Miért éppen Svédország?

Alighogy hazaértünk a hosszú hétvégéről, már csomagolhattam is újra, hisz következett még egy hosszú hétvége. Tervezett úti célunk Svédország, pontosabban Göteborg. De hogy is kerültünk mi Göteborgba?

Ez a gondolat nem úgy jött, hogy kitaláltuk hol nem jártunk még és menjünk oda, hanem ide hívtak bennünket. Vendégségbe mentünk. Amúgy Göteborg nincs olyan közel, hogy kiszemeljük magunknak egy négynapos hétvégére, sőt, eszünk ágába se lett volna elindulni, ha nincs megfelelő motivációnk.

A megfelelő motivációt Gábor és családja nyújtotta számunkra. Ők szintén elhagyták Magyarországot, nagyjából egyidősek vagyunk, nekik is két lányuk van, és voltak olyan kedvesek, hogy vendégül lássanak bennünket pár napra.

Gáborékat nem ismertük míg Magyarországon éltünk, ezt az ismeretséget a blognak köszönhetjük. A Határátkelő időnként megosztja egy-két írásomat, és ilyenkor szélesebb közönséghez is eljut a blog. Így bukkantak ránk Gáborék is. Először csak néhány hozzászólást írt pár bejegyzéshez, majd privátba fordult a beszélgetés. Mint kiderült az életünkben sok a közös pont, azon túl is, hogy ők sem Magyarországon élnek már néhány éve, Gábor is bolondul a vitorlázásért, akárcsak a Zuram, tehát mindketten bírják a hajókat. Amikor ez kiderült én át is passzoltam a frissen jött ismeretséget a Zuramnak, mert hát mit tudok én beszélgetni a vitorlázásról.

A két fiatalember remekül megértette egymást, olyannyira, hogy a Zuram elhívta Gábort egy tavaszi vitorlástúrára az Adriára. Ez általában egy egyhetes program, amit behajózásnak hívnak, ennek keretében próbálja ki egy csapat, egy bizonyos vitorlás charter cég hajóit. Gábort nem kellett kétszer hívni, a Zuram elküldte a részleteket, Gábor pedig utalta a pénzt.

Megjegyzem soha nem találkoztak még előtte, csak és kizárólag a blog adhatott Gábornak némi támpontot arról, hogy mégis kiféle emberek vagyunk, ő mégis teljes bizalommal utalta el a pénzt. Én meg is kérdeztem a Zuramtól, hogy nem furcsa-e ez egy kicsit, de azt mondta, hogy szerinte nem, mert ő nem verne át senkit. Mondtam, hogy jó ezt én tudom, de Gábor nem tudhatja. Később beszélgettünk erről és Gábor csak annyit mondott, hogy meg se fordult a fejében, hogy akár átverésről is lehet szó, egyrészt nem olyan nagy összegről beszélünk, másrészt valószínűleg a svéd mentalitás  már az életük részéve vált, kevésbé gyanakvóak.

El is mentek együtt vitorlázni, majd Gábor errefelé járt munkából kifolyólag, akkor meglátogatott bennünket, majd következő évben megint elmentek együtt vitorlázni, és így tovább. Gábor többször említette, hogy igazán meglátogathatnánk őket, mi mondtuk, hogy természetesen. Persze, persze, de hát ezt már sokan ígérték nekik, de aztán soha nem lett belőle semmi, mi is biztos csak úgy mondjuk. Be kell vallanom őszintén, hogy az első megbeszélt találkozót le is kellett mondanunk, mivel akkor el voltunk foglalva a házvétellel, költözéses mókával, és nem fért bele, sehogy sem. Ekkor szerintem Gábor már biztos volt benne, hogy mi is amolyan papírtigrisek vagyunk, de nem. Eljött az idő, amikor bejelentkeztünk, hogy melyik hétvége lenne nekünk jó.

Nos persze ez nem annyira egyszerű, hisz a munkaszüneti napok Németországban nem azonosak a svédországi munkaszüneti napokkal, de megnyugtattuk őket, hogy minket nem zavar, ha nekik esetleg dolgozni kell, majd mi jól megnézzük egyedül a várost, elleszünk valahogy. Szegények erre nem mondhattak nemet, így el is kezdtük szervezni az utat hozzájuk.

Én személy szerint nagyon vártam, és nem csak a Gáborékkal való találkozás miatt, amiatt azért volt bennem némi félsz, de erről majd később. Tehát nagyon vártam az utat, mert még soha nem jártam arrafelé, de emlékszem, hogy földrajz órán, mikor tanultunk a skandináv országokról, az valami olyan távoli, elérhetetlen dolognak tűnt, hogy biztos voltam benne, soha nem fogok eljutni skandináv földre. És most tessék! Mégis. Egy ideje rákattantam a skandináv krimikre, olvasni is szeretem, de a filmeket is szívesen megnézem. A Zuram szerint ez beteg, ő már a filmet sem bírja, könyvre rá sem bírom beszélni, habár most sikerült elolvastatnom vele egy svéd szerző könyvét, ami nem krimi, de az meg túl szomorú volt neki. Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak című könyvéről van szó. Azóta én még két könyvét elolvastam az írónak, de messze Ove a legjobb. Tudom ám, hogy arrafelé még kevesebb a napfény, és a skandinávok viszonya az alkohollal is tud különleges lenni, ez eredményezheti ezeket a krimiket, de én akkor is nagyon bírom. (Köszi Viktor, hogy rábeszéltél!) A lényeg, hogy a könyvek után még inkább kíváncsi lettem. 3 kedvenc skandináv krimi írom van, ebből egy történetesen svéd, és a könyvei egész közel játszódnak Göteborghoz. Azzal azért tisztában voltam, hogy ebbe a pár napba nem fog beleférni, hogy oda is elmenjünk, de azért nézegettem a térképen, megnéztem mennyi időt venne az út igénybe, hátha, de nem. Azért ami késik, nem múlik, vagy legalábbis nem jön időben.

A Zuram ismét precízen megtervezte az utat, előre megvette a kompjegyet, hídjegyet, mindent ami kell. Navigáción megnéztük mire számíthatunk, és reméltük a legjobbakat.

Bennem azért volt egy kis félsz. Gáborral már találkoztunk, de a feleségével és a gyerekekkel nem, a felesége is olvasta a blogot, sőt talán ő kezdte. Azonban én soha nem tudom, hogy ez valójában jó, vagy nem. Az életünk egy része nyitott könyv, és aki nem ismer abban kialakulhat egy kép rólunk, ami vagy igaz, vagy nem. Vagy jófejek, kedvesek, viccesek, barátságosak vagyunk, vagy épp az ellenkezője. Ha valakival azért talákozom, mert olvasta a blogot, soha nem tudom, hogy egy beszélgetés során milyen témához mit mondhatok el, mert menet közben eszembe szokott jutni, hogy ó, de hát erről már írtam, tuti azt gondolja a másik, hogy jajj ezt már hallottam, de uncsi ez a csaj. Volt már, hogy emiatt mondat közepén hirtelen csendben maradtam, jó, hát ettől mondjuk meg hülyének tűnök, nem uncsinak, de zavarban vagyok, és olykor még dadogni is szoktam. Mondjuk ettől függetlenül is lehetek uncsi. Azonban nincs bennem akkora félsz, hogy emiatt ne induljak el, azt hiszem a kíváncsiság erősebb.

Felkészültünk az útra. Sok előkészületet részemről nem igényelt a dolog, én csak ajándékokat kerestem a vendéglátóinknak, ami több mint nehéz feladat, mivel nem is ismerem őket, és annyira ötletes, és kedves szerettem volna lenni, hogy ez mennyire sikerült, azt nem tudom, de tényleg nagyon igyekeztem.

A lányok is nagyon várták az indulást, mondjuk az ő kis fenekük állandóan be van sózva, folyton utaznának, ha lehet, és nagyobbik tervei között szerepel, hogy bejárja az egész világot. Persze nem velünk, hanem a testvérével, bár mióta kamaszodik, azt hiszem inkább egyedül menne.

Ahhoz, hogy normális időben megérkezzünk, hajnal 3-ra terveztük az indulást, és sikerült is, 3-kor már az autóban ültünk, és el is indultunk.