Színház, mozi

Szeretjük a színházat, szeretünk színházba járni, és keressük is az alkalmat, hogy mehessünk. Amikor kiköltöztünk, akkor még nem erőltettük a dolgot, mondván, hogy úgysem értenénk belőle semmit, meg egyébként is akkor még ismerkedtünk a környezettel, a várossal a lehetőségekkel. Bábszínházba azért el-elvittük a lányokat, mert ha nem is értenek belőle semmit, nyelvgyakorlásnak jó. Én is érzem az előbbi mondatokban az ellentmondást, de a gyakorlatban sok hülyeséget gondol az ember, pláne mikor a gyerekeinek meg kell tanulnia egy idegen nyelvet, és ebben semmi tapasztalata sincs, mármint a szülőnek sincs, meg a gyereknek sincs. Egyébként az sem igaz, hogy nem értenek, nem értünk belőle semmit, legfeljebb nem minden szót.

Magyarországon is jártunk színházba, gyerekekkel, gyerekek nélkül is. Volt olyan mázlink, hogy például a Szépség és a Szörnyetegre kaptunk jegyet, de az is igaz, hogy tudtam milyen jegyirodákat kellett felkeresni, ha még esetleg elfekvő jegyekre szerettem volna bukkani. Fontos volt számunkra, hogy a lányok megismerkedjenek a színház világával, és ez nem volt ellenükre.

Emlékszem a Hókirálynőt néztük, még kicsik voltak, ovisak voltak még mind a ketten. Egy jelenetben a Hókirálynő a magasba emelkedett, amikor is nagyobbik lányom megkérdezte, hogy: ezt hogy csinálják? Elérkezett a pillanat amikor is, gondoltam én, örökre nagyobbik szívébe fog férkőzni a színház világa, ezért belekezdtem egy magyarázatba arról, hogy a színház varázslat, és a színházban bármi megtörténhet, mire is gyermekem félbeszakított, és közölte, hogy rendben, érti, de látja a madzagot amin a Hókirálynő lóg, őt az érdekli, hogy ezt hogy tudták megoldani, hogy az nem szakad el, miként működik a technika. 6 éves volt ekkor. Varázslat nincs, csak tudomány. Mindegy, jött a következő lehetőség, kisebbik is kérdezett. A Hókirálynő a darab elején, még nem volt Hókirálynő, csak később vált azzá. Kisebbik megkérdezte, hogy szerintem kiből lesz a Hókirálynő. Lelkesen elkezdtem magyarázni, hogy figyelje meg a szereplőket, mi lehet jellemző egy Hókirálynőre, milyen lehet a viselkedése, szerinte ki lenne erre alkalmas, mire kisebbik leintett, hogy ugyan, hagyjam már, ezek színészek, ő arra kíváncsi, hogy, hogy hívják a színésznőt, aki a Hókirálynőt játssza. 4 éves volt, és ő meg aztán végkép nem hisz a csodákban. Ettől függetlenül mindig el szoktunk beszélgetni arról, hogy mit láttak, mi tetszett, mi nem, milyen volt a díszlet stb. és ők ezt nagyon élvezik, a beszélgetést is, nem csak az előadásokat.

A Zuram is szeret színházba járni, persze ő azért válogat a műfajok között, nem mindenre szeret, bár a kedvünkért hajlandó. Így már láttunk balettot, és operával is próbálkoztunk. Előbbi bejött, utóbbi rém rossz volt, nem volt jó a hangosítás, de annyira nem, hogy még én is feladtam, és az első felvonás végén inkább javasoltam a hazamenetelt.

A kiköltözés után egy darabig még, leszámítva a bábszínházat, szinte csak abban gondolkodtunk, hogy amikor hazamegyünk, akkor menjünk el egy előadásra, de tekintve mennyi kötelezettségünk van hazalátogatáskor, ez nem igazán jött össze. Karácsonykor a Zuram szüleitől kaptunk színházjegyet ajándékba, aminek nagyon örültünk, és az előadás is nagyon, nagyon jó volt. Nem csak a darab. Kicsit mindig tartok tőle, hogy ki ül majd mellettem, előttem, mögöttem, ez több szempontból is fontos, például nehezen viselem a kellemetlen testszagot, ha hangosan esznek körülöttem (mozi), ha csörögnek, ha mobiloznak, vagy ha rugdossák a székem hátulját, vagy, ha végig kommentálják a filmet (mozi), ez utóbbit nagyobbik gyerekem, és a Zuram is rendszeresen művelik. Nagyobbik például annyira beleéli magát egy darabba, vagy filmbe, hogy nem csak, hogy hangos megjegyzéseket tesz, de olykor eléggé gesztikulál is, és amikor finoman jelzem felé, hogy mások is vannak a nézőtéren, akkor engem meg sem hall. Nagyjából, mintha egyedül lenne. Ez régen még cuki volt, és azt hittem majd kinövi, de nem. Mindjárt 13 éves, de semmi nem változott, legfeljebb annyi, hogy kisebbiket ez rettenetesen idegesíti, és megpróbálja megnevelni a nővérét, ami meg a nővérét idegesíti. Ők ketten együtt meg engem. Móka velünk az élet.

Karácsonykor például a mellettem ülő fiatalembernek a színházban, kis kocsma szaga volt, és amint leült kérdezte meg a szüleit, hogy hány félidő, és mikor lesz  már vége. Ha nem lett volna büdös, akkor még röhögtem is volna a félidőn, de mivel szaglott, így ki kellett fejlesztenem egy olyan testtartást, hogy még véletlenül se kerüljön az orrom olyan távolságba, hogy kicsit is érezzem az alkoholos befolyásoltság, szaglószervemre gyakorolt kellemetlen hatásait. Ez nem is olyan egyszerű, és az első felvonás végéig nagyon elzsibbadtam. A mögöttem ülő kislány pedig eléggé unatkozott ahhoz, hogy végig doboljon a lábával, ami nagyjából csak 20 perc után kezdte el zavarni a kislány szüleit, engem kicsit hamarabb, de mivel kisgyerekről beszélünk, én meg elvileg toleráns vagyok, így nem szóltam, inkább kicsit előredőltem, hogy ne zavarjon annyira. Nem mondom, hogy túl kényelmes úgy ülni, hogy a mellettem ülő szagát is el tudjam kerülni, és hogy ne is halljam a mögöttem ülő dobogását. Mindezt egy viszonylag kicsi helyen, de a rutin, meg az évek, ugye, megoldottam. A Zuram pedig egy szót sem szólt, hogy félig rátámaszkodva nézem végig a darabot. Lehet azt hitte, hogy romantikusan hozzábújok.

A moziban meg ezt a nagy evésmániát nem értem. Minek? Jó, tudom, én is ettem régen mindenféle vackokat a moziban, de már nem. Az a jó, hogy a filmet megelőző reklámok olyan hosszúak, hogy egy nachost, vagy egy kis kukoricát simán elfogyaszt a többség a kezdésig. Szerencsére minden embernek csak két keze van, így elég nehéz megoldani az üdítők, kabátok és kaják bevitelét, elhelyezését a terembe, teremben. A hely sem túl nagy, ezért elég nehéz egy komplett konyhát bevinni, azért van aki próbálkozik. A kaják általában gyorsan fogynak, hacsak valaki nem osztja be, mint például nagyobbik, aki mindig úgy csinálja, hogy még a film végére is marad kukorica bőven, és nem hagyhatom ki a rutinos versenyzők említését sem, akik nejlon zacskókkal felszerelkezve jönnek, és egész biztos, hogy a szatyrok további csörgős műanyagokat rejtenek. Dolgoztam moziban, tudom miről beszélek.

Moziba viszonylag hamar elkezdtünk itt járni, illetve vittük a lányokat, mert én nagyon kis lelkesedéssel vetem bele magam a gyerekfilmek világába, régen szerettem, de ma már nagyon unom. Szerencsére már akkorák a lányok, hogy egyedül járnak moziba, tőlem csak a pénzt kérik. Wolfsburgban több mozi is van, van egy drága soktermes csoda, van egy olcsóbb párteremes kis mozi, és van egy ahol viszonylag régi filmeket játszanak. Sajnos a pártermeseben nem minden filmet játszanak, így van, hogy a lányok a nagymoziba mennek, és ilyenkor jó mélyen kell belenyúlni a pénztárcámba, mert valamiért ők is kötelező jellegűnek érzik, hogy egyenek kukoricát, és kukorica, innivaló plusz jegy közelíti a 20 EUR-t, fejenként. A pártermesben csak édes pattogatott kukorica van, és azt ők nem eszik meg. Amit nagyon meg is tudok érteni, mert az valami pocsék. A mozijegy ára is feleannyi, mint a nagymoziban. Nincs bohóckodás a diákigazolvánnyal, elhiszik, hogy kiskorúak. Magyarországon nem, mert hiába keveredek én vitába, hogy 16 évig muszáj nekik iskolába járni, tehát ha megmutatom a személyiét, és még nincs 16, akkor tuti diák, nem hiszik el, és csak diák ellenében adnak diákjegyet, ami csak azért vicces, mert itt nincs ilyesmi. Iskolalátogatásit kértem ki egyszer, direkt erre a célra, és el is fogadták. Biztos lehetne kikérni nemzetközi diákot, vagy valami ilyesmit, de mivel alig van rá szükség, így még nem jártunk utána. A lányoknak mindegy egyébként, hogy németül, vagy magyarul beszélnek-e a filmben, a lényeg, hogy mehessenek moziba.

A színház. Nos először az iskolával, az osztályukkal mentek először színházba. Ahogy azt illik, fel is öltöztettem őket szép ruhába, és ebből lett a probléma. Kisebbik osztálytársai nem értették, hogy mire a szép ruha, mivel egy másik kislánynak pont aznap volt a szülinapja, és azon a napon a szülinaposnak kell ünneplőbe öltözni. Meg is gyanúsították a gyerekemet, hogy el akarja lopni a showt a szülinapos elől. Hiába magyarázta, hogy de a színházba illik normálisan felöltözni, senki nem hitt neki. Mivel kisebbiket egyáltalán nem zavarta, hogy mit mondanak a többiek, így legközelebb is kiöltözött. Én meg rábíztam a dolgot, mert nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni. Ő viszont bírja a kellemetlenségeket.

Ebből okulva azért nem öltöztünk ki túlságosan a következő színházi látogatásra, ami szintén egy gyerek darab volt, amire úgy kaptuk a jegyeket. Na, itt aztán megtapasztaltam, hogy  nemcsak, hogy nem öltöznek fel, de viselkedni sem tudnak, nem csak a gyerekek, a felnőttek sem. A körülöttünk ülők nagy része nem európai származású volt, és szerencsére volt annyi hely, hogy át tudtunk ülni máshová, majd megint máshová. Az, hogy végig ettek, beszéltek, mászkáltak részükről rendben volt, de amikor a legkisebb gyereket ott helyben a mellette lévő széken tette tisztába az anyukája, na az már sok volt nekem. El is ment a kedvem az egésztől. Egy darabig nem is erőltettem ezt a dolgot.

Azután persze igen, és rávettem a Zuramat, hogy menjünk el a lányokkal a Két Lotti című előadásra. Itt már nem voltak ilyen dolgok, az előadás is elég jó volt. Dacára annak, hogy  Lotte 1,80 m magas volt, vékony és szőke, míg Luise alacsony, barna és kb. annyira kigyúrt, mint egy testépítő, el tudták velünk hitetni, hogy ikrek. És igen, ekkor újra elmagyaráztam a lányoknak, hogy a színház egy csoda, és bármi megtörténhet, még az is, hogy a darab elején, a táborban az egyik gyereket játszó színész a toleranciáról és a rasszizmusról tartson egy kisebb előadást, figyelmeztetve a közönséget, hogy nem számít a származás és a bőrszín. A lányoknak nagyon tetszett, tényleg nagyon szeretnek színházba járni, és nem értik, hogy az osztálytársaik miért nem, és miért találnak minden előadást unalmasnak.

A legutóbbi élményünk elég érdekes volt. A Zuram bement a jegyirodába és megemlítve a lányok életkorát, kért valamilyen nekik szóló előadásra jegyet. Kapott is, eladó kedves mondta, hogy zenés, táncos darab, aktuális témákról a fiataloknak. Jó, legyen! Az előadás kezdete előtt megkérdezte, hogy ki mellé szeretnék ülni, hogy ki fordítson nekem, ha véletlenül nem értenék valamit. Hülye kérdés, hisz ha nem is értek valamit, nem fogok sugdolózni egy színházi előadás nézése közben. Mondtam teljes magabiztossággal, hogy mindent, de mindent érteni fogok. Így is lett, ugyanis egy szót nem szóltak egész előadás közben. Csak zene volt, különböző hanghatások és valami nem is tudom, pantomim.

A hanghatásokat egyetlen ember szolgáltatta aki játszott gitáron, pianínón, és szájdobolt. A beatbox egyébként nagyon meggyőző volt, és élőben nem is láttam, nem is hallottam ilyet. A szereplők nagy maszkokat viseltek a fejükön, ami elsőre szokatlan volt, de azután inkább csak furcsa, de a darab végéig is képtelen voltam megszokni. Az első 10 perc után közöltem a Zurammal, hogy őt átverték, ez nem az a zenés táncos, amire ő gondolt. Tényleg nem. Egyébként végig röhögtük az egészet, többnyire kínunkban. A lányoknak viszont nagyon tetszett, és rendkívül lelkesek voltak. A darab a fiatalokat érintő problémákkal foglalkozott, barátság, párkapcsolat, tanár-diák kapcsolat, csók, szex, udvariasság, viselkedés, alkohol, erőszak, nemi erőszak, kábítószer. Nagyobbik mondta, hogy ő mindent értett (he he, én is!) mert már nagyon sokat beszélgettek ezekről a dolgokról az iskolában, és szerinte ide az osztályával kellett volna jönnie, nem velünk. Szerintem is. Kisebbik a füves cigi dolgot nem értette, nem véletlen, hogy nem vittük Amszterdamba, de azért elmagyaráztam, hogy ott mi történt előadás közben.

Kifelé menet még fel lehetett próbálni a maszkokat, nagyobbik fel is próbált egyet, de kisebbik nem szereti az ilyesmit, ő kihagyta. Nagyobbik közben elmesélte, hogy a múltkor amikor az osztályával voltak színházban, akkor is egy érdekes előadást néztek meg. Idézem:”ott volt a kis róka, és meghalt, aztán jött a medvebocs is, és ő is. De ez jó, mert mindketten feláldozták magukat a többi állatért” Fogalmam sincs mit néztek, és lehet ezt nem is akarom látni.

A következő színházi alkalom, egy tánc előadás lesz. Az  Autostadtban minden évben van egy rendezvénysorozat Movimentos címmel, és ennek az egyik előadására van jegyünk. Néhány ismerősöm szerint itt néha túl modern darabok kerülnek bemutatásra, de majd meglátjuk.

Ezután viszont ismét színházba megyünk, amit már alig várok, mert Bill Murray érkezik Wolfsburgba. Igen az az Bill Murray. Az előadás angolul lesz, így elég nehezen győztem meg a Zuramat, hogy ott a helyünk, nehezen, de még időben ahhoz, hogy kapjunk jegyet. Nem vagyok az a rajongó típus, de Bill Murray-t akkor is megnézem. A múlt héten már újranéztem pár filmjét is, tudom, hogy elég kis bugyuta vígjáték, de akkor is az Isten nem ver Bobbal című film tőle a kedvencem. Nagyon sokszor láttam régen, és még most is meg bírom nézni.  Remélem nekem lesz igazam, és élvezni fogom az előadást, és nem a Zuramnak, aki szerint úgysem fogok egy szót sem érteni az egészből. Optimista vagyok, mert az előző német színházi előadásból is értettem mindent, pedig egy szót sem szóltak, vagy éppen azért.

Integrálódom

Az integrációs kurzus egy lehetőség a Németországban élő bevándorlók számára, ahol nyelvet tanulhatnak, ebből vizsgázhatnak, majd letehetnek még egy vizsgát, ami már a honosításhoz szükséges.

Integrációs kurzusra járok. Hétfőtől-csütörtökig járok iskolába, ahol nyelvet tanulok, és ismerkedem a német szokásokkal, az országgal, az illemmel, a kultúrával a politikával. Ez utóbbiakra nem feltétlen van szükségem, de az integrációs kurzus több, mint egy sima nyelvtanfolyam.

A nyelvtanulásra, tudásra sok dolog miatt van szükség. Először is, hogy megértsem a környezetemet és hogy mások is megértsenek engem. Ezt gondolom nem is kell magyaráznom. Jelenleg utóbbi tűnik nehezebbnek, bár ha szükséges kézzel lábbal is besegítek. Azért, hogy a végzettségemnek megfelelő  munkát kaphassak, ahhoz is nyelvet kell tanulnom. Ezért is jelentkeztem az integrációs kurzusra. Itt az ember megtanul németül, vagy nem, de erről papírt kap, ismerkedik a, na jó erről már fentebb írtam. A lényeg, hogy először kellett kérnem egy papírt, hogy jogosult vagyok ezen a kurzuson részt venni. Ez egyébként alanyi jogon jár, csak egy igazolás kell. Beküldtük a kérvényemet, majd három nap múlva meg is érkezett a válasz, hogy jogosult vagyok a részvételre. Itt lehet tájékozódni: BAMF  És még egy kis segítség: Információs lap

Persze nem tudom, hogy nekem volt-e szerencsém, mert másoktól hallottam, hogy ez nekik nem három nap volt, de biztos vagyok benne, hogy sokat segített, hogy a Zuram felkutatta a neten a közvetlen ezzel foglalkozó ügyintézőt, és személyesen neki küldtük a kérelmet. Az sem hátrány gondolom, hogy a kiköltözésünk után bejelentkeztünk a bevándorlásnál, és ott minden szükséges papírunkat leadtuk. A kiállított igazolással, valamint a személyes irataimmal besétáltunk a VHS -be ahol írnom kellett egy tesztet, hogy mégis milyen szinten áll jelenleg a nyelvtudásom, melyik csoportba tudnak berakni, majd az ügyintéző feltett egy csomó kérdést, mondjuk a statisztika kedvéért. Hogy minél magasabb szintre kerüljek, így próbáltam önállóan válaszolgatni, hogy ez most jó volt-e, vagy sem, azt nem tudom, de az ügyintéző szerint elég jól teljesítettem. Egyébként nem csak a VHS foglalkozik integrációs kurzussal, hanem még jó pár nyelviskola, de a VHS elég nagy intézmény, elég sok dologgal foglalkoznak, ezért ezt választottuk. Olyan jól sikerült a teszt, hogy nem kellett előröl kezdenem az egész nyelvtanulást, hanem “csak” az utolsó 3 modult kell megcsinálnom a B1-es vizsgáig. De ahogy most látom ebből az utolsó másfél modul leginkább csak ismétlés és vizsgára készülés. Azért sem mindegy, hogy hol kezd az ember, mert ez a móka, fizetős, legalábbis nekem. Ha sikeresen vizsgázom, akkor felét azért visszafizetik. A többségnek azért valahogy fizeti a munkaügyi központ, nekem nem, már az első beszélgetésen közölték a központban, hogy nem számítok rászorulónak,  mivel a Zuramnak jó állása van, így én kaphatok támogatást, amolyan lelkit, anyagit azt nem. Anyagi támogatást egyébként sem szerettem volna igénybe venni, ellenben munkát szeretnék a tanfolyam után, mondjuk rögtön. Viszont arra ígéretet tettek, hogy a későbbiekben valamilyen képzést egész biztos támogatni fognak, ha nem is teljesen, de kis mértékben, esetleg. Majd meglátjuk. A munkaügyi központban azt is kedvesen közölték, hogy nagyon szép a történelem tanári diplomám, de inkább hagyjuk, azzal csak akkor tudnék kezdeni valamit, ha még tanulnék pár évet. Felvetettem, hogy esetleg napközis tanárként volna-e esélyem, de az ügyintéző annyira örült a közgazdasági érettségimnek, hogy csak na. Szerinte inkább gondolkodjak valami irodai munkában, pláne, hogy esetleg a magyarországi munkáimat is el lehet talán ismertetni mint szakmai gyakorlatot, ha azt valamiképpen igazolni tudom. Jelenleg a mindenféle papírjaimat fordíttatjuk, közben készülök a vizsgára, hogy párhuzamosan haladjanak az események. Ha kész a fordítás, akkor be kell mennem vissza a központba, ahol is majd továbbküldik a papírjaimat, ahol majd megszakértik, hogy az mire jó. Ismerősök tapasztalatai szerint a munkaügyi központban tök sok dolgot mondanak, viszont keveset segítenek, és munkát egyáltalán nem tudnak ajánlani, csak rosszabb fajtákat. Na, majd meglátjuk. A remény hal meg utoljára, ja, nem. A csótány.

Mindegy, vannak rosszabb napok, amikor azt gondolom, hogy öreg vagyok én már ehhez az egészhez, az életben nem tanulok meg rendesen németül, soha nem lesz normális munkám, és különben is tök hülye vagyok. Ilyenkor igyekszem összeszedni magam, és optimistán gondolkodni, hogy na és, ha hülye vagyok, na és ha most kell pályát módosítanom, tanulnom? Próbálok előre nézni, és ügyesen kitalálni, hogy mi is lenne a legjobb. Valójában egy lehetőség van a kezemben, amit ki kellene tudnom használni, meg alaposan meg kell néznem, hogy melyik kezemben, hol van az a lehetőség. A cél valami normális, elfogadható munka.

Visszatérve az integrációs kurzusra. A VHS-es ügyintéző nem tudta megmondani mennyit kell várnom, hogy csatlakozhassak egy csoporthoz, sokat. Megkérdezték, hogy hol lesznek a gyerekek, amíg én iskolában leszek, erre én mondtam, hogy reményeim szerint ők is iskolában. Az jó. És ennyiben maradtunk.

Teltek a napok, hetek, hónapok, de semmi hír. Ok, mondták, hogy fél év is lehet, de arra nem gondoltam, hogy a lehet az azt jelenti, hogy annyi is lesz. A Zuram már nem bírta tovább, hiába mondtam, hogy mindegy, én tudok várni, rá telefonált az ügyintézőre, aki semmit nem tudott mondani, még megközelítőleg sem. Ehhez képest másnap csörgött a telefon, hogy ok, van hely, hétfőn kezdek, de délutáni csoport, ami annyit tesz, hogy hosszabb ideig tart a kurzus, mivel délelőtt több óra van, az rövidebb lett volna. Ha nem vállalom így, akkor nem tudják, hogy mikor tudok kezdeni. A Zuram mondta, hogy no problem, hétfőn ott leszek. Csak tudnám akkor minek kérdezték meg, hogy hol lesznek a gyerekek amíg én iskolában vagyok? Én egy kicsit azért kétségbe estem, főleg a gyerekek délutáni programjai miatt, mert eddig én fuvaroztam őket. Mégsem hagyhatják abba a vitorlázást, meg gitárt miattam.

A lányok viszont, és a Zuram is nagyon gyorsan alkalmazkodtak a kialakult helyzethez, elvégre volt rá két napjuk. A lányok megtanultak még pár helyre buszozni, de például a tóhoz nem megy busz, a gitárra meg nem érne oda kisebbik busszal, így a Zuramnak kell rohangálnia bizonyos napokon. Egyébként ő egy szent, mert azonnal átszervezett mindent, és soha nem panaszkodik. Na jó, néha igen, de az még belefér.  Azt mondta, hogy az utóbbi években az ő karrierjére koncentráltunk, emiatt is vagyunk itt, és most én jövök. Na, nem mintha nem lennék realista azzal kapcsolatban, hogy milyen esélyeim vannak a munkaerő piacon, de nem zárom ki annak a lehetőségét sem, hogy találok valami olyat, ahol még jól is érzem magam.

Az integrációs kurzust viszont nagyon szeretem, és eléggé bánni fogom, amikor vége lesz. Nagyon jó a tanárnő, és a csoport is. Ahhoz képest, hogy én már egy hónapok óta összeszokott társaságba csöppentem bele, elég jól beilleszkedtem. Barátkozom, ismerkedem. A tanárnő elég sok kirándulást szervez nekünk, voltunk a könyvtárban, múzeumban, megyünk Berlinbe, holnap pl. a munkaügyi központba látogatunk el, de voltunk egy ifjúsági központban is, és hallgattunk már előadást a nők védelméről is. Az integrációs kurzus arra is tökéletesen jó, hogy megtanuljak bizonyos akcentusokat megérteni. Az orosszal eddig sem volt problémám, de be kell vallanom, hogy a kínai és az afgán okoz némi problémát. Főleg a kínai, az afgánt már szokom. Már van, hogy értem. A kínait szerintem még a kínai sem érti, de biztos át fog menni a vizsgán, mert majd a vizsgáztatók sem fogják tudni eldönteni, hogy mit mond a csávó.

Igen, a csoporttársaim többsége menekült, migráns, ki más jelentkezne integrációs kurzusra? Nem kezdek ebbe bele, mert már ez a két szó is, menekült és migráns, olyan fajta érzelmeket vált ki emberekből, amivel vagy nem értek egyet, vagy igen, vagy nem akarok vele vitatkozni, vagy igen. Itt ez mondjuk nem is kérdés, itt egy csoport vagyunk, a közös bennünk az, hogy tanulni szeretnénk, egy jobb munka reményében. Már megvan a vizsga beosztás, szóbelin a kezdjenek a jók először, miatt az első vagyok. Nem, nem azért mert én vagyok a legjobb a csoportban, szó nincs róla, de a párom az, és párban kell vizsgázni. Izgulok, tessék nekem szorítani!

Gyakorlati haszna már van az egésznek, magabiztosabb vagyok. Megtapasztaltam, hogy az enyémnél jóval kevesebb nyelvtudással is elég jól lehet boldogulni, valamint simán bevállalok ügyintézéseket egyedül. Például kisebbiket teljesen magabiztosan vittem egyedül orvoshoz, előtte teljes kétségbeesetten vittem volna. Még ki is húztam magam, mert volt olyan szó, amit én ismertem, a gyerek meg nem. Ezen márpedig elég sok minden múlt, mert a doktornő megkérdezte, hogy szirupot kér-e a gyerek, vagy kúpot, mire az én nagy okos gyerekem rávágta, hogy természetesen kúpot. Én azért megkérdeztem, hogy ismeri-e a szót, és tudja-e mi az, mire rávágta, hogy nem, de a sziruphoz ő már tuti túl nagy. Ekkor elmagyaráztam neki, hogy mi az kúp, magyarul tudta, de a német szót nem ismerte. A doktornőtől pedig kértem tablettát. Gyerek elég hálás volt.  A felírt gyógyszert sehol nem találtuk, de végül sikeresen megbeszéltem annak megrendelését, a harmadik gyógyszertárban,  és mindenhol türelmesen elmagyaráztam, hogy a gyerek lány, hiába Luca. Már néniket kérdezek meg a boltban, ha látom, hogy tanácstalanok, és felajánlom a segítségemet. Persze, baromi távol vagyok még a helyes nyelvtantól, de igyekszem, és kérem, ez nem is érdekelt még senkit. Tisztában vagyok vele, hogy ha rendes munkát akarok, akkor majd érdekelni fog, ezért is hanyagolom a kedvenc könyveim, és még lefekvéskor is nyelvtankönyvvel bújok ágyba. Most még ott tartok, hogy folyamatosan próbálok mindent németül mondani, fejben, remélem egyszer majd jön automatikusan is. Bárcsak. A remény… ja nem, a csótány.

Otthon

Ezt a posztot a Határátkelő kérésére írtam, íme:

Csak együtt legyen a család

akinek van kedve olvassa el bátran!

Betegeskedem

Mióta Németországban élünk nem igazán voltam még beteg, nem is szerettem volna, de valamiért november óta képtelen vagyok teljesen meggyógyulni. Két betegség között van néhány nap szünet, de többnyire azért a papírzsebkendő az úr a házban.

A dolog november elején kezdődött. Elkezdtem köhögni, és időnként nem kaptam elég levegőt, hiába próbálkoztam hozzájutni, leginkább csak hangosan sóhajtoztam. Az asztma nem ismeretlen jelenség, hisz az allergiám kapcsán már szorosabb barátságot kötöttünk egymással, de szerencsére asztma az a jó barátom, akire elég ha emlékszem, ő nem ragaszkodik hozzám, én se hozzá, így jó pár éve alig-alig volt kapcsolatunk. Egyébként novemberben semmi sem nyílik, virágzik, pollenzik, ami nekem bánatot okozhatna, pedig jó pár növény nem szeret engem.

Biztos, ami biztos és némi felsőbb ráhatásra persze, elmentem orvoshoz. Orvos is csak annyit tudott mondani, hogy igen elég asztmatikus ez a köhögés, szedjem az allergia gyógyszert, meg írt még mellé valami másikat is, amit egy inhalátoron keresztül kell a hörgőimig eljuttatni. Mivel azonban a torkom is gyulladást mutatott, így az orvos vett kenetet a torkomról és még egy vérvétel is történt. Ami jó, hogy emiatt sehová nem kell elmenni, mindent megcsinálnak helyben a rendelőben. Nem látok ilyen feliratokat, hogy kartonzó, nincsenek végtelen sorok előttem, emberek, akik szintén vérvételre várnának, nem kell az eredményért külön elmenni valahová, hanem elég betelefonálni a rendelőbe, és ha probléma van, akkor egy személyes megbeszélésre is kapok időpontot. Nos mivel nekem a torkom miatt egyébként is vissza kellett mennem, így egycsapásra meg tudtuk beszélni a vérvétel eredményét is.

Sajnos sem előbbi, sem utóbbi nem volt valami kedves. Előbbiből kiderült, hogy egy olyan bakteriális fertőzésem van, amely tipikusan óvodákban jellemző és kisgyerekek kapják el leggyakrabban, de nem gond máris kaptam a receptet a célirányosan felírt antibiotikumról. A vérvétel, nos hát valami májérték nem volt rendben, ami több dologra is utalhat, egyrészt lehetek hepatitises, másrészt lehetek kövér, és lehet zsíros a májam. Egyik variáció sem tetszett, pláne, hogy a hepatitist fejben azonnal kizártam, a pluszkilóim, nos soha nem gondoltam volna, hogy aggodalomra adhatnak okot. Pedig, de.

Az orvos szerint egyáltalán nem kell aggódnom, szedjem a gyógyszereket és amikor azt abbahagytam, akkor rá nem olyan sokkal csinálunk még egy vérvételt, ami célirányosan a hepatitisre irányul, mármint arra, hogy van-e nekem olyanom, vagy sincs. Jó.

Beszedtem a gyógyszereket, ügyesen, lelkiismeretesen. Ugyanúgy fulladtam és köhögtem tovább, de tudtam, hogy az egy hosszabb folyamat lesz. A megadott időben visszamentem vérvételre, majd pedig megbeszélni az eredményt. Kiderült, hogy egy árva hepatitisem sincs, semelyik típusból. Ez jó. Az orvos viszont javaslatot tett arra, hogy biztos, ami biztos oltassam be magam, mert az ördög nem alszik. Nem ellenkeztem, nem vagyok védőoltás ellenes, sőt lehet egyszer még olyan helyre fogok utazni, ahol külön jól jön, hogy már be vagyok oltva.

Az oltást egyébként fizeti a biztosító, de nem úgy, ahogy eddig megszoktuk, vagyis nem csak úgy odaadom a receptet a gyógyszertárban, és megkapom a gyógyszert, hanem odaadom a receptet, kifizetem az oltóanyagot, erről kapok egy számlát, amivel elsétálok az orvoshoz, mármint az oltóanyaggal, a számla a dokit egyáltalán nem érdekli, ezután az orvos beadja az injekciót, majd erről is kapok egy számlát, miután kifizettem, hogy beadták, a két számlával a kezemben besétálok a biztosítóhoz, ahol kedvesen mosolyogva elkérik a számlát, majd erre pár hétre érkezik egy levél, hogy elutalták az összeget. Elsőre bonyolultnak hangozhat, de nem az. Egy oltás ára olyan 80 EUR körül van, az, hogy az orvos beadja, a 11,74 EUR.

Tehát kiderült, hogy nem vagyok hepatitses, innentől kezdve akár egy hülye is ki tudja következtetni, hogy zsíros a májam. Én is kikövetkeztettem, de erre az eredményre várni kellett még egy kicsit, mert az orvosom elég lelkiismeretes ahhoz, hogy csináltasson még egy kontroll vérvételt, hogy mennyire zsíros az annyi.

No persze fejben már összeállítottam a diétámat, és nagyon szenvedtem is, mert tulajdonképpen én elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok. Tudom, hogy nem vagyok topmodell, de nem is bánt a dolog. Ez vagyok én kérem szépen, de ha zsíros a májam be kell látnom, hogy valami nem jó. A Zurammal rengeteget beszélgettünk erről, mert nem hagytam békét neki a témával, és amúgy is imádja Dr. Google-t, akit ki is kérdezett részletesen az állapotomról. Tehát a Zuram közölte, hogy ez a 40 körüli nők népbetegsége. De itt meg kell álljunk egy pillanatra! Én kérem nem vagyok 40 körüli nő. 39 sem vagyok, tehát maximum 35 körüliről beszélhetünk, és különben is simán elkaptam az ovisok betegségét, amit rendes felnőtt emberek nem is szoktak. Miután ezt gyorsan tisztáztuk mondott még valamit.

A mai napig felmerülnek kisebb viták közöttünk, hogy vicces-e egy mondatban említeni a hízott libákat egy feleséggel. Mert szerinte egyébként nagyon is vicces az a kérdés, hogy: tudod kinek van még zsíros mája? A hízott libának hö hö hö. Szerintem nem vicces, és afelől is vannak kétségeim, hogy komoly-e az a bocsánatkérés, ami közben először még röhög az ember, azután már csak kuncog ugyan, de azért kuncog, mert nagyon igyekszik visszafojtani a röhögést. A bocsánatkérés őszintesége azért is megkérdőjelezhető, mert szerintem, ha úgy hangzik el, hogy: bocsánat, de szerintem vicces (újra röhög), akkor nem is igazán gondolja komolyan.

A vérvétel eredménye ismét megérkezett és kiderült, hogy nem vagyok liba. Az értékeim újra normálisak. Valószínűleg a betegség hatására nem voltak rendben a számok, és biztos ami biztos az orvos jó alaposan megnézte a belső szerveimet és azok működését ultrahangon keresztül, és mindent rendben is talált. Ezért a vizsgálatért sem kell elmenni sehova, ott helyben elvégzik.

A köhögésem azonban nem akart múlni, ami baromi kellemetlen, nem is igazán a köhögés, hanem az a része, amikor nem kapok elég levegőt, és nagyjából úgy tátogok, mint egy ponty, nem vízben, inkább a szárazon. Kaptam két új gyógyszert, de biztos, ami biztos, el kellett mennem egy orr-fül-gégészhez is, nézze meg, nem-e valami más probléma áll a köhögés hátterében.

Elég gyorsan kaptam időpontot, ahol az orvos volt olyan bátor, hogy egy csövet dugjon le az orromon keresztül, és így nézegesse a torkomat. Amikor kijelentette, hogy rákra utaló jel nincs, hát megkönnyebbülni sem volt időm, mivel fogalmam sem volt róla, hogy ez kérdés egyáltalán. Ezután következett volna a másik orrlyukam is, mert ez egy bátor orvos, és még azt se vette figyelembe, hogy az első nézelődés hatására az egyik szememből elkezdett ömleni a könny, kértem egy momentet hivatkozva a szememre, de valójában inkább csak halogattam a dolgot, hogy ugyan ne akarjon már csöveket dugdosni az orromba. Anyukám egyébként is állította gyerekkoromban, hogy az nem jó dolog, pláne miután a nővérem ezt megtette a saját orrával és egy szivacsdarabbal, na azt a pillanatot, amikor az ki kellett venni senkinek nem kívánom, de a nővérem semmiből sem tanul, talált egy babszemet… no, de én az okos, más hülyeségéből is, tehát ott és akkor tudtam, hogy nem jó dolog ez az orron keresztül kis lámpás izével nézzük meg a torkot dolog. Az orvos másodszorra azonban nem is járt sikerrel, és már mondta is, hogy szemmel láthatóan ferde az orrom, vagy így nőtt, vagy egy korábbi sérülés eredményeként. Egyszer valóban arcon találtak 2 méteres közelségből egy focilabdával, akkor is ömlött a könny a szememből, meg voltak fájdalmaim, de orvosnál nem jártam ez ügyben, így lehet tényleg csak így nőtt. A galád doki közölte, hogy muszáj megműteni az orrom, mert nem kapok elég levegőt, ezért a számon át lélegzem, ugye? ugye?, neeeeem, dehogy. A lényeg, hogy ez az állapot nem fog javulni, tehát ezt az orrsövény-ferdülést műtéti úton korrigálni kell, ha összeszedtem a bátorságom, akkor menjek hozzá, vár szeretettel.

No kérem, én tudom, hogy a fejemen nem az orrom a legszebb dolog, és nem csak ferde, de nagy is, ezt onnan is tudom, hogy amikor megműttettem a szemem, és nem hordtam már szemüveget többé, akkor a Zuram közölte, hogy bizonyos szempontból nagyon előnyös volt a szemüveg, és közben diszkréten az orrára bökött. Amúgy állítja, hogy szeret. Azt már magyar orvos is említette, hogy szükségem lesz műtétre előbb-utóbb, de valahogy az utóbb sokkal hamarabb ideért, mint gondoltam. Az orvos meggyőzött, mivel ha a számon veszem a levegőt, akkor folyton kiszárad a szám, és ráadásul még egy csomó baci is bejuthat a szervezetembe, tehát ez is okozhatja a köhögést, amit már tényleg nagyon untam.

Az egyik német ismerősömnek említettem, hogy meg kell műteni az orrom, aki rögtön felvidámodott, mondta, hogy neki is meg kellett, és ha már ott vagyok, csináltassam meg rendesen, ne hagyjam ki a plasztikát, ő sem hagyta ki, nem nagyon csak egy kicsit, de azóta ő sokkal jobban érzi magát. Tehát tudom, hogy nem az orrom a legszebb a fejemen, de megszoktam, az enyém, családi örökségem, ez vagyok én, szóval nem biztos, hogy a muszájon kívül szeretnék mást is. Bár, ha jobban utánagondolok műtétet sem szeretnék egyáltalán, de azt hiszem, azon túl kell esnem, mindegy majd nagylelkű leszek és úgy gondolok rá, hogy plasztikáztatok, az divatosabban is hangzik, mint egy orrsövény-ferdülés.

Ezzel azonban még nincs vége a betegségeknek, már épp kezdett elmúlni  a köhögésem, amikor éreztem, hogy már megint nem vagyok jól. És nem is voltam. Fájt a torkom, és hosszú évek óta először be is lázasodtam. Bevallom nem viselem jól, sem a lázat, sem ha beteg vagyok. Nem tudok a fenekemen ülni, ha beteg vagyok is vannak dolgok amit meg kell csinálnom, de mivel képtelen vagyok rá, így frusztrált vagyok. Az orvostól kaptam ismét egy jó nagy adag antibiotikumot, csillapítottam a lázam, sajnáltam magam, meg a közelemben élőket, a Zuram állandóan főzte nekem a teát, mindent megcsinált helyettem. Egyedül intézte a lányok dolgait, megfőzött, és tényleg mindent amit kell, és csak egyszer említette meg, hogy nem vagyok túl kedves, ha beteg vagyok. Tény, nem vagyok, de mivel emlékeim szerint az idő nagy részét alvással töltöttem, így nem is lehettem annyira undok.

A gyógyszer hatott, elmúlt a láz, már-már a köhögés is. Visszamehettem az orvoshoz, aki beadhatta a második oltást is. Volt nagyjából 3 jó napom, amíg tényleg jól éreztem magam, majd ismét jött a takonykór, és a rosszkedv. Most más bajom nincs, csak már a 4. üveg orrcseppet használom el, és ipari mennyiségű papírzsebkendőt, de remélem, hogy ez már a vége. Iszom az Aspirin C-t, pedig rühellem, eszem a C vitamint. Próbálok pihenni, amikor csak lehet, hogy vége legyen már, mert nagyon, nagyon unom. Viszont muszáj, hogy elmúljon ez a taknyosság, mert hosszú évek óta először tudunk a Zurammal ketteseben elutazni egy hétvégére, és bizony már le is foglaltuk a szállást. Egy hét múlva ilyenkor, ha minden jól megy Amszterdamban vacsorázunk.

VFL

Már rég nem került szóba a foci és az én, illetve a mi viszonyunk. Mondjuk az én hozzáállásom nem sokat változott, még mindig nem különösebben érdekelnek a meccsek. A Zuram hozzáállása azonban fordulatot vett. Amikor mi megismerkedtünk ő nem rajongott a fociért, maximum VB-t néztünk, és egy VB döntőt még én is szívesen megnézek, de miután kiköltöztünk Wolfsburgba, szépen lassan fordult a kocka, vagyis inkább a labda.

A legelső focimeccs élményünkről írtam korábban, akkor a lánycsapat meccsén voltunk, mivel az akkor elsős kisebbik kapott jegyeket. Elmentünk, jól éreztük magunkat, tetszett, és elhatároztuk, hogy megyünk még, azóta sem voltunk, mármint nem voltunk a lányok meccsén, vagy másképp mondva én és a lányok nem voltunk semmilyen meccsen.

Ha jött hozzánk valaki vendég (apám), aki rajong esetleg a fociért, akkor a Zuram vett jegyet és elmentek a meccsre, megnézték. Majd a Zuram szép lassan bevásárolt magának mindenféle VFL-es dolgot, póló, sál, sapka, matrica, mert ugye, ha már olyan városban lakunk, aminek értelmes foci csapata van, akkor már lehet nekik szurkolni is, arról nem is beszélve, hogy a stadionban mennyivel jobb nézni egy meccset, mint a tv előtt ülve. Elárulom, hogy ha én egy jakuzziban ülnék, vagy esetleg egy cukrászdában, vagy egy szuper kocsmában, és ott előttem játszanának a játékosok, akkor is pont annyira érdekelne, mint most jelen pillanatban. Nem mondom, ha elkezdem nézni, és jó a meccs, akkor akár végig is nézem, de azért nagyon nehéz nekem azt kimondanom, hogy: hű, de jó ez a meccs, én ezt végig fogom nézni.

A lányok érdeklődése változó. Nagyobbikat hol egyáltalán nem érdekli a foci, hol semennyire. Kisebbikkel már más a helyzet, ez annak köszönhető, hogy náluk az iskolában dolgozott, illetve volt gyakorlaton a VFL lánycsapat egyik kapusa, akivel nagyon jóban lettek. Még kisebbik egyik VFL-es labdáját is bevitte az egyik edzésre, és aláíratta az ott lévő játékosokkal. Ez a labda nagy becsben van tartva azóta is, valamint van pár aláírt kártyánk is a lányoktól, de meccset azért még nem láttunk. Kisebbik egyik lány osztálytársa viszont meg van őrülve a fociért, és elég jól is játszik, nos őt például kisebbik eléggé tiszteli ezért, pedig a többi lány nem igazán, mert hogy a foci amolyan fiús dolog. Bizonyos okok miatt át kellett szervezni a lányok délutáni programjait, így kisebbik nem tudott már szakkörökre járni, kivéve egyet, és az a foci. Már párszor volt, de a második alkalom után megállapította, hogy idézem: “Anya, én csak kapusnak vagyok alkalmas, másra nem.” Tehát kisebbik szereti a focit, csak nem nézi.

Voltunk már Stadionfesten, de még soha nem a nagy stadionban, de eljött az idő, hogy elmenjünk. Nagy kedvvel indultam neki, nem is tudom mennyi dolgom lett volna egyébként, olyan kis csip-csupságok, mint mosás, vasalás, de jó, legyen a családi program, mert mindenki arról győzködött engem, hogy az nekem jó lesz. Nem.

Elmentünk. Egy ilyen eseményen lehet találkozni a játékosokkal, aláírást kérni meg ilyenek. Mezeket venni, szurkolói kluboktól mindenfélét venni, innivalót venni, ennivalót venni, be lehet kukkantani a stadionba, a gyerekeknek és a felnőtteknek van néhány játék, ahol nagyon hasznos dolgokat lehet nyerni, mint például kulcstartó, toll, gumicukor, vagy részvételi lehetőség egy következő sorsoláson. Szabadon lehet egy csomó mindenre pénzt áldozni, kedvtől és pénztárcától függően.

Nagyobbik eléggé élvezte a helyzetet, részt vett minden játékban, mert hát nyerni szeret, és szerzett is rengeteg hasznos dolgot, mint például kulcstartó, toll, gumicukor, vagy részvételi lehetősége egy következő sorsoláson. Az egyik helyen valami iszonyat hosszú sor kígyózott, és gondolom ezek a lelkes emberek mind aláírást szerettek volna valamelyik játékostól. Ezt abból gondolom, hogy toll volt a kezükben, és baromi türelmesek voltak. Na, ez az a sor ahová mi nem álltunk be.

Nagyjából 1 óra alatt körbejártuk az egészet, és egész jól sikerült elérnem, hogy ne gondoljak a vasalnivalóra. Ekkor azért még tébláboltunk egy kicsit, amikor kisebb csoportra lettem figyelmes, majd szóltam a családnak, hogy ott a Benaglio. Még én is tudom, hogy kicsoda, és fel is ismertem, nagyon ügyesen. Benaglio tök kedves volt, teljesen jól viselte az őt megrohanó gyerekeket, és mindenkivel hajlandó is volt közös fényképre. Ekkor a Zuramnak az az ötlete támadt, hogy miért ne lehetne a mi gyerekeinknek is közös fotója Benaglióval. Tényleg! Miért is ne?

Elkezdte biztatni a lányokat, hogy nyomuljanak, majd ő fényképez. A lányok meg néztek rá okosan, hogy azt meg má’ minek, majd kisebbik szóvá is tette, hogy ő ugyan nem nyomul sehova, őt egyáltalán nem érdekli egy közös fotó lehetősége. Nagyobbik lelkesen bólogatott, hogy öreg ő már ilyesmihez. A Zuram ezen felhúzta magát, hogy márpedig, ha kijöttünk, és itt a lehetőség igen is álljanak oda egy közös fotóra, nagyobbik erre közölte, hogy ugyan már, ez csak foci, kit érdekel. Erre a Zuram még jobban felhúzta magát, hogy akkor mondják már meg neki mégis az ő szeme fényecskéi, hogy mi a fészkes fenének jöttünk mi Stadionfestre? Ezzel így elvoltak egy darabig, és nagyjából itt jutott újra eszembe, hogy eddigre már végeztem volna a vasalással. Tehát felemeltem a hangom és közöltem mind a hárommal, hogy fejezzék már be. A Zuramnak megmondtam, hogy vegye tudomásul, hogy a gyerekei nem fognak nyomulni egy fotóért, mert őket nem a foci érdekli, csak a sok hasznos dolog, amit itt begyűjthettek, mint például kulcstartó, toll, gumicukor, vagy részvételi lehetőség egy következő sorsoláson. Erre persze a lányaim lelkes és hálás bólogatásba kezdtek, de hiába, mert velük meg közöltem, hogy vegyék tudomásul, hogy nekem még vasalnom is kell, mégis itt vagyok és lelkesítem őket, és külön örülök, minden egyes újabb szerzeménynek, mint például kulcstartó, toll, gumicukor, vagy részvételi lehetőség egy következő sorsoláson, ha mást nem az apjuk kedvéért egy kicsit ők is lelkesedhettek volna. Irány az autó! Vége a mókának.

Azóta senki nem akar Stadionfestre menni, vagy ha akar se fog.

A Zuram viszont lelkes VFL drukker lett. Természetesen az EB alkalmából mi is belelkesedtünk kicsit, nem a VFL érdekelt bennünket, hanem természetesen a magyar válogatott, és mentünk is közösségi szurkolásra, szürke macinaciban. Nem voltunk sokan, de azért a németek nekünk szurkoltak és nem a Portugáloknak. A németek sem voltak sokan, de lelkesen tapsoltak nekünk. Portugál szurkolók viszont még kevesebben voltak, őket lenyomtuk. Egy anyuka volt a nagyjából 4 éves kisfiával.

A lényeg, hogy a Zuram már annyira lelkes drukker, hogy baráti segítséggel már VFL bérlethez is jutott. Természetesen a Zuram hosszan ecsetelte, hogy miért is éri meg ez a befektetés, és, hogy nem is sok ez a pénz, mert képzeljem el, hogy ez a bérlet, nem minden meccsre jó, de amire nem, azokra a meccsekre tud majd kedvezményesen jegyet venni. Hurrá! Ügyesen próbálta meggyőzni arról, hogy nem elég, hogy most ez pénzbe kerül, de hogy ez még jó is, mert további eurókat költhetünk el, kedvezményesen. Nem mintha bármi kifogásom lenne az ellen, hogy meccsre jár, és a barátaival tölti az időt. Ez már csak azért is jó, mert ilyenkor tudok nyugodtan blogot írni, vagy akár vasalni is.

Felújítás

A házban várt még ránk egy csomó  munka, hogy végre úgy nézzen ki minden, ahogy mi szeretnénk, vagy legalábbis ahogy lehetőségeink engedik.

Első körben megérkeztek a szüleim, és be tudták vállalni, hogy két hónapig maradnak, festenek, tapétáznak, kertet rendbe raknak, meg ami kell. Anyu többször célzott rá, hogy szerinte sok lesz ez nekünk belőlük, és nem hitte el, hogy teljesen őszintén mondom, hogy nem. Először is, saját szobát kaptak, saját fürdőszobával és konyhával, ha egymás agyára megyünk van hová elvonulni, másodszor is elég jóban vagyunk, harmadszor bírjuk a főztjét, negyedszer mi napközben dolgozunk és végül mi pontosan tudtuk, hogy mennyi munka van, amihez mi vagy nem értünk, vagy nincs rá időnk.

A szüleim lelkesek voltak, meg is érkeztek, nagyon tetszett nekik a saját lakhelyük, én kicsit aggódtam, mert anyu olyan típusú ember, aki bárhová is utazik 3 nap után mindig elkezdi mondogatni, hogy: de legjobb otthon, meg jajj de hiányzik az ágyam. Két hónap állt előttünk és nem voltam benne biztos, hogy nem kapja el a honvágy. Apámmal ilyen gond nincs, szerintem azt se tudja milyen az a honvágy, jó hát a szülőfaluja időnként hiányzik neki, de ha nem tud hazamenni, akkor sem sírja el magát.

A szüleim felmérték a terepet, megállapították, hogy nem fognak unatkozni, majd apám kapott egy kisebb röhögőgörcsöt, amikor meglátta a kertet. Említettem anyunak, hogy itt most lesz egy kis konyhakert, ahová lehet ültetgetni. A hangsúly a kicsin van. Apám majd megpukkadt, mert anyu annyi magot pakolt, ami háromszor ekkora kertre is elég lett volna. Apám nem szégyellt ezen röhögni még másnap sem, én meg nem győztem mondani, hogy de hát én szóltam, hogy kicsi. Egyébként van egy almafánk, szőlőnk, és később még lett pár dolog. Anyu egy tanyán nőtt föl, tehát elég sok dolgot tud a mezőgazdaságról, és gyerekkoromban is mindig volt kertünk, szóval nagy meglepetés nem érhetett bennünket. Az biztos volt, hogy krumplit nem kell vetni, de hagyma, répa simán mehet, és gondoltuk, hogy megpróbáljuk hátha megmarad a paprika, mivel ezen a vidéken sem tv paprikát, sem hegyes erőset nem lehet kapni. Márpedig a Zuram paprika nélkül kevésbé szereti a húslevest. Egyébként a Zuramnak voltak elképzelései, szerinte ültessünk mindenhova epret, mert azzal nem kell csinálni semmit, elültetjük, aztán majd csak le kell szedni az epret. Én megemlítettem neki, hogy már akkor is örülhetünk, ha ő a füvet lenyírja, ne adjon ötleteket. Pláne, ha nem is ért hozzá.

Az nem volt kérdés, hogy festeni is kell, meg két szobából leszedni a tapétát, meg mivel kisebbik gyermekem tapétát szeretett volna a szobájába, így tapétázni is. Meg volt egy csomó vezeték, ami kilógott a falból, és a földből is, ez utóbbi elég nagy meglepi volt, de a hátsó tároló is tele volt mindenféle vezetékkel, amit apám egyből életveszélyesnek nyilvánított. A kert, mint említettem többször is, nagyon, de nagyon elhanyagolt volt. Tehát már csak egy tervet kellett készíteni, hogy milyen sorrendben, mi mikor legyen megcsinálva. Ebbe már csak az időjárás szólhatott bele, az meg bele is szólt, de ez minket kevésbé lepett meg, mint a szüleimet. Ők a napfény városából érkeztek az eső és szél városába persze most épp 35 C° van, de akkor nem volt, és remény sem volt rá.

A Zuram meg a szüleim megbeszélték, hogy mi legyen, bár a Zuram mondta, hogy neki aztán tök mindegy a sorrend, és az se baj, ha nem csinálnak semmit, elég, ha itt vannak velünk, de persze ezt ők kikérték maguknak, hogy semmit csinálni el se jöttek volna, vagy legalábbis nem két hónapra.

Apám első körben megszüntette az életveszélyes vezetékeket, majd nekiláttak a tapéta leszedésnek, meg a tapétázásnak. Nem volt szerencséjük mert kisebbik jó mintás tapétát választott, de mivel már elég nagy rutinjuk van a tapétázásban ez nem fogott ki rajtuk. Persze a két gyerekszoba volt a legfontosabb, azok kifestése. Megbeszéltük, hogy ne okozzunk túl sok fejtörést így csak a lányok szobája lehet színes, mintás, anyám tyúkjás, minden más fehér lesz. Kisebbik kiválasztotta a tapétát, nagyobbik a szép színes festéket, kétféle színt, mert az úgy menő.

Igen ám, de itt történt egy kis csavar a történetben. Nagyobbik kiválasztott egy Cashmere fantázianevű festéket, meg is vettük, de nem voltunk benne biztosak, hogy elég lesz, de nem gond 10 perc kocsival a barkácsáruház, ha kell kiszaladok és veszek még. Természetesen nem lett elég a festék, mondja apám, hogy kellene még, sebaj ugrok a kocsiba, hogy hozzak még, de előtte biztos, ami biztos lefényképeztem a festéken a vonalkód matricát, mert nehogy eltévesszem, de a nevében biztos voltam, nem lehet baj. A vonalkód fölé ugyan oda volt írva, hogy sweet home, és én még gondoltam is magamban, hogy ej, milyen szöveg már, hogy kifested a házat édes lesz az otthonod. Odaértem a barkácsboltba, már nagyon jól tudtam merre vannak a festékek, gyorsan szerettem volna végezni. Meg is találtam a Cashmere-t és ekkor már tisztán láttam, hogy ez baromira nem olyan színű, mint a gyerek szobája. Még csak nem is hasonló. Na, gondoltam, most mi lesz, nézem a színpalettát, hogy hol a hiba, és egyből rájöttem, hogy az én drága férjem nem a Cashmere nevezetű színt pakolta be a bevásárlókocsiba, hanem a Sweet Home-ot, mert az nem véletlen volt oda írva, az biz’ a szín neve volt. Na jó, hát nincs mit tenni, akkor ebből a Sweet Home-ból kell keresni. Újabb móka, természetesen nem találtam, mert biztos vagyok benne, hogy minden idióta, akárcsak mi édes otthont akar. Átnéztem még egyszer, majd még egyszer a kupacot, és találtam! De, természetesen csak a legnagyobb kiszerelésben. Itt nagyjából már nem érdekelt a dolog, megveszem és kész, a legközelebbi barkácsbolt a város másik végén van, és senki nem garantálja nekem, hogy ott nem vásárolták fel az összes Sweet Home-ot. Így történt, hogy végül édes otthon lett a hálószobából és a konyhából is.

A legjobb az egészben az, hogy nagyobbik hazaért az iskolából és én elé járultam bevallani az apjának az ő nagy hibáját, miszerint még véletlenül sem azt a színt pakolta be a kosárba amit a gyerek választott, de gyerek nézze meg, mert nincs mit tenni, ez már így fog maradni. Gyerek elkenődött fejjel ment a szobájába, megnézte, majd nagy kegyesen közölte, hogy semmi baj, neki ez tetszik. 1 óra múlva hazaérkezett a gyerek apja, akinek gyerek a nyakába borult és a következőket mondta: köszönöm apa, hogy nem azt a festéket vetted le a polcról, amit választottam, mert ez sokkal jobb.

Semmi, köszönöm anyám, hogy egész délután festék ügyben rohangáltál, semmi. De tudom, hogy hálás lesz majd az anyjának is a sok jóért, amit kapott, majd egyszer.

Menet közben megérkeztek a Zuram szülei is, akik szintén beszálltak a házfelújításba, így gyakorlatilag már nagyon gyorsan haladt minden. Apósom kezébe vette a villanyászati dolgokat, és mindent megjavított. Nagyon sok dolog úgy volt kész a házban, hogy megcsinálták, megcsinálták, csak nem rendesen. A garázs felső szerkezetét egy csavarhúzó tartotta. A bejárati kaput nem lehetett kinyitni. Az autóbejárón jártak be a házba, az ottani kaput viszont nem lehetett bezárni, és még ezer apróság, amivel dolgozni kellett. A díszburkolat gyakorlatilag fekete volt, azt nagynyomású mosóval nagyon szépen le lehetett takarítani.

A szüleink nekiálltak a kertnek is, el sem tudom mondani mennyit metszettek, daraboltak, amíg valahogy elkezdett kinézni a kert. Apám, aki bárhol feltalálja magát még a szomszéddal is beszélgetett, a szomszéd nem tud magyarul, apám nem tud németül, de állítólag mégis megértették egymást. A szomszéd javaslatot tett a sövény nyírására, de a Zuram nagyon nem szereti, ha neki a szomszéd bármire javaslatot tesz, ennek ellenére a sövény is szépen rendbe lett téve, ezt mondjuk pont én csináltam, annak ellenére, hogy azt gondoltam elég távol áll tőlem az, hogy létrán állva nyírjam a sövény tetejét, de végül is megérte.

Anyu paprika palántákat nevelgetett, amihez apám egy kis fóliasátrat épített a kertben, tényleg kicsit, de a palántáknak jót tett, mert ha nem is nagyon hamar, de azért csak növekedésnek indultak.

Haladt minden, mindenki dolgozott nagyon, és teljesen őszintén mondom, hogy a szüleink segítsége nélkül, még most sem tartanánk sehol. Hálásak is vagyunk, nagyon.

A hálánkat már akkor is szerettük volna valamilyen módon kifejezni, így foglaltunk szállást mindannyiunknak  Wilhelmshavenben, ahova el is mentünk együtt kirándulni.

A kert szépen alakul, a ház elé fűszernövények is kerültek és nagyon szeretem, hogy csak kilépek a konyhából, hogy friss mentát, vagy majorannát szedjek, a bazsalikom megdöglött, de a kakukkfű bírja. Rengeteg levendulám is van, amit szintén imádok, nem utolsósorban azért mert elég igénytelen, és tulajdonképpen nem sokat kell vele foglalkozni, akkor is szép. A szőlő nagyon hajt, nem is értünk hozzá, de van rajta bőven, és már szép kék, a paprikák szépen és nagyon lassan növögetnek, de már ettünk is belőle. A hagymát már felszedtem rég, répa van még, a fokhagymát már mind megettük, az uborka is növöget szépen, és valami hihetetlen mennyiségű alma van a fán, és a csipkebogyót sem hagyom veszni. Nem állítom, hogy mindent a legjobban csinálok, de örülök, hogy van egy pici kert, és szívesen foglalkozom vele, még ha gazolni nem is mindig élvezet.

 

Házból, otthon

Beköltöztünk, de még nagyon sokáig úgy éreztem, hogy valaki más házában élek. A bútoroknak meg kellett találni a helyét, a felújítási munkákról nem is beszélek. Egy csomó holmink még dobozban várakozott a pincében, de azért természetesen éltük a mindennapi életünket.

Pestről egy 150 m2-es lakóterületű házból költöztünk egy 120 m2-esbe, azzal a különbséggel, hogy Pesten volt egy nagy pincénk, itt viszont csak egy kis tároló várt bennünket. Akkor nagyon sok dolgot eladtunk, elajándékoztunk vagy épp dobtunk ki a szemétbe, hogy elférjünk az új körülmények között. Eltelt 3 év, és a 120 m2-es házból, illetve bungalowból egy hatalmas házba költöztünk. Van nekünk négy szint, pince, földszint, emelet, tetőtér, ami mind lakható. 5 hálószoba, ami inkább 6, mert a pincében is van egy lakószoba. Rendelkezünk 3 fürdőszobával és két konyhával, de nem rendelkeztünk ennyi bútorral, sőt a mai napig nem rendelkezünk. Nem szerettünk volna ilyen nagy házat, de vagy ez, vagy ugyanennyiért régebbi jóval kisebb házak, esetleg sorházi lehetőségek voltak még. A volt tulajok válásából igazából, mi húztuk a legnagyobb hasznot, még ha meg is küzdöttünk velük, akkor is megérte.

A beköltözés utáni első időszakban a volt tulajdonosok szemeteit szedtük össze, és halmoztuk fel az udvaron, egy tetővel fedett helyen, hogy azért mégse ázzon szét. A papa élvezte, hogy most már bejöhet a házba, így időnként, főleg a vasárnap déli időpontot kedvelte, meglepett bennünket. Először ez még jó is volt, mert egy csomó dolgot elmondott, mi hogy működik, például az esővízgyűjtő, a pizzasütő kemence stb., de azután a bácsi már kezdett viccessé válni. A mamma hagyott itt egy ágyat, amit a bácsi mindenáron el szeretett volna vinni, mi mondtuk, hogy vigye bátran, mert nekünk nincs rá szükségünk, de a bácsi nem tudta hova tenni, így az ismerőseit küldte a nyakunkra, hogy nézzék meg és ha kell vigyék el azt a vacakot. Nem kellett senkinek, csak a bácsinak, de ő még mindig nem tudta hova tenni. A Zuram megbeszélte vele, hogy meddig jöhet átnézni a szemetet, hogy mit szeretne elvinni, és mit nem. A bácsi nem siette el. A mamma jött a megbeszélt időben, és mindent elvitt, amire még szüksége volt, de szemét így is maradt bőven.

Azért a papa is megjelent 3 haverjával, és csak sikerült összeszedni az ágyat, meg átdúrták a szemetet is. Abból nem kellett semmi, mert a 3 haver is csak röhögött az öregen, hogy ez tényleg szemét, ők ebből nem kérnek semmit. A bácsi mondta nekem, hogy akkor ő most bemenne a garázsba és ott is szétnézzen, na ekkor azért már nagyon elegem volt a hónapok óta tartó odamászkálásból és mondtam, hogy na azt nem. Ott már csak a mi cuccaink vannak. Egy csomó dolgot keresett, amit ő régen a fiainak adott, hogy az megvan-e, de egyrészt nem volt meg, másrészt mi közöm van nekem az ő magánéletükhöz. A Zuram szerint tök jó fej az öreg, de én már eléggé örültem, hogy ígérete szerint nem jár tovább a nyakunkra.

Végre elérkezett a napja, hogy megszabaduljunk a szeméttől. A Zuram bérelt egy utánfutót, nem is kicsit, szükség volt rá, mert 320 kg lim-lomot, szemetet, veszélyes hulladékot, vicket-vackot, és még ki tudja mit hagytunk a szeméttelepen. Sajnos van még, van egy tároló, amit még át kell bogarászni, de 320 kg már biztos nem fog belőle összejönni. Szemét projekt: pipa.

Következhetett a bútor projekt. Azzal tisztában voltunk, hogy nem fogjuk tudni hirtelen bebútorozni az egész házat, de pár dologra szükség volt. Ilyen volt például néhány függöny, egy-két szőnyeg, pár polc, kisebbiknek íróasztal és még apróságok. Ezeket szépen lassan, tényleg apránként szereztük be. Még az Ikeában is jártunk, pedig az külön kihívás, hogy a Zuram betegye oda a lábát. Hazacipeltük a bútorokat, amik ügyesen vártak arra, hogy össze legyenek szerelve. A Zuram ezt is megoldotta, és csak ici-pici segítséget kért tőlem az összeszerelésnél. Legtürelmetlenebb kisebbik volt, mert nagyon szerette volna, ha van már szekrénye a ruháinak, meg polca, de legjobban az íróasztal érdekelte. Minden szabad percében az apját nyúzta, hogy lásson már neki. Ennek több oka is volt, az hogy el szerette volna rakni a holmijait, az csak az egyik, de a másik, na az egy tudományos kísérlet volt.

Hogy ez a kísérlet érthető legyen be kell vallanom, egy nem túl szimpatikus szokásomat. Szoktam káromkodni, főleg vezetés közben, ez talán genetikus, talán csak túl sokat hallottam gyerekkoromban apámtól a kocsiban, de tény, az autóban mindig nagyon választékos a szókincsem. Szerencsére a lányok nem utánoznak, sőt gyakran szóvá is teszik, hogy nem kéne, én meg próbálom visszafogni magam. A legtöbbször kisebbik ül mellettem, és egyik alkalommal megjegyezte, hogy: Anya, te szoktál káromkodni a kocsiban, apa, meg nem. Mit tehettem volna beismertem, de nem bírtam ki, hogy ne lökjem meg kicsit a Zuram glóriáját, így megjegyeztem, hogy figyelje meg, apa mindig szerelés közben káromkodik. Kisebbik ezen elgondolkozott, hajlott rá, hogy belássa az igazam, de azért csak kereste az alkalmat, hogy bizonyítékot találhasson.

Tehát a gyerek nyúzta az apját, én meg hagytam. A Zuram persze mit sem tudott arról, hogy kísérleti alanyként szeretné kisebbik megfigyelni. Végre eljött a nap, a Zuram nekiesett az íróasztal összeszerelésnek. Kisebbik pezsgett ezerrel, egyfolytában segíteni akart. A Zuram sem értette, hogy mi ilyen izgalmas egy íróasztalban, de igyekezett nagyon, mert valamiért kell kisebbiknek az az asztal. Én kicsit izgultam, hogy bejön-e a kísérlet, vagy sem, de az íróasztal tervezői nekem kedveztek, mert nem volt egyszerű összelegózni. Kisebbik és az apja fent szereltek, amikor is egyszer csak a gyerek diadalmas mosollyal az arcán rohant le az emeletről, és közölte, hogy: Anya! Igazad van! Apa azt mondta az íróasztalra, hogy: nyavalyás. Belül nagyon röhögtem, mert a nyavalyás mégse az a káromkodós szó, de a kísérlet sikerült, sőt később még sikeresebb is lett, mert az íróasztalt 2 órán át tartott összerakni, és elhangzott még pár szó a nyavalyáson kívül is.

A függönyök felkerültek a helyükre, a bútorok összeszerelése is sikerült. Elpakolásztuk a holmijainkat. Lassan belaktuk az új helyünket, tehát kezdődhetett a következő nagy feladat, a felújítás. Nem volt szükség olyan borzasztó nagy felújításra, tehát nem kellett padlót felszedni, csempét leverni, de kellett festeni, volt egy csomó érthetetlen vezeték, némi szerelnivaló, a kert romokban stb. Ez már sokkal nagyobb falat, mint mondjuk egy íróasztal összerakása, segítség nélkül nem is ment volna. Szerencsénkre nem maradtunk magunkra, jött a felmentő sereg.