London, utolsó nap

Az utolsó nap sem vesztegettük az időt, gyorsan kijelentkeztünk a hotelből, majd irány a Kings Cross. Igen ismét a HP bolt miatt, de nem is, mert onnan indult a vonatunk a reptérre, és ott van csomagmegőrző is, és nem akartunk egy bazi nagy bőrönddel mászkálni. Itt kicsit bénáztunk mire mindent megtaláltunk és elintéztünk, de végül azért mégiscsak sikerült.

Feltettük a lányainknak a kérdést, hogy mit szeretnének csinálni, hova szeretnének még menni, mert amit eredetileg terveztünk, arra már nincs idő, illetve van, csak akkor gyalog megyünk haza, meg egy kicsit is úszni is kell, lévén szigeten vagyunk. A lányok persze valami olyan helyre szerettek volna menni, ahol még nem jártak, így a National Gallerybe indultunk, szigorúan az után, hogy még elköltötték a maradék zsebpénzüket a HP boltban, és olyan fontos dolgokat szereztek be, mint ceruza, bérlet tartó és egy baglyos kulcstartó. Erről jut eszembe, most egy csomó ceruzát vettünk iskolakezdésre, majd ma este megkérdezem már, hogy mé’ nem jó a béna Potteres.

A lányok azért feltették a kérdést, hogy mégis mi a manó van ott ahova megyünk, mondtuk, hogy jó lesz, mert képek vannak. Kisebbiket nem győztük meg, de nagyobbik imádja az ilyesmit. Mondjuk azzal tisztában kell lennünk, hogy ha nagyobbik beszabadul egy múzeumba, ahol festmények vannak, akkor arra sok időt kell szánni, mert normál ember bemegy, és néz, majd megy tovább, nézi a következőt, párat kihagy, aztán megint néz, megy tovább, de nem így nagyobbik, aki minden egyes képet képes hosszan tanulmányozni, a legapróbb részletekig. Szó szerint elveszik egy-egy festményben. Legyen az bármilyen. Egyszer voltunk egy Munkácsy kiállításon, ahol nem volt sok kép, mégis sokáig tartott. Általában a család többi tagjának ehhez nincs türelme, így én szoktam kísérni a gyereket, és megbeszéljük, hogy várjanak meg, majd kint találkozunk.

Kisebbik különösen nehezen viseli, mert jó, jó, de ezek csak képek. Unja. Pont ezért nem nagyon, inkább csak közepesen erőltetjük számára ezeket a dolgokat. Most is beletörődött a program választásba, hiszen most vagyunk itt, ki tudja mikor jövünk vissza, most kell megnéznünk, amit lehet, titokban pedig reménykedett, hogy úgysincs olyan sok időnk, és lesz pad, ahová leülhet.

Ide már nem akartak annyian bejutni, mint a British Museumba, sor sem volt, de a hátizsákjainkat átnézték. Na, itt találkoztunk egy vicces biztonsági őrrel, aki nagyobbik hátizsákját vizsgálta át, majd nagyon komoly arccal ránézett nagyobbikra, és csak annyit kérdezett, hogy: hol a csoki? Nagyobbik amúgy sem kis szemei óriásira nyíltak, és látszott, hogy nagyon megijedt. Gyorsan odaléptem, és megkérdeztem tőle, hogy érti-e a kérdést, teljes rémületben közölte, hogy igen, de nem tudja, hogy mit kell csinálni, mert neki nincs csokija, most akkor nem engedik be? Tisztáztuk, hogy a bácsi csak viccel, ilyen ez az angol humor. Bácsi és én vigyorogtunk, nagyobbik még mindig nem értette, de a ruhatárig elmagyaráztam, hogy ez tényleg csak vicc volt, a bácsi meg kedves akart lenni. Nagyobbik egyébként sem ért minden viccet, illetve nem talál minden viccet viccesnek, és hát ezt sem. Azért megnyugodott, hogy beengedték.

Belépődíj itt sincs, a ruhatárért viszont kellett fizetni, és nem is keveset, de nem akartuk a hátizsákokat és a kabátokat cipelni. Beléptünk az első terembe, totál cél és minden elhatározás nélkül, amúgy jobban jártunk volna, ha szerzünk valami térképet és a szerint megyünk, mert így a legjobb dolgokra nem, vagy csak alig jutott idő. Első teremben, nem kis termek vannak, nagyobbik megszólalt, hogy: akkor kezdjük!, és nem viccelt, kezdte. Elkezdte egyesével tanulmányozni a festményeket, mi is, csak némiképp gyorsabban. Kisebbik 10 perc után feladta, és leült egy padra középen, de megnyugtatott, hogy nagyon jó szeme van, ő messziről is jó lát mindent.

Egy bizonyos idő után, azért kénytelen voltam nagyobbikat összeszedni, mert így csak egy termet fogunk megnézni, és azért annál többet szeretnénk. Kicsit gyorsított a tempón, de bizonyos képektől nehezen bírt elszakadni. Ami jó volt, hogy lehetett fényképezni, egy-két festménynél volt kiírva, hogy nem szabad, és láss csodát, senki nem is fényképezte le azokat a képeket, mert a többit szabadott. A biztonsági őrök nem rohangáltak állandóan körbe, mint Amszterdamban, hogy légyszi ne má’. Szépen, nagyon lassan haladtunk, nagyobbik festménytől festményig, kisebbik egyik padtól a másikig, a Zuram meg én vegyesen, egy idő után már én is hasznát vettem a nagyon jó szemeimnek és a padról nézelődtem.

Volt a múzeumban zenés gyerekfoglalkozás babáknak, ami tök jó, én is biztos eljárnék a gyerekemmel, még ha mondjuk egy 8 hós baba nem is biztos, hogy sok dolgot fog ebből, de a zenés foglalkoztatók nem tesznek kárt senkiben. Mondjuk kisebbiket próbáltam elvinni ringató foglalkozásra, alig múlt egy éves, de 20 perc után odaállt az ajtóhoz, hogy ki szeretne menni, a kilincset még nem érte fel, ezért egy idő után elkezdte ütni az ajtót, és egyáltalán nem bírtam rávenni, hogy üljön nyugodtan az ölemben, amíg énekelgetek a többi anyukával, akiknek tök békés gyerekük van. Többet nem is mentünk, inkább kerestem egy olyan babás foglalkoztatót, aminek nem a zene, hanem a mozgás volt az alapja. Na, azt élvezte, onnan meg eljönni nem akart. Ehhez képest, most teljes nyugalommal és beletörődéssel üldögélt egy padon, egészen addig, amíg meg nem látott pár olyan festményt, ami már őt is érdekelte, na ott, ha nem is lázba jött, de elkezdett kérdezgetni, és egyáltalán nem akarta a padról használni a nagyon jó szemeit, inkább közelebbről szerette volna látni az őt érdeklő dolgokat. George Stubbs Whistlejacket című festménye egészen elvarázsolta, még le is fényképezte, és biztos, ami biztos engem is megkért, hogy fényképezzem le, hátha az ő képe nem sikerült. Nagyobbikat elég sok dolog elvarázsolta Rubens pont úgy, mint Monet, mondjuk ő már eleve el volt varázsolva egy kicsit.

Szépen ballagtunk, és pont kisebbikkel beszélgettem, amikor a Zuram egyszer csak megbökött, és annyit mondott, hogy most figyelj! Nem értettem mit akar, csak azt láttam, hogy fülig ér a szája, na nem az a boldog mosoly volt, hanem inkább az a diadalmas típus, amit akkor szoktam rajta látni, amikor például győz a kártyában. Telefonját előkapta a zsebéből, és a népeken keresztül ment egyenesen előre. És akkor megláttam, Van Gogh Napraforgóihoz igyekezett, és le is fotózta. Megint. Ok, győzött, most még rá se szólhattam, és nem is tehettem meg, mert itt ezt szabadott. Annyira elégedett volt.

Van Gogh 7 festményt készített a napraforgókról, egy megsemmisült, de van belőle Londonban, Münchenben, Amszterdamban, Amerikában és Japánban. Egy festményt pedig titkos helyen őriz egy milliárdos, fogalmam sincs ki ez a milliárdos, tehát azt a festményt soha nem fogja a Zuram lefényképezni, de kettő már pipa. Ez lehetne a következő kirándulásaink célja, nem pedig folyton a vitorlázás. Tényleg, erről el kell beszélgetnünk! Nagyobbik kifelé menet viccelődött, hogy akkor ő most odamegy a bácsihoz és megmutatja neki, hogy nincs nála csoki, de inkább lebeszéltem, szerintem ezt meg a bácsi nem értette volna.

Sajnos hamarabb be kellett fejeznünk a nézelődést, mint szerettük volna, hisz a repülőt el kellett érnünk, és előtte még a vonatot is. A Zuram mindent kiszámolt, hogy mikor honnan kell elindulnunk, hogy oda is érjünk. Nem is volt gond, leszámítva, hogy azt a vonatot, amivel menni szerettünk volna törölték, de sebaj, mert egy csomó vonat megy arra, mentünk egy másikkal. Egyébként egy mellettünk álló pár készségesen  elmagyarázta, hogy  mehetünk másik vonattal is, ők is a reptérre mennek, kövessük őket bátran. Az angolok nagyon segítőkészek voltak, és udvariasak, a kirándulás alatt végig, én még életemben ennyiszer nem hallottam, hogy sorry, persze szerény véleményem szerint az sem volna hátrány, ha kicsit odafigyelnének, és nem löknének fel, vagy lépnének a lábamra, akkor nem kéne bocsánatot sem kérni, de lehet, hogy ők szeretnek bocsánatot kérni.

Vicces, hogy a vonaton mellettünk ülő csaj, a repülőn a Zuram mellett ült. No meg az is vicces, hogy megtaláltuk azt a körforgalmat, amit Tamás emlegetett, azt amit még érkezéskor kellett volna megtalálnunk, de megnyugodhat mindenki megvan.

Természetesen a reptéren várni kellett, a poggyászunk meghaladta a megengedett súlyt, fránya kövek, mondjuk nem volt gáz, mert kinyitottuk, és pár dolgot átraktunk a hátizsákokba. A Zuram szerintem nem tudja, hogy a bőröndben lapult egy-két kő, de ez már ugye lényegtelen is.

A repülőn hazafelé kisebbik már bátran ült az ablak mellé, persze megígértem, hogy fogom a kezét, hiába a nővére ül mellette, az én kezem kell,  anya az anya. Ehhez képest foghattam én a saját kezem, mert egyáltalán nem volt szükség arra, hogy megnyugtassam a rettegő gyereket, mert nem rettegett, sőt nagyon élvezte, pláne, hogy sötétben szálltunk fel, és a fények ugye, úgy örültek a gyerekeim a fényeknek, mint akik még nem láttak lámpát, de ez a jó, amíg lelkesednek elfelejtenek félni.

Nem is baj, ha szokják, mert októberben Spanyolországba megyünk, mondjuk most nem Hamburgból indul a repülő, hanem Hollandiából, hiába no, szeretünk utazni.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Reklámok

Még mindig London

Elfáradtunk, de még volt program bőven, amit nem hagyhattunk ki. Két foglalt időpontunk is volt a hazautazás előtti napra, és a kettő közé még simán belefért, hogy lejárjuk a lábunk. A tömegközlekedés már rég nem okozott gondot, és olyat is tettem, amit már rég nem, futottam a buszra. Szerencsére egy sofőr sem csapta be az orrunk előtt az ajtót, így a család nagyon egyetértett abban, hogy futni nem haszontalan.

Délelőttre volt időpontunk a Sky Gardenbe, délutánra meg már megint az a béna Potter jutott. A Sky Garden tiszta sor, a Potteres program izgalmasabbnak ígérkezett. Még itthonról foglaltunk egy időpontot valami Potteres városnéző túrára. Ugyebár nem kaptunk jegyet a Studióba, illetve tudtunk volna venni a helyszínen is talán, de olyan árak voltak, hogy kicsit elment a kedvünk, elővételben valamivel olcsóbb lett volna, mindegy, mert a blog facebook oldalán kaptam segítséget. Létezik egy Potteres városnéző túra, ahol megmutatják nekünk, és a többi rajongónak, hogy mely épületek szolgáltak a filmhez helyszínként, illetve mi inspirálhatta az írónőt. A túra ingyenes illetve, a végén mindenki annyit ad, amennyit szerinte ér a dolog. Majd meglátjuk.

Reggel érezhető volt a fáradtság, mind elfáradtunk, ez abból is érzékelhető, hogy hányszor kapnak hajba a gyerekek semmiségeken, hányszor mordulunk egymásra nem túl kedvesen, illetve hányszor tudja az apjuk megbőgetni a kamaszodó csemetéket. Félreértés ne essék, semmi olyan nem történik, amin bőgni kellene, de a fáradtság, és a rém elviselhetetlen élet tizenévesen olyan kombináció, ami könnyekhez vezethet, és vezet is. 10 év feletti lányokkal papírzsebkendő nélkül sehova!

Azért elindultunk, szinte minden városnézős túrán befizetünk egy olyan emeletesbuszoshoponhopoffozásra, de Londonban ez hülyeség lett volna, mert kérem már eleve emeletes buszok járnak. Sokszor választottuk a buszt metró helyett, mert hiába lassabb, hiába kell többet várni, nézelődés szempontjából hasznosabb, hacsak nem embereket akarunk nézni, mert az ugye van néhány a metrón is. Nagy előny, hogy a hotel előtt állt meg a busz. Irány a város! A Sky Gardentől kisebbik félt, de mivel ő mindentől fél ez nem okoz gondot, mivel egyrészt meg tudom nyugtatni, másrészt valahogy mindig próbál pozitív lenni, így naponta nagyjából 42-szer elmondta, hogy: de anya, most vagyok itt, mikor tudnám megnézni, ha nem most, mert ki tudja mikor jövünk ide vissza. Igaza van. A Sky Garden egy nagy magas épület, aminek majdnem a tetejéig lift visz. Beálltunk a sorba, felmentünk, és ahogy az épület neve is mutatja, van fent egy kert, de tényleg. A kilátás pazar, ám nagyjából 20 perc alatt körbenéztünk, majd a lányok fáradtságukat bizonyítva, csak üldögéltek, és nézték a kertet, kerteket. Ami szép, de nem úgy tűnt, mintha a növények is élveznék, egy csomó indult száradásnak, pedig folyamatosan ment a párásító, és vagy 4 kertész mászkált körbe és csipkedték le az elszáradt hajtásokat, de a mesterséges környezet, mégiscsak mesterséges környezet. Ezután ismét beálltunk egy sorba, hogy elmehessünk mosdóba, ez a tovább tartott, mint, hogy bejussunk az épületbe, nem, nem a wc-zés, hanem a várakozás, amíg bejutottunk a mosdóba.

Jó volt, megérte, de ez is nagyjából elég egyszer, mármint a Sky Garden, nem a mosdó. Innen kijutva, valami ennivalóhoz szerettünk volna jutni, és gondoltuk bemegyünk egy ilyen Tesco féleségbe, mert ezek a meleg péksütik, meg ebédfélék elegendőnek bizonyultak számunkra, igen ám, de pont ebédidő volt, így elég sokan gondolták ugyanezt, és az irodisták is pont ebédelni akartak, gyakorlatilag elözönlötték az utcát, a boltokat a népek. Azért megoldottuk, de nagyobbik megjegyezte, hogy ő ennyi MIB-et (men in black) még életében nem látott, és tuti itt van valahol az UFO-kat ellenőrző iroda is a közelben.

Ami számunkra furcsa volt, hogy nem volt mindenhol szemetes, így mi cipeltük magunkkal a menet közben keletkezett hulladékot, mint például műanyag palack. Tamás mondta, hogy nyugodtan tegyük le, mert van aki összeszedje, és tényleg tök sok helyen láttunk szemetet kupacban, de én nem szemetelek csak úgy az utcán, meg sehogyse, inkább cipeltem magammal, az első kukáig. Értem én, hogy ez biztonsági előírás, mert a szemetesbe csúnya dolgokat is el lehet rejteni, csak nekem furcsa. A lányok mondták is, hogy írjunk a királynőnek levelet, mert biztos örömmel fogadná a javaslatainkat, hogy mivel lehetne Londont még jobbá tenni.

Sétáltunk tovább, a látnivalók sorában következett a Tower, ahova nem mentünk be, mert egyrészt tényleg fáradtak voltunk, másrészt valami iszonyatos tömeg volt. Kintről be lehetett látni, és az emberek tömött sorokban hömpölyögtek, na ehhez nem volt kedvünk, és még véletlenül sem szerettünk volna lemaradni a HP túráról. Így csak sétáltunk egyet, igen, igen itt már megvolt az első bőgés, melynek valami olyasmi oka volt, hogy Apa nem figyel rám, valamint a fényképezésnél belekönyökölt a fejembe, ami iszonyatos fájdalmat okozott, és ezt Apa még le is tagadta, pedig naaahagyon fáhháj. Mindkét érintett megsértődött, majd mikor Apa megpróbálta kiengesztelni a fájdalmakkal küzdő gyereket, az csak még jobban bőgött, aminek még nagyobb sértődés volt a következménye. Semmi gond, volt nálam zsebkendő, irány a Tower Bridge, itt már szent volt a béke, tehát egy 1 perces két szereplős drámát tekinthettünk meg. A Tower Bridgenél oldotta a hangulatot, az ugorjatok fel egyszerre, úgy lefényképezlek benneteket esemény.

Mászkáltunk tovább, ügyelve arra, hogy nehogy lekéssük a HP túrát, ami annyit jelentett, hogy érintett rajongó 3 percenként kérdezte meg mennyi az idő, és ugye nem maradunk le. Nem maradtunk le, sőt előtte még belebotlottunk a laktanyánál a lovas őrségváltásba, amit végig is néztünk, bár kisebbik félt egy kicsit a lovaktól, na de hát, ha most vagyunk itt, most kell megnézni, mert ki tudja mikor jövünk ide vissza. Ezt követően megálltunk a Downing Street 10. előtt, ahol is minket kérdezett meg egy turista, hogy mi a manó van itt. Miért áll itt rendőr, meg ugye ennyi ember. A Zuram kedvesen elmagyarázta. Nagyobbik persze szeretett volna egy fotót, nem a turistákról, a rendőrökről, és a rendőrök vagy jókedvükben voltak, vagy csak így szokták, de fotózkodtak az érdeklődő néppel. Nos, nagyobbik is szeretett volna közös fotót, de valahogy mindig elbaltázta, és valaki beállt elé. A Zuram elkezdte noszogatni, hogy menjen már, mert lemarad, nos, ha valaki azt gondolja, hogy ez kevés egy bőgéshez, az téved, mert nagyobbiknak már folytak is a könnyei, hogy ő nem bírja ezt a nyomást. A Zuram se, egyre kevésbé, mondjuk abban biztos voltam, hogy ha ez így folytatódik, akkor ő biztos nem bőgni fog. Semmi gond, zsebkendő ugye van, aztán megragadtam a gyerek kezét, mondtam, hogy ha fél egyedül, majd én megyek vele, de tök ciki lesz, hogy az anyja is rajta van a fotón, de a gyerek csak hálásan fogta a kezemet, és biztosított róla, hogy nem vagyok ciki, erre mondtam, hogy az már inkább, hogy neki könnyes lesz a szeme a fényképen, erre végre összeszedte magát, a Zuram meg elkészíthette a fotót. Ez is megvan, következhetett a Potter túra.

Siettünk nagyon, hogy odaérjünk, oda is értünk, csak a Zuram elnézett valamit, és hiába kerestük a túravezetőt, vagy a többieket, nem láttuk. Elvileg egy epres esernyőt kellett volna látnunk, nem láttunk. A találkozó a Leicester Squaren volt, ami ugye elég közel van a Trafalgar Squaerhez, ami azért hasznos, mert ott van nyilvános mosdó, a Leicesteren pedig nincs. A gyerek nem esett kétségbe, hogy elmarad a túra, de azért érett a következő bőgés. Mondtam, hogy ez van, mi itt vagyunk időben, de sehol senki. A Zuram még egyszer megnézte a telefonján a visszaigazoló e-mailt és akkor rájött a dolog nyitjára, egy órával korábban érkeztünk. Sebaj, szerencsére van a téren egy hatalmas Nickelodeon Shop, ahol lehet nézelődni, valamint volt pár pad egy szökőkút mellett, ahol rá tudtunk pihenni a túrára. A Nickelodeon shop veszélyes, mert a lányoknak még volt spórolt pénzük, és annyi mindent tudtak volna venni, de megígértük, hogy az utolsó nap indulás előtt, még benézünk a Kings Crossra. Szóval ment a fejtörés, meg tanakodás, hogy a maradék aprójukat inkább valami Nickelodeonos hülyeségre, vagy HP-s hülyeségre költsék-e. Az M&M-s shop nem okozott zavart, mert csokibogyót otthon is lehet venni, szerény véleményem szerint a többi hülyeség is elérhető, de mindegy.

Mindegy, ezzel elvoltak. Eltelt az egy óra, és megláttuk az epres esernyőt. Ekkor közölte nagyobbik, hogy pisilni kell. A legjobbkor. Mindegy, az összes létező üzletbe, és kávézóba berohantam vele a környéken, de nem sikerült megoldást találni, mert vagy üzemen kívül volt a wc, vagy csak blokkal lehetett használni, ez utóbbira, ahogy átrohanni a Trafalgarra sem volt idő, de nagyobbik mondta, hogy inkább kibírja a túrát, de lemaradni nem fog. Kibírta, de az anyja végig aggódott.

A túra indul egyébként spanyolul is, hátha valakinek az kedvesebb, mi maradtunk az angolnál. Igen, kisebbik fel is háborodott, hogy na de hát miért angolul? Londonban! Érthetetlen. Mindegy, őt úgysem érdekli. Akkor jó. És ennyiben maradtunk. Nagyobbik viszont teljes lázban indult el. Először beosztottak bennünket, hogy ki melyik házba tartozik, tán mi a Griffendélbe jutottunk, de ez egyszer sem biztos, mert sok ember volt, a csávó, aki meg beszélt elég halkan tette ezt. Lényegtelen elindult a túra, és tök béna volt, mert a csávó rohant, mi meg utána, de egyszer sem nézett hátra, hogy mindenki megvan-e, vagy hogy átjutott-e mindenki a zebrán, amíg zöld volt. Mondjuk mivel itt nem számít, hogy zöld, vagy piros, minek is nézett volna hátra. Minden elvemet sutba dobva rohantunk át a piroson, nehogy lemaradjunk. Egyébként nagyjából a középmezőnyben loholtunk, nem is rossz, ahhoz képest, hogy nem szoktunk futni, csak most a buszra, de az is csak ideiglenes jellegű dolog. Mondtam nagyobbiknak, hogy egyáltalán nem baj, ha ki szeretne szállni ebből az egészből, megértjük, de egy olyan szemrehányó pillantást kaptam, hogy inkább nem szóltam semmit. Éreztem, hogy nem fog élni a felkínált lehetőséggel. Eltelt még 5 perc, és kiderült, hogy kár is lett volna kiállni. Kivezette a csoportot a srác a tömegből, ő is lelassult, elkezdett sokkal hangosabban beszélni, és tök érdekes dolgokat mutatott, és mondott.

Mutatott pár forgatási helyszínt, pár épületet, mint például a Mágiaügyi Minisztérium, vagy a Gringotts, és nagyon ügyesen csinálta, mert először mindig csak mesélt, amikor természetesen mindenki ráfigyelt, majd közölte, hogy nézzünk csak fel, arra az épületre, és nagyobbik már kész is volt, hogy óóóó hisz ez a Mágiaügyi Minisztérium. Nagyobbik szeme csillogott, kisebbik meg igyekezett közömbös arcot vágni, de azért ő is elvarázsolódott. Ahogy tudtunk fordítottunk, ez ugye a Zuramnak sokkal jobban megy, de nagyobbik érdeklődőbb is volt, kisebbiknek elég volt, amit én mondtam. Egy egész nagy kört mentünk a csávó hozott magával néhány fényképet is amivel igazolta, hogy az a helyszín tényleg ugyanaz, csak ezt, meg amazt változtatták meg, példádul volt egy utca, ami Sherlockos filmhez is helyszín volt, és elmesélte, hogy ott le kellett szedni a kábeleket, házszámokat, hogy korhűvé tudják varázsolni. Megmutatta a sztárok szállodáját is, valamint pár kis utcát, ami inspirálhatta J. K. Rowlingot. Persze közben volt egy kis játék is, megálltunk egy színháznál, ahol amíg élt, talán játszott a Mr. Ollivandert játszó John Hurt is, az ő életéről és munkásságáról is sokat mesélt, igazolva azt, hogy milyen nagyszerű színészek játszanak a filmben. Aztán feltette azt a kérdést, hogy mi Ollivandernek a keresztneve. Állítása szerint már elég régóta vezet túrákat, de eddig csak egy kislány tudta a választ, nos a mi csoportunkban igazi rajongók lehettek, mert az egyik hölgy már rá is vágta a választ, hogy Garrick. Nagyobbik még csak ott tartott gondolatban, hogy őőőőőőőőőőőőőő, de beismerte, hogy nem tudta. Én se, meg a többiek se, viszont óriási betűkkel volt kiírva a színház oldalára. Ugye, hamarabb kell felnézni, mint ahogy a csávó kérdez.

A túra végén elmesélte, hogy amikor elindult a HP sorozat, könyvben, ő már akkor nagy rajongó lett, és a barátai megviccelték, írtak neki egy levelet, hogy felvették a Roxfortba. Ettől egyből nagyon öregnek éreztem magam, mert az első könyv 97-ben jelent meg, és akkor én már nagyon nem voltam általános iskolás. Mondjuk az elsőt én nem 97-ben olvastam, hanem kicsit később, de ez nem számít. Azután a csávó kifejtette a véleményét, hogy mennyire nem tetszik neki, hogy ott van az a bolt a Kings Crosson és mennyire béna, hogy ott a falba bemegy az a kocsi, és lehet vele fényképezkedni, és minden nagyon drága. Ez az ő személyes véleménye, és azzal egyet is értek, hogy minden nagyon drága, és az a fényképezkedés béna, de a shopra, meg a HP-s dolgokra vágynak a rajongók, kereslet-kínálat, ennyi az egész. Nem kötelező sem megvenni, sem odamenni. Kivéve nekünk, mert nekünk kötelező. Nagyobbik egyébként is beleszeretett a HP-s sakk készletbe, de annyira drága, hogy annyi zsebpénz nincs is a világon, de azért jegyezzük meg, hogy ő azt szeretne szülinapjára. Megjegyeztük.

A Harry Potter túra után még jobban elfáradtunk, de nagyobbik hihetetlenül boldog volt, ahogy mi is, hogy ő boldog. Sajnos már csak egy fél napunk maradt, másnap délután indult vissza Hamburgba a repülőnk, de már megvoltak a terveink.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

 

Tengerparti kirándulás

Húsvét hétfőn, ahogy megbeszéltük, Tamás jött értünk és indultunk is kirándulni. Előzetesen küldött néhány fotót, hogy milyen látványban is lesz részünk. Nem tudtuk mennyit fogunk autózni, azt se, hogy pontosan hová megyünk, azt se, hogy milyen ruhát vegyünk fel, de az információ hiánya egyáltalán nem zavart senkit. Még engem se. A ruha kérdés meg nem lehet kérdés, sokat utazunk, eső nálunk is esik, szél is fúj, így a szokásos réteges öltözködés mellett döntöttünk, minden lehetőségre felkészülve.

Tamás jött, beszálltunk a kocsiba és már mentünk is. London nem az a kis város, és egy csomót mentünk, de még mindig Londonban voltunk. Tamás közben idegenvezetett, mesélt, a Zuram ült ugyebár elől, így meg tudtak vitatni egy csomó kérdést. Mi hogy megy Angliában, illetve Németországban. Adózás, ingatlanhelyzet, munka, munkamorál, emberek, hozzáállás stb. Közben én próbáltam megszokni a közlekedést, és amikor azt hittem, hogy már akár vezetnék is, akkor jött egy körforgalom. Nekem amúgy sem egyszerű ez a jobb, meg bal, simán mondom, hogy jobbra, és megyek balra, szóval nagyon könnyű összezavarni. Még a forgalmi vizsgán is megtörtént. Az oktató mondta, hogy: menjen balra! – én meg mentem, mire az oktató: – másik balra! – átmentem a vizsgán egyébként, mert gyorsan, és ügyesen korrigáltam, vagy mert aranyos volt a vizsgabiztos.

Nem ismerem a London környéki forgalmat, he he a londonit sem, meg úgy az egész szigetről nem sok fogalmam volt, de Tamás megnyugtatott, hogy lehet dugó, de nem volt. Azért a német autópályákon elég gyakori, pláne a nyári időszakban, amikor lépten-nyomon javítanak mindent. A javítás jó, a felújításra szükség van, ellenben a dugó nem jó, és különösen utálom, amikor a három sávos autópályát egy sávra szűkítik, és ott baleset történik. Akkor aztán semerre. A lényeg, hogy most nem sikerült összehasonlítani a két ország útjavítással kapcsolatos forgalmi akadályait.

Kisvártatva megláttuk a tengert, és én még nem voltam olyan tengerparton, ami ne tetszett volna, ez persze azért is lehetséges, mert nem túl sok tengerparton jártam eddig, tekintve, hogy milyen sok létezik. Én azonnal megálltam volna, de Tamásnak határozott célja volt, na meg igaza, mert tényleg nagyon szép helyen álltunk azután meg. Ha azt gondolná valaki, hogy mi rutinos utazók, kirándulók vagyunk, annak igaza is van, de Tamás még rutinosabb. Ahogy megálltunk, már kapta is elő a termoszt, és kínált meg bennünket kávéval. Isteni! Hideg nem volt, és eső sem esett, csak a szél fújt, na de Tamás készült, és mivel nekem nem volt sapkám, már adott is egyet. Állítása szerint, tudta, hogy kelleni fog, és igaza is volt, kellett. Mondta, hogy járt már itt másokkal is, és a sapka alap. Szerencsére a lányoknak volt, nem mintha kisebbik hajlandó lett volna felvenni, de ő meg amúgy egy jegesmedve, bírja, sőt szereti a hideget.

Kisétáltunk a partra és valami csodaszép látvány tárult elénk. Volt néhány ember, de nem sok. Rajtunk kívül talán még négyen. A tájon látszott, hogy gyakran fúj a szél, sőt talán időnként még erősebben is, mint akkor. A fák lombját egy irányba fésülte az időjárás, és elég tartós rögzítőt használhatott, mivel szél ide, szél oda, a frizura nem változott. Itt is volt már néhány homoktövis bokor, ami egyébként a mi környékünkön nincs, talán Rügenen láttam utoljára, azzal a különbséggel, hogy itt most az illatát is lehetett érezni. Már épp nagyon elégedett voltam mindennel, amikor Tamás közölte, hogy szép, szép, de nem ide jöttünk, itt csak megálltunk egy kicsit, de az igazi cél sincs már messze. Vissza az autóba és indultunk tovább. Egyébként Beachy Head-hez mentünk, és az ott található csodaszép fehér sziklákat tekintettük meg, Eastbourne közelében. Ekkor még ezt nem tudtuk, csak azt, hogy Tamás megállt egy parkolóban, majd felkísért minket a partra, és közölte, hogy akkor ő most beszáll az autóba, és elmegy arrafelé, messze, ott ha ügyesen nézünk, akkor látunk egy pár házat, na oda, és ott vár bennünket, sétáljunk csak bátran. Annak nem sok értelme lett volna ugyanis, hogy elsétálunk oda, majd vissza a kocsihoz.

A lányok csak néztek, és kicsit aggódtak, hogy most akkor mi lesz, pláne, ha nem találjuk meg Tamást, vagy az autót, de elmagyaráztuk nekik, hogy mindent megbeszéltünk, és mindenkinél van telefon. El is indultunk a megbeszélt irányba, de tényleg nagyon lassan haladtunk, mert a látvány fogva tartott bennünket, és muszáj volt fényképezni. Tamás azért még mielőtt elindult volna a kocsihoz, figyelmeztetett bennünket, hogy a szikla peremét hagyjuk békén, és ahol kerítés van, az nem véletlenül van, ne menjünk ki a szélére, mert veszélyes. Azt is elmesélte, hogy ez az öngyilkosok által igen kedvelt rész, amit sok kereszt, apró sírhely is bizonyított. Nos, a figyelmeztetés hatott, kisebbik egyfolytában rendőrt játszott, és folyamatosan figyelmeztette az apját, hogy ne menjen ki  a szélére. Kisebbik az összes repedést kerülgette, mert attól tartott, hogy mindjárt le fogunk szakadni. A végén már beszélnem kellett a Zurammal, hogy csak a békesség kedvéért ne menjen már a szélére, mert akkor a gyerek megnyugszik. Egyébként nem ment a szélének még a közelébe sem, de hát a gyerek ilyen, félti az apját. Persze 15 perc múlva a gyerek összes félelme elmúlt, miután látta, hogy nem esünk le, és a rajtunk kívül még az ott tartózkodók közül se senki, de azért a repedéseket kerülgetni akkor is jó móka.

A séta nagyon jó volt, gyönyörű szép minden, és az időjárással is mázlink volt, itt már csendesedett a szél is, az eső meg egyáltalán nem is esett. Egy idő után azért már fáradtak a lányok, meg közölték, hogy éhesek, de nem volt nagy nyavalygás. Persze megpróbáltam elmagyarázni kisebbiknek, hogy gondolja már el milyen szerencsések vagyunk, hogy ide is eljutottunk, mert akik Londonba érkeznek pár napra kirándulni, azok nem jutnak ám el ide, bezzeg mi. Nézzen szét! Itt biztos nem sok magyar jár most húsvét hétfőn. Már épp vettem volna a levegőt, hogy folytassam, amikor is egy a közelünkben sétáló pár hölgy tagja ránk köszönt magyarul. A gyerek pillantása több volt, mint diadalmas, és csak annyit mondott, ha, de engem sem kell félteni, nagyon jó vagyok béna érvekben, és azt válaszoltam, hogy jó, de akkor nézzen körül, hogy hány magyar gyerek van most itt.

Tamás elénk sétált, és már messziről csinált rólunk pár fotót. Az utolsó szakasz már tele volt homoktövis bokrokkal, az illat annyira intenzív volt, nagyon élveztem. Jó idő, jó levegő, ez az isteni illat, a csodálatos látvány. Amikor terveztük a londoni utat, nem is reméltük, hogy még ezt is láthatjuk. Elsétáltunk az autóig, és éhező gyerekeink is megmenekültek, mert Tamás egy komplett pikniket hozott magával. Kenyér, amit Andrea sütött, sajtok, felvágottak, székek, teríték, innivaló. Finoman szólva is el voltunk kényeztetve. Gyorsan be is faltunk mindent, és még egy strandot megnéztünk. A sziklák tövében egy, hát nem is kavicsos, inkább köves part volt, ami szuper, mert a lányok már pakolták is tele a zsebeiket. Szerintük egyáltalán nem gáz telerakni a bőröndöt ezekkel, a súlyhatár, meg aztán végképp nem érdekel senkit. Egyszer csak nagyobbik odalépett hozzánk, hogy mennünk kéne, mert ahogy nézi a köveket szédül. Mondtam neki, hogy hát akkor ne nézze a köveket, nézzen valami mást, mire annyit mondott, hogy tényleg. Probléma elhárítva. Beszélgettünk még egy kicsit, de azután elindultunk hazafelé.

Ha volna egyszer időnk, lehetőségünk, pénzünk nagyon szívesen eltöltenénk vagy két hetet is Angliában, vagy hármat és autóval bejárnánk szívesen amit csak lehet, no az biztos, hogy nem én vezetnék. Nincs bakancslistám, vagy különösebb kívánságaim, hogy hová szeretnék eljutni, inkább ami jön azt kihasználom, vagy inkább kihasználjuk. Ugyanolyan szívesen kirándulok itt a környéken, mint mondjuk Magyarországon, vagy bárhol, ahová sikerül eljutni.

Hazafelé úton Tamás felelevenített néhány régi emléket. Húsvét hétfőseket. Bevallom utáltam a húsvétot. Egyrészt alig pár nap szünet a suliból, amit azzal kellett tölteni, hogy kitakarítsuk az egész lakást, süssünk főzzünk, mert jönnek a locsolkodók, amikor nyakon öntenek egy pohár vízzel, akkor vágjunk jó képet hozzá, mert mindez a mi szépségünk érdekében történik. Üldögéljünk szépen csendben, amíg a felnőttek beszélgetnek, arról nem is beszélve, hogy mindig valami jó film ment a tévében, és amikor a legjobb rész jött, akkor tuti csöngetett valaki, hogy szabad-e locsolni. A legjobb rész az volt, ha valaki már eleve részegen ért oda, és leült kicsit pihenni, hogy tovább bírjon menni. És, a fiúk még egy csomó zsákmányt is szereztek. Igazságtalan. Tamás úgy emlékezett, hogy én a legtöbbször meglógtam, és nem is voltam otthon, de ez nem igaz, anyu ezt semmilyen formában nem tolerálta volna. Persze a másik oldalnak se volt annyira, jó. A fiúk egész nap kocsiban ültek, házról, házra jártak, meg kellett tanulni valami verset, amit egy nap többször is elő kellett adni, feszengeni az öltönyben, jó mondjuk a zsákmány vigasz valamennyire, de lehet ők is kihagyták volna az egészet.

Egyébként lehet, hogy Tamás már nem is emlékszik rá, de ő vitt el engem életemben először diszkóba, de nem ültünk fel a nosztalgiavonatra, aktuális témák is szóba kerültek hazafelé. Még egyszer köszönjük szépen ezt a csodálatos napot, no meg a bejglit, amit Andrea sütött!

 

London, kötelezők

Sokkal több dolgot szerettünk volna megnézni, mint amennyit végül sikerült, de azért a kötelezőkből letudtunk néhányat. Nem fogom most részletesen elmesélni, hogy London Eye, meg Big Ben… na jó, de.

Nagyon is belejöttünk a tömegközlekedésbe, a lányok egyszerűen imádták az Oyster Cardokat, mert csak odaérintik és csippan, és mehetnek is tovább, mennyivel jobb ez ugyebár, mint a béna wolfsburgi, ahol mutatni kell a sofőrnek a bérletet, aki vet rá egy pillantást és már szállhatnak is fel a lányok a buszra. Hiába magyaráztam, hogy szerintem ez mégiscsak ugyanannyi időben, mert elő kell venni a bérletet, azután el kell rakni, a lányok szerint egyáltalán nem látom át a dolgokat, mert értsem már meg, hogy csak hozzá kell érinteni és csippan, és már mehetnek is. Van az a helyzet, hogy inkább nem vitatkozom. Kisebbiknek persze nem volt, mert ő ingyen utazhat, de az apja megengedte, hogy helyette csippantson, mert már mennyire menő, hogy csak hozzá kell érinteni és már mehetnek is tovább. Mondjuk kisebbik szerint azért is jobb ez a módszer, mert ezzel nem lehet csalni, nem úgy, mint a béna wolfsburgival, mert a sofőrök egyáltalán nem nézik figyelmesen, és a barátnője már jó pár hónapja lejárt bérlettel közlekedik, mert a szülei nem vesznek neki másikat, mondván úgyse nézi senki. Amúgy a várostól ingyen kapják a bérletet, ha egy bizonyos távolságra laknak a sulitól, de ez a barátnője nem lakik elég messze, így a szüleinek meg kell, illetve kellene vásárolni a bérletet.

Ami nagyon menő még Londonban, az az emeletes busz. Amikor megérkeztünk kisebbik elhatározta, hogy már pedig ő megszámolja hány emeletes buszt lát a kirándulás alatt, elég kitartó volt, mert jó pár órán keresztül számolt, mielőtt feladta volna, végül az apja segítségével számoltak az egy óra alatt látottak alapján valami átlagszerűséget, és abból egy végeredményt, hogy hány busz lehet Londonban. Szerintem közel sem voltak pontosak a számítások, de fütty se rá, kisebbik elégedett volt, és ez a lényeg.

Eddig méltánytalanul hanyagolt gyermekünk előtérbe kerülhetett, mert ugye mindig csak az a béna Potter, de most, most ő következett. Irány a Shrek múzeum, persze, hogy nem így hívják, de ez is lényegtelen. Egy kis-közepes izgalommal indult a dolog, mivel az a metro amivel mennünk kellett volna épp nem járt, de mielőtt kisebbik elbőgte volna magát, hogy: neehem fogunk odaéhérni, azelőtt az apja már mondta is a metro térkép alapján a megoldást. Bőgés nem volt, csak a gyerek idegállapotba, nem győztem nyugtatni, mondjuk ő nem az a megnyugvós alkat, csak izgult tovább. Ilyenkor ügyesen kell figyelmet elterelnem, mert az apja nem érti miért izgul, a gyerek nem érti mit nem ért, és már kész is a konfliktus, és a kamaszodó lánygyerekek nyelvén meg aztán baromira nehéz beszélni egy felnőtt férfinak, pláne hogy a pici tündérekből, amolyan igazi hormonbombává értek, simán csak a szokásos érzelmi hullámvasút, de a Zuram ezt nem érzi át, tehát a vége általában az, hogy valamelyik gyerek bőg, az apja meg nem érti. Én igen, csak sokkal jobb szeretem megelőzni ezeket a bőgéscunamikat, könnyes duzzogó szemeket, mint, hogy aztán mind a két felet vigasztalnom kelljen. A kamaszokat azért mert értem mi zajlik le bennük, a Zuramat meg azért, mert tök igaza van. Igaza van, de esélye nincs. Tehát kisebbik gyerekem kezét ilyenkor megragadom, és elkezdek vele beszélgetni, ez általában segít.

Büszke vagyok egyébként a lányokra, mert hihetetlen gyorsan alkalmazkodtak. Ha nagyvárosban kirándulunk, alap, hogy egyik gyerek egyik szülő kezét, másik gyerek másik szülő kezét fogja, ez most sem volt másképp, mivel egyiket sem szerettem volna elhagyni valahol. Már egy óra mászkálás után tudták melyik oldalán álljanak a mozgólépcsőnek, a buszon, metrón rutinosan ültek le. Az első nap még méltatlankodtak, hogy mindenki átmegy a piroson, de az utolsó nap nagyobbik már kifejtette, hogy érti. Muszáj a gyalogosoknak átmenni a piroson, mert ha nem, akkor nem haladnak, így simán ment volna ő is a tömeggel, de hát fogtuk a kezét. Hiába magyaráztam, hogy mi nem is sietünk sehova, ráérünk, nem megyünk át a piroson, értette elfogadta, de valahogy magával ragadta a nagyváros, és ment volna, rohant volna mindenhova. Pont mint ahogy annak idején Pesten tettük ezt, de azóta rengeteget változtunk, az életünk, az életmódunk is, lelassultunk és ez jó. Persze kicsit ijesztő, hogy nagyobbik milyen gyorsan akklimatizálódott, de még csak 13 éves, azt hiszem ez így normális. Közölte az apjával, hogy ő mindenképp élni fog Londonban, 1 vagy akár két évet is. Arra a kérdésre, hogy miből fog megélni, vagy iskolába akar-e itt járni, csak annyit mondott, hogy jó apa, akkor csak 2 hétre jövök, de muszáj visszajönnöm. Sok helyen jártunk már, de ennyire lelkes még soha nem volt.

Nem úgy méltánytalanul elhanyagolt kisebbik gyermekünk, akinek a kezét szorongattam, és rohantunk Shrekkelni, mert időpontunk volt és fogalmunk sem volt mi lesz, ha lekéssük. Persze semmi, csak akkor várni kellett volna egy kicsit, mert csoportokban engedik be a népet. Természetesen nem késtünk el, és egy tanács a kamaszodó lánygyermekkel rendelkező apukáknak. Nem, nem jófejség ilyenkor azt kérdezgetni, hogy: ugye megmondtam, hogy nem késünk el, ugye? Mert persze megmondta, de a kamaszodó gyerek még izgul annyira, hogy ezen is felhúzza magát, és csak annyit mondjon, hogy: de elkéshettünk volna. Persze, hogy nincs értelme, a kamaszos dolgoknak általában nincs, de a türelem segít. Segítene, ha lenne. Nem mindig van.

A Shrek Adventure jó volt, egyszer nézős dolog. Vicces, habár egy csoportba szerintem túl sok embert engednek be, így nem annyira élvezetes, de kisebbiket ez nem zavarta, az már annál inkább, hogy mindent, de tényleg mindent angolul mondanak. Fel is volt háborodva rendesen, mondjuk nem tudom mire számított, Londonban. De azért ahol, ahogy lehetett fordítottunk, de az sem tetszett neki. Annyira izgult, hogy kellett neki vagy 10 perc, hogy feloldódjon, és élvezni tudja a kalandot. A Zuramban megint megfogalmazódott, a kérdés, hogy mégis mit keresünk itt, de nem kellett elmagyaráznom. Egy gyerekprogram általában a gyerekeknek szól, és nem a felnőtteknek. Szerencsére itt a program végén vásárolhatunk egy albumot, amiben a program során rólunk készült fotók is benne voltak. Kisebbik erre vágyott, erre gyűjtögette a zsebpénzét, és meg is vette magának. Ezt persze negyvenkétszer nézte meg még a nap folyamán. Mindenhol ahol megálltunk, elővette a hátizsákból és amíg, mi üldögéltünk, addig ő nézegette az albumot és nagyon boldog volt.

Innen egyből a London Eye megtekintése és kipróbálása következett, ami szintén tök jó volt. Nem kis sor volt, de haladt, addig is kisebbik félt, hogy le fog szakadni, nem ő, a kabin, aztán szerencsére már nem félt, hanem fotózott lelkesen. Jó is volt, meg magas is volt, meg persze, hogy nem hagyja ki az ember, de másodszorra simán ki fogom hagyni. Pláne, hogy a Sky Garden egy ingyenes program, még ha előre be is kell jelentkezni, de ott is magasan vagyunk, meg messzire látunk, csak nem megy körbe.

A London Eye után sétáltunk tovább, át a hídon, meg Big Ben, meg ami jött. A lányok mindenért odavoltak. És persze mindennel fényképezkedni is kellett. Mondtam, hogy csináljunk olyan képeket, ahol felugranak, egyszerre. A Zuram szerint hülyeség, a lányok viszont benne voltak, persze nyígtak, hogy jajj anya, ne már, de aztán olyan lelkesen ugráltak mindenhol, hogy csak csuda, és egy csomó jó kép született. Persze a Zuram is belejött és a végén már ő is lépten-nyomon ugráltatta a lányokat. Amúgy is jól szórakoztunk, mert ha elsőre sikerült is a kép, akkor is ugráltattuk őket egy picit még. Nem mondom, hogy nem néztek ránk furcsán, na de az meg kit zavar.

Azután még megnéztünk mindent, amit a környéken lehetett, a Westminster Abbey-be sajnos nem lehetett bemenni, csak kívülről nézegettük, és elhatároztuk, hogy két nap múlva tuti lesz még időnk, akkor visszajövünk, és bemegyünk. Tévedtünk. Nem volt időnk, nem mentünk be. Viszont elkezdtünk egy listát fejben vezetni, hogy mit kell legközelebb megnéznünk.

Ezután viszont következett a St. James’s Park és a Buckingham Palota, előbbiben sok volt a mókus, utóbbinál rengeteg a turista. A lányok elfogyasztottak egy fagyit, mert ebédelni egyáltalán nem volt időnk, és már a hátizsákban rejlő tartalékokat is kiették, így a fagyi mindenképp jól jött. A fagyi olyan, mint a ragtapasz, mindent gyógyít, de tényleg. Kisebbiknek elmúlt a fejfájása, nagyobbiknak a lábfájása, elmúlt a fáradtság is, vígan mehettünk tovább. Szerencsére még mosdót is találtunk, ami egyébként gond szokott lenni egy egész napos városi túrázás közben, de Londonban valahogy mindig időben megtaláltuk a lehetőségeket. A Buckingham Palotánál kicsit csalódottak voltak a lányok, mert se királynő, se herceg, de még egy őrségváltás se. Nem mintha túl sok dolgot lehetett volna látni, az őrök is túl messze voltak, viszont az egyik tuti nagyon fáradt lehetett, mert folyton sétált.

A Westminster Cathedralba viszont bejutottunk. A figyelmünket elvonta az utcán éppen akkor végrehajtott rendőri akció, amikor is a Westminster Cathedral biztonsági őre riasztotta a rend őreit, és azok ott el is fogtak valakit, szerencsére nem bent, hanem kint. Tekintve a jelen helyzetet, ez egyáltalán nem volt vicces, pláne nem mikor a rendőr elkezdett fegyvereket kipakolni az autóból, és azok nem kicsik voltak, rajta mondjuk volt golyóálló mellény, rajtunk nem. Lányaink kezét megfogva csendesen próbáltunk távozni a helyszínről, és akkor láttuk az elfogott személyt is, aki próbált kiszabadulni az őt tartó rendőr kezei közül, esélye sem volt, a rendőr nagyjából kétszer akkora volt, de az a kiszabadulni próbáló fiatalembert nem zavarta, csak próbálkozott tovább, pedig már vérzett is kicsit. Határozottan sétáltunk tovább, és ha már ott voltunk a Victoriánál el is indultunk hazafelé. Persze még beültünk egy kocsmába vacsorázni. A lányok imádták az angol konyhát, mondhat bárki bármit, hogy nem jó, amiket mi ettünk az mind jó volt, illetve a fish and chips nem, mert a halnak semmilyen íze nem volt, de lehet, hogy azt meg úgy kell csinálni, csak mi ezt nem tudjuk. A kocsmában szerencsére volt free wifi, így a lányok rögtön mindent tudattak a barátnőikkel.

Már két nap el is telt, sokat láttunk, de többet szerettünk volna. Sebaj, van még idő, és alig vártuk a másnapot. Irány a tengerpart!

 

 

Egyensúly

Az egyensúly fontos dolog, de nem akarok bizonyos mélységekbe süllyedni, vagy emelkedni a témában, ezt meghagyom másnak. Egyensúlyon jelen esetben az idővel való küzdelmet értem, és itt most nem a mindennapi ügyek intézésére gondolok.

Már a kezdeti időszakban, a kiköltözésünk után is teljesen tisztában voltunk vele, hogy ez a távolság egy kicsit nagyobb, mint, hogy minden hétvégén hazaugorjunk ebédelni, vagy csak úgy hazarohangáljunk, ha úgy tartja kedvünk. Haza alatt természetesen Magyarországot értem. Több okból is lehetetlen lenne ezt megtenni, egyrészt a szabadidőnk kötött, és ez már jó pár éve így van. A lányok miatt az iskolai szünetekhez kell igazítanunk az utazásokat, ahogy gondolom mindenki másnak is, akinek ilyen korú gyereke, gyerekei vannak. Másrészt hiába szeretné az ember, hogy tripla annyi szabadság álljon a rendelkezésére, mint amennyi van, ez kivitelezhetetlen. Egyébként egy-egy hazaútnak vannak anyagi terhei is, ami ha heti rendszerességgel mennénk haza, akkor már lehet, hogy nyomasztó lenne.

Az iskolai szünetekről annyit, hogy például a nyári szünet mindig máskor van, nyilván egy adott időn belül tologatják, de akkor is máskor van. Idén például augusztus 3-án kezdődik majd az iskola a nyári szünet után, de 2019-ben csak augusztus 15-én fog kezdődni, utána még később és így tovább. Persze ehhez igazodóan, a tanévnek sem mindig ugyanakkor van vége, a szünet pedig fixen 6 hét. Nagyobbik iskolájában kerek-perec kijelentették, hogy senki nem reménykedjen abban, hogy bármilyen szünet, akármilyen indokkal meghosszabbítható, mert túl sokan éltek ezzel a lehetőséggel, és az igazgatónő nem kíván igazodni egyes családok szokásaihoz, inkább a családok igazodjanak az iskolához. Persze 3 napig nem kell orvosi igazolás a gyereknek, elég ha ezt a szülő igazolja, de azért ezzel sem illik visszaélni. A három nap, nem egy tanévben értendő, hanem 3 összefüggő napra kell gondolni, például ha a gyereknek teszem fel, egyik nap van baja, de a másik nap már nincs, akkor nem kell vele orvoshoz rohangálni. Ez egyébként jó, az meg nem, hogy nincs síszünet.

Tehát. Adott, hogy hány nap és mikor áll az ember rendelkezésére, ami nem nagy újság, mert általában mindenkivel így van ez, kivéve, ha nem kell dolgoznia, a gyerekek magántanulók, vagy ha valaki világjáró, egy hajóval körbeutazza mondjuk a világot. Karácsonykor például a városban járt egy amerikai pár, akik a két gyerekükkel együtt épp azon vannak, hogy bejárják a világot, és erről blogot is írnak, na nekik tök mindegy mikor van szünet, és mennyi a szabadság, de nekünk nem.

A Zuram is mondta már sokszor, hogy ha minden hónapban csak úgy elutalnák a fizetését, ő is sokkal több időt töltene utazással. Szerintem a főnökeinek még nem említette a dolgot, de nem is hiszem, hogy kíváncsi lennék a válaszra. A kollégáinak már mondta, ők mélyen egyetértettek, de közülük sem vetette fel még ezt az újító jellegű megoldást, arra kérdésre, hogy mitől lenne elégedettebb egy-egy alkalmazott.

Amíg otthon éltünk, Magyarországon, addig nem volt olyan jellegű problémánk, mint például, hogy hol töltjük a karácsonyt, mert a Budapest Szeged távolság viszonylag gyorsan letudható, na de most. Minden egyes ünnep, családi esemény, honvágy, kívánság külön szervezést, beosztást igényel.

A mi családunk ugyebár 4 tagú, tehát 4 ember programját, szabadidejét, óhaját-sóhaját kell egyeztetni. 4 embernek általában nem ugyanaz a bánata, véletlenül sincs egyszerre honvágya, a kamasz gyerekek problémáit, vágyait meg még ők maguk sem értik, vagy mire megértenék, már teljesen más gondokat találnak ki maguknak. Lehetne mondani, hogy a gyerekek majd alkalmazkodnak hozzánk, na de ez nem így van. Nagyobbik már megkapta az idei versenynaptárát, ami azt jelenti, hogy fogalmam sincs mikor megyünk nyaralni, és azt, hogy nagyjából egy szabad hétvégénk sem lesz attól a pillanattól kezdve, hogy vízre lehet rakni a vitorlásokat. Most még csak erőnléti edzéseket tartanak, ez azért könnyebb, de a vitorlás versenyek majd egész hétvégés programok lesznek. Itt nincs valami sok lehetőség, vagy nagy tó, így utaznunk kell. Ezt persze tudtuk, amikor bevállaltuk, hogy járjon. Számoltunk azzal a lehetőséggel, hogy szeretni fogja, és versenyezni is akar majd. Pontosítanék, én számoltam azzal a lehetőséggel, hogy az apja megbolondítja a lányát, és egész nyáron míg az Olimpiát figyeljük, arról győzködi a gyerekét, hogy ő is kijuthat, ha elég kitartó, mármint a gyerek, nem az apja. Ehhez azonban nekünk is elég kitartónak kell lennünk. Kisebbik csak úszni jár, és nincs benne nagy hajlandóság a versenyzésre, gitárverseny meg csak egyszer van egy évben a zeneiskolában, az nem tétel, hisz az csak egy szombat. Van egy naptárunk, ahová egész évben vezetjük, hogy ki, mikor, hova, mit, és bizony ez a naptár egyre csak telik, holott még a januárnak sincs vége.

Egy biztos pont van, ha szünet van az iskolában, akkor mindenhol máshol is szünet van, mármint a munkahelyen nem, csak a gyerekek iskola utáni tevékenységi szünetelnek kicsit.

A fentiekből tisztán következik, hogy mindenféle szabadságunkat az iskolai szünetekhez kell igazítani, gondolom ahogy mindenki másnak is, akinek gyerekei vannak, ez nem újdonság, még mindig nem.

Ebben az időszakban kell megoldani az összes nyaralást és családlátogatást. Itt a bökkenő. Az utóbbi időszakban szinte minden családi eseményből kimaradunk. Se ballagás, se keresztelő, se esküvő. Nem kérhetem minden házasodni vágyó rokonomat arra, hogy legyen olyan kedves a német nyári szünethez igazítani élete legfontosabb napját. A szünetek miatt sem megy, és amiatt sem, hogy ha autóval megyünk akkor 1 nap az út oda, egy nap vissza, repülővel is egyébként, csak akkor nem 12 óra csupán mondjuk 6 (nem a repülőút annyi), de akkor meg meg kell szervezni, hogy valaki mondjuk elszállítson bennünket Szegedre kocsival, ha meg arra nincs lehetőség, akkor vonattal, de az meg már elég macerás ahhoz, hogy akkor inkább kocsival menjünk. Mivel nekem elég nagy családom van, elég sok eseménnyel, így nem érzem magam emiatt túl jól.

A szülinapokat sem tudjuk úgy tartani, hogy na akkor mindenki jöjjön el hozzánk, vagy látogassunk haza. Mindig igazítani kell valahogy, hogy passzoljon mindenkinek. Mivel mi mind a négyen nyáron születtünk, így amikor a nyári szünetben hazaérkezünk, akkor tartunk egy nagy összevont szülinapot. Visszafelé is így igaz, amikor hazamegyünk, aki a környéken jár, gyorsan felköszöntjük, biztos, ami biztos. Gyakran el is veszítem a fonalat, hogy kit mikor köszöntöttünk fel, vagy felköszöntöttünk-e egyáltalán, pedig igyekszem megjegyezni.

Amikor hazamegyünk én előtte már pár héttel elkezdem szervezni, hogy barátokkal, rokonokkal, kivel mikor hogy tudunk találkozni, és sajnos nem tudok mit tenni, kevés ideig vagyunk otthon, mindenkire nem jut idő. De mostanra már, ha valaki utólag mondja, hogy nem is szóltatok, hogy itthon vagytok, akkor már minden lelkiismeret-furdalás nélkül tudom azt mondani, hogy direkt nem, mert előre láttam, hogy most nem fér bele még egy este a sörözőben mondjuk, nem, a kézművesben sem, a francba, pedig oda mennénk. Ha ügyes vagyok, akkor több embert tudok összeszervezni egy időpontra, de ez nem mindig jön össze. Persze nem azért, mert nem vagyok ügyes, hanem azért, mert mindenki másnak is adott a szabadideje, vannak főnökeik, gyerekeik, és még egy csomó más dolog is korlátozhat bárkit. Nem is várom el senkitől, hogy hozzánk igazodjon, ahogy nekünk sem megy ez mindig.

Külön nehéz a dolgunk, abból a szempontból, hogy a családunk Szegeden él, de mivel mi Pesten éltünk, így a barátaink, a lányok barátai bizony Pesten vannak. Tehát még ezt is meg kell oldani valahogy. Nem panaszkodom, mert általában sikerül.

A legkevésbé szeretem ünnep a karácsony. Amúgy semmi bajom nem lenne vele, de a karácsonyi szünet nagyon rövid, alig pár napot tudunk otthon tölteni, utána meg rögtön ott a szilveszter. Mióta kiköltöztünk próbáltunk már egy-két variációt. Először rögtön, ahogy vége lett az iskolának elindultunk Magyarországra. Na ezt soha többet! Rajtunk kívül ugyanis még nagyon sok ember indult el, ami azt eredményezte, hogy Rajkától eljutni Pestig laza 4 óra volt. Kipróbáltuk azt a variációt is, hogy nem megyünk haza a karácsonyi szünetben, de akkor meg rosszul éreztük magunkat, mert a család egy részéről le kellett mondanunk. Idén arra a megoldásra jutottunk, hogy 24-én szépen békésen itthon voltunk együtt, és csak 25-én indultunk el haza, de azzal a csavarral, hogy Prágában aludtunk is egy éjszakát. A Zurammal megbeszéltük, hogy nem szeretnénk azt, hogy a lányaink úgy emlékezzenek majd vissza, hogy soha nem volt itthon velünk karácsony, nem volt karácsonyfa, emlékezzenek vissza inkább úgy, hogy jártunk mindenhol, és még kirándultunk is, és valójában tök jó dolog ez az egész. Jelentem ez bevált. Na jó, azt még nem tudom, hogy hogy fognak visszaemlékezni, de a prágai kirándulást nagyon élvezték, azután a karácsonyozásokat is.

Most először nem szerveztem senkivel semmilyen találkozót, beszélgetést, csak úgy fussunk összét, hanem helyette eljutottunk moziba, kétszer is, és még színházba is. Itt Wolfsburgban is van színház, sőt már voltunk is, és hogy tovább tetézzem már jegyünk is van a következő darabra, amire el szeretnénk menni, de ez azért nem olyan.

A szilveszter is mindig kérdés, főleg most volt megfontolandó, mivel 2-a már munkanap volt. Sokáig beszélgettünk róla, hogy maradjunk-e, vagy visszajöjjünk, de maradtunk, viszont elsején el is indultunk visszafelé. Ismét Prágában aludtunk, ha valaki kíváncsi hol ne vegyen ki szobát, szívesen elárulom. Szilveszternél is mindig kérdés, hogy hol, itt, vagy ott, vagy kivel, meg hol, meg mit, meg hol. A legszánalmasabb az volt, amikor Wolfsburgban maradtunk, és éjfél előtt nem sokkal közölték a gyerekeink, hogy ez életük legrosszabb szilvesztere, 4-en voltunk otthon, majd hajnal 2 körül ők még vígan ébren voltak, bezzeg én elaludtam a tv előtt. Ennek folyományaként inkább azóta inkább igyekszünk valami programot találni.

Arról nem is beszélek, hogy azon kívül, hogy hazajárunk Magyarországra, még általában szeretnénk eljutni másfelé is. Egyáltalán nem szeretnénk visszautasítani például egy Svédországi látogatást mondjuk, vagy kihagyni egy-egy remek kirándulási lehetőséget, persze erre tartogatjuk a hosszú hétvégéket, amiből nincs sok és természetesen még véletlenül sincsenek összhangban más országok hosszú hétvégéivel, na jó, pár vallási ünnep azért mégis. Lehet tényleg meg kéne beszélni valakivel, hogy csak úgy utalják el a fizetéseket.

Most persze itt az új év, új lehetőségek, eddig még egy családi eseményről sem tudok, mindenkit kérek, szóljon időben.

Félre ne értse senki, nem panaszkodom, ismerem a közhelyeket miszerint, arra jut idő, amire szeretnénk, meg nincs akadály meg hasonlóak, de nem, és de van. Amúgy nem az a kérdés, hogy van-e feladat, hanem az, hogy hogyan tudjuk megoldani. Na tessék! Én is tudok bölcsességeket mondani, indítok is mindjárt egy facebook oldalt, vagy írok egy könyvet.

Svédországban

Ahogy terveztük, sőt annál sokkal jobban sikerült az út Svédországba, és ez minden szempontból igaz. Első tervezett megállónk a komp volt, ahová annyival hamarabb érkeztünk, hogy elértük az eggyel korábbi kompot. Ehhez hajnal kettőkor keltünk, és háromkor már úton is voltunk. A lányok a kompot várták legjobban. Hideg volt, így többnyire a komp belsejében töltöttük az időt, illetve kicsit ki is merészkedtünk. Nos, a kompon mindenki álmos volt, ahogy mi is, meg a komp is, de gyorsan megérkeztünk Dániába. A következő fontos eseményig is gyorsan eltelt az idő, mert alig vártuk, hogy végre átkeljünk az Öresund hídon. Ez a híd Koppenhágát köti össze Malmövel, és Európa leghosszabb hídja, azon kívül még, nemcsak egyszerűen egy híd, hanem egy olyan híd, melynek az egyike vége egy alagútba vezet bele, vagy ki, attól függ melyik oldalról nézzük. Nos ezt nagyon vártuk, hogy alagútba be, majd alagútból ki, hídra fel, és micsoda látvány. Plusz még, ezen a hídon is játszódik A híd című skandináv sorozat, amit egyszer úgy megnéznék, mert még csak az amerikai verzióját láttam, de szinte biztos vagyok benne, hogy a skandináv jobb, szóval valaki meglephet nyugodtan egy dvd-vel, mondjuk ha van magyar felirat, az sokat segít.

De vissza a hídhoz, nem mondom, hogy csalódás volt, inkább azt, hogy mi vártunk sokat, mert a kocsiból korántsem látszik annyi minden, mint egy légifelvételről mondjuk. A hídról a látvány már fantasztikus volt, csak az alagútból ki, hídra fel nem volt olyan különleges, mint hittem. Persze vettem a telefonommal az egészet, és a felvételen is csak annyi látszik, hogy alagút, alagút, alagút, alagút aztán világos, pont mint egy hegyi alagút esetében. Egyébként a hídon való áthaladásért fizetni kell, de ha az ember előre megveszi, mondjuk a kompjeggyel együtt, a hídjegyet, akkor lehet valamennyit spórolni. Ami még furcsa volt, hogy a kompról lehajtva egyből határellenőrzés volt, ettől már elszoktunk, de gyakorlatilag meg sem nézték az okmányainkat, csak intettek, hogy menjünk. Mentünk.

Azért volt nagyon fárasztó része az útnak, mert biztos hülyén hangzik, hogy már hozzászoktunk a német autópályák no speed limites szabadságához, de hozzá lehet szokni, a svédek viszont valamiért imádják a 120-as táblát. Nem szoktuk nem betartani a sebességkorlátozásokat, így mi mentünk szépen 120-al, de azért a többség nem. Nos, hogy izgalmasabbá tegyük az utat, a lányokat arra biztattuk, hogy nézelődjenek csak, mert ha valahol akkor itt aztán láthatnak rénszarvast. Persze nem, mert fel lettünk világosítva, hogy a rénszarvasok nem errefelé laknak, inkább jávor lesz az, de a nem tudásunk  egyáltalán nem zavart bennünket abban, hogy tudatlanságunkat még terjesszük is. Tehát a lányok figyelték a szarvasokat, a réneket, de nem láttak, ellenben rendkívül rossz szóvicceket tudtak gyártani. Érthető, ők is hajnal kettőkor keltek. Beszálltunk hát a mókába, és kiderült, hogy ha valaki nagyon rossz szóvicceket tud gyártani, az a Zuram. Ami a legjobb, hogy ezen mi rengeteget kacarásztunk, és gyorsan telt az idő.

A tervezett időpont előtt vagy 1,5 órával értünk Göteborgba, és nagyon gyorsan odataláltunk Gáborékhoz. Következhetett a nagy találkozás. Nos az ő nevükben én nem beszélhetek, de a mi nevünkben igen. Gáborral ugye már találkoztunk, csak a feleségével és a lányaival nem. Nos, az egész család sokkal kedvesebb, mint azt valaha gondoltuk volna. Gabival (Gábor felesége) azonnal megtaláltam a közös hangot, sőt közös témát (ő is odavan a skandináv krimikért pl.), és ez így maradt végig. A Zurammal kapcsolatban nem is lehetett ez kérdés, hogy tud-e beszélgetni vendéglátóinkkal, mert akik autógyárban dolgoznak, azok egész biztos napokon keresztül tudnak egymással beszélgetni, még ha a  másik fél nem is VW csak Volvo.

Ettünk, ittunk beszélgettünk, a fiúk leléptek a kikötőbe, hogy megnézzék Gábor új hajóját. Hívtak minket is, de én többször is céloztam rá, hogy mennyire érdekel. Így én Gabival mentem, és megnéztük az új házat, amit nemrég vettek, igaz a költözéssel még várniuk kellett pár hónapot. A házkeresés, bankok, konstrukciók szintén kimeríthetetlen téma, de a legjobb ezután következett, beugrottunk egy Ikeába. Gabi mondta, hogy ha honvágya van, mindig ide jön, mert az Ikea pont olyan, mint bárhol. És tényleg. Mi egyébként régen sem jártunk gyakran Ikeába, és most sem. Több dolgot sem szeretek ezzel kapcsolatban. Például, hogy kb. 1 hetes bevezető udvarlást, felvezetéssel és tárgyalással kell eltáncolnom, hogy a Zuram hajlandó legyen betenni oda a lábát, ha meg már betette, akkor elég sok helyen kell végighallgatnom, hogy mi mennyire haszontalan, különös tekintettel az illatos gyertyákra. Ez utóbbi gyújtogatását megtiltotta az orvos, az allergiás asztmámra való tekintettel, tehát ez a rész egyébként is kerülendő. Ha meg már elmegyünk az Ikeába, és nem is kellett udvarolnom, és a Zuram arra biztat, hogy nézzek szét nyugodtan, szívesen cipeli a bevásárlószatyrot, válogassak, ami csak kell, akkor az meg gyanús, és amúgy is rögtön lelkiismeret furdalásom támad, hogy szegény mennyire rosszul érzi magát, mennyire nem szeret itt lenni. Esetleg még, úgy nagyjából 10 percen belül elegem lesz a tömegből, és csak túl akarok jutni az egészen. Jah és ha egyedül mennék, akkor elmaradna a fent említett rituálé valamelyike, és nem is érezném jól magam. Tehát csak ritkán és akkor is célirányosan, és még így is mindig baromi sokat kell fizetni a kasszánál, pedig nem is vettünk semmit, illetve alig valamit.

Mire hazaértünk Gabival, kisebbik gyermekem már egész kiborult, és magából kikelve hisztizett valamin, ami egyébként nem szokása, de hajnal kettőkor kelt, és ez valahol megbosszulja magát. Nem győztem elnézést kérni, de Gabi csak annyit mondott, hogy pont, mint az ő gyerekei, ami pont elég volt ahhoz, hogy ne érezzem magam borzasztó kellemetlenül. Nem szeretném vendéglátóinkat kibeszélni, egyrészt nincs erre felhatalmazásom, másrészt, a pár fenti mondatból is kiderül szerintem, hogy mennyire jól tettük, hogy összeismerkedtünk. Gáborék tényleg az egyik legközvetlenebb, legsegítőkészebb család, akikkel valaha találkoztam.

Tehát megpróbálok úgy mesélni tovább, hogy őket kihagyom, ami baromi nehéz lesz, és bocsánat kedves Család, ha nem sikerül.

Bejártuk Göteborgot, kicsit gyalog, kicsit hoponhopoff-al, amiről egyáltalán nem szálltunk le, csak mentünk egy kört. A lányok konkrétan aludtak, hiába még nem pihenték ki az előző napi korai kelést. A buszozás legizgalmasabb része az elindulás volt, mivel ki volt írva egy táblára, hogy mikor jön a busz, ami nem jött. Nem vagyunk ideges emberek, vártunk, meg még rajtunk kívül vagy 15-en. Már épp feladtuk volna, el is mentünk megnézni a hajós kirándulást, hogy mikor indul, de ekkor megérkezett a busz. A hajó az időjárásra való tekintettel nem volt olyan szimpatikus nekünk, mert mázlink volt, és sütött a nap, de akkor is hideg volt. Odamentünk tehát a buszos csávóhoz, hogy akkor vennénk jegyet, és diszkréten jeleztük, hogy a táblára tök más van írva. Csávó lazán megvonta a vállát, majd kicserélte a táblán levő cetlit, hogy sorry, az az érvényes, és köszi, hogy szóltunk. Ami nagyon tetszett, hogy bárhol, de tényleg bárhol tudtunk kártyával fizetni, egyáltalán nem volt szükség készpénzre. Gábor mesélte, hogy az ő lányaik a bankkártyájukra kapják a zsebpénzt is, mert a suliban is azzal fizetnek az ebédért. Na, ezt a szokást örömmel átvenném a svédektől. A parkolást is simán fizettük kártyával, nem volt szükség apróra, utánajárásra, semmi.

Göteborg amúgy elég élhető városnak tűnt, nem mintha nagyon pontos képem alakulhatott volna ki pár nap alatt, de így tűnt. A környezet, a tenger nagyon szép, hozzá tudnék szokni, de azért elég más, mint amihez már hozzászoktam, mindent lehetne újra tanulni. A nyelv, hát az teljesen érthetetlen, és idegen, de gondolom megtanulható. No persze vicces is, mert hiába vagyunk már érett felnőttek ezen a fika-kaka kérdéskörön azért röhögtünk, és amikor újra szóba került, akkor megint.

Megtekintettünk egy óriásinak tűnő parkot, ahol mindenféle állatokat lehet megtekinteni, amolyan ingyenes állatkert féleség. Kitűnő idegenvezetést tartott nekünk Gábor nagyobbik lánya, amibe belekapcsolódtak a mi lányaink is, és szerintem még életünkben nem vihánckodtunk ennyit egy séta során. Egyébként a legcukibbak a szabadon mászkáló mókusok voltak, akik megtiszteltek minket azzal, hogy egész közel merészkedtek hozzánk, no nem érintésnyi távolságra, csak épp annyira, hogy láthassuk őket. Mind a kettőt. Itt Wolfsburgban is vannak mókusok, meg vadlibák, meg nyulak, meg borzok is, de főleg nyulak.

Nyilván botorság lenne összehasonlítani Göteborgot Wolfsburggal, mert hát Göteborg nem csúnya, Wolfsburg pedig nem szép, Göteborg egy nagy város, Wolfsburg pedig kicsi, Göteborgban is szokott hideg lenni, Wolfsburgban is, ott vannak sirályok, itt meg libák megjegyzem ez utóbbiakat senki nem hívja a tenger patkányainak, és nem is lopják el a kaját az erkélyről, tehát simán kitehetem hűlni a tepsi sültcsirkét, nem úgy, mint göteborgi barátaink. Ott lehet vitorlázni, itt is, csak nem nagyon. Szóval értelmetlen lenne összehasonlítani, akárcsak Svédországot, Németországgal. Mi azért megtettük, és alaposan kibeszéltük a magyar, a svéd és a német oktatást is. Eléggé irigylem Gáboréktól, hogy az ő lányaik alanyi jogon tanulnak magyart, mert az jár nekik, és nem csak a nyelvet gyakorolják, hanem tanulják a földrajzot, irodalmat, ünnepeket, szokásokat is, erre jegyet is kapnak, tehát nem csak úgy üldögélnek a gyerekek az órán. Ezt valaki bevezethetné itt is.

Csodaszép helyeken jártunk, például Marstrandon, de már az odavezető út is elég látványos, ha fogalmazhatok így. Nem volt aznap jó idő, de legalább nem szakadt az eső, és alig voltak a szigeten, állítólag ez a nyári időszakban nincs mindig így. El is hiszem, én is ott lógnék egész nap, sőt már ki is választottuk a házunkat, hogy ha nyernénk a lottón, melyikbe költöznénk, nem olyan könnyű ám választani, mert elég sok helyről tűnt tökéletesnek a kilátás.

Ettünk egy all you can eat-es kínai, vagy nem tudom milyen étteremben, ahol jó volt látni, ahogy a négy magyar gyerek alig győzi enni a kagylót, rákot tengeri herkentyűket. Azóta már felfedeztük, hogy Wolfsburgban is van ilyen, ami egyből a gyerekeim kedvenc éttermévé vált.

Összességében nagyon kevés időnk volt bármire is, de azért szembetűnt pár dolog. Például az, hogy Göteborgban nagyon sok a koldus, tudom, hogy egyébként nagyobb német városokban is, de itt Wolfsburgban elszoktam már ettől. Nem mondom, hogy itt nincsenek, de valahogy Göteborgban ez sokkal szembetűnőbb volt, vagy csak a koldusmaffiáról szóló skandináv krimit nem kellett volna olvasnom. Ami tetszett, hogy nagyon sok apuka volt gyerekkel a parkban, játszótéren, meg úgy városszerte. Annak idején mikor az én lányaim picik voltak, alig látták az apjukat. Persze voltak apás programok, de a Zuram folyton dolgozott, mellette egyetemre járt, és volt, hogy több munkahelyen is teljesítenie kellett. Az, hogy hétköznap délután 3 körül ő legyen a lányokkal a játszótéren, na olyan nem fordult elő. Olvastam, és ettől még lehet, hogy tévesek az információim, hogy Svédországban elfogadott dolog, hogy apu menjen gyesre a gyerekkel, amíg anyu dolgozik, és ez elég jól hangzik. Nem csak abból a szempontból, hogy apu többet lehet a gyerekkel, hanem hogy van rá reális esély, hogy a családban ezt el tudják dönteni, anélkül, hogy a család éhenhaljon apu keresete nélkül. Bár nem ismerem a svéd szociális rendszert, szóval lehet alapból nem halna éhen senki. Az Ikea parkolójában az is feltűnt, hogy apu fogja a gyereket a karján, míg anyu pakolja be a böhöm nehéz kartonokat a kocsiba. Nos az egyenjogúság fontos, de inkább azért a gyereket fognám.

Bármikor visszamennék, sőt nyaralni is, de a Zuram szerint hülyeség olyan helyre menni nyaralni, ahol hideg van (nem tudom honnan veszi), de legalábbis hideg a tenger (nekem tök mindegy, amúgy se megyek bele), szóval a nyári skandináv körút még várat magára.

Hazafelé bementünk a város outletjébe, mert állítólag olcsón lehet vitorláscuccokat venni a szezon elején, és hát mi még bőven az elején voltunk. Itt elég furcsa volt az eladók hozzánkállása, eddig ha bármilyen boltba bementünk, legalább köszöntek. No, itt nem. Nagyjából, mintha ott se lettünk volna, kicsit kezdtem már magam úgy érezni, mint Julia Roberts a Micsoda nőben, mikor kinézték a puccos ruhaboltból, a Rodeo Drive-on. Itt mondjuk nem kinéztek minket, csak átnéztek rajtunk, kivéve egy üzletet, ahol az eladó, egy fiatalember igen kedves volt. Nemcsak, hogy köszönt, de még segített is, meg tanácsokat adott, és miután nagyobbiknak bevásároltunk a vitorlázáshoz szükséges holmikból, még a lányok ingyen elhozhattak egy baseball sapkát is. Mondtuk, hogy mire lenne még szükségünk, ő meg, hogy majd júniusban jön az új áru, és szeretettel vár minket. Mondtuk, hogy ennek nagyjából semmi esélye sincs, de talán idén, vagy jövőre, vagy azután.

Hazafelé eseménytelennek mondanám az utat, leszámítva a kompot. Ott egy elég félelmetes jelenséggel sikerült összefutnunk, ez pedig a távol keleti turistacsoport. Nem, nem attól félelmetesek, hogy fényképeznek, mert nem fényképeztek, viszont csak csapatban mozogtak, ami azt jelentette, hogy 20 fő volt egy ember. A mosdóban, a boltban, és mindenhol, mint valami raj. Simán átgázoltak rajtunk, alig tudtam kisebbiket bejuttatni a mosdóba, majd ki. A boltban mindent felvásároltak, egyébként az a vámmentes bolt hülyeség, minden pont olyan drága volt, mint máshol. Nem igazán értettem, hogy mit kezd egy ember 15 flakon testápolóval, de nem is akarom tudni.

Kisebbik már többször érdeklődött, hogy mikor megyünk újra, tehát jól érezte magát, ahogy mi is, de most Gáborék vannak soron, nekik kell ellátogatni hozzánk.

 

 

Autóban

Azért van már némi rutinunk hosszú utakkal kapcsolatban, haza utazni sem két óráig tart, és Göteborg sincs túl közel. Kihívást annyiban tartogathatott magában az utazás, hogy Szegedig elég jól tudjuk már az utat, hol van traffipax, hol milyen hülyén vannak kitáblázva az utak, hol számíthatunk a legtöbb útjavításra, hol kell megállni tankolni, hol van autópálya, no meg hogy hol nincs, mert ezt már igen sokszor megjártuk, volt tapasztalatunk bőven, no de Svédországhoz még nem volt szerencsénk, ahogy Dániához sem. Azért nagy szerencse, hogy van navigáció a kocsiban, nekem bárki elhiheti, hogy különben nem találnánk oda sehova.

Az alapszituáció az lenne, hogy a Zuram vezet, én meg nézem a térképet, ez egészen addig működne is, amíg nem kellene valahol lekanyarodnunk, mert ott egész biztos eltévednénk. Egyszerűen képtelen vagyok térképeken kiigazodni, de még egy parkolóház is gondot okoz, komoly félelmeim vannak például aluljárókban is, hogy soha nem találok ki belőlük, vagy legalábbis nem ott bukkanok fel ahol kellene, nem túlzok, volt rá példa. Hiába a feliratok, nekem az sem segítség, mert fejben valahogy mindig fordítva vannak a dolgok, mint valóságban. Még kapcsolatunk hajnalán hitte azt a Zuram, akkor még pasim, hogy én amúgy viccelek, mert ez a térkép dolog nem olyan bonyolult, naná, neki nem, de egy bécsi kirándulás alkalmával, a csúcsforgalom kellős közepén jött rá, hogy nem viccelek, ha nem áll meg időnként megnézni a térképet, Bécsben ragadunk. Naivan először megpróbálta elmagyarázni, hogy hogyan is kell térképet olvasni, és valamiért akkor is azt hitte hogy viccelek, mikor azt mondtam nem megy, de aztán rájött, hogy nincs ilyen rossz humorérzékem, tényleg csak simán reménytelen eset vagyok. Igen, ennek ellenére vett feleségül, persze azóta folyton vigyorog ezen, és volt már rá példa, hogy Horvátországban egy tök idegen városban megkérdezte tőlem, hogy merre van a strand, merre forduljon a kereszteződésnél, mire én mondtam, hogy jobbra, erre ő elment egyenesen, de bejött, tényleg egyenesen kellett menni. Egész használható navigátor vagyok, ha az ember tudja, hogy mit, hogy értsen, a jobb az egyenesen, a bal az hátra stb.

Ez már évekkel ezelőtt volt, és most elsősorban az autóban lévő navigáció segíti őt és nem én hátráltatom, azt már nem is említem, hogy mi történik akkor, ha megkér arra, hogy állítsak át valamit a navin, már tudja, hogy sokkal jobban járunk, ha ő indulás előtt mindent beállít. Semmiből nem tanul, azt gondolta, hogy csak viccelek, amikor nem tudom melyik gombot kell nyomni, meg minek, de aztán csak rájött, hogy ha rajtam múlik akkor a navi sem megy. Persze van mentségem, nem vagyok teljesen hülye, neki van folyton új kocsija, új navival, de ez egy másik történet.

Tehát elindultunk, megvolt minden ami kell, bepakoltunk a kocsiba, hajnal kettőkor keltünk, hogy tuti elérjük az áhított reggeli kompot, és minél hamarabb érjünk Gáborékhoz, semmiképp nem akartuk vesztegetni az időt.

Utazni soha nem egyszerű, az ember órákat kell eltöltsön összezárva egy viszonylag kis helyen, mondjuk jelen esetben az pozitívum, hogy a családjával. Az már némiképp negatívum, hogy nem feltétlen ugyanazokat a zenéket szeretjük, mármint a Zuram meg én csak csak, de a lányok zenei ízlése a miénktől kissé eltérő. Könnyű volt, amíg kicsik voltak, mert azt hallgatták ami szólt és kész. Ez úgy nézett ki, hogy anya autójában gyerekdalok, mondókák, apa autójában Quimby, Belga, Manu Chao, AC/DC és még egy csomó minden. Ovisan már profin énekelték a kocsiban, hogy “a borból a minőséget legalizáld” és mivel azt a szót, hogy chardonnay egyáltalán nem értették, így mindig csak azt kérték, hogy apa, most a sárgarétet!, így a “sárgarét” elég gyakran szólt a kocsiban. Cserébe a Zuram lelkesen jött velünk Gryllus Vilmos vagy Halász Judit koncertre. Quimbyt és “sárgarétet” bármikor szívesen hallgatnak a mai napig is, de a Zuram zenei válogatás CD-je imitt-amott erős nekik. Most már, hogy nagyok, meg tinik, és hogy kisebbik imádja a zenét, és kialakult a saját ízlése, így nehezebb megállapodnunk, mert ő Bravo válogatást hallgatná, Violettát, és ne felejtsük a német kedvenceket sem, Namika, Mark Forster, Revolverheld, ez utóbbinak véletlenül van egy száma melynek a címe: Sommer in Schweden. Ezt párszor meg kellett azért hallgatnunk. A Zuram a Bravo válogatást még elviseli, de Violettával ki lehet kergetni a világból, szerencsére Violetta rajongásnak egy ideje vége van, vagy legalábbis a kocsiban nem zaklat bennünket vele a gyerek.

Azért, hogy a lányok jobban viseljék az utat már teljes fegyvertárunk van. Van nekik DVD lejátszó, melyet az első ülések fejtámlájára lehet csatolni, nagyobbiknak van egy nintendoja, mindig hoznak magukkal könyvet is. A DVD lejátszó nagyon jó találmány, pár film azért leköti őket, de az első tapasztalataink vegyesek voltak, már mint nem a lányoknak, hanem mi felnőttek nem tudtuk eldönteni, hogy ez jó-e vagy sem. Mert az ember nagyon örül, amikor megkapja ajándékba a nagyszülőktől ezt a masinát, hogy milyen jó lesz az autóban, és tényleg el is hiszi, de egy dologra nem gondol. Nem gondol Eperkére, vagy Hello Kittyre, először nem gondol rájuk, aztán meg már csak rájuk tud gondolni, meg egy csendes helyre, ahol először Eperkét fojtaná meg, aztán Kittyt, vagy egyszerre mind a kettőt. Ugyanis ez a masina épp a mi fülünk mögött szól, és nem halkan, mert ha halk lenne a lányok nem hallanák, tehát elindul a mese, és az ötödik “Itt van eljött Eperke, a régen várt Eperke”, vagy “Hello Kitty yam yam yam” után, mindenféle gyilkos gondolatai vannak a szülőknek. Igen, van fejhallgató kimenet a masinán, de gyermekei hallását féltő felelős szülő nem tesz olyat, nem dugdos mindenféle fülhallgatót a gyerek fülébe. Aztán persze, miután néhány napnak tűnő órán keresztül megtudjuk, hogy kicsoda Pom Pom, már a felelős szülő is elgondolkodik, de még vár pár évet, hogy megvegye a tök jó fejhallgatókat.

Gond kiküszöbölve a lányok megnőttek, nyugodtan használják a fejhallgatókat, mi megmenekülünk a meséktől, ők meg békében utazhatnak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már elég nagyok, és már filmeket néznek, illetve kisebbik még Barbiet is, meg ilyeneket, de nagyobbik azokat utálja, így ő addig olvas, vagy nintendózik. El is lennénk így órákon keresztül, de a gyerekek nem azok a típusok, akiket ilyenformán le lehet szedálni, mert ők szeretnek velünk játszani és/vagy beszélgetni, így azt is szoktunk.

Van egy nagyon jó direkt hosszú autóútra tervezett társasjáték, az Ott vagyunk már?, nos ezzel rengeteget játszunk. Van egy csomag kártya, azokon képek, és az út során ezeket a képeket kell megkeresni, például: integető ember, autó melyben 4-en utaznak, piros terepjáró stb. Órákon keresztül szoktuk játszani, és mindenki segít mindenkinek, persze a sofőr nem játszhat, de ő is szokott figyelni. Azért vannak nehéz feladatok is, pontosabban szólva nem igazán autópálya kompatibilis a játék, de ettől csak még érdekesebb, mert volt már olyan, hogy én kaptam a lufis kártyát. Tegye fel a kezét, aki sokszor látott már autópályán lufit! Na ugye! De soha nem szabad feladni, mert miután abbahagytuk a játékot, átpattogott előttünk az úton egy lufi, el sem hittem. Ilyen nincs! A lényeg, hogy remekül szórakozunk, szoktunk még barkochbázni is. A barkochbát nagyon szeretik, egyszer vonatoztunk a Balatonra, csak én meg a lányok, és nagyobbik  még nem értette a dolog lényegét, úgy kezdte, hogy: anya, a kutyára gondoltam, most találd ki! És én nagyon nehezen, de végül kitaláltam, a vonaton rajtunk kívül utazók pedig nagyon jól szórakoztak. Egy dolog nem jön be az a Csendkirály. Nagyobbik még kicsi volt, amikor apukája egyszer a folytonos csacsogást megunva kérte, hogy játszanak Csendkirályt, nagyobbik bele is egyezett, majd 2 mp után közölte az apjával, hogy : ok apa! te nyertél! Nem tud veszíteni egyébként, csak a Csendkirályban.

Ezen kívül természetesen szoktuk figyelni az őzikéket, szarvasokat, vaddisznókat, mindenféle madarakat, megfigyeljük, hol milyen az autópálya, az út során milyen házakkal találkozunk, milyen stílusú házakban laknak az emberek, ha át kell menni egy városon, akkor nézelődünk.

Mindent megteszünk annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat a kocsiban, és ne menjünk egymás agyára. Nekem például van pár olyan kérdésem, amit ha felteszek, tudom, hogy a Zuram egy csomó időt eltölt azzal amíg arra válaszol, majd alkalomadtán elárulom ezeket a kérdéseket. Nem, nem arról van szó, hogy ilyenkor én nem figyelek a válaszra, inkább csak arról, hogy egyáltalán nem gondolkodom semmin, és beszéltetni van, hogy jobb, mint beszélni.

Tehát minden benn a kocsiban, ház bezárva, indulás terv szerint, első tervezett megálló a kompnál.