Integrálódom

Az integrációs kurzus egy lehetőség a Németországban élő bevándorlók számára, ahol nyelvet tanulhatnak, ebből vizsgázhatnak, majd letehetnek még egy vizsgát, ami már a honosításhoz szükséges.

Integrációs kurzusra járok. Hétfőtől-csütörtökig járok iskolába, ahol nyelvet tanulok, és ismerkedem a német szokásokkal, az országgal, az illemmel, a kultúrával a politikával. Ez utóbbiakra nem feltétlen van szükségem, de az integrációs kurzus több, mint egy sima nyelvtanfolyam.

A nyelvtanulásra, tudásra sok dolog miatt van szükség. Először is, hogy megértsem a környezetemet és hogy mások is megértsenek engem. Ezt gondolom nem is kell magyaráznom. Jelenleg utóbbi tűnik nehezebbnek, bár ha szükséges kézzel lábbal is besegítek. Azért, hogy a végzettségemnek megfelelő  munkát kaphassak, ahhoz is nyelvet kell tanulnom. Ezért is jelentkeztem az integrációs kurzusra. Itt az ember megtanul németül, vagy nem, de erről papírt kap, ismerkedik a, na jó erről már fentebb írtam. A lényeg, hogy először kellett kérnem egy papírt, hogy jogosult vagyok ezen a kurzuson részt venni. Ez egyébként alanyi jogon jár, csak egy igazolás kell. Beküldtük a kérvényemet, majd három nap múlva meg is érkezett a válasz, hogy jogosult vagyok a részvételre. Itt lehet tájékozódni: BAMF  És még egy kis segítség: Információs lap

Persze nem tudom, hogy nekem volt-e szerencsém, mert másoktól hallottam, hogy ez nekik nem három nap volt, de biztos vagyok benne, hogy sokat segített, hogy a Zuram felkutatta a neten a közvetlen ezzel foglalkozó ügyintézőt, és személyesen neki küldtük a kérelmet. Az sem hátrány gondolom, hogy a kiköltözésünk után bejelentkeztünk a bevándorlásnál, és ott minden szükséges papírunkat leadtuk. A kiállított igazolással, valamint a személyes irataimmal besétáltunk a VHS -be ahol írnom kellett egy tesztet, hogy mégis milyen szinten áll jelenleg a nyelvtudásom, melyik csoportba tudnak berakni, majd az ügyintéző feltett egy csomó kérdést, mondjuk a statisztika kedvéért. Hogy minél magasabb szintre kerüljek, így próbáltam önállóan válaszolgatni, hogy ez most jó volt-e, vagy sem, azt nem tudom, de az ügyintéző szerint elég jól teljesítettem. Egyébként nem csak a VHS foglalkozik integrációs kurzussal, hanem még jó pár nyelviskola, de a VHS elég nagy intézmény, elég sok dologgal foglalkoznak, ezért ezt választottuk. Olyan jól sikerült a teszt, hogy nem kellett előröl kezdenem az egész nyelvtanulást, hanem “csak” az utolsó 3 modult kell megcsinálnom a B1-es vizsgáig. De ahogy most látom ebből az utolsó másfél modul leginkább csak ismétlés és vizsgára készülés. Azért sem mindegy, hogy hol kezd az ember, mert ez a móka, fizetős, legalábbis nekem. Ha sikeresen vizsgázom, akkor felét azért visszafizetik. A többségnek azért valahogy fizeti a munkaügyi központ, nekem nem, már az első beszélgetésen közölték a központban, hogy nem számítok rászorulónak,  mivel a Zuramnak jó állása van, így én kaphatok támogatást, amolyan lelkit, anyagit azt nem. Anyagi támogatást egyébként sem szerettem volna igénybe venni, ellenben munkát szeretnék a tanfolyam után, mondjuk rögtön. Viszont arra ígéretet tettek, hogy a későbbiekben valamilyen képzést egész biztos támogatni fognak, ha nem is teljesen, de kis mértékben, esetleg. Majd meglátjuk. A munkaügyi központban azt is kedvesen közölték, hogy nagyon szép a történelem tanári diplomám, de inkább hagyjuk, azzal csak akkor tudnék kezdeni valamit, ha még tanulnék pár évet. Felvetettem, hogy esetleg napközis tanárként volna-e esélyem, de az ügyintéző annyira örült a közgazdasági érettségimnek, hogy csak na. Szerinte inkább gondolkodjak valami irodai munkában, pláne, hogy esetleg a magyarországi munkáimat is el lehet talán ismertetni mint szakmai gyakorlatot, ha azt valamiképpen igazolni tudom. Jelenleg a mindenféle papírjaimat fordíttatjuk, közben készülök a vizsgára, hogy párhuzamosan haladjanak az események. Ha kész a fordítás, akkor be kell mennem vissza a központba, ahol is majd továbbküldik a papírjaimat, ahol majd megszakértik, hogy az mire jó. Ismerősök tapasztalatai szerint a munkaügyi központban tök sok dolgot mondanak, viszont keveset segítenek, és munkát egyáltalán nem tudnak ajánlani, csak rosszabb fajtákat. Na, majd meglátjuk. A remény hal meg utoljára, ja, nem. A csótány.

Mindegy, vannak rosszabb napok, amikor azt gondolom, hogy öreg vagyok én már ehhez az egészhez, az életben nem tanulok meg rendesen németül, soha nem lesz normális munkám, és különben is tök hülye vagyok. Ilyenkor igyekszem összeszedni magam, és optimistán gondolkodni, hogy na és, ha hülye vagyok, na és ha most kell pályát módosítanom, tanulnom? Próbálok előre nézni, és ügyesen kitalálni, hogy mi is lenne a legjobb. Valójában egy lehetőség van a kezemben, amit ki kellene tudnom használni, meg alaposan meg kell néznem, hogy melyik kezemben, hol van az a lehetőség. A cél valami normális, elfogadható munka.

Visszatérve az integrációs kurzusra. A VHS-es ügyintéző nem tudta megmondani mennyit kell várnom, hogy csatlakozhassak egy csoporthoz, sokat. Megkérdezték, hogy hol lesznek a gyerekek, amíg én iskolában leszek, erre én mondtam, hogy reményeim szerint ők is iskolában. Az jó. És ennyiben maradtunk.

Teltek a napok, hetek, hónapok, de semmi hír. Ok, mondták, hogy fél év is lehet, de arra nem gondoltam, hogy a lehet az azt jelenti, hogy annyi is lesz. A Zuram már nem bírta tovább, hiába mondtam, hogy mindegy, én tudok várni, rá telefonált az ügyintézőre, aki semmit nem tudott mondani, még megközelítőleg sem. Ehhez képest másnap csörgött a telefon, hogy ok, van hely, hétfőn kezdek, de délutáni csoport, ami annyit tesz, hogy hosszabb ideig tart a kurzus, mivel délelőtt több óra van, az rövidebb lett volna. Ha nem vállalom így, akkor nem tudják, hogy mikor tudok kezdeni. A Zuram mondta, hogy no problem, hétfőn ott leszek. Csak tudnám akkor minek kérdezték meg, hogy hol lesznek a gyerekek amíg én iskolában vagyok? Én egy kicsit azért kétségbe estem, főleg a gyerekek délutáni programjai miatt, mert eddig én fuvaroztam őket. Mégsem hagyhatják abba a vitorlázást, meg gitárt miattam.

A lányok viszont, és a Zuram is nagyon gyorsan alkalmazkodtak a kialakult helyzethez, elvégre volt rá két napjuk. A lányok megtanultak még pár helyre buszozni, de például a tóhoz nem megy busz, a gitárra meg nem érne oda kisebbik busszal, így a Zuramnak kell rohangálnia bizonyos napokon. Egyébként ő egy szent, mert azonnal átszervezett mindent, és soha nem panaszkodik. Na jó, néha igen, de az még belefér.  Azt mondta, hogy az utóbbi években az ő karrierjére koncentráltunk, emiatt is vagyunk itt, és most én jövök. Na, nem mintha nem lennék realista azzal kapcsolatban, hogy milyen esélyeim vannak a munkaerő piacon, de nem zárom ki annak a lehetőségét sem, hogy találok valami olyat, ahol még jól is érzem magam.

Az integrációs kurzust viszont nagyon szeretem, és eléggé bánni fogom, amikor vége lesz. Nagyon jó a tanárnő, és a csoport is. Ahhoz képest, hogy én már egy hónapok óta összeszokott társaságba csöppentem bele, elég jól beilleszkedtem. Barátkozom, ismerkedem. A tanárnő elég sok kirándulást szervez nekünk, voltunk a könyvtárban, múzeumban, megyünk Berlinbe, holnap pl. a munkaügyi központba látogatunk el, de voltunk egy ifjúsági központban is, és hallgattunk már előadást a nők védelméről is. Az integrációs kurzus arra is tökéletesen jó, hogy megtanuljak bizonyos akcentusokat megérteni. Az orosszal eddig sem volt problémám, de be kell vallanom, hogy a kínai és az afgán okoz némi problémát. Főleg a kínai, az afgánt már szokom. Már van, hogy értem. A kínait szerintem még a kínai sem érti, de biztos át fog menni a vizsgán, mert majd a vizsgáztatók sem fogják tudni eldönteni, hogy mit mond a csávó.

Igen, a csoporttársaim többsége menekült, migráns, ki más jelentkezne integrációs kurzusra? Nem kezdek ebbe bele, mert már ez a két szó is, menekült és migráns, olyan fajta érzelmeket vált ki emberekből, amivel vagy nem értek egyet, vagy igen, vagy nem akarok vele vitatkozni, vagy igen. Itt ez mondjuk nem is kérdés, itt egy csoport vagyunk, a közös bennünk az, hogy tanulni szeretnénk, egy jobb munka reményében. Már megvan a vizsga beosztás, szóbelin a kezdjenek a jók először, miatt az első vagyok. Nem, nem azért mert én vagyok a legjobb a csoportban, szó nincs róla, de a párom az, és párban kell vizsgázni. Izgulok, tessék nekem szorítani!

Gyakorlati haszna már van az egésznek, magabiztosabb vagyok. Megtapasztaltam, hogy az enyémnél jóval kevesebb nyelvtudással is elég jól lehet boldogulni, valamint simán bevállalok ügyintézéseket egyedül. Például kisebbiket teljesen magabiztosan vittem egyedül orvoshoz, előtte teljes kétségbeesetten vittem volna. Még ki is húztam magam, mert volt olyan szó, amit én ismertem, a gyerek meg nem. Ezen márpedig elég sok minden múlt, mert a doktornő megkérdezte, hogy szirupot kér-e a gyerek, vagy kúpot, mire az én nagy okos gyerekem rávágta, hogy természetesen kúpot. Én azért megkérdeztem, hogy ismeri-e a szót, és tudja-e mi az, mire rávágta, hogy nem, de a sziruphoz ő már tuti túl nagy. Ekkor elmagyaráztam neki, hogy mi az kúp, magyarul tudta, de a német szót nem ismerte. A doktornőtől pedig kértem tablettát. Gyerek elég hálás volt.  A felírt gyógyszert sehol nem találtuk, de végül sikeresen megbeszéltem annak megrendelését, a harmadik gyógyszertárban,  és mindenhol türelmesen elmagyaráztam, hogy a gyerek lány, hiába Luca. Már néniket kérdezek meg a boltban, ha látom, hogy tanácstalanok, és felajánlom a segítségemet. Persze, baromi távol vagyok még a helyes nyelvtantól, de igyekszem, és kérem, ez nem is érdekelt még senkit. Tisztában vagyok vele, hogy ha rendes munkát akarok, akkor majd érdekelni fog, ezért is hanyagolom a kedvenc könyveim, és még lefekvéskor is nyelvtankönyvvel bújok ágyba. Most még ott tartok, hogy folyamatosan próbálok mindent németül mondani, fejben, remélem egyszer majd jön automatikusan is. Bárcsak. A remény… ja nem, a csótány.

Reklámok

Amszterdam, süti, nem süti, süti

Reggel korán ébredtünk, egyrészt mert hozzá vagyunk szokva a 6 órai ébresztéshez, másrészt, mert az ágy elég furcsa volt. Az ágybetét puha, mint egy felhő, ami elsőre jónak hangzik, de nem az. Tényleg, mint egy felhő, hol itt süppedt be, hol ott, és ha az ember elaludt, és az összes izma megpihent, azonnal fel is ébredt, mert úgy érezte, hogy valahol le fog erről a felhőről gurulni, időnként úgy éreztem, hogy még a lábujjaimmal is kapaszkodom. Azért nem gurultunk le, de nem is voltunk túl kipihentek. Mivel a hotelben kimondottan drágán adtak volna reggelit, így ezzel a lehetőséggel nem éltünk, gondoltuk, majd a városban eszünk valamit. Egy kávé valami péksütivel bőven elég lesz.

Nagyratörő terveink voltak, mindent látni akartunk. Ez nagyjából a lehetetlennel egyenlő feladat, pont ezért megbeszéltük, hogy azért jöttünk, hogy pihenjünk, kikapcsolódjunk, és nem azért, hogy egyik helyről rohanjunk a másikra, egyébként is vissza tudunk jönni, ha valami kimarad. Ezen gondolat alapján nagyjából még 42-szer kellene visszatérnünk a városba, de majd meglátjuk.

Első állomásként a Van Gogh múzeumot vettük célba. Amszterdamban a bulin kívül rengeteg olyan program van, amivel napközben el lehet tölteni az időt. Rengeteg jobbnál jobb múzeum, amit most semmiképp nem fogok felsorolni, már csak azért sem mert egy nap alatt lehetetlen bejárni valamennyit. Persze vannak programajánlók, hogy mik a legfontosabb látnivalók, és mit lehet egy nap alatt teljesíteni, és elhiszem, hogy elméletben ez működik is, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ez lehetetlen, vagy aznap nem eszik, nem iszik az ember, és egyáltalán nem lát semmit a városból. Nem is idegesítettem magam, ami belefér, belefér, ami nem, nem.

Elindultunk a Van Gogh múzeum felé, a metró teljesen üres volt, gondolom a legtöbb ember az előző estét, vagy előző hetet pihente ki, de mi frissen (ha, ha, ha) indultunk a túrára. Át kellett szállnunk egy villamosra, ami elvitt bennünket a múzeumokig, mert itt több múzeum is van egy helyen. Az átszállás alkalmával némi kávéhoz jutottunk, szerencsére volt ott egy pici Starbucks. 36 éves koromig egyáltalán nem ittam kávét, nem is szerettem az ízét, illetve terhesen orvosi tanácsra kénytelen voltam inni, mert folyton szédültem, és olykor el is ájultam, de nagyon szenvedtem attól, hogy nekem kávét kell innom, aztán egyszer úgy döntöttem, hogy szükségem van nekem is arra a kis koffeinre. Azóta minden reggel iszom egy kávét, persze tejjel, és be kell valljam, hogy a starbucksos lattét imádom. De tényleg. Annyira örültem neki, hogy még az sem zavart, hogy kávésbögrével nem szállhattunk fel a villamosra, pedig direkt sétálós bögrében kértük. Teljesen békésen megvártuk a következő villamost. Enni persze egy falatot sem ettünk, de olyan későn és olyan mennyiséget vacsoráztunk, hogy cseppet sem voltunk éhesek.

A következő villamosra egyáltalán nem kellett sokat várni, az idő szép volt, vagy 10 fokkal melegebb, mint otthon, így még jól is esett a szabad levegőn lenni. A villamosról leszállva nem egy nagy teljesítmény megtalálni a múzeumot. A múzeumnál beálltunk az egyik sorba. Kettő van. Először az ember sorba áll jegyért, másodszor meg azért, hogy beengedjék. Nem volt valami hosszú sor, sőt a második sor gyakorlatilag nem is létezett, egyből mehettünk befelé. A ruhatárnál sem volt szinte senki.

Semmi bevezetés, rögtön a tárgyalás, már a földszinten, illetve alsó szinten, mert rögtön egy mozgólépcsővel menni kell lefelé egy szintet, egyből Van Gogh önarcképeivel találjuk szemben magunkat. Majd emeletenként újabb, és újabb korszak, alkotások következnek. Közben megismerhetjük nemcsak munkásságát, életét, családját, barátait, barátai munkáit is, valamint, hogy kiknek nyújtott inspirációt. Láthatunk még festményeket pl. Henri de Toulouse-Lautrec-től és Gauguintől is, és még jó néhány festő munkásságából nézhetünk meg képeket. Fényképezni tilos, ami annyit tesz, hogy elég sokan próbálkoznak, sikerrel. Fentről ugyan kamerák figyelik a szabálytalankodókat, de azon kívül, hogy szólnak az embereknek, hogy nem szabad, nem tesznek semmit. Gondolom a telefonokat, fényképezőgépeket nem vehetik el. Csak annyit mondhatok, hogy én nem fényképeztem, de más nevében egyáltalán nem beszélhetek, és azt az egy képet amit más csinált, nem fogom feltölteni sehova sem, hiába biztatgat az illegális fotó készítője, én csak az előtérben fotóztam, de ott meg lehet. Több shopot is találhatunk a múzeumban és én is gazdagabb lettem egy napraforgós hűtőmágnessel. Valamint itt már elég éhes voltam, így 3 EUR-ért ettem egy csokis muffint. Finom volt. A múzeum sokkal nagyobb, mint hittem, és az egész délelőttöt sikeresen el is töltöttük odabent. Megnéztük az időszakos kiállítást is, ami szintén érdekes volt, a “Prints in Paris” eléggé emlékeztetett egy már korábban látott kiállításra, még Pesten néztük meg a Szépművészti Múzeumban a Gustav Klimt kiállítást, persze nem ugyanaz a kettő, közel sem.

Kifelé jövet megbeszéltük, hogy ennyi. A többi tervezett múzeumprogram kimarad, mert a Rijskmuseum ennél sokkal nagyobb. Majd legközelebb, most inkább nézzük meg a várost. Tegnapról kapott ajándék lábfájásommal egyébként is jobbnak láttam, hogy ha nem járjuk le a lábunkat, tekintve, hogy hol van még az éjszaka, és ma már pedig akkor is belevetjük magunkat az éjszakai életbe, de előtte még ebédelni kellene, mert már kora délután volt. Na a múzeum előtt most volt sor rendesen. Vagy mindenki a Rijksmuseumban kezdett, vagy csak sokáig aludtak, de a a ruhatárban is sorba kellett állni, és a beengedésnél is annyian voltak, hogy a jegyárusítást fel is függesztették. Szerencsére ez a probléma bennünket nem érintett.

Volt néhány ételt árusító jóképű bódé, így be is álltunk a sorba, és ettünk egy-egy szendvicset, meg ittunk egy üdítőt. Ár-érték arányban nézve elég nagy lehúzás, ehhez képest az előző esti steakvacsora olcsónak mondható. Hangsúly az ehhez képesthez van, mert Amszterdamban minden drága. Viszont a bódé melletti kukán meglepő feliratot találtunk, erről fényképet is készítettem. Kicsit néztek, hogy mit fényképezek én egy kukán, de különösebben nem zavart, több képet is csináltam. A bejegyzés alatti képek között ez megtekinthető.

Ezután vettünk egy kombinált jegyet, hajóra és városnéző buszra, 24 órán át érvényes, hop on hop off, városlátogatásaink során már rég rájöttünk, hogy ez a szolgáltatás egyáltalán nem hülyeség, mert egy elég jó idegenvezetést kapunk, melynek során tényleg bejárjuk a várost. Busszal vagy hajóval egyértelműen gyorsabb, mint gyalog, és ha az embernek mindössze két napja van, akkor ez praktikus. Még vártunk a hajóra, addig közben elbeszélgettünk, hogy milyen buszos túrát lehetne Wolfsburgban csinálni, például hollywoodi mintára meg lehetne tekinteni néhány focista házát (ez nem vicc, kisebbikék egyszer mentek kirándulni, és a buszról mutogatták nekik, hogy jól figyeljenek, mert az a Benaglio háza), dühös ügyfeleknek megállót lehetne szervezni a volt VW vezér háza elé és így tovább, a végére egy egész korrekt túrát hoztunk össze, már csak befektetőkre várunk.

A hajó egész hosszú útvonalat tesz meg, közel két óra alatt. Persze az útitársakat nem válogathatja meg az ember és mellettünk egy zajos csoport ült, nem tudtam eldönteni, hogy nem hallanak jól, vagy csak simán nem tudnak viselkedni, esetleg Indiában ez egész elfogadott, de az első adandó alkalommal átültünk máshová. Több  megálló van, bárhol ki lehet szállni, és mindenhol valami érdekesség várja az érdeklődőket. Mi inkább csak nézelődtünk, és majdnem egy teljes kört mentünk, de mivel érdekelt volna bennünket a Heineken Experience, ezért leszálltunk a hozzá közelebbi megállóban. A Heineken Experience, persze pont két megálló között van, így kellett kicsit gyalogolni, de ezt nagyon nem bántuk, mert belebotlottunk egy piacba.

A piacon gyorsan ettünk egy frissen sütött szirupos ostyát, amit a Zuram nagyon szeret és szerintem is finom, de olyan tömény, hogy két falat után úgy érzem összeragad a szám is. A piac pont olyan, mint más piacok, tele bazárral, használhatatlan, felesleges holmikkal, nem a hűtőmágnes tökre nem felesleges, viszont a zöldség, gyümölcs, hal, hús elég meggyőző volt, Wolfsburghoz képest sokkal nagyobb, és szebb kínálat. Nem teljesen tudtuk merre kell menni a Heinekenbe, de az irány azért megvolt, mentünk, mentünk, mentünk, amikor is kiértünk egy térre, ahol is a Zuram azt mondta: Ez az! Ez az a tér!

Igen, megtaláltuk az ír sörözőt. Teljesen véletlenül, de ha már így alakult, akkor jöjjön az a pásztor pite! Aha, de egy szabad hely sem volt bent, mivel épp rugby meccs volt, és özönlöttek a szurkolók. Sebaj kint volt még egy szabad asztal, akkor eszünk a szabad levegőn, volt kirakva hősugárzó is, így még csak meg sem fagytunk. A pásztor pite tényleg isteni volt, a sör meg nagyon drága, de egyszer élünk, egy sört iszunk. Ezzel a vacsorát le is tudtuk, már egyébként is 6 óra körül járt az idő. Mehettünk tovább a Heineken Experiencbe, ahol is akkora sor volt, hogy hát hosszabb, mint a Van Gogh múzeum előtt. mindegy beálltunk, de amikor jött a néni, hogy 1 óra a várakozás, csak a jegyért, akkor azt mondtam, hogy nincs az a sör, hogy én ezt a sort végigálljam. Megbeszéltük, hogy sört tudunk inni máshol is. Utólag persze kiderült, hogy a szálláshoz járt egy kupon, hogy sorbanállás nélkül mehettünk volna be, de annyira nem bánom, hogy kimaradt.

Elindultunk vissza a belvárosba, illetve a piroslámpás negyed felé, mert arrafelé gondoltuk, hogy beszerzünk némi ajándékot a lányainknak, nem nem a piroslámpás negyedben konkrétan, hanem az egyik főutcán, de elég közel van egymáshoz a kettő. Már jó ideje gyalogoltunk a villamossínek mellett, és eléggé fájt a lábam, amikor is eszembe jutott, hogy akár fel is szállhatnánk egy villamosra. A Zuram helyeselt, de persze nem szálltunk fel, hanem átmentünk egy sétálóutcára, aztán egy másikra, és magával ragadott a város forgataga. A lányoknak nem akartunk semmi nagy dolgot vinni, volt egy Primark és ott mindig vannak Harry Potteres pólók, nagyobbik épp HP lázban ég, de nem kicsit, már a hatodik részt olvassa, nagyjából 4 hónap alatt jutott el az első résztől a hatodikig, és állítja, hogy HP miatt szerette meg az olvasást, hiába mondom, hogy tavaly is vagy 30 könyvet olvasott ki, az nem számít, HP az HP. Kisebbiknek is találtunk neki való pólókat. Na, de a Zuram közölte, hogy mennyire ciki már bevetni magunkat az éjszakai életbe egy primarkos papírzacskóval. Tényleg! Tök égő! Nem is tudom mit gondoltam. El is szégyelltem magam arra a gondolatra, hogy megyek sütit enni és lesz egy papírzacskó a kezemben. Egek!

Szerencsére a táskámba belefért a cucc, így kidobhattuk a zacskót. Micsoda megkönnyebbülés. Most már aztán keressünk egy sütit!

Ez azonban nem is olyan egyszerű feladat. Az összes hely tömve emberekkel, az utcák is, minden. Az egyik vibrátoros üzlet előtt megszólított egy férfi, hogy nézzem meg azokat ott, de vigyázzak velük, veszélyesek. Aha, akkor nem is veszek vibrátort.

Bementünk egy helyre, de ott meg nem volt süti, akkor menjünk tovább. A következő helyen, na ott már volt süti, szabad hely viszont nem, mindegy vegyünk sütit, majd megesszük a hotelben. Meg is vettük. 7 EUR volt darabja, hogy biztosak legyünk a dolgunkban, vettünk az egyik boltban is sütit. Sétáltunk még, nézelődtünk, majd elindultunk a hotel felé, persze már 10 óra volt. A biztos hatás kedvéért még vettünk néhány sört.

A visszaút a hotelbe, hát az elég szánalmas volt. Fájt már mindenem, nem csak a lábam. Reggel óta mentünk, elfáradtunk. Az a 10 perc a metró és a hotel között nagyon nem 10 perc volt, és mindenki vígan megelőzött bennünket. Mindegy végre visszaértünk, és lerogytunk az ágyra, illetve felhőinkre. Jöhet a süti! Megettük, az első finom csokis volt. Majd vártunk, de semmi hatása nem volt. Lehet 20 sütit kellett volna enni. A második sütinek konkrétan széna íze volt, így én odaadtam a Zuramnak, mondván, hogy nem vagyok tengerimalac, ő meg is ette. Vártunk tovább, de továbbra is semmi. És semmi. A véleményem az, hogy vettünk két baromi drága csokis muffint. A múzeumban nagyobbat adtak, jóval olcsóbban. Ez nem jött be, de mindegy is. A sört sem bontottuk fel, elhoztuk haza ajándékba. Jól kirúgtunk a hámból, de valahogy nem is hiányzott, és teljesen elégedettek voltunk azzal, hogy mennyi mindent láttunk, és mennyit gyalogoltunk, és azt se felejtsük el, hogy megtaláltuk, vagy inkább belebotlottunk az ír sörözőbe, és a pásztor pite tényleg isteni volt.

Másnapra már igazán nem sok dolgot terveztünk, nagyjából kettő körül el szerettünk volna indulni haza, nem mintha nem értünk volna rá tovább maradni, de sok program nem fér bele egy délelőttbe. Kijelentkeztünk a hotelből, majd ismét irány a metró. Utolsó napra hagytuk a hop on hop off buszozásos részét. Busszal is megéri menni egy kört, mert az ember nem ugyanazt látja, mint a hajóról, bár vannak közös pontok, csak nem a víz felől, viszont a fülesben hallható szöveg ugyanaz. Valamiért nagyon fontos, hogy a Hard Rock Caféban van egy póló, ami a Shakirájé volt. Kövezzetek meg, de engem ez egyáltalán nem érdekel. A buszra elég sok érdeklődő volt, az elsőre fel sem fértünk, de 10 perc múlva jött a következő. A buszos túra is elég hosszú volt, és nem is szálltunk le sehol, csak a kiinduló ponton. Azt gondoltam volna, hogy vasárnap napközben Amszterdam megpihen, elcsendesedik, hatalmasat tévedtem. Még több ember, persze az állomás közelében mászkáltunk, lehet mindenki a vonatra ment, vagy onnan jött. Többek még az előző napi hangulatot igyekeztek fenntartani, szívták a cigiket rendesen, de ha annyi hatása van mint a szénás sütinek, akkor kb. teljesen feleslegesen. Nagyjából minden harmadik fiatal kezében egy süti volt, ismét megjegyzem nem biztos, hogy kell ezekre pénzt kiadni, hacsak nincs egy tuti beszerző helyük, de a boltban kapható szénásnak nem sok értelme van. Ezután kezdődött újra a mit, és hol együnk kérdés, de most az első estéhez képest hamar döntöttünk, és még jót is ettünk. Ezután már tényleg elindultunk vissza a metróhoz, azzal vissza az autóhoz és irány haza.

Gyorsan eltelt, mint minden hétvége, de nagyon jól esett.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

Amszterdam, megérkezés

Ez a hétvége is eltelt, és már haza is értünk Amszterdamból. Olyan szerintem még soha nem volt, hogy egy esemény után rögtön nekiálljak a bejegyzés megírásának, de most nagyon friss leszek, vagy inkább a bejegyzés lesz friss én még elég fáradt vagyok.

Tehát, mivel a szüleim meglátogattak bennünket, illetve ez a látogatás hosszabb idejű, tehát még itt vannak, így a Zurammal elhatároztuk, vagy én határoztam el, de ez most mindegy, hogy most van itt a lehetőség, hogy lelépjünk kettesben valahova. Na, itt most egy kis kitérő, a Zuram megszólítás, tudom, hogy nem mindenkinek tetszik, rögtön a blog elején elmagyaráztam, hogy miért meg hogy. Amikor a blog indult azt sem tudtam, hogy ez tényleg egy blog lesz, azt meg végképp nem, hogy ilyen sokáig írni fogom. Csak, hogy világos legyen, nem, itthon nem így hívom a férjem, még férjemnek se, sőt egész sok beceneve van, attól függően választok nevet és hangsúlyt, hogy épp mérges vagyok-e, vagy nem, vagy szeretnék valamit, vagy sem, vagy csak simán mondok valamit, de olykor az is beszédes minden név, hangsúly és megszólítás nélkül, ha csak hallgatok, vagy nézek. Megkérdeztem a Zuramat, nos őt egyáltalán nem bántja, ez a megszólítás, de kifejezetten megkért rá, sőt nyomatékosította, hogy még véletlenül se írjam le, hogy hogy szólítom itthon, ha mégis megtenném, annak a következményeit nekem kéne viselnem, amit nem szeretnék. Tehát marad a Zuram.

Már évek óta nem jártunk kettesben sehol, illetve moziban, vagy vásárolni igen, de egy hétvégére nem mentünk el a lányok nélkül. Igényünk mindig is volt rá, csak a lehetőség nem volt meg. Na majd most. Az elhatározás már régóta ért, a megvalósítás pedig gyorsan zajlott. Ráböktünk a naptárban egy hétvégére, majd már foglaltuk is, illetve a Zuram foglalta is a szállást, alapos körültekintéssel, ahogy azt mindig is szokta.

A város nem volt kérdés, mert már elég régóta játszunk a gondolattal, hogy ha lenne egy szabad hétvégénk, akkor hova mennénk, egyértelmű, hogy Amszterdamba. Már csak azért is jó választás, mert mindössze 4 óra kocsival tőlünk. Bizonyos forgalmi akadályok esetén picivel több.

Nos, a gyerekeink nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy nélkülük menjünk bárhova is. Nagyobbik próbált úgy tenni, mintha megértő lenne, mert ő már nagy és megérti, a kamaszok viselkedése bosszantó ugyan, de elég sokszor kiszámítható, vagy csak tudom, hogy nagyobbiknak mit kell mondanom ahhoz, hogy a viszonylag ritka kedves kamasz figurát hozza. Nem így kisebbik gyerekem, aki kamaszodás nélkül is egy kamasz alaptermészetével született. Ami nem rossz, csupán nem egyszerű időnként. Most is próbálkozott félig viccesen lelki terrorban tartani bennünket, hátha tud egy kis nyomást gyakorolni ránk. A célzásaiból gyorsan rájöttem, hogy nem az a baja, hogy mi elmegyünk, hanem az, hogy ő nem jön velünk. Egy kis közepes elbeszélgetés hatására-, ahol is példaként említettem meg az osztálykirándulást, ahova nem mentünk vele, -gyorsan változtatott a hozzáállásán, és nem győzte hangsúlyozni, hogy csak az a fontos, hogy mi jól érezzük magunkat. Ezzel nem lehet nem egyet érteni.

Pénteken indultunk, a Zuram igyekezett befejezni a munkát, hogy mihamarabb indulhassunk. Én átvariáltam a hetem, csúsztattam kicsit, így egész pénteken szabad voltam. Csak a lányok hazaszállítását vállaltam az iskolából. Nagyjából két órára terveztük az indulást, ami sikerült is.

Nem mondom, furcsa volt, hogy senki nem csiripel a hátsó ülésen, és nem kérdezgeti folyton, hogy melyik országban vagyunk, de nagyon gyorsan meg lehetett szokni.

Szépen haladt a forgalom, gyorsan oda is értünk, de amikor a város határánál voltunk, akkor elég gyanús lett, hogy valami nem stimmel. A Zuram állította, hogy a hotel, ahol szobát foglalt a belváros szélén van, ahonnan sétálva is bejutunk, de ha nem akkor ott a metro. Ennek ellent látszott mondani, hogy a Navi szerint a szállásunk pár km-rel hamarabb van, mint ahogy a várost jelző táblákon Amszterdam szerepel. A Zuram rögtön mondta, hogy valami nem jó, biztos rosszul írtam be a címet. Mármint, hogy én rosszul írtam be, mivel előző nap miközben autóztunk megkért, hogy pötyögjem már be, hogy másnap az indulásnál ne kelljen ezzel szórakozni. Ismerve a kapcsolatomat az ilyen kütyükkel, rögtön egyetértően bólogattam is, hogy biztos én voltam, de most nem tudok mit tenni, menjünk oda, és majd megállunk valahol megnézzük. Közben már magyaráztam is, hogy miért írtam rosszul. A címet, ugyanis alig találtam meg a foglaláson, ami a Zuram telefonján volt, és lehet rosszat találtam meg, vagy csak elírtam, mert béna vagyok. Azonban nem írtam semmit rosszul, tényleg az volt a cím, és az volt a hotel.

A hotel teljesen a város szélén, az út, a nagy semmi mellett. Ennek megvan az az előnye, hogy… semmi nem jutott eszünkbe, mi lehet ennek az előnye. A Zuram magyarázkodott, hogy ő sok hotelt nézett, és valamiért azt gondolta, hogy ez bentebb van, és a bookingon is valami ilyesmit írtak. Igazából nem találtam problémásnak a dolgot, valahogy majd bejutunk, tök mindegy, biztos megy busz, vagy metró.

Elfoglaltuk a szobánkat, ami elég jó volt, de nem annyira, mint amilyen szintet az ember elvárna egy 4 csillagostól. Nekem alap pl. hogy zuhanyozás közben ne változzon a víz hőmérséklete, az meg hogy hidegről, forróra vált folyamatosan, na az meg nem tudom hány csillag. Mindegy, úgysem szándékozunk sokat időzni a szobában, és nagyon akciós volt az ajánlat.

A recepciós elmondta, hogy nagyon könnyű bejutni a városba, mert csak 10 perc séta a metró megálló, és egyenesen a központba visz. Tehát a legfontosabb kérdés már meg is oldódott. Nem, eszünk ágában sem volt közlekedni kocsival. Gyorsan összeszedtük magunkat és irány a város.

A városközpontot metróval tényleg gyorsan el lehetett érni, csupán a másik végállomásig kellett menni, egy bő 20 perc, vagy több. A gyaloglás viszont tényleg nem tartott tovább 10 percnél a metró megállóig. A jegyautomatából kis bénázás után sikerült vennünk két 48 órás jegyet, és már indulhattunk is. A metróról nem volt éppen szép a látvány, mindenfelé építkezések, lakótelepek, de bármely városban is jár az ember, nyilván nem metróval megy várost nézni. Még mielőtt valakinek eszébe jutna, a metró nagy részt a föld felett megy, egész kicsi szakaszon megy csak a föld alatt, legalábbis ez a vonal.

Leszálltunk a központban, és gondoltuk körülnézünk kicsit, majd megvacsorázunk valahol. Először is felmérjük a terepet. Nem is tudom mihez hasonlítsam az első benyomást. Furcsa volt, hogy mindenfelé szemétkupacok voltak, de gondolom másnap vitték a szemetet és azért volt kirakva, de akkor is fura megoldás, hogy az egyik fő utcán minden 5. méteren egy szeméthalomba botlik az ember.

A város folyamatosan nyüzsög, él, a közlekedés elsőre elég káosznak tűnt, majd másodikra is és ez így is maradt, csak fel kell venni a ritmust. A közlekedéshez nagyon gyorsan hozzászoktam, csak senki ne kérje tőlem, hogy vezessek, vagy biciklizzek a belvárosban, egyébként minden rendben. Nagyjából 2 perc után megtanulja az ember, hogy folyton figyelni kell a biciklisekre, aztán már ez jön automatikusan. Gondolom a biciklisek is figyelnek, meg az autósok is a gyalogosokra, mert egy balesetet sem láttam, pedig a közlekedés folyamatos. A gyalogosok is mennek mindenen keresztül, legyen az villamossín, autóút, bicikliút, nem számít, de a Zuram meg is magyarázta miért, mert nagyon szűk a hely, és valahol el kell férni. Az biztos, hogy ennyi embert már rég láttam. Legutóbb Prágában is azt hittem, hogy sokan vannak, de nem, valójában itt voltak sokan.

Feltűnő, hogy hány fiatalember választja úti céljául a várost, és ha már egy fiatalember eldöntötte, hogy Amszterdam lesz az úti cél, akkor hozza a barátait is, így kicsit olyan, mintha amolyan férfihordák járnák a várost, hogy milyen céllal, az pedig leginkább rájuk tartozik. Ezen fiatalemberek nyelve jellemzően angol, és bizony az is megfigyelhető, hogy ezt a hollandok is felismerték, mert elég erőteljesen látszik, hogy igen nagy mértékben szolgálják ki az angol igényeket.

A Zuram pár éve már járt Amszterdamban, család nélkül, egy barátjával, és mindenképp szerette volna megtalálni azt a helyet, ahol akkor evett, mert olyan isteni pásztor pite volt, hogy a mai napig összefut a nyál a szájában. Egy ír kocsmáról beszélünk. Az előbb már említettem, hogy az angol turisták jelentős számban képviseltetik magukat, nos ehhez igazodóan az ír kocsmák száma sem kevés. A Zuram emlékezett rá, hogy valami széles utcán mentek, villamossín mentén, és egyszer csak ott volt egy tér, ahol a fent már nevezett ír kocsma volt. Az irányt azonban nem tudta, hogy merről merre, na azt sem. Hogy létezik-e még az a söröző, azt sem, de valamiért bízott benne, hogy meg fogjuk találni.

Sétáltunk, sétáltunk, sehol egy domb, nem csücsültünk le, viszont már kezdtem elveszíteni a türelmemet, ahogy nőtt az éhség, úgy fogyott a türelem. A Zuram nem mindig könnyű eset, mert elkezd engem kérdezgetni, hogy ugyan mit ennék, mire én válaszolok, hogy tök mindegy, mert éhes vagyok, bárhol tudok választani, erre ő ezt nem hiszi el, és képes 5 percenként megkérdezni, hogy mit ennék. Közben persze sétálunk, és nézelődünk. Megállapítjuk, hogy Amszterdam tetszik. Ekkor még nem vetettük bele magunkat egyáltalán sem az éjszakai életbe, de a város hangulata nagyon más, mint bárhol ahol eddig jártunk. De, még mindig éhesek vagyunk. Kisebb vita után meggyőzzük egymást arról, hogy tényleg tök mindegy hol eszünk, de ne legyen, olasz, indiai, kínai, thai és török sem. Szeretjük ezeket, de ez van Wolfsburgban is. Azonban, ha ezeket kizárjuk nem sok minden marad, szinte csak a steakházak. Kicsit keringtünk még, hátha rálelünk az ír kocsmára, de nem sikerült, így bementünk egy másik helyre, szintén kocsma, ahol egy nagyon nem kedves pincér közölte velünk, hogy itt már enni nem lehet, csak inni. Hiába már 10 óra volt. Biztos bezárt a konyha. Épp akkor hoztak ki két ételt, és tették le egy asztalra. Jó illata volt. Mindegy, menjünk tovább.

Amikor kiléptünk, a Zuram ismét feltette a kérdést, hogy, de mit ennék. Bármit, már mindegy. Igazából már az éhségem is elmúlt. De jó legyen, majd én döntök, így odaálltam egy hamburgerező elé, és mondtam, hogy ezt, ez jó lesz. A Zuram mondta erre, hogy de ő valami rendeset enne, ok, és bementünk az utca túloldalán álló steakhousba.

A hely kellemes volt, és csendes. Az utca forgataga után jól esett leülni. Nem arról van szó, hogy elszoktam a bulizástól, hanem arról, hogy Amszterdamban akkora buli van, amihez soha nem is szoktam hozzá. A pincér kedves volt, és mikor megkérdezte honnan jöttünk, és mondtuk, hogy Németországból, de magyarok vagyunk, akkor mondta, hogy igen, Magyarisztán szép hely. Született holland lehetett.

Vacsora után bevetettük magunkat a piros lámpás negyedbe. Nézelődtünk, vagy én inkább azt se. Bevallom annyira nem érdekeltek a lányok, és egyébként sem tudok nagyon mit kezdeni ezzel a kérdéssel, mert hiába kereslet-kínálat, valahogy nem fér a fejembe, hogy ez bármilyen nőnek is jó lenne. Viszont a coffeeshopok tömve voltak emberekkel, és finoman szólva is dőlt kifelé a füst. Nekem, mint teljesen gyakorlatlan kábítószerfogyasztónak, finoman szólva is büdös volt. Annyira vagyok gyakorlatlan, hogy még nagyon fiatalon amikor nyaraltam egy barátnőmmel a Balatonnál, és Siófokon sétáltunk, odajött egy csávó hozzánk és megkérdezte: -Anyagot lányok? Mire én arra gondoltam, hogy selymet, pamutot, vagy mi? A barátnőm közölte, hogy hülye vagyok és a csávó egyáltalán nem textilnagykereskedő. Azóta sem kerültem soha semmilyen drog közelébe, nem is kerestem az alkalmat. Most azonban elhatároztuk, hogy egy sütit azért biztos eszünk. Eszünk, de nem ma, majd inkább holnap. Elfáradtam. Lejártuk a lábunk. Valamiért azt gondoltam, hogy Amszterdam nem nagy város, de most úgy éreztem, hogy se hossza, se vége. Persze másnap kiderült, hogy ennyire nem összetett a képlet, csak ez van, ha az ember össze-vissza mászkál és azt sem tudja hol van.

A blog facebook oldalára töltöttem fel néhány képet.

 

Egy kis változás a blog körül

Már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy befejezem a blogot. Nincs rá elég időm, soha nem érem utol magam, nem elég érdekes és még jó néhány hasonló gondolat. Természetesen ezen gondolataimat megosztottam a Zurammal és a lányaimmal is, meg még egy két barátomat is traktáltam ilyesmivel, de a család határozottan ellenezte, hogy befejezzem. Tehát félretettem ezt a tervet és felsőbb családi nyomásra létrehoztam illetve a Zurammal együtt létrehoztunk egy facebook oldalt. Ahol terveim, terveink szerint fényképeket, rövid bejegyzéseket teszek majd közzé, ha nincs is időm egy-egy beszámolót megírni, akkor se essen ki mondjuk fél év, a családi naplóból.

Akinek van kedve kövessen bátran bennünket továbbra is, a facen is. Azért igyekszem majd összhangban tartani a kettőt.

A facebookon az oldal neve, mi más lehetne mint: Élet a határon túl

Betegeskedem

Mióta Németországban élünk nem igazán voltam még beteg, nem is szerettem volna, de valamiért november óta képtelen vagyok teljesen meggyógyulni. Két betegség között van néhány nap szünet, de többnyire azért a papírzsebkendő az úr a házban.

A dolog november elején kezdődött. Elkezdtem köhögni, és időnként nem kaptam elég levegőt, hiába próbálkoztam hozzájutni, leginkább csak hangosan sóhajtoztam. Az asztma nem ismeretlen jelenség, hisz az allergiám kapcsán már szorosabb barátságot kötöttünk egymással, de szerencsére asztma az a jó barátom, akire elég ha emlékszem, ő nem ragaszkodik hozzám, én se hozzá, így jó pár éve alig-alig volt kapcsolatunk. Egyébként novemberben semmi sem nyílik, virágzik, pollenzik, ami nekem bánatot okozhatna, pedig jó pár növény nem szeret engem.

Biztos, ami biztos és némi felsőbb ráhatásra persze, elmentem orvoshoz. Orvos is csak annyit tudott mondani, hogy igen elég asztmatikus ez a köhögés, szedjem az allergia gyógyszert, meg írt még mellé valami másikat is, amit egy inhalátoron keresztül kell a hörgőimig eljuttatni. Mivel azonban a torkom is gyulladást mutatott, így az orvos vett kenetet a torkomról és még egy vérvétel is történt. Ami jó, hogy emiatt sehová nem kell elmenni, mindent megcsinálnak helyben a rendelőben. Nem látok ilyen feliratokat, hogy kartonzó, nincsenek végtelen sorok előttem, emberek, akik szintén vérvételre várnának, nem kell az eredményért külön elmenni valahová, hanem elég betelefonálni a rendelőbe, és ha probléma van, akkor egy személyes megbeszélésre is kapok időpontot. Nos mivel nekem a torkom miatt egyébként is vissza kellett mennem, így egycsapásra meg tudtuk beszélni a vérvétel eredményét is.

Sajnos sem előbbi, sem utóbbi nem volt valami kedves. Előbbiből kiderült, hogy egy olyan bakteriális fertőzésem van, amely tipikusan óvodákban jellemző és kisgyerekek kapják el leggyakrabban, de nem gond máris kaptam a receptet a célirányosan felírt antibiotikumról. A vérvétel, nos hát valami májérték nem volt rendben, ami több dologra is utalhat, egyrészt lehetek hepatitises, másrészt lehetek kövér, és lehet zsíros a májam. Egyik variáció sem tetszett, pláne, hogy a hepatitist fejben azonnal kizártam, a pluszkilóim, nos soha nem gondoltam volna, hogy aggodalomra adhatnak okot. Pedig, de.

Az orvos szerint egyáltalán nem kell aggódnom, szedjem a gyógyszereket és amikor azt abbahagytam, akkor rá nem olyan sokkal csinálunk még egy vérvételt, ami célirányosan a hepatitisre irányul, mármint arra, hogy van-e nekem olyanom, vagy sincs. Jó.

Beszedtem a gyógyszereket, ügyesen, lelkiismeretesen. Ugyanúgy fulladtam és köhögtem tovább, de tudtam, hogy az egy hosszabb folyamat lesz. A megadott időben visszamentem vérvételre, majd pedig megbeszélni az eredményt. Kiderült, hogy egy árva hepatitisem sincs, semelyik típusból. Ez jó. Az orvos viszont javaslatot tett arra, hogy biztos, ami biztos oltassam be magam, mert az ördög nem alszik. Nem ellenkeztem, nem vagyok védőoltás ellenes, sőt lehet egyszer még olyan helyre fogok utazni, ahol külön jól jön, hogy már be vagyok oltva.

Az oltást egyébként fizeti a biztosító, de nem úgy, ahogy eddig megszoktuk, vagyis nem csak úgy odaadom a receptet a gyógyszertárban, és megkapom a gyógyszert, hanem odaadom a receptet, kifizetem az oltóanyagot, erről kapok egy számlát, amivel elsétálok az orvoshoz, mármint az oltóanyaggal, a számla a dokit egyáltalán nem érdekli, ezután az orvos beadja az injekciót, majd erről is kapok egy számlát, miután kifizettem, hogy beadták, a két számlával a kezemben besétálok a biztosítóhoz, ahol kedvesen mosolyogva elkérik a számlát, majd erre pár hétre érkezik egy levél, hogy elutalták az összeget. Elsőre bonyolultnak hangozhat, de nem az. Egy oltás ára olyan 80 EUR körül van, az, hogy az orvos beadja, a 11,74 EUR.

Tehát kiderült, hogy nem vagyok hepatitses, innentől kezdve akár egy hülye is ki tudja következtetni, hogy zsíros a májam. Én is kikövetkeztettem, de erre az eredményre várni kellett még egy kicsit, mert az orvosom elég lelkiismeretes ahhoz, hogy csináltasson még egy kontroll vérvételt, hogy mennyire zsíros az annyi.

No persze fejben már összeállítottam a diétámat, és nagyon szenvedtem is, mert tulajdonképpen én elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok. Tudom, hogy nem vagyok topmodell, de nem is bánt a dolog. Ez vagyok én kérem szépen, de ha zsíros a májam be kell látnom, hogy valami nem jó. A Zurammal rengeteget beszélgettünk erről, mert nem hagytam békét neki a témával, és amúgy is imádja Dr. Google-t, akit ki is kérdezett részletesen az állapotomról. Tehát a Zuram közölte, hogy ez a 40 körüli nők népbetegsége. De itt meg kell álljunk egy pillanatra! Én kérem nem vagyok 40 körüli nő. 39 sem vagyok, tehát maximum 35 körüliről beszélhetünk, és különben is simán elkaptam az ovisok betegségét, amit rendes felnőtt emberek nem is szoktak. Miután ezt gyorsan tisztáztuk mondott még valamit.

A mai napig felmerülnek kisebb viták közöttünk, hogy vicces-e egy mondatban említeni a hízott libákat egy feleséggel. Mert szerinte egyébként nagyon is vicces az a kérdés, hogy: tudod kinek van még zsíros mája? A hízott libának hö hö hö. Szerintem nem vicces, és afelől is vannak kétségeim, hogy komoly-e az a bocsánatkérés, ami közben először még röhög az ember, azután már csak kuncog ugyan, de azért kuncog, mert nagyon igyekszik visszafojtani a röhögést. A bocsánatkérés őszintesége azért is megkérdőjelezhető, mert szerintem, ha úgy hangzik el, hogy: bocsánat, de szerintem vicces (újra röhög), akkor nem is igazán gondolja komolyan.

A vérvétel eredménye ismét megérkezett és kiderült, hogy nem vagyok liba. Az értékeim újra normálisak. Valószínűleg a betegség hatására nem voltak rendben a számok, és biztos ami biztos az orvos jó alaposan megnézte a belső szerveimet és azok működését ultrahangon keresztül, és mindent rendben is talált. Ezért a vizsgálatért sem kell elmenni sehova, ott helyben elvégzik.

A köhögésem azonban nem akart múlni, ami baromi kellemetlen, nem is igazán a köhögés, hanem az a része, amikor nem kapok elég levegőt, és nagyjából úgy tátogok, mint egy ponty, nem vízben, inkább a szárazon. Kaptam két új gyógyszert, de biztos, ami biztos, el kellett mennem egy orr-fül-gégészhez is, nézze meg, nem-e valami más probléma áll a köhögés hátterében.

Elég gyorsan kaptam időpontot, ahol az orvos volt olyan bátor, hogy egy csövet dugjon le az orromon keresztül, és így nézegesse a torkomat. Amikor kijelentette, hogy rákra utaló jel nincs, hát megkönnyebbülni sem volt időm, mivel fogalmam sem volt róla, hogy ez kérdés egyáltalán. Ezután következett volna a másik orrlyukam is, mert ez egy bátor orvos, és még azt se vette figyelembe, hogy az első nézelődés hatására az egyik szememből elkezdett ömleni a könny, kértem egy momentet hivatkozva a szememre, de valójában inkább csak halogattam a dolgot, hogy ugyan ne akarjon már csöveket dugdosni az orromba. Anyukám egyébként is állította gyerekkoromban, hogy az nem jó dolog, pláne miután a nővérem ezt megtette a saját orrával és egy szivacsdarabbal, na azt a pillanatot, amikor az ki kellett venni senkinek nem kívánom, de a nővérem semmiből sem tanul, talált egy babszemet… no, de én az okos, más hülyeségéből is, tehát ott és akkor tudtam, hogy nem jó dolog ez az orron keresztül kis lámpás izével nézzük meg a torkot dolog. Az orvos másodszorra azonban nem is járt sikerrel, és már mondta is, hogy szemmel láthatóan ferde az orrom, vagy így nőtt, vagy egy korábbi sérülés eredményeként. Egyszer valóban arcon találtak 2 méteres közelségből egy focilabdával, akkor is ömlött a könny a szememből, meg voltak fájdalmaim, de orvosnál nem jártam ez ügyben, így lehet tényleg csak így nőtt. A galád doki közölte, hogy muszáj megműteni az orrom, mert nem kapok elég levegőt, ezért a számon át lélegzem, ugye? ugye?, neeeeem, dehogy. A lényeg, hogy ez az állapot nem fog javulni, tehát ezt az orrsövény-ferdülést műtéti úton korrigálni kell, ha összeszedtem a bátorságom, akkor menjek hozzá, vár szeretettel.

No kérem, én tudom, hogy a fejemen nem az orrom a legszebb dolog, és nem csak ferde, de nagy is, ezt onnan is tudom, hogy amikor megműttettem a szemem, és nem hordtam már szemüveget többé, akkor a Zuram közölte, hogy bizonyos szempontból nagyon előnyös volt a szemüveg, és közben diszkréten az orrára bökött. Amúgy állítja, hogy szeret. Azt már magyar orvos is említette, hogy szükségem lesz műtétre előbb-utóbb, de valahogy az utóbb sokkal hamarabb ideért, mint gondoltam. Az orvos meggyőzött, mivel ha a számon veszem a levegőt, akkor folyton kiszárad a szám, és ráadásul még egy csomó baci is bejuthat a szervezetembe, tehát ez is okozhatja a köhögést, amit már tényleg nagyon untam.

Az egyik német ismerősömnek említettem, hogy meg kell műteni az orrom, aki rögtön felvidámodott, mondta, hogy neki is meg kellett, és ha már ott vagyok, csináltassam meg rendesen, ne hagyjam ki a plasztikát, ő sem hagyta ki, nem nagyon csak egy kicsit, de azóta ő sokkal jobban érzi magát. Tehát tudom, hogy nem az orrom a legszebb a fejemen, de megszoktam, az enyém, családi örökségem, ez vagyok én, szóval nem biztos, hogy a muszájon kívül szeretnék mást is. Bár, ha jobban utánagondolok műtétet sem szeretnék egyáltalán, de azt hiszem, azon túl kell esnem, mindegy majd nagylelkű leszek és úgy gondolok rá, hogy plasztikáztatok, az divatosabban is hangzik, mint egy orrsövény-ferdülés.

Ezzel azonban még nincs vége a betegségeknek, már épp kezdett elmúlni  a köhögésem, amikor éreztem, hogy már megint nem vagyok jól. És nem is voltam. Fájt a torkom, és hosszú évek óta először be is lázasodtam. Bevallom nem viselem jól, sem a lázat, sem ha beteg vagyok. Nem tudok a fenekemen ülni, ha beteg vagyok is vannak dolgok amit meg kell csinálnom, de mivel képtelen vagyok rá, így frusztrált vagyok. Az orvostól kaptam ismét egy jó nagy adag antibiotikumot, csillapítottam a lázam, sajnáltam magam, meg a közelemben élőket, a Zuram állandóan főzte nekem a teát, mindent megcsinált helyettem. Egyedül intézte a lányok dolgait, megfőzött, és tényleg mindent amit kell, és csak egyszer említette meg, hogy nem vagyok túl kedves, ha beteg vagyok. Tény, nem vagyok, de mivel emlékeim szerint az idő nagy részét alvással töltöttem, így nem is lehettem annyira undok.

A gyógyszer hatott, elmúlt a láz, már-már a köhögés is. Visszamehettem az orvoshoz, aki beadhatta a második oltást is. Volt nagyjából 3 jó napom, amíg tényleg jól éreztem magam, majd ismét jött a takonykór, és a rosszkedv. Most más bajom nincs, csak már a 4. üveg orrcseppet használom el, és ipari mennyiségű papírzsebkendőt, de remélem, hogy ez már a vége. Iszom az Aspirin C-t, pedig rühellem, eszem a C vitamint. Próbálok pihenni, amikor csak lehet, hogy vége legyen már, mert nagyon, nagyon unom. Viszont muszáj, hogy elmúljon ez a taknyosság, mert hosszú évek óta először tudunk a Zurammal ketteseben elutazni egy hétvégére, és bizony már le is foglaltuk a szállást. Egy hét múlva ilyenkor, ha minden jól megy Amszterdamban vacsorázunk.