A karácsony és a hazautunk is hómentes volt, de a lányok legnagyobb örömére januárban esett hó. Nem sok, csak annyi, hogy játszani lehessen. Az előző években amikor csak tudtunk, mindig elmentünk síelni. Nagyobbik lábára már másfél évesen kis léceket csatoltunk, és a Tatája, valamint apukája segítségével vigyorogva csúszkált a hegyen. Első pillanattól kezdve imádta a havat, a telet,  a szánkózást, a síelést meg pláne. Kisebbik esetében fogalmazzunk úgy, hogy nem volt szerelem első látásra, mert az első találkozása a sível elég hangosra sikeredett, üvöltött mint a sakál. Nem is erőltettük egészen addig, amíg ő is úgy nem gondolta, de erre nem kellett sokat várni. Kicsi koruktól kezdve síel mind a kettő.

Zuram, aki nagyon sokoldalú ember, síoktató is. Rengeteg embert tanított meg síelni, és be kell vallanom én vagyok a legreménytelenebb tanítványa. Gyáva vagyok, és elég sok síszezon telt el addig, amíg én is meghallottam a hegyek hívó szavát, ugyan csak halk suttogás volt, de azért már az is valami. Nem szégyellem bevallani, hogy bizony volt olyan, hogy a pálya közepén közöltem, hogy én bizony lecsatolom a lécem, eldobom a francba, a bérletemet meg elcserélem pogácsáért. Igen, ennek ellenére elvett feleségül. El kellett járnom egy másik oktatóhoz, hogy belássam pont ugyanazokat a dolgokat mondja mint a Zuram, és tényleg úgy kell síelni, csak valahogy nekem nem megy. A lányokat is elhordtuk Pesten sísuliba, mert apukájuk nem vállalta be, hogy megtanítja őket síelni, mivel kiderült, hogy családtagoknál nem működik a dolog. Ausztriában is, Olaszországban is olyan sítáborokat kerestünk, amik direkt gyerektáborok, és arról szólnak, hogy egész nap foglalkoznak a gyerekekkel, és tanítják őket síelni. Ez be is jött, a lányok elég ügyesek voltak. Egy dolog hiányzik belőlük, a versenyszellem, baromira nem érdekelte őket, hogy a táborok végén megrendezett versenyen milyen helyezést érnek el, sokkal inkább az, hogy minél többet csúszhassanak, még ebédelni sem álltunk meg, csak leültek a pálya mellett és megettek pár szem pogácsát, és már mentek is tovább.

A költözés és egyéb változások miatt egy szezon kimaradt, azután most még egy, hó hiányában, és mert nem úgy jött ki a lépés, és a szabadság kivétele sem a téli időszakra terveződött. Síelési lehetőség lenne itt a közelben, és át lehetne menni Ausztriába is. Egy óra autózásnyi távolságra innen található a Harz hegység, ahol lehet síelni is, de kirándulni is, van egy nemzeti park, ahol gyerekprogramokat is szerveznek, egyik látnivaló a hiúzok etetése. Már tervben van a hiúzok meglátogatása is.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Harz

http://www.nationalpark-harz.de/

De mivel a síelés kimaradt, így be kellett érnünk Wolfsburg adottságaival. Az iskolánál lévő dombocskát már nyáron is kinéztük, (amikor nagyobbik osztálya egy leterített nejlon darabon csúszkált) hogy szánkóval ez még jobb lesz majd, csak legyen hó. Lett. Az időjárás is elég hidegre fordult, nem volt vészes, nem fagytunk meg, csak éppen elő kellett venni a lányok síruháját, mert reggelenként nem ártott sígatyában elindulni az iskolába. Előszedtük a hótaposókat is, aki arra tippel, hogy mindent kinőttek a lányok, az nyert. Kisebbiknek még csak-csak megmagyaráztam, hogy attól, hogy nem tudja begombolni a sígatyán a gombot, az attól még jó, de nagyobbik esetében ez több, mint reménytelen volt. A hótaposók esetében, meg mégsem lehet kivágni a hótapi orrát, mint régen a tornacsukákét. Tehát először el kellett mennünk beszerezni a kellékeket a télhez, és hagytuk magunkat rábeszélni egy popsi csuszkára is, mert két gyereknek egy szánkó, az teljesen igazságtalan, mert mi van ha versenyt akarnak csúszni. Igen, kisebbik egész jól érvel, bár az igazság inkább az, hogy addig rágja a fülünket, míg vagy össze nem veszünk, vagy igazat nem adunk neki. Az összeveszés sem szokta kedvét szegni, nagyjából két nap pihenő után kezdi előröl az egészet.

Amikor már mindent beszereztünk, (a mindenbe beletartozik az is, hogy új kesztyűket vettem és másnap megtaláltam a régieket is, amik természetesen még jók voltak) és biztosak voltunk abban, hogy nem fognak a gyerekeink odafagyni a szánkóhoz el is indultunk a domb felé. Természetesen ezt más gyerekek is így gondolták. A német, spanyol, brazil, lengyel, ukrán és még ki tudja milyen nemzetiségű gyerek pont úgy szereti a havat, mint a magyar. Mindenfelé hóemberek nőttek ki a földből, kisebbek, nagyobbak, répaorral, vagy a nélkül. A gyerekek hógolyóztak az iskolában, iskolába menet, és hazafelé is. Az iskola udvarán a legkisebb havat is összeszedték a gyerekek, ahonnan csak lehetett és építettek belőle mini hóembereket.

Zuramat gyorsan rá lehetett venni, hogy húzza a lányokat a szánkón, de ez nem mehetett túl sokáig, mivel itt elég jól takarítják az utakat, és a járdán nem volt hó, ezen kívül még apró kavicsokkal fel is szórták. Elvileg a házunk előtt is takarítják a havat, de ide csak a hóesést követő harmadik napon jutottak el, így napi 10 percet is kellett áldoznunk a hólapátolásra. A házunk mögött viszont már a hóesés hajnalán feltakarították a havat és utána is rendszeresen. A szomszédaink egy része eltakarította a havat, másik része megvárta míg a hómunkások odaérnek. Gondolom mindenki ismeri azt a vicces téli versenyt, hogy: ki takarította már el a havat a járdáról?. Amikor kinéz az ember reggel, hajnalban, délelőtt, akármikor az ablakon, tudatosul benne, hogy esett a hó, azután sóhajt egyet, hogy nem csak esett, de a szomszéd már le is takarította, pedig még csak hajnal hat óra van. Nosza, akkor gyorsan takarítsuk le mi is, nehogymár!

A hómunkásokat itt nem kell nagyon sajnálni, mert nem hólapáttal járnak körbe, hanem van erre gép, elől kotor, söpör, ami kell, hátul meg szórja a kavicsot. A bicikliúttal egybevont járda, és a házak közötti út is olyan széles, hogy elfér a gép, így elég hatékony és gyors a művelet. Az utakat, autópályákat is elég szorgalmasan takarítják, de az is igaz, hogy nem esett fél méteres hó. A kiemelt helyeket, mint a Detmeroder Markt, naponta többször is feltakarították. A lányok érdeklődve figyelték a hóeltakarítás folyamatát és cseppet sem örültek neki, mert látták, hogy ott nem lehet normálisan húzni  a szánkót. Iskolából hazafelé jövet, egy kedves bácsi tanácsot is adott nekünk, hogy hogyan kell letopogni a havat a csizmánkról. Topogott ő is a járdán, és mi is lelkesen, nehogy azt gondolja mán, hogy mi nem játszunk vele.

IMG_20140125_145950

Odaértünk a dombhoz, ahol rajtunk kívül már elég sokan voltak, felnőttek és gyerekek is egyaránt csúszkáltak. A lányok sem vártak semmire, gyorsan elindultak szánkózni, de 5 perc után éreztem, hogy el kell magyaráznom, hogy miért nem állunk meg a pálya közepén, miért nem üldögélünk még fél órát a domb alján, valamiért nem volt egyértelmű, hogy akár nekik is mehetnek. Baleset nem történt, a nagyobb gyerekek tudták irányítani a “járművüket”, de a kisebbek nem nagyon foglalkoztak ilyesmivel.

Miután  én és a Zuram is odafagytunk a domboldalhoz, otthagytuk a lányokat, hogy csúszdázzanak nyugodtan nélkülünk tovább. Nem igazán marasztaltak minket. Még mindig szokom a helyzetet, hogy itt ottmaradhatnak felnőtt kíséret nélkül a játszótéren, mennyivel önállóbbak, mint otthon voltak. Az iskolában elsőben tanítják őket arra, hogy senkitől nem fogadhatnak el ételt, italt, idegenekkel nem állhatnak szóba, és ha bármit találnak a játszótéren, az iskolában vagy bárhol, azt adják le a tanárnak, vagy szóljanak egy felnőttnek. Ezekre már én is rég felhívtam a figyelmüket, de hatásos ha a tanár is elmondja ezeket a dolgokat, és a barátaikkal is megbeszélik.

IMG_20140125_153439 IMG_20140125_153427 IMG_20140125_153353 IMG_20140125_153336

A lányok innentől kezdve amíg csak lehetett mentek csúszkálni.

 

 

Reklámok