Na de, mit tanulunk mi a gimnáziumtól?

Elkezdődött. Hétfő. Nagyobbiknak nem volt gondja az ébredéssel. Apropó ébredés. Első, amit tanul az egész család, az a koránkelés. Ez viszonyítás kérdése, de nekünk ez mindenképp korábbi időpont, mint az eddig megszokott. Eddig ugyanis ráértünk fél hétkor kelni, a lányok fél nyolckor indultak el a suliba, és egy óra bőven elég volt ahhoz, hogy elkészüljenek, és mialatt készülődnek én a Zurammal együtt elkészítettem a reggelit, majd ezt négyesben el is fogyasztottuk, utána még a lányok fogat mostak és már mehettek is. Na ez most ebben a formában nem kivitelezhető. Nagyobbiknak -ezt ügyesen kiszámoltuk- legkésőbb hat ötvenötkor el kell indulnia a buszhoz, hogy elérje, és be is érjen 8:45-re. Tehát hatkor fel kell kelni. Kisebbik közölte, hogy semmi gond, ő fel bír kelni, de, és most előre figyelmeztet bennünket, ő ehhez hozzá fog szokni, és hétvégén is hatkor fog kelni. Mondtam neki, hogy ez nem annyira nagy gond, de előre figyelmeztetem, hogy ha engem is felkelt hétvégén hatkor, akkor annak nem lesz jó vége.

Tehát első reggel, főpróba és premier egyben. Minden ment, ahogy kell. Én is felöltöztem szépen, hogy ma, meg holnap, meg esetleg még szerdán is elkísérem nagyobbikat reggel, hogy ne legyen gond. El is indultunk a buszmegálló felé, és a megállóig rágtam a szájába, hogy amikor vége a tanításnak, hívja fel apukáját, és beszéljék meg hol találkoznak. Az én gyerekem tök türelmes az anyjával, mert hagyta, hogy vagy ötször elmondjam és egyszer sem szólt rám, hogy hagyjam má’ békén. Azt viszont elmondta, hogy mennyire örül, hogy elkísérem, mert ilyenkor milyen jókat beszélgetünk, ezalatt oda is értünk a megállóhoz. Már ott álltunk vagy fél perce, amikor megjelent nagyobbik barátnője, mire az én gyermekem közölte, hogy nem kell, hogy elkísérjem. A barátnőjével megoldják ketten, ne izguljak, be fognak érni. Izgultam, de hagytam. Még másik két ismerős gyerek ült a buszon, akik szintén ugyanabba az iskolába járnak. Azért megvártam amíg felszállnak a buszra, és még integettem is, nem mintha bárki visszaintegetett volna.

Hazasétáltam és belül nagyon büszke voltam nagyobbikra,  hogy nincs rám szüksége a buszozáshoz. Persze mikor visszaértem ott volt kisebbik, aki nem értette, hogy hogy voltam ilyen gyors, de elmagyaráztam. Ő azért megjegyezte, hogy még simán alhatott volna, és így van egy csomó idő, amit várakozással kell töltenie, de hajlandó erre az áldozatra, pláne ha addig nézhet tv-t.

Az első nap telefonos kapcsolatban voltam a Zurammal, aki jelentkezett, hogy délben nagyobbik telefonált, találkoztak, együtt ebédeltek, azután felrakta a buszra, és nagyobbik szólt, hogy hazaért, minden rendben van. Megy ez, nincs itt semmi aggódni való! Az első héten minden nap ez ismétlődött, csak üzenetek nélkül. Gyerek reggel ment, egyedül, ebédelt apukájával, majd jött haza egyedül. Kisebbik és én is megjegyeztük, hogy azért ez nem annyira ér, hogy ők minden délben éttermekbe járnak és kettesben ebédelgetnek, tessék minket is kárpótolni valahogy. A Zuram javasolta kisebbiknek, hogy járjon gimnáziumba és akkor elviszi őt is, nekem meg hogy ne beszéljek hülyeségeket.

Valóban megkapták az első nap az értesítést az ebédről, és a napköziről valamint a délutáni foglalkozásokról is. Ebédet, pontosabban szólva ebédjegyet az egyik tanárnál lehet venni, és a városháza menzáján lehet elfogyasztani az ebédet. Minden nap háromféle menüből lehet választani, a legdrágább 3,30 EUR a legolcsóbb 2 EUR. Pontosabban szólva két menü, és állandóan van pizza, spagetti vagy flammkuchen, ez utóbbi három a legolcsóbb. Azt, hogy melyik tanárnéi, és hogy hol, azt három napig nyomozta a gyerek, de sikerrel járt. A barátnőjével együtt kiderítették és megvették a kajajegyeket. Ezek ilyen pici papírfecnik, amit nagyobbik berakott a bérlete mellé, nehogy elveszítse. Nem volt sikeres.

Tiszta frászban volt amikor hazaért, mert már tudta, hogy egy kajajegyet elhagyott. Berontott az ajtón és lázasan kutatni kezdett a táskájában, zsebeiben, hátha. Mondtam neki, hogy nyugodjon már meg, az csak egy jegy, a többi megvan. Tettem egy javaslatot: másnap menjen be a tanárnénihez, mesélje el mi történt, adok pénzt és vegyen egy másik jegyet. Valamint fogjon egy pénztárcát -van neki, vagy öt- és abban tartsa a kajajegyeket, ne a bérlete mellett, mert amikor kiveszi a táskából, könnyen kieshetnek. Újabb dolog, amit megtanultunk.

Nagyobbik másnap összeszedte minden bátorságát odament a tanárnénihez, és elmondta mi történt. A tanárnéni rendes volt, adott egy másik kajajegyet és még fizetni sem kellett érte, csak annyit kért, hogy ha mégis meglenne a jegy, akkor adja vissza az egyiket. Nem lett meg, de azóta nagyobbik egyet sem hagyott el, tehát sikeres lecke volt.

Eltelt pár nap, minden gond nélkül. Már fel is lélegeztem, hogy na milyen jó, na milyen simán mennek a dolgok, már megint én aggódtam túl a dolgot, pedig semmi okom nem volt rá. Megyek haza a munkából, kinyitom az ajtót, nagyobbik ott ül az ebédlőasztalnál, tanul, de amikor meglát, felpattan és könnyes szemekkel, már-már sírva a karomba veti magát. Anyám! Mi történt?! Két szipogás között bevallotta a gyerek, hogy valahogy, természetesen nem tudja hogy, de ottmaradt a kabátja a buszon. Jajj, elég jó kabát volt. Nem azt mondom, hogy tök nyugodt voltam, inkább azt, hogy meg sem lepődtem, ez tulajdonképpen kódolva volt. A suliban is otthagyták rendszeresen, de az sokkal kevésbé mozog, mint a busz.

Mondtam a gyereknek, hogy most már ne eregesse itt a könnyeit, mindjárt felhívom apukáját, hogy kérdezzen rá a talált tárgyak osztályán, hátha van ilyen, és hátha nem vitte el valaki a kabátot. Amúgy egy elég jó kabátról beszélünk. A Zuram valamivel több szóban fejezte ki elégedetlenségét az esettel kapcsolatban, de attól még a feladat marad. Mivel a belvárosban dolgozik, ahol az ügyfélszolgálat is van, így besétált és megérdeklődte mi a teendő.

Nem egyszerű a dolog, mivel nem lehet csak úgy besétálni és rákérdezni, hogy ott van-é a kabát, fel kell hívni őket, kérni kell egy időpontot, és majd ők megmondják mikor lehet felvenni személyesen a kapcsolatot. A Zuram fel is hívta őket, ahol tényleg kapott egy időpontot, felírták az adatait, és alaposan kikérdezték a kabátról. Méret, márka, szín tekintetében. Szerencsére ezt a kabátot együtt vettük, így a Zuram minden kérdésre tudott válaszolni. Miután ez a párbeszéd lezajlott, kapott másnapra egy időpontot. Azt nem tudták megmondani, hogy meglesz-e a kabát, csak hogy menjen be, hátha aznap este még leadja valaki.

Másnap a Zuram lelkesen ment is a talált tárgyak osztályára. Este pedig teljesen elégedetten közölte, hogy nem csak a mi gyerekünk szétszórt, mivel négy kabát közül választhatott. Szerencsére nagyobbiké is közte volt. Mondjuk nem értem miért kérdezték ki, ha aztán még válogathatott is, de ez mindegy is, a kabát meglett és ez a lényeg.

Nagyobbiknak elmagyaráztuk, hogy ha legközelebb is zenét hallgat, vagy játszik a telefonján a buszon, és elbambul, és az utolsó pillanatban ugrik le a buszról, akkor legközelebb is ott fog hagyni valamit. Mert hát a Zuram remek nyomozásának eredményeként kiderült, hogy hogyan is zajlott a kabát elhagyás, ugye. Nagyobbik szentül ígérte, hogy soha többet nem fordul elő. Eddig még ez a lecke is sikeres.

Tehát, megtanultunk hamarabb kelni, és türelmesnek lenni. Igaz még csak november van, biztos lesz még egy-két lecke.

Évnyitó

Végre elérkezett a napja, hogy nagyobbik megkezdje a várva várt gimnázium első osztályát, amit azért ötödiknek hívnak. Volt egy előzetes szülői értekezlet, ahol a Zuram megjelent és nagyon lelkes volt, mert a tanárok szimpatikusak voltak, és a suli is.

Több információval is gazdagabbak lettünk. Két tanár vezeti az osztályt. Habár ez a zenei osztály, nem akart olyan sok gyerek zenét tanulni, ami elég lett volna egy osztályhoz, így feltöltötték a létszámot olyan gyerekekkel, akiket szerintük rá tudnak beszélni a későbbiekben a zene tanulására. Három hangszer közül lehet majd választani: szaxofon, harsona, trombita. Az ötödikesek és a hatodikosok teljesen különálló épületben vannak, ami nem olyan rég lett kész, tehát minden új, és modern. Minden teremben van okostábla is. Itt is vannak mindenkinél okosabb anyukák, akiknek mindenről van véleményük és ezt el is mondják, ha nem kérdezi senki akkor is, ha nem nekik lett feltéve a kérdés, akkor is. Nemzetiség tekintetében az osztály vegyes, ahogy eddig is, és ahogy ez meg lett ígérve, nagyobbik barátnőjét is ebbe az osztályba vették fel.

A gyerekek majd első nap kapnak egy részletes tájékoztatót, valamint tanszer listát, mert amit kaptak az nem teljes, lehet még vásárolni, a bérelt tankönyveket is meg fogják kapni. Hurrá, pedig azt hittem minden megvan, nincs. Adtak egy kisebb füzetet, amiben a házirend szerepel. Szóban is mondtak erről egy-két dolgot, például azt, hogy a gyerekek nem kapcsolhatják be a mobiljukat, csak iskola után. Tájékoztatták a megjelent felnőtteket arról, hogy kik lesznek a tanárok, milyen tantárgyak lesznek, az osztályfőnököket hol lehet elérni. Arról is ejtettek némi infót, hogy az évnyitón mi lesz a program. Lesz valami 15 perces műsor, majd a gyerekek elmennek a termükbe ismerkedni, és délre már lehet is értük menni, de minden gyereket a teremnél kell felvenni,nem engedik ki őket még az iskola elé sem.

A Zuram nagyon elégedetten ért haza a szülőiről és optimizmusát rá is ragasztotta az érintett gyermekre, aki már alig várta, hogy végre elkezdődjön az iskola.

El is érkezett az első nap. Szép napos péntek. 9-re kellett beérni az iskola aulájába. Azért azt már előre tudtuk, hogy nagyobbik egyedül fog iskolába járni, méghozzá busszal. Ehhez kapott is bérletet a várostól, ami nagyon kedves dolog, mert a tömegközlekedés nem olcsó. Igen ám, de a bérlet önmagában nem elég, attól még a gyerek nem fogja tudni melyik busszal, hova, mikor, hol, merre, meddig stb. Tehát a feladat adott, meg kell tanítani a gyereket egyedül közlekedni. Megmondom azért ettől picit tartottam, hisz nagyobbik hajlamos a saját világában eltűnni, fel is merült bennem a kérdés, hogy biztos jó ötlet-e ez, de más választás híján marad a: tanuljunk buszozni program. Jó, hát az ember magából indul ki, néhányszor én is szálltam le későbbi megállóban, mint kellett volna, de soha nem azért mert ábrándoztam volna, dehogy, én csak úgy egyszerűen nem figyeltem és kész, de mint már említettem olykor csak magamnak vagyok hülye, amiben az a jó, hogy ez senkit nem zavar rajtam kívül.

Nagyon jó alkalom volt a tömegközlekedés rejtelmeinek tanítására az évnyitó napja. Én is örültem, hogy elkísérhetem, és még én sem buszoztam mióta kiköltöztünk, épp itt volt az ideje, hogy igénybe vegyem eme szolgáltatást.

Nagyobbik nagyon izgatott volt, a buszozás miatt is, de inkább az új suli miatt járt a talaj felett egy méterrel. Elindultunk a busz felé, és igen, fogtam a kezét, mert ugyan már nagy gimis, de azért még hagyja. Közben végig magyaráztam, hogy milyen jó lesz, és legyen kedves figyelni az útvonalra, mert én csak pár napig tudom kísérgetni, utána egyedül kell megoldania a dolgot. Figyelt ő nagyon, de rettenetesen izgult a suli miatt. Felszálltunk a buszra, első ajtónál kell felszállni, mutatni kell a bérletet, ő mutatta a bérletét, én 2,30 EUR-ért kaptam egy jegyet. Igyekeztem mondani végig, hogy látod, erre jön a busz, erre szoktunk jönni kocsival, majd aztán, hogy na erre nem szoktunk jönni, de nem kell megijedni, mert mindjárt visszakanyarodik arra az útra amelyiken viszont igen. Így is lett. Hamarosan jött a mi megállónk, ahol le kellett szállnunk, mondtam hogy jelezzen, azután leszálltunk és elindultunk a suli felé. Közben kértem, hogy memorizálja a megálló nevét, hogy amikor bemondják, akkor észbe tudjon kapni, ha véletlen nem látna ki az ablakon, vagy mittomén. A gyalogos útvonalat is magyaráztam, de dacára annak, hogy az iskola a belvárosban van és már ezerszer jártunk arra, nagyobbiknak csak néhány részlet rémlett. Én lelkesen magyaráztam tovább, ő meg  figyelt, már amennyire tudott, mert még mindig az iskola érdekelte jobban.

A buszmegállótól igazán nem kell sokat sétálni az iskoláig, gyorsan oda is értünk, és mivel fogalmunk sem volt róla, hogy merre van az aula, mentünk a többiek után. Ez nem volt rossz gondolat, mert azonnal megtaláltuk az aulát. Kicsit várni kellett mielőtt beléphettünk volna, de pont ott volt nagyobbik másik barátnője, aki elújságolta, hogy egy osztályba fognak járni, így a három grácia nem lett elválasztva egymástól.

Beültünk az aulába, ahol is elkezdődött a műsor. Egy kis zenéléssel indult a dolog, a zenei osztály tartott egy kis hangszeres bemutatót. Nagyobbiknak leesett az álla, hogy akkor majd neki is így fel kell lépni színpadon, ha megtanult játszani a választott hangszeren? Megnyugtattam, hogy igen, de ezen ne izguljon, az még kicsit odébb van. Ezután bemutatkozott az angol színjátszó kör, egy igazán vicces kis darabot adtak elő, melynek a lényege kb. annyi volt, hogy milyen nagyszerű dolog ebbe a gimnáziumba járni, azok a gyerekek akik ide járnak, mind sztárok. Majd az igazgatónő, akinek szintén ez az első éve köszöntötte az ötödikeseket, beszélt az iskoláról, szóval nagyjából a szokásos évnyitós hangulat, leszámítva a fekete-fehér ünneplős, vigyázbanállós feszengést. Minden osztálynak van két képviselője a felsőbb osztályosok közül, ha a gyerekeknek valami problémájuk van, de nem szeretnék tanárral megbeszélni, akkor nyugodtan fordulhatnak ezekhez a gyerekekhez.

Igen, már rég túlléptük az ígért negyed órás műsort, de ezt senki sem bánta. Miután lementek a kötelező körök következett a lényeg. Elkezdték a gyerekeket felhívni egyesével a színpadra. Először az 5. a-sokat. Fent várta őket az a két tanár aki vezeti az osztályt, és az osztály két diákképviselője. Az igazgatónő mindenkivel kezet fogott, majd a gyerekek kezébe nyomtak egy-egy füzetet, valamint egy-egy szál napraforgót. Nagyobbik és a barátnői már tűkön ültek, mondtam nekik, hogy nyugi van, ők c-sek lesznek, az később jön. Miután az összes a-s felért a színpadra, csináltak róluk gyorsan egy osztályfényképet, és már el is indultak a termükbe.

Végre jöttek a c-sek, abc sorrendben, nagyobbik és barátnői, mind olyan névvel rendelkeznek ami az abc vége felé van, de sebaj, kivárták a sorukat. Színpadra fel, vigyorgás ezerrel, osztályfénykép készül, majd irány a terem. Én meg rohantam utánuk, mert fogalmam sem volt merre van a termük, ahol ugye majd fel kell szednem elsőszülött gyermekem. Az osztály követte a tanárt, én kissé lemaradva követtem az osztályt, nem direkt maradtam le, csak iszonyat gyorsak voltak. A folyosón kint álltak a felsőbb évfolyamosok és tapsolva, kiabálva köszöntötték a “kicsiket”. Aztán engem is. Amikor láttam melyik terembe mennek be, megfordultam és kimentem a suliból, pont volt még annyi időm, hogy vegyek magamnak egy cipőt, meg egy táskát, mielőtt délre visszamennék.

Nagyon pontos voltam, visszaértem a teremhez, és nagyobbik pont akkor jött kifelé a teremből, széles vigyorral az arcán, napraforgóval a kezében. Szokás szerint nagyon bőven mesélt az eltelt óráról, annyit mondott, hogy jó volt, igaz ezt többször is, és volt, hogy kiegészítette annyival, hogy nagyon. Tudom ám, hogy még neki is fel kellett dolgozni az eseményeket.

Elindultunk a Zuram felé, mivel ő egy, a gimnáziumhoz közeli irodaházban dolgozik, és megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk, majd ő hazamegy kocsival, én meg a kisasszonnyal hazabuszozom. Visszafelé is magyaráztam a kis gimnazistának lelkesen, hogy mi merre, merre mehet, merre nem, hol a busz stb. Látszott a gyereken, hogy lövése sincs semmiről. Anyja lánya, pont olyan jól tájékozódik, mint én. Reménytelen. Ehhez jött még az is, hogy az apja, aki egyébként nagyon jól tud tanítani egy bizonyos korosztályt, egy másikat meg nem, rögtön kikérdezte, hogy dél meg észak, meg melyik utcának hol van vége, fő csomópontok meg ilyesmi. A gyerek az átélt izgalmak és a sikeres magyarázás hatására elsírta magát, nem baj, ilyenkor jövök én, és  két mondattal elintéztem a dolgot, miszerint a gyerek nyugodjon meg, majd én elkísérem, és megtanulja, menjünk ebédelni. Hármasban együtt ebédeltünk, ahol is rávilágítottam a következő fontos dolgokra, amiről fogalmunk sem volt, illetve csak halvány, az is lila, dunszt nélkül.

Mikortól fog a gyerek ebédet kapni, azt hol kell befizetni, van-e délután is suli, és ha igen, meddig, van-e valamilyen AG? Reméltük, hogy abból a tájékoztató füzetből amit a gyerek kapott választ kapunk, de nem. Benne volt az osztály teljes névsora, lakcím, telefonszám, a házirend újra, a tanárok neve, elérhetősége, térkép, mely segít az iskolában eligazodni, de semmi az érintett kérdésekről.

Sebaj délután ismerkedős grillezés az iskola udvarán, 5-re jöhetünk vissza, és akkor majd elkapjuk valamelyik tanárt és megkérdezzük. Akkor majd mindent meg fogunk tudni. Nem.

A buszozás hazafelé már úgy ment, mintha mindig is ezt csináltuk volna. Nagyobbik ment előre, ő mondta hol kell leszállni, és a nyelve is megeredt egy kicsit. Egy picit mesélt arról, hogy ki mellett ül, és hol, és az miért jó. Melyik tanár szimpatikus neki, mindkettő. Mennyire jól érezte magát, és mennyire elégedett, hogy ezt a gimnáziumot választotta. Reméljük ez így is marad, mert ha  minden jól megy, pár évig még ide fog járni.

Hazaértünk, megvártuk kisebbiket és már indultunk is vissza a grillezésre.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Az általános iskola vége

Németországban ugye a Grundschule, vagyis az általános iskola mindössze négy éves, mint Magyarországon az alsó tagozat, csak itt a negyedik év után dönteni kell. Mi két éve költöztünk ki, nagyobbik akkor kezdte a harmadik osztályt, és amilyen gyorsan repül az idő, már befejezte a negyediket is. Negyedik év végén pedig ki kell választani a soron következő intézményt, amelybe a gyerek még jó pár évet fog járni. Ez lehet Realschule, Hauptschule, Gesamtschule és a Gymnasium.

Kis áttekintés:

“Középiskolák:
Hauptschule: alapvető általános oktatást biztosít a tanulóknak ötödik osztálytól a kilencedik osztályig. A tizedik osztály keretében a tanulók további képesítést szerezhetnek (középiskola felső osztályok, vagy szakiskola=Berufsschule)
Realschule: a középiskola (Hauptschule) és a klasszikus gimnázium között áll. Szélesebb körű oktatást biztosít a tanulóknak, mint a Hauptschule, és általában az ötödik évtől a tizedik évig tart. A Realschuleban megszerzett bizonyítvánnyal a diákok szakiskolában tanulhatnak tovább.
Gymnasium: magasabb fokú középiskolai oktatást biztosít a tanulók számára, és általában az ötödik évtől a tizenharmadik évig terjedő időszakot foglalja magában. A tizenharmadik év végén a tanulók érettségi vizsgát tesznek (Abitur), amely egyetemi jelentkezésre jogosít.
Gesamtschule: ugyanazokat a tantárgyakat oktatják, mint más középiskolákban, az ötödik évtől a kilencedik vagy a tizedik évig. A Gesamtschule integrálja a három előbbi középiskola pedagógiai és szervezeti tartalmát, egyes tárgyakatazonban a 7. osztálytól kezdve kétféle szinten (magasabb alacsonyabb) oktatnak, a későbbi orientáció szerint. A Gesamtschule-ból átjárható az összes többi középiskolaiforma. Az érettségi vizsga ugyanazokkal a feltételekkel szerezhető meg, mint más hagyományos iskolában.” forrás: KATT
Már félévkor nagyon izgultunk, mert le kellett adni előzetesen, hogy melyik iskolát választjuk, illetve a gyerek melyiket választja, mert teljesen komolyan gondoltuk, hogy bizonyos keretek között választhat ő. Mivel az iskola köteles egy javaslatot tenni, hogy melyik típusba járjon a gyerek, ezért legalább emiatt nem fájt a fejünk. Egyértelműen a Gymnasium szó szerepelt a javaslaton.
Amikor elkezdte a harmadikat, majd eltelt fél év, majd még egy fél év még nem tudhattuk, hogy lehetséges-e, hogy majd valamikor gimnáziumba járjon. Azt tudjuk, hogy okos, meg szorgalmas, ebben semmi hiba nincs, de az, hogy járhat-e gimibe nagyban függ attól, hogy milyen szinten sajátítja el a német nyelvet. Két év azért nem olyan hosszú idő, és nem elég csak valamennyire beszélni a nyelvet, hiszen ezen a nyelven kell majd a gimnáziumban tanulni az összes tantárgyat. Az osztályfőnöke és a tanárai azt javasolták, hogy ha nem megy majd annyira a német, akkor válasszuk a Gesamtschulét, hisz ugyanúgy le tud majd érettségizni, mint a Gymnasiumban, de a Zuram kollégái meg azt mondták, hogy ha ha, az egyetem szempontjából a leggyengébb Gymnasium is jobb, mint a legerősebb Gesamtschule. Köszi, ezzel nem sokat segítettek.
Azután ahogy jöttek az eredmények, egyre kevésbé izgultunk (na jó, én igen, mert a jó eredményektől függetlenül a rendszer ismeretlen), negyedik osztályban nagyobbiknak az összes dolgozata 1-es lett (ez a legjobb jegy, a 6-os a legrosszabb) és ráadásul ezeknek a dolgozatoknak a többsége 100%-os volt, de volt hogy a plusz feladatok elvégzése miatt még jobb is. Németből még nem kaphatott jegyet, de elég jók lettek a dolgozatai, főleg a szövegértés, a helyesírás már egy kicsit más kérdés, a tollbamondás volt, hogy nagyon jó lett, volt, hogy nem annyira. Félévkor beleegyeztünk, hogy kapjon jegyet egy másik tantárgyból, amiből még szintén nem kaphatott volna. Kicsit aggódtam, hogy ezzel jót teszünk-e, vagy sem, de nagyobbik bírta a tempót, jók lettek a dolgozatok.
A gimi kiválasztása nem volt egyszerű, de sikerült, és nagyobbik tényleg nagyon, nagyon szerette volna, ha felveszik, napi szinten téma volt. Be is írtuk a naptárunkba a dátumot, hogy mikor kell majd menni beiratkozni. A beiratkozáshoz nem kell más, mint a legutolsó bizonyítvány, a Grundschule ajánlása, valamint mindkét szülő, és nem árt a gyereket sem vinni. Ennyit tudtunk. A beiratkozás előtt pár nappal mondtuk nagyobbiknak, hogy kérje már el azt az ajánlás izét, mert nem tudjuk beíratni, gondoltuk legutolsó bizonyítványnak jó a félévi, mivel nincs más, és még vagy másfél hónap hátra volt a suliból.
Nagyobbik nem siette el megkérdezni, hogy hogy is megy ez az egész, konkrétan nem kérte el a papírt, de neki volt igaza, mert a beiratkozás előtt 3 nappal odaadták kérés nélkül is. Jött haza az iskolából, iszonyat szomorú arccal, kisebbikkel együtt. Beléptek az ajtón, nagyobbik bűntudattal a képén csak annyit mondott, hogy valamit meg kell mutatnia, kisebbik csóválta a fejét, hümmögött, és csak annyit mondott, hogy hát anya, hát anya, ezt látnod kell, közben húzgálta a száját, lesütötte a szemét, és pofákat vágott. Már eléggé megijedtem, és kérdeztem, hogy a bizonyítványról van-e szó, mire szomorúan közölték, hogy igen, közben nagyobbik mint egy lassított felvételben vett elő a papírt a táskájából. Mondtam, hogy tuti nem olyan rossz, ne szomorkodjon, tudom, hogy sokat tanult, de adja már oda. Végre odaadta, és egy tantárgy kivételével minden 1-es volt a bizonyítványban. Néztem, és nem értettem, ekkor mindketten elröhögték magukat. Szerintem egész úton haza az iskolából ezt gyakorolták, és baromi jól csinálták.
Természetesen nagyon megölelgettem, és nem tudom elmondani mennyire büszke vagyok rá. Pláne miután elolvastam a szöveges részt is. Németből elérte a tanításhoz szükséges korának megfelelő anyanyelvi szintet (akcentussal). Kiemelték, hogy a földrajzot spanyolul teljesítette kiválóra, külön dicséretet kapott matematikából, számítástechnikából, zenéből, rajzból és technikából (igaz ez a itt nem két külön tantárgy, de magyarul ez lehet a megfelelője).
De ami a legjobban megmelengette a szívemet az az, hogy személyiségét nyitottnak jellemezték, olyannak, aki barátságos és szociálisan érzékeny. Az a gyerek, aki Magyarországon is jól teljesített, de inkább magába zárkózott és nem kifejezetten barátkozott, az a gyerek két év alatt kinyílt, állandóan vigyorog, és a legnagyobb bánata az, ha unatkozik.
Egyedül angolból kapott kettest, ami egyrészről csodálatra méltó, hisz meg kellett tanulnia németül, és németül tanulja az angolt, mellette elkezdte a spanyolt is, amit a többiek már két éve tanultak, de azt is behozta, másrészről csalódás, mert az összes dolgozata egyes volt egész évben ennek ellenére félévkor hármast kapott, mert nem volt elég aktív, miután szóltunk hogy hahó, itt jelentkezni kell, mert beleszámít a jegybe, onnantól aktivizálta magát. A tanár mondta neki, hogy szívesen adott volna neki egyest év végén, mert nagyon sokat javított, és azt érdemelné, de hát félévkor hármas volt. Sose fogom megérteni, de ennél nagyobb baj ne legyen!
Kértem a lányokat, hogy amikor az apukájuk hazaér neki is adják elő a kis műsorukat, de ez nem jött össze. Soha nem szoktuk a gyerekeinket jutalmazni a jó jegyekért, ölelésen, és dicséreten kívül más nem jár, pedig az osztálytársaikat általában pénzzel honorálják. Nagyobbik csak ült csendesen az asztalnál és annyit mondott:-Tudom Anya, hogy a tanulásért nem kapunk semmit, de ha kapnék, akkor most jó nagyot kapnék!
A Zuram hazaért és esküszöm, hogy láttam, hogy az ő szeme is megtelt könnyel miközben a bizonyítványt nézegette, nem csak az enyém. Hatalmas megkönnyebbülés ez, hogy a költözés, országváltás nem okozott törést, sőt.
Tudom, hogy itt más az iskolarendszer, és nincsenek leterhelve a gyerekek, sokkal kevesebbet kell tanulni, de ha valaki azt gondolná, hogy a jó jegyeket is csak úgy osztogatják, az téved. Nagyobbik ezzel az eredménnyel osztálya legjobbja lett, de ezt csak az osztályfőnöke súgta meg neki, mivel év végén nincs könyvosztogatás, meg kitűnők, legjobb tanulók jutalmazása. Legalábbis ebben az iskolában nincs.
Azért apukája gyorsan elrohant és megvette az új mobiltelefont nagyobbiknak, mert egyrészt nem bírta ki, másrészt amúgy is megkapta volna (a régi tönkrement), harmadrészt itt nincs ballagás, de így volt mire fogni.
Az beiratkozásra már nagyon is magabiztosan mentünk, habár még mindig nem tudtuk, hogy mi alapján választják ki a gyerekeket. Beálltunk egy jó hosszú sor végére, de amíg nem következtünk, addig ki tudtuk tölteni a jelentkezési lapot, ami több oldal volt.
Döntenünk kellett arról, hogy megvesszük-e az összes tankönyvet, vagy béreljük inkább egy részét. Megvenni kb. 250 EUR bérelni kb. 80 EUR. Utóbbi mellett döntöttünk, és ezen kívül még kötelezően meg kellett venni még pár könyvet olyan 60 EUR értékben.
Először egy titkárnő féleséggel beszéltünk, aki átnézte, hogy tényleg kitöltöttünk-e minden papírt, mindent értünk-e, aláírtuk-e stb. Ezután pár perccel fogadott bennünket az igazgató, ahogy minden jelentkezővel személyesen beszélt, úgy velünk is. Nagyobbik annyira zavarban volt, hogy azt sem értette mit kérdeznek tőle, de szerencsére összeszedte magát, és arra kérdésre, hogy miért szeretnél ebbe a gimnáziumba járni, magabiztosan válaszolta,  hogy azért mert a barátnőm is ide jelentkezik. Persze hozzátette, hogy volt több suliban is nyílt napon, és ez tetszett neki a legjobban.
Ezután el kellett döntenie, hogy zenei osztályba szeretne-e járni, vagy sem. A zenei osztályt választotta, mert ő is szeretne valamilyen hangszeren játszani. Az igazgató bácsi megdicsérte a szép bizonyítványáért, majd megkérdezte nagyobbik barátnőjének a nevét, hogy biztos egy osztályba járjanak, de hozzátette, hogy ha a barátnő nem a zenei osztályt választja, akkor ez nem lehetséges, és nagyobbiknak el kellett dönteni, hogy a zenét, vagy a barátnőjét választja-e inkább. A Zuram sem, és én sem szólaltunk meg, teljesen a gyerekre bíztuk a döntést, de gondolkodás nélkül vágta rá, hogy a zene fontosabb. Persze tudta, hogy a barátnője másnap délután megy beiratkozni az anyukájával, így a suliban kiokosította, hogy mit kell mondani, tehát a barátnő is zenei osztályba fog járni.
Ezután a Zuram kérdezte meg, hogy ez tök jó, de mennyire biztos, hogy fel is veszik a gyereket. Az igazgató azt válaszolta, hogy több a hely, mint a gyerek. Tavaly volt először, hogy el kellett utasítani 5 gyereket, és akkor a tanulmányi eredmény alapján döntöttek, de nagyobbik bizonyítványát látva ez nem opció.
Nagyobbik két napig vigyorgott, de én akkor nyugodtam meg igazán, amikor megkaptuk a levelet, hogy mikor hova kell menni, mennyi pénzt utaljunk mire, és hogy akkor mit is viszünk az évnyitóra.
Mivel a bizonyítványt már megkapták az utolsó egy hónapban már nem is csináltak szinte semmit a suliban. Készültek az évzáróra. Az évzáró itt annyit jelent, hogy minden osztály készül valamivel, általában dallal, amit előadnak, én meg nyeldeklem a könnyeimet, mert mindenen tudok sírni.
Nagyobbik semmit nem árult el, hogy mivel készülnek, így teljes meglepetés volt.
Íme néhány részlet: