általános iskolában, akkor nem értettük, de komolyan nem. Azt hittük, hogy valamit benéztünk és kisegítő iskolába írattuk a gyereket. Nagyobbik itt kezdte a harmadik osztályt, és az osztálytársai még nem tudtak szorozni, és még csak nyomtatott betűkkel írtak, sokaknak nem ment a folyóírás. Leckét alig kaptak, dolgozatot ritkán írtak, szóbeli felelésről nem tudták, hogy mi az, ami viszont sokkal jobban számít az az órai munka, ami egy introvertált gyereknél mindenképp hátrány. Szóbeli felelés helyett, egy-egy prezentációt, vagy könyvbemutatót kell a gyerekeknek csinálni. Ezt elkészíthetik számítógépen, vagy akár csinálhatnak egy plakátot hozzá, anyagot kell gyűjteniük, de nem használhatják a wikipediát, és minden prezentációnak tartalmaznia kell egy személyes megjegyzést, vagy akár élménybeszámolót. Olykor ezek a prezentációk csapatban készülnek, 2-3-4 gyereknek kell együtt dolgoznia, ha nem tudják az iskolában megcsinálni, akkor valamelyik gyereknél összegyűlnek, és ott dolgoznak rajta délután. Az általános iskolában nagyobbiknak, két kis társával a sünről kellett egy prezentációt csinálni, amihez készítettek plakátot, valamint egy plüss sünit dobozban száraz levelek közé dugtak, bemutatva ezzel, hogy hogyan is alszik téli álmot a süni. Tanári segítséget ehhez nem igazán kapnak, mindenki a saját ötletei alapján dolgozik, a tanár csak egyfajta keretet ad. Kisebbikék osztályában egy állatot kellett választani, és arról prezentálni. Szinte minden gyerek a kutyát választotta, ezért kisebbik a sirály mellett tette le a voksát, és mivel előtte jártunk Svédországban, így a beszámolójában felhasználta Gáborék sztoriját a sirályról, aki az erkélyről lopja a sült csirkét. Utólag is köszönjük a történetet, emiatt kapta meg kisebbik a legmagasabb osztályzatot.  A gimnáziumban prezentáció gyanánt könyvbemutatókat készítenek a gyerekek. Egyáltalán nem kötelező olvasmányokból, hanem ami tetszett, vagy kedvenc volt, erről mesélnek a többieknek, persze adott szempontok alapján.

Nincsenek kötelező olvasmányok. Olvasni kell, de nagyon sok könyv közül lehet válogatni. Az Antolin rendszert használják. Ezen a weboldalon található rengeteg könyv, évfolyam szerint ajánlva, a gyerek választ egy könyvet, majd kikölcsönzi a könyvtárból, vagy megveszi és kiolvasás után a weboldalon kitölti a könyvhöz kapcsolódó szövegértési tesztet. Erre pontokat kap, és év végén megnézik kinek hány pontja van, ez alapján pedig kap egy jegyet, vagy ha németből két jegy között áll, és elég sok pontja van, akkor a jobbik jegyet kapja.

Nincs extra készülés, nem kell verset tanulniuk, nincs előadás anyák napjára, a német nemzeti ünnepeket nem ünneplik az iskolában, nincs ünneplős ruha vagy hétvégi kötelező program. Évnyitó létezik, de csak iskolakezdésnél, elsősöknek és ötödikeseknek, évzáró nincs, a bizonyítványt az osztályban kapják meg, az utolsó tanítási napon, a harmadik órában. Nincs legjobb gyerek, könyvjutalom, persze mindenki tudja, hogy ki hol áll a képzeletbeli rangsorban, de ez nincs kihangsúlyozva. Nem kell beszédeket végighallgatni, vigyázzban állni. Viszont ünneplik a farsangot, és a halloweent is, és minden gyerek szülinapját – ilyenkor az ünnepelt visz be sütit az osztályba, és felköszöntik. Hogy ez jó, vagy rossz mindenki döntse el maga, egy biztos, hogy sokkal inkább tisztelik a szabadidő fogalmát, szünetre, vagy hétvégére nem- vagy nem sok leckét kapnak a gyerekek, mert akkor pihenni kell, és a családdal lenni.

Minden nagyobb dolgozat időpontját már nagyjából egy hónappal előtte megmondják, vannak meglepi röpdolgozatok, főleg idegen nyelvből, de azt is közli a tanár, hogy tőle lehet ilyenekre számítani a jövőben.

Egy-egy extra napot szánnak sportra, vagy felvilágosításra, ilyenkor nincs tanítás, vagy olyan is van, hogy jön egy író az iskolába, aki gyerekkönyveket ír, ő felolvasást tart, és a végén a gyerekek beszélgethetnek vele, autogramot kérhetnek. Szintén a tanrend része a kicsiknek, hogy jön egy fogorvos és megtanítja őket fogat mosni, valamint egész osztály együtt tanul meg gyalogosan közlekedni, buszozni, majd ebből le is vizsgáznak. Szintén mindenki leteszi a biciklis vizsgát, ami áll egy elméleti és egy gyakorlati részből, nem extra óra, a tanrend része, ahogy az úszás is. Negyedik év végére a legtöbb gyerek megcsinálja az alapfokú úszás vizsgát.

Az általános iskolában eléggé figyelnek arra is, hogy minden gyerekkel foglalkozzanak, azzal is aki gyorsabban halad, azzal is aki lassabban. Kisebbiknek pár tantárgyból extra könyveket kellett vennünk, hogy ne unatkozzon órán. Mondjuk a kellett nem jó kifejezés, mert a tanár megbeszélte először a gyerekkel, azután velünk is, egyrészt, hogy egyetértünk-e azzal, hogy a mi gyerekünk terhelhető, valamint, hogy nem okoz-e anyagi problémát a plusz könyvek beszerzése. Utóbbit a gyerekkel nem beszélte meg.

Negyedikben a szülők beszélnek a tanárral, ahol is a tanár tesz egy javaslatot, hogy adott gyereknek melyik iskolatípus passzolna legjobban. A mi gyerekeinkhez a gimnázium passzolt, vagy inkább ők passzolnak a gimnáziumhoz, arról is írtam már, hogy miért és hogy választódott ki a wolfsburgi Ratsgymnasium, szóval ezzel nem untatnék senkit.

Tehát adott most két kis gimnazista, az egyik ötödikes, a másik hetedikes. Mindketten a zenei tagozatot választották, tehát pluszként tanulják a hangszert, de szerencsére az órarendbe beépítve, hatodik után szabadon lehet mondani, hogy köszönöm szépen nem csinálom tovább, nem érdekel a hangszer, és ilyenkor akik lemondanak a hangszerről sima zene órán vesznek részt tovább. Persze a hangszert bármikor abba lehet hagyni, de jellemzően hatodik után teszik fel a kérdést, hogy szeretnél-e tovább hangszeren játszani. Nagyobbik nem mondta le, tehát csinálja tovább, de továbbra is be van építve az órarendbe. Nagyobbik szaxofonozni tanul, kisebbik pedig a trombitát választotta, amit még nem láttunk, mert csak a jövő héten hozhatja haza.

A vallás nem kötelező, illetve lehet választani különböző vallások közül, vagy ha valaki nem szeretne vallás oktatásban részesülni, akkor választhatja az etikát.

Kezdem az ötödikessel.

Az iskola 7:45-kor kezdődik. A normál órarenden túl lehet jelentkezni különböző szakkörökre, melyek délután vannak. Kisebbiket csak kettőre vették fel, de ez teljesen rendben van, mert az ötödikeseknek egyébként sincs annyi lehetőség, mint a nagyobbaknak. Kisebbik horgolni jár, na nem teljesen önkéntes alapon, hanem a nővére miatt, aki nagyon szeret horgolni, de nem volt ki a létszám, így szépen megkérte kisebbiket, aki engedett a nyomásnak, sőt rábeszélt még másokat is, valamint a nővére kedvéért a horgolást átrakatta hetedik órából a nyolcadikba, mert a nővérének aznap van hetedik órája. A tanár nem ellenkezett, és a többi gyerek is benne volt, hogy nagyobbik kedvéért legyen inkább a horgolás a nyolcadik órában. A másik szakkör amire felvették, az Élő bolygó, délután ezen szakkör tagjai foglalkoznak az iskola állataival, ők etetik, és természetesen takarítják, valamint beszerzik az új állatokat, ha valamelyik véletlen jobb létre szenderül, (ez gyakran megesik, mert leginkább halak vannak az iskolában, de csak évente egyszer van beszerzés). A legérdekesebb jószágok, az iskola kabalaállatai két mexikói axolotl, egy fehér, vagy inkább olyan rózsaszínes és egy fekete. Az egyik Axel a másik Lotel névre hallgat. A szakkör hetedik és nyolcadik órában van kedden, de beosztás szerint kisebbiknek csak szerdán kell etetni az állatokat, más napokon más gyerek teszi ugyanezt.

Kisebbik ezen kívül még úszni is jár, hetente jelenleg kétszer, de próbáljuk rávenni a háromra, azonban ő  nem meri bevállalni, mert fél, hogy akkor nem tudja megcsinálni a leckéjét. A három egyébként azért lenne fontos, mert bekerült a versenyzők közé, ami nem azt jelenti, hogy ő most akkor a következő olimpiai bajnok, csupán azt, hogy eljár versenyekre, amit mondjuk ő nem akart eddig, de a hétvégén túlesett egy versenyen, és megjött a kedve, tehát jobb lenne a három, de erről még tárgyalunk. A gitározást sem hagyta abba, hetente egyszer megjelenik a zeneiskolában is.

Hétfőn nincs első órájuk, de ez nem minden osztállyal van így, csak nekik így jött ki a lépés, ilyenkor ráér egy későbbi busszal iskolába menni, de más előnnyel nem igen jár, mivel reggel ugyanúgy hatkor kel fel kisebbik, hogy velünk reggelizhessen.

Az órarendben narancssárgával jelöltem a nem kötelező programokat. Hétfőn nem elírás, hogy a második és negyedik óra is biológia, csak annyi történt, hogy a biológiát ugyanaz a tanár tartja, mint a kémiát és megcserélte a két órát, hogy egymás után, vagy közel egymás után legyen a két biológia, vagy éppen a két kémia.

A Campus nem tudom mi, a gyerek se tudott nekem erre határozott választ adni, ilyenkor az osztályfőnökkel vannak és hol matekoznak, hol meg nem.

Mivel fogalmam sincs, hogy lehet itt táblázatot készíteni, így csak csináltam pár oszlopot, és értelem szerűen az első oszlop, hogy mettől-meddig tart egy óra, a második hétfő, a harmadik kedd és így tovább. Remélem ki lehet belőle venni a lényeget.

 

7:45-8:30                           Vallás           Matek             Német         Campus

8:35-9:20        Biológia    Vallás           Matek             Német         Ofői

9:40-10:25      Angol        Német          Angol             Tesi               Földrajz

10:30-11:15    Biológia    Angol           Angol              Tesi              Matek

11:35-12:20    Zene          Matek           Földrajz          Kémia          Rajz

12:25-13:10    Zene          Zene             Német              Kémia          Rajz

Ebédszünet      13:10-13:55

13:55-14:40                        Élő bolygó    Állatok etetése

14:45-15:20                         Élő bolygó       Horgolás

Ehhez jön hozzá hétfőn a gitár, és kedden meg szerdán az úszás.

Most következzék a hetedikes órarendje. A tanítás szintén 7:45-kor kezdődik. Nagyobbik szintén sportol, ő úszik és vitorlázik is, mindezt önkéntes alapon. Tagja két különböző sportegyesületnek is. Úszni csak hobbiszinten úszik, mert anyukája kényszerítette rá. Anyukájának az a kényszerképzete ugyanis, hogy aki vitorlázik, annak jól kell tudnia úszni, valamint a vitorlázáshoz nem árt némi erőnlét sem. A mostani sulikezdéskor felajánlottuk neki, hogy abbahagyhatja az úszást, mert megcsinálta a szükséges vizsgát, de ő nem akarja abbahagyni, így minden külső kényszer nélkül hetente egyszer elmegy úszni. Ezen az úszáson is foglalkozik velük egy edző, de nem járnak versenyekre. A vitorlázással már más a helyzet. Hivatalosan hetente egyszer van edzés, de az kevés, így amikor jó idő van, vagy inkább vitorlázásra alkalmas, mert a kettő nem ugyanaz, akkor apukája viszi is a tóra a gyereket, és edzenek. De gyerek akkor is megy, amikor az apjának van edzése, akkor csak úgy vitorlázik, ahogy kedve van, edző nélkül, de természetesen felnőtt felügyelet alatt. Ezen kívül, a hétvégék is vagy edzéssel, vagy versennyel telnek, de ezt is a gyerek szeretné, az apja meg örül neki, a család maradék része meg támogatja.

Pont a múlt hétvégén egyszerre volt mindkét gyereknek verseny, de a képlet egyszerű, egyik megy az anyjával, másik az apjával.

Nagyobbik természetesen részt vesz a horgolás szakkörön, valamint egy úgynevezett kutatás szakkörön, ahol mindenki kiválaszt egy témát, nem tudom, hogy mi alapján, majd a saját témájával foglalkozik, azt kutatja, ahhoz ír egy tanulmányt, majd év végén bemutatja hová jutott. Idén nagyobbik a GPS működésével foglalkozik. Szintén vállalt szakkör az informatika, ahol ő az egyetlen lány, és minden fiú idősebb nála, mondtam is, hogy jó lesz vigyázni, de szerinte nem kell aggódnom, még nem fog férjhez  menni, és “ezek különben is kockák” -mondja a kocka. Viszont nagyon szeret programozni, egy úgynevezett Calliope-t programoz, amivel egy nyári táborban ismerkedett meg, és imádja. A tanár szerint már jobban tudja mit hogyan kell vele csinálni, mint maga a tanár, mert egyébként ez egy új eszköz a suliban, és a tanár még nem sokat foglalkozott vele.

Térjünk vissza az órarendhez, illetve én térjek vissza. Amiket narancs színnel jelöltem, azok a szakkörök.

7:45-8:30        Spanyol       Német            Fizika             Matek          Rajz

8:35-9:20        Zene             Történelem   Fizika             Matek          Rajz

9:40-10:25      Német          Tesi                 Történelem   Német         Zene

10:30-11:15    O.fői             Tesi                 Spanyol          Német         Biológia

11:35-12:20    Matek           Angol             Zene               Spanyol       Vallás

12:25-13:10    Matek           Angol             Angol             Spanyol        Angol

Ebédszünet 13:10-13:55

13:55-14:40     Informatika                            Vallás               Biológia

14:45-15:20     Informatika                        Kutatás         Horgolás

 

Ehhez jön hozzá hétfőn az úszás, valamint a lehetőség szerinti vitorlázás, esetenként péntek és hétfő kivételével minden nap.

Az órarend egyébként fél évente változik, a szakkörök is. Van olyan tantárgy, amit csak fél évig tanulnak, majd azt váltja egy másik. Például kisebbik az első félévben fizikát tanul, de a másodikban már történelmet fog. Az angol illetve a második idegen nyelv oktatását elég komolyan veszik. 6. év végén angolból az összes gyerek vizsgát tett, szóbelit. Utólag erről azt mondta nagyobbik, hogy kár volt annyit izgulnia. A második idegen nyelv oktatásást csak hatodikban kezdik el, és több nyelv közül lehet választani, mint például spanyol, francia és latin. Nem tudom kisebbikkel mi lesz, mert az általánosban már négy évet tanult spanyolul, amit folytatni szeretne, de nagyon tetszik neki a francia is. Azt mondta, hogy ő mindkettőt szeretné tanulni, és majd megbeszéli a tanárokkal, hogy ezt hogy lehetne. Szerintem nagyjából sehogy, de később lesz rá lehetőség. Az angolt lehet egyébként még több óraszámban tanulni, ha valaki azt szeretné, de ez inkább azoknak a gyerekeknek jó, akik már valamennyire beszélnek angolul, vagy már oviban is tanulták.

Hogy mennyire fáradnak el, vagy mennyire nem, az egy jó kérdés, mi, vagy inkább ők, már ehhez a rendszerhez vannak hozzászokva. Azért a gimnázium már egész  más műfaj, mint az általános volt, több a lecke, több a dolgozat, többet kell tanulni, de még mindezek mellett is tudnak jól teljesíteni, és az általuk választott, szeretett dolgokban részt venni. Úgy általában mindent szeretnének tanulni, nagyobbik szívesen tanulna például még zongorázni a szaxofon mellett, de egyszerűen már nincs rá idő. Fizikailag és mentálisan nem lenne gond, de már eléggé tele a naptár.

Ami nagyon fontos, hogy szeretnek iskolába járni. Utálnak betegek lenni, mert itthon lenni egyedül rosszabb, mint iskolába menni. Kisebbiknek az általános iskolában azt mondta a legtöbb gyerek, hogy semmiképp nem menjen ebbe a gimnáziumba, mert ez nagyon nehéz és itt tanulni kell. Most, másfél hónappal a kezdés után kisebbik azt mondja, hogy ez hülyeség, jó hát kell tanulni, de nem vészes, és a legtöbb tanár kedves és vicces.

Ami szerintem nagyon fontos, és segít abban, hogy ne nagyon fáradjanak el, az az, hogy amikor már merülnének ki az elemek, akkor jön egy szünet. A nyári szünet ugyan csak hat hét, viszont cserébe van egy hosszabb, mármint a magyarhoz képest hosszabb őszi szünet, és tavasszal is tudnak pihenni a húsvéti szünetben, ami szintén hosszabb, mint a magyar. Hogy úgy fogalmazzak nagyon jó a ritmusa az iskolának, mondjuk itt elég ritkán van augusztusban 37 fok, idén például aug. 3-án kezdődött a suli, és egyszer sem panaszkodtak a lányok, hogy jajj de meleg van, nem tudok koncentrálni.

Viszont soha nem lehet semmi elég jó. Elég sokan elégedetlenek a német oktatási rendszerrel, mert bezzeg a skandinávok. Főleg azt nehezményezik a rendszerben, hogy már négy év után döntenie kell gyereknek, szülőknek, hogy merre tovább, és ugyan a rendszer átjárható, de nem olyan könnyen. A Pisa teszt eredményeivel sem elégedettek, mert ugye bezzeg a skandinávok, pedig minden csak viszonyítás kérdése, mondjuk őket pont nem érdeklik a magyarok eredményei.

 

 

Csak felnőtteknek! – avagy az integrációs kurzus szépségei

Ebben a bejegyzésben olyan kifejezéseket fogok használni, amiket szerintem még soha nem írtam le, és nem is akartam, de most muszáj valahogy ezt elmesélnem. Komolyan muszáj. Lehet gyerekek ne olvassák, illetve mit tudom én mit tudnak a mai gyerekek, és mit nem. Korábban már írtam az integrációs kurzusról, igaz csak egy keveset. Azóta már elvégeztem a kurzust, le is vizsgáztam ügyesen, de most nem erről szeretnék mesélni.

Az integrációs kurzus kicsivel több, mint egy sima nyelvkurzus, mert azon kívül, hogy az ember tanul németül, és tesz egy nyelvvizsgát, el kell végezni egy kis pluszt, ami ahhoz kell, hogy minden gond nélkül levizsgázhasson az ember a “Leben in Deutschland”-ból ez az ún. Einbürgerungstest, és ennek a vizsgának a megléte az egyik feltétele a német állampolgárság megszerzésének. A kurzus úgy megy, hogy először felkészítik az embert a B1-es nyelvvizsgára, majd következik még 100 óra plusz, ami az Einbürgerungstest-re készít fel. Nos ez a 100 óra több, mint elegendő. Az első órán azt gondoltam, hogy: basszus, azt sem tudom miről van szó, majd megcsináltam egy online tesztet és egyből sikerült, nem hibátlanul, de sikerült.

A lényeg, hogy 100 óra sok. A csoportunknak egy tündéraranyosszuper tanárnő jutott, aki nagyon alaposan felkészített bennünket a nyelvvizsgára, és teljesen tisztában volt vele, hogy a 100 óra az viszont sok a “Leben in Deutschland”-ra. Nem ma kezdte a tanítást, így bőven  van tapasztalata. Elmesélte, hogy először ez mindössze 40 óra volt, nos az kicsit kevésnek bizonyult, ezért felemelték 60-ra, na az pont elég volt, majd valaki kitalálta, hogy legyen 100, így valahogy le kell tudni ezt a 100 órát. Mellesleg megjegyzem, hogy az Einbürgerungstest olyan embereknek is sikerült, akik egyébként nem teljesítették a szükséges minimumot a B1-hez, tehát németül nemigen beszélnek, de azért az itt éléshez szükséges alapinformációkkal rendelkeznek. Nem szerintem szükséges, nyilván azok szerint ez a szükséges, akik a kérdéssort összeállították. Vannak benne vicces dolgok, de lehet ami nekem vicces, illetve evidens, az semmiképp nem az, egy teljesen más kultúrából érkezett egyénnek.

Nem vagyok maximalista, messze nem, de esténként az Einbürgerungstest nevezetű applikációval játszottam a telefonomon, a játék lényege annyi volt, hogy mennyi idő alatt tudom hibátlanul megválaszolni az összes kérdést, ami nem kevés. A játék bizonyos szabályait én találtam ki magamnak, mert természetesen az app lehetőséget ad arra is, hogy csak 10, vagy 30 kérdésre válaszoljon az ember. Több, mint 300 kérdésből áll a teljes sor, és elég bosszantó, ha az ember a 298-adikat rontja el, de akkor kezdtem előröl. A Zuram szerint kicsit túlzásba vittem, de azért volt tétje a dolognak, mert ha az ember sikeres vizsgát tesz nyelvből is, és még az Einbürgerungstest is sikerül, akkor a tanfolyam árának fele visszajár, márpedig én nem szerettem volna lemondani a pénzről, és a vizsgákat sem szerettem volna ismételni, valamint kizárt, hogy ne tudjak egy tesztet hibátlanul megírni.

Tehát a lényeg, még mindig az, hogy sok az a 100 óra, így a tanárnőnk egy csomó kirándulást tervezett nekünk. Erre lehetősége van, csupán a minisztériumtól kell erre engedélyt kérnie, meg egyeztetni a saját főnökével, valamint a csoport minden tagjával, hiszen ezen kirándulások önköltségesek, mindenki saját magának fizeti. Szerencsére Wolfsburgban van egy-két ingyenesen látogatható múzeum is. A mi nagyon kedves és elkötelezett tanárnők szinte minden nap hozott nekünk szórólapokat, munkalehetőségről, tanulásról, programokról, persze ezekre a programokra nem tudtunk mindenhová elmenni, ide az ment akinek kedve, ideje volt.

Egyik nap azonban felvetette a tanárnő, hogy elmehetnénk egy programra, valami egészségügyi rendezvény lesz, az egyik menekülteket segítő intézményben, nem tudja mi lesz ott, de ha van kedvünk, akkor ő megszerzi a szükséges engedélyeket. Nagyjából bárhová mentünk volna, csak ne a tesztre kelljen állandóan gyakorolni, eddigre már átvettük az egész anyagot, és tényleg rengetegszer ismételtük át az egészet.

A tanárnő lelkes volt, és végül is, mi is, hisz felhívta a szervezőket telefonon, akik nem csak szeretettel vártak bennünket, hanem ebéddel is. A program és az ebéd teljesen ingyenes volt. Azt még mindig nem tudtuk, hogy miről is fog szólni ez az egészségügyi előadás, de igazából nem is számít, majd németül beszélnek, és az nekünk jó gyakorlás.

Elmentünk tehát a programra. Tényleg volt ebéd, spárgakrém leves, meg sütik, gyümölcs, zöldségek feldarabolva és kenyér. Én elég óvatos vagyok az ilyen mindenféle kipakolós kajákkal, inkább nem eszek semmit, soha se nem lehet azt tudni. Azért, hogy ne sértsek meg senkit magamhoz vettem pár répát és elrágcsáltam. Vártunk egy keveset, de nem baj, addig is ettünk, pontosabban a bátrak ettek, én meg rágicsáltam a répát és beszélgettünk.

Egyszer csak jött egy hölgy, hogy kezdődik a foglalkozás, menjünk vele. Foglalkozás? Azt hittem előadás, de mindegy, foglalkozzunk. A férfiak menjenek azzal az úrral, a hölgyek tartsanak velem – mondta kedvesen. Férfiak, nők külön? Rosszat sejtettem, de legalábbis éreztem, hogy itt kérem ebből még móka is lehet, nem feltétlen kacagással.

Bementünk egy nagy terembe, ahol is körbe kellett ülnünk, hát mit mondjak, ha a csoportunk nem lett volna ott, elég kevesen vettek volna részt az előadásfoglalkozáson, vagy min. Jött egy hölgy, leült ő is a körbe, volt egy nejlonzacskó a kezében. Bemutatkozott, elmondta, hogy ki ő, mivel foglalkozik pontosan, hány nyelven beszél, kérdezzünk bátran stb. Majd belekezdett.

Először is elővett a tatyójából egy plüss női nemi szervet, illetve hát nem egyet, hanem úgy kompletten kérem. Még petefészek is volt, az egyes részek tépőzárral kapcsolódtak egymáshoz, majd elkezdte magyarázni, hogy mi micsoda. Részletesen kitért mindenre, közben prezentált mindent a plüss puncin, esküszöm aggódtam, hogy mindjárt meg fogjuk keresni együtt a G-pontot, de erre szerencsére nem került sor. Kicsit óvatosan körbenéztem, hogy ki mit szól ehhez, de nagyjából mindenki ledöbbent. Én főként azon, hogy egy háromgyerekes anyuka olyan kérdést tett fel, hogy hát meglepődtem, mert három gyerek után azt kérem illik tudni, hogy mi mire való. Sebaj, az előadást tartó hölgy megdicsérte, hogy milyen jó, hogy kérdez, és itt nincsenek hiábavaló, felesleges, vagy buta kérdések. Én már azt hiábavalónak éreztem, hogy ott ülök és hallgatom a hölgyet, mert amúgy semmi újat nem tudott mondani.  Arról is biztosított bennünket, hogy tök mindegy, hogy hogy néz ki a nemi szervünk, az úgy jó, ahogy van. Mindenkié szép. Őszintén reméltem, hogy nem fogja az övét megmutatni.

Megmondom, hogy kíváncsi voltam, hogy hogy fogja bemutatni nekünk a férfi nemi szerveket, jön valami plüss megint? Egyébként hol lehet ezeket kapni, az Ikeában?  Elképzeltem, ahogy piacra dobnak egy sorozatot, majd bemegyek a gyerekkel a boltba, és azt mondja, hogy jajj anya, olyan aranyos az a plüss petefészek, azt szeretnék karácsonyra. Kérem, a Mese a vakondról, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére című könyv óta én már elég sok mindent el tudok képzelni. Ez utóbbit csak a könyvesboltban lapoztam át, és nem hittem el amit látok, majd mégis, és én még meg is vettem volna, de a Zuram szerint a gyerekeink már nagyok voltak ehhez, nekem meg eszembe se jusson, őt meg még csak nem is szórakoztatja a vakond problémája, pedig a férfiak úgy általában bírják az altesti poénokat.

A férfi nemi szervekről azonban nem esett szó. Gondolom a másik teremben, a férfiaknak szóló előadás része lehetett, de mikor a fiúkat kérdeztük erről, csak annyit mondtak, hogy az előadás jó volt, és érdekes, de többet nem voltak hajlandóak erről beszélni.  Tehát nem derült ki, hogy van-e férfi “plüssállat”.

A német tudásom viszont valóban fejlődött, mert megtudtam, hogy a Scheide szó már elavult, azt ne használjuk, mert nem helyes. Helyette a vulva és a vagina szavak összevonásából keletkezett Vulvina a  korrekt. Új szó, vagy a szótáram régi, de nem találtam meg egyik szótáramban sem. Viszont erre a szóra rákeresve a YouTubeon számos oktatóvideóval találkozhatunk.

Az előadás negyedénél az egyik csoporttársam egész egyszerűen felállt és elment, őszintén  megmondta, hogy egyrészt ő orvos, szájsebész, másrészt van már két unokája, most jön a harmadik és valahogy ez a téma úgy érzi nem érinti. Úgy érzem a többség vele tartott volna. Nem tudom, hogy a szájsebészek miről tanulnak pontosan, pláne nem tudom, hogy miről tanulnak az orosz egyetemeken, de megértettem, sőt.

Miután tisztáztuk, hogy mink van, mire használjuk, mindenkié szép, hogy hívjuk, ezután az következett, hogy a hölgy elmagyarázta, hogy mi is történik egy ciklus alatt. Azok, akik tényleg az előadás miatt jöttek, próbáltak kérdezősködni, mind a három hölgyet a fogamzásgátlás problematikája érdekelte, és mind a három pici gyerekkel volt. A hölgy válaszolt, hogy majd válaszol az előadás után, és ajánl nőgyógyászt, de ő folytatná inkább tovább a mondandóját, és nem viccelt, folytatta. A kérdezők sem vicceltek, nem hagyták magukat, és kérdeztek tovább. Ezen a ponton már három nyelven folyt a társalgás és megmondom őszintén elég nehéz volt követni, különösen úgy, hogy a harmadik nyelvből egy szót sem értettem. Ekkor már nem először néztem körbe, hogy de mégis mit keresek én itt?

Szerencsére, vagy nem szerencsére, de fel kellett szednem az egyik gyermekemet az iskolánál, így elköszöntem a társaságtól, pedig akkor következett a játék. Később a többiek mesélték, hogy szerepjáték volt, és az egyik csoporttársamra konkrétan a menstruációs vér szerepét osztották. Erre nem tudtam mit mondani, és nem is kérdeztem rá, hogy mit és hogyan kellett eljátszania. Sajnos ők sem készítettek fotót.

Bónusz, hogy többen még aznap rosszul lettek, valószínűleg a levestől, de ez már soha nem fog kiderülni, de egy kis gyomorrontás ide- vagy oda igazán nem számít.

Másnap a tanárnőnk, aki szintén rosszul lett, mondta, hogy ő is valami teljesen másra számított, de végül is jó volt. Pozitív személyiség. Az újságban is írtak az előadás sikeréről, a kajáról nem esett szó.