Közhelyes, de tény, hogy nagyon gyorsan telik az idő. Ismét december, karácsony, szilveszter és már itt is van 2015. Idén nem mentünk haza a téli szünetben. Életemben először nem töltöttem együtt a karácsonyt a szüleimmel. Nem jó, de szerencsére novemberben meglátogattak bennünket, így legalább akkor együtt voltunk pár napot. Soha nem gondoltam volna, hogy nem hetekben, hanem hónapokban mérem az időt, azt az időt amíg találkozhatok a családommal. De nagyon előrerohantam igazából a karácsonyi ráhangolódásról szerettem volna írni.
Nem feltétlen a karácsony a kedvenc ünnepem, de az is lehet, hogy nincs is kedvenc ünnepem és kötözködős vagyok, mindenben találok valamit ami nem tetszik. Idén azonban elhatároztam, hogy korán elkezdem a készülődést a karácsonyra, hogy mire elérkezik az ünnep teljesen ráhangolódjak. Így is tettem. Egyáltalán nem zavart, hogy az üzletek már októberben karácsonyi lázban égtek, és ahányszor olyan üzletben jártam, mindig vettem a lányoknak valamilyen apróságot a fa alá. Nem sűrűn járok nem élelmiszerboltban, úgyhogy nem napi szinten kell ezt elképzelni, és tényleg apróságokról beszélek.
Soha nem vettem gyertyát és gyújtottam meg a házban mivel a Zuram nem szereti, ugyanis amikor elfújjuk a gyertyát, idézem: ” tele lesz égéstermékkel a ház”. Most nem érdekelt ez a nyafogás, és vettem gyertyákat, méghozzá illatosat, nem is akármilyen illatot választottam, hanem mézeskalácsost, még mézeskalács illatú illóolajat is vettem a párologtatóba, hogy ezzel is fokozzam a hangulatot. A Zuram meg is jegyezte, hogy mennyire csodálkozik rajtam, mert ő úgy tudta, hogy nem szeretem a gyertyát… én meg úgy, hogy tele lesz égéstermékkel a ház, de ez mindegy is. Jó volt ezt tisztázni ennyi év után.
Vettem karácsonyi hangulatú WC-papírt is, na ezt így leírva látni szörnyű, de lehetett kapni Mikulás mintást, és rénszarvasost is, jajj még szörnyűbb így leírva, de vettem mindkét fajtából biztos, ami biztos. December elején sütöttük az első adag mézeskalácsot, majd kis időre rá a másodikat is, mert habár itt nem tartanak névnapot, de kisebbiket ez nagyon nem érdekelte, így nevének napja alkalmából vitt be egy nagy doboz mézest. Sütöttem egy adag bejglit is, aminek nagy részét elajándékoztam. Itt is sütnek hasonló süteményt, de diósat nem. Diót nem is nagyon lehet kapni, inkább mogyorót, vagy mandulát. Vettem egy adag diót, de nem volt finom, konkrétan avas volt, még szerencse, hogy édesanyám hozott otthonról, így az került a bejglibe. Mákkal nem volt gond, mert azt lehet kapni, még ha csak kis kiszerelésben is, de lehet és a származási helye Magyarország volt annak, amit vettem, tehát hazai mák került a bejglibe. Karácsonyra azután sütöttem még egy adag bejglit, akkora már elfogyott a mák az üzletekből, két boltban sem volt, de szerencsére volt még itthon egy csomaggal.
Természetesen kinyitottak a karácsonyi vásárok is. Tavaly Hannoverben és itt helyben Wolfsburgban voltunk, idén nem szándékoztunk Hannoverig menni. A Zuram a minden héten ment valamilyen céges összejövetelre, volt, hogy étterembe, volt hogy valamelyik karácsonyi vásárba mentek a kollégákkal. A karácsony benne volt a levegőben. A tervem bejött, sikerült ráhangolódni. Az ajándékokat is gyorsan lerendeztük, mivel nem szeretünk az utolsó pillanatban rohangálni, így gyakorlatilag december elsejére mindenkinek megvettünk mindent, már csak csomagolni kellett.
Lányaim is ügyesen megoldották a kérdést, a Freizeitheimban idén is volt ajándékkészítő műhely, ahová elmentek és egy hatalmas dobozzal tértek haza, ami tele volt a családtagoknak szánt dolgokkal. Az összes zsebpénzüket itt költötték el, és nagyon büszkék voltak magukra, hogy egyedül intézték az ajándék kérdést. 0,5-1 EUR között mozgott egy-egy tétel. Készítettek gyertyát (tudom, tudom égéstermék), mécsestartót (még mindig égéstermék), gyertyatartót (ettől az égéstermék dologtól sose szabadulunk), angyalkát, festettek konyharuhát, csináltak fürdőgolyót, befőttesüvegbe félkész sütit (mármint a száraz hozzávalókat berakták egy üvegbe és mellékelték hozzá a receptet), volt még kulcstartó készítés is, meg még jó pár dolog, amire nem is emlékszem, mert nem voltam ott, a kész dolgokat meg nem nagyon akarták megmutatni, mivel abból szándékoztak minket is megajándékozni. Nálunk nem a Jézuska hozza az ajándékot, mi egymást ajándékozzuk meg.
Idén is elmentünk a helyi karácsonyi vásárba, ahol meglepetésünkre árultak kürtős kalácsot, méghozzá magyarok. Kicsit beszélgettünk is, persze vásároltunk is, mert lányaink imádják ezt a csemegét, de értelemszerűen itt elég ritkán jutnak hozzá. Azután meg kiderült, hogy erősebb volt a nosztalgia, és meg sem ették, de kárba nem veszett azért.
Az iskolából ismét érkezett az értesítő, hogy karácsonyi koncert lesz, és kérik beleegyezésünket, hogy a gyerek részt vehessen rajta. Tavaly kicsit elszúrtuk, mert nem tudtuk mi ez az egész, és nem írtuk alá a papírokat, szerencsére a bénázásunk ellenére felléphettek a lányok. Idén egyből aláírtuk a papírokat, nehogy lemaradjanak. A lányok elég titokzatosak voltak, csak annyit árultak el, hogy járnak próbálni, és tanulják a dalokat, és minden másnap megígértették velünk, hogy biztos, de biztos elmegyünk. Idén is december 5-én volt a koncert, így külön izgalmas volt, mert nem csak felléptek, de még a Mikulást is várni kellett. Csizmapucolással, nagy izgalommal.
A koncert napján hazajöttek az iskolából, nagyobbik nagyon, nagyon izgult, mert a próbára nem ment el az a gyerek, akinél a dob lett volna, és ő kapta meg a dobos szerepét. Lehet nem szép dolog, de én is szorítottam, hogy nála legyen a dob, és az a gyerek ne menjen el a koncertre.
Abban, hogy kiköltöztünk az is nagyon jó, hogy a Zuram munkája sokkal kiszámíthatóbb, nem kell azon idegeskedni, hogy el tud-e jönni egy-egy ilyen eseményre. Mindig el tudott eddig még jönni, soha nem volt gond belőle. Ehhez az is hozzátartozik, hogy péntekenként már délután háromkor, legkésőbb négykor hazaér, és mivel a koncert pénteken volt, be voltunk biztosítva.
Tavaly még nem tudtuk mire számíthatunk, mi lesz, de idén azért már sejthető volt, hogy énekelni fognak. Odértünk a templomba. Jó korán indultunk, hogy biztos az első sorokban kapjunk helyet, de ez idén sem jött össze, a templom már tele volt. Azért leültünk, és a lányok már el is tűntek, hogy megkeressék a barátaikat. Meg is találták, időnként odajöttek és megkérdezték, hogy nem baj-e ha nem velünk vannak. Nem baj, sőt nagyon örültünk, mivel tavaly még a mi kezünket szorongatták, és bizonytalanok voltak.
Idén is hasonló volt a forgatókönyv, mint tavaly. Felléptek az évfolyamok együtt, de voltak különböző egyéni produkciók is. Mivel az iskola egyesült egy másik iskolával, így onnan is érkeztek fellépők, főleg hangszeres bemutatókkal. Nagyobbiknak szerencséje volt, ő kapta meg a dobot, körbeszaladta a szája a fejét, annyira boldog volt.
Tavaly még szokni kellett, hogy egy evangélikus templomban hallgatjuk a Jingle Bellst spanyolul, de mára ezt már teljesen megszoktuk. Nagyobbik egyik osztálytársa zongorázott, de most volt egy csapat gyerek gitárral ők angolul énekeltek. Azért voltak dalok németül is. Kisebbik és nagyobbik is egyaránt kétszer állt színpadra, németül és spanyolul is énekeltek. Nem gondoltam, hogy sikerül meglepni, pedig de. A másik iskolából fellépett egy fiú, aki zongorázott. Karácsonyi dallal kezdett, majd váltott és elkezdte játszani a Hava nagilát. Tulajdonképpen miért is ne lehetne egy német evangélikus templomban a karácsonyi koncerten egy héber dalt játszani? A címe egyébként is azt jelenti, hogy örvendezzünk! A srácnak volt a legnagyobb sikere, hatalmas tapsot kapott.
Nagyobbik és az osztálya, vagy inkább az évfolyam ezt a dalt énekelték:
A Hava nagila, a hangulat kedvéért:
Élet a határon túl 