Lányok, Barbiek, csupa-csupa rózsaszín

Előre eldöntetett, hogy a Barbie kiállítás kihagyhatatlan. Többször megnéztük a honlapot, hogy mi is ez az egész, annyit sikerült megtudni, hogy a népek turnusokban léphetnek be Barbara birodalmába, és lehet előre időpontot foglalni. Nem éltünk ezzel a lehetőséggel, mivel ha van valami jópofa dugó az autópályán, akkor úgyse érünk oda, legfeljebb majd sorba állunk. Csak annyira volt népszerű ez a kiállítás, hogy amikor Zuram mesélte a kollégáinak, hogy Berlinbe megyünk a hétvégén egyből tudták, hogy mi is a fő célunk.

Elindultunk tehát Berlin felé, a lányok kitalálták, hogy ki-kivel, melyik autóban szeretne ülni. Walki-talkiekat elosztottuk, hogy tudjunk út közben kommunikálni. A két nagyobb lánygyermek jött velünk, a kisebbek pedig Edináékat választották. Nem tudom mi volt a másik kocsiban, de nálunk a két nagy egy idő után, rendkívül elkezdett unatkozni.

Próbáltam felhívni a figyelmüket a táj szépségeire, de nem hatotta meg őket, alig várták, hogy Berlinbe érjünk. Az út nem volt hosszú, de azért egyáltalán nem irigyeltem Gergőt, aki elég sokat vezetett, már eddig is és most megint. Zuram nem volt jól, fájt a gyomra, gyenge volt, nem tudom, hogy Barbie miatt-é, vagy netán valami vírus féleség volt az oka, de tény, hogy nyűgös hangulatban volt.

Az én lányaim nem nagyon játszottak Barbie babával, nagyobbik szinte soha, a kisebbik pedig csak akkor, ha Barbie nem Barbie hanem valakinek a bőrébe bújt, mondjuk Sellő Barbie lett, vagy Aranyhaj, a többi baba amit ajándékba kaptak, mind valahol a játékosdoboz alján hevert, pucéran és nem feltétlen volt meg az összes testrészük.

Sellő Barbarával viszont szerettek játszani a fürdőkádban, mert ugye bele lehet tenni a vízbe, változik a haja színe, meg világít a sötétben. Fürdés után rendszerint otthagyták a kád szélén a sellőket, vizesen, vizes hajjal és én egyszer csak ott álltam a fürdőben, kezemben a ribikkel, mellettem egy síró gyerek, mert Barbarának bepenészedett a feje. Gyereket megnyugtattam, és elkezdtem súrolni, mosni a babát, penészölő, fertőtlenítő ami kell, valahogy sikerült megmenteni Barbiet a biztos kukába dobástól, na azóta nagyon figyelek, hogy ilyen ne forduljon el többet.

Nem tudtam,  hogy mennyire fog nekik tetszeni a kiállítás, de reméltem, hogy úgy van megcsinálva az egész, hogy a kevésbé nagy rajongók is élvezzék a dolgot. Zuram lelkes volt, de nagyon, és már alig várta, hogy túl legyünk az egészen. Tulajdonképpen soha nem szokta mondani, hogy szeretett volna fiúgyereket, de vannak olyan pillanatok, amikor érzem, például a játékboltban a távirányítós autóknál, és a mindenféle autóversenyes pályáknál…

Amíg mentünk keresztül a városon, igyekeztem a lányoknak magyarázni, hogy érezzék a helyzet nagyságát, hogy ez mégiscsak Berlin. Németország fővárosa, de nem érezték át a pillanatot, egészen addig nem, amíg meg nem látták a csuparózsaszín építményt, mely vélhetőleg sok-sok babát és érdekességet rejt magában.

Mivel már hónapok óta ment a kiállítás, nagyjából aki akarta meg is nézte, ezért senki nem állt előttünk a pénztárnál, a belépő nem volt olcsó. Lehetett volna VIP jegyet is venni a lányoknak, ami extra szolgáltatásokat rejtett magában, de úgy gondoltuk, hogy elég lesz számunkra a normál szolgáltatás is.

A lányok kaptak egy-egy interaktív karkötőt, melyre a saját kis nevüket regisztrálták, ez azt jelentette, hogy voltak különböző játéklehetőségek bent, amihez ha hozzáérintették a karkötőt, akkor kiírta a nevüket.

Bent megismerkedhettünk Barbie világával, először a konyhájával, majd a nappalijával, a tengerpartjával, hálójával, fürdőjével, gardróbjával, elrepítettek bennünket Párizsba is.

Természetesen minden nagyon rózsaszín volt, minden tele babákkal. A lányoknak nagyon tetszett, mindent számtalanszor megnéztek, amivel csak lehetett játszottak, nyomkodták, húzták, nézték, futkároztak. Nagy szerencse, hogy nem sokan voltunk, így mindenre volt lehetőségük, és sehol nem kellett sorban állni.

Azért voltak megdöbbentő dolgok, például Barbie gardróbjában rendes felnőtt méretű ruhák voltak kiállítva, volt néhány igazán extrém cipő, amit nem igazán értettünk, de amit egyáltalán nem tudtam megfejteni az Barbie WC-je volt. Csilli villi WC, kagylós minta és a WC-ből kidugta a fejét egy delfin, és ha megnyomtunk a falon egy gombot, akkor még hangokat is adott ki, nem, nem olyanokat, hanem delfin hangokat. Néztem Edinára, hátha. Talán ő megfejti nekem, de nem, ő sem értette. Zuram meg már valahol a gardróbban elveszítette a fonalat.

WP_20130803_026

A legrosszabb az volt, hogy nem indították el a légkondit, gyakorlatilag semmilyen szellőzés nem volt, csak meleg és kevés levegő, lehet ha jobb lett volna bent a levegő, akkor megértettem volna ezt a delfines dolgot.

A kiállítás végén Párizsba érkeztünk, itt volt pár kézműveskedési lehetőség, rajzolhattak, színezhettek, fodrászkodhattak a lányok, és még a körmüket is kifesthették. Szerintem itt töltöttük a legtöbb időt. Zurammal leültünk csendben az Eiffel torony tövében álló asztalkához, amíg a lányok alkottak. Gergő is hasonlóképpen cselekedett, Edinával együtt.

IMG_1470 IMG_1504 IMG_1511 IMG_1517 IMG_1536 IMG_1570

Zuram csak a fejét csóválta, mert volt ott egy huszonéves lány, aki színezett, meg rajzolgatott, köveket ragasztgatott Barbie ruhájára, ahogy a többi kislány. Zuram csak annyit mondott, hogy lehet nem élt volna meg hosszú időt a kapcsolatunk, ha én  egy randin ugyanezt csináltam volna, erre én csak annyit jegyeztem meg, hogy szerintem abban a pillanatban lett volna vége bimbózó szerelmünknek, amikor kiejtettem volna számon a következő mondatot: Drágám, menjünk el a Barbie kiállításra!

Ezek után Edina is beült a lányok közé, és nagyon szép ruhát tervezett Barbienak.

Természetesen a kiállítás végén várt minket a lehetőség, hogy babákat és mindenféle csuda dolgot tudjunk vásárolni. Nem tettük. Nagyjából minden nagyobb játékboltban van ekkora kínálat. Itt még megragadtuk a lehetőséget és a büfében vettünk némi ennivalót a lányoknak, mivel még szerettünk volna sétálni egy jót Berlinben.

Leparkoltunk a belvárosban és terveink között szerepelt megnézni a Brandenburgi kaput, valamint a Reichstagot, eddig is pont ennyit láttam Berlinből, na jó egy kicsivel többet, mert a múltkor még belefért a Checkpoint Charlie is, de mivel az elég nagy séta lett volna, így a lányokra való tekintettel fel sem merült.

Megebédeltünk, habár már inkább vacsora felé járt az idő. Mire kijöttünk az étteremből le is járt a parkolójegyünk, így Zuram és Gergő visszamentek még pénzt dobni az automatába, mi lányok meg elindultunk a kapu felé.

A Brandenburgi kapunál mindig sokan vannak, most is, de lehet most még annál is többen voltak, mivel közeledtek a választások, így valamelyik török szervezet tartott valami gyűlés szerűséget. Nem voltak olyan nagyon sokan, de hangosak voltak. Jelszavakat, jelmondatokat kiabált a tömeg, az oldalsó utcákban pedig jó pár rendőrautó várakozott, nem kevés rendőr társaságában.

Kisebbik gyermekem eléggé megijedt és ijedten kérdezte, hogy ez most akkor háború-e. Mondtam neki, hogy nem, és nem is lesz belőle sem háború, sem verekedés nincs mitől tartania, mert a rend őrei éberen figyelnek, valamint nézzen körül, mindenki nyugodtan, vidáman sétál, fényképez, mintha a törökök ott sem lennének. Nagyjából három percenként jelent meg egy-egy lány- vagy legénybúcsús csapat, hogy fényképeket készíthessenek. Kisebbik felmérte a terepet, és rájött nincs mitől tartania.

Legutóbb azért sokkal békésebb tevékenység folyt a kapunál. A kapu előtt körben lerakott kék párnákon üldögélve meditáltak a népek, csendesen mosolyogva, habár láttam, hogy az egyik nő folyton leskelődött, hogy figyeli-e valaki, szóval ő biztos nem merült el saját belső világában.

A Brandenburgi kaputól átsétáltunk a Reichstaghoz, itt már a Zuram és Gergő is csatlakozott hozzánk, a Zuram egyre rosszabbul érezte magát, nagyjából állni sem bírt. Eléggé rossz helyzet volt, mert Edináék még biztos nézelődtek volna, ha már ennyit autóztak, de a Zuram meg nem bírt tovább menni. Persze mi könnyen vagyunk, mert egy picivel közelebb lakunk Berlinhez és bármikor elmehetünk, mondjuk azóta sem voltunk.

Hazafelé úton a két kisebb lánygyermek tartott velünk, eléggé fáradtak voltak. Luca látott egy őzikét, de Melina nem látta, és szegény nagyon elkezdett sírni, hogy ő akkor már soha az életben nem fog többé őzikét látni, mert elszalasztotta ezt a lehetőséget. Alig tudtam megvigasztalni, és megígértem neki, hogy szólok a szüleinek, hogy vigyék már el egy állatkertbe, nehogy kimaradjon az őzike. Szóltam is!

Csak remélni tudtam, hogy éjszaka a Zuram kialussza ezt az egész hasfájást, mert pihenésről szó sem lehetett, hisz a Heide parkba muszáj időben érkezni.