Tapas, túra

Mielőtt megnyitott volna a VOR-falu, azelőtt még volt egy teljes napunk, csak strandolni. Kinézett a Zuram már korábban egy picit messzebbi strandot, ami gyalog is elérhető, csak nagyjából mire odaérnénk, fordulhatnánk vissza, de kocsival csupán fél óra. Itt jegyezném meg, hogy elvárásainkkal ellentétben a közlekedés átlátható, nyugodt, és lassú, pedig mi igazából valami ilyesmihez vagyunk szokva, de ennek ellenére meglepő volt. Valami déliesebbre számítottunk, mármint olyan olaszosra, egyik kéz a kormányon, másik a dudán, minden autó össze-vissza, de nem. Az autósok teljes türelemmel, sebességhatárokat közel betartva, azért közel, mert inkább lassabban közlekedtek a városban. A Zuram kis idő után ki is akadt, hogy: mé’ nem mennek má? Azután már cikázott a sávok között, mert idegesítette, hogy ha egyszer 50-el lehet menni, akkor: mé’ nem mennek má? Többszöri kérdésemre, miszerint siet-e valahová, csak annyi választ kaptam, hogy: nem, de akkor is. A telefon navija és folyton csipogott, hogy túl gyorsan megy, és ez alkalmat adott a lányoknak nagyjából 4 percenként szólni az apjuknak, hogy túl gyorsan megy. 50 helyett mondjuk 57. Egy fél órás utat is lehet mókássá tenni, vagy idegesítővé, ez csak mentalitás és hozzáállás kérdése.

A strandot könnyedén megtaláltuk, mivel nem én vezettem. Parkoló is volt bőven. A parkolótól egy utcát kellett lefelé sétálni a partra, ahol helyet kerestünk magunknak. Nem volt nehéz, mivel ameddig a szem ellát homokos strand volt, és alig volt ember. Szinte már már privát jellegű. Biztos, ami biztos nem telepedtünk le azonnal, hanem sétáltunk még egy keveset, hogy minél messzebb legyünk a kocsitól, vagy nem tudom miért, de találtunk egy szimpatikus részt, az összes az volt egyébként, béreltünk két napágyat, meg egy napernyőt, ezt mindig muszáj, mert nem élnénk vissza a bőrgyógyász jóindulatával, és bizalmával. Egyébként teljesen kifizethető áron lehetett bérelni, mivel ki voltak írva az árak, így megtudtuk, hogy egyébként előre foglalható napágy- és ernyő, mint egy dupla áron, tehát ebből következtettünk, hogy főszezonban ez a gyönyörű és üres strand nem teljesen üres, mert voltak emberek, de tömegnek sem nevezhető, szóval csúcsidőben a strand közel sem üres, sőt nagyon sok ember elfér, és meg is beszéltük, hogy kerülnénk a főszezont, amennyiben ez lehetséges. Pláne, hogy október ellenére 34 fok meleg van, és 24 fokos a víz.

Természetesen ahogy a lányok meglátták a vizet, már mentek is be, előrelátó módon úgy öltöztek, hogy ez ne okozzon gondot. Letelepedtünk, és várt ránk egy egész napos semmit tevés. A strand is és a víz is tiszta volt. A lányok kiszúrták, hogy van egy Meki a közelben, mi rávilágítottunk, hogy ügyes próbálkozás volt, de hoztunk magunkkal ennivalót, az bőven jó lesz ebédre. Egyvalamit nem hoztunk, játékot, nem azért mert nem láttuk előre, hogy 10 perc után elkezdik mondani, hogy kéne egy homokozóvödör, hanem azért, mert mégse raktuk be a bőröndbe a ruháink közé két homokozólapátot, meg egy vödröt. Büszke vagyunk magunkra, mert egész sokáig bírtuk a nyomást, majd ebédidő körül elindultunk homokozójátékot venni, de mivel nem találtunk, így nem vettünk, viszont mégis kaptak egy-egy gyerekmenüt a Mekiből ebédre.

A víz valami fantasztikus volt, én, aki mindig csak kifogásokat keresek, hogy miért nem megyek be a vízbe, most kifogásokat kerestem, hogy miért nem jövök ki. Pancsoltunk a lányokkal, úsztunk, ismét megállapítottuk, hogy kisebbik béka, talán ő élvezi a legjobban a vizet. Természetesen nem maradhatott el a víziszörny játék sem, melyben a Zuram a főszereplő, és szerintem nem kell nagyon magyaráznom, hogy miről szól a játék. Ő kergeti a lányokat, azok meg visítva menekülnek, amelyiket elkapja azt vagy elhajítja, vagy megcsikizi. Ez utóbbit rajtam is szokta gyakorolni, és hiába tiltakozom és mondom, hogy ez kínzás, szerinte nem, mert nevetek. Igen, de nem úgy, és tényleg kínzás.

Lestük a hajókat, hátha látjuk megérkezni a VOR versenyzőket, de persze nem láttuk. Én láttam egy hajót, ami szerintem az volt, és fel is ébresztettem az épp alvó Zuramat, hogy nézze meg, mert ha az, akkor arról nem maradhat le, ha meg nem, akkor menjünk a vízbe. Végül megegyeztünk, hogy az, nem az volt, de senkinek sem fáj, ha mi úgy teszünk, mintha az lett volna és örülnénk neki, hogy láttuk. Napokig meséltük, hogy láttuk megérkezni az egyik hajót, persze csak egymásnak meséltük. Egyébként olyan messze voltak a hajók, hogy akár az is lehetett volna, csak ennek ellent látszik mondani, hogy más színű volt a vitorlája, mint a versenyhajóknak, valamint távolodott a kikötőtől, de a többi stimmelt.

Vidáman, játszva eltelt a nap, el is indultunk vissza a szállásra, mert még be szerettünk volna sétálni a városba vacsorázni, és előtte nem ártott volna lezuhanyozni meg ilyenek. A Zuram természetesen már kinézett egy helyet előre, ahol vacsorázni szeretett volna, és mire hazaértünk, elkészültünk, majd visszagyalogoltunk a városba, nekem már mindegy volt hogy hol eszünk, meg mit, csak valaki adjon enni, meg inni. A hely, amit kinézett a D’Tablas névre hallgat és természetesen egy tapas bár. Itt Wolfsburgban is volt egy tapas bár, már nincs, de amíg volt, voltunk kétszer is, és nagyon szerettük, azt hittük valami hasonlóra számíthatunk. Hát nem. A helynek inkább volt kocsma, mint étterem jellege. Volt hely, viszont tök kényelmetlen padok, meg magas asztalok, meg semmi sem tetszett, és ezt szóvá is tettem. A Zuram rendkívül kompromisszumképes minden tekintetben, és félig sértődötten közölte, hogy jó, akkor menjünk, keressünk egy másik helyet. Erre én voltam rendkívül kompromisszumképes és közöltem teljesen sértődött hangon, hogy ha már itt vagyunk eszünk, mert nem gondolja komolyan, hogy amikor ilyen éhes mindenki, akkor majd én nekiállok egy másik helyet keresni. Szerencsére jött a pincér és felvette az italrendelést, kaptunk inni, de enni nem. Mókás volt, mert fogalmunk sem volt, hogy működik a rendszer, és ehhez mérten voltam felháborodott is, hogy miért nem kapunk már enni. Elég sok idő eltelt, már nagyon, nagyon csalódott és éhes voltam, de csak azért is meg akartam várni, hogy mi lesz ennek a vége,  mire megjelent egy csávó, egy hatalmas tálcával rajta, apró fa táblák, és azon a kaja. Minket is megkínált. És vettünk is, és akkor rájöttünk, hogy a rendszer úgy működik, hogy veszünk a tálcáról, és a végén majd a fa táblácskákat összeszámolják, és az alapján fogunk fizetni. Miért nem mondta ezt el a pincér? A lényeg, hogy rájöttünk, és nagyon, de nagyon finomakat ettünk, hipp-hopp gyűltek a táblácskák, lassan jengázhattunk volna. Nagyobbik egyszer csak elbambult, de kiderült, hogy nem, csak olvas. A falon ugyanis spanyolul ki volt írva, hogy mi, hogy működik, és ő most jött rá, hogy érti. Majd közölte fensőbbségesen, hogy nem érti miért problémáztam, mikor minden ki van írva. Köszi. Mire végeztünk a vacsorával, meg is szerettük a helyet, ráadásul német szemmel nézve elég barátságos volt a számla.

Mivel mindenki fáradt volt, így hazafelé indultunk, de nem egyenesen, hanem még sétáltunk egy kicsit. A vendéglők, teraszok tele voltak emberekkel, az idő még mindig nagyon jó volt, a hangulat is, egyszerűen jólesett csak úgy lenni, sétálni.

Másnap azonban városnézősre vettük a dolgot, mivel délután nyílt a VOR falu, így nem is volt kérdés, hogy a napot a belvárosban töltjük, és megnézzük, amit csak akarunk. Nem amit szeretnék, mert akkor abban lett volna múzeum is, de előre csak annyit beszéltünk meg, hogy amihez kedvünk van, és nem erőltetünk olyasmit, amihez a többségnek nincs hangulata. Kezdtük azzal, hogy piac volt a ház előtt, és azt mindenképp meg akartuk nézni. Egész nagy piac volt, és mindent lehetett kapni, még olyan plüssnyúlkulcstartóizét is, ami kisebbik barátnőjének van, és ő is szeretett volna. Micsoda szerencse! Ami engem elvarázsolt, az a gyümölcs-, zöldség kínálat. Hú, ha egy ilyen volna itt a közelben, ha azokhoz a gyümölcsökhöz itt hozzájuthatnánk, de nem, így ott helyben vettünk néhány dolgot, de persze inkább gyümölcsöt, pedig annyi ötletem lett volna, hogy miket főzzek a zöldségekből, na mindegy, erre most nincs idő, csak arra, hogy körbesétáljunk és tátsuk a szánkat. A piacon, vagy a bevásárlócsarnokban, az üzletekbe, az utcán az emberek mind nagyon kedvesek voltak. Ha az eladó nem beszélt angolul, akkor is segített, kézzel-lábbal, bárhogy, de volt olyan is, hogy a sorból kilépett egy hölgy előrejött, és mondta, hogy ő beszél angolul, nagyon szívesen segít, és így is tett. Sokan megkérdezték, hogy honnan jöttünk, tetszik-e a város, hogy érezzük magunkat, apró kedvességek, amik miatt jól érzi magát az ember.

Ezután nyakunkba vettük a várost, és a bazársoron kívül, még találtunk egy piacot, ami épp azon a héten volt nyitva, na itt is volt minden, táska, cipő, ruházat, óra, de a legfontosabb, hogy volt unikornisos telefontok, meg hozzávaló nemtommi, de képzeljem el, csak harmadába kerül, mint otthon, és ugye megéri erre költeni a zsebpénzt. Meg. Nekem meg aztán pláne. Azért eljutottunk a partra is, ahol látszott, hogy már mindenki VOR lázban ég, nem, de nem is mentünk a VOR falu felé. Csavarogtunk a városban, nézelődtünk, nagyon tetszettek az épületek, a város hangulata. Fagyiztunk, és pont szembejött az a múzeum, ahová én szerettem volna bemenni, de mire összetalálkoztunk elment a kedvem, inkább voltam a levegőn és sétáltam. Családom többi tagja is egyet értett velem. Inkább elindultunk a Szent Borbála várkastélyba. Igen ám, de természetesen ilyenkor az egyik gyereknek biztosan szüksége van mosdóra. Na, az nincs, de nincs mit tenni, muszáj keresni valamit. Semmi gond, pont ott volt előttünk a könyvtár, ahol természetesen beengedték a gyereket a személyzeti mosdóba.   A vár magasan van, ami azt jelenti, hogy fel kell mászni valahogy, de mi azok a kényelmesebb fajták vagyunk, így a hegy gyomrába vájt liftet választottuk, még akkor is, ha fizetős. Fizetős és gyors. A várból elképesztő látvány tárult elénk, és ki-ki vérmérséklete szerint nézelődött, én és kisebbik gyorsabban, a Zuram és nagyobbik inkább olyan elemző szemmel, lassabban. Az egész várost be lehet látni, és a váron belül nyílt kiállításokkal is szerencsénk volt, mert meg tudtuk nézni őket, habár volt olyan, amire csak 5 perc jutott, szieszta idejére ugyanis bezárták. Nagyobbik olyan természetességgel fordította, hogy mit mondott a bácsi, mármint, hogy 5 percünk van, mintha nem tiltakozott volna még két napja, hogy ő nem úgy beszél spanyolul, és még nem tanult ilyeneket, még jó, hogy mégis. A lényeg, hogy az egyik címeren volt unikornis, ami fontos. Kisebbik örült is neki rendesen, hogy ez az ő unikornis mániája nem új keletű.

A lányok egyáltalán nem unták a nézelődést, tényleg fantasztikus volt a látvány, de azért, hogy jó hangulat legyen, időnként mondtam, hogy ott egy macska, de persze nem volt, de ők azért keresték, majd persze csak annyit mondtak, hogy: jajj anya! Ezt én is le tudom fordítani, azt jelenti: ne fárassz már a hülyeségeiddel. De én elég kitartó vagyok. Természetesen fentről is megnéztük a VOR falut, figyeltük a hajókat, és volt amelyik már megérkezett, de ezt én tudtam, mert láttam a strandon, meg a Zuram is látta, mert felébresztettem, de volt amelyik még úton volt, még volt pár óra a nyitásig, azért a két vitorlázó már egyre jobban izgult. Nagyobbik nagyjából itt jött rá, hogy nem jó ruhában jött, mert a VOR-os pólóját kellett volna felvennie, de sebaj, lesz még nap, lesz még esemény, nem marad le a pólója semmiről. Kicsit elfáradtunk, így a várban lévő büfénél leültünk egy sörre, üdítőre, és akkor megint mondtam, hogy: macska, mire jött a fejcsóválás, meg jajj anya, közben tényleg ott volt egy macska. Nem is kicsi, és le is telepedett mellénk. Nem kunyerált, nem nyávogott csak egész egyszerűen leült az lábunkhoz. A lányok persze nem hitték el, és hiába mondtam, hogy én végig láttam a macskát, ők nem hittek nekem. A macska elment, de jött egy másik, egy rettenetes sovány kölyökmacska. Itt a lányok már végképp nem hitték el, hogy én ezt is láttam ám, pedig tényleg nem.

Mivel rendkívül meleg volt, és sütött a nap, így a büfénél elég jó volt üldögélni az árnyékban. Megbeszéltük, hogy lefelé is lifttel megyünk, egyrészt kifizettük a visszafelé utat is, másrészt reggel óta, már lejártuk a lábunkat, és még ki kellett tartani, hisz tudtuk, hogy a VOR megnyitó nem két perc lesz.

 

Reklámok

Alicante

Itt ülök a szobámban, és keresem vissza a fényképeket, hogy melyik nap mit is csináltunk Alicantéban, hogy minél pontosabb élménybeszámoló születhessen. Január van, minden szürke és hideg. A reggel egy kiadós jégesővel indult, azóta is szakad, de jég nélkül, inkább olyan havaseső jellegű a dolog. Sötétben kelünk, ebben semmi szokatlan nincs, reggel hatkor sötét van és hideg, de még reggel hétkor is sötét van és persze hideg. A reggeli mellé kiadagolom a család D vitamin adagját, a napot úgyse fogjuk látni. A Zuram nem kéri, mondván, hogy Alicantéban, a napsütésben ő elegendő D vitamint gyűjtött, érzi. Az igazság az, hogy már elfogyott a teája, és nem akarja vízzel bevenni a vitamint, de ez a magyarázat elég unalmas, azzal szemben, hogy ő érzi, hogy elég D vitaminnal rendelkezik. Nem vitatkozom, ő se szokott. Én is érzek dolgokat, például a bejárati ajtó elektromosan nyitható bentről egy gomb segítségével, de nem mindig nyílik ki, csak a berregés hallatszik, a Zuram olyanokat mond, hogy hőtágulás, de az marhaság, mert én tudom, hogy ha a kinti érzékelős lámpa fel van kapcsolódva, a benti meg le, és ha kétszer balra nézek, és egy kicsit fél lábon állok, mielőtt megnyomnám a gombot, akkor az ajtó kinyílik. A konyhában a szagelszívó lámpája is hol világít, hol nem, a Zuram szerint kontakthiba, de én tudom, hogy ha a mosogató feletti lámpát felkapcsolom, bekapcsolom a szagelszívót és várok 5 percet, akkor a szagelszívó világítása is működni fog. Nem mindig jönnek be a megfigyeléseim, de nem adom fel. Folyamatosan új megoldásokat találok.

Tehát a reggelinél megint Alicantét emlegettük, és ez gyakran van így, mivel tényleg olyan sikeresen pihentünk és töltődtünk fel, nappal, meleggel, élményekkel, hogy ahogy mondjuk, még mindig abból élünk.

Tehát megérkezésünk után átvettük a lakást, gyorsan átöltöztünk valami nyári ruhába, és elindultunk a lakást kiadó bácsi útmutatása alapján felderíteni a környéket. Elmondása szerint a strand nincs messze, ne menjünk autóval, mert bent a belvárosban nem csak nehézkes parkolni, de drága is. Elmagyarázta, hogy melyik a fizetős, meg melyik a nem fizetős parkoló, ezeket egyébként különböző színű felfestések jelölik. Nem kizárt, hogy nem értettünk mindent, mert másnap kiderült, hogy ott is fizettünk, ahol nem kellett volna, de  azért csak sikerült értelmezni a táblákat, felfestéseket, és nem utolsó sorban figyeltük, hogy a körülöttünk parkoló autók raktak-e ki cetlit az ablakba.

Fogalmunk sem volt, hogy hol a kikötő, de elindultunk, és egy idő után már láttunk a távolban  néhány hajónak kinéző dolgot, jó, menjünk arra. Arra mentünk, de az a kikötő, nem az a kikötő volt, így egy borzasztó nagy kerülővel jutottunk le végül a partra és találtuk meg a sétányt, de nem bántuk, mivel nagyon is ráértünk. Ember alig volt az utcákon, és azt hittük ez itt mindig így van, és mindig ilyen nyugodt a város, de másnap rájöttünk, hogy tévedtünk, mert csak a nemzeti ünnep miatt volt minden csendes, és minden második üzlet zárva. A  bazár a lányok nagy bánatára teljesen zárva volt, pedig már fejben előre elköltötték az összes pénzüket. Szerencsére a sétány végén rábukkantunk a strandra is, és azonnal elindultunk a tenger felé. Fürdőruha híján csak besétáltunk a vízbe, addig, hogy ne legyen vizes a ruhánk, illetve a lányoké vizes lett, de nem számított. Imádják a tengert, szinte nem volt olyan év, hogy ne jutottunk volna el tengerpartra, de megunhatatlan. Amint meglátják a vizet, veszik le a cipőt és irány  a tenger. Az északi is, teljesen mindegy nekik, hogy milyen a víz hőfoka. Ha bokáig is, de muszáj belemenni, azután kagylót keresgélni, és homokozni, miközben fél percenként lelkendeznek, hogy milyen szép, milyen jó, jajj de jó, hogy itt vagyunk, ugye jövünk holnap is, ugye jövünk jövőre is, ugye még egyáltalán nem megyünk haza. Mi felnőttek, pedig ugyanezt tesszük, persze homokdúrás nélkül, de mi is így gondoljuk, csak szépen csendesen magunkban. Időnként sóhajtozva összenézünk, és fülig érő szájjal vigyorgunk azt látva, hogy milyen boldogok a gyerekeink, és mi is azok vagyunk.

A nap süt, de nem bántón, olyan 30 fok körül lehet a hőmérséklet, élvezzük. Reggel, amikor elindultunk Wolfsburgból ott csak 5 fok volt. Jó, nem reggel, hanem hajnalok hajnalán, de ez mindegy is. A strandon nincsenek sokan, a part homokos, és szinte hihetetlen, hogy ilyesmi legyen a belváros közepén. Sokan strandolnak, és nemcsak napoznak, de úsznak, fürdenek, pancsolnak is. Miután besétálunk a vízbe, már bánjuk, hogy nem hoztunk strandcuccot, de nem akartuk cipelni, és nem tudtuk, hogy mire számíthatunk. Mindenfelé Volvo Ocean Race plakátok vannak, másnap lesz a megnyitó, és nagyobbik már alig várja. Mióta vitorlázik óriási rajongó, természetesen kedvenc csapata is van. Apukájával pedig el tudnak merülni a témában, és képesek hajótípusokról, csapatszellemről, nehézségekről, taktikáról beszélgetni órákon keresztül. Kisebbik pedig képes a szemét forgatni állandó jelleggel, de ott vagyok neki én, és így ő sem unatkozik.

A part homokos, és nagyon hosszú, gyorsan felül is vizsgálom azon állításomat, hogy én nem szeretem a homokos tengerpartot. De, sőt imádom. A homok nem forró, nagyon jól esik mezítláb sétálni. A lányokat megint sikerül rávenni az ugrálós fényképekre, már egyáltalán nem érzik cikinek, sőt amikor mondom, hogy álljanak be egy képhez, már mondják, hogy akkor ugranak is. A város és a part meglepően tiszta, nem tudom mire számítottunk, de nem erre. A parkok gondozottak, és mindig látni embereket, akik azon dolgoznak, hogy ez így is maradjon.

Mivel a lányok nem tudtak rendesen fürödni, így tovább indulunk, hogy megnézzük mennyire áll készen a Volvo Ocean Race továbbikban VOR falu, a hajók fogadására. A családunk 50%-a már alig várta, hogy közelebbről megnézhesse a hajókat, de azokra azért még várni kellett, érkezésük másnapra volt tehető, és a falu sem volt még nyitva, a nyitásra még két napot várni kellett. Kintről azonban lehetett látni hogy már minden készen áll. A neten folyamatosan figyeltük a programokat, és megbeszéltük, hogy melyiken kellene mindenképp részt venni, és melyik az amelyik kihagyható. Törekedtünk egyfajta egyensúlyra a két gyerek között, hogy jó legyen annak is aki szeret vitorlázni, és annak is aki nem.

Az idő eléggé eltelt, és előkerült az a téma, hogy hol a manóban fogunk vacsorázni, mert először jó lenne visszamenni a lakásba, és menet közben bevásárolni, hogy legyen mit ennünk, esetleg reggeliznünk, de az ünnep miatt minden élelmiszerbolt zárva volt. Én mondtam, hogy valahol biztos találunk valamit, és mivel hajnal kettőkor keltünk, nem feltétlen ragaszkodnék ahhoz, hogy éttermet kezdjünk el keresgélni az egyébként lelkes, de igen igen fáradt gyerekeinkkel. Próbáltam elkerülni, hogy bőgés legyen belőle. Visszafelé már eléggé csak vánszorogtunk, de legalább  rájöttünk, hogy odafelé mekkora kerülőt tettünk, és teljesen biztosak voltunk benne, hogy nem kell autót használnunk, ha  a belvárosba szándékozunk menni. A lakással szemben volt egy kis vásárcsarnok szerűség, de az is zárva volt, ellenben én láttam, hogy valahonnan valakik kenyeret és ennivalót hoznak. A lányokat felküldtük a lakásba, mi meg elindultunk vadászni és kb. a háztól 100 méterre találtunk egy boltot, ami nyitva volt. Igazi itt mindenvanbolt volt, kínai, de tudtunk innivalót venni, és elősütött pizzát, ami jó lesz vacsorára. A Zuram azt mondta, hogy reggelire ne vegyünk semmit, mert hátha kinyit az a szimpatikus kis vásárcsarnok. Ha nem nyit ki, még mindig megvan az a lehetőség, hogy ebből a boltból szerezzünk valami ehetőt, vagy elmenjünk egy kávézóba.

A pizzát meg is sütöttem, bár a sütő simán lecsapta  a biztosítékot és elment az áram, a Zuram szerint a rendszer nem bírta, de én tudtam, hogy, ha a hőfok beállító gombot lassabban tekerem, és először csak az alsó-felső sütést kapcsolom be, és csak utána a hőlégkeverést, valamint nem kapcsolom fel a villanyt a konyhában, akkor legközelebb, biztos nem fog elmenni az áram. Két pizzát vettünk, egyet sütöttem meg, mert nagyobbik közölte, hogy ő inkább fáradt, mint éhes, és nem eszik, csak egy kis szeletet. Elosztottuk a pizzát, ami egyébként meglepően finom volt. A lányok eltűntek a szobájukban, mi meg még egy kicsit beszélgettünk, amikor nagyobbik megjelent, hogy akkor ő most enne, mert rájött, hogy most inkább éhes, mint fáradt. Mondtam, hogy megettük a pizzát, mire elsírta magát, mert persze nem hallgatott végig, mivel csak annyit akartam mondani, hogy a másikra egy nagyjából 10 percet várni kell, amíg az megsül. Természetesen megint elment az áram, lehet túl gyorsan tekertem a gombot, majd legközelebb vigyázok, határoztam el, de az is lehet, hogy a nappaliban kell lekapcsolni közben a villanyt, konyhában meg fel.

Amikor átvettük a lakást, akkor a hálót nem is néztük meg annyira, mert a bácsi lefoglalt a vasalóval, meg, a konyhát is meg kellett ismernem, és nem figyeltem fel egy nagyon fontos tényezőre. Londonban volt ugye nekünk egy nagy közös paplan, és azt hittem már nem érhet meglepetés, tudtam, biztos voltam benne, hogy itt is így lesz, leszámítva, hogy paplan nem volt, csak egy lepedő, de nem is volt rá szükség, meleg volt éjszaka is. Amire nem voltam felkészülve, az a párna. Egy hosszú közös párnát kaptunk. Miféle próbákat kell még kiállnia a házasságunknak? A paplanon is képtelen vagyok osztozni, hát akkor a párnán! Ezt még csak le se tudtam nyúlni, mivel teljes szélességében végigérte az ágyat. A Zuram is csak csóválta a fejét, és felkészült a takaró és párna nélküli alvásra, de nem nyúltam le a párnát, nagyon fegyelmezetten viselkedtem. Az ágy jóval keskenyebb volt, mint amihez hozzá vagyunk szokva, és féltem, hogy éjszaka le fogom lökni a Zuramat az ágyról, mert állítása szerint tök mindegy milyen széles ágyon alszunk, annak bő 3/4-ét én elfoglalom, na most ha ennek az ágynak elfoglalom a nagy részét, akkor ő leesik. Még félálomban voltam, amikor éreztem, hogy valami nem stimmel, a Zuram esik lefelé, de én utánanyúltam fél kézzel, nagyon bátran elkaptam, és hangosan mondtam is, hogy: -Elkaptalak! Nem esel le. – szegény csak annyit reagált, hogy ő már egyébként aludt, és csak megfordult. Nem baj, ha akarta, ha nem én megmentettem. Másnap elég diszkréten röhögött rajtam, hogy gondoljam már el, hogy ha tényleg leesni készült volna, akkor az ő súlyát megbírtam volna-e a tartani fél kézzel. Meg, mert döbbenet milyen erős vagyok, és mint tudjuk az adrenalin csodákra képes.

Másnapra strandolós programot terveztünk, de nem a városi strandon, hanem kinéztünk egy messzebbit, ami kocsival érhető el, de mindenképp látni akartuk.

Alicante, jövünk!

Ismét elkezdődött egy új év, és én a terveimmel ellentétben egyáltalán nem értem utol magam, már ami az írást illeti. Próbáltam, és decemberben majdnem sikerült is, de hát a majdnem, az pont egyenlő a nemmel. Tehát nem. Viszont vannak még történései az elmúlt évnek, amiről még nem írtam, de szerettem volna, de pont erre a részre vonatkozik a fenti pár mondat, tehát nem írtam. Majd most.

Aki követi valamennyire ezt a családi naplót, az tudja, hogy családunk 50%-a vitorlázás lázban szenved, a másik fele pedig az első felétől. Gondolom, hogy családon belül máshol is erősen megoszlanak a vélemények arról, hogy mit is jó csinálni a szabadidőnkben, de mivel a szabadságát az ember többnyire együtt tölti, a családja többi tagjával, így nem árt ezeket a tevékenységeket összehangolni, ha, és amennyiben ez lehetséges. A hétköznapokban ez nem is okoz gondot, csak amikor az éves nyaralást építi az ember valamely szeretett családtag hobbi tevékenysége köré, na az vezethet vitákhoz. Vezethetne, de nem vezet, nálunk legalábbis nem, mert a vitorlázással kapcsolatban elég jó kompromisszumokat lehet kötni. Különösen akkor, ha már egyszer voltunk nyaralni. Mi márpedig voltunk, de közeledett az őszi szünet.

Mindig is szerettünk volna az őszből mondjuk nyárba lelépni, de itt a közelben elég kevés helyen van nyár. Tenger az van, mert pár óra kocsival és már ott is vagyunk, csak ember legyen a talpán, aki abban a melegnek nem mondható vízben fürdik, olykor ez még nyáron is lehet kihívás. Azoknak nem, akik fókák, vagy jegesmedvék, vagy született északiak, de mi kérem a napfény városában nőttünk fel a Zurammal együtt, nem együtt nőttünk fel, csak ugyanabban a városban, és egyáltalán nem vagyunk sem fókák, sem jegesmedvék, még ha a rajtunk lévő zsírréteg erre rácáfolni látszik, akkor se. A félreértés elkerülése végett közlöm informálisan, hogy az a zsírréteg egyáltalán nem melegít, és más hasznos funkciója sincs, csak úgy van, barátin körbevesz, de ennyi és nem több.

A Zuram ügyesen tervez, szervez, és mivel én az utazások szervezését szívesen bízom rá, még a prágai incidens ellenére is, így neki van, hogy maga felé hajlik a keze. Ő családunk azon 50%-ába tartozik, aki szereti a vitorlázást, és nem, nem csak vitorlázni szeret, de nézni is szokta. Eleinte ezzel szemben nekem volt ellenérzésem, de már nincs. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy de hát ismertem, amikor hozzámentem, pontosan tudhattam, hogy mire számíthatok, és 4 év együttélés után már nem is lehet meglepő, hogy a Zuram vitorlázást néz a tv-ben, vagy minden évben eltűnik egy hétre a haverokkal vitorlázni, annak csak annyit mondanék, hogy: csúnya szó, akarom mondani csudát!

Az én életem párja, akkoriban ugyanis intenzíven síelt, sőt oktatott, de nem csak ám síelni tanította az arra vágyókat, hanem snowboardozni is. Velem is megpróbálkozott, mármint próbált megtanítani síelni, de abba a füzetbe, ahová azok nevét írta, akiket megtanított síelni, én soha nem kerültem be. Azért, ha nem is lelkesen, de próbálkoztam. Valószínűleg ott lett elrontva a dolog, hogy egyszer sítábor keretében, még általános iskolában, ellátogattam Bánkútra, én, meg még egy csomó gyerek, meg tesitanár, meg kísérőtanár. Ott és akkor én azt gondoltam, hogy majd én felcsatolom a lécet, és akkor majd csúszok, és nagyon jól fog menni. Így is lett, így is lett. Felkaptam a susogós melegítőmre a télikabátomat, majd jöhetett a síbakancs, meg a lécek, és nagyon ügyes voltam, csúsztam is. Hátrafelé. Annyira bátor nem voltam, hogy sikítsak, mert az ciki, de amúgy megtettem volna. Fogalmam nem volt, hogy kell megállni, így elvetődtem oldalra, és úgy is maradtam, míg valaki oda nem jött segíteni. Valahol itt dőlt el, hogy szeretek-e síelni, vagy sem. Később, persze miután már tanultam egy kicsit, akkor már nem volt problémám a síeléssel, szívesen mentem a családdal, gyerekek is ügyesen síeltek, és ekkor, a Zuram elment egy vitorlástúrára. Egyébként arról vitatkozhatnánk, hogy melyik versenyt izgalmasabb nézni a tv-ben, sít, vagy vitorlázást?

Nagyjából itt ért véget a mi síelős korszakunk. Persze síelnénk mi, csak innen minden jó pálya nagyon messze van, és annyit nem ér, pláne, hogy tó meg van, és vitorlázni lehet. Persze, akkoriban próbálta ki a Zuram a kisrepülőgép vezetést, és egy nap feltette nekem azt a kérdést, hogy válasszak, miből vizsgázzon vitorlás, vagy repülő? Véleményem szerint igazából egyik se lett volna szükség, de egyik se opció nem volt, mivel a vitorlás vizsga jóval olcsóbb volt, és kevésbé találtam veszélyesnek, mint a repülést, így a vitorlás vizsgát javasoltam.

A Zuram le is vizsgázott, majd egyszer csak már egyesületi tag, majd csapat tag lett, és már versenyezni is járt. Akkoriban nem voltak még túl nagyok a lányok, így egyáltalán nem voltam boldog, hogy a Zuram egy csomó időt áldoz a hobbijára, ahelyett, hogy velünk lenne. Persze mehettünk együtt is, de az sem túl szórakoztató, hogy én a parton vigyázok a lányokra, amíg ő versenyez. Azután összeismerkedtem sorstárs anyukákkal, akik szintén a parton voltak a gyerekekkel, nekem is lett társaságom, és valahogy kialakult ez az egész. Sőt már nagyon pozitívan állok a dologhoz, mert nekem nem kell vitorláznom, a vitorlás vízen úszik, tehát valahol parton kell eltöltenem az időt, ahol optimális esetben süt a nap. Nagyobbik is vitorlázik, így az apja ahová csak tudja viszi magával, tehát a gyerekfelügyelet is megfelezve. Arról nem is beszélve, hogy már nagyok a gyerekek, és nem ugyanaz egy 5 és egy 3 éves után egyszerre rohanni, mint egy darab 11 évest szórakoztatni, még ha az nehéz eset is.

A Zuram, habár nehezen, de elfogadta, hogy sem kisebbik, sem én nem szeretnénk úgy nyaralni, hogy vitorlázzunk. A Zuram kitartó, azért még egyszer, egyszer bepróbálkozik, egy mi lenne ha esetleg bérelnénk… Nem. Nem bérelünk. Helyette viszont elmegyünk vitorlásversenyre. Nem csak nagyobbikéra, vagy a Zuraméra, hanem idén is megnézzük a Volvo Ocean Racet. Nem az egészet, mert nem engednek fel egy hajóra, meg én nem is mennék, ha engednének se, de azért vannak a Volvo Ocean Racehez kapcsolódó parti események, amelyeken részt lehet venni. Tavaly előtt a Zuram, ugye ezt szülinapjára kérte, hogy ott lehessünk az egyik megállónál, idén viszont a rajtot kívánta megtekinteni, nem szülinapjára. Mázlija volt, mert pont az őszi szünet időpontjára esett a rajt, vagy ha nem is a rajt, de a rajtot megelőző futam igen. Először csak 3 napra tervezte a menetelt, de azután felmerült a gondolat, hogy miért ne mehetnénk egy kicsivel hamarabb, ha már szünet van, így 6 napos lett az őszölés.

Szállást kellett keresni, meg repülőjegyet, meg ilyesmi. Mivel már hónapokkal előtte megbeszéltük, hogy megyünk, így volt még szállás bőven. Egy lakást vettünk ki, a kikötőtől nem messze, és reméltük, hogy tényleg nem lesz messze, nem úgy, mint Amszterdamban. Repülőjegy nehezebb téma volt, mert az őszi szünetben a német repterekről induló járatok elég drágák voltak, de talált a Zuram olyan járatot, ami Eindhovenből indul, reggel, és oda is érkezik vissza, szintén reggel, persze nem ugyanazon a napon. Eindhoven, eléggé nem Németországban van, de elérhető távolság, különösen, ha fejenként 80 EUR-t spórolhat az ember fejenként. Na, hol foglalt a Zuram repjegyet, melyik társaságnál? Természetesen a Ryanair-nél. Na és melyik társaság kezdte el szorgalmasan törölni a járatait az indulásunk előtti hónapban. Bingo!

Épp iskolába mentem reggel, amikor hallottam a rádióban, hogy járattörlésekre került sor, és az érintett városok között Alicante is szerepel. Kicsit ideges lettem. Amint tudtam azonnal elkezdtem guglizni, hogy akkor most mi van, de az engem érdeklő információkat egyáltalán nem  volt könnyű megtalálni. Sőt! A Zuram épp a hetes vitorlás túráját tartotta Horvátországban, de gondoltam ne érezze már magát olyan jól, őt is tájékoztattam a járattörlésekről. Már ketten voltunk idegesek. A szállást még le tudtuk volna mondani, de Alicantéról, és a kirándulásról egyáltalán nem akartunk volna lemondani. A szállásadó egyébként is már nagyjából ötször írt, hogy biztos megyünk-e, mert ha nem, van más érdeklődő is. Talán két napot kellett rá várni, hogy a Ryanair kiadja a minket érdeklő információkat, és akkor végre megtudtuk, hogy a mi járatunkat nem érinti ez az egész mizéria.

Fejben el is terveztük, mi hogy legyen. Mielőtt a Volvo Ocean Race megkezdi működését, vagyis amíg a versenyfalu kinyitja kapuit, lesz pár napunk, hogy csak strandoljunk. Ez fontos, mert igazságosnak kell lenni a család azon 50%-ával is, aki amúgy nem nézné a versenyt. Mivel azonban 2 éve, eléggé kimutattuk lelkesedésünket (én és kisebbik), az esemény iránt, így a Zuram semmilyen nyavalygást nem vett be. Tényleg jól éreztük magunkat, és reméltük, hogy most is valami hasonlóban lesz részünk.

Még vennünk kellett két fedélzeti bőröndöt, amiért nem szerettünk volna sokat fizetni, viszont felengedik a gépre, mindenféle pótdíj nélkül. Volt fedélzeti bőröndünk, kettő is, de egyik sem felelt meg a Ryanair által kiírt feltételeknek. Mivel a Zuram hasonló miatt járt már pórul a Wizz-nél, így óvatosak voltunk. Szerencsére van pár olyan bolt a városban, ahol olcsó és amúgy semmire nem jó dolgokat árulnak, de pont az ilyen boltokban talál az ember mindig valami hasznosat, amire feltétlenül szüksége van. Bőrönd is volt, pont méret.

Naponta néztük, hogy milyen időjárás lesz, listát írtam arról, hogy mit kell feltétlenül magunkkal vinni, és vártuk az indulást, ami el is jött. Hajnal háromkor indultunk a reptérre, hogy biztos elérjük a járatot. Azt hittük, hogy hajnalban nem lesz forgalom, de tévedtünk, a külső sáv a célig kamionokkal volt tele. A nagyobb városok elkerülője meg borzasztó volt, volt dugó is, de beleszámoltuk az időbe, így nem volt gond. Odaértünk. Természetesen, senki, de senki nem ellenőrizte a bőröndök méretét, akkora bőröndöket pakoltak fel a gépre, amekkorát nem szégyelltek, sőt néhány embert, köztük minket is megkértek arra, hogy adjuk már fel a bőröndjeinket inkább, természetesen ingyen, mert a fedélzeten nem lesz hely. Feladtuk, amúgy is volt egy nagyobb táskánk, amit feladtunk, így mindegy volt, hogy hány bőröndre kell várni a kiszállásnál.

Majd Alicantéba is megérkeztünk. Egész kis időt vett csak igénybe, hogy átvegyük a bérelt autót. Majd ügyesen megtaláltuk a szállást is. Szerencsére senki nem kérte, hogy én térképet olvassak, akkor még most is ott lennénk, a telefon navigációja segített lelkesen. A bácsi már ott várt minket a lakásban. Nem jól tudott angolul, de azért próbálkoztunk. A lányok meg még nem beszélnek annyira spanyolul, de reméljük majd fognak. Bácsi felvetette, hogy beszélgessünk franciául, de ahhoz meg nekünk nincs megfelelő tudásunk. Azért elmondta, amit tudott. Mondta, hogy mely napokon lesz piac az utcában, és akkor hol nem szabad parkolni, persze erről az információról kiderült, hogy nem teljesen igaz, mert a lányok szerint a kirakott táblákon teljesen más napok vannak. Ennyi azért már megy spanyolul, de biztos, ami biztos kiszótáraztuk, és a lányoknak volt igazuk. A bácsi nagyon lelkes volt, szerintem most vághatott bele ebbe a lakáskiadós bizniszbe, mutatta a lakást, és amikor a konyhára került a sor, akkor a Zuramat elküldte és odahívott engem, hogy ezt mégiscsak nekem kell tudni. Szívesen elmondtam volna, hogy a Zuram felnőtt ember, aki volt már konyhában, magabiztosan nyitja és csukja a hűtőt, és látott már evőeszközt még kést is. A kávéfőző is a barátja, még a mosogatógép sem idegen, de inkább hagytam hogy a bácsi megmutassa, hogy nyílik és csukódik a hűtő, olyan lelkes volt. Majd mutatta a szobákat is, és 2 perc múlva lelkesen kikapott egy vasalót a szekrényből, hogyha gondolom használjam bátran. Biztosítottam róla, hogy én ebben a hat napban, egyáltalán nem szeretnék vasalót látni se, de azért megköszöntem a kedvességét. Mé’ nem a Zuramnak mutatta a vasalót? Mondjuk ő se akart vasalni. A bácsi lassan elköszönt, a Zuram szólt, hogy ő még azért kifizetné a szállást, a bácsi meg mondta, hogy azt ő már el is felejtette. Tényleg mi lehettünk az első bérlők. A lakás nagyon kellemes volt, 3 szoba, konyha, még mosógép és szárítógép is volt. Szusszantunk egyet, majd elhatároztuk, hogy elindulunk szétnézni és enni valamit. Egyébként pont valami nemzeti ünnep volt, így semmi nem volt nyitva, de legalább egy kávézót találtunk, ahol enni is tudtunk, meg inni. Majd elindultunk felfedezni a környéket, gyalog. Alicante, jövünk!

dav

 

Pillanatok, felejthetetlenek

Ahogy elterveztük, pontosan úgy is cselekedtünk. 24-én szépen négyesben megünnepeltük a karácsonyt. Mivel a fát már napokkal korábban feldíszítettük, így a lányok egész délelőtt apukájukkal játszottak, amíg én elkészítettem az ebédet. Hagyományosan minden évben kacsát sütök, egyrészt mindannyian nagyon szeretjük a kacsát, másrészt egy kacsából bőven marad annyi, hogy másnap amikor elindulunk haza, akkor még szendvicset is tudok csomagolni az útra. Délben elővettem a hollóházi étkészletünket, mert minden karácsonykor azt használjuk, megterítettem, kényelmesen megebédeltünk, délután ajándékozás, és ezután egyáltalán nem kezdtünk el csomagolni az útra. Teljesen nyugodtan töltöttük a délutánt, közösen megnéztük a Karácsony Artúrt, ami szintén hagyomány már. Nem szerettünk volna kapkodni, vagy hajnalban kelni, ezért pont úgy, mint tavaly, idén is foglaltunk szállást Prágában.

25-én reggel összecsomagoltunk, és elindultunk Prágába. Azért jó karácsonykor utazni, mert nincs forgalom, legalábbis nem akkora, mint amikor elkezdődik a szünet, és egész Németországból megindul hazafelé a tömeg, no meg Ausztriából is és ennek közös halmaza mind találkozik Magyarországon az M1-esen.  Egyszer épp elég volt ebből a partiból.

A Zuram már két hónapja lefoglalta a szállást Prágában, amiben maradtak kérdőjelek. Nem volt egyértelmű, hogy 3 ágy és egy pótágy lesz a szobában, vagy 3 ágy és egy gyerek a szülőkkel alszik, viszont a szálloda nem válaszolt erre a kérdésünkre. Többször megnéztük a szálloda honlapját, és arra a következtetésre jutottunk, hogy 3 ágy és egy pótágy. Teljesen időben odaértünk Prágába, ami nem volt nehéz, mivel semmiféle határidőt nem szabtunk magunknak. Megtaláltuk a szállodát, és gondolom nem nehéz kitalálni, hogy mindössze 3 ágy várt bennünket a szobában, ebből mondjuk legalább kettő összetolva. A lányok nem értették, a Zuram pedig lement a recepcióra, hogy valami nem stimmel, mert nincs pótágy. Amikor visszatért a szobába, közölte, hogy nem is lesz. A recepción megmutatták, hogy válaszoltak a levélre december 21-én, hogy csak 3 ágy van. Azt most hagyjuk is, hogy mennyire tisztességes 21-én válaszolni, mert ha még le is mondjuk a szállást, találunk-e másikat. A kérdés egyébként is elméleti, mivel a Zuram nem kapta meg a választ, miután visszaértünk is megnézte, de nem, nem kapta meg. Vagy ez a megoldás van, vagy az, hogy összecsomagolunk és indulunk tovább, vagy keresünk másik szállást. Több hiba is volt, egyrészt hol a manóban találnánk szállást december 25-én délután, másrészt továbbindulni is hülyeség, hisz azért álltunk meg Prágában, hogy ne kelljen rohanni, hajnalban kelni, vagy éjszaka utazni. Mindenki nézett rám kérdőn, de a megoldás adott volt, én a két lánnyal alszok az összetolt ágyon, a Zuram meg külön. Legalább az aludjon éjszaka, aki másnap is vezetni fog. Értem én, hogy 12 éves korig a gyerek alhat a szülőkkel, de ha már négy reggelizős kártyát adtak, akkor miért csak 3 ágyneműt, és törülközőt. Sebaj egy újabb látogatás a recepción megoldotta a kérdést, kaptunk ágyneműt, még két párnát és egy paplant, a törülköző elmaradt, de mivel fejenként kaptunk egy kicsit, meg egy nagyobbacskát, így elosztottuk.

A lányoknak nem annyira tetszett a dolog, mivel egyáltalán nem szoktunk együtt aludni, és kisebbik előre közölte, hogy nem tehet róla, de biztos fog nekem problémát okozni az éjszaka folyamán, minimum kétszer belém fog könyökölni vagy ilyesmi, de esküszik nem direkt csinálja, csak ő így alszik. Ez így is van, még a mai napig is időnként leesik az ágyáról, és volt már többször is, hogy púppal a fején ébredt, de nem emlékezett rá, hogy hogy szerezte. Mondtam nem számít, csak egy éjszaka. Amikor kicsik voltak sem jöttek át éjszakánként, csak ha rosszat álmodtak, de miután megnyugodtak, akkor is mindig kérték, hogy kisérjem őket vissza a saját ágyukba. Betegen, na igen az más, amikor betegek voltak, akkor aludtam velük, illetve nem aludtam, csak vigyáztam rájuk, de az más. Tartottak a közös ágytól, de meggyőztem őket, hogy semmi gond, csak egy éjszaka, ki fogjuk bírni, kisebbik persze, az örök optimista rávágta, hogy nem, márpedig de. Már két olyan szállást is tudok, ahol soha nem fogunk szobát foglalni Prágában.

Nagyobbik kedvéért bementünk a belvárosba, de mivel pont olyan volt, mint tavaly, így nagyjából csak sétáltunk egyet. Tavaly még elcsodálkoztunk rajta, hogy milyen sok ember van Prágában karácsonykor, most ez egyáltalán nem lepett meg. Prága szép, tavaly is az volt, hideg volt, ahogy tavaly is, nem is maradtunk bent sokáig. Vacsorázni sem maradtunk bent, mivel ahol tavaly vacsoráztunk, az a hely nem nyerte el egyformán mindenki tetszését. Visszamentünk a szállodába, majd elindultunk egy helyet keresni, ahol vacsorázhatunk. Nem vágytunk semmi különösre. A Zuram kinézett egy helyet, ami nincs messze a szállástól, viszont fogalmunk sem volt, hol van. Gyalog mentünk, hogy a Zuram is megihasson egy pohár sört. Mivel fogalmunk sem volt, hogy merre van a hely, telefonos segítséget vettünk igénye. A segítség, ha nem is tökéletesen de működött, mivel első körben találtunk egy igazi lepattant kocsmát. Nem mentünk be, mentünk tovább. Félénken megkérdeztem, hogy nyitva van-é a hely, ahová igyekszünk,  mire a Zuram annyit válaszolt, hogy: elméletileg. Nem szeretem ezt a szót. Semmire nem jó. Ebben a szituációban meg kifejezetten nem megnyugtató. Mentünk tovább, és találtunk egy újabb vendéglőt, de az se az volt. Volt mellette még egy másik is, de az meg zárva volt. Természetesen abba szerettünk volna menni, amelyik zárva volt.

Sebaj, irány vissza a szállásra, annak van saját étterme, ami nem is drága megpróbáljuk. A hotellel szerzett eddigi tapasztalataink alapján minimum bátornak mondanám magunkat, de a Zuram azon javaslatára, hogy üljünk ismét kocsiba, és menjünk be a városba, senki nem kezdett örömében ugrálni. A lányok is csak le szerettek volna végre már ülni és enni valamit. A hotelben megkérdeztük, hogy lehet-e még vacsorázni, és szerencsére 7-ig nyitva volt a konyha, és még csak fél 6 volt. Rajtunk kívül is voltak az étteremben, és nem úgy néztek ki, mint akik rosszul vannak, szóval mi veszteni valónk lehet. Az étlapon mindenki talált magának megfelelőt. Nagyot csalódtunk pozitív értelemben, mert minden nagyon finom volt, és friss. Ugyan csak üveges sör volt, de semmi gond, az is jól esett, mind a kettő, fejenként. Talán annak a hatására, hogy túltettük magunkat az ágy problematikáján, vagy azért mert örültünk, hogy enni kaptunk, és jó volt, de végigviháncoltuk a vacsorát. Normál esetben megkértem volna a családtagjaimat, hogy viselkedjenek rendesen, vagy legalábbis nevessenek halkabban, de mivel mire megkaptuk az ételünket már egyedül voltunk az étteremben, így hagytam, sőt.

Az éjszaka, nos igen. Túléltük, bár kisebbik reggel azt ecsetelte, hogy jó, tudja azt beszéltük, meg, hogy túléljük, de ő igazából nem. Tény, nem sokat aludt, én sem, senki sem, de ez nem csupán a kényelmetlen ágynak köszönhető, hanem az éjszaka mulatozó, ajtót csapkodó, röhögő, hangoskodó egy busznyi ukránnak is. Mondjuk nem énekelte, és már ez is valami. Hajnal kettőig bírták, mi meg velük. Ezután már épp elaludtam, amikor kisebbik édesen megütögette a karomat, és felébresztett. Kipattant az ágyból és közölte velem, hogy:-Vissza kell adnunk! – nem értettem mire gondol, az ukránoknak a bulit, vagy mi? És folytatta:-Vissza kell adnunk!- jó vissza, de mit, még mindig tanácstalan voltam és nem azért mert félig aludtam. Kérdésemre csak azt a választ kaptam, hogy azt nem tudja, de mindjárt átgondolja. Javasoltamra, hogy tán ha visszafeküdne, és aludna, csak annyit reagált, hogy:-jajj de hülye vagyok, csak álmodtam. Visszafeküdt és aludt tovább. Azért nem gyanakodtam elsőre, hogy valójában alszik, mivel előtte felkelt, mert minden áron tudni akarta mennyi az idő, és megkereste az óráját. Akkor tényleg ébren volt.

A lényeg, hogy túléltük az éjszakát, és nem jót, de aludtunk. Ráadásul meleg volt a szobában, és valami üzem mellett volt a hotel, vagy nem tudom mi, de egész éjjel zúgott valami. Mindegy, elindultunk Szegedre.

A forgalom teljesen jó volt, habár nagyobb, mint amire számítottunk, lehet többen ellopták az ötletünket és csalnak a karácsonnyal. Idén is megállapítottuk, hogy az M1 több mint katasztrofális állapotban van, és még mindig divat táblával javítani a kátyúkat. Hát kérem, pár éve még a cseh autópályák néztek így ki, de mivel azt folyamatosan felújítják, így a magyar szép lassan rosszabb állapotba kerül.

Nagyon jó hazaérkezni, mindig nagyon jó. Nem csak a család miatt, én szeretem Szegedet is, annak ellenére, hogy zavar, hogy egy csomó minden pusztul és hagyják, vagy, hogy olyan kreatívan vezetnek az emberek, amit szinte sehol máshol nem tapasztalok, azért mégiscsak életem jelentős szakasza a városhoz kötődik, és a nosztalgia már csak ilyen, az ember egy csomó szépre emlékezik, és ezek az emlékek színezik ki a fekete-fehér fényképeket. Persze már évek óta nem Szegeden élünk, és sikerül úgy végig barangolni a várost, hogy nem találkozunk ismerőssel, de akkor is szeretek sétálni a városban, sőt még villamosozni is.

Mivel most két napra érkeztünk, így nem fért bele sem séta, sem villamosozás, sem  mozi, sem barátok, az fért bele amiért mentünk. A karácsony. A családdal együtt töltött idő. Első nap a Zuram szüleivel és nagymamájával ünnepeltünk. Ebéd, beszélgetés, ajándékok, színtiszta nyugalom, megismételhetetlen pillanatok. Csak, hogy egyet említsek, kisebbik imád varrni, ezért kapott a Mamáéktól egy varrógépet, anyagokat, varrós készletet karácsonyra. Tata szépen kitanulmányozta a varrógépet, és elkezdte tanítani kisebbiket varrni, ott dolgoztak a varrógép mellett, persze nagyobbik is figyelte a műveletet, az a kép, ahogy kisebbik figyelt, varrt, Tatája türelemmel tanította, na az a kép mindig megmarad, illetve még egy, Mama arca, amikor kibontotta az ajándékot, amit nagyobbik készített neki, egy gyertyatartót, modellgyurmából. A gyertyatartó egy Huskyt ábrázol, és direkt a Mamának készítette, tudván, hogy ez mennyit jelent majd neki. A Mama pedig ezt tudta, és rá is volt írva az arcára, hogy milyen sokat jelent neki, ezekért a pillanatokért éri meg hazautazni, és még ha pár nappal később is, de karácsonyozni.

Estére volt egy szuper program, ahogy tavaly, úgy idén is kaptunk színházjegyeket, és most a lányok is jöttek velünk. Az Ifjúsági Házban, vagy rövid nevén az IH-ban volt A miniszter félrelép, parádés szereposztásban. Kicsit mellbe vert a gondolat, hogy utoljára az IH-ban talán a gólyabálomon voltam, amit ki sem számolok, hogy hány éve volt, de meséltem a lányoknak, hogy akkor anya állt a  színpadon, mert elő adtunk valamit, amiben én is részt vettem. Pont nem érdekelte a lányokat, de mindegy. Valahogy nem igazán tudják elhelyezni időben, térben, hogy milyen volt az, amikor a szüleik gyerekek, fiatalok voltak. Az előadás több, mint szuper volt, többször is sírva röhögtem, nem, nem nevettem, ez annál több volt. Nagyobbik ült mellettem, és ha ki lett volna sminkelve, a darab végére rajta sem maradt volna festék, de nem, 13 évesen még nem kell smink, így csak a könnyeit törölgette. Kisebbik nem biztos, hogy minden poént fogott, de a legtöbbet igen, és a végére, már nem csak azt kérdezgette tőlem, hogy jól vagyok-e, hanem ő is nevetett velünk.

Másnap a szüleimmel ünnepeltünk, igaz délelőtt még volt egy feladat, a dédimamától kapott karácsonyi pénzt el kellett költeni, ami annyit tesz, hogy körözni kell az Árkádban és türelmesnek lenni. Előbbi, megvolt, utóbbi gyorsan fogyott. Végül sikerrel zárult a történet, és csak egy plüssállattal lett több, mint eddig volt. Hurrá! Az nem épp karácsonyi, hogy a kávézóban elfelejtették a rendelésemet, és még bocsánatot se kértek, de legalább kávét kaptam, nem nem ültünk be egy kávézóba, azzal nem húztam volna az időt, ez amolyan sétálós kávé volt, de végül a kocsiban ülve hazafelé ittam meg.

Ebédre hazaértünk anyuékhoz, és a szokásos menetrend, ebéd, ajándékozás. A felejthetetlen pillanatok. A négy unokatesó végre újra együtt, és hiába a viszonylag nagy korkülönbség, valami hihetetlen jól elvannak. A fölnőttek eleinte két pártra szakadva beszélgetnek, nők a konyhában, férfiak a szobában, majd a két tábor egyesül. Pont mint gyerekkoromban. Húzzuk egymást, nevetünk, emlékezünk, sajnáljuk, hogy ritkán jön ez össze, és most is csak kevés ideig tart. Nővéremék lassan elköszönnek, így a lányok is elcsendesednek. Anyukám elővesz egy dobozt, melyben levelek vannak, amiket én kaptam, régen, még amikor nem e-mailt írtunk egymásnak. Egyik-másik levél akár 30 éves is. Olyan képeslapok, amiket nagymamám, nagypapám, dédim írt, ők már rég nincsenek közöttünk, valami hihetetlen érzés kézbe venni, olvasni ezeket a lapokat. Hirtelen ötlettől vezérelve lefényképezem a levélhalmot, és feltöltöm a facebookra, megjelölve egy-két embert, akiktől ezeket kaptam. Ígéretet teszek arra, hogy aki megírja a címét, annak küldök egy lapot. Két címet is kaptam rövid időn belül, így leveleket fogok írni, nem is csak lapot, igazi levelet. Szeretek írni, kézzel, géppel, mindegy, jóban vagyok a szavakkal.

Időben fekszünk, mert másnap hajnalban már indulunk is vissza. Muszáj hajnalban, mert visszafelé nem alszunk meg, és jó lenne világosban hazaérni.

Hajnalban indulunk, a búcsú mindig nehéz, könnyes. Az út hazafelé hosszú, de szerencsére, csak a magyar szakaszon esik a hó, Szlovákiában már süt a nap, és ez kitart végig. Ettől még fárasztó, de haladunk, és rekordidő alatt haza is érünk, mindössze 10 óra. Itthon pedig megint csak jó, magunkkal hoztunk néhány felejthetetlen pillanatot, amikért elmegyünk jövőre is.

 

London, utolsó nap

Az utolsó nap sem vesztegettük az időt, gyorsan kijelentkeztünk a hotelből, majd irány a Kings Cross. Igen ismét a HP bolt miatt, de nem is, mert onnan indult a vonatunk a reptérre, és ott van csomagmegőrző is, és nem akartunk egy bazi nagy bőrönddel mászkálni. Itt kicsit bénáztunk mire mindent megtaláltunk és elintéztünk, de végül azért mégiscsak sikerült.

Feltettük a lányainknak a kérdést, hogy mit szeretnének csinálni, hova szeretnének még menni, mert amit eredetileg terveztünk, arra már nincs idő, illetve van, csak akkor gyalog megyünk haza, meg egy kicsit is úszni is kell, lévén szigeten vagyunk. A lányok persze valami olyan helyre szerettek volna menni, ahol még nem jártak, így a National Gallerybe indultunk, szigorúan az után, hogy még elköltötték a maradék zsebpénzüket a HP boltban, és olyan fontos dolgokat szereztek be, mint ceruza, bérlet tartó és egy baglyos kulcstartó. Erről jut eszembe, most egy csomó ceruzát vettünk iskolakezdésre, majd ma este megkérdezem már, hogy mé’ nem jó a béna Potteres.

A lányok azért feltették a kérdést, hogy mégis mi a manó van ott ahova megyünk, mondtuk, hogy jó lesz, mert képek vannak. Kisebbiket nem győztük meg, de nagyobbik imádja az ilyesmit. Mondjuk azzal tisztában kell lennünk, hogy ha nagyobbik beszabadul egy múzeumba, ahol festmények vannak, akkor arra sok időt kell szánni, mert normál ember bemegy, és néz, majd megy tovább, nézi a következőt, párat kihagy, aztán megint néz, megy tovább, de nem így nagyobbik, aki minden egyes képet képes hosszan tanulmányozni, a legapróbb részletekig. Szó szerint elveszik egy-egy festményben. Legyen az bármilyen. Egyszer voltunk egy Munkácsy kiállításon, ahol nem volt sok kép, mégis sokáig tartott. Általában a család többi tagjának ehhez nincs türelme, így én szoktam kísérni a gyereket, és megbeszéljük, hogy várjanak meg, majd kint találkozunk.

Kisebbik különösen nehezen viseli, mert jó, jó, de ezek csak képek. Unja. Pont ezért nem nagyon, inkább csak közepesen erőltetjük számára ezeket a dolgokat. Most is beletörődött a program választásba, hiszen most vagyunk itt, ki tudja mikor jövünk vissza, most kell megnéznünk, amit lehet, titokban pedig reménykedett, hogy úgysincs olyan sok időnk, és lesz pad, ahová leülhet.

Ide már nem akartak annyian bejutni, mint a British Museumba, sor sem volt, de a hátizsákjainkat átnézték. Na, itt találkoztunk egy vicces biztonsági őrrel, aki nagyobbik hátizsákját vizsgálta át, majd nagyon komoly arccal ránézett nagyobbikra, és csak annyit kérdezett, hogy: hol a csoki? Nagyobbik amúgy sem kis szemei óriásira nyíltak, és látszott, hogy nagyon megijedt. Gyorsan odaléptem, és megkérdeztem tőle, hogy érti-e a kérdést, teljes rémületben közölte, hogy igen, de nem tudja, hogy mit kell csinálni, mert neki nincs csokija, most akkor nem engedik be? Tisztáztuk, hogy a bácsi csak viccel, ilyen ez az angol humor. Bácsi és én vigyorogtunk, nagyobbik még mindig nem értette, de a ruhatárig elmagyaráztam, hogy ez tényleg csak vicc volt, a bácsi meg kedves akart lenni. Nagyobbik egyébként sem ért minden viccet, illetve nem talál minden viccet viccesnek, és hát ezt sem. Azért megnyugodott, hogy beengedték.

Belépődíj itt sincs, a ruhatárért viszont kellett fizetni, és nem is keveset, de nem akartuk a hátizsákokat és a kabátokat cipelni. Beléptünk az első terembe, totál cél és minden elhatározás nélkül, amúgy jobban jártunk volna, ha szerzünk valami térképet és a szerint megyünk, mert így a legjobb dolgokra nem, vagy csak alig jutott idő. Első teremben, nem kis termek vannak, nagyobbik megszólalt, hogy: akkor kezdjük!, és nem viccelt, kezdte. Elkezdte egyesével tanulmányozni a festményeket, mi is, csak némiképp gyorsabban. Kisebbik 10 perc után feladta, és leült egy padra középen, de megnyugtatott, hogy nagyon jó szeme van, ő messziről is jó lát mindent.

Egy bizonyos idő után, azért kénytelen voltam nagyobbikat összeszedni, mert így csak egy termet fogunk megnézni, és azért annál többet szeretnénk. Kicsit gyorsított a tempón, de bizonyos képektől nehezen bírt elszakadni. Ami jó volt, hogy lehetett fényképezni, egy-két festménynél volt kiírva, hogy nem szabad, és láss csodát, senki nem is fényképezte le azokat a képeket, mert a többit szabadott. A biztonsági őrök nem rohangáltak állandóan körbe, mint Amszterdamban, hogy légyszi ne má’. Szépen, nagyon lassan haladtunk, nagyobbik festménytől festményig, kisebbik egyik padtól a másikig, a Zuram meg én vegyesen, egy idő után már én is hasznát vettem a nagyon jó szemeimnek és a padról nézelődtem.

Volt a múzeumban zenés gyerekfoglalkozás babáknak, ami tök jó, én is biztos eljárnék a gyerekemmel, még ha mondjuk egy 8 hós baba nem is biztos, hogy sok dolgot fog ebből, de a zenés foglalkoztatók nem tesznek kárt senkiben. Mondjuk kisebbiket próbáltam elvinni ringató foglalkozásra, alig múlt egy éves, de 20 perc után odaállt az ajtóhoz, hogy ki szeretne menni, a kilincset még nem érte fel, ezért egy idő után elkezdte ütni az ajtót, és egyáltalán nem bírtam rávenni, hogy üljön nyugodtan az ölemben, amíg énekelgetek a többi anyukával, akiknek tök békés gyerekük van. Többet nem is mentünk, inkább kerestem egy olyan babás foglalkoztatót, aminek nem a zene, hanem a mozgás volt az alapja. Na, azt élvezte, onnan meg eljönni nem akart. Ehhez képest, most teljes nyugalommal és beletörődéssel üldögélt egy padon, egészen addig, amíg meg nem látott pár olyan festményt, ami már őt is érdekelte, na ott, ha nem is lázba jött, de elkezdett kérdezgetni, és egyáltalán nem akarta a padról használni a nagyon jó szemeit, inkább közelebbről szerette volna látni az őt érdeklő dolgokat. George Stubbs Whistlejacket című festménye egészen elvarázsolta, még le is fényképezte, és biztos, ami biztos engem is megkért, hogy fényképezzem le, hátha az ő képe nem sikerült. Nagyobbikat elég sok dolog elvarázsolta Rubens pont úgy, mint Monet, mondjuk ő már eleve el volt varázsolva egy kicsit.

Szépen ballagtunk, és pont kisebbikkel beszélgettem, amikor a Zuram egyszer csak megbökött, és annyit mondott, hogy most figyelj! Nem értettem mit akar, csak azt láttam, hogy fülig ér a szája, na nem az a boldog mosoly volt, hanem inkább az a diadalmas típus, amit akkor szoktam rajta látni, amikor például győz a kártyában. Telefonját előkapta a zsebéből, és a népeken keresztül ment egyenesen előre. És akkor megláttam, Van Gogh Napraforgóihoz igyekezett, és le is fotózta. Megint. Ok, győzött, most még rá se szólhattam, és nem is tehettem meg, mert itt ezt szabadott. Annyira elégedett volt.

Van Gogh 7 festményt készített a napraforgókról, egy megsemmisült, de van belőle Londonban, Münchenben, Amszterdamban, Amerikában és Japánban. Egy festményt pedig titkos helyen őriz egy milliárdos, fogalmam sincs ki ez a milliárdos, tehát azt a festményt soha nem fogja a Zuram lefényképezni, de kettő már pipa. Ez lehetne a következő kirándulásaink célja, nem pedig folyton a vitorlázás. Tényleg, erről el kell beszélgetnünk! Nagyobbik kifelé menet viccelődött, hogy akkor ő most odamegy a bácsihoz és megmutatja neki, hogy nincs nála csoki, de inkább lebeszéltem, szerintem ezt meg a bácsi nem értette volna.

Sajnos hamarabb be kellett fejeznünk a nézelődést, mint szerettük volna, hisz a repülőt el kellett érnünk, és előtte még a vonatot is. A Zuram mindent kiszámolt, hogy mikor honnan kell elindulnunk, hogy oda is érjünk. Nem is volt gond, leszámítva, hogy azt a vonatot, amivel menni szerettünk volna törölték, de sebaj, mert egy csomó vonat megy arra, mentünk egy másikkal. Egyébként egy mellettünk álló pár készségesen  elmagyarázta, hogy  mehetünk másik vonattal is, ők is a reptérre mennek, kövessük őket bátran. Az angolok nagyon segítőkészek voltak, és udvariasak, a kirándulás alatt végig, én még életemben ennyiszer nem hallottam, hogy sorry, persze szerény véleményem szerint az sem volna hátrány, ha kicsit odafigyelnének, és nem löknének fel, vagy lépnének a lábamra, akkor nem kéne bocsánatot sem kérni, de lehet, hogy ők szeretnek bocsánatot kérni.

Vicces, hogy a vonaton mellettünk ülő csaj, a repülőn a Zuram mellett ült. No meg az is vicces, hogy megtaláltuk azt a körforgalmat, amit Tamás emlegetett, azt amit még érkezéskor kellett volna megtalálnunk, de megnyugodhat mindenki megvan.

Természetesen a reptéren várni kellett, a poggyászunk meghaladta a megengedett súlyt, fránya kövek, mondjuk nem volt gáz, mert kinyitottuk, és pár dolgot átraktunk a hátizsákokba. A Zuram szerintem nem tudja, hogy a bőröndben lapult egy-két kő, de ez már ugye lényegtelen is.

A repülőn hazafelé kisebbik már bátran ült az ablak mellé, persze megígértem, hogy fogom a kezét, hiába a nővére ül mellette, az én kezem kell,  anya az anya. Ehhez képest foghattam én a saját kezem, mert egyáltalán nem volt szükség arra, hogy megnyugtassam a rettegő gyereket, mert nem rettegett, sőt nagyon élvezte, pláne, hogy sötétben szálltunk fel, és a fények ugye, úgy örültek a gyerekeim a fényeknek, mint akik még nem láttak lámpát, de ez a jó, amíg lelkesednek elfelejtenek félni.

Nem is baj, ha szokják, mert októberben Spanyolországba megyünk, mondjuk most nem Hamburgból indul a repülő, hanem Hollandiából, hiába no, szeretünk utazni.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Még mindig London

Elfáradtunk, de még volt program bőven, amit nem hagyhattunk ki. Két foglalt időpontunk is volt a hazautazás előtti napra, és a kettő közé még simán belefért, hogy lejárjuk a lábunk. A tömegközlekedés már rég nem okozott gondot, és olyat is tettem, amit már rég nem, futottam a buszra. Szerencsére egy sofőr sem csapta be az orrunk előtt az ajtót, így a család nagyon egyetértett abban, hogy futni nem haszontalan.

Délelőttre volt időpontunk a Sky Gardenbe, délutánra meg már megint az a béna Potter jutott. A Sky Garden tiszta sor, a Potteres program izgalmasabbnak ígérkezett. Még itthonról foglaltunk egy időpontot valami Potteres városnéző túrára. Ugyebár nem kaptunk jegyet a Studióba, illetve tudtunk volna venni a helyszínen is talán, de olyan árak voltak, hogy kicsit elment a kedvünk, elővételben valamivel olcsóbb lett volna, mindegy, mert a blog facebook oldalán kaptam segítséget. Létezik egy Potteres városnéző túra, ahol megmutatják nekünk, és a többi rajongónak, hogy mely épületek szolgáltak a filmhez helyszínként, illetve mi inspirálhatta az írónőt. A túra ingyenes illetve, a végén mindenki annyit ad, amennyit szerinte ér a dolog. Majd meglátjuk.

Reggel érezhető volt a fáradtság, mind elfáradtunk, ez abból is érzékelhető, hogy hányszor kapnak hajba a gyerekek semmiségeken, hányszor mordulunk egymásra nem túl kedvesen, illetve hányszor tudja az apjuk megbőgetni a kamaszodó csemetéket. Félreértés ne essék, semmi olyan nem történik, amin bőgni kellene, de a fáradtság, és a rém elviselhetetlen élet tizenévesen olyan kombináció, ami könnyekhez vezethet, és vezet is. 10 év feletti lányokkal papírzsebkendő nélkül sehova!

Azért elindultunk, szinte minden városnézős túrán befizetünk egy olyan emeletesbuszoshoponhopoffozásra, de Londonban ez hülyeség lett volna, mert kérem már eleve emeletes buszok járnak. Sokszor választottuk a buszt metró helyett, mert hiába lassabb, hiába kell többet várni, nézelődés szempontjából hasznosabb, hacsak nem embereket akarunk nézni, mert az ugye van néhány a metrón is. Nagy előny, hogy a hotel előtt állt meg a busz. Irány a város! A Sky Gardentől kisebbik félt, de mivel ő mindentől fél ez nem okoz gondot, mivel egyrészt meg tudom nyugtatni, másrészt valahogy mindig próbál pozitív lenni, így naponta nagyjából 42-szer elmondta, hogy: de anya, most vagyok itt, mikor tudnám megnézni, ha nem most, mert ki tudja mikor jövünk ide vissza. Igaza van. A Sky Garden egy nagy magas épület, aminek majdnem a tetejéig lift visz. Beálltunk a sorba, felmentünk, és ahogy az épület neve is mutatja, van fent egy kert, de tényleg. A kilátás pazar, ám nagyjából 20 perc alatt körbenéztünk, majd a lányok fáradtságukat bizonyítva, csak üldögéltek, és nézték a kertet, kerteket. Ami szép, de nem úgy tűnt, mintha a növények is élveznék, egy csomó indult száradásnak, pedig folyamatosan ment a párásító, és vagy 4 kertész mászkált körbe és csipkedték le az elszáradt hajtásokat, de a mesterséges környezet, mégiscsak mesterséges környezet. Ezután ismét beálltunk egy sorba, hogy elmehessünk mosdóba, ez a tovább tartott, mint, hogy bejussunk az épületbe, nem, nem a wc-zés, hanem a várakozás, amíg bejutottunk a mosdóba.

Jó volt, megérte, de ez is nagyjából elég egyszer, mármint a Sky Garden, nem a mosdó. Innen kijutva, valami ennivalóhoz szerettünk volna jutni, és gondoltuk bemegyünk egy ilyen Tesco féleségbe, mert ezek a meleg péksütik, meg ebédfélék elegendőnek bizonyultak számunkra, igen ám, de pont ebédidő volt, így elég sokan gondolták ugyanezt, és az irodisták is pont ebédelni akartak, gyakorlatilag elözönlötték az utcát, a boltokat a népek. Azért megoldottuk, de nagyobbik megjegyezte, hogy ő ennyi MIB-et (men in black) még életében nem látott, és tuti itt van valahol az UFO-kat ellenőrző iroda is a közelben.

Ami számunkra furcsa volt, hogy nem volt mindenhol szemetes, így mi cipeltük magunkkal a menet közben keletkezett hulladékot, mint például műanyag palack. Tamás mondta, hogy nyugodtan tegyük le, mert van aki összeszedje, és tényleg tök sok helyen láttunk szemetet kupacban, de én nem szemetelek csak úgy az utcán, meg sehogyse, inkább cipeltem magammal, az első kukáig. Értem én, hogy ez biztonsági előírás, mert a szemetesbe csúnya dolgokat is el lehet rejteni, csak nekem furcsa. A lányok mondták is, hogy írjunk a királynőnek levelet, mert biztos örömmel fogadná a javaslatainkat, hogy mivel lehetne Londont még jobbá tenni.

Sétáltunk tovább, a látnivalók sorában következett a Tower, ahova nem mentünk be, mert egyrészt tényleg fáradtak voltunk, másrészt valami iszonyatos tömeg volt. Kintről be lehetett látni, és az emberek tömött sorokban hömpölyögtek, na ehhez nem volt kedvünk, és még véletlenül sem szerettünk volna lemaradni a HP túráról. Így csak sétáltunk egyet, igen, igen itt már megvolt az első bőgés, melynek valami olyasmi oka volt, hogy Apa nem figyel rám, valamint a fényképezésnél belekönyökölt a fejembe, ami iszonyatos fájdalmat okozott, és ezt Apa még le is tagadta, pedig naaahagyon fáhháj. Mindkét érintett megsértődött, majd mikor Apa megpróbálta kiengesztelni a fájdalmakkal küzdő gyereket, az csak még jobban bőgött, aminek még nagyobb sértődés volt a következménye. Semmi gond, volt nálam zsebkendő, irány a Tower Bridge, itt már szent volt a béke, tehát egy 1 perces két szereplős drámát tekinthettünk meg. A Tower Bridgenél oldotta a hangulatot, az ugorjatok fel egyszerre, úgy lefényképezlek benneteket esemény.

Mászkáltunk tovább, ügyelve arra, hogy nehogy lekéssük a HP túrát, ami annyit jelentett, hogy érintett rajongó 3 percenként kérdezte meg mennyi az idő, és ugye nem maradunk le. Nem maradtunk le, sőt előtte még belebotlottunk a laktanyánál a lovas őrségváltásba, amit végig is néztünk, bár kisebbik félt egy kicsit a lovaktól, na de hát, ha most vagyunk itt, most kell megnézni, mert ki tudja mikor jövünk ide vissza. Ezt követően megálltunk a Downing Street 10. előtt, ahol is minket kérdezett meg egy turista, hogy mi a manó van itt. Miért áll itt rendőr, meg ugye ennyi ember. A Zuram kedvesen elmagyarázta. Nagyobbik persze szeretett volna egy fotót, nem a turistákról, a rendőrökről, és a rendőrök vagy jókedvükben voltak, vagy csak így szokták, de fotózkodtak az érdeklődő néppel. Nos, nagyobbik is szeretett volna közös fotót, de valahogy mindig elbaltázta, és valaki beállt elé. A Zuram elkezdte noszogatni, hogy menjen már, mert lemarad, nos, ha valaki azt gondolja, hogy ez kevés egy bőgéshez, az téved, mert nagyobbiknak már folytak is a könnyei, hogy ő nem bírja ezt a nyomást. A Zuram se, egyre kevésbé, mondjuk abban biztos voltam, hogy ha ez így folytatódik, akkor ő biztos nem bőgni fog. Semmi gond, zsebkendő ugye van, aztán megragadtam a gyerek kezét, mondtam, hogy ha fél egyedül, majd én megyek vele, de tök ciki lesz, hogy az anyja is rajta van a fotón, de a gyerek csak hálásan fogta a kezemet, és biztosított róla, hogy nem vagyok ciki, erre mondtam, hogy az már inkább, hogy neki könnyes lesz a szeme a fényképen, erre végre összeszedte magát, a Zuram meg elkészíthette a fotót. Ez is megvan, következhetett a Potter túra.

Siettünk nagyon, hogy odaérjünk, oda is értünk, csak a Zuram elnézett valamit, és hiába kerestük a túravezetőt, vagy a többieket, nem láttuk. Elvileg egy epres esernyőt kellett volna látnunk, nem láttunk. A találkozó a Leicester Squaren volt, ami ugye elég közel van a Trafalgar Squaerhez, ami azért hasznos, mert ott van nyilvános mosdó, a Leicesteren pedig nincs. A gyerek nem esett kétségbe, hogy elmarad a túra, de azért érett a következő bőgés. Mondtam, hogy ez van, mi itt vagyunk időben, de sehol senki. A Zuram még egyszer megnézte a telefonján a visszaigazoló e-mailt és akkor rájött a dolog nyitjára, egy órával korábban érkeztünk. Sebaj, szerencsére van a téren egy hatalmas Nickelodeon Shop, ahol lehet nézelődni, valamint volt pár pad egy szökőkút mellett, ahol rá tudtunk pihenni a túrára. A Nickelodeon shop veszélyes, mert a lányoknak még volt spórolt pénzük, és annyi mindent tudtak volna venni, de megígértük, hogy az utolsó nap indulás előtt, még benézünk a Kings Crossra. Szóval ment a fejtörés, meg tanakodás, hogy a maradék aprójukat inkább valami Nickelodeonos hülyeségre, vagy HP-s hülyeségre költsék-e. Az M&M-s shop nem okozott zavart, mert csokibogyót otthon is lehet venni, szerény véleményem szerint a többi hülyeség is elérhető, de mindegy.

Mindegy, ezzel elvoltak. Eltelt az egy óra, és megláttuk az epres esernyőt. Ekkor közölte nagyobbik, hogy pisilni kell. A legjobbkor. Mindegy, az összes létező üzletbe, és kávézóba berohantam vele a környéken, de nem sikerült megoldást találni, mert vagy üzemen kívül volt a wc, vagy csak blokkal lehetett használni, ez utóbbira, ahogy átrohanni a Trafalgarra sem volt idő, de nagyobbik mondta, hogy inkább kibírja a túrát, de lemaradni nem fog. Kibírta, de az anyja végig aggódott.

A túra indul egyébként spanyolul is, hátha valakinek az kedvesebb, mi maradtunk az angolnál. Igen, kisebbik fel is háborodott, hogy na de hát miért angolul? Londonban! Érthetetlen. Mindegy, őt úgysem érdekli. Akkor jó. És ennyiben maradtunk. Nagyobbik viszont teljes lázban indult el. Először beosztottak bennünket, hogy ki melyik házba tartozik, tán mi a Griffendélbe jutottunk, de ez egyszer sem biztos, mert sok ember volt, a csávó, aki meg beszélt elég halkan tette ezt. Lényegtelen elindult a túra, és tök béna volt, mert a csávó rohant, mi meg utána, de egyszer sem nézett hátra, hogy mindenki megvan-e, vagy hogy átjutott-e mindenki a zebrán, amíg zöld volt. Mondjuk mivel itt nem számít, hogy zöld, vagy piros, minek is nézett volna hátra. Minden elvemet sutba dobva rohantunk át a piroson, nehogy lemaradjunk. Egyébként nagyjából a középmezőnyben loholtunk, nem is rossz, ahhoz képest, hogy nem szoktunk futni, csak most a buszra, de az is csak ideiglenes jellegű dolog. Mondtam nagyobbiknak, hogy egyáltalán nem baj, ha ki szeretne szállni ebből az egészből, megértjük, de egy olyan szemrehányó pillantást kaptam, hogy inkább nem szóltam semmit. Éreztem, hogy nem fog élni a felkínált lehetőséggel. Eltelt még 5 perc, és kiderült, hogy kár is lett volna kiállni. Kivezette a csoportot a srác a tömegből, ő is lelassult, elkezdett sokkal hangosabban beszélni, és tök érdekes dolgokat mutatott, és mondott.

Mutatott pár forgatási helyszínt, pár épületet, mint például a Mágiaügyi Minisztérium, vagy a Gringotts, és nagyon ügyesen csinálta, mert először mindig csak mesélt, amikor természetesen mindenki ráfigyelt, majd közölte, hogy nézzünk csak fel, arra az épületre, és nagyobbik már kész is volt, hogy óóóó hisz ez a Mágiaügyi Minisztérium. Nagyobbik szeme csillogott, kisebbik meg igyekezett közömbös arcot vágni, de azért ő is elvarázsolódott. Ahogy tudtunk fordítottunk, ez ugye a Zuramnak sokkal jobban megy, de nagyobbik érdeklődőbb is volt, kisebbiknek elég volt, amit én mondtam. Egy egész nagy kört mentünk a csávó hozott magával néhány fényképet is amivel igazolta, hogy az a helyszín tényleg ugyanaz, csak ezt, meg amazt változtatták meg, példádul volt egy utca, ami Sherlockos filmhez is helyszín volt, és elmesélte, hogy ott le kellett szedni a kábeleket, házszámokat, hogy korhűvé tudják varázsolni. Megmutatta a sztárok szállodáját is, valamint pár kis utcát, ami inspirálhatta J. K. Rowlingot. Persze közben volt egy kis játék is, megálltunk egy színháznál, ahol amíg élt, talán játszott a Mr. Ollivandert játszó John Hurt is, az ő életéről és munkásságáról is sokat mesélt, igazolva azt, hogy milyen nagyszerű színészek játszanak a filmben. Aztán feltette azt a kérdést, hogy mi Ollivandernek a keresztneve. Állítása szerint már elég régóta vezet túrákat, de eddig csak egy kislány tudta a választ, nos a mi csoportunkban igazi rajongók lehettek, mert az egyik hölgy már rá is vágta a választ, hogy Garrick. Nagyobbik még csak ott tartott gondolatban, hogy őőőőőőőőőőőőőő, de beismerte, hogy nem tudta. Én se, meg a többiek se, viszont óriási betűkkel volt kiírva a színház oldalára. Ugye, hamarabb kell felnézni, mint ahogy a csávó kérdez.

A túra végén elmesélte, hogy amikor elindult a HP sorozat, könyvben, ő már akkor nagy rajongó lett, és a barátai megviccelték, írtak neki egy levelet, hogy felvették a Roxfortba. Ettől egyből nagyon öregnek éreztem magam, mert az első könyv 97-ben jelent meg, és akkor én már nagyon nem voltam általános iskolás. Mondjuk az elsőt én nem 97-ben olvastam, hanem kicsit később, de ez nem számít. Azután a csávó kifejtette a véleményét, hogy mennyire nem tetszik neki, hogy ott van az a bolt a Kings Crosson és mennyire béna, hogy ott a falba bemegy az a kocsi, és lehet vele fényképezkedni, és minden nagyon drága. Ez az ő személyes véleménye, és azzal egyet is értek, hogy minden nagyon drága, és az a fényképezkedés béna, de a shopra, meg a HP-s dolgokra vágynak a rajongók, kereslet-kínálat, ennyi az egész. Nem kötelező sem megvenni, sem odamenni. Kivéve nekünk, mert nekünk kötelező. Nagyobbik egyébként is beleszeretett a HP-s sakk készletbe, de annyira drága, hogy annyi zsebpénz nincs is a világon, de azért jegyezzük meg, hogy ő azt szeretne szülinapjára. Megjegyeztük.

A Harry Potter túra után még jobban elfáradtunk, de nagyobbik hihetetlenül boldog volt, ahogy mi is, hogy ő boldog. Sajnos már csak egy fél napunk maradt, másnap délután indult vissza Hamburgba a repülőnk, de már megvoltak a terveink.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

 

Tengerparti kirándulás

Húsvét hétfőn, ahogy megbeszéltük, Tamás jött értünk és indultunk is kirándulni. Előzetesen küldött néhány fotót, hogy milyen látványban is lesz részünk. Nem tudtuk mennyit fogunk autózni, azt se, hogy pontosan hová megyünk, azt se, hogy milyen ruhát vegyünk fel, de az információ hiánya egyáltalán nem zavart senkit. Még engem se. A ruha kérdés meg nem lehet kérdés, sokat utazunk, eső nálunk is esik, szél is fúj, így a szokásos réteges öltözködés mellett döntöttünk, minden lehetőségre felkészülve.

Tamás jött, beszálltunk a kocsiba és már mentünk is. London nem az a kis város, és egy csomót mentünk, de még mindig Londonban voltunk. Tamás közben idegenvezetett, mesélt, a Zuram ült ugyebár elől, így meg tudtak vitatni egy csomó kérdést. Mi hogy megy Angliában, illetve Németországban. Adózás, ingatlanhelyzet, munka, munkamorál, emberek, hozzáállás stb. Közben én próbáltam megszokni a közlekedést, és amikor azt hittem, hogy már akár vezetnék is, akkor jött egy körforgalom. Nekem amúgy sem egyszerű ez a jobb, meg bal, simán mondom, hogy jobbra, és megyek balra, szóval nagyon könnyű összezavarni. Még a forgalmi vizsgán is megtörtént. Az oktató mondta, hogy: menjen balra! – én meg mentem, mire az oktató: – másik balra! – átmentem a vizsgán egyébként, mert gyorsan, és ügyesen korrigáltam, vagy mert aranyos volt a vizsgabiztos.

Nem ismerem a London környéki forgalmat, he he a londonit sem, meg úgy az egész szigetről nem sok fogalmam volt, de Tamás megnyugtatott, hogy lehet dugó, de nem volt. Azért a német autópályákon elég gyakori, pláne a nyári időszakban, amikor lépten-nyomon javítanak mindent. A javítás jó, a felújításra szükség van, ellenben a dugó nem jó, és különösen utálom, amikor a három sávos autópályát egy sávra szűkítik, és ott baleset történik. Akkor aztán semerre. A lényeg, hogy most nem sikerült összehasonlítani a két ország útjavítással kapcsolatos forgalmi akadályait.

Kisvártatva megláttuk a tengert, és én még nem voltam olyan tengerparton, ami ne tetszett volna, ez persze azért is lehetséges, mert nem túl sok tengerparton jártam eddig, tekintve, hogy milyen sok létezik. Én azonnal megálltam volna, de Tamásnak határozott célja volt, na meg igaza, mert tényleg nagyon szép helyen álltunk azután meg. Ha azt gondolná valaki, hogy mi rutinos utazók, kirándulók vagyunk, annak igaza is van, de Tamás még rutinosabb. Ahogy megálltunk, már kapta is elő a termoszt, és kínált meg bennünket kávéval. Isteni! Hideg nem volt, és eső sem esett, csak a szél fújt, na de Tamás készült, és mivel nekem nem volt sapkám, már adott is egyet. Állítása szerint, tudta, hogy kelleni fog, és igaza is volt, kellett. Mondta, hogy járt már itt másokkal is, és a sapka alap. Szerencsére a lányoknak volt, nem mintha kisebbik hajlandó lett volna felvenni, de ő meg amúgy egy jegesmedve, bírja, sőt szereti a hideget.

Kisétáltunk a partra és valami csodaszép látvány tárult elénk. Volt néhány ember, de nem sok. Rajtunk kívül talán még négyen. A tájon látszott, hogy gyakran fúj a szél, sőt talán időnként még erősebben is, mint akkor. A fák lombját egy irányba fésülte az időjárás, és elég tartós rögzítőt használhatott, mivel szél ide, szél oda, a frizura nem változott. Itt is volt már néhány homoktövis bokor, ami egyébként a mi környékünkön nincs, talán Rügenen láttam utoljára, azzal a különbséggel, hogy itt most az illatát is lehetett érezni. Már épp nagyon elégedett voltam mindennel, amikor Tamás közölte, hogy szép, szép, de nem ide jöttünk, itt csak megálltunk egy kicsit, de az igazi cél sincs már messze. Vissza az autóba és indultunk tovább. Egyébként Beachy Head-hez mentünk, és az ott található csodaszép fehér sziklákat tekintettük meg, Eastbourne közelében. Ekkor még ezt nem tudtuk, csak azt, hogy Tamás megállt egy parkolóban, majd felkísért minket a partra, és közölte, hogy akkor ő most beszáll az autóba, és elmegy arrafelé, messze, ott ha ügyesen nézünk, akkor látunk egy pár házat, na oda, és ott vár bennünket, sétáljunk csak bátran. Annak nem sok értelme lett volna ugyanis, hogy elsétálunk oda, majd vissza a kocsihoz.

A lányok csak néztek, és kicsit aggódtak, hogy most akkor mi lesz, pláne, ha nem találjuk meg Tamást, vagy az autót, de elmagyaráztuk nekik, hogy mindent megbeszéltünk, és mindenkinél van telefon. El is indultunk a megbeszélt irányba, de tényleg nagyon lassan haladtunk, mert a látvány fogva tartott bennünket, és muszáj volt fényképezni. Tamás azért még mielőtt elindult volna a kocsihoz, figyelmeztetett bennünket, hogy a szikla peremét hagyjuk békén, és ahol kerítés van, az nem véletlenül van, ne menjünk ki a szélére, mert veszélyes. Azt is elmesélte, hogy ez az öngyilkosok által igen kedvelt rész, amit sok kereszt, apró sírhely is bizonyított. Nos, a figyelmeztetés hatott, kisebbik egyfolytában rendőrt játszott, és folyamatosan figyelmeztette az apját, hogy ne menjen ki  a szélére. Kisebbik az összes repedést kerülgette, mert attól tartott, hogy mindjárt le fogunk szakadni. A végén már beszélnem kellett a Zurammal, hogy csak a békesség kedvéért ne menjen már a szélére, mert akkor a gyerek megnyugszik. Egyébként nem ment a szélének még a közelébe sem, de hát a gyerek ilyen, félti az apját. Persze 15 perc múlva a gyerek összes félelme elmúlt, miután látta, hogy nem esünk le, és a rajtunk kívül még az ott tartózkodók közül se senki, de azért a repedéseket kerülgetni akkor is jó móka.

A séta nagyon jó volt, gyönyörű szép minden, és az időjárással is mázlink volt, itt már csendesedett a szél is, az eső meg egyáltalán nem is esett. Egy idő után azért már fáradtak a lányok, meg közölték, hogy éhesek, de nem volt nagy nyavalygás. Persze megpróbáltam elmagyarázni kisebbiknek, hogy gondolja már el milyen szerencsések vagyunk, hogy ide is eljutottunk, mert akik Londonba érkeznek pár napra kirándulni, azok nem jutnak ám el ide, bezzeg mi. Nézzen szét! Itt biztos nem sok magyar jár most húsvét hétfőn. Már épp vettem volna a levegőt, hogy folytassam, amikor is egy a közelünkben sétáló pár hölgy tagja ránk köszönt magyarul. A gyerek pillantása több volt, mint diadalmas, és csak annyit mondott, ha, de engem sem kell félteni, nagyon jó vagyok béna érvekben, és azt válaszoltam, hogy jó, de akkor nézzen körül, hogy hány magyar gyerek van most itt.

Tamás elénk sétált, és már messziről csinált rólunk pár fotót. Az utolsó szakasz már tele volt homoktövis bokrokkal, az illat annyira intenzív volt, nagyon élveztem. Jó idő, jó levegő, ez az isteni illat, a csodálatos látvány. Amikor terveztük a londoni utat, nem is reméltük, hogy még ezt is láthatjuk. Elsétáltunk az autóig, és éhező gyerekeink is megmenekültek, mert Tamás egy komplett pikniket hozott magával. Kenyér, amit Andrea sütött, sajtok, felvágottak, székek, teríték, innivaló. Finoman szólva is el voltunk kényeztetve. Gyorsan be is faltunk mindent, és még egy strandot megnéztünk. A sziklák tövében egy, hát nem is kavicsos, inkább köves part volt, ami szuper, mert a lányok már pakolták is tele a zsebeiket. Szerintük egyáltalán nem gáz telerakni a bőröndöt ezekkel, a súlyhatár, meg aztán végképp nem érdekel senkit. Egyszer csak nagyobbik odalépett hozzánk, hogy mennünk kéne, mert ahogy nézi a köveket szédül. Mondtam neki, hogy hát akkor ne nézze a köveket, nézzen valami mást, mire annyit mondott, hogy tényleg. Probléma elhárítva. Beszélgettünk még egy kicsit, de azután elindultunk hazafelé.

Ha volna egyszer időnk, lehetőségünk, pénzünk nagyon szívesen eltöltenénk vagy két hetet is Angliában, vagy hármat és autóval bejárnánk szívesen amit csak lehet, no az biztos, hogy nem én vezetnék. Nincs bakancslistám, vagy különösebb kívánságaim, hogy hová szeretnék eljutni, inkább ami jön azt kihasználom, vagy inkább kihasználjuk. Ugyanolyan szívesen kirándulok itt a környéken, mint mondjuk Magyarországon, vagy bárhol, ahová sikerül eljutni.

Hazafelé úton Tamás felelevenített néhány régi emléket. Húsvét hétfőseket. Bevallom utáltam a húsvétot. Egyrészt alig pár nap szünet a suliból, amit azzal kellett tölteni, hogy kitakarítsuk az egész lakást, süssünk főzzünk, mert jönnek a locsolkodók, amikor nyakon öntenek egy pohár vízzel, akkor vágjunk jó képet hozzá, mert mindez a mi szépségünk érdekében történik. Üldögéljünk szépen csendben, amíg a felnőttek beszélgetnek, arról nem is beszélve, hogy mindig valami jó film ment a tévében, és amikor a legjobb rész jött, akkor tuti csöngetett valaki, hogy szabad-e locsolni. A legjobb rész az volt, ha valaki már eleve részegen ért oda, és leült kicsit pihenni, hogy tovább bírjon menni. És, a fiúk még egy csomó zsákmányt is szereztek. Igazságtalan. Tamás úgy emlékezett, hogy én a legtöbbször meglógtam, és nem is voltam otthon, de ez nem igaz, anyu ezt semmilyen formában nem tolerálta volna. Persze a másik oldalnak se volt annyira, jó. A fiúk egész nap kocsiban ültek, házról, házra jártak, meg kellett tanulni valami verset, amit egy nap többször is elő kellett adni, feszengeni az öltönyben, jó mondjuk a zsákmány vigasz valamennyire, de lehet ők is kihagyták volna az egészet.

Egyébként lehet, hogy Tamás már nem is emlékszik rá, de ő vitt el engem életemben először diszkóba, de nem ültünk fel a nosztalgiavonatra, aktuális témák is szóba kerültek hazafelé. Még egyszer köszönjük szépen ezt a csodálatos napot, no meg a bejglit, amit Andrea sütött!