Heide Park

A Heide Park nem maradhatott ki. Ha valaki kicsit is hosszabb időre jön hozzánk, mint 2 nap, akkor már megyünk is a vidámparkba. Feltételezvén, hogy ha a mi gyerekeink ennyire imádják, akkor mások gyerekei is pont ennyire fogják, ha meg nincs gyerek, akkor sincs semmi gond, mert természetesnek vesszük, hogy mindenki szereti nézni, ahogy a mi gyerekeink boldogok.

A lányok, mind a négy, már nagyon várták, hogy odaérjünk. Most, mivel a Sharanban elfértek mindannyian, mind a négy lány velünk utazott. A vidámparkba rengeteg úton el lehet jutni, autópályán és alsó utakon is. Az alsó út km-ben rövidebb, időben nagyjából 20 perccel hosszabb, a GPS szerint. Valójában, mivel ez az autópálya megy Hamburgig, így igen forgalmas, a legtöbb szakaszon 100 km/h-ra korlátozva van, különösen a nyári időszakban forgalmas ez az út, mert erre lehet menni a tengerhez is. Megszámlálhatatlan lakókocsi, lakóautó közlekedik, oda- és visszafelé is.

Gondoltuk, hogy odafelé az alsó úton megyünk, visszafelé meg majd az autópályán. Az alsó úton úgyis rengeteg állatot lehet látni, őzeket, teheneket, lovakat, gólyákat. Reméltem, hogy Melina láthat egy őzet.

Már többször jártunk a vidámparkban, többször mentünk az alsó úton, de soha, soha nem mentünk ugyanazon az útvonalon. A GPS nem tudom hogy mi alapján dönt, hogy mikor merre menjünk, de állandóan ismeretlen vidékek felé irányít bennünket. Mindig csak nézünk, hogy na erre se jártunk még, annyira nem baj, mert a táj szép, mindenfelé vagy erdő van, vagy olyan terület, amit megművelnek. Na most egy olyan kis útra vitt bennünket kedves barátom GPS, hogy csak csuda. Volt egy szakasz amit nem igazán neveznék “kövesútnak” -ahogy gyerekkoromban hívtuk az aszfaltozott utat- és még egy locsoló is átlocsolt az út felett, mi még épp átmentünk előtte, de erősen néztünk hátrafelé, hogy Gergőék is megússzák-e a mókát. Nem mondom, hogy nem volt bennünk aggodalom, hogy amikor megérkezünk, és kiszállunk a kocsiból, nem fog-e Gergő valami cifrát mondani az ötleteinkre. Nem mondott, illetve, nem cifrát.

A vidámparkba belépve a lányaim rögtön magukhoz ragadták az irányítást, és mindenkinek meg akarták mondani, hogy mire érdemes felülni és mire nem, meg arra menjünk, vagy inkább amarra. Sikerült rábeszélni őket, hogy hagyják már egy kicsit békén Cukit és Melinát, hogy ők is felfedezhessék a parkot.

Cuki nem egy félénk gyerek, olyan játékokra is fel mer ülni, amire Nóri eddig még nem, de így Nóri is bepróbált egy-két veszélyesebbnek tűnő példányt. Volt olyan, hogy menet közben kiderült, hogy nagyobb volt a bátorság, mint kellett volna, de szerencsére Gergő ült fel a lányokkal, és irányította Nórit, hogy hova nézzen, hova ne nézzen, mire figyeljen, így megúsztunk egy sírást, és Nóri merjt még játszani, nem megszeppenve töltötte a napot. A legmókásabb az volt, mikor a két nagyobbik lány felült az apukájukkal a hajóhintára, a két kicsi meg lent sírt, hogy mi lesz a testvéreikkel, miközben Cuki és Nóri végigvigyorogta az egészet.

Most készültünk törölközővel, fürdőruhával, így lehetett játszani a vizes játékokon is, itt a hajócsatára gondolok elsősorban. Szerintem Gergő és a Zuram sokkal lelkesebb volt, mint a négy lány együttvéve, ez látszott az arcukon. A Zuram be is vallja, hogy ez a kedvenc játéka. Akadt partner is a csatározásban, kintről a partról is “lőtték” őket rendesen. Csuromvizesen szálltak le a hajóról, aztán gyorsan mentek még egy kört.

Kép

Kép

Nagyon sokféle játékot kipróbáltak a lányok, és sikerült megnézni a kalózos akrobata show-t is. Szerencsére mivel a két nagyobbik csajszi fel tudott ülni együtt minden játékra, a két kisebbikkel meg felült az apukájuk, így nekem nem kellett hullámvasutazni csak azokon, amiket tényleg bírok is. Edina sem bírja a hullámvasutakat, neki erről papírja is van, nekem nincs, én csak szimplán nem bírom, és rettenet tengeribeteg tudok lenni. A Zuram szerint ez fejben dől el, amivel mélységesen egyet is értek, a fejben, méghozzá a fülben, szerinte agyban. El kell dönteni, hogy nem tengeribeteg valaki és akkor nem is lesz az, két hányás között mindig el is döntöm, hogy nem vagyok az, és azt is, hogy soha többet nem teszem fel a lábam hajóra, de már megvan a megoldás ezen problémámra.

Persze mikor legutóbb voltunk a Zuram kedvéért bevállaltam az egyik hullámvasutat, ami a Bobbahn névre hallgat. Jó volt, jó volt, de majdnem elájultam. Egyszercsak menet közben kiszállt a kezeimből az erő, és nem kaptam levegőt, csak ziháltam, mivel már egyszer-kétszer ájultam el, tudtam, hogy itt is ez lesz, de szerencsére már a pálya végén voltunk, így megúsztam. Még jó, hogy Zuram ült mögöttem és nem valamelyik lánnyal ültem fel. Zuram meg röhögött, hogy biztos azért, mert kisikítottam az erőt magamból. Ha ha.

Gyerekkoromban sem szerettem az ilyen játékokat, persze elvittek anyukámék a pesti vidámparkba is, de szegény falusi gyerek igazi vidámparkja a búcsú. Mindig jöttek, volt nagy kipakolás, meg játékok, anyuék adtak pénzt, hogy osszuk be, arra ülünk fel amire akarunk, arra költjük amire akarjuk, de ennyi van. Én az összes pénzem elhorgásztam. Imádtam kifogni a műanyag halakat, és az sem érdekelt, hogy mit kapok értük, azért azt már akkor is tudtam, hogy béna vackokat lehet csak kapni.

Ez a vidámpark nem hasonlítható sem a búcsúkhoz, sem a pesti vidámparkhoz. A játékok kezelői nem unott arccal, morcosan dolgoznak, a játékokról nem pattogzik a festék, nem érzem azt, hogy bármelyik pillanatban összeeshet alattam, nem poros az egész és nem tűnik erőltetettnek. Mivel jártunk már egy-két helyen vidámparkban azt kell mondanom, hogy a pesti volt a kivétel, a többi országban találhatóak pedig a szabály.

KépKépKépKépKépKépKép

A képeket Edina és Gergő készítették.

Az egész napos játék után, elindultunk haza az autópályán, ahol nagyjából 20 km után dugóba futottunk bele, így letértünk az alsó útra. Nagyon hosszú volt hazafelé az út, főleg, mert mindenki fáradt volt. A lányok visszafelé is velünk ültek. Mindannyian teljesen kész voltak, de hősként viselték, pedig már elfogyott az innivalónk, éhesek voltak, mégsem hisztikézett senki. Hangosan játszottak, kicsit megtapasztaltuk, hogy milyen lenne, ha lenne még két lányunk. Csend nem volt, pedig mi biztattuk őket, hogy lehet aludni is, de mindannyian úgy gondolták, hogy az unalmas. Még párnacsatáztak is a kocsiban.

Amikor hazaértünk Lucus már annyira fáradt volt, hogy mindenen sírt. Edina jött, hogy nem tudja megvigasztalni szegényt. Mondtam, hogy azt ebben az állapotban nem is lehet, nagyjából csak én tudok vele beszélni, mindenki kerülje el, mert így is, úgy is sírni fog, de legalább nem az lesz a hibás, aki segíteni akart. Még a kedvesség is olaj a tűzre. Egyik lányt sem kellett ringatni, de minket sem.

A következő napot lazábbra terveztük, hogy ne kelljen órákat autózni, csak az Autostadtig terveztük a menetet.

Lányok, Barbiek, csupa-csupa rózsaszín

Előre eldöntetett, hogy a Barbie kiállítás kihagyhatatlan. Többször megnéztük a honlapot, hogy mi is ez az egész, annyit sikerült megtudni, hogy a népek turnusokban léphetnek be Barbara birodalmába, és lehet előre időpontot foglalni. Nem éltünk ezzel a lehetőséggel, mivel ha van valami jópofa dugó az autópályán, akkor úgyse érünk oda, legfeljebb majd sorba állunk. Csak annyira volt népszerű ez a kiállítás, hogy amikor Zuram mesélte a kollégáinak, hogy Berlinbe megyünk a hétvégén egyből tudták, hogy mi is a fő célunk.

Elindultunk tehát Berlin felé, a lányok kitalálták, hogy ki-kivel, melyik autóban szeretne ülni. Walki-talkiekat elosztottuk, hogy tudjunk út közben kommunikálni. A két nagyobb lánygyermek jött velünk, a kisebbek pedig Edináékat választották. Nem tudom mi volt a másik kocsiban, de nálunk a két nagy egy idő után, rendkívül elkezdett unatkozni.

Próbáltam felhívni a figyelmüket a táj szépségeire, de nem hatotta meg őket, alig várták, hogy Berlinbe érjünk. Az út nem volt hosszú, de azért egyáltalán nem irigyeltem Gergőt, aki elég sokat vezetett, már eddig is és most megint. Zuram nem volt jól, fájt a gyomra, gyenge volt, nem tudom, hogy Barbie miatt-é, vagy netán valami vírus féleség volt az oka, de tény, hogy nyűgös hangulatban volt.

Az én lányaim nem nagyon játszottak Barbie babával, nagyobbik szinte soha, a kisebbik pedig csak akkor, ha Barbie nem Barbie hanem valakinek a bőrébe bújt, mondjuk Sellő Barbie lett, vagy Aranyhaj, a többi baba amit ajándékba kaptak, mind valahol a játékosdoboz alján hevert, pucéran és nem feltétlen volt meg az összes testrészük.

Sellő Barbarával viszont szerettek játszani a fürdőkádban, mert ugye bele lehet tenni a vízbe, változik a haja színe, meg világít a sötétben. Fürdés után rendszerint otthagyták a kád szélén a sellőket, vizesen, vizes hajjal és én egyszer csak ott álltam a fürdőben, kezemben a ribikkel, mellettem egy síró gyerek, mert Barbarának bepenészedett a feje. Gyereket megnyugtattam, és elkezdtem súrolni, mosni a babát, penészölő, fertőtlenítő ami kell, valahogy sikerült megmenteni Barbiet a biztos kukába dobástól, na azóta nagyon figyelek, hogy ilyen ne forduljon el többet.

Nem tudtam,  hogy mennyire fog nekik tetszeni a kiállítás, de reméltem, hogy úgy van megcsinálva az egész, hogy a kevésbé nagy rajongók is élvezzék a dolgot. Zuram lelkes volt, de nagyon, és már alig várta, hogy túl legyünk az egészen. Tulajdonképpen soha nem szokta mondani, hogy szeretett volna fiúgyereket, de vannak olyan pillanatok, amikor érzem, például a játékboltban a távirányítós autóknál, és a mindenféle autóversenyes pályáknál…

Amíg mentünk keresztül a városon, igyekeztem a lányoknak magyarázni, hogy érezzék a helyzet nagyságát, hogy ez mégiscsak Berlin. Németország fővárosa, de nem érezték át a pillanatot, egészen addig nem, amíg meg nem látták a csuparózsaszín építményt, mely vélhetőleg sok-sok babát és érdekességet rejt magában.

Mivel már hónapok óta ment a kiállítás, nagyjából aki akarta meg is nézte, ezért senki nem állt előttünk a pénztárnál, a belépő nem volt olcsó. Lehetett volna VIP jegyet is venni a lányoknak, ami extra szolgáltatásokat rejtett magában, de úgy gondoltuk, hogy elég lesz számunkra a normál szolgáltatás is.

A lányok kaptak egy-egy interaktív karkötőt, melyre a saját kis nevüket regisztrálták, ez azt jelentette, hogy voltak különböző játéklehetőségek bent, amihez ha hozzáérintették a karkötőt, akkor kiírta a nevüket.

Bent megismerkedhettünk Barbie világával, először a konyhájával, majd a nappalijával, a tengerpartjával, hálójával, fürdőjével, gardróbjával, elrepítettek bennünket Párizsba is.

Természetesen minden nagyon rózsaszín volt, minden tele babákkal. A lányoknak nagyon tetszett, mindent számtalanszor megnéztek, amivel csak lehetett játszottak, nyomkodták, húzták, nézték, futkároztak. Nagy szerencse, hogy nem sokan voltunk, így mindenre volt lehetőségük, és sehol nem kellett sorban állni.

Azért voltak megdöbbentő dolgok, például Barbie gardróbjában rendes felnőtt méretű ruhák voltak kiállítva, volt néhány igazán extrém cipő, amit nem igazán értettünk, de amit egyáltalán nem tudtam megfejteni az Barbie WC-je volt. Csilli villi WC, kagylós minta és a WC-ből kidugta a fejét egy delfin, és ha megnyomtunk a falon egy gombot, akkor még hangokat is adott ki, nem, nem olyanokat, hanem delfin hangokat. Néztem Edinára, hátha. Talán ő megfejti nekem, de nem, ő sem értette. Zuram meg már valahol a gardróbban elveszítette a fonalat.

WP_20130803_026

A legrosszabb az volt, hogy nem indították el a légkondit, gyakorlatilag semmilyen szellőzés nem volt, csak meleg és kevés levegő, lehet ha jobb lett volna bent a levegő, akkor megértettem volna ezt a delfines dolgot.

A kiállítás végén Párizsba érkeztünk, itt volt pár kézműveskedési lehetőség, rajzolhattak, színezhettek, fodrászkodhattak a lányok, és még a körmüket is kifesthették. Szerintem itt töltöttük a legtöbb időt. Zurammal leültünk csendben az Eiffel torony tövében álló asztalkához, amíg a lányok alkottak. Gergő is hasonlóképpen cselekedett, Edinával együtt.

IMG_1470 IMG_1504 IMG_1511 IMG_1517 IMG_1536 IMG_1570

Zuram csak a fejét csóválta, mert volt ott egy huszonéves lány, aki színezett, meg rajzolgatott, köveket ragasztgatott Barbie ruhájára, ahogy a többi kislány. Zuram csak annyit mondott, hogy lehet nem élt volna meg hosszú időt a kapcsolatunk, ha én  egy randin ugyanezt csináltam volna, erre én csak annyit jegyeztem meg, hogy szerintem abban a pillanatban lett volna vége bimbózó szerelmünknek, amikor kiejtettem volna számon a következő mondatot: Drágám, menjünk el a Barbie kiállításra!

Ezek után Edina is beült a lányok közé, és nagyon szép ruhát tervezett Barbienak.

Természetesen a kiállítás végén várt minket a lehetőség, hogy babákat és mindenféle csuda dolgot tudjunk vásárolni. Nem tettük. Nagyjából minden nagyobb játékboltban van ekkora kínálat. Itt még megragadtuk a lehetőséget és a büfében vettünk némi ennivalót a lányoknak, mivel még szerettünk volna sétálni egy jót Berlinben.

Leparkoltunk a belvárosban és terveink között szerepelt megnézni a Brandenburgi kaput, valamint a Reichstagot, eddig is pont ennyit láttam Berlinből, na jó egy kicsivel többet, mert a múltkor még belefért a Checkpoint Charlie is, de mivel az elég nagy séta lett volna, így a lányokra való tekintettel fel sem merült.

Megebédeltünk, habár már inkább vacsora felé járt az idő. Mire kijöttünk az étteremből le is járt a parkolójegyünk, így Zuram és Gergő visszamentek még pénzt dobni az automatába, mi lányok meg elindultunk a kapu felé.

A Brandenburgi kapunál mindig sokan vannak, most is, de lehet most még annál is többen voltak, mivel közeledtek a választások, így valamelyik török szervezet tartott valami gyűlés szerűséget. Nem voltak olyan nagyon sokan, de hangosak voltak. Jelszavakat, jelmondatokat kiabált a tömeg, az oldalsó utcákban pedig jó pár rendőrautó várakozott, nem kevés rendőr társaságában.

Kisebbik gyermekem eléggé megijedt és ijedten kérdezte, hogy ez most akkor háború-e. Mondtam neki, hogy nem, és nem is lesz belőle sem háború, sem verekedés nincs mitől tartania, mert a rend őrei éberen figyelnek, valamint nézzen körül, mindenki nyugodtan, vidáman sétál, fényképez, mintha a törökök ott sem lennének. Nagyjából három percenként jelent meg egy-egy lány- vagy legénybúcsús csapat, hogy fényképeket készíthessenek. Kisebbik felmérte a terepet, és rájött nincs mitől tartania.

Legutóbb azért sokkal békésebb tevékenység folyt a kapunál. A kapu előtt körben lerakott kék párnákon üldögélve meditáltak a népek, csendesen mosolyogva, habár láttam, hogy az egyik nő folyton leskelődött, hogy figyeli-e valaki, szóval ő biztos nem merült el saját belső világában.

A Brandenburgi kaputól átsétáltunk a Reichstaghoz, itt már a Zuram és Gergő is csatlakozott hozzánk, a Zuram egyre rosszabbul érezte magát, nagyjából állni sem bírt. Eléggé rossz helyzet volt, mert Edináék még biztos nézelődtek volna, ha már ennyit autóztak, de a Zuram meg nem bírt tovább menni. Persze mi könnyen vagyunk, mert egy picivel közelebb lakunk Berlinhez és bármikor elmehetünk, mondjuk azóta sem voltunk.

Hazafelé úton a két kisebb lánygyermek tartott velünk, eléggé fáradtak voltak. Luca látott egy őzikét, de Melina nem látta, és szegény nagyon elkezdett sírni, hogy ő akkor már soha az életben nem fog többé őzikét látni, mert elszalasztotta ezt a lehetőséget. Alig tudtam megvigasztalni, és megígértem neki, hogy szólok a szüleinek, hogy vigyék már el egy állatkertbe, nehogy kimaradjon az őzike. Szóltam is!

Csak remélni tudtam, hogy éjszaka a Zuram kialussza ezt az egész hasfájást, mert pihenésről szó sem lehetett, hisz a Heide parkba muszáj időben érkezni.

Drága barátaink a hideg északon

Péntek volt a nagy nap. A lányok a délután közeledtével egyre többször kérdezgették, hogy mikor érnek már ide, messze vannak még, mikor indultak, mikor érnek már… Zuram most haza tudott jönni időben a munkából, így egy idő után simán  mondtam a lányoknak, hogy kérdezzétek apátokat! Kérdezték is, ebben nem volt hiba. Olyan sokszor kérdezték, hogy Zuram már telefonálni is kénytelen volt, és kiderült, hogy 10 perc múlva Gergő, Edina, Cuki és Melina megérkeznek. Lehet túl sok APG-t olvastam? Szóval Gergőék már itt is vannak.

A lányok már nem bírtak sem ülni, sem állni, egyfolytában mozgásban voltak, és rávettek minket, hogy menjünk ki a ház elé, de úgy, hogy ne lássanak minket, bújjunk el a bokor mögé. Ott bujkáltunk a bokor mögött, de persze amikor az autó megállt a parkolóban azonnal futottak a lányok a kocsihoz.

Az idő nekünk kedvezett bőven 30 °C felett járt a hőmérséklet. Még jó, hogy hónapokig sajnáltattuk magunkat, hogy nekünk már nem lesz igazi a nyár, csak olyan nyaracska, a fürdőruhát el is felejthetjük, és itt még nyáron is zoknit fogunk hordani. Ennek megfelelően köszöntöttük is drága barátainkat a hideg északon.

Megmutattuk új birodalmunkat, mindenkinek megmutattuk, hol is fog aludni. A lányok nagyon örültek, mert egy kupacban alhattak valahányan, már ha hagyták egymást. Nóri és Luca sem bírt nagyon magával, annyira boldogok voltak.

Amit nagyon irigylek Edináéktól, hogy cseppet sem látszott rajtuk, hogy fáradtak lennének, pedig hajnal fél öt körül indultak. Én általában alig bírom kivakarni magam az autóból, legalábbis így érzem. Ha már ennyire nem voltak fáradtak, akkor nem is akartuk vesztegetni tovább az időt irány a park, nézzük meg a tavat, mert ugye azt mindenkinek meg kell mutatni, hogy milyen jó.

A tónál a lányok homokoztak, játszottak, Zuram és Gergő, valamint Edina és én pedig beszélgettünk. Végre. Az Allersee pont olyan volt, mint mindig. Tele családokkal, sokan fürödtek, még többen pihentek, fiatalok röplabdáztak, mindenfelé vidámság, nyugodt, pihenő emberek. Némi játék, és fagyi után elindultunk sétálni egyet, mert a gömbökhöz is mindenkinek fel kell mászni, és a wakeboard pálya irányába is el kell menni, arra legalább a VW Arenát is láthatjuk. Nem tudom megunni ezt a kört. Zuram azért már egy picit nehezebben viseli. Ha egyszer megunhatatlan, a környezet nagyon szép, mivel csak biciklis és gyalogos út van, nem kell autókra figyelni, a lányok szabadon rohangálhatnak, most az idő is szép volt, és a társaság is jó. Mi kellhet még?

IMG_1431

A négy csajszi nagyon jól érezte magát, amit csak lehetett kipróbáltak, felmásztak, lemásztak, rohantak, sétáltak, énekeltek. Kimeríthetetlen energiaforrásukkal rendelkeznek.

Este grilleztünk, majd sokáig beszélgettünk.  Másnap várt minket Barbie és az ő rózsaszín világa.

Végre, végre

Mielőtt kiköltöztünk, nagyon sokszor hallottuk, hogy ne aggódjatok, úgyis meglátogatunk majd. Őszintén szólva, hittük is meg nem is. Azért egy kis kiránduláshoz nagyon messze lakunk, 1000 km Pesttől. Jó esetben és Csehországon keresztül, dugó nélkül 9 óra, Ausztria felé ez 12 óra. Rossz esetben akár 13 óra is lehet. Nekünk legutóbb a Szeged Wolfsburg távolságot 15,5 óra alatt sikerült teljesíteni. De nem csak időben sok, hanem pénzben is, hacsak valakinek nincs privát benzinkútja, vagy kedves munkahelye, ahol adnak egy üzemanyag-kártyát. Ezért nem is voltak, és nincsenek is ilyen jellegű elvárásaink. Aki tud jön, aki nem, ahhoz mi megyünk.

A lányoknak nagyon fontos kérdés volt, hogy  jönnek-e majd a barátaink, fogunk-e velük találkozni. Mi mindannyiszor mondtuk, hogy biztos el fognak jönni. Biztos meglátogatnak minket.

Ezért is esett nagyon jól, amikor barátaink jelezték, hogy meglátogatnak bennünket, még az iskolakezdés előtt. A lányok ugráltak örömükben, és napokig a föld felett jártak, mi felnőttek pedig előkészítettük a vendégszobát, és vártuk, hogy megérkezzenek végre.

Gergőt, Edinát és a lányaikat Cukit és Melinát még az oviban ismertük meg. A lányaink mind-mind ugyanabba a csoportba jártak, persze nem egyszerre. Cuki a legidősebb, utána következik a mi nagyobbikunk Nóri, őt követi a mi kisebbikünk Luca és a legfiatalabb Melina, igaz, hogy Luca és Melina között néhány hónap csak a korkülönbség.  Tehát minden szempontból passzolnak a lányok egymáshoz. A négy csajszi olyan együtt, mint bármely hasonló korú lánycsapat. Csend az  nincs, hol veszekednek, hol kibékülnek, ebben fontos szerepet játszik az is, hogy ki mennyire fárad el. Egy a biztos mozgalmas napoknak néztünk elébe. Tényleg nem tudom megfelelően hangsúlyozni, hogy mennyire vártuk.

Nagyon sok közös élmény köti össze a két családot. Voltunk együtt jó pár helyen kirándulni, együtt töltöttünk egy-két Szilvesztert. A mi lányaink aludtak párszor Edináéknál, és viszont. Sajnos amikor mi elkezdtük az ovit, akkor nem rögtön az első napon barátkoztunk össze, kellett némi idő, és már nem is emlékszem, hogy mikor kezdtünk el pontosan összejárni, talán egy Gryllus Vilmos koncert volt az első közös családi eseményünk.

Arra emlékszem, hogy Nóri még kiscsoportos volt, Lucus meg még babakocsis, és közeledett az oviban a Márton nap. Márton napra az anyukák mindig készítettek a gyerekeknek lampiont, akinek volt ideje, lehetősége az az oviban, akinek meg nem az otthon. Zuram természetesen valahol vidéken volt, én otthon a két lánnyal, és elkaptam valami vírust, ami nem kedvezett a gyomromnak, semmi nem maradt meg bennem. Elvánszorogtam az oviba, elkértem a kartonokat, meg mindenféle hozzávalót a lampionhoz, ami egy rettenetesen bonyolult sárkány volt. Valamennyire tudtam is figyelni, hogy hogy kell összerakni, de nem teljesen.

Otthon nekiálltam, összeraktam, természetesen kettőt, mert Luca sem maradhatott ki. Egy kritikus pont volt, a feje. Akárhogy forgattam sehogy nem volt jó, illetve bárhogy jó volt, egyformán nem értettem hogy is kell felrakni. Felraktam valahogy és bevittem az oviba. Edina is otthon szándékozott elkészíteni a sárkányt. Ők okosabbak voltak, Gergő lefényképezett egy sárkányt, hogy Edinának könnyebb legyen elkészíteni Cukiét. Természetesen Gergő az én sárkányomat fényképezte le, amire természetesen fordítva raktam fel a fejet, így Nórinak és Cukinak is fordított fejű sárkánya volt a felvonuláson. Legalább egyedi volt, a többihez képest. Szerintem itt dőlt el minden.

Készültünk is, hogy mi legyen, mi lehet a program, hová is mehetnénk. Természetesen a vidámpark nem maradhatott ki. Még mielőtt kiköltöztünk Edina felhívta a figyelmemet arra, hogy Barbie kiállítás van Berlinben, oda kéne elmenni a csajokkal. Akkor még vicceskedtünk rajta, hogy jó, majd ott találkozunk, de most elérhetővé vált ez is. Legyen tehát egy nap Berlin fő cél pedig legyen a Barbie kiállítás, Zuram is nagyon örült ennek. Meg is kérdezte, hogy ő addig nem ülhetne-e be valahova Gergővel sörözni, de nem volt szerencséje. Helyi programot is szerettünk volna, legalább egy keveset megmutatni Wolfsburgból, még mi sem ismertük, ismerjük igazán. Allersee alap, oda mindenképp menni kell, azután ott van még az Autostadt, ahol mi sem jártunk még, de állandóan terveztük, itt a remek alkalom.  Persze meg szerettük volna még mutatni a lányok iskoláját, a belvárost, az óvárost, de mindenre nem jutott idő.

Erre mondjuk tudom a megoldást, és ezt kisebbik is többször javasolta már, minden barátunknak ide kell költözni!

Kirádulás, Hannover

Ha az ember a nyár nagy részét költözéssel tölti, pláne külföldre, akkor nem marad sem ideje, sem “kedve”, a kedven elsősorban természetesen az anyagi forrásokat értem, nyaralásra. Évek óta minden nyáron Horvátországban nyaraltunk, egy Biograd nevű helyen, ahol van egy nagyon jó kemping. Nem szeretek kempingezni, mert én már csak ilyen kényelmes típus vagyok, de itt lehet mobilházakat bérelni. Csodás zöld környezetben, egy kis ház kényelme. Imádtuk. Idén ez is kimaradt.

Tavaly mikor mentünk már azon vigyorogtunk, hogy olyanok vagyunk, ami ellen mindig is tiltakoztunk. Ugyanarra a helyre járunk nyaralni, mert megszoktuk, ahelyett, hogy kipróbálnánk egy csomó újdonságot. Öregszünk, ez van, de most mégis kiderült, hogy habár öregszünk, simán belevágunk egy új kalandba.

Természetesen hiányzott a családilag együtt töltött idő, amikor egy teljes hét csak arról szól, hogy pihenünk, játszunk, kirándulunk. A lányok a mamáknál nyaraltak, amíg mi a költözést intéztük, nagyon jól érezték magukat, de azért rákérdeztek, hogy lesz-e tengerpart. Elmagyaráztuk, hogy idén biztosan nem, de mindent megteszünk azért, hogy jövőre már ismét mehessünk. Addig is mivel egy új helyre költözünk, nem ismerünk semmit, bejárjuk a környéket, szétnézünk, hogy milyen programok vannak, mintha csak nyaralnánk.

Egyszer már nyaraltunk így a Zurammal kettesben, csak akkor nem költöztünk. Még Szegeden éltünk, fiatalabbak voltunk, és nem tudtunk elmenni nyaralni. Annyit tudtunk csak tenni, hogy egyszerre mentünk szabadságra, és turistát játszottunk. Sétáltunk a városban, beültünk étterembe, elmentünk múzeumba, rengeteget pihentünk. Utána pedig eldicsekedtünk mindenkinek, hogy milyen fantasztikus mediterrán hangulatú kisvárosban nyaraltunk, és milyen jó volt. Tényleg az volt.

Most is valami ilyesmit terveztünk, leszámítva hogy a Zuram nem tudott kivenni szabadságot, így a hétvégékre koncentráltunk. A vidámparkban már voltunk, de az éves belépő amit megvettünk, még egy csomó helyre jó, például az összes Legoland-be, vagy Sealife-ba, vagy a Tussauds panoptikumokba is. Legoland elég messze van ide, de Sea Life van Hannoverben. A nem állatkert szerető gyermekem is, mindig szívesen ment a Tropicariumba, tehát bátran vállalható volt a Sea Life.

Hannover nincs messze, már voltunk a Zurammal kettesben egyszer-kétszer, nekünk nagyon tetszik a város. Mikor először voltunk együtt a városban, akkor csak céltalanul sétálgatunk, hogy megismerjük a város hangulatát. Belebotlottunk egy bolhapiacba, ami nagyon tetszett, csuda dolgokat láttunk, régiségeket, szemetet, de modern dolgokat is. Sokkal több árus volt, mint vásárló. Nem maradhatott ki a sétáló utca sem, ahol rábukkantam a Primarkra, már első pillanatban tudtam, hogy fogok én itt még vásárolni, mert ahonnan mindenki minimum három teli szatyorral jön ki, ott tuti árulnak valamit.

Most ezek a dolgok kimaradtak, egyenesen a Sea Lifehoz mentünk, a közelben van egy hatalmas parkoló, tehát nem gond megállni, valamint miközben sétáltunk a bejárat felé, láttuk, hogy van egy hatalmas park, ami elég szimpatikus. Ha lesz kedvünk akkor kifelé jövet megnézzük.

http://www.visitsealife.com/hannover/

A Sea Life nagyon tetszett a lányoknak, és nekünk is. Valamiért elsőre azt gondoltam, hogy nagyobb, viszonylag rövid idő alatt körbe lehet járni, pedig nem mentünk gyorsan. Sőt igyekeztünk lassítani, mert folyton belebotlottunk egy anyukába, aki három gyerekkel volt, és a legkisebb végig sírt. Tudom, hogy nem egyszerű három kicsi gyerekkel, egyik sem volt 5 évesnél idősebb, de ha lehet nem gyereksírásban szeretném végigjárni a helyet. Lehet nem vagyok túl empatikus, vagy toleráns, annak ellenére, hogy nekem is vannak gyerekeim. Nem szóltunk egy rossz szót sem, csak igyekeztünk lassabban menni, hogy elhagyjanak minket. Ez nem jött össze.

A lányok még a bejáratnál kaptak egy kis füzetet, és az volt a feladat, hogy felfedezzék az elrejtett pecsétnyomókat, és minden állomásnál össze kellett gyűjteniük egy pecsétet. Az egyik pecsétnyomó nem működött, ezt hallgathattuk is egy darabig, hogy akkor most nem lesz meg az összes, és nem teljesítették a feladatot, és ez így nem jó. Ilyen kegyetlen ez a világ.

Sok tengeri élőlényt megnéztünk, nagyon szép a növényzet. Épp krokodil etetésre értünk oda, de annyian szerették volna látni, hogy hogy eszik a krokodil, hogy ezt inkább kihagytuk, pedig egyszer szívesen megnéztem volna egyet mozgás közben, mert amiket eddig láttam egy sem mozgott, ki tudja éltek-e egyáltalán.

KépKépKép

Van polip is, de nem nagyon láttuk, mert elbújt, nem baj lesz miért menni legközelebb is. Mivel tényleg nem egy egész napos program, ezért amikor kijöttünk, még időnk és kedvünk is volt, hogy átsétáljunk a szemben lévő parkba.

http://www.hannover.de/Herrenhausen

A Herrenhäusen Gärten azonban már több, mint egy egy-két órás séta, mivel a park óriási és gyönyörű. A lányok azért jobban élvezték a Sea Life-ot, de miután elkezdtek rohangálni, fogócskázni, meg apukájuk minden szökőkútba megpróbálta bedobni őket, utána már nem kérdezgették, hogy mekkora még a park.

Nagyjából minden 20 m2-re jutott egy menyasszony vőlegény kombináció, közkedvelt helynek tűnik az esküvői fotózás szempontjából is. Próbáltuk rábeszélni a gyerekeinket, hogy egy-egy vőlegényhez szaladjanak oda Papa, Papa felkiáltással, de nem akartak ebbe belemenni. Pedig szerintünk feldobta volna a fotózás hangulatát. Mókás volt látni a menyasszonyokat, amint csoda magassarkúikban egyensúlyoznak az apró köveken. Felrémlett a mi esküvői fotózásunk, pláne, hogy az indiai vendégekkel most néztem végig újra az egész albumot. Jaj, szegények.

Közel sem jártuk be az egészet, és remélem most ősszel is elmegyünk megnézni. Persze jó lenne, ha elállna az eső, mert most már nagyjából 1 hete minden nap esik, és nem is keveset.

WP_20130713_064 WP_20130713_078 WP_20130713_087WP_20130713_076

Ezután már hazaindultunk. Ami nem is csoda, a lányok elfáradtak, mind éhesek voltunk. Azt terveztük, hogy majd Hannoverben eszünk valahol, de ezt a környéket egyáltalán nem ismertük, így inkább elindultunk haza.

Hétköznap Zuram dolgozott, én meg nyaraltam a lányokkal. Nagyon jó strandolási lehetőség van az Allersee-nél. Voltunk már kint a tó partján, így mivel jó idő volt felkerekedtünk a lányokkal, strandcucokkal, rollerekkel és elindultunk. A tavat nagyon jó minőségű út veszi körbe, ahol lehet futni, biciklizni, rollerezni, görkorizni, és ezt sokan csinálják is. Én a roller mellett döntöttem, viszonylag egyszerűbb kezelni, mint a bicajt, vagy a görkorit. Alapból strandolni mentünk, de tudtam, hogy kelleni fog a roller is.

A tónak kiépített homokos partja van, röplabdapályák, nagy zöld területek, és nyáron sok ember. Odaértünk, lecipeltük a cuccot a partra. A lányok futottak játszani a vízbe, én meg olvasgattam. Mindkettő tud úszni, de megbeszéltük, hogy meddig mehetnek el, és persze szemmel tartottam őket. Erre nem nagyon volt szükség, mert úszás helyett inkább homokoztak, természetesen vittük a homokozó készletet is. Építettek, kavicsokat gyűjtögettek.

A parton leginkább családok voltak, főként nők a gyerekeikkel, apák biztos dolgoztak, akár csak nálunk. Német szót nem igen hallottam, leginkább oroszok voltak a környezetünkben. Annyi év orosz tanulás után, életemben először vettem hasznát “nyelvtudásomnak”, és kicsit bele is könnyeztem, hogy értem azt amikor anyu így szólt a gyerekéhez: igyi szudá. Már megérte!

Egyszer csak feltámadt a szél, és vitte a homokot rendesen. Gondoltam mindjárt vége, de nem. A szél szép szabályos nagy körben mozgott, és felkapta a napernyőket, gumilabdákat, matracokat, felfújós csónakokat és vitte körbe-körbe. Elég nagy forgószél volt. A németek, és oroszok elkezdték kiabálni, hogy tornádó, tornádó, de nem ijedt meg senki, inkább vidám nevetés kíséretében. A lányok épp a közepére kerültek, láttam, hogy lehajtott fejjel állnak, és kering körülöttük egy sárga-fehér csíkos napernyő, egy gumimatrac és két labda. Ők persze nem sokat láttak ebből az egészből.

A szél megunta, felkapta az összes holmit, amit csak bírt, és a tó közepén letette. Pár srác elkezdett úszva menni a holmikért, de azok csak szépen sodródtak a túlpart felé. A helyzet mégis megoldódott, mert ketten bepattantak egy csónakba, mindent összeszedtek, majd kiosztották. Sok napernyőt megviselt ez a kis közjáték, eléggé töröttnek tűntek.

Amikor megunták a strandolást, összepakoltunk és elindultunk sétálni, illetve ők rollereztek. Nagyon élvezték, mert van egy hullámosra kiépített rész, aminek van egy kis lejtése, és ott számtalan kört mentek fel-le, fel-le. Végül felsétáltunk a gömbökhöz, Zuram nem volt velünk, így nem kellett senkit győzködnöm, hogy megéri felmászni, arra a hatalmas dombra. Innen egy másik tóra lehet rálátni, és persze oda is lehet menni. Itt van ugye a kiépített vízisí- és wakeboard pálya, egy darabig nézték és eldöntötték,  hogy ezt már pedig ki kell majd egyszer próbálni. Szerintem is, majd egyszer.

images images1WP_20130709_007 WP_20130709_010

Jég, jég, jég

Vendégeink hazamentek, összepakoltunk, és vártuk, hogy megérkezzenek a barátaink Düsseldorfból. Főznöm nem kellett, mert annyi maradék volt, hogy nagyjából még egy ilyen méretű vendégséget el tudtunk volna látni.

Barátaink meg is érkeztek, megmutattuk a birodalmunkat, majd mivel ők asztal keresőben voltak, átmentek a Zurammal Braunschweigbe az egyik nagy bútorboltba, addig én a lányokkal otthon maradtam. Nagyobbik kifejezetten utál boltba járni, teljesen mindegy, hogy milyen üzletről beszélünk. Például ha cipőt, vagy ruhát kell neki venni azt is végigszenvedi, és baromira nem érdekli, hogy mit veszünk, csak essünk már túl rajta, különben látványosan unatkozik. Kisebbik már inkább nőcis, neki egyáltalán nem mindegy, hogy csíkos, kockás, aranyhajas, nyuszis a póló, vagy csillog-e a cipő, vele inkább az okoz problémát, hogy nem tud választani, és amikor választott akkor is ötször meggondolja magát, esetleg amikor hazaértünk, akkor sírva fakad, hogy rosszul döntött. Egyedül a játékbolt, vagy esetleg a könyvesbolt izgatja fel őket, ha van szabad keretük vásárolni, de akkor ismét kezdődik, hogy a kisebbik csak kering körbe-körbe és nem tud választani, nagyobbik meg egész egyszerűen mindenre sajnálja a pénzt. Nem is járunk sűrűn játékboltba.

Most az unatkozást elkerülendő otthon maradtunk. Zuramék gyorsan hazaértek, és ekkor már sötétedett, ami elég fura volt, tekintve, hogy nagyjából délután öt óra körül járt az idő. Feltámadt a szél is.

Beléptek az ajtón, és én meg vicceskedtem, hogy asztal helyett miért szelet hoztak, és ebben a pillanatban valami nagy leesett az égből. Ott álltam az udvar ajtajában, és azt kérdeztem, hogy ez meg mi. Zuram rávágta, hogy jég, és már futottak is kifelé, menteni a kocsikat.

Kicsit összezavarodtam, hogy most akkor fussak-e én is, vagy ne fussak, de nem mertem a lányokat egyedül hagyni. Iszonyat erővel kezdett el szakadni a jég, de nem egyszerűen. Mivel a ház lapostetős, nagyon hangosan kopogott a jég, a lányok rohantak és leengedték a redőnyöket, aztán csak álltunk és néztük a jégesőt, és nem hittük el.

Közben a kintlévők berohantak takaróért, hogy be tudják takarni a kocsikat. Nem beszélgettünk, csak adtam a takarót és futás. Én bent aggódtam, hogy mi van velük, mert amekkora volt a jég, komoly sérüléseket tudott okozni, akár embernek is.

Az udvar és a ház előtti rész már fehér volt, mintha csak valami korai tél lett volna. Az udvaron kintmaradt a műanyag asztal, láttam ahogy a jég beszakította az asztal lapját, kirohantam és felborítottam, hogy nagyobb kár ne legyen. Ebből kiindulva csak sejtettem, hogy mi lehet az autókkal.

Kép

Egyszer csak ahogy jött, el is állt. Kisétáltunk a parkolóba, hogy megnézzük mekkora  a kár. Nagy volt, úgy általában. Zuram azonnal beállt egy fa alá, így a Sharan megúszta. Barátaink autójának nem túl sokat értek a takarók, sajnos eléggé összezúzta a kocsit. A szomszédok is szépen sorban jöttek ki a  parkolóhoz. Mindenki teljesen higgadtan vette tudomásul, hogy ez történt. Közvetlen szomszédunk egy hónapos Amarokját eléggé összeverte a jég, csupa horpadás volt, de egy csomó autónak bezúzta a szélvédőjét is.

Barátaink hangulatának vége volt. Kinek lenne kedve ezek után bármihez is. Engem furdalt a lelkiismeret, mert ha az eredeti verzió szerint csináljuk, akkor most mi vagyunk Düsseldorfban, és nem fordítva, akkor talán megúsztuk volna az egészet. Még akkor is, ha tudjuk,  hogy semmi értelme a mi lett volna, ha kérdéskörnek, akkor is ez járt mindenki fejében.

Igyekeztünk menteni a menthetőt, kimentünk a szomszéd településen lévő borfesztiválra, de elég nyomott volt a hangulat, akárcsak az idő, nagyon fülledt levegő volt, ráadásul a német borok sem olyanok, mint a magyarok.

Akármerre jártunk, mindenfelé szétvert autókat, és háztetőket láttunk. Szerencsére nálunk legalább a tető megúszta.

A nyomott hangulat maradt másnapra is, kimentünk ugyan a tó partjára sétálni, de hiába marasztaltuk őket, barátaink nem akartak maradni tovább, elmentek haza. Nagyon rosszul jött ez így ki, pedig pont azért jöttek, hogy odaadják a meghívót az esküvőjükre, de a jó kedvet és a hangulatot szétverte a jég.

Másnap megtudtuk, hogy elég nagy kiterjedésű volt a jégeső, és nagyjából Hannoverig szétvert mindent, a legnagyobb jégdarabok nem is nálunk voltak. Wolfsburgban mintegy 30.000 autó sérült meg. A gyártósorról frissen kigurult autók mehettek vissza egy speciális javításra. A benzinkutak szélvédő javító műhelyeihez km-es sorokban álltak az autók még hetekig, és köztünk is beszédtéma volt az esemény még jó sokáig.

Zuram mikor ideköltözött, kérdezte a kollégákat, hogy szokott-e errefelé jég lenni, mondták, hogy soha, de az is igaz, hogy ilyen meleg sem nagyon volt még. 37 fok ritkaság, akárcsak a hó húsvétkor. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a tél.

Kép

Az első vendégség

Zuram már beilleszkedett a munkahelyén, több kollégával is megtalálta a közös hangot. Volt is vendégségben, ahol nagyon sok szeretettel fogadták, és nagyon jól érezte magát. Egyik este így szólt hozzám: Mikor jöjjenek el a kollégák hozzánk vacsorára, mert már rég megígértük, hogy meghívjuk őket, az idő meg csak telik.

Szemöldököm felszaladt nagyjából a homlokom tetejére, és néztem kerek szemekkel, mert nem tudtam pontosan mire is gondol. Először is, én nem ígértem senkinek semmit, mivel nem is találkoztam még senkivel. Másodszor, szintén az előbb említett ok miatt nem is hívhattam meg senkit. Valamint ugyanaz minden hétvégi programom, mint a Zuramnak, tehát az időbeosztásomat is jól ismeri. Közöltem hát, hogy nekem édesmindegy, döntsön, hívjon, szóljon, hogy mikorra legyek kész a vacsorával, és megoldom.

Így is lett, dátum kitűz, meghívó elküld, kollégák visszajeleznek. Zuram eléggé nemzetközi környezetben dolgozik, van indiai, bolgár, mexikói és német kollégája is. A megbeszélések nagy része angolul, kisebbik része  németül folyik. Kiderült, hogy csak az indiai kollégák érnek rá. Az egyik indiai kolléga családja éppen nyaral, de az édesapja itt van tehát ketten jönnek, a másik kolléga családja pár hónappal hamarabb érkezett, mint mi, ők jönnek hárman, a harmadik indiai kollégánál épp látogatóban van a családja.

Harmadik indiai kolléga odament a Zuramhoz és megkérdezte, hogy nem tudja mi a szokás, de elhozhatná-e a családját is, mert semmit nem tudnak a magyarokról és nagyon kíváncsiak. Zuram sem tudta, hogy mit szokás egy ilyen kérdésre mondani, tehát azt mondta, hogy természetesen, jöjjenek csak nyugodtan. A kolléga ekkor elmondta, hogy nála vendégeskedik, az édesanyja, az édesapja, a nővére és a nővérének két kislánya, tehát ők jönnek hatan.

Ennél a pontnál jeleztem finoman, hogy nincs ennyi tányérunk, legalábbis egyforma nincs. Ezen a problémán hamar túltettem magam, majd esznek különféle tányérokból. Nagyobb kérdés, hogy de mit? Mi legyen a menü. Zuram tradicionális magyar vacsorát ígért. Lövésem nincs mi az a tradicionális magyar vacsora, mert ugye tradicionálisan itthon mi elég sok dolgot ettünk vacsorára, olykor sima vajas kenyeret némi kolbásszal, paprikával. Igen ám, de itt indiai emberekről beszélünk, egyik részük teljesen vegetáriánus, másik részük meg csak csirkét eszik meg halat. Ajjaj! Törtem a fejem rendesen.

Kérdezgettem az ismerősöket, hogy szerintük mely vegetáriánus étel számít hagyományosan magyarnak, de nem kaptam ötleteket. Google barátomat hívtam segítségül. Az biztos volt, hogy  a palacsinta szerves része kell, hogy legyen a menünek, mert ugye, ha valami akkor az magyar, és a Zuram német kollégái meg vannak győződve arról, hogy a magyarok minden reggel palacsintát esznek, és ezt folytatják napközben is.

Lassan fejben összeállt a menü. Készítek kakaóscsigát, lecsót, hortobágyi palacsintát, egy csirkés és egy vegetáriánus változatot, és sütök egy tortát, de nem ám valami egyszerűt, hanem a Zuram kedvencét, amit ha nagyon jó vagyok is 2-3 óra elkészíteni.

Közben barátaink meghívtak bennünket hozzájuk Düsseldorfba, tehát a menetrend alakulni látszott, pénteken kollégák, szombaton meg meg mi kirándulunk. Düsseldorf nagyjából 300 km-re van, tehát nem közel. Feszes hétnek látszott, így előre.

Elindultunk hát és bevásároltunk mindent ami csak a vendégséghez kellhet, vettünk még boros poharakat is, mert abból sem volt annyi, amennyi kell. Mivel a könyveink még mindig lent a padlón, és minden szanaszét, ezért egy bútorboltot is meglátogattunk, vettünk egy cipősszekrényt, és két komódot, hogy legalább úgy nézzen ki, mintha lenne bútorunk is.

A bútorokat természetesen csak a vendégség előtti napon szereltük össze, fél éjszakán keresztül, aztán még át is kellett pakolni mindent. Frissen láttam neki a főzésnek, a düsseldorfi barátainkkal megbeszéltük, hogy inkább ők jöjjenek hozzánk, mert rengeteg kajánk fog maradni, így esélyes a morzsaparti, ők ebbe bele is mentek.

Két teljes napig sütöttem, főztem, készültem, takarítottam, izgultam. A vendégség napján befészkelte magát egy gondolat a fejembe, persze már mindennel készen voltam, csak az asztalokat, székeket kellett kikészítenem, és megteríteni. A gondolat nem hagyott nyugodni, és kértem a Zuramat, hogy ugyan legyen már olyan kedves, és kérdezze meg az illetékeseket, hogy rendben, hogy vegetáriánusok, de esznek-e tojást.

Nem kell mondanom, hogy mennyire frászban vártam a választ, ami meg is érkezett, nem, nem esznek tojást. Kész, végem. Leültem, összeroskadtam. Új ételt már nem tudtam készíteni, és csak a kakaóscsigában nincs tojás. Annyit éreztem, hogy ennyi volt, nincs megoldás. Ennyi volt, éhesek maradnak, mert én nem fogom azt mondani, hogy nincs az ételben tojás, miközben van. Csak ültem és néztem, ekkor írt a Zuram, hogy ha ételben benne van a tojás, azt megeszik, csak a sima főtt tojást nem szeretik. Ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá. Nagyjából ennyit tudtam mondani. Felpattantam és folytattam tovább a készülődést.

Egy dolognál akadtam el főzés közben, mégpedig a húsdarálóval gyűlt meg a bajom. Megfőztem a csirkepörköltet és le kellett volna darálnom a húst, hogy meglegyen a töltelék a palacsintába, de nem tudtam összeszerelni azt a vacakot. Kemény húsz percembe került, mire rájöttem, hogy a húsdaráló elejére épp menettel ellentétesen próbálom feltekerni a karikát, de nem adtam fel és csak kicsit röhögtem magamon.

Zuram megígérte, hogy három körül itthon lesz, ötre voltak hívva a vendégek. Hazaér és segít nekem. Tudom, tudom szörnyen sablonos ami most következik, de nem érte haza. Természetesen közbejött valami, öt előtt tíz perccel sikerült beesnie az ajtón. Mondhatnám, hogy mennyire mérges voltam, ami igaz is, nem üldögélt mosoly a szám sarkában, de valójában annyira tudtam, hogy így lesz, hogy csak kötelességből morogtam.

Zuram átöltözött, közölte, hogy minden jól néz ki, ügyesen terítettem és ne idegeskedjek. Ha ha, márpedig én idegeskedtem. Jön egy csomó vadidegen ember, akiknek a kultúrájukról sem tudok túl sokat, nem szeretnék senkit még véletlenül sem megbántani. És mivel soha nem kellett angolul beszélnem, ezért a nyelvtudásom is elég passzív, sokat értek, de a megszólalás hááááááát inkább azt nem.

Szép lassan meg is érkeztek a vendégek. Mindenki nagyon kedves, és előzékeny volt. A hármas számú kolléga testvérének két kislánya is jött, az egyik olyan öt éves, a másik három. Két kis szélvihar. Folyamatosan mozgásban voltak, egyfolytában csipogtak. Az én lányaim nem nagyon tudtak eleinte mit kezdeni a helyzettel, de azután megoldották, a játék nemzetközi és nem ismer korlátokat, tök mindegy, hogy ki milyen nyelven beszél, vagy jelen esetben hogy hány éves, a föld melyik részén élt, él. Nagyjából egy óra kellett míg feloldódtak, no nem a két kis szélvihar, hanem az én lányaim, és onnantól kezdve folyamatosan játszottak. Azt nem mondom,  hogy nagyobbik és kisebbik felvette a másik két kislány szédületes tempóját, de igyekeztek.

A férfiak leültek kint az udvaron és masszívan ittak, pálinkát, bort, whiskyt. Rá kellett jönnöm, hogy jobban bírják, mint bármelyik magyar ismerősöm, ezt nem rosszból mondom, inkább csendes csodálattal. A nők nem ittak, csak legfeljebb egy korty bort, nos én kilógtam a sorból mert az elején már muszáj volt meginnom egy pálinkát, hogy ne legyek olyan ideges.

Szépen sorban félállófogadás jelleggel felszolgáltam az ennivalókat. Mindenki dicsért mindent, fura volt, hogy minden egyes ételnél megkérdezték, hogy miből készült pontosan, és hogy tényleg én egyedül készítettem-e el az egész vacsorát. Tehát mindenki nagyon udvarias volt.

Mivel a torta díszítésére nem sok időm maradt, így elég egyszerűen oldottam meg a dolgot, de ennek ellenére mikor felszolgáltam, mindenki előkapta a  fényképezőgépét és vadul fényképezni kezdett. Finomra sikeredett, mert nagy részét meg is ették. Amúgy nem sok étel fogyott, de később mondták, hogy már az nagy megtiszteltetés a vegetáriánusok részéről, hogy megkóstolták, mert idegen helyen nem szoktak fogyasztani. Étkezési szokásaik nagyban függnek attól is, hogy mely kasztba tartoznak. Például aki nem vegetáriánus, az sem ehet minden nap húst.

Az angollal elboldogultam, tudtunk kommunikálni, van még mit gyakorolni bőven, de nem éreztem úgy, hogy egy percre is kizártak volna a társaságból. Az egyik hölgy vendégünk nagyon aranyosan érdeklődött, hogy hogy működik a kávéfőzőnk, és tényleg van-e benne víz, és szinte hihetetlen, hogy én még capuccinot is tudok csinálni.

Számomra elég kínos volt, hogy egyszer csak ellaposodott a hangulat, az eső is elkezdett szakadni, és nagyon szégyellem, de nem jutott eszembe más, minthogy előkaptam a fényképalbumainkat és azt kezdtük el nézegetni. A nőknek nagyon tetszett, ott volt az esküvői album is, nagyon alaposan megnézték. A férfiak meg diszkréten röhögtek Zuram kölyökkori képein.

Én ki-be rohangáltam, igyekeztem  mindenkit szórakoztatni, a gyerekeket is terelgetni. Épp kijöttem a gyerekszobából, amikor arra lettem figyelmes, hogy a nők egyszer csak mindent bepakoltak az udvarról, de mindent még a poharakat is. Nem tudtam mire vélni a dolgot, az feltűnt, hogy egész este mindenki segíteni akart, és időnként próbálták szabályozni a fiúkat, hogy kevesebb alkohol jobb lenne, de ezt a pakolást akkor sem értettem. Nem  mindegy, hogy a benti, vagy a kinti asztalon vannak a poharak. Aztán hirtelen  mindenki felállt és elköszöntek. Zuram  mondta, hogy ne csodálkozzak, mikor ő volt vendégségben náluk, akkor is tízkor összepakoltak és mindenki hazament. Zuram mivel úgy hirdette meg a vacsorát, hogy tízig tart, ezért tíz után 5 perccel, már mindenki elment.

Magyarországon azért ez egyáltalán nem volt jellemző. Tízkor egy parti sem ért véget nálunk. Azt hiszem soha nem fogom megtudni, hogy tényleg ízlett-e az étel, tényleg jól érezték-e magukat. Ma már tudom, hogy nem kellett volna ennyit problémáznom a menün, mert egy sima krumplis tarhonyát is, vagy egy bármilyen főzeléket is megettek volna, mert nem ismerik, és ami nekem csak egy egyszerű étel, nekik az ismeretlen különlegesség.

De jöhetett a másnap, vártuk a düsseldorfi vendégeket.