Elveszett, megkerült

Ha valakinek gyerekei vannak, vagy nincsenek, csak ő van, tudja, hogy olykor eltűnnek dolgok. Néhány elveszett holmiról írtam már korábban. Példának okáért a gimi elkezdésekor rejtélyesen eltűnt kajajegy, valamint a buszon hagyott kabát esetéről, vagy a suliban eltűnt, majd megkerült kardigánról.

Mindhárom meglett később. A kabát ugye még másnap, mert leadták a talált tárgyak osztályán, és némi telefon, időpontegyeztetés, kabát megtekintés, majd kiválasztás utána a kabát hazakerült. A kardigán is egy fél év múlva a suliban, a talált tárgyak között, mondjuk addigra pont kinőtte az érintett gyerek, de mindegy, akkor is meglett. A kajajegy is előkerült, majd két évvel később, amikor cseréltük nagyobbik íróasztalát, a régi íróasztal lába alá csúszott be, és ott lakott, egészen addig, amíg arrébb nem toltam az asztalt. Tehát a gyerek otthon hagyta el. Persze ezt a kajajegyet már nem lehetett felhasználni, de akkor kapott helyette másikat.

Amiről nem meséltem, ha jól emlékszem, az kisebbik kabátja. Ha mégis írtam már, akkor most ismétlem önmagam. Ráfoghatnám a gyerekre, de valójában ezt a kabátot én hagytam el. Uszodába vittem edzésre kisebbiket, aki nálam hagyta a farmerdzsekijét, mondván nem viszi be az öltözőbe, mert véletlen otthagyja, nem hagyta ott, de én  szépen otthagytam egy szék támlájára akasztva. Sebaj, úgyis járunk az uszodába hetente legalább kétszer, majd rákérdezünk. Így is lett. Ki kellett töltenünk egy papírt, megadni egy telefonszámot, ahol értesíthetnek bennünket, ha a leírásnak megfelelő holmit találnak. Én egyébként úgy képzelném, hogy van az uszodában egy doboz, tároló, helyiség, akármi, ahová a megtalált holmikat teszik, majd amikor valaki érdeklődik, akkor az információs pultánl szolgálatot teljesítő alkalmazott megnézi, hogy talál-e valami hasonlót. Nem, ez túl bonyolult. Az ember kitölt egy cetlit, leírást ad az eltűnt holmiról, majd várja a telefont, amiben értesítik, hogy találtak valamit, ami az, vagy nem, majd be kell menni és megnézni, és ha az, akkor már lehet is vinni.

Az uszodából jó két hét múlva telefonáltak is, hogy van ott egy olyan dzseki, amit mi keresünk. Az elkóborolt dzseki farmerből volt, halvány narancssárgára színű, és az a mindig menő átgombolós, jelen esetben átcipzárolós fazon. Kisebbik nagyon rég vágyott egy ilyenre, csak bőrből, némi szegeccsel, azonban a szülei nem óhajtottak kiadni annyi pénzt egy dzsekire amennyit kisebbik adott volna ki, így a gyermek anyukája a gyermek megkérdezése nélkül vett egy dzsekit, mert szerinte az tök jó. A gyerek hordta is, és nagyon kevésszer emlegette fel, hogy amúgy a bőr az igazi, bár ő kedvelte volna a műbőrt is, csak ne narancsszínű farmer legyen, mert és ez egy fontos szempont az osztályban a barátnőknek bezzeg bőr/műbőr van.

Nem tudom, hogy kisebbik valójában örült-e annak, hogy elhagytam a kabátját, de többször megemlítette, hogy neki azért kéne egy ilyen tavaszi jellegű, mert ami van, az meleg, nem szép, kinőtte, jajj de szorít a vállánál, nem is fekete, nem is bőr, nem is az a fazon, meg amúgy se ő hagyta el, de nem jött be a számítása, mert jött a telefon az uszodából. Eltelt két vagy három hét, de meglett. Megálltunk az uszi előtt, de mivel nem volt hely a parkolóban így egy kicsit a tilosban álltunk meg, a Zuram közölte, hogy ők bemennek a kabátért, én meg maradjak a kocsiban, ha valaki fájlalja, hogy ott állunk, guruljak tovább. Jó.

Kisvártatva apukája és a gyerek kijöttek az usziból, dzseki sehol. Muszáj voltam megkérdezni, hogy mégis mi történt, mire gyerek közölte, hogy az nem az a kabát volt, mert olyan volt, de nem stimmelt a márkája, mert a gyerek szerint neki erstingses volt neki, az uszodai viszont céundás volt. Amúgy pont olyan volt, de hát akkor se stimmelt. Itt már éreztem, hogy a szokottnál mérgesebb kezdek lenni. Mondtam, hogy egyébként céundás volt a kabátja, tehát az a kabát, az a kabát volt. A Zuram mondta, hogy ő mánpedig nem megy vissza, belőle ne csináljunk bolondot, mert hogy néz az ki, hogy visszamegy, és azt mondja, hogy az az a kabát, csak a gyerek nem tudja mit hord, és az apja se. A gyerek zseni, mert kapott egy új dzsekit, olyat, amilyet szeretett volna, igaz nem bőrt, és nem oly drágát, de ez tetszett neki.

Oh, hát itt még nincs vége a történetnek. 3 hét múlva ismét telefonáltak az uszodából, hogy mikor megyünk végre a kabátért, mert megvan. Ezt mi tudtuk, hogy megvan, csak mégse volt meg, illetve igen, de nem úgy, és mi már lemondtunk arról a dzsekiről. Mondtam a gyereknek , hogy a következő edzésnél odamegy, elkéri a kabátot, és tök mindegy milyen a kabát, ha nem az övé akkor is hozza el. Persze tudtam, hogy az övé, de nem mertem arra hagyatkozni, hogy ő mit hisz, még akkor se, ha már a vágyott kabátot megkapta. Két nappal később a nem szeretett dzseki is hazakerült, amit egyébként sokkal többször hord, mint a feketét, de ez nem is fontos.

Az uszoda nagyon jó terep a dolgok elveszítésére, mert nagyobbik a nyakláncát hagyta ott. A menet ugyanaz, papír kitölt, személyleírást ad, telefont vár. Sajnos azonban ebben az esetben nem jött telefon, és hiába érdeklődtünk többször is a nyaklánc nem került elő.

A következő elhagyás is nagyobbik nevéhez köthető, aki a buszbérletét hagyta el, nem tudja hol. Több verziója is volt, hogy hol hagyta el, és a nap végére már teljesen biztos volt benne, hogy az iskolában. A buszbérletet a várostól kapják a gyerekek, amennyiben 2 km-nél messzebb laknak az iskolától. A bérlet névre szóló, fényképes, csak tanítási időben érvényes, és bizonyos esetekben diákigazolványként is szolgál, mert egyébként itt olyat nem adnak, viszont a moziban a diákjegyhez elfogadják, már ha kérik, nem szokták. Nem tudom mi van azokkal a gyerekekkel, akik nem laknak elég messze a sulitól, de ők is biztos megoldják valahogy, mind az iskolába járást, mind pedig a mozizást.  Nagyobbik teljesen biztos volt benne, hogy a suliban maradt a bérlete, és abban is, hogy biztosan meglesz, mert biztos leadták a portásnál. Nem tudom, hogy saját magát győzködte, vagy inkább engem.  Másnap adtam buszjegyre pénzt, és megbeszéltük, hogy ha esetleg még sincs meg a bérlet, akkor délután bemegyünk a közlekedési társaság irodájába és intézzük a pótlást. Nagyobbik szerencséjére, a bérletet tényleg leadták a portásnál az iskolában, vissza is kapta, nem kellett menni intézni semmit.

Csak, hogy kisebbik se maradjon ki a sorból 1 hónap múlva ő is elhagyta a bérletét, és természetesen a nap végére ő is teljesen biztos volt benne, hogy az iskolában hagyta és másnap ott lesz a bérlet a portásnál. Hiszen nagyobbik esetében is így volt, így lesz vele is. Azonban a bérlet nem volt ott, mivel aznap délután nem tudtunk már tenni semmit, így másnapra megbeszéltük, hogy bemegyünk az irodába és ott is rákérdezünk, mielőtt intéznénk a pótlást, mivel kisebbik barátnője mesélte, hogy az övé is ott lett meg, már kétszer, így gyermekem igen nagy reményekkel lépett be az iroda ajtaján. Bementünk az irodába, ahol az ügyintéző hölgy csak a gyerek nevét kérdezte meg, majd egy nagy kupacból, nagyjából 40 db bérlet  közül kiválasztotta kisebbikét és visszaadta. Kisebbik nem kicsit könnyebbült meg, nevelési jelleggel nem árultam el neki, hogy 15 EUR-ért lehet pótolni a bérletet, ő azt hitte, hogy minden hónapban újat kell majd venni, az ő zsebpénzének rovására, arról nem is beszélve, hogy a bérlet az Angliában vásárolt Harry Potteres bérlettartóban volt, ami pótolhatatlan, mert mostanában nem tervezünk Londonba menni. Hazáig hallottam potyogni a köveket a szívéről.

Egyébként azt gondolná az ember, hogy kisebbik némiképp összeszedettebb gyerek, mint a nővére, hisz a nővérét állandóan emlékeztetni kell mindenre, de talán éppen ezért nem hagy el annyi mindent, mert neki mindig szólunk, kisebbiknek azonban nem, mert ő sokkal körültekintőbb, és jobban figyel a környezetére, ezen kívül valami hihetetlen módon szabálykövető, és szabály betartató, ez utóbbi tulajdonsága többször bosszantó, mint nem. Még nincs 12 éves, de már saját szabályokat alkot, például ha várost nézünk, akkor nem mindegy, hogy ki hol áll, ki ki mellett megy, mekkora távolságot tart, milyen gyorsan sétál, és hogy milyen időközönként néz hátra, hogy a többiek mennyire vannak lemaradva. Az apja szerint tiszta anyja, de ez nem teljesen igaz, mert nekem teljesen más rigolyáim vannak.

Egyik délután kisebbik hívott kétségbeesetten, hogy ő borzasztó nagy hülyeséget csinált, és segítsek, mindezt zokogva. “Anya! Kéhérlehek segíts rahajtam!” Hirtelen azt hittem, hogy megsérült, kórházban van, balesetet okozott, elütötték, eltört, elveszett, lecsukták, bezárták a suliba, leesett a lába, keze, és még egy csomó dologra gondoltam egyszerre de nem, nem találtam ki, a trombitáját hagyta a buszmegállóban. Pontosan emlékezett rá, hogy hol hagyta. Szuper. Az fontos. Mondtam, hogy ne essen kétségbe, az most nem segít, sétáljon be az irodába jelentse be, az elhagyást, majd jöjjön haza. Sajnos nem adták le sehol a trombitát, és a gyerek valami hihetetlen állapotban volt, nem bírta abbahagyni a sírást, de egy barátnője támogatta, és nem ment haza, inkább kisebbiket kísérgette, hogy ne legyen egyedül. Persze ezt kisebbik mesélte, de őt ismerve, elég sok a túlzó drámai elem a történetben. Az igaz, hogy megijedt. Ehhez hozzá tartozik, hogy pontosan tudja, hogy mennyibe kerül egy trombita, valamint minden hangszert tanulónak elmesélik azt a rémtörténetet, hogy az egyik gyerek egyszer az állomáson hagyta a hangszerét, amit bombának hittek, kivonult a rendőrség, tűzoltók, és mindezt a szülőknek kellett kifizetni, 8000 EUR értékben. Gyerek már fejben kiszámolta, hogy ő egész életében nem kap annyi zsebpénzt, hogy ezt törlessze, vagy akár csak a trombita árát.

Időközben kisebbik osztálytársának anyukája felhívta a Zuramat, hogy ott van náluk a trombita, mivel kisebbik az osztálytársával, egy  fiúval együtt várta a buszt, és feltűnt a srácnak, hogy ott maradt a trombita, és hogy nehogy baj legyen, hazavitte. Egyébként 1,5 hónapja kisebbik vitte vissza ugyanezen fiú trombitáját a suliba, mert akkor a fiú hagyta a buszmegállóban, de kisebbik nem akart hazacipelni, ezért visszavitte a suliba. Ennek a fiúnak a nővére egy osztályba jár nagyobbikkal, és ő is szólt nagyobbiknak, hogy náluk van a trombita, nem kell megijedni. A Zuram gyorsan felhívta kisebbiket, aki megnyugodhatott, egyébként mindössze 30 perc izgulásról beszélünk, kisebbik még a buszon ült hazafelé, miközben a Zuram hívta. Mire hazaért már ki is derült, hogy semmi baj nincs, de azért amint rám nézett, elkezdett újra sírni. Megbeszéltük, hogy van ilyen, nyugodjon meg, és ne ostorozza magát, csak legközelebb figyeljen, sem a dráma, sem a sírás nem segít.  Mondta, hogy soha az életében nem fogja a trombitáját elhagyni. Reméljük.

Egyébként rengeteg az elhagyott dolog, a városban rendszeresen van árverés, ahol licitálni lehet a talált tárgyakra, telefon, óra, ékszer, bicikli. Pár hete például az állomásnál rég otthagyott bicikliket távolították el, de elég jellemző, hogy, ha valakinek nem kell a bringája, akkor nemes egyszerűséggel otthagyja egy bokorban, vagy egy ház előtt, azután viszont elég nehéz találni valakit, aki elviszi a biciklit, és kínlódhat vele az, akinek a háza előtt hagyták, vagy aki megtalálta.

Ha a mérleget nézzük, elég jól állunk, mert csak egy nyaklánc nem került elő, minden más igen. Remélem, egy darabig nem is kell keresnünk semmit.

 

Reklámok

Kezdődik!

Ma kezdődik a Labdarúgó-világbajnokság. Nem hiszem, hogy több meccset néznék meg, mint mondjuk négy éve, de ez mindegy is.

Boltokban jártamban-keltemben azonban folyamatosan szembejön a foci mánia, és nem hagyhattam ki, hogy néhány terméket le ne fotózzak. Egyértelműen vannak kedvenceim, de nem árulom el melyek azok, mindenki válasszon magának!

Minden, de tényleg minden schwarz-rot-gold-ban pompázik. Nézzük.

Íme az ital részleg, némi rágcsálnivalóval.

Következzék a háztartási kisgép részleg, ahol megjegyezném, hogy az akciós porszívó mellé volt kirakva vasaló is, de abból nem készítettek limitált kiadást a vb-re. Komolyan nem is értem miért, egyrészt senki nem fog meccs közben porszívózni, már ha érdekli a meccs, de vasalni simán lehetne.

dav

A pékek is kitettek magukért, és habár pékségbe nem mentem be fotózni, a sima hiperekben is találhatunk kedvünkre való dolgokat. Hamburger zsemle három színben, vagy focilabda mintás kenyér, van zsemle is egyébként.

Természetesen rágcsálnivalóban sincs hiány, és chipseket nem is fényképeztem.

A tejtermékek sem maradhatnak ki, teljesen mindegy, hogy sajt, vagy joghurt, minden vb rajongó talál kedvére valót. Akad főtt tojás is a szurkolóknak.

A gyorsan elkészíthető ételek is gyorsabban elkészülnek, ha a vb-vel adják el őket. Felhívnám a figyelmet a Mannschafts Topf Gulaschsuppéra. Van még tészta, és természetesen az elmaradhatatlan szószok.

Van kínálat bőven ruhaneműből, kiegészítőkből, semmi nem maradhat ki.

A végére hagytam:

Mindössze két üzletben jártam tegnap, ha bemennék a városba biztos, hogy tudnám még további érdekességekkel növelni a gyűjteményt, de tulajdonképpen az Ausputzer önmagában is megállná a helyét.

Bicikli, bicikli

A mi családunkat nem lehet azzal vádolni, hogy túl sokat biciklizik, vagy azzal, hogy állandóan biciklizni szeretne, egyáltalán nem, de mostanában kicsit változtak ezzel kapcsolatban a dolgok.

Egyik nap kisebbik úgy érkezett haza az iskolából, hogy márpedig biciklizni kell, mert van valamilyen verseny az iskolák között, hogy ki mennyit biciklizik. Arról nem volt információja, és jelenleg sincs, hogy meddig tart a verseny, de ez nem is lényeges. Akkoriban még egyáltalán nem volt jó idő, sőt még havazott is, így teljes lelki nyugalommal jegeltük a témát, mondván, ilyen időben, meg egyébként is, meg messze lakunk, meg nehogymá, meg majd leizzad, megfázik, hogy cipeli a táskát, trombitát, elütik, elesik, összetöri magát meg ilyesmi. Rengeteg ellenérvünk volt azzal kapcsolatban, hogy biciklivel járjon kisebbik iskolába. Az ellen nem volt kifogásunk, hogy szülői felügyelettel járjon hétvégén biciklizni, mivel hetente egyszer kell bediktálni, hogy ki hány km-t ment előző héten. Nem, senki nem ellenőrzi a bediktált adatok valóságtartalmát, de kisebbik kijelentette, hogy ő nem fog hazudni, csak valós tényleg letekert km-t hajlandó mondani, és soha nem is biztatnánk csalásra. A verseny határozott célja, hogy rávegye a gyerekeket, hogy biciklivel járjanak iskolába, autó vagy busz helyett.

A jó időhöz azonban ragaszkodtunk, el is érkezett a jó idő. El is múlt, de ez nem is annyira érdekes, az már azonban igen, hogy kisebbik barátnője nálunk aludt egy nyugodt hétvégén, és elmentek játszótérre, játszani, nem biciklivel. 20 perc múlva vissza is érkeztek, mert kisebbik a játszótérre menet rohant, és megcsúszott azokon a kavicsokon, amit azért szórnak a járdára, hogy ha jegesedik, ne essen el az ember. Nem jegesedett, meg kisebbik biztos nem tudta, hogy a köveket ő pont ellentétesen használja, mint kellene, jelesül megcsúszik rajtuk, és nem biztonsággal sétálgat.

Hazaértek a barátnőjével, kisebbik nem sírt, de remegett, mint a nyárfalevél, és ismételgette, hogy elesett, de jól van, viszont fáj a keze, meg a lába. A térde alatt egy csodás seb éktelenkedett. Bementünk a fürdőszobába, ahol már láttam, hogy a sebet én nem fogom tudni kitisztítani, lefertőtleníteni, mert egyrészt, ha hozzányúlok, akkor kisebbik elájul, másrészt nincs itthon olyan eszköz, amivel ki tudtam volna szedegetni a kavicsokat, a sebből. A kezével nem tudtam mit kezdeni, fájt az ujja, meg ferde is volt, látszott, hogy ez bizony ügyelet. Amúgy gondolhattam volna, hogy lesz valami, mert az utóbbi időben, ahányszor együtt voltak ezzel a barátnőjével, valami mindig történt. Először barátnőt kellett ügyeletre vinnünk, amikor nálunk aludt, de szerencsére, csak rosszul lépett, és egy testnevelés felmentéssel megúszta. Utána, ügyelet mondjuk nem volt, de kisebbik aludt barátnőnél, amikor is a konyhában voltak, és az amúgy a falhoz rögzített konyhaszekrény eldőlt. A rögzítés megadta magát. Szerencsére a szemben álló hűtőszekrény felfogta a konyhaszekrényt, így a barátnőnek, aki a kettő közé szorult, nem esett baja. Viszont a konyhaajtóban lévő üveget ki kellett törni, hogy a két gyereket ki tudják szabadítani a konyhából, mert a szekrénytől nem lehetett kinyitni a konyhaajtót. Személyi sérülés akkor nem történt.

Akkor nem, most viszont vér is folyt. Hazaért a Zuram, aki ránézett kisebbik ujjára és annyit szólott, hogy ez biza eltört. Több se kellett, az addig tök nyugodt gyerekből kitört a zokogás, hogy vele most mi lesz. Semmi, irány az ügyelet. Volt vagy 3 fok odakint, gatyát nem lehetett húzni a gyerekre, így levágtam egy harisnya szárát térd felett, ráadtam óvatosan kisebbikre, majd egy sízoknit kapott, hogy ne fagyjon le a lábszára, és már indulhattak is az ügyeletre.

A Zuram vitte a kórházba kisebbiket, én a maradék lánygyermekekkel, nagyobbikal, és barátnővel elindultam bevásárolni, mivel a két lány egyből tudta, hogy itt komoly a baj, és kisebbiknek kell valami ajándék mire hazaér, ha hazaengedik, és nem kell bentmaradnia  a kórházban. Természetesen beadtam a derekam és közben felvettem a bevásárlólistára a bukósisakot, könyök- és térdvédőt, buborékfóliát, mert ez a két gyerek innentől kezdve csak úgy tölthet időt együtt, ha előtte minden óvintézkedést megtettünk.

Az ügyeleten az a szabály, hogy ha valaki vérzik, azt azonnal ellátják, így nem kellett sokat várni, az ügyeletes kiszedte a kavicsokat, kivágta a sebből a farmer darabjait, könnyű neki, valami specc cuccal lekezelte előtte a gyerek lábát, így kisebbik nem érzett semmit. Láb bekötözve, majd következett a röntgen. Eltört, de nem nagyon, hivatalosan. A kisujjában sérült gyermek büszkén viselte a sínt, amit kapott, de rettenetesen idegesítette, mivel másnap gitár órája volt, valamint ez volt a tavaszi szünet harmadik napja. Egy biztos, mivel a kezére nem támaszkodhatott rá, nem biciklizhetett.

Az átok egyébként úgy tűnik megtört, vagy valami olyasmi. Kisebbik amikor legutóbb ott aludt barátnőnél, úgy jött haza, hogy: “képzeld anya, nem történt semmi, mondjuk Avicii meghalt”.

Hamarosan  azonban lekerült a kötés, és az orvos előírt még egy hét kézpihentetést, de utána újra előkerült a biciklizés téma. Mivel nagyobbiknak elindult a vitorlás szezon, így egy csomó olyan idővel rendelkeztünk hétvégén,  ahol kisebbik ráért nyaggatni a biciklizéssel. Mint korábban említettem, nem volt az ellen kifogásunk, hogy szülői felügyelet mellett biciklizzen. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy velem, mivel a Zuram kifejezetten nem kedveli a biciklizést, és akkor még szépen fogalmaztam. Én mindig is szerettem biciklizni, első emlékeim, még a háromkerekűmhöz köthetők, valamint még ahhoz az időszakhoz, amikor még nem rendelkeztem megfelelő tudással, ellenben méretben pont akkora voltam, hogy a vázra rögzített kis ülésen elfértem. Ezzel nem is volt semmi gond, egészen addig, amíg a néni, aki hazahozott az oviból, meg nem állt a kisboltnál míg beszalad, és engem odatámasztott a falhoz, vagyis a biciklit, amint rajta ültem, meg sem mertem mozdulni, annyira féltem, hogy elesik, elesünk. Nem estünk el, sem én, sem a bicikli.

Nővérem, aki nem sokkal idősebb nálam, soha nem volt híján a remek ötleteknek. Például, ha otthon fel kellett mosnunk, akkor ő mindig felszedte a szőnyegeket, és beöntötte a vödör vizet a parkettára, amin utána hihetetlen jókat csúszkáltunk, természetesen szülők nem voltak otthon, dolgoztak. Amikor fel kellett porszívózni, akkor, csak hogy szórakoztatóbb legyen beült egy zacskó napraforgómaggal a szoba közepére és teleköpködte a szőnyeget, hogy csörögjön csak az a porszívó, ha ágyneműt kellett áthúznunk, soha senki nem épített olyan jó bunkert huzatból, ágyneműből, mint ő. Kétszer majdnem felgyújtotta a lakást, az eltört lámpabúráról mindketten tehettünk, bár az alapötlet, hogy labdázzunk a szobában nővéremé volt, viszont a  mai napig állítom, hogy teljesen jogosan rúgtam be az erkélyajtó üvegét, amikor kizárt a novemberi hidegben az erkélyre. Egy szó, mint száz a nővérem nagyon kreatív, én meg irigy.

Nővéremnek volt egy camping bringája, nekem egy háromkerekű, és hogy ki ne maradjak a jóból, nővérem egy gumiszalaggal összekötötte a két járművet. Majd húzott szépen maga után. Száguldottunk, ezerrel, nem hogy nem kellett tekernem, de nem is bírtam rátenni a lábaim a pedálokra. Egy lakótelepen éltünk, melyet kerítés vett körbe, és annak kapuján épp átfért nővérem a bringával, az a része, hogy én be tudom-e venni a kanyart kevésbé érdekelte, a szüleimet már annál inkább. Nem dicsértek meg, pedig simán bevettem a kanyart, úgy, hogy nem is használtam mind a három kereket, mindegy még a gumit is elkobozták. Amúgy hiába magyaráztam én állandóan, hogy minden ilyen hülyeség a nővérem fejéből pattan ki, valamiért a szüleim a közös büntetés erejében hittek. Nővérem meg újra, és újra bepalizott, nyilván, hisz nem mindig buktunk le.

Később már én is váltottam a háromkerekűről és megtanultam biciklizni. Más kárán azt is megtanultam, hogy beesni az árokba, melyben csak csalán nő, nem jó. Nem voltunk egy nagyon jó körülmények között élő család, így a négy főre eső biciklik száma nálunk egy volt, de nem vesztünk össze rajta, hogy ki mikor használja. Mint említettem egy lakótelepen nőttem fel, ahol szerencsére sok volt a gyerek. A barátnőm szeretett barátnőset játszani, ellenvetésem, hogy de ezt nem kell játszani, hisz barátnők vagyunk, süket fülekre talált, mert a játékban mindig felnőttek voltunk, és valahol máshol laktunk, és más életet éltünk. A gyakorlatban ez annyit tett, hogy bringáztunk a házak körül, és beszélgettünk az elképzelt életünkről. Emlékeim szerint rengeteget bicikliztünk, és soha nem fájt semmim, nem okozott gondot a lejtő, vagy emelkedő, mivel az nem volt.

Szerettem bringázni. Az utóbbi években azonban valahogy ez elmaradt. A Zuramat nem is tudom rávenni, hogy elővegye a bringáját, pedig neki sajátja van, nem kell arra várnia, hogy a családban rá kerüljön a sor.

Jó idő is volt, kisebbik ujja meggyógyult, kettesben voltunk, semmi kifogás, irány biciklizni. Nem panaszkodhatunk, bármerre is szeretnénk menni van kerékpár út. Ahhoz képest, hogy egy olyan városban élünk, mely autógyártásra szakosodott, és ehhez mérten a szolgálati és egyéb autók száma igen-igen magas, elég sokan bringáznak. Főleg a gyerekek és az idősebb korosztály, utóbbiak általában elektromos rásegítéssel, tehát már egyáltalán nem szégyellem magam, ha az emelkedőn megelőz egy 70 körüli néni, és még csak nem is erőlködik. Annál rosszabbul esett, amikor megelőzött bennünket egy futó, de kisebbikkel erről inkább nem is beszélünk.

Kisebbikkel elindultunk az első utunkra, össze-vissza amerre kedvünk tartotta. Elsőre 24 km-t mentünk, és meg kell mondjam őszintén, hogy azon kívül, hogy elfáradtam még a fenekem is igen-igen fájt. Másnap amikor az iskolában be kellett diktálni, hogy ki hány km-t tett meg, kisebbik is büszkén mondta a 24-et, 0 helyett. Kérdésemre, hogy szólt-e hozzá bárki bármit is, nemmel felelt, mondván, hogy az egyik srác 130 km-t mondott, és azt nehéz túlszárnyalni, hát még elhinni, pláne, hogy a srác az iskola mellett lakik, és gyalog 2 perc alatt ér be, de ha 130, akkor 130. Szemrebbenés nélkül írta fel az eredményt az osztályfőnök. Ebből természetesen az következett, hogy a 24 az a semmi, még többet kell biciklizni, és így is tettünk. A km szám egyre nő, a fenekem továbbra is fáj.

Kisebbik azonban mindenképp szerette volna kipróbálni, hogy milyen, ha biciklivel megy suliba, busz helyett. Jött a kampány, hogy ő hogy utálja a buszt, mert hozzá túl közel állnak az emberek, a gyerekek nem tudnak viselkedni, felteszik az ülésre a táskájukat, a múltkor egy néni elkezdett vele beszélgetni, szóval képzeljem már el milyen borzalmakat kell neki kiállnia a buszon. Egyébként ha valaki hagyná, ő simán beszabályozna mindenkit, hogy hogy kell viselkedni, nem csak a buszon, hanem úgy általában mindenhol. A múltkor amikor moziban voltunk és vele jöttek a barátnői, akikkel végigdumálta a filmet, annak is én voltam az oka, mert nem szóltam rájuk.

Jó legyen, adtam be a derekamat, próbáljuk ki, hogy iskolába is biciklivel jár. Előtte azonban csináltunk egy próbautat, lemértük időben, km-ben, mennyi az annyi, mire kell figyelni. Nagyjából 7 km az út, és nem kell fél óra hozzá, hogy beérjen a suliba. Vissza is 7 km, de időben mindegy mennyi, nem kell időre jönnie, viszont visszafelé nehezebb, mert odafelé szinte végig lejt, amiből egyenesen következik, hogy visszafelé nem annyira. Én aggódom, hiába tudom, hogy mennyire körültekintő, hogy óvatos, hogy levizsgázott biciklizésből, akkor is aggódom, de ez már csak ilyen. Kisebbik meg vidáman jön-megy.

Tegnap vártam rá az uszodánál, amíg edzésen volt, üldögéltem egy padon és olvastam a friss levegőn, amikor is egy fékezésre és csattanásra lettem figyelmes. Egy autós elütött tőlem kb. 50 méterre egy bringást. A bringásnak lett volna elsőbbsége, egy parkolón megy keresztül a bicikliút, az autós nem ment gyorsan. A biciklis srác felpattant, majd elkezdték vizsgálni, hogy melyik járműben mekkora kár esett. Minden hangos szó nélkül. Arra szoktunk mi is biciklizni, de mi inkább mindig megállunk, és úgy nézünk körül, mert hiába van elsőbbségünk, jobb az óvatosság. Az autós bármilyen kicsi is, vagy bármilyen lassan is megy, akkor is nagyobb nálunk.

A versenyt kitalálók elérték a céljukat, legalábbis kisebbik osztályában, a gyerekek egymást kezdték biztatni, hogy járjon mindenki biciklivel, és már egyre többen választják a biciklit. Nagyobbikéknál nincs ilyen verseny, de tegnap már ő is közölte, hogy időnként ő is menne ám biciklivel szívesen, habár elsőre közölte, hogy felejtsük el, ő ugyan nem, most azonban már menne ő is, és fog is. Én sem tettem le a biciklizésről, ha be kell szaladni a városba, és nem kell cipekedni, akkor kisebbikkel egyből a bringát választjuk. Pláne ebben az időszakban, amikor olyan szép helyeken mehetünk.

Az első bál

Egyik nap a Zurammal néztünk a tv-ben valami vicces sorozatot, ami arról szólt, hogy a család tini lánya élete első báljába indul. Meg is jegyeztük, hogy hű de jó, mi még ettől milyen messze vagyunk, mert itt jellemzően az első bál az Abiball, amikor is egy bál keretében ünnepelnek a végzős diákok, méghozzá azt, hogy befejezik a sulit. Mivel még soha nem voltam, nagyjából úgy tudom elképzelni, mint a mi szalagavatónkat. Nagyobbik még csak hetedikes, így éreztük, hogy van időnk bőven, kisebbik meg még csak ötödikes, nyugodtan nézhetjük a sorozatot, a könnyező szülőket, valamint az idióta helyzetekbe keveredő apát, aki legszívesebben megállítaná az időt, annak érdekében, hogy még mindig az ő pici hercegnője maradhasson a lánya.

Ezt követő héten nagyobbik hazajött az iskolából, és közölte, hogy bál lesz, amire ő mindenképp el szeretne menni, lehet-e. Mondtam, hogy beszéljük már meg, hogy mi van, mert én még mindig az első felét emésztem a mondatnak, miszerint bál lesz. Milyen bál? – tettem fel az igen helyénvaló kérdést.

Téli bál, ami azért lesz, mert a nagyok szerint igazságtalan, hogy a kicsiknek olyan sok program van a gimiben, nekik meg semmi, se farsang, se semmi, és ezért engedélyt kértek, hogy rendezhessenek egy bált, de a kicsik, vagyis az ötödikesek és a hatodikosok nem mehetnek, csak hetediktől felfelé, mert az úgy igazságos, ugye mehetek- jött az elhadart válasz.

Mit is válaszolhattam volna rá, mint azt, hogy: megbeszéljük apáddal. Tudtam, hogy az apja nem fogja ellenezni, de mivel együtt szoktunk ilyen kérdésekben is dönteni, ez a helyes válasz. Nagyobbik is tudta, hogy el fogjuk engedni. Mindössze 4 EUR-t kellett befizetni, ezért cserébe kapott egy belépőjegyet.

Innentől jött a neheze, mivel fogalmam sem volt róla, hogy milyen ruhában kell menni a gyerekeknek. Ha a színházból indulok ki, akkor semmi extra, hétköznapi viselet, de ha az esemény nevéből indulok ki, akkor ez bizony bál lesz, és akkor kicsit jobban illik felöltözni, mint egy normál iskolai napon.

Kiadtam a feladatot nagyobbik számára, hogy érdeklődje meg mégis mi a dress code. Azért azt tudni kell, hogy egyrészt nagyobbikat nem érdekli az ilyesmi, másrészt úgyis elfelejti megkérdezni, tehát a válasz több, mint bizonytalan. Nem emlékszem már, hogy meddig nyaggattam, hogy járjon utána, amikor is azt a választ kaptam, hogy ez bizony bál, és szép ruha kell, de van aki farmerba meg pulcsiba fog jönni. Hurrá! Sokkal okosabb lettem. Mindegy, akkor veszünk valami szép ruhát, mert mégse fog farmerba menni, ha bál, akkor bál, legfeljebb ő lesz az egyetlen, aki normálisan fog kinézni. Pár nappal később újabb információhoz jutottam, miszerint a felsőbb évfolyamosok közölték, hogy ez igenis bál, és meg voltak döbbenve azon, hogy páran farmerben akarnak menni. Szuper. Jó úton haladunk.

Mivel nagyobbik még soha nem volt ilyen jellegű eseményen, így próbáltam én irányítani a dolgokat. Több-kevesebb sikerrel. Először is kellett egy ruha. Nehezebb küldetés, mint azt bárki gondolná. Az nem úgy van ám, hogy az ember bemegy a lányával egy boltba, ott a gyönyörű ifjú leány ruhákat próbálgat, amikor elfáradnak, anya megiszik egy kávét, a leány egy teát, közben elbeszélgetnek az élet dolgairól, felidéznek néhány közös emléket, elmerengve azon, hogy nemrég a nagylány, még milyen vígan ette a homokot a homokozóban, hát nem. Először is nevezett leány influenzás lesz, 5 napos láz, köhögés, éjszakai nem alvás, kisebb gond is nagyobb a ruhavásárlásnál. Sebaj, még van idő, majd megvesszük, első az egészség.

Ám, ha nevezett leány egészséges is, akkor sem egy sétagalopp a dolog, mert utál vásárolni, legfeljebb azon boltok keltik fel érdeklődését, ahol a mindenféle konzolhoz való játékokat árulják, esetleg még a CD-k, DVD-k keltik fel figyelmét, de ruha, cipő, az nem. Az unalmas. Nevezett leány úgy szeretné intézni az ilyen dolgokat, hogy anya, apa, bárki vegye meg, tök mindegy, hogy néz ki, tök mindegy hogy áll, “anya, te azt úgyis jobban látod mi áll jól nekem”, csak be ne kelljen tenni a lábát egy boltba se.

Tavaly történt, amikor is szüksége volt nagyobbiknak egy cipőre, fel is kerekedtünk cipővadászatra. Gyerek teljesen unott képpel, enyhén duzzogva tartott velünk. Apja próbálta felvidítani, hogy: kislányom, legyen már egy kicsit jobb kedved, neked megyünk cipőt venni. Mire kislány: apa, az csak egy cipő, kell és ennyi, de tudod, hogy ez engem nem érdekel. Betértünk egy cipőboltba, ahol nagyobbik mindenre csak a fejét csóválta, amikor is meglátott egy cipőt, ami nem mellesleg dupla annyiba került, mint az összes többi, és közölte, hogy megtalálta, ez álmai cipője. Próbáltam én mondani, hogy de ott a másik, ami egyébként majdnem ugyanúgy néz ki, csak épp más a színe, és feleannyiba kerül, mire az apja csak annyit mondott, hogy: hagyjad már, örüljünk neki, hogy végre tetszik neki valami. Majd boldogan kifizette a cipőt. Ekkor jöttem rá, hogy a lányom egy zseni. Ezt így kell csinálni! Van még mit tanulnom.

Most azonban a Zuramnak esélye nem volt velünk jönni vásárolni, mivel hétvégére nagyobbikat legyűrte az influenza, hétköznap miután a gyerek meggyógyult, iskola után volt esélyünk arra, hogy szétnézzünk. Lélekben felkészültem arra, hogy át kell mennünk Braunschweigbe, ha itt nem találnánk semmit.

Nagyobbik meggyógyult, suli után irány a város. Nem találtunk semmit. Cipőt addig nem is tudtunk nézni, míg meg nincs a ruha, így napoltuk a kérdést. Ez volt hétfőn, szombatra terveztük a Braunschweigben való vásárlást, de mivel nagyon nem volt kedvem átmenni, így mondtam, hogy pénteken fussunk még egy kört. Így is tettünk, jött kisebbik is, hogy segítsen. Gyakorlatban ez annyit tett, hogy bementünk egy üzletbe, én nagyobbikat húztam magam után, próbáltam rábeszélni, hogy legalább egy-két ruhát próbáljon már fel, kisebbik pedig eltűnt valamerre a neki tetsző ruhákat nézegetni, hogy tíz percenként megjelenjen, győzködve arról, hogy miért is van szüksége egy újabb cicás, kutyás nemtudomilyenes pulcsira. Nagyobbikat győzködtem, kisebbiket lebeszéltem, a hátamon folyt a víz. Pont úgy, mint amikor még kicsik voltak, és cipőt kellett nekik venni télen. Az ember bemegy valami plázába, nyakig felöltözve, gyerekeket levetkőzteti, már izzad, nincs hová tenni a kabátokat, nem javul a helyzet. Kiscipőt lábról leszed, másikat rászuszakol, nem a hercegnős, a pónis a jó, nem szeretem a rózsaszínt, nyomja a lábam, másik gyerek hova szaladt el, nekem is kell cipő, nem neked nem kell, és másfél óra múlva már hipp-hopp kész is van mindennel, teljesen, fizikailag, idegileg.

Tartottam valami hasonló nyűglődéstől. Kiválasztottunk nagy nehezen három ruhát, ebből egyet csak az én határozott fellépésemnek köszönhetően volt hajlandó elvinni nagyobbik a próbafülkébe, egy másikról lemondott, mivel hiába volt gyönyörű, mégse 13 évesre való volt. Elkezdett próbálni, és a háromból egynél felderült az arca, és közölte, hogy igen, megvan, ez az A ruha. Amit én erőltettem, az volt az. Kicsit nézegette magát, miközben én mondtam, hogy máskor is nyugodtan felpróbálhat több ruhát is, még ha a vállfán nem is látszik, lehet az lesz az igazi. Bólogatott, de szerintem nem hallotta amit mondtam. Ennél a pontnál jöhetett volna a vidám beszélgetéses rész a kávéval, de, csak kisebbik jött egy újabb pulcsival, illetve kettővel, hogy nézzem már miket talált, mondtam, hogy az egyiket megveszem neki, de válasszon. Újabb nehéz 20 perc következett, míg arról beszélgettünk, hogy a kutyás, vagy a cicás. Amíg nagyobbik felöltözött kisebbik is döntött. Hurrá.

Kedves női olvasók bizonyára tudják, hogy a ruha csak a kezdet. Kell még harisnya, cipő, és ez a minimum. A táskáról, ékszerről nem is beszélek. Harisnyát gyorsan választottam én, egyáltalán nem bíztam nagyobbikra, és rögtön vettem kettőt, mert ahogy ismerem, az első két lépésnél szakítja majd el, kell a pót.

Jöhetett a következő lépés, a cipő. Az első két boltban természetesen nem talált semmi neki tetszőt, de végre a harmadikban igen. Illett a ruhához, ám picit emelt a talpa, és nagyobbik még életében nem viselt ilyen cipőt, vagy magassarkút. Mivel speciális talpbetétet kell hordania, mindig olyan cipőt veszünk, amibe az belefér. Na most ez szóba sem jöhetett. Nagyobbik üdvözült arccal sétálgatott a cipőben, ám igen igen bénán, de mondtam, hogy ezzel mindenki így van eleinte, majd otthon gyakorol egy kicsit. Megvettük a cipőt, szerencsére kisebbik nem talált magának semmit, amin kicsit csodálkozom, mert ha valaki szereti a cipőket, ő szereti. Nagyobbik a bálig minden este szorgalmasan járkált a cipőben, a végére már egész elfogadhatóan ment a dolog.

Hazamentünk, mindenki megnyugodott, a Zuram is rábólintott a ruhára, nem mintha lett volna más választása. Még egy kicsit igazítanom kellett a ruhán, hogy passzoljon, de ennyi varrást még én is meg tudok csinálni.

A vásárlás egy pénteki napon volt, és a rá következő héten pedig a bál. Nem tudom miért, de nagyobbik péntek éjszaka ismét belázasodott, és emiatt persze teljesen kétségbe esett, hogy ő nem fog tudni menni a bálba. Mondtam, hogy nyugodjon meg, van pár nap, addig rendbe jön. Azért én is aggódtam, nagyon, főleg amiatt, hogy megint lázas, de szerencsére hétfőre már semmi baja nem volt, így nyugodtan mehetett a bálba. Előtte azonban még készítettünk egy próbafrizurát, meg sminket.

Eljött a nagy nap, ahogy az ember elképzeli. A félig felnőtt, ám inkább gyermek, elkészül a szobájában, majd lejön a lépcsőn, ahol anya könnyezik, apa fényképezőgép mögé rejti meghatott arcát… Ja, nem. Iskola után gyerek hazarohant, volt két órája elkészülni, ami tenger időnek tűnhet, de nem, mert még be kell sütni a haját, és az eltart egy darabig. Nem baj, nekiláttunk, láttunk, csapatmunka volt, mert a gyerek teljesen türelmesen várta, hogy mikor készül el, és csak 5 percenként kérdezte meg, hogy hány óra van. Frizura kész, smink kész, kezdhetett öltözni, de ez sem ment egyedül, ami kicsit jó is, mert így segíthettem, és tényleg végig beszélgethettünk, és egyáltalán nem tettem megjegyzést arra, hogy ennyit kínlódni egy nejlon harisnyával művészet. Nagyobbik izgult, én meg sajnáltam, hogy a Zuram dolgozik, és nem láthatja milyen gyönyörű a lánya, küldtem fényképet.

Fiú kísérőről itt még szó sincs, én vittem el a bálba, amit a régi tornateremben tartottak, ezért raktam be neki egy kényelmes cipőt is, ha fájna a lába, vagy nem engedik be a terembe véletlenül a szép cipőben. Innentől pedig izgulhattam, hogy jól érzi-e magát. Előtte már sokat beszélgettünk erről, mert nem sok barátja van, és barátai nem is mentek a bálba. Én aggódtam, hogy egész este magányos lesz, de ő magabiztosan közölte, hogy ez csak egy jó alkalom arra, hogy ismerkedjen. Nagyon szorítottam, hogy ne csalódjon. Amikor kiszállt a kocsiból, már mellé is lépett egy fiú, ő is a bálba igyekezett, láttam, hogy köszönnek egymásnak, majd elkezdenek beszélgetni. Legalább nem egyedül megy a bejáratig. Később kiderült, hogy az egyik osztálytársa volt.

Apukája ment érte a bálba, ami egy kicsit rossz, mivel tartottam tőle, hogy már a kocsiban mindent elmesél, és mire hazaérnek, addigra nem lesz kedve még egyszer újra elmondani mindent. Hazaértek. Nagyobbik nem sokat mesélt, de az látszott, hogy nagyon, nagyon jól érezte magát. Apukája mesélte, hogy elsőre félreértették egymást, hogy hol találkoznak, de azután sikerült, nagyobbik egy kicsit várt rá a szakadó esőben, majd beült a kocsiba, elkezdett mesélni, és boldogan húzott elő egy esernyőt a táskájából, hogy azt nyerte tombolán. Apukája finoman megkérdezte, hogy ha volt nála ernyő, akkor talán a szakadó esőben esetleg használhatta is volna. Nagyobbik erre csak annyit mondott, hogy: igaz, de ez nem jutott eszembe.

Később nagyobbik még annyit mesélt,  hogy tényleg ismerkedett, és összebarátkozott egy másik lánnyal, akivel rengeteget táncoltak, a nagyobbak bevonták őket az egyik teremben játszott játékokba. Ez annyit jelentett, hogy különböző feladatokat kellett végrehajtaniuk, például megszerezni valaki cipőjét, vagy italát, és adott időn belül bemutatni. Nagyon sokat nevettek, a fiúk bátortalanok, de csinosak voltak, mindenkinek nagyon jól áll a szmoking, szerintem öltöny, de igazából mindegy. A lányok is tényleg szép ruhákat húztak, és csak egy-két lány volt farmerban, szerinte ők emiatt nem is érezték jól magukat. Ivott három pohár szénsavas üdítőt, ami nagy szó, mert soha nem iszik szénsavasat, de nem volt más. Kifelé menet a ruhatáros fiú megismerte, és el sem kérte a számát, tudta melyik az ő kabátja. Egy negatív megjegyzést kapott a sminkjére, az egyik osztálytársnőjétől, aki amúgy farmerban ment, és már két éve úgy jött hozzánk szülinapi bulira, hogy nagyobb sminktáskája és több sminkcucca volt, mint nekem, amúgy az iskolába sem igazán megy úgy, hogy nem festené ki magát, szóval szerinte nagyobbikon túl sok smink volt. Emiatt kicsit elkeseredett, de megbeszéltük, hogy alig volt rajta smink, de mivel még soha nem látta senki kifestve, így persze, hogy szokatlan volt, valamint nyugodtan fogadhat el sminktanácsokat az osztálytársnőjétől, amennyiben ő meg elfogad némi öltözködési tanácsot azzal kapcsolatban, hogy bálba illik-e farmerban és pulóverben menni. Ezzel szerencsére nagyobbik meg is nyugodott, és már egyáltalán nem is érdekelte ez a megjegyzés.

Mivel ez egy hagyományteremtő bál, és ennek a sikerétől függ, hogy lesz-e jövőre is, így nem tudjuk még mi várható, de nagyobbik reménykedik, hogy ismét megrendezésre kerül, kisebbik meg pláne, mivel neki már nagyon sok ötlete van, hogy mit is szeretne felvenni, de addig még van egy kis idő.

27023498_2172435822770187_2144843873066357952_o

 

Egy igen furcsa születésnap

Kisebbik is elkezdte a gimnáziumot, amennyire nehezen ment neki az elválás a régi osztályától, olyan könnyedén illeszkedett be az új környezetébe. Bizonyos szempontból előny, hogy a nővére oda jár, más szempontból pedig hátrány. Nekünk szülőknek mindenképp előny.

Kisebbiknek tetszik a gimnázium, és mivel rajta kívül csak a nővérének van egészen ugyanolyan vezetékneve, mint neki, ami egész Németország szerte nem olyan gyakori, így a tanároknak sem kellett valami rendkívüli tudás annak felismeréséhez, hogy a két gyerek valamilyen kapcsolatban áll egymással, rokonilag. Szinte minden tanár meg is kérdezte kisebbiket, hogy nagyobbikkal akkor ők most testvérek-é. Azok. Kisebbik ki is fakadt nagyjából két hét után, hogy akkor ő most már mindig csak valakinek a húga lesz-e? Igen. Megnyugtattam, hogy igen, mindig valakinek a húga lesz, de nem csak, hanem a húga. Ők ketten nem egy személy, a személyiségük teljesen különböző, akárcsak a külsejük. Ez utóbbi nagyobbik osztálytársainak is feltűnt, és az első héten több osztálytárs is elment kisebbiket nézegetni, és a bátrabbak még rá is kérdeztek, hogy testvérek-e. Igen, azok. Azt gondolom elhitték, de azért tettek megjegyzéseket, hogy hihetetlen mennyire nem hasonlítanak egymásra. Tényleg nem, de ebben semmi különös nincs, én például egészen hozzászoktam ehhez kisebbik születése óta.

Kisebbik viszont profitál a dologból, mert ismer nagyobbakat az iskolában, és ez menő, olyannyira, hogy nem átall szemtelen csínyeket elkövetni nagyobbik barátnőivel szemben. Állítása szerint egyáltalán nem is ő találja ki ezeket, és a barátnőknek is tetszik a dolog, mert nevetnek. Nagyobbik azt mondta, hogy nem gáz, mert tényleg jól elvannak a “kicsikkel”, néha idegesítőek, de a kicsik már csak ilyenek, tudhatnánk, mert láthatjuk otthon is, hogy kisebbik olykor néha nagyon idegesítő. Az. Nagyobbik is. Kamaszok.

Tehát kisebbik igen gyorsan megtalálta az új barátait az osztályban, és megtartotta a régit is, aki már első óta osztálytársa, és el sem tudták képzelni, hogy ne egy osztályba menjenek. Szerencsére itt a felvételinél megkérdezik, hogy van-e olyan gyerek, akivel egy osztályba szeretnének járni. A régi barátnő szülei először nem akarták gimnáziumba engedni a lányukat, de később abba is beletörődtek, hogy zenei osztályba fog járni, és most már ők is lelkesen hallgatják, amint a gyerekük otthon trombitázik. Mi is nagyon lelkesen hallgatjuk, egyébként emlékeim szerint a szaxofon kezdetben rosszabb volt, de lehet, hogy csak megszoktuk.

Kialakult egy négyes banda. Négyen elválaszthatatlanok lettek, ami azt jelenti, hogy gyakran jönnek össze iskola után is. A szülőket nem ismerjük, igazából itt nem szokás közelebbi barátságokat kötni, csak azért mert a gyerekeink barátságban vannak. Az udvarias pár mondatos beszélgetéseken kívül nem igazán váltottunk még szót egymással, leszámítva persze a régi barátnő szüleit, de az egy kicsit más helyzet. Már ötödik éve ismerjük egymást, és például jövő héten a kislány szülei elutaznak, viszont jövő héten van az osztálykirándulás is, és a kislány inkább osztálykirándulna, mint a szüleivel menne, így a szülei megkértek bennünket, hogy a kislány maradhasson nálunk a jövő héten. Nem teljes hét, mivel három napig távol lesznek. Ez egy teljesen más bizalmi viszony, hogy úgy mondjam, mivel a két lány tényleg össze van nőve, és rengeteg időt töltenek egymással.

A másik két kislányt, illetve szüleiket csak futólag ismerjük illetve csak kisebbik elmondása alapján. Az egyik kislánynak viszont elérkezett a születésnapja, ahová meghívta kisebbiket. Meghívót nem láttunk, ami szokatlan, mert már rengeteg szülinapra vittük a lányokat, és mindig volt meghívó, meg megadták a szülők a telefonszámukat, meg kértek visszajelzést, de most semmi. Kisebbik mondta, hogy ők mindent megbeszéltek, és ezeket az információkat meg is osztotta velünk.

A szülinapot eredetileg ottalvósra tervezték, de azután a szülők ezt lefújták. Amit mélyen meg is értek, mert nálunk se lesz többet. A lényeg, hogy 11 órára kell vinni a gyereket, címet megadták, és délután 5-re érte menni. Ez is kissé szokatlan, mert 3-4 óránál nem szokott tovább tartani a buli, de kisebbik mondta, hogy lehet később is menni, de ha szeretnének segíteni a tortasütésben, akkor 11. Ő pedig szeretne, ami nem is csoda, hiszen nekem is mindig segít, imád a konyhában tevékenykedni.

Közeledett a szülinap időpontja, és jött az újabb engedélykérés, mégpedig, hogy pénteken suli után bemehetnek-e együtt a lányok a városba, mind a négyen, vásárolni a szülinapra. Mivel egyébként is szoktak bemenni a városba suli után, ami nem nagy kunszt lévén az iskola a belvárosban van, így igent mondtunk. Ami furcsább, hogy a szülinapos azt szerette volna, ha együtt veszik meg az ajándékot is neki. Mivel nekem mindegy, hogy pénzt kap-e, vagy kisebbik választ valamit, vagy együtt, így belementem. Itt egyébként is az a szokás, hogy az ünnepelt megmondja mit szeretne, és a legtöbbször pénzt, ami nekem még mindig fura, de ez van.

Megtörtént a bevásárlás, vettek pinatát, meg belevalókat, meg minden lány kapott ajándékot az ünnepelttől, az ünnepelt is kiválaszthatta mit szeretne. A program sikeres volt. Következhetett a buli.

Másnap a Zuram elvitte kisebbiket a bulira, majd érte is ment ötre. Majd kisebbik beszámolt a buliról.

Valóban 11-kor tortasütéssel kezdődött a program. Csak elfelejtettek lisztet venni, ezért az ünnepelt és kisebbik, meg még egy kislány elbuszoztak a boltba és vettek lisztet. Nem nagy buszozás, mert mindössze két megálló, ráadásul az ünnepelt itt lakik a közelünkben, tehát ugyanabba boltba mentek, ahova mi is járunk. Megvették a lisztet. Én is el szoktam küldeni a gyerekeimet boltba, de szülinapi programba ezt még nem vettem bele.

Végre, végre kezdődhetett a torta sütése, de azt csak két kislány csinálta, kisebbik és egy másik kislány, mert az ünnepeltnek ki kellett még takarítania a buli előtt. Tehát ez még nem a buli volt, hanem nem tudom mi. Az ünnepelt anyukája nem segédkezett a torta sütésében. A konyha, sőt a ház közelében sem volt, mivel ő és a kislány apukája, az ünnepelt legkisebb testvérével elmentek otthonról, viszont mivel az ünnepeltnek két kistestvére van, így a középső gyereket rábízták az ünneplő gyerekekre. 10 éves gyerekekről beszélünk, kisebbik 11, mivel évvesztes.

Sokáig sült a torta, kisebbik szerint volt vagy 3 óra, és még akkor sem sült meg a közepe, de kreatívak voltak, kivágták a piskóta közepét, és mindenféle édességet, csokit, cukrot raktak a közepére, és elnevezték fánk tortának. Le sem tudom írni, hogy milyen büszkék voltak magukra, és azt sem, hogy milyen lett a torta, mert szerencsére nem kóstoltam, de kisebbik elmondása alapján szerintem cukor sokkot kaptam volna.

Ezután már minden a normál kerékvágásban zajlott, csak szülők nélkül. Amikor délután a Zuram elhozta kisebbiket a szülők még nem voltak otthon. Ennek ellenére, vagy éppen ezért remekül szórakoztak.

Elsőre kaptunk egy enyhe sokkot az elbeszélés után, de nem mondtunk semmit, mert kisebbik nagyon jól érezte magát, mondjuk éhes volt, mert a buliban enni nem kaptak, csak a torta volt, de nutellás félfolyós piskótával mégse lehet jól lakni. Azután megbeszélgettük a dolgokat, és kisebbik megígérte, hogy ha még egyszer ilyen helyzetbe kerül, akkor felhív bennünket. Érezte ő, hogy furcsa ez az egész, ilyen szülinapon még nem volt, de kicsit elbizonytalanodott, mert a kislány anyukája kínai, és azt gondolta, hogy ez valami kínai szokás. Tudom, hogy a németek alapból sokkal nagyobb szabad teret hagynak a gyerekeik fejlődésének kibontakozásához, de azért egy kicsit meghökkentem. A kínai gyereknevelésről nem sok fogalmam van, de van egy ismerősöm, vegyesházasság, szintén anyuka a kínai, a férj német, és anyuka mesélte, hogy náluk állandó konfliktus a gyereknevelés, mivel a férje szerint ő túl szigorú, és nem hagyja a gyerekeket gyereknek lenni, szerinte pedig a férje túl engedékeny, és nagyon nehéz a két nézőpontot összeegyeztetni. Egyébként a mexikói vagy épp brazil, ecuadori, orosz ismerőseim szerint is túl engedékenyek a német szülők.

Persze lehet mondani, hogy, hogy kellett volna csinálni, eleve elkérni a szülők telefonszámát, vagy ilyesmi, de nyilván azzal sem mentünk volna semmire. Többen is megnyugtattak, hogy szerintük se volt ez egy megszokott dolog. Őszintén megmondom, mivel a közel 5 év alatt már nagyon sok buliban voltak a lányok, meg sem fordult a fejemben, hogy ez is egy lehetséges szülinapi buli variáció.

Azért megkérdeztük a másik kislányt is, hogy az ő szülei mit szóltak ehhez. De nagyjából ugyanazt, amit mi. Bár én azért még gyorsan kijelentettem, hogy nagyjából az elkövetkező 6 évben nem alhat ennél a kislánynál, délutáni játék még ok, ha inkább nálunk vannak, de semmi több. Sőt, inkább legyenek nálunk az a biztos.

Ellenben már tudom, hogy, hogy lesz kisebbik jövő évi szülinapja. Mivel neki nyáron van, valami fűnyírós, gazolós, kapálgatós program jó lesz, de én biztos itthon maradok, nehogy csak felét csinálják meg. Mivel nagyobbiknak is ugyanabban a hónapban van a szülinapja, így össze is vonhatjuk a két bulit, és a nagyok meg ki is takaríthatják a házat.

Színház, mozi

Szeretjük a színházat, szeretünk színházba járni, és keressük is az alkalmat, hogy mehessünk. Amikor kiköltöztünk, akkor még nem erőltettük a dolgot, mondván, hogy úgysem értenénk belőle semmit, meg egyébként is akkor még ismerkedtünk a környezettel, a várossal a lehetőségekkel. Bábszínházba azért el-elvittük a lányokat, mert ha nem is értenek belőle semmit, nyelvgyakorlásnak jó. Én is érzem az előbbi mondatokban az ellentmondást, de a gyakorlatban sok hülyeséget gondol az ember, pláne mikor a gyerekeinek meg kell tanulnia egy idegen nyelvet, és ebben semmi tapasztalata sincs, mármint a szülőnek sincs, meg a gyereknek sincs. Egyébként az sem igaz, hogy nem értenek, nem értünk belőle semmit, legfeljebb nem minden szót.

Magyarországon is jártunk színházba, gyerekekkel, gyerekek nélkül is. Volt olyan mázlink, hogy például a Szépség és a Szörnyetegre kaptunk jegyet, de az is igaz, hogy tudtam milyen jegyirodákat kellett felkeresni, ha még esetleg elfekvő jegyekre szerettem volna bukkani. Fontos volt számunkra, hogy a lányok megismerkedjenek a színház világával, és ez nem volt ellenükre.

Emlékszem a Hókirálynőt néztük, még kicsik voltak, ovisak voltak még mind a ketten. Egy jelenetben a Hókirálynő a magasba emelkedett, amikor is nagyobbik lányom megkérdezte, hogy: ezt hogy csinálják? Elérkezett a pillanat amikor is, gondoltam én, örökre nagyobbik szívébe fog férkőzni a színház világa, ezért belekezdtem egy magyarázatba arról, hogy a színház varázslat, és a színházban bármi megtörténhet, mire is gyermekem félbeszakított, és közölte, hogy rendben, érti, de látja a madzagot amin a Hókirálynő lóg, őt az érdekli, hogy ezt hogy tudták megoldani, hogy az nem szakad el, miként működik a technika. 6 éves volt ekkor. Varázslat nincs, csak tudomány. Mindegy, jött a következő lehetőség, kisebbik is kérdezett. A Hókirálynő a darab elején, még nem volt Hókirálynő, csak később vált azzá. Kisebbik megkérdezte, hogy szerintem kiből lesz a Hókirálynő. Lelkesen elkezdtem magyarázni, hogy figyelje meg a szereplőket, mi lehet jellemző egy Hókirálynőre, milyen lehet a viselkedése, szerinte ki lenne erre alkalmas, mire kisebbik leintett, hogy ugyan, hagyjam már, ezek színészek, ő arra kíváncsi, hogy, hogy hívják a színésznőt, aki a Hókirálynőt játssza. 4 éves volt, és ő meg aztán végkép nem hisz a csodákban. Ettől függetlenül mindig el szoktunk beszélgetni arról, hogy mit láttak, mi tetszett, mi nem, milyen volt a díszlet stb. és ők ezt nagyon élvezik, a beszélgetést is, nem csak az előadásokat.

A Zuram is szeret színházba járni, persze ő azért válogat a műfajok között, nem mindenre szeret, bár a kedvünkért hajlandó. Így már láttunk balettot, és operával is próbálkoztunk. Előbbi bejött, utóbbi rém rossz volt, nem volt jó a hangosítás, de annyira nem, hogy még én is feladtam, és az első felvonás végén inkább javasoltam a hazamenetelt.

A kiköltözés után egy darabig még, leszámítva a bábszínházat, szinte csak abban gondolkodtunk, hogy amikor hazamegyünk, akkor menjünk el egy előadásra, de tekintve mennyi kötelezettségünk van hazalátogatáskor, ez nem igazán jött össze. Karácsonykor a Zuram szüleitől kaptunk színházjegyet ajándékba, aminek nagyon örültünk, és az előadás is nagyon, nagyon jó volt. Nem csak a darab. Kicsit mindig tartok tőle, hogy ki ül majd mellettem, előttem, mögöttem, ez több szempontból is fontos, például nehezen viselem a kellemetlen testszagot, ha hangosan esznek körülöttem (mozi), ha csörögnek, ha mobiloznak, vagy ha rugdossák a székem hátulját, vagy, ha végig kommentálják a filmet (mozi), ez utóbbit nagyobbik gyerekem, és a Zuram is rendszeresen művelik. Nagyobbik például annyira beleéli magát egy darabba, vagy filmbe, hogy nem csak, hogy hangos megjegyzéseket tesz, de olykor eléggé gesztikulál is, és amikor finoman jelzem felé, hogy mások is vannak a nézőtéren, akkor engem meg sem hall. Nagyjából, mintha egyedül lenne. Ez régen még cuki volt, és azt hittem majd kinövi, de nem. Mindjárt 13 éves, de semmi nem változott, legfeljebb annyi, hogy kisebbiket ez rettenetesen idegesíti, és megpróbálja megnevelni a nővérét, ami meg a nővérét idegesíti. Ők ketten együtt meg engem. Móka velünk az élet.

Karácsonykor például a mellettem ülő fiatalembernek a színházban, kis kocsma szaga volt, és amint leült kérdezte meg a szüleit, hogy hány félidő, és mikor lesz  már vége. Ha nem lett volna büdös, akkor még röhögtem is volna a félidőn, de mivel szaglott, így ki kellett fejlesztenem egy olyan testtartást, hogy még véletlenül se kerüljön az orrom olyan távolságba, hogy kicsit is érezzem az alkoholos befolyásoltság, szaglószervemre gyakorolt kellemetlen hatásait. Ez nem is olyan egyszerű, és az első felvonás végéig nagyon elzsibbadtam. A mögöttem ülő kislány pedig eléggé unatkozott ahhoz, hogy végig doboljon a lábával, ami nagyjából csak 20 perc után kezdte el zavarni a kislány szüleit, engem kicsit hamarabb, de mivel kisgyerekről beszélünk, én meg elvileg toleráns vagyok, így nem szóltam, inkább kicsit előredőltem, hogy ne zavarjon annyira. Nem mondom, hogy túl kényelmes úgy ülni, hogy a mellettem ülő szagát is el tudjam kerülni, és hogy ne is halljam a mögöttem ülő dobogását. Mindezt egy viszonylag kicsi helyen, de a rutin, meg az évek, ugye, megoldottam. A Zuram pedig egy szót sem szólt, hogy félig rátámaszkodva nézem végig a darabot. Lehet azt hitte, hogy romantikusan hozzábújok.

A moziban meg ezt a nagy evésmániát nem értem. Minek? Jó, tudom, én is ettem régen mindenféle vackokat a moziban, de már nem. Az a jó, hogy a filmet megelőző reklámok olyan hosszúak, hogy egy nachost, vagy egy kis kukoricát simán elfogyaszt a többség a kezdésig. Szerencsére minden embernek csak két keze van, így elég nehéz megoldani az üdítők, kabátok és kaják bevitelét, elhelyezését a terembe, teremben. A hely sem túl nagy, ezért elég nehéz egy komplett konyhát bevinni, azért van aki próbálkozik. A kaják általában gyorsan fogynak, hacsak valaki nem osztja be, mint például nagyobbik, aki mindig úgy csinálja, hogy még a film végére is marad kukorica bőven, és nem hagyhatom ki a rutinos versenyzők említését sem, akik nejlon zacskókkal felszerelkezve jönnek, és egész biztos, hogy a szatyrok további csörgős műanyagokat rejtenek. Dolgoztam moziban, tudom miről beszélek.

Moziba viszonylag hamar elkezdtünk itt járni, illetve vittük a lányokat, mert én nagyon kis lelkesedéssel vetem bele magam a gyerekfilmek világába, régen szerettem, de ma már nagyon unom. Szerencsére már akkorák a lányok, hogy egyedül járnak moziba, tőlem csak a pénzt kérik. Wolfsburgban több mozi is van, van egy drága soktermes csoda, van egy olcsóbb párteremes kis mozi, és van egy ahol viszonylag régi filmeket játszanak. Sajnos a pártermeseben nem minden filmet játszanak, így van, hogy a lányok a nagymoziba mennek, és ilyenkor jó mélyen kell belenyúlni a pénztárcámba, mert valamiért ők is kötelező jellegűnek érzik, hogy egyenek kukoricát, és kukorica, innivaló plusz jegy közelíti a 20 EUR-t, fejenként. A pártermesben csak édes pattogatott kukorica van, és azt ők nem eszik meg. Amit nagyon meg is tudok érteni, mert az valami pocsék. A mozijegy ára is feleannyi, mint a nagymoziban. Nincs bohóckodás a diákigazolvánnyal, elhiszik, hogy kiskorúak. Magyarországon nem, mert hiába keveredek én vitába, hogy 16 évig muszáj nekik iskolába járni, tehát ha megmutatom a személyiét, és még nincs 16, akkor tuti diák, nem hiszik el, és csak diák ellenében adnak diákjegyet, ami csak azért vicces, mert itt nincs ilyesmi. Iskolalátogatásit kértem ki egyszer, direkt erre a célra, és el is fogadták. Biztos lehetne kikérni nemzetközi diákot, vagy valami ilyesmit, de mivel alig van rá szükség, így még nem jártunk utána. A lányoknak mindegy egyébként, hogy németül, vagy magyarul beszélnek-e a filmben, a lényeg, hogy mehessenek moziba.

A színház. Nos először az iskolával, az osztályukkal mentek először színházba. Ahogy azt illik, fel is öltöztettem őket szép ruhába, és ebből lett a probléma. Kisebbik osztálytársai nem értették, hogy mire a szép ruha, mivel egy másik kislánynak pont aznap volt a szülinapja, és azon a napon a szülinaposnak kell ünneplőbe öltözni. Meg is gyanúsították a gyerekemet, hogy el akarja lopni a showt a szülinapos elől. Hiába magyarázta, hogy de a színházba illik normálisan felöltözni, senki nem hitt neki. Mivel kisebbiket egyáltalán nem zavarta, hogy mit mondanak a többiek, így legközelebb is kiöltözött. Én meg rábíztam a dolgot, mert nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni. Ő viszont bírja a kellemetlenségeket.

Ebből okulva azért nem öltöztünk ki túlságosan a következő színházi látogatásra, ami szintén egy gyerek darab volt, amire úgy kaptuk a jegyeket. Na, itt aztán megtapasztaltam, hogy  nemcsak, hogy nem öltöznek fel, de viselkedni sem tudnak, nem csak a gyerekek, a felnőttek sem. A körülöttünk ülők nagy része nem európai származású volt, és szerencsére volt annyi hely, hogy át tudtunk ülni máshová, majd megint máshová. Az, hogy végig ettek, beszéltek, mászkáltak részükről rendben volt, de amikor a legkisebb gyereket ott helyben a mellette lévő széken tette tisztába az anyukája, na az már sok volt nekem. El is ment a kedvem az egésztől. Egy darabig nem is erőltettem ezt a dolgot.

Azután persze igen, és rávettem a Zuramat, hogy menjünk el a lányokkal a Két Lotti című előadásra. Itt már nem voltak ilyen dolgok, az előadás is elég jó volt. Dacára annak, hogy  Lotte 1,80 m magas volt, vékony és szőke, míg Luise alacsony, barna és kb. annyira kigyúrt, mint egy testépítő, el tudták velünk hitetni, hogy ikrek. És igen, ekkor újra elmagyaráztam a lányoknak, hogy a színház egy csoda, és bármi megtörténhet, még az is, hogy a darab elején, a táborban az egyik gyereket játszó színész a toleranciáról és a rasszizmusról tartson egy kisebb előadást, figyelmeztetve a közönséget, hogy nem számít a származás és a bőrszín. A lányoknak nagyon tetszett, tényleg nagyon szeretnek színházba járni, és nem értik, hogy az osztálytársaik miért nem, és miért találnak minden előadást unalmasnak.

A legutóbbi élményünk elég érdekes volt. A Zuram bement a jegyirodába és megemlítve a lányok életkorát, kért valamilyen nekik szóló előadásra jegyet. Kapott is, eladó kedves mondta, hogy zenés, táncos darab, aktuális témákról a fiataloknak. Jó, legyen! Az előadás kezdete előtt megkérdezte, hogy ki mellé szeretnék ülni, hogy ki fordítson nekem, ha véletlenül nem értenék valamit. Hülye kérdés, hisz ha nem is értek valamit, nem fogok sugdolózni egy színházi előadás nézése közben. Mondtam teljes magabiztossággal, hogy mindent, de mindent érteni fogok. Így is lett, ugyanis egy szót nem szóltak egész előadás közben. Csak zene volt, különböző hanghatások és valami nem is tudom, pantomim.

A hanghatásokat egyetlen ember szolgáltatta aki játszott gitáron, pianínón, és szájdobolt. A beatbox egyébként nagyon meggyőző volt, és élőben nem is láttam, nem is hallottam ilyet. A szereplők nagy maszkokat viseltek a fejükön, ami elsőre szokatlan volt, de azután inkább csak furcsa, de a darab végéig is képtelen voltam megszokni. Az első 10 perc után közöltem a Zurammal, hogy őt átverték, ez nem az a zenés táncos, amire ő gondolt. Tényleg nem. Egyébként végig röhögtük az egészet, többnyire kínunkban. A lányoknak viszont nagyon tetszett, és rendkívül lelkesek voltak. A darab a fiatalokat érintő problémákkal foglalkozott, barátság, párkapcsolat, tanár-diák kapcsolat, csók, szex, udvariasság, viselkedés, alkohol, erőszak, nemi erőszak, kábítószer. Nagyobbik mondta, hogy ő mindent értett (he he, én is!) mert már nagyon sokat beszélgettek ezekről a dolgokról az iskolában, és szerinte ide az osztályával kellett volna jönnie, nem velünk. Szerintem is. Kisebbik a füves cigi dolgot nem értette, nem véletlen, hogy nem vittük Amszterdamba, de azért elmagyaráztam, hogy ott mi történt előadás közben.

Kifelé menet még fel lehetett próbálni a maszkokat, nagyobbik fel is próbált egyet, de kisebbik nem szereti az ilyesmit, ő kihagyta. Nagyobbik közben elmesélte, hogy a múltkor amikor az osztályával voltak színházban, akkor is egy érdekes előadást néztek meg. Idézem:”ott volt a kis róka, és meghalt, aztán jött a medvebocs is, és ő is. De ez jó, mert mindketten feláldozták magukat a többi állatért” Fogalmam sincs mit néztek, és lehet ezt nem is akarom látni.

A következő színházi alkalom, egy tánc előadás lesz. Az  Autostadtban minden évben van egy rendezvénysorozat Movimentos címmel, és ennek az egyik előadására van jegyünk. Néhány ismerősöm szerint itt néha túl modern darabok kerülnek bemutatásra, de majd meglátjuk.

Ezután viszont ismét színházba megyünk, amit már alig várok, mert Bill Murray érkezik Wolfsburgba. Igen az az Bill Murray. Az előadás angolul lesz, így elég nehezen győztem meg a Zuramat, hogy ott a helyünk, nehezen, de még időben ahhoz, hogy kapjunk jegyet. Nem vagyok az a rajongó típus, de Bill Murray-t akkor is megnézem. A múlt héten már újranéztem pár filmjét is, tudom, hogy elég kis bugyuta vígjáték, de akkor is az Isten nem ver Bobbal című film tőle a kedvencem. Nagyon sokszor láttam régen, és még most is meg bírom nézni.  Remélem nekem lesz igazam, és élvezni fogom az előadást, és nem a Zuramnak, aki szerint úgysem fogok egy szót sem érteni az egészből. Optimista vagyok, mert az előző német színházi előadásból is értettem mindent, pedig egy szót sem szóltak, vagy éppen azért.

Integrálódom

Az integrációs kurzus egy lehetőség a Németországban élő bevándorlók számára, ahol nyelvet tanulhatnak, ebből vizsgázhatnak, majd letehetnek még egy vizsgát, ami már a honosításhoz szükséges.

Integrációs kurzusra járok. Hétfőtől-csütörtökig járok iskolába, ahol nyelvet tanulok, és ismerkedem a német szokásokkal, az országgal, az illemmel, a kultúrával a politikával. Ez utóbbiakra nem feltétlen van szükségem, de az integrációs kurzus több, mint egy sima nyelvtanfolyam.

A nyelvtanulásra, tudásra sok dolog miatt van szükség. Először is, hogy megértsem a környezetemet és hogy mások is megértsenek engem. Ezt gondolom nem is kell magyaráznom. Jelenleg utóbbi tűnik nehezebbnek, bár ha szükséges kézzel lábbal is besegítek. Azért, hogy a végzettségemnek megfelelő  munkát kaphassak, ahhoz is nyelvet kell tanulnom. Ezért is jelentkeztem az integrációs kurzusra. Itt az ember megtanul németül, vagy nem, de erről papírt kap, ismerkedik a, na jó erről már fentebb írtam. A lényeg, hogy először kellett kérnem egy papírt, hogy jogosult vagyok ezen a kurzuson részt venni. Ez egyébként alanyi jogon jár, csak egy igazolás kell. Beküldtük a kérvényemet, majd három nap múlva meg is érkezett a válasz, hogy jogosult vagyok a részvételre. Itt lehet tájékozódni: BAMF  És még egy kis segítség: Információs lap

Persze nem tudom, hogy nekem volt-e szerencsém, mert másoktól hallottam, hogy ez nekik nem három nap volt, de biztos vagyok benne, hogy sokat segített, hogy a Zuram felkutatta a neten a közvetlen ezzel foglalkozó ügyintézőt, és személyesen neki küldtük a kérelmet. Az sem hátrány gondolom, hogy a kiköltözésünk után bejelentkeztünk a bevándorlásnál, és ott minden szükséges papírunkat leadtuk. A kiállított igazolással, valamint a személyes irataimmal besétáltunk a VHS -be ahol írnom kellett egy tesztet, hogy mégis milyen szinten áll jelenleg a nyelvtudásom, melyik csoportba tudnak berakni, majd az ügyintéző feltett egy csomó kérdést, mondjuk a statisztika kedvéért. Hogy minél magasabb szintre kerüljek, így próbáltam önállóan válaszolgatni, hogy ez most jó volt-e, vagy sem, azt nem tudom, de az ügyintéző szerint elég jól teljesítettem. Egyébként nem csak a VHS foglalkozik integrációs kurzussal, hanem még jó pár nyelviskola, de a VHS elég nagy intézmény, elég sok dologgal foglalkoznak, ezért ezt választottuk. Olyan jól sikerült a teszt, hogy nem kellett előröl kezdenem az egész nyelvtanulást, hanem “csak” az utolsó 3 modult kell megcsinálnom a B1-es vizsgáig. De ahogy most látom ebből az utolsó másfél modul leginkább csak ismétlés és vizsgára készülés. Azért sem mindegy, hogy hol kezd az ember, mert ez a móka, fizetős, legalábbis nekem. Ha sikeresen vizsgázom, akkor felét azért visszafizetik. A többségnek azért valahogy fizeti a munkaügyi központ, nekem nem, már az első beszélgetésen közölték a központban, hogy nem számítok rászorulónak,  mivel a Zuramnak jó állása van, így én kaphatok támogatást, amolyan lelkit, anyagit azt nem. Anyagi támogatást egyébként sem szerettem volna igénybe venni, ellenben munkát szeretnék a tanfolyam után, mondjuk rögtön. Viszont arra ígéretet tettek, hogy a későbbiekben valamilyen képzést egész biztos támogatni fognak, ha nem is teljesen, de kis mértékben, esetleg. Majd meglátjuk. A munkaügyi központban azt is kedvesen közölték, hogy nagyon szép a történelem tanári diplomám, de inkább hagyjuk, azzal csak akkor tudnék kezdeni valamit, ha még tanulnék pár évet. Felvetettem, hogy esetleg napközis tanárként volna-e esélyem, de az ügyintéző annyira örült a közgazdasági érettségimnek, hogy csak na. Szerinte inkább gondolkodjak valami irodai munkában, pláne, hogy esetleg a magyarországi munkáimat is el lehet talán ismertetni mint szakmai gyakorlatot, ha azt valamiképpen igazolni tudom. Jelenleg a mindenféle papírjaimat fordíttatjuk, közben készülök a vizsgára, hogy párhuzamosan haladjanak az események. Ha kész a fordítás, akkor be kell mennem vissza a központba, ahol is majd továbbküldik a papírjaimat, ahol majd megszakértik, hogy az mire jó. Ismerősök tapasztalatai szerint a munkaügyi központban tök sok dolgot mondanak, viszont keveset segítenek, és munkát egyáltalán nem tudnak ajánlani, csak rosszabb fajtákat. Na, majd meglátjuk. A remény hal meg utoljára, ja, nem. A csótány.

Mindegy, vannak rosszabb napok, amikor azt gondolom, hogy öreg vagyok én már ehhez az egészhez, az életben nem tanulok meg rendesen németül, soha nem lesz normális munkám, és különben is tök hülye vagyok. Ilyenkor igyekszem összeszedni magam, és optimistán gondolkodni, hogy na és, ha hülye vagyok, na és ha most kell pályát módosítanom, tanulnom? Próbálok előre nézni, és ügyesen kitalálni, hogy mi is lenne a legjobb. Valójában egy lehetőség van a kezemben, amit ki kellene tudnom használni, meg alaposan meg kell néznem, hogy melyik kezemben, hol van az a lehetőség. A cél valami normális, elfogadható munka.

Visszatérve az integrációs kurzusra. A VHS-es ügyintéző nem tudta megmondani mennyit kell várnom, hogy csatlakozhassak egy csoporthoz, sokat. Megkérdezték, hogy hol lesznek a gyerekek, amíg én iskolában leszek, erre én mondtam, hogy reményeim szerint ők is iskolában. Az jó. És ennyiben maradtunk.

Teltek a napok, hetek, hónapok, de semmi hír. Ok, mondták, hogy fél év is lehet, de arra nem gondoltam, hogy a lehet az azt jelenti, hogy annyi is lesz. A Zuram már nem bírta tovább, hiába mondtam, hogy mindegy, én tudok várni, rá telefonált az ügyintézőre, aki semmit nem tudott mondani, még megközelítőleg sem. Ehhez képest másnap csörgött a telefon, hogy ok, van hely, hétfőn kezdek, de délutáni csoport, ami annyit tesz, hogy hosszabb ideig tart a kurzus, mivel délelőtt több óra van, az rövidebb lett volna. Ha nem vállalom így, akkor nem tudják, hogy mikor tudok kezdeni. A Zuram mondta, hogy no problem, hétfőn ott leszek. Csak tudnám akkor minek kérdezték meg, hogy hol lesznek a gyerekek amíg én iskolában vagyok? Én egy kicsit azért kétségbe estem, főleg a gyerekek délutáni programjai miatt, mert eddig én fuvaroztam őket. Mégsem hagyhatják abba a vitorlázást, meg gitárt miattam.

A lányok viszont, és a Zuram is nagyon gyorsan alkalmazkodtak a kialakult helyzethez, elvégre volt rá két napjuk. A lányok megtanultak még pár helyre buszozni, de például a tóhoz nem megy busz, a gitárra meg nem érne oda kisebbik busszal, így a Zuramnak kell rohangálnia bizonyos napokon. Egyébként ő egy szent, mert azonnal átszervezett mindent, és soha nem panaszkodik. Na jó, néha igen, de az még belefér.  Azt mondta, hogy az utóbbi években az ő karrierjére koncentráltunk, emiatt is vagyunk itt, és most én jövök. Na, nem mintha nem lennék realista azzal kapcsolatban, hogy milyen esélyeim vannak a munkaerő piacon, de nem zárom ki annak a lehetőségét sem, hogy találok valami olyat, ahol még jól is érzem magam.

Az integrációs kurzust viszont nagyon szeretem, és eléggé bánni fogom, amikor vége lesz. Nagyon jó a tanárnő, és a csoport is. Ahhoz képest, hogy én már egy hónapok óta összeszokott társaságba csöppentem bele, elég jól beilleszkedtem. Barátkozom, ismerkedem. A tanárnő elég sok kirándulást szervez nekünk, voltunk a könyvtárban, múzeumban, megyünk Berlinbe, holnap pl. a munkaügyi központba látogatunk el, de voltunk egy ifjúsági központban is, és hallgattunk már előadást a nők védelméről is. Az integrációs kurzus arra is tökéletesen jó, hogy megtanuljak bizonyos akcentusokat megérteni. Az orosszal eddig sem volt problémám, de be kell vallanom, hogy a kínai és az afgán okoz némi problémát. Főleg a kínai, az afgánt már szokom. Már van, hogy értem. A kínait szerintem még a kínai sem érti, de biztos át fog menni a vizsgán, mert majd a vizsgáztatók sem fogják tudni eldönteni, hogy mit mond a csávó.

Igen, a csoporttársaim többsége menekült, migráns, ki más jelentkezne integrációs kurzusra? Nem kezdek ebbe bele, mert már ez a két szó is, menekült és migráns, olyan fajta érzelmeket vált ki emberekből, amivel vagy nem értek egyet, vagy igen, vagy nem akarok vele vitatkozni, vagy igen. Itt ez mondjuk nem is kérdés, itt egy csoport vagyunk, a közös bennünk az, hogy tanulni szeretnénk, egy jobb munka reményében. Már megvan a vizsga beosztás, szóbelin a kezdjenek a jók először, miatt az első vagyok. Nem, nem azért mert én vagyok a legjobb a csoportban, szó nincs róla, de a párom az, és párban kell vizsgázni. Izgulok, tessék nekem szorítani!

Gyakorlati haszna már van az egésznek, magabiztosabb vagyok. Megtapasztaltam, hogy az enyémnél jóval kevesebb nyelvtudással is elég jól lehet boldogulni, valamint simán bevállalok ügyintézéseket egyedül. Például kisebbiket teljesen magabiztosan vittem egyedül orvoshoz, előtte teljes kétségbeesetten vittem volna. Még ki is húztam magam, mert volt olyan szó, amit én ismertem, a gyerek meg nem. Ezen márpedig elég sok minden múlt, mert a doktornő megkérdezte, hogy szirupot kér-e a gyerek, vagy kúpot, mire az én nagy okos gyerekem rávágta, hogy természetesen kúpot. Én azért megkérdeztem, hogy ismeri-e a szót, és tudja-e mi az, mire rávágta, hogy nem, de a sziruphoz ő már tuti túl nagy. Ekkor elmagyaráztam neki, hogy mi az kúp, magyarul tudta, de a német szót nem ismerte. A doktornőtől pedig kértem tablettát. Gyerek elég hálás volt.  A felírt gyógyszert sehol nem találtuk, de végül sikeresen megbeszéltem annak megrendelését, a harmadik gyógyszertárban,  és mindenhol türelmesen elmagyaráztam, hogy a gyerek lány, hiába Luca. Már néniket kérdezek meg a boltban, ha látom, hogy tanácstalanok, és felajánlom a segítségemet. Persze, baromi távol vagyok még a helyes nyelvtantól, de igyekszem, és kérem, ez nem is érdekelt még senkit. Tisztában vagyok vele, hogy ha rendes munkát akarok, akkor majd érdekelni fog, ezért is hanyagolom a kedvenc könyveim, és még lefekvéskor is nyelvtankönyvvel bújok ágyba. Most még ott tartok, hogy folyamatosan próbálok mindent németül mondani, fejben, remélem egyszer majd jön automatikusan is. Bárcsak. A remény… ja nem, a csótány.