Egyensúly

Az egyensúly fontos dolog, de nem akarok bizonyos mélységekbe süllyedni, vagy emelkedni a témában, ezt meghagyom másnak. Egyensúlyon jelen esetben az idővel való küzdelmet értem, és itt most nem a mindennapi ügyek intézésére gondolok.

Már a kezdeti időszakban, a kiköltözésünk után is teljesen tisztában voltunk vele, hogy ez a távolság egy kicsit nagyobb, mint, hogy minden hétvégén hazaugorjunk ebédelni, vagy csak úgy hazarohangáljunk, ha úgy tartja kedvünk. Haza alatt természetesen Magyarországot értem. Több okból is lehetetlen lenne ezt megtenni, egyrészt a szabadidőnk kötött, és ez már jó pár éve így van. A lányok miatt az iskolai szünetekhez kell igazítanunk az utazásokat, ahogy gondolom mindenki másnak is, akinek ilyen korú gyereke, gyerekei vannak. Másrészt hiába szeretné az ember, hogy tripla annyi szabadság álljon a rendelkezésére, mint amennyi van, ez kivitelezhetetlen. Egyébként egy-egy hazaútnak vannak anyagi terhei is, ami ha heti rendszerességgel mennénk haza, akkor már lehet, hogy nyomasztó lenne.

Az iskolai szünetekről annyit, hogy például a nyári szünet mindig máskor van, nyilván egy adott időn belül tologatják, de akkor is máskor van. Idén például augusztus 3-án kezdődik majd az iskola a nyári szünet után, de 2019-ben csak augusztus 15-én fog kezdődni, utána még később és így tovább. Persze ehhez igazodóan, a tanévnek sem mindig ugyanakkor van vége, a szünet pedig fixen 6 hét. Nagyobbik iskolájában kerek-perec kijelentették, hogy senki nem reménykedjen abban, hogy bármilyen szünet, akármilyen indokkal meghosszabbítható, mert túl sokan éltek ezzel a lehetőséggel, és az igazgatónő nem kíván igazodni egyes családok szokásaihoz, inkább a családok igazodjanak az iskolához. Persze 3 napig nem kell orvosi igazolás a gyereknek, elég ha ezt a szülő igazolja, de azért ezzel sem illik visszaélni. A három nap, nem egy tanévben értendő, hanem 3 összefüggő napra kell gondolni, például ha a gyereknek teszem fel, egyik nap van baja, de a másik nap már nincs, akkor nem kell vele orvoshoz rohangálni. Ez egyébként jó, az meg nem, hogy nincs síszünet.

Tehát. Adott, hogy hány nap és mikor áll az ember rendelkezésére, ami nem nagy újság, mert általában mindenkivel így van ez, kivéve, ha nem kell dolgoznia, a gyerekek magántanulók, vagy ha valaki világjáró, egy hajóval körbeutazza mondjuk a világot. Karácsonykor például a városban járt egy amerikai pár, akik a két gyerekükkel együtt épp azon vannak, hogy bejárják a világot, és erről blogot is írnak, na nekik tök mindegy mikor van szünet, és mennyi a szabadság, de nekünk nem.

A Zuram is mondta már sokszor, hogy ha minden hónapban csak úgy elutalnák a fizetését, ő is sokkal több időt töltene utazással. Szerintem a főnökeinek még nem említette a dolgot, de nem is hiszem, hogy kíváncsi lennék a válaszra. A kollégáinak már mondta, ők mélyen egyetértettek, de közülük sem vetette fel még ezt az újító jellegű megoldást, arra kérdésre, hogy mitől lenne elégedettebb egy-egy alkalmazott.

Amíg otthon éltünk, Magyarországon, addig nem volt olyan jellegű problémánk, mint például, hogy hol töltjük a karácsonyt, mert a Budapest Szeged távolság viszonylag gyorsan letudható, na de most. Minden egyes ünnep, családi esemény, honvágy, kívánság külön szervezést, beosztást igényel.

A mi családunk ugyebár 4 tagú, tehát 4 ember programját, szabadidejét, óhaját-sóhaját kell egyeztetni. 4 embernek általában nem ugyanaz a bánata, véletlenül sincs egyszerre honvágya, a kamasz gyerekek problémáit, vágyait meg még ők maguk sem értik, vagy mire megértenék, már teljesen más gondokat találnak ki maguknak. Lehetne mondani, hogy a gyerekek majd alkalmazkodnak hozzánk, na de ez nem így van. Nagyobbik már megkapta az idei versenynaptárát, ami azt jelenti, hogy fogalmam sincs mikor megyünk nyaralni, és azt, hogy nagyjából egy szabad hétvégénk sem lesz attól a pillanattól kezdve, hogy vízre lehet rakni a vitorlásokat. Most még csak erőnléti edzéseket tartanak, ez azért könnyebb, de a vitorlás versenyek majd egész hétvégés programok lesznek. Itt nincs valami sok lehetőség, vagy nagy tó, így utaznunk kell. Ezt persze tudtuk, amikor bevállaltuk, hogy járjon. Számoltunk azzal a lehetőséggel, hogy szeretni fogja, és versenyezni is akar majd. Pontosítanék, én számoltam azzal a lehetőséggel, hogy az apja megbolondítja a lányát, és egész nyáron míg az Olimpiát figyeljük, arról győzködi a gyerekét, hogy ő is kijuthat, ha elég kitartó, mármint a gyerek, nem az apja. Ehhez azonban nekünk is elég kitartónak kell lennünk. Kisebbik csak úszni jár, és nincs benne nagy hajlandóság a versenyzésre, gitárverseny meg csak egyszer van egy évben a zeneiskolában, az nem tétel, hisz az csak egy szombat. Van egy naptárunk, ahová egész évben vezetjük, hogy ki, mikor, hova, mit, és bizony ez a naptár egyre csak telik, holott még a januárnak sincs vége.

Egy biztos pont van, ha szünet van az iskolában, akkor mindenhol máshol is szünet van, mármint a munkahelyen nem, csak a gyerekek iskola utáni tevékenységi szünetelnek kicsit.

A fentiekből tisztán következik, hogy mindenféle szabadságunkat az iskolai szünetekhez kell igazítani, gondolom ahogy mindenki másnak is, akinek gyerekei vannak, ez nem újdonság, még mindig nem.

Ebben az időszakban kell megoldani az összes nyaralást és családlátogatást. Itt a bökkenő. Az utóbbi időszakban szinte minden családi eseményből kimaradunk. Se ballagás, se keresztelő, se esküvő. Nem kérhetem minden házasodni vágyó rokonomat arra, hogy legyen olyan kedves a német nyári szünethez igazítani élete legfontosabb napját. A szünetek miatt sem megy, és amiatt sem, hogy ha autóval megyünk akkor 1 nap az út oda, egy nap vissza, repülővel is egyébként, csak akkor nem 12 óra csupán mondjuk 6 (nem a repülőút annyi), de akkor meg meg kell szervezni, hogy valaki mondjuk elszállítson bennünket Szegedre kocsival, ha meg arra nincs lehetőség, akkor vonattal, de az meg már elég macerás ahhoz, hogy akkor inkább kocsival menjünk. Mivel nekem elég nagy családom van, elég sok eseménnyel, így nem érzem magam emiatt túl jól.

A szülinapokat sem tudjuk úgy tartani, hogy na akkor mindenki jöjjön el hozzánk, vagy látogassunk haza. Mindig igazítani kell valahogy, hogy passzoljon mindenkinek. Mivel mi mind a négyen nyáron születtünk, így amikor a nyári szünetben hazaérkezünk, akkor tartunk egy nagy összevont szülinapot. Visszafelé is így igaz, amikor hazamegyünk, aki a környéken jár, gyorsan felköszöntjük, biztos, ami biztos. Gyakran el is veszítem a fonalat, hogy kit mikor köszöntöttünk fel, vagy felköszöntöttünk-e egyáltalán, pedig igyekszem megjegyezni.

Amikor hazamegyünk én előtte már pár héttel elkezdem szervezni, hogy barátokkal, rokonokkal, kivel mikor hogy tudunk találkozni, és sajnos nem tudok mit tenni, kevés ideig vagyunk otthon, mindenkire nem jut idő. De mostanra már, ha valaki utólag mondja, hogy nem is szóltatok, hogy itthon vagytok, akkor már minden lelkiismeret-furdalás nélkül tudom azt mondani, hogy direkt nem, mert előre láttam, hogy most nem fér bele még egy este a sörözőben mondjuk, nem, a kézművesben sem, a francba, pedig oda mennénk. Ha ügyes vagyok, akkor több embert tudok összeszervezni egy időpontra, de ez nem mindig jön össze. Persze nem azért, mert nem vagyok ügyes, hanem azért, mert mindenki másnak is adott a szabadideje, vannak főnökeik, gyerekeik, és még egy csomó más dolog is korlátozhat bárkit. Nem is várom el senkitől, hogy hozzánk igazodjon, ahogy nekünk sem megy ez mindig.

Külön nehéz a dolgunk, abból a szempontból, hogy a családunk Szegeden él, de mivel mi Pesten éltünk, így a barátaink, a lányok barátai bizony Pesten vannak. Tehát még ezt is meg kell oldani valahogy. Nem panaszkodom, mert általában sikerül.

A legkevésbé szeretem ünnep a karácsony. Amúgy semmi bajom nem lenne vele, de a karácsonyi szünet nagyon rövid, alig pár napot tudunk otthon tölteni, utána meg rögtön ott a szilveszter. Mióta kiköltöztünk próbáltunk már egy-két variációt. Először rögtön, ahogy vége lett az iskolának elindultunk Magyarországra. Na ezt soha többet! Rajtunk kívül ugyanis még nagyon sok ember indult el, ami azt eredményezte, hogy Rajkától eljutni Pestig laza 4 óra volt. Kipróbáltuk azt a variációt is, hogy nem megyünk haza a karácsonyi szünetben, de akkor meg rosszul éreztük magunkat, mert a család egy részéről le kellett mondanunk. Idén arra a megoldásra jutottunk, hogy 24-én szépen békésen itthon voltunk együtt, és csak 25-én indultunk el haza, de azzal a csavarral, hogy Prágában aludtunk is egy éjszakát. A Zurammal megbeszéltük, hogy nem szeretnénk azt, hogy a lányaink úgy emlékezzenek majd vissza, hogy soha nem volt itthon velünk karácsony, nem volt karácsonyfa, emlékezzenek vissza inkább úgy, hogy jártunk mindenhol, és még kirándultunk is, és valójában tök jó dolog ez az egész. Jelentem ez bevált. Na jó, azt még nem tudom, hogy hogy fognak visszaemlékezni, de a prágai kirándulást nagyon élvezték, azután a karácsonyozásokat is.

Most először nem szerveztem senkivel semmilyen találkozót, beszélgetést, csak úgy fussunk összét, hanem helyette eljutottunk moziba, kétszer is, és még színházba is. Itt Wolfsburgban is van színház, sőt már voltunk is, és hogy tovább tetézzem már jegyünk is van a következő darabra, amire el szeretnénk menni, de ez azért nem olyan.

A szilveszter is mindig kérdés, főleg most volt megfontolandó, mivel 2-a már munkanap volt. Sokáig beszélgettünk róla, hogy maradjunk-e, vagy visszajöjjünk, de maradtunk, viszont elsején el is indultunk visszafelé. Ismét Prágában aludtunk, ha valaki kíváncsi hol ne vegyen ki szobát, szívesen elárulom. Szilveszternél is mindig kérdés, hogy hol, itt, vagy ott, vagy kivel, meg hol, meg mit, meg hol. A legszánalmasabb az volt, amikor Wolfsburgban maradtunk, és éjfél előtt nem sokkal közölték a gyerekeink, hogy ez életük legrosszabb szilvesztere, 4-en voltunk otthon, majd hajnal 2 körül ők még vígan ébren voltak, bezzeg én elaludtam a tv előtt. Ennek folyományaként inkább azóta inkább igyekszünk valami programot találni.

Arról nem is beszélek, hogy azon kívül, hogy hazajárunk Magyarországra, még általában szeretnénk eljutni másfelé is. Egyáltalán nem szeretnénk visszautasítani például egy Svédországi látogatást mondjuk, vagy kihagyni egy-egy remek kirándulási lehetőséget, persze erre tartogatjuk a hosszú hétvégéket, amiből nincs sok és természetesen még véletlenül sincsenek összhangban más országok hosszú hétvégéivel, na jó, pár vallási ünnep azért mégis. Lehet tényleg meg kéne beszélni valakivel, hogy csak úgy utalják el a fizetéseket.

Most persze itt az új év, új lehetőségek, eddig még egy családi eseményről sem tudok, mindenkit kérek, szóljon időben.

Félre ne értse senki, nem panaszkodom, ismerem a közhelyeket miszerint, arra jut idő, amire szeretnénk, meg nincs akadály meg hasonlóak, de nem, és de van. Amúgy nem az a kérdés, hogy van-e feladat, hanem az, hogy hogyan tudjuk megoldani. Na tessék! Én is tudok bölcsességeket mondani, indítok is mindjárt egy facebook oldalt, vagy írok egy könyvet.

Svédországban

Ahogy terveztük, sőt annál sokkal jobban sikerült az út Svédországba, és ez minden szempontból igaz. Első tervezett megállónk a komp volt, ahová annyival hamarabb érkeztünk, hogy elértük az eggyel korábbi kompot. Ehhez hajnal kettőkor keltünk, és háromkor már úton is voltunk. A lányok a kompot várták legjobban. Hideg volt, így többnyire a komp belsejében töltöttük az időt, illetve kicsit ki is merészkedtünk. Nos, a kompon mindenki álmos volt, ahogy mi is, meg a komp is, de gyorsan megérkeztünk Dániába. A következő fontos eseményig is gyorsan eltelt az idő, mert alig vártuk, hogy végre átkeljünk az Öresund hídon. Ez a híd Koppenhágát köti össze Malmövel, és Európa leghosszabb hídja, azon kívül még, nemcsak egyszerűen egy híd, hanem egy olyan híd, melynek az egyike vége egy alagútba vezet bele, vagy ki, attól függ melyik oldalról nézzük. Nos ezt nagyon vártuk, hogy alagútba be, majd alagútból ki, hídra fel, és micsoda látvány. Plusz még, ezen a hídon is játszódik A híd című skandináv sorozat, amit egyszer úgy megnéznék, mert még csak az amerikai verzióját láttam, de szinte biztos vagyok benne, hogy a skandináv jobb, szóval valaki meglephet nyugodtan egy dvd-vel, mondjuk ha van magyar felirat, az sokat segít.

De vissza a hídhoz, nem mondom, hogy csalódás volt, inkább azt, hogy mi vártunk sokat, mert a kocsiból korántsem látszik annyi minden, mint egy légifelvételről mondjuk. A hídról a látvány már fantasztikus volt, csak az alagútból ki, hídra fel nem volt olyan különleges, mint hittem. Persze vettem a telefonommal az egészet, és a felvételen is csak annyi látszik, hogy alagút, alagút, alagút, alagút aztán világos, pont mint egy hegyi alagút esetében. Egyébként a hídon való áthaladásért fizetni kell, de ha az ember előre megveszi, mondjuk a kompjeggyel együtt, a hídjegyet, akkor lehet valamennyit spórolni. Ami még furcsa volt, hogy a kompról lehajtva egyből határellenőrzés volt, ettől már elszoktunk, de gyakorlatilag meg sem nézték az okmányainkat, csak intettek, hogy menjünk. Mentünk.

Azért volt nagyon fárasztó része az útnak, mert biztos hülyén hangzik, hogy már hozzászoktunk a német autópályák no speed limites szabadságához, de hozzá lehet szokni, a svédek viszont valamiért imádják a 120-as táblát. Nem szoktuk nem betartani a sebességkorlátozásokat, így mi mentünk szépen 120-al, de azért a többség nem. Nos, hogy izgalmasabbá tegyük az utat, a lányokat arra biztattuk, hogy nézelődjenek csak, mert ha valahol akkor itt aztán láthatnak rénszarvast. Persze nem, mert fel lettünk világosítva, hogy a rénszarvasok nem errefelé laknak, inkább jávor lesz az, de a nem tudásunk  egyáltalán nem zavart bennünket abban, hogy tudatlanságunkat még terjesszük is. Tehát a lányok figyelték a szarvasokat, a réneket, de nem láttak, ellenben rendkívül rossz szóvicceket tudtak gyártani. Érthető, ők is hajnal kettőkor keltek. Beszálltunk hát a mókába, és kiderült, hogy ha valaki nagyon rossz szóvicceket tud gyártani, az a Zuram. Ami a legjobb, hogy ezen mi rengeteget kacarásztunk, és gyorsan telt az idő.

A tervezett időpont előtt vagy 1,5 órával értünk Göteborgba, és nagyon gyorsan odataláltunk Gáborékhoz. Következhetett a nagy találkozás. Nos az ő nevükben én nem beszélhetek, de a mi nevünkben igen. Gáborral ugye már találkoztunk, csak a feleségével és a lányaival nem. Nos, az egész család sokkal kedvesebb, mint azt valaha gondoltuk volna. Gabival (Gábor felesége) azonnal megtaláltam a közös hangot, sőt közös témát (ő is odavan a skandináv krimikért pl.), és ez így maradt végig. A Zurammal kapcsolatban nem is lehetett ez kérdés, hogy tud-e beszélgetni vendéglátóinkkal, mert akik autógyárban dolgoznak, azok egész biztos napokon keresztül tudnak egymással beszélgetni, még ha a  másik fél nem is VW csak Volvo.

Ettünk, ittunk beszélgettünk, a fiúk leléptek a kikötőbe, hogy megnézzék Gábor új hajóját. Hívtak minket is, de én többször is céloztam rá, hogy mennyire érdekel. Így én Gabival mentem, és megnéztük az új házat, amit nemrég vettek, igaz a költözéssel még várniuk kellett pár hónapot. A házkeresés, bankok, konstrukciók szintén kimeríthetetlen téma, de a legjobb ezután következett, beugrottunk egy Ikeába. Gabi mondta, hogy ha honvágya van, mindig ide jön, mert az Ikea pont olyan, mint bárhol. És tényleg. Mi egyébként régen sem jártunk gyakran Ikeába, és most sem. Több dolgot sem szeretek ezzel kapcsolatban. Például, hogy kb. 1 hetes bevezető udvarlást, felvezetéssel és tárgyalással kell eltáncolnom, hogy a Zuram hajlandó legyen betenni oda a lábát, ha meg már betette, akkor elég sok helyen kell végighallgatnom, hogy mi mennyire haszontalan, különös tekintettel az illatos gyertyákra. Ez utóbbi gyújtogatását megtiltotta az orvos, az allergiás asztmámra való tekintettel, tehát ez a rész egyébként is kerülendő. Ha meg már elmegyünk az Ikeába, és nem is kellett udvarolnom, és a Zuram arra biztat, hogy nézzek szét nyugodtan, szívesen cipeli a bevásárlószatyrot, válogassak, ami csak kell, akkor az meg gyanús, és amúgy is rögtön lelkiismeret furdalásom támad, hogy szegény mennyire rosszul érzi magát, mennyire nem szeret itt lenni. Esetleg még, úgy nagyjából 10 percen belül elegem lesz a tömegből, és csak túl akarok jutni az egészen. Jah és ha egyedül mennék, akkor elmaradna a fent említett rituálé valamelyike, és nem is érezném jól magam. Tehát csak ritkán és akkor is célirányosan, és még így is mindig baromi sokat kell fizetni a kasszánál, pedig nem is vettünk semmit, illetve alig valamit.

Mire hazaértünk Gabival, kisebbik gyermekem már egész kiborult, és magából kikelve hisztizett valamin, ami egyébként nem szokása, de hajnal kettőkor kelt, és ez valahol megbosszulja magát. Nem győztem elnézést kérni, de Gabi csak annyit mondott, hogy pont, mint az ő gyerekei, ami pont elég volt ahhoz, hogy ne érezzem magam borzasztó kellemetlenül. Nem szeretném vendéglátóinkat kibeszélni, egyrészt nincs erre felhatalmazásom, másrészt, a pár fenti mondatból is kiderül szerintem, hogy mennyire jól tettük, hogy összeismerkedtünk. Gáborék tényleg az egyik legközvetlenebb, legsegítőkészebb család, akikkel valaha találkoztam.

Tehát megpróbálok úgy mesélni tovább, hogy őket kihagyom, ami baromi nehéz lesz, és bocsánat kedves Család, ha nem sikerül.

Bejártuk Göteborgot, kicsit gyalog, kicsit hoponhopoff-al, amiről egyáltalán nem szálltunk le, csak mentünk egy kört. A lányok konkrétan aludtak, hiába még nem pihenték ki az előző napi korai kelést. A buszozás legizgalmasabb része az elindulás volt, mivel ki volt írva egy táblára, hogy mikor jön a busz, ami nem jött. Nem vagyunk ideges emberek, vártunk, meg még rajtunk kívül vagy 15-en. Már épp feladtuk volna, el is mentünk megnézni a hajós kirándulást, hogy mikor indul, de ekkor megérkezett a busz. A hajó az időjárásra való tekintettel nem volt olyan szimpatikus nekünk, mert mázlink volt, és sütött a nap, de akkor is hideg volt. Odamentünk tehát a buszos csávóhoz, hogy akkor vennénk jegyet, és diszkréten jeleztük, hogy a táblára tök más van írva. Csávó lazán megvonta a vállát, majd kicserélte a táblán levő cetlit, hogy sorry, az az érvényes, és köszi, hogy szóltunk. Ami nagyon tetszett, hogy bárhol, de tényleg bárhol tudtunk kártyával fizetni, egyáltalán nem volt szükség készpénzre. Gábor mesélte, hogy az ő lányaik a bankkártyájukra kapják a zsebpénzt is, mert a suliban is azzal fizetnek az ebédért. Na, ezt a szokást örömmel átvenném a svédektől. A parkolást is simán fizettük kártyával, nem volt szükség apróra, utánajárásra, semmi.

Göteborg amúgy elég élhető városnak tűnt, nem mintha nagyon pontos képem alakulhatott volna ki pár nap alatt, de így tűnt. A környezet, a tenger nagyon szép, hozzá tudnék szokni, de azért elég más, mint amihez már hozzászoktam, mindent lehetne újra tanulni. A nyelv, hát az teljesen érthetetlen, és idegen, de gondolom megtanulható. No persze vicces is, mert hiába vagyunk már érett felnőttek ezen a fika-kaka kérdéskörön azért röhögtünk, és amikor újra szóba került, akkor megint.

Megtekintettünk egy óriásinak tűnő parkot, ahol mindenféle állatokat lehet megtekinteni, amolyan ingyenes állatkert féleség. Kitűnő idegenvezetést tartott nekünk Gábor nagyobbik lánya, amibe belekapcsolódtak a mi lányaink is, és szerintem még életünkben nem vihánckodtunk ennyit egy séta során. Egyébként a legcukibbak a szabadon mászkáló mókusok voltak, akik megtiszteltek minket azzal, hogy egész közel merészkedtek hozzánk, no nem érintésnyi távolságra, csak épp annyira, hogy láthassuk őket. Mind a kettőt. Itt Wolfsburgban is vannak mókusok, meg vadlibák, meg nyulak, meg borzok is, de főleg nyulak.

Nyilván botorság lenne összehasonlítani Göteborgot Wolfsburggal, mert hát Göteborg nem csúnya, Wolfsburg pedig nem szép, Göteborg egy nagy város, Wolfsburg pedig kicsi, Göteborgban is szokott hideg lenni, Wolfsburgban is, ott vannak sirályok, itt meg libák megjegyzem ez utóbbiakat senki nem hívja a tenger patkányainak, és nem is lopják el a kaját az erkélyről, tehát simán kitehetem hűlni a tepsi sültcsirkét, nem úgy, mint göteborgi barátaink. Ott lehet vitorlázni, itt is, csak nem nagyon. Szóval értelmetlen lenne összehasonlítani, akárcsak Svédországot, Németországgal. Mi azért megtettük, és alaposan kibeszéltük a magyar, a svéd és a német oktatást is. Eléggé irigylem Gáboréktól, hogy az ő lányaik alanyi jogon tanulnak magyart, mert az jár nekik, és nem csak a nyelvet gyakorolják, hanem tanulják a földrajzot, irodalmat, ünnepeket, szokásokat is, erre jegyet is kapnak, tehát nem csak úgy üldögélnek a gyerekek az órán. Ezt valaki bevezethetné itt is.

Csodaszép helyeken jártunk, például Marstrandon, de már az odavezető út is elég látványos, ha fogalmazhatok így. Nem volt aznap jó idő, de legalább nem szakadt az eső, és alig voltak a szigeten, állítólag ez a nyári időszakban nincs mindig így. El is hiszem, én is ott lógnék egész nap, sőt már ki is választottuk a házunkat, hogy ha nyernénk a lottón, melyikbe költöznénk, nem olyan könnyű ám választani, mert elég sok helyről tűnt tökéletesnek a kilátás.

Ettünk egy all you can eat-es kínai, vagy nem tudom milyen étteremben, ahol jó volt látni, ahogy a négy magyar gyerek alig győzi enni a kagylót, rákot tengeri herkentyűket. Azóta már felfedeztük, hogy Wolfsburgban is van ilyen, ami egyből a gyerekeim kedvenc éttermévé vált.

Összességében nagyon kevés időnk volt bármire is, de azért szembetűnt pár dolog. Például az, hogy Göteborgban nagyon sok a koldus, tudom, hogy egyébként nagyobb német városokban is, de itt Wolfsburgban elszoktam már ettől. Nem mondom, hogy itt nincsenek, de valahogy Göteborgban ez sokkal szembetűnőbb volt, vagy csak a koldusmaffiáról szóló skandináv krimit nem kellett volna olvasnom. Ami tetszett, hogy nagyon sok apuka volt gyerekkel a parkban, játszótéren, meg úgy városszerte. Annak idején mikor az én lányaim picik voltak, alig látták az apjukat. Persze voltak apás programok, de a Zuram folyton dolgozott, mellette egyetemre járt, és volt, hogy több munkahelyen is teljesítenie kellett. Az, hogy hétköznap délután 3 körül ő legyen a lányokkal a játszótéren, na olyan nem fordult elő. Olvastam, és ettől még lehet, hogy tévesek az információim, hogy Svédországban elfogadott dolog, hogy apu menjen gyesre a gyerekkel, amíg anyu dolgozik, és ez elég jól hangzik. Nem csak abból a szempontból, hogy apu többet lehet a gyerekkel, hanem hogy van rá reális esély, hogy a családban ezt el tudják dönteni, anélkül, hogy a család éhenhaljon apu keresete nélkül. Bár nem ismerem a svéd szociális rendszert, szóval lehet alapból nem halna éhen senki. Az Ikea parkolójában az is feltűnt, hogy apu fogja a gyereket a karján, míg anyu pakolja be a böhöm nehéz kartonokat a kocsiba. Nos az egyenjogúság fontos, de inkább azért a gyereket fognám.

Bármikor visszamennék, sőt nyaralni is, de a Zuram szerint hülyeség olyan helyre menni nyaralni, ahol hideg van (nem tudom honnan veszi), de legalábbis hideg a tenger (nekem tök mindegy, amúgy se megyek bele), szóval a nyári skandináv körút még várat magára.

Hazafelé bementünk a város outletjébe, mert állítólag olcsón lehet vitorláscuccokat venni a szezon elején, és hát mi még bőven az elején voltunk. Itt elég furcsa volt az eladók hozzánkállása, eddig ha bármilyen boltba bementünk, legalább köszöntek. No, itt nem. Nagyjából, mintha ott se lettünk volna, kicsit kezdtem már magam úgy érezni, mint Julia Roberts a Micsoda nőben, mikor kinézték a puccos ruhaboltból, a Rodeo Drive-on. Itt mondjuk nem kinéztek minket, csak átnéztek rajtunk, kivéve egy üzletet, ahol az eladó, egy fiatalember igen kedves volt. Nemcsak, hogy köszönt, de még segített is, meg tanácsokat adott, és miután nagyobbiknak bevásároltunk a vitorlázáshoz szükséges holmikból, még a lányok ingyen elhozhattak egy baseball sapkát is. Mondtuk, hogy mire lenne még szükségünk, ő meg, hogy majd júniusban jön az új áru, és szeretettel vár minket. Mondtuk, hogy ennek nagyjából semmi esélye sincs, de talán idén, vagy jövőre, vagy azután.

Hazafelé eseménytelennek mondanám az utat, leszámítva a kompot. Ott egy elég félelmetes jelenséggel sikerült összefutnunk, ez pedig a távol keleti turistacsoport. Nem, nem attól félelmetesek, hogy fényképeznek, mert nem fényképeztek, viszont csak csapatban mozogtak, ami azt jelentette, hogy 20 fő volt egy ember. A mosdóban, a boltban, és mindenhol, mint valami raj. Simán átgázoltak rajtunk, alig tudtam kisebbiket bejuttatni a mosdóba, majd ki. A boltban mindent felvásároltak, egyébként az a vámmentes bolt hülyeség, minden pont olyan drága volt, mint máshol. Nem igazán értettem, hogy mit kezd egy ember 15 flakon testápolóval, de nem is akarom tudni.

Kisebbik már többször érdeklődött, hogy mikor megyünk újra, tehát jól érezte magát, ahogy mi is, de most Gáborék vannak soron, nekik kell ellátogatni hozzánk.

 

 

Autóban

Azért van már némi rutinunk hosszú utakkal kapcsolatban, haza utazni sem két óráig tart, és Göteborg sincs túl közel. Kihívást annyiban tartogathatott magában az utazás, hogy Szegedig elég jól tudjuk már az utat, hol van traffipax, hol milyen hülyén vannak kitáblázva az utak, hol számíthatunk a legtöbb útjavításra, hol kell megállni tankolni, hol van autópálya, no meg hogy hol nincs, mert ezt már igen sokszor megjártuk, volt tapasztalatunk bőven, no de Svédországhoz még nem volt szerencsénk, ahogy Dániához sem. Azért nagy szerencse, hogy van navigáció a kocsiban, nekem bárki elhiheti, hogy különben nem találnánk oda sehova.

Az alapszituáció az lenne, hogy a Zuram vezet, én meg nézem a térképet, ez egészen addig működne is, amíg nem kellene valahol lekanyarodnunk, mert ott egész biztos eltévednénk. Egyszerűen képtelen vagyok térképeken kiigazodni, de még egy parkolóház is gondot okoz, komoly félelmeim vannak például aluljárókban is, hogy soha nem találok ki belőlük, vagy legalábbis nem ott bukkanok fel ahol kellene, nem túlzok, volt rá példa. Hiába a feliratok, nekem az sem segítség, mert fejben valahogy mindig fordítva vannak a dolgok, mint valóságban. Még kapcsolatunk hajnalán hitte azt a Zuram, akkor még pasim, hogy én amúgy viccelek, mert ez a térkép dolog nem olyan bonyolult, naná, neki nem, de egy bécsi kirándulás alkalmával, a csúcsforgalom kellős közepén jött rá, hogy nem viccelek, ha nem áll meg időnként megnézni a térképet, Bécsben ragadunk. Naivan először megpróbálta elmagyarázni, hogy hogyan is kell térképet olvasni, és valamiért akkor is azt hitte hogy viccelek, mikor azt mondtam nem megy, de aztán rájött, hogy nincs ilyen rossz humorérzékem, tényleg csak simán reménytelen eset vagyok. Igen, ennek ellenére vett feleségül, persze azóta folyton vigyorog ezen, és volt már rá példa, hogy Horvátországban egy tök idegen városban megkérdezte tőlem, hogy merre van a strand, merre forduljon a kereszteződésnél, mire én mondtam, hogy jobbra, erre ő elment egyenesen, de bejött, tényleg egyenesen kellett menni. Egész használható navigátor vagyok, ha az ember tudja, hogy mit, hogy értsen, a jobb az egyenesen, a bal az hátra stb.

Ez már évekkel ezelőtt volt, és most elsősorban az autóban lévő navigáció segíti őt és nem én hátráltatom, azt már nem is említem, hogy mi történik akkor, ha megkér arra, hogy állítsak át valamit a navin, már tudja, hogy sokkal jobban járunk, ha ő indulás előtt mindent beállít. Semmiből nem tanul, azt gondolta, hogy csak viccelek, amikor nem tudom melyik gombot kell nyomni, meg minek, de aztán csak rájött, hogy ha rajtam múlik akkor a navi sem megy. Persze van mentségem, nem vagyok teljesen hülye, neki van folyton új kocsija, új navival, de ez egy másik történet.

Tehát elindultunk, megvolt minden ami kell, bepakoltunk a kocsiba, hajnal kettőkor keltünk, hogy tuti elérjük az áhított reggeli kompot, és minél hamarabb érjünk Gáborékhoz, semmiképp nem akartuk vesztegetni az időt.

Utazni soha nem egyszerű, az ember órákat kell eltöltsön összezárva egy viszonylag kis helyen, mondjuk jelen esetben az pozitívum, hogy a családjával. Az már némiképp negatívum, hogy nem feltétlen ugyanazokat a zenéket szeretjük, mármint a Zuram meg én csak csak, de a lányok zenei ízlése a miénktől kissé eltérő. Könnyű volt, amíg kicsik voltak, mert azt hallgatták ami szólt és kész. Ez úgy nézett ki, hogy anya autójában gyerekdalok, mondókák, apa autójában Quimby, Belga, Manu Chao, AC/DC és még egy csomó minden. Ovisan már profin énekelték a kocsiban, hogy “a borból a minőséget legalizáld” és mivel azt a szót, hogy chardonnay egyáltalán nem értették, így mindig csak azt kérték, hogy apa, most a sárgarétet!, így a “sárgarét” elég gyakran szólt a kocsiban. Cserébe a Zuram lelkesen jött velünk Gryllus Vilmos vagy Halász Judit koncertre. Quimbyt és “sárgarétet” bármikor szívesen hallgatnak a mai napig is, de a Zuram zenei válogatás CD-je imitt-amott erős nekik. Most már, hogy nagyok, meg tinik, és hogy kisebbik imádja a zenét, és kialakult a saját ízlése, így nehezebb megállapodnunk, mert ő Bravo válogatást hallgatná, Violettát, és ne felejtsük a német kedvenceket sem, Namika, Mark Forster, Revolverheld, ez utóbbinak véletlenül van egy száma melynek a címe: Sommer in Schweden. Ezt párszor meg kellett azért hallgatnunk. A Zuram a Bravo válogatást még elviseli, de Violettával ki lehet kergetni a világból, szerencsére Violetta rajongásnak egy ideje vége van, vagy legalábbis a kocsiban nem zaklat bennünket vele a gyerek.

Azért, hogy a lányok jobban viseljék az utat már teljes fegyvertárunk van. Van nekik DVD lejátszó, melyet az első ülések fejtámlájára lehet csatolni, nagyobbiknak van egy nintendoja, mindig hoznak magukkal könyvet is. A DVD lejátszó nagyon jó találmány, pár film azért leköti őket, de az első tapasztalataink vegyesek voltak, már mint nem a lányoknak, hanem mi felnőttek nem tudtuk eldönteni, hogy ez jó-e vagy sem. Mert az ember nagyon örül, amikor megkapja ajándékba a nagyszülőktől ezt a masinát, hogy milyen jó lesz az autóban, és tényleg el is hiszi, de egy dologra nem gondol. Nem gondol Eperkére, vagy Hello Kittyre, először nem gondol rájuk, aztán meg már csak rájuk tud gondolni, meg egy csendes helyre, ahol először Eperkét fojtaná meg, aztán Kittyt, vagy egyszerre mind a kettőt. Ugyanis ez a masina épp a mi fülünk mögött szól, és nem halkan, mert ha halk lenne a lányok nem hallanák, tehát elindul a mese, és az ötödik “Itt van eljött Eperke, a régen várt Eperke”, vagy “Hello Kitty yam yam yam” után, mindenféle gyilkos gondolatai vannak a szülőknek. Igen, van fejhallgató kimenet a masinán, de gyermekei hallását féltő felelős szülő nem tesz olyat, nem dugdos mindenféle fülhallgatót a gyerek fülébe. Aztán persze, miután néhány napnak tűnő órán keresztül megtudjuk, hogy kicsoda Pom Pom, már a felelős szülő is elgondolkodik, de még vár pár évet, hogy megvegye a tök jó fejhallgatókat.

Gond kiküszöbölve a lányok megnőttek, nyugodtan használják a fejhallgatókat, mi megmenekülünk a meséktől, ők meg békében utazhatnak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már elég nagyok, és már filmeket néznek, illetve kisebbik még Barbiet is, meg ilyeneket, de nagyobbik azokat utálja, így ő addig olvas, vagy nintendózik. El is lennénk így órákon keresztül, de a gyerekek nem azok a típusok, akiket ilyenformán le lehet szedálni, mert ők szeretnek velünk játszani és/vagy beszélgetni, így azt is szoktunk.

Van egy nagyon jó direkt hosszú autóútra tervezett társasjáték, az Ott vagyunk már?, nos ezzel rengeteget játszunk. Van egy csomag kártya, azokon képek, és az út során ezeket a képeket kell megkeresni, például: integető ember, autó melyben 4-en utaznak, piros terepjáró stb. Órákon keresztül szoktuk játszani, és mindenki segít mindenkinek, persze a sofőr nem játszhat, de ő is szokott figyelni. Azért vannak nehéz feladatok is, pontosabban szólva nem igazán autópálya kompatibilis a játék, de ettől csak még érdekesebb, mert volt már olyan, hogy én kaptam a lufis kártyát. Tegye fel a kezét, aki sokszor látott már autópályán lufit! Na ugye! De soha nem szabad feladni, mert miután abbahagytuk a játékot, átpattogott előttünk az úton egy lufi, el sem hittem. Ilyen nincs! A lényeg, hogy remekül szórakozunk, szoktunk még barkochbázni is. A barkochbát nagyon szeretik, egyszer vonatoztunk a Balatonra, csak én meg a lányok, és nagyobbik  még nem értette a dolog lényegét, úgy kezdte, hogy: anya, a kutyára gondoltam, most találd ki! És én nagyon nehezen, de végül kitaláltam, a vonaton rajtunk kívül utazók pedig nagyon jól szórakoztak. Egy dolog nem jön be az a Csendkirály. Nagyobbik még kicsi volt, amikor apukája egyszer a folytonos csacsogást megunva kérte, hogy játszanak Csendkirályt, nagyobbik bele is egyezett, majd 2 mp után közölte az apjával, hogy : ok apa! te nyertél! Nem tud veszíteni egyébként, csak a Csendkirályban.

Ezen kívül természetesen szoktuk figyelni az őzikéket, szarvasokat, vaddisznókat, mindenféle madarakat, megfigyeljük, hol milyen az autópálya, az út során milyen házakkal találkozunk, milyen stílusú házakban laknak az emberek, ha át kell menni egy városon, akkor nézelődünk.

Mindent megteszünk annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat a kocsiban, és ne menjünk egymás agyára. Nekem például van pár olyan kérdésem, amit ha felteszek, tudom, hogy a Zuram egy csomó időt eltölt azzal amíg arra válaszol, majd alkalomadtán elárulom ezeket a kérdéseket. Nem, nem arról van szó, hogy ilyenkor én nem figyelek a válaszra, inkább csak arról, hogy egyáltalán nem gondolkodom semmin, és beszéltetni van, hogy jobb, mint beszélni.

Tehát minden benn a kocsiban, ház bezárva, indulás terv szerint, első tervezett megálló a kompnál.

 

Miért éppen Svédország?

Alighogy hazaértünk a hosszú hétvégéről, már csomagolhattam is újra, hisz következett még egy hosszú hétvége. Tervezett úti célunk Svédország, pontosabban Göteborg. De hogy is kerültünk mi Göteborgba?

Ez a gondolat nem úgy jött, hogy kitaláltuk hol nem jártunk még és menjünk oda, hanem ide hívtak bennünket. Vendégségbe mentünk. Amúgy Göteborg nincs olyan közel, hogy kiszemeljük magunknak egy négynapos hétvégére, sőt, eszünk ágába se lett volna elindulni, ha nincs megfelelő motivációnk.

A megfelelő motivációt Gábor és családja nyújtotta számunkra. Ők szintén elhagyták Magyarországot, nagyjából egyidősek vagyunk, nekik is két lányuk van, és voltak olyan kedvesek, hogy vendégül lássanak bennünket pár napra.

Gáborékat nem ismertük míg Magyarországon éltünk, ezt az ismeretséget a blognak köszönhetjük. A Határátkelő időnként megosztja egy-két írásomat, és ilyenkor szélesebb közönséghez is eljut a blog. Így bukkantak ránk Gáborék is. Először csak néhány hozzászólást írt pár bejegyzéshez, majd privátba fordult a beszélgetés. Mint kiderült az életünkben sok a közös pont, azon túl is, hogy ők sem Magyarországon élnek már néhány éve, Gábor is bolondul a vitorlázásért, akárcsak a Zuram, tehát mindketten bírják a hajókat. Amikor ez kiderült én át is passzoltam a frissen jött ismeretséget a Zuramnak, mert hát mit tudok én beszélgetni a vitorlázásról.

A két fiatalember remekül megértette egymást, olyannyira, hogy a Zuram elhívta Gábort egy tavaszi vitorlástúrára az Adriára. Ez általában egy egyhetes program, amit behajózásnak hívnak, ennek keretében próbálja ki egy csapat, egy bizonyos vitorlás charter cég hajóit. Gábort nem kellett kétszer hívni, a Zuram elküldte a részleteket, Gábor pedig utalta a pénzt.

Megjegyzem soha nem találkoztak még előtte, csak és kizárólag a blog adhatott Gábornak némi támpontot arról, hogy mégis kiféle emberek vagyunk, ő mégis teljes bizalommal utalta el a pénzt. Én meg is kérdeztem a Zuramtól, hogy nem furcsa-e ez egy kicsit, de azt mondta, hogy szerinte nem, mert ő nem verne át senkit. Mondtam, hogy jó ezt én tudom, de Gábor nem tudhatja. Később beszélgettünk erről és Gábor csak annyit mondott, hogy meg se fordult a fejében, hogy akár átverésről is lehet szó, egyrészt nem olyan nagy összegről beszélünk, másrészt valószínűleg a svéd mentalitás  már az életük részéve vált, kevésbé gyanakvóak.

El is mentek együtt vitorlázni, majd Gábor errefelé járt munkából kifolyólag, akkor meglátogatott bennünket, majd következő évben megint elmentek együtt vitorlázni, és így tovább. Gábor többször említette, hogy igazán meglátogathatnánk őket, mi mondtuk, hogy természetesen. Persze, persze, de hát ezt már sokan ígérték nekik, de aztán soha nem lett belőle semmi, mi is biztos csak úgy mondjuk. Be kell vallanom őszintén, hogy az első megbeszélt találkozót le is kellett mondanunk, mivel akkor el voltunk foglalva a házvétellel, költözéses mókával, és nem fért bele, sehogy sem. Ekkor szerintem Gábor már biztos volt benne, hogy mi is amolyan papírtigrisek vagyunk, de nem. Eljött az idő, amikor bejelentkeztünk, hogy melyik hétvége lenne nekünk jó.

Nos persze ez nem annyira egyszerű, hisz a munkaszüneti napok Németországban nem azonosak a svédországi munkaszüneti napokkal, de megnyugtattuk őket, hogy minket nem zavar, ha nekik esetleg dolgozni kell, majd mi jól megnézzük egyedül a várost, elleszünk valahogy. Szegények erre nem mondhattak nemet, így el is kezdtük szervezni az utat hozzájuk.

Én személy szerint nagyon vártam, és nem csak a Gáborékkal való találkozás miatt, amiatt azért volt bennem némi félsz, de erről majd később. Tehát nagyon vártam az utat, mert még soha nem jártam arrafelé, de emlékszem, hogy földrajz órán, mikor tanultunk a skandináv országokról, az valami olyan távoli, elérhetetlen dolognak tűnt, hogy biztos voltam benne, soha nem fogok eljutni skandináv földre. És most tessék! Mégis. Egy ideje rákattantam a skandináv krimikre, olvasni is szeretem, de a filmeket is szívesen megnézem. A Zuram szerint ez beteg, ő már a filmet sem bírja, könyvre rá sem bírom beszélni, habár most sikerült elolvastatnom vele egy svéd szerző könyvét, ami nem krimi, de az meg túl szomorú volt neki. Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak című könyvéről van szó. Azóta én még két könyvét elolvastam az írónak, de messze Ove a legjobb. Tudom ám, hogy arrafelé még kevesebb a napfény, és a skandinávok viszonya az alkohollal is tud különleges lenni, ez eredményezheti ezeket a krimiket, de én akkor is nagyon bírom. (Köszi Viktor, hogy rábeszéltél!) A lényeg, hogy a könyvek után még inkább kíváncsi lettem. 3 kedvenc skandináv krimi írom van, ebből egy történetesen svéd, és a könyvei egész közel játszódnak Göteborghoz. Azzal azért tisztában voltam, hogy ebbe a pár napba nem fog beleférni, hogy oda is elmenjünk, de azért nézegettem a térképen, megnéztem mennyi időt venne az út igénybe, hátha, de nem. Azért ami késik, nem múlik, vagy legalábbis nem jön időben.

A Zuram ismét precízen megtervezte az utat, előre megvette a kompjegyet, hídjegyet, mindent ami kell. Navigáción megnéztük mire számíthatunk, és reméltük a legjobbakat.

Bennem azért volt egy kis félsz. Gáborral már találkoztunk, de a feleségével és a gyerekekkel nem, a felesége is olvasta a blogot, sőt talán ő kezdte. Azonban én soha nem tudom, hogy ez valójában jó, vagy nem. Az életünk egy része nyitott könyv, és aki nem ismer abban kialakulhat egy kép rólunk, ami vagy igaz, vagy nem. Vagy jófejek, kedvesek, viccesek, barátságosak vagyunk, vagy épp az ellenkezője. Ha valakival azért talákozom, mert olvasta a blogot, soha nem tudom, hogy egy beszélgetés során milyen témához mit mondhatok el, mert menet közben eszembe szokott jutni, hogy ó, de hát erről már írtam, tuti azt gondolja a másik, hogy jajj ezt már hallottam, de uncsi ez a csaj. Volt már, hogy emiatt mondat közepén hirtelen csendben maradtam, jó, hát ettől mondjuk meg hülyének tűnök, nem uncsinak, de zavarban vagyok, és olykor még dadogni is szoktam. Mondjuk ettől függetlenül is lehetek uncsi. Azonban nincs bennem akkora félsz, hogy emiatt ne induljak el, azt hiszem a kíváncsiság erősebb.

Felkészültünk az útra. Sok előkészületet részemről nem igényelt a dolog, én csak ajándékokat kerestem a vendéglátóinknak, ami több mint nehéz feladat, mivel nem is ismerem őket, és annyira ötletes, és kedves szerettem volna lenni, hogy ez mennyire sikerült, azt nem tudom, de tényleg nagyon igyekeztem.

A lányok is nagyon várták az indulást, mondjuk az ő kis fenekük állandóan be van sózva, folyton utaznának, ha lehet, és nagyobbik tervei között szerepel, hogy bejárja az egész világot. Persze nem velünk, hanem a testvérével, bár mióta kamaszodik, azt hiszem inkább egyedül menne.

Ahhoz, hogy normális időben megérkezzünk, hajnal 3-ra terveztük az indulást, és sikerült is, 3-kor már az autóban ültünk, és el is indultunk.

 

 

Új hely, átalakított szokások

Egyszerűen nem tudom kikerülni a ház témát, bármennyire szeretném is. Tudom ám, hogy ezt a blogot én írom, tök egyedül, és arról írok, amiről csak akarok, vagy kedvem van, és ugorhatnék egy fél hónapot is a történetben, ha ahhoz volna kedvem, de vannak bizonyos, hogy is fogalmazzak csak, rigolyáim. Ezek fura szokások, amik bevásárlókocsikhoz, ágyneműhuzatokhoz, kézmosáshoz, ételekhez kapcsolódnak, van még pár, de ezt inkább hagyjuk. Nem is részletezném, mert szerintem teljesen normális dolgok ezek, a Zuram meg megtanult együtt élni a hülyeségeimmel, bár az ágyneműhuzatos dolgot nem érti, de nem baj, megtanulta és kész.

Szóval, ha később egyszer visszaolvasnám amiket írtam, nagyon utálnám, ha kimaradt volna ez az időszak, ami most már az agyamra megy, de egyszer nosztalgiával fogok visszagondolni rá. Pár évig úgyis minden nap ezt mondtam magamnak iskolába menet, hogy nyugalom Edit, még pár év és nosztalgiával fogsz visszagondolni ezekre az időkre. Több, mint 20 év telt el, és lassan, nagyon lassan tényleg mosolyogni is tudok már, magamon is. Tehát kivárom amíg az idő megszépít bizonyos dolgokat.

Átköltöztünk a város másik végébe, ami logisztikailag új feladatokkal látta el az egész családot. Első dolog  az iskola. Nagyobbik eddig busszal járt suliba, amit el is meséltem, hogy milyen ügyesen tanult meg, és nem is volt egy bonyolult dolog. Reggel buszra fel, suliba be, délután ugyanez visszafelé, suliból ki, busszal haza és kész is. A jó hír nagyobbik számára az volt, hogy közelebb költöztünk a buszmegállóhoz, a rossz pedig az, hogy kezdhettük előröl a buszozás mókát. Sebaj a módszer ugyanaz, reggel megyek gyerekkel együtt a buszon, a Zuram követ minket kocsival, majd a sulinál engem felvesz, és megyünk tovább kisebbikkel az ő sulija felé.

Így is történt, egy baj volt csak, a hazafelé út. Bokros teendőink miatt egyáltalán nem tudtuk megszervezni, hogy hazafelé is buszozzunk együtt. Sebaj, nagyobbik mondta nem lesz gond, hazajön egyedül, csak a szembeoldalon felszáll a buszra, az otthoni megállót meg megismeri, ha valami gikszer van, telefonál és valamelyikünk már repül is érte.

El is indultunk együtt reggel, szerencsére gyereknek vinni kellett aznap a szaxofont is, így felmálházva mehettünk a buszhoz. Nos 10 perc múlva megtapasztaltuk, hogy ebben a városrészben lényegesen több gyerek lakik, mert a busz már tele volt. Azért felpréselődtünk, végig lelki masszázsban tartottam a gyereket, hogy menni fog ez, hazafelé is. Megtanultuk a megálló nevét, mert azt úgyis kiírják, bemondják, tehát hazafelé simán tudja majd hol kell leszállni. Na persze!

Gyerek a megállótól már egyedül gyalogolt a suliig. Délutánig egész nem aggódtam, mert hát ha van valami nagyobbik úgyis telefonál. A suli végeztével felszedtem kisebbiket, és rohantam vele az uszodába. Az uszodában már nem bírtam tovább, hívtam nagyobbik lányomat, hogy minden rendben van-e. Fel is vette a telefont és közölte, hogy minden rendben, ott ül a buszon, csak a busz nem arra megy, amerre kéne. Jajj! Nincs ő megijedve, de a busz a régi házunk felé ment, és az előbb az volt kiírva, hogy Mörse. Ez nem jó, nagyon nem jó. Mörse tök ellentétes irányban lévő falu. Mondtam nagyobbiknak, hogy ne pánikoljon, (ő nem is pánikolt, csak az anyja) szálljon le a következő megállónál, addig hívom az apját, aki már megy is érte.

Apját hívtam, aki szintén nem pánikolt. Felhívta nagyobbikat, megkérdezte hol van, és elment érte. Természetesen az apja le sem tette a telefont, végigbeszélgették a várakozást. Én ott ültem az uszodában és folyton próbáltam hívni őket, hogy minden rendben van-e, de persze egyikük sem vette fel, mivel egymással beszélgettek. Én közben felkészültem, hogy lelkileg sérült gyerekem az életben nem fog többet buszra szállni, de majd szakemberek segítségével évek múltán megoldódik a helyzet.

Kiderült, hogy a busz jó irányba ment, mivel arra kellett neki mennie, azonban nem az ellenkező oldalon kell felszállni az utcán, mert a busz csinál valahol egy hurkot, ezért ugyanott kell felszállni, ahol leszállt reggel. Én sem értem, de a gyerek értette sőt mondta is, hogy ő sejtette, hogy úgy kell, mert a barátnője is mondta, de hát csinálta, amit az apja mondott. Nagyobbiknak felajánlottam, hogy másnap megoldom valahogy és buszozok vele, de közölte, hogy nem kell, és nem is érti mi a bajom, majd telefonál, ha baj van, most majd ott száll fel ahol kell, és kész. Így is lett, másnap teljesen egyedül ment és jött. Egyáltalán nem alakult ki semmilyen ellenérzése a buszozással szemben, sőt egyre inkább úgy érzem, hogy néha inkább buszozik, csak azért hogy önállóan intézhesse el a dolgait. Nem baj, majd néhány szakember és pár év segítségével megtanulom feldolgozni a helyzetet.

Azonban nem ez lett a megoldás az iskolába járásra, mivel van nekünk még egy lányunk, aki a költözést követően elég messze került attól a lehetőségtől, hogy gyalog, vagy akár busszal mehessen. Mindkettő lehetséges lenne, csak idő kérdése. Gyalog kb. 3 óra lenne, busszal 3/4 óra. Sajnos közvetlen busz nem megy a sulihoz, át kellene szállnia, és a várakozással nagyon sok idő telne el. Természetesen a várostól kisebbik is kapott bérletet, tehát efféle akadály nem állt fenn, de az időt, mint tényezőt nem hagyhattuk ki a számításból.

Ezen okok miatt az a rendszer alakult ki, hogy reggel a Zuram elviszi kocsival mindkét gyereket iskolába. Kisebbiket hazafelé én szedem össze, nagyobbik pedig busszal jön haza, kivéve mikor olyan délutáni foglalkozása van, ahova el kell őt vinni, ilyenkor én szedem össze. A kocsimra szeretnék egy matricát Mama-Taxi felirattal. Tökéletesen fedné a valóságot, de a mindennapi programjaink leírása megérdemel egy külön bejegyzést.

Programok otthon

Hazaértünk, és elkezdődött három hét kikapcsolódás. Még indulás előtt kérdezte tőlem valaki, hogy Magyarországra megyünk-e, és hogy a férjem is magyar-e. Mondtam, hogy igen, mire a kérdező kikövetkeztette, hogy akkor nekünk ott él a családunk, és akkor biztos nagyon sok emberrel kell találkozni, és aztán nevetve levonta a következtetést, hogy akkor ez nem “Urlaub” lesz. Nem nyaralás. Részben igaza volt, mert ez nem klasszikus nyaralás, vagyis nem egy tipikus 7 napos turnus, félpanzióval, vagy reggelivel. Ezzel előbb-utóbb mindenki szembesül, aki messzire költözik otthonról, hogy a szabadság nagy része az otthon maradtaké. Bele kell kalkulálni a szabadságos napok számába, hogy ha az ember látni akarja a családját, akkor erre áldozni kell. Időt és pénzt is. Ez természetesen visszafelé is igaz, hisz aki pedig hozzánk jön, az a saját szabadidejéből, pénzéből áldoz a mi kedvünkért. Ezért is szoktam mindig mondani, hogy mindenkit nagyon szívesen látunk, aki hozzánk eljön, mert ide eljutni sem egyszerű. Alapból egy nap elmegy az utazásra, illetve kettő, ha a visszautat is számolom, az anyagiakról meg nem is beszélek. Szerencsések vagyunk, mert még mindig van jelentkező, aki szeretne hozzánk jönni, vagy szívesen lát bennünket. Ennyi idő után van, hogy az ember azt érzi mikor Magyarországra látogat, hogy: jó, jó hogy itt vagytok, de nekünk ez most sok. Ezt is el tudom fogadni, semmi gond, nem passzolhat bele mindenki életébe az, hogy mi mikor tudunk Magyarországra menni.

Három hét hosszú időnek tűnik, de valójában nekem most nem volt az, még szívesen maradtam volna, ha lehet, de nem. Sokat nem szeretnék erről írni. Mozgalmas volt, nagyon kevés pihenéssel.

Voltunk Pesten a barátainknál, és sikerült összehozni egy délutáni nagy közös játszóterezést, ahová a lányok elég sok barátja el tudott jönni, és nagyon jó volt látni, hogy pont úgy játszottak együtt, mint régen, mintha minden nap találkoznának. Beszélgettek, rohangáltak, nagyon, nagyon sokat jelentett ez az én gyerekeimnek, és amikor elköszöntünk rögtön kérdezgették hogy: Ugye legközelebb is így lesz? Ugye eljönnek hozzánk is? Ugye milyen jó volt? Ugye milyen jó fejek? Ugye milyen kedvesek, hogy eljöttek? És tényleg, jó volt, jó fejek, kedvesek és reméljük lesz legközelebb is, hamarosan.

Azután a  Húsvét. Itt Németországban ugye nem szokás locsolkodni. A nyuszi elrejt mindenféle ajándékot a kertben, amit a gyerekek megkeresnek. Nos, még induláskor felvázoltam a lányoknak, hogy erre Magyarországon ne számítsanak, otthon a Húsvét a fiúk ünnepe. Gyerekként nagyon igazságtalannak tartottam, hogy jönnek a fiúk, elmondanak egy verset, aztán bezsebelik a zsákmányt. A lányok meg otthon ülnek, előtte három napig sütés-főzés, takarítás, aztán várakozni, hogy jön-e valaki, vagy sem, ha jönnek, akkor tuti akkor érkeznek, amikor épp egy jó film megy a tv-ben. Mint említettem nem egy nagy városban nőttem fel, így aztán felénk bizony vízzel volt divat locsolkodni, ami szintén egy általam nagyon nem kedvelt szokás. Állandóan át kellett öltözni, és még hideg is volt, mármint a víz. Jó, azért voltak vicces momentumok is. Felénk minden fiúnak tűztünk virágot, és hát volt aki már cseppet sem volt szomjas, mire hozzánk elért, és megette a virágot, vagy volt olyan aki elaludt a lépcsőházban. Nem véletlen, hogy ha részeg embert látunk, akkor mindig csak annyit mondunk, hogy: na, hát Húsvét hétfő van! Azért persze az is jó volt, hogy mindig számoltuk, hogy hány fiú jön el az adott évben, ha jól emlékszem a csúcs az nagyjából 40 fiút jelentett, és ez persze legyezgette a hiúságunkat. Akkoriban még apám is járt locsolkodni, és az ő zsákmányát mindig nekünk adta, így azért mi sem szenvedtünk hiányt csokiban. Ahogy növekedtünk egyre kevesebb locsolkodó jött, és mire a lányok megszülettek, már úgy kellett vadászni a rokonokra, hogy jöjjön valaki meglocsolni őket.

Azért minden évben jött valaki, és mi egyáltalán nem akartunk elmenekülni otthonról, mert a lányoknak nagyon tetszett, hogy őket meglocsolják, és így szépek lesznek, nem hervadnak el. Jó, hát őket senki nem öntötte le vízzel. Azonban úgy tűnik, hogy két év elég volt ahhoz, hogy ezt elfelejtsék, vagy legalábbis csak részben emlékezzenek dolgokra. A locsolkodásra emlékeztek, de arra nem, hogy otthon a húsvéti nyúl nem dugdos tojásokat a bokor aljába, és a lányoknak csak annyi jár, hogy aznap szépen illatoznak későbbi szépségük érdekében.

Fel is háborodott mind a kettő, hogy ez már pedig mennyire igazságtalan. Tény, hogy a nagyszülők minden évben meglepték őket valamivel a nyúl nevében, és lehet ők erre emlékeztek, vagy csak óriási felháborodásukkal nyomást próbáltak ránk gyakorolni. Sikeresen.

Nővérem meglepte a lányokat azon eszközökkel, amivel hagyományosan viasszal tudtak tojást díszíteni. Még életemben nem csináltam ilyet, a lányok sem, de nagyon tetszett nekik, és igazi szép piros tojásokat festettek.

Jöttek a rokonok, és meglocsolták a lányokat, nagyon jó volt mindenkivel találkozni és kicsit beszélgetni. A nagyszülők ismét felvállalták a nyúl szerepét, így csokiban sem volt hiány, még mindig van belőle itthon, mondjuk még a Halloweeniből is van, és még egy-két Mikulás is van a csokis dobozban, de majd beleölöm őket valami süteménybe. A lányok nagyon örültek, csak azt kifogásolták, hogy miért nem maradt mindenki sokkal tovább, különös tekintettel a velük egykorú fiatalemberre, mert hisz így játszani sem tudtak, valamint szerintük a locsolkodók száma igen kevés volt.

Sajnos az időjárás nagyon nem kedvezett, sokkal melegebbre gondoltunk, hogy lehetett volna, és mielőtt érkeztünk volt is, és miután elmentünk lett is. Az időt igyekeztünk kihasználni, volt csúszdapark, mozi, vadaspark, cirkusz, játszás és minden ami csak belefér, tehát ez a része mégiscsak igazi “Urlaub” volt.

Számunkra nem volt nagy érvágás, hogy vasárnap nincsenek nyitva az üzletek, mert itt ezt már megszoktuk, de a boltokban nagy volt a méltatlankodás, mind a vevők, mind az eladók részéről. A vevők a programjukat féltették, az eladók pedig a fizetésüket. Mi azért beszereztük ami kellett, érdekes, hogy egyre kevesebb dologról érezzük úgy, hogy nélkülözhetetlen, és csak Magyarországon beszerezhető. Jó, hát az igaz, hogy én feltöltöttem magam, és szinte minden nap kiflit ettem, meg tejfölt, meg tv paprikát, meg retket, meg gyulai májast és nem maradhatott ki a kolbász sem, de nem éreztem leküzdhetetlen vágyat arra, hogy ezekből hozzak is. Némi szülői nyomásra egy kevés tv paprika no meg hegyes erős bekerült a csomagba, de ez később igen hasznosnak bizonyult, mert a levesbe kell, és itt még mindig nem lehet kapni. A lányok sem mondták, hogy hozzunk Dörmi mackót, vagy Pilóta kekszet, így nem is vásároltunk be, na jó a Mesekeksz nem maradhatott ki, de csak egy csomaggal az útra, amit végül nem is ettünk meg, legalábbis nem útközben csak később. Az Erős Pista készletünk még tart az sem kellett, de tavaly még vásároltunk egy-két hazai fűszerkeveréket, idén már azt sem. Nem pakoltunk be kolbászt, füstölt csülköt és már a trappista sajt sem létszükséglet. A barátainktól kaptunk egy fél oldal szalonnát, de azt nem lehet otthagyni, mert nekik olyan forrásuk van, hogy csak na. Mindig olyan finom, szép húsárujuk van, hogy ha csak rágondolok összefut a nyál a számban, most is, pedig már reggeliztem. Pálinkát is kaptunk tőlük, no hát olyat nem lehet boltban kapni, az biztos.

Hiányoznak a hazai ízek, de csak annyira, hogy amikor otthon vagyunk, akkor együnk belőle. Azért érdekes, hogy itt meg már annyira megszoktuk azt, hogy Ofenkäse-t eszünk, hogy kétszer is jártunk boltban, hogy hátha kapunk, de nem, illetve tudom, hogy sütőben sütve megolvasztani bármilyen camembert lehet, de a fadobozosokat, amiket minden macera nélkül lehet betenni a sütőbe, aranyárban mérték, így letettünk róla.

Az árak egyébként is mindig meglepnek, és sajnos ez nem jó meglepi. Én valahogy még a régi árakra emlékszem, és mindig úgy gondolom, hogy mennyivel olcsóbb minden Magyarországon, pedig nem. Egy nagybevásárláskor simán otthagynék ugyanannyit, csak ugye az átlagkeresetek mások egy kicsit. Persze van ami itt olcsóbb, és ott drágább, valamint ez fordítva is igaz. A minőség, nos ezt nem tudom megítélni, de nővérem és édesanyám is esküszik rá, hogy az itt kapható mosópor sokkal jobb, így mindig viszünk nekik. Tény, hogy ugyanazt a márkát más üzemben állítják elő. Ahogy a cola és a fanta íze is más mindenütt, úgy ez is igaz lehet. Amikor kiköltöztünk, mindent átszámoltam forintra, na most Magyarországon mindent EUR-ra számolok át.

Ami soha nem maradhat ki az a könyvesbolt. Egyébként is nagyon szeretek könyvesboltba járni, már pici gyerekként is folyton olvastam és imádom a könyv illatát, meg a könyvesboltok, antikváriumok hangulatát. Kaptam egy e-bookot, azóta sokkal kevesebb könyvet veszek, de a Zuram ragaszkodik a papírformához, így ő mindig vesz vagy 4-5 újat. Én is vettem, de csak hármat, és azok is nyelvkönyvek, bár a Zuram szerint ezek csak akkor érnek valamit, ha bele is nézek, én azért reménykedem, hogy már az is segít, ha tudom, hogy ott a lehetőség. Egyébként már belenéztem, és a munkafüzeteket el is kezdtem kitölteni. Habár a német tanárom szerint érdekes ez a magyaros német, és jó pár feladatot ki szokott javítani, hogy németes német legyen. Szokta mondani, hogy így is jó, de máshogy meg még jobb.

Ami bosszantó különbség, és épp ezért itt nem is tudjuk megvenni, az az ágyneműhuzat. Eleve a mi, mármint a Zuram és az én paplanom hosszított, tehát a paplan 140*220-as, a párna a normál 70*80-as, na de itt Németországban ilyen hosszított paplan nincs is, a párnák meg kocka alakúak 80*80-asok, tehát ha paplan sincs, huzat sincs, ha a párna más, a huzat is más. A huzataink már eléggé megkoptak és gondoltam veszünk másikat, el is mentünk a boltba, aztán egy másikba, és a harmadik után feladtam, hogy kapjunk, így ezt is otthon kellett beszerezni. Azóta a lányoknak vettünk új párnákat, német szabványban, hogy legalább nekik tudjunk itt huzatot venni, ne otthonról kelljen hozni, de megtartottuk a régieket is, vendégpárnának jó, így most van német- és magyar szabvány szerinti készletünk is, most már csak egy nagyobb ház, vagy szekrény kellene, hogy elférjenek a dolgaink.

Összességében nagyon jó volt otthon lenni, és feltöltődni, kicsit tartottam tőle, hogy amikor visszaérünk Németországba, akkor újra mélypontra kerülök, mint indulás előtt, de szerencsére nem. Kínzó honvággyal elég nehéz lehet élni. Feltöltődtem, remélem augusztusig ez kitart.

Érzelmi megközelítés

Teljesen eseménymentes utunk volt, csak a cseheknél álltunk vagy 40 percet, de ez nem hogy nem rendkívüli, hanem mondhatni szokásos. Szerencsére nem baleset volt, illetve az is volt, de az már a dugó miatt történt, valójában egy felüljárót javítottak, és bármi ami jobbá teszi a cseh autópályát azt csak támogatni tudom, még ha csak azzal is, hogy nem morgok amiatt, hogy nem haladunk.

Hazaérni mindig jó, de most nagyon, nagyon jól esett. Ez főleg akkor érthető, ha beszámolok az akkori lelkiállapotomról. Van amikor semmi gond, és egyáltalán nem vágyódom haza, sőt ez az érzés van túlerőben, de most ki voltam borulva. Most először történtek olyan események, amik miatt úgy éreztem ott van a helyem, és nem itt. Nehéz erről írni, mert eléggé személyes, elég annyi, hogy hozzám közelálló emberekkel történtek olyan dolgok, amik mélyen érintettek. Betegségek, a kegyetlen fajtából, és nagyon szenvedtem attól, hogy nem tudok ott lenni. Nyilván haza tudtam volna menni egy hétvégére, és amikorra ezt le tudtam volna szervezni, akkora betegedtek le a lányok. Ki kellett várnom a tervezett indulást, de nagyon nehezen ment.

Felnőtt nő létemre, vagy éppen azért, de elég hisztis lettem. Úgy éreztem minden összejött, és azt gondoltam, hogy ha hazamegyünk, akkor csak jobb lehet. Ha csak a jelenlétemmel is, de támogatni szerettem volna azokat az embereket, akiknek erre szükségük volt/van. A szüleim is nehéz dolgokon mentek keresztül, és habár az édesanyám az egyik legerősebb ember akit ismerek, neki is szüksége lehet segítségre. Innen a távolból azonban nem olyan egyszerű, hiába tudunk beszélni minden nap, az nem olyan, mint a személyes jelenlét.

Vágytam arra is, hogy mindenki magyarul beszéljen körülöttem. Nem szoktam a németen problémázni, de az utolsó  napokban már emiatt sem éreztem magam jól, és úgy voltam vele, hogy ha még egyszer valaki hozzám szól németül, akkor befogom a fülem. Amúgy szoktam ám teljesen értelmesen is gondolkodni, de ez most nem az volt. Volt olyan is, hogy felhívtam a Zuramat munka után, hogy beszéljen hozzám magyarul, mert zsong a fejem. Ő nagyon kedvesen és magyarul közölte velem, hogy nem ér rá.

Nem azzal volt a bajom, hogy Németországban élünk, és mennyire hiányzik Magyarország. Az hiányzott, hogy otthon legyek, a családom körében és az elmúlt időszak eseményein túl tudjunk valahogy lépni, együtt.

Nem hittem azt, hogy ha hazamegyünk, akkor ezek a dolgok meg nem történtek lesznek, vagy másképp fogom látni a történteket, tényleg csak annyit vártam, hogy valamiképpen fel tudjam dolgozni az eseményeket, még akkor is, ha ennek semmi értelme. Úgy kapaszkodtam ebbe az utazásba, mint még soha. Nagy szavak ezek így két év után, de ez már csak ilyen, ha az embert utoléri a honvágy, pedig voltunk otthon augusztusban, tehát nem évek teltek el, csupán néhány hónap. Azt szerintem soha nem fogom megfejteni, hogy az otthoni történések miatt lett honvágyam, vagy 2 év után egyébként is be volt kódolva egy ilyen mélypont. Eléggé magam alatt voltam, és ebből semmi nem tudott kimozdítani.

Pont emiatt nem nyűglődtem a csomagolás, a pakolás, az utazás miatt. Mindegy hogy, csak menjünk.

Mentünk is. Amint lehetett fogtunk magyar adót a rádión, pedig a Zuram elég nehezen viseli a magyar slágereket, és szerinte a rádiók már 2 éve is pont ezeket a számokat játszották. Nem is akartam ezen vitatkozni.

Átléptük Szeged határát, és már jobban éreztem magam.

Van abban valami jó, valamiféle biztonságérzet, amikor az ember mindent ismer a környezetében, hogy az az út merre megy, hol vannak a közlekedési lámpák, mi merre van, ugyanazok a épületek, házak, mint régen. Nem  mint amikor elköltöztünk, hanem mint igazán régen, gyerekkoromban. Persze azért a város változott, de azért ezeket a változásokat végig tudtam követni, mert csak pár hónapja jártunk itt utoljára.

Az otthonlétnek egy árnyoldala van. Nehéz összeszervezni, hogy mindenkivel találkozni tudjunk. Nem lehetetlen, csak nehéz. A szüleink szerencsére már nyugdíjasok, így ez sokat könnyít a helyzeten. A barátaink viszont nincsenek szabadságon, csak azért mert mi igen. A magyar iskolákban nem lesz hosszabb a tavaszi szünet csak azért, mert mi hazamegyünk, a lányok barátainak bizony iskolába kell menni. Majdnem három hetet terveztünk otthon lenni, de három hét alatt nincs 8 hétvége, pedig jó lenne. Valaki intézkedhetne a kedvünkért! A barátaink még mindig nem költöztek le Pestről Szegedre, nem értem miért nem, de így egész biztos, hogy Pesten is jelenésünk van. Ez csak plusz  jó lehet, még ha csak egy napra is, de Pesten is otthon érzem magam.

Hazaértünk, és máris kicsit jobb volt minden.