Kieler Woche

Másnap reggel megbeszéltük, hogy akkor majd Kielben reggelizünk valamit, ha már a zsemléket nem tudom megsütni. Összeszedtük magunkat és elindultunk, semmi forgalom nem volt, így hamar be is értünk.

Kerestünk parkolási lehetőséget, mivel délutánra tervezték lezárni az utcákat, még viszonylag szabadon lehetett mozogni. Itt is mindenféle óriás zsákok voltak lepakolva, ezekkel zárják le az utakat,  hogy nehogy valaki autóval be tudjon hajtani a tömegbe. Wolfsburgban is ugyan ez volt, amikor a Tag der Niedersachsen rendezvényei zajlottak. A két rendezvény egyébként több ponton is hasonlított.

Egy parkolóházban álltunk meg, ahol 50 perc mindössze 1,5 EUR-ba került, de mivel fogalmunk sem volt milyen lehetőségek vannak még ez maradt. Amikor sétáltunk ki a parkolóházból, a portás bácsi épp egy cetlit ragasztott az ajtóra, és kedvesen megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. Mondtuk, hogy hát mi a Kieler Wochét szeretnénk látni, mire mondta, hogy az jó, de a városban több helyszínen zajlanak az események, és elkezdte magyarázni, hogy merre induljunk el. Majd megkérte a Zuramat, hogy segítsen már felragasztani a cetlit, mert ő sérült, és nem megy olyan egyszerűen. Természetesen segített a Zuram a bácsinak, majd a bácsi visszahívta az épületbe, hogy neki van a rendezvényről térképe, nagyon szívesen ad egyet, és megmutatja, hogy mi merre van. Nagyon kedves volt tőle, így azért már könnyebben boldogultunk.

Egy perc múlva már el is értük az egyik helyszínt, de mivel csak délután kettőkor kezdődött a rendezvény, így ráértünk. Szerencsére rögtön belebotlottunk egy nintendos kipakolásba, ahol a gyerekek kipróbálhattak mindenféle játékot. Ők nem várták meg a délutánt. A lányoknak nem kellett kétszer mondani, hogy menjenek. A legnagyobb szerencse mégis az volt, hogy pont itt állt egy coffee bike, ahol tapasztalataink szerint egész normális kávét adnak. Ki is próbáltuk gyorsan, amíg a lányok játszottak. Kicsi a világ, de éppen magyarok ültek le mellénk az asztalhoz, szintén örülve a normális kávénak, és kicsit beszélgettünk. Ők az egyik óriási nyaralós hajóról szálltak le, nem volt szerencséjük, mert két napig olyan rossz idő volt a tengeren, hogy még a teraszra sem tudtak kimenni. Kielben akkor egyébként még éppen kellemes volt az idő, hol kellett kardigán, hol nem, de azért várható volt egy eső.

Megittuk a kávét és elindultunk megnézni, hogy mi van még. A Kiel focicsapata is ki volt pakolva, nagy sátorral, meg minden, és tekintve hogy a Wolfsburg épp a Kiel ellen játszott relegációt nem is oly régen, és a meccs a Wolfsburg javára dőlt el, így a Zuram csak azért is elsétált a sátor előtt miközben annyit mondott, hogy: bebebeee. Nem mintha a VFL olyan fantasztikus teljesítményt nyújtott volna az elmúlt évben, sőt, de ez nem lényeg.

Találtunk még My Little Pony sátrat, ami nagyon érdekes lehetett volna, ha 5 évvel korábban érkezünk. Akkor a Zuram is pont úgy nézett volna ki, mint a legtöbb lányos apuka a sátor körül, kezükre rózsaszín pónis lufi kötve, nyakukban pónivá sminkelt lányka, kézen fogva egy kicsivel nagyobb lánygyermek, és minden kislány a kezében szorongatott valami póniszerűt, és/vagy sminktáskát. A Zuram azért megkönnyebbülten sóhajtott, hogy azért, de jó, hogy ezen már túl vagyunk.

Mentünk tovább le a tengerpartra, közben láttunk több színpadot is, de még fellépők nem voltak. A lányok elindították a napot egy palacsintával, majd sétáltunk tovább, hogy megnézzük a kiállítókat. Nagyjából két km-en keresztül a következőt láthattuk: bratwurst, schmalzkuchen, valamiféle szendvics, halas, sörös, koktélos, palacsintás, édességes, bratwurst, grillhús, füstölt hal, szendvics, sörös, boros, halas, palacsintás, bratwurst, schmalzkuchen, sörös, halas, bratwurst, az etetők és itatók sorrendjét csak egy kis bazár törte meg. Két km-n keresztül, majd vissza. A Zuram azért számított arra, hogy lesz valami olyan is ami a vitorlázáshoz kapcsolódik, még akkor is, ha tudta, hogy a vitorlás rendezvények nem itt vannak, hanem az olimpiai kikötőben. Azért voltak kiállítók is, mint például a katonaság, gondolom toboroztak, kicsit mókás volt, hogy a katonákra biztonsági őrök vigyáztak, de ennek is biztos megvolt az oka.

Az egyik helyen bort és pezsgőt kínálgattak és a bácsi oda is jött hozzám, hogy nem-e kóstolnám meg. Most miért én? Komolyan, még délelőtt volt, nem hiszem hogy úgy nézek ki mintha reggel pezsgővel indítanám a napot, de a Zuram szerint volna min gondolkodnom, mert Edináéktól is olyan névre szóló lego figurát kaptam ajándékba, aminek pohár van a kezében. Nem gondolkodtam el, de kikérem magamnak.

A sétányon nagyon sokan voltak, és nagyon sokan voltak külföldiek, ez gondolom köszönhető volt annak, hogy az az óriási hajó kikötött.

Ezeken kívül még a Kieli egyetemnek is volt egy sátra, ahova a lányok bementek. Volt néhány program amit a lányok kipróbáltak, például kitöltöttek egy tesztet a szélütés utáni gyógyulás lehetőségeiről. Az, hogy összeraktak egy széttört vázát, amolyan kis régészek gyakorlatként, és megnézték a tenger élővilágát bemutató kiállítást, és a hozzá kapcsolódó környezetvédelmi standot, az ok, de soha nem gondoltam volna, hogy a szélütés foglalkoztatja őket. Aztán kiderült, hogy aki ügyesen töltötte ki a tesztet, az választhatott egy apró ajándékot. Már mindent értettem. Gazdagabbak lettünk nagyon hasznos biszbaszokkal ismét. Amikor bent voltunk a sátorban, akkor leszakadt az ég, de úgy rendesen. De megúsztuk, illetve nem úsztunk. Elsétáltunk a kieli Geomar előtt, ami egy akvárium, aminek egy részét kintről a tengerparti sétányról is meg lehet nézni, na kérem ott voltak fókák, megint láttam fókát, még ha nem is úgy ahogy szerettem volna, de láttam.

A kikötőből folyamatosan indultak a kirándulóhajók, nagyon szép keresztárbocos vitorlások, de egyébként is nagy volt a hajós forgalom. El is nézegettük a vitorlásokat, a Zuram kedvesen egy kiselőadás keretében kettőt össze is hasonlított nekem, és elmagyarázta, hogy a kettő között mi a különbség, hasonlóság, mitől lesz az egyik gyorsabb, mint a másik, és láttunk még valami tipikus holland, ha jól emlékszem holland vitorlást is, aminek különleges volt a svertje, és tényleg, én még azt sem tudtam, hogy az a svertje, azt hittem valami dísz.

Elindultunk visszafelé, megnéztük a nagyszínpadot, ahol Namika volt a sztárfellépő, csak nem akkor,  kisebbik szóvá is tette, hogy miért nem akkor megyünk, de nem kellett elmagyarázni, mert tudta. Mondjuk jobb is, hogy nem akkor mentünk, mert akkorra annyira lehűlt az idő, hogy nagyjából 13 fok volt. A színpad környékén nagy meglepetésünkre volt bratwurstos, sörös, palacsintás, sörös, bratwurstos. Megnéztük a kikötő másik felét is, majd a lányok kérésére visszamentünk a nintendosokhoz, naná, mellette van kávé. De előtte még sétáltunk kicsit a belvárosban, ott is volt színpad, és elég jó swinget játszottak, kicsit meg is álltunk hallgatni őket. Egyébként a kisebb  színpadokon is elkezdődött a műsor, kis színpadokon a helyi tánciskolák fellépői például, nézőként pedig azok szülei, rokonai, de nem akarok rosszindulatú lenni, mert nem sok időt töltöttünk el a színpadok közelében.

Kicsit leültünk és megbeszéltük, hogy mivel a vitorlázással kapcsolatos események nem itt vannak, még átmegyünk az olimpiai kikötőbe szétnézni. Így is tettünk. Mivel az esemény úgy hirdette magát, hogy a legnagyobb vitorlás esemény a világon, így természetesen kíváncsiak voltunk. Igen, még én is.

Gyorsan átértünk. Ne ez már az volt. A Zuram és nagyobbik rögtön egymás mellé álltak, és mindketten csillogó szemekkel figyelték a hajókat, próbálták kitalálni merre vannak a versenyek, tervezgették a jövőt. Mi kisebbikkel követtük őket, kevésbé lelkesen, de kitartóan. Nagyobbik és az apukája mindent átbogarásztak, megnéztek. Én örömmel vettem tudomásul, hogy van bratwurstos, sörös, palacsintás, sült húsos, édességes, bratwurstos, sörös és így tovább. Megbeszéltük, hogy másnap kiérünk a rajtra. Már eléggé eltelt az idő, kimaradt az ebéd, így elindultunk visszafelé Mókusvárosba, hogy kipróbáljuk az előző nap kiszemelt éttermet.

Mókusvárosban is felpezsdült az élet a kikötőben, a hajók és emberek száma feltűnően megnőtt az előző naphoz képest. Mindenfelé vidám vitorlázókat láttunk, a kikötőben csak úgy fértek el a hajók, hogy egymásra voltak kötve, de nem kettő három, hanem öt, hat. A sétányon is rengetegen voltak. Vidám vitorlázók boldogan ültek fel a gyerekeknek szánt forgókra, a forgós meg szerintem örült, hogy végre valaki, előző nap nagyjából senki nem volt.

Voltam már néhány hajós eseményen, még ha nem is a hajón, de kocsival követtem a Zuram kikötőről kikötőre, nem a vízen,  a lányokkal, ahol hasonlóképpen vidám volt a társaság. Közösen foglaltunk szállást, amíg apukák versenyeztek, anyukák a gyerekekkel strandoltak, kirándultak. Jó volt. A Zuram említette is, hogy mennyire hiányzik neki ez az egész. Tudom, tudom, hogy itt ez nem olyan, de ahhoz, hogy itt is ez meglegyen azért közelebb kellene lakni a tengerhez. Talán, egyszer.

Az étteremben az utolsó asztalt foglaltuk el, kicsit késve, de kaptunk enni nagyon finomat, és nagyon normális áron. Idén nem Horvátországba megyünk nyaralni, így bevállaltunk némi halat és természetesen grill husit, na meg sajttal töltött pljeskavicát. Szeretjük. Búcsúzóul Juliskát kaptunk inni, persze csak mi felnőttek, tudom, tudom el kéne gondolkodnom azon a pohár dolgon.

Még sétáltunk egyet Mókusvárosban, és meg kell mondjam nekem sokkal jobban tetszett, mint Kiel. Biztos öregszem, de sokkal jobban szeretem a kis városokat. Egyébként nagyon sok program lesz egész nyáron a városban: KATT Akinek kedve, ideje, lehetősége van  látogasson el bátran a településre.

Visszaérve a szállásra még kártyáztunk egy nagyot a lányokkal. Másnap reggel természetesen lekéstük a rajtot, de azért egy emelvényről a Zuram és nagyobbik végig tudtak nézni egy futamot, majd újra átbogarásztak mindent. A futam közben én és kisebbik szereztünk kávét, és nagy szerencsénkre nyitva volt a palacsintás is. Kisebbikkel beszereztünk mindenkinek egy kis emléket, és a vásárlásért cserébe még egy kis ajándékot is kaptam, egy szemüvegtörlőt. Nem poharat.

Itt volt azért elég sok kiállító, árus aki már tényleg vitorlás cuccokat árult, mutatott be, csak elég drágán, mondjuk nem is akartunk venni semmit. A kikötőben rengeteg hajó volt, és a világ minden tájáról érkeztek versenyzők, láttunk ausztrál, és brazil hajót is, a magyaroknak csak a kisbuszukat láttuk a parkolóban. Egy biztos nagyobbik lelkesedése tovább nőtt, már ha ez még lehetséges. Wolfsburgban pont ezen a hétvégén lett volna az első versenye laserrel, de erről most lemaradt, nem annyira bánta, mert még olyan sokat nem edzett, de ez a rendezvény is csak megerősítette abban, hogy a nyaralásunk után már megy is versenyezni. Ha minden jól megy egy kicsit vitorlázni is tud majd a nyaralás alatt.

Időben elindultunk haza, mert tartottunk a Hamburg környéki forgalomtól, és a carnet átvezetett bennünket a városon, mert az Elbtunnelnél volt egy apró 10 km-s dugó. Kicsit vicces, hogy még a városon keresztülmenni is gyorsabb, mint az elkerülésre szánt utakon.

Hazafelé a kocsiban megbeszéltük, hogy jó volt, jó volt, de legközelebb már inkább akkor jönnénk, ha nagyobbik is hajóba tud szállni. Tudjuk, hogy a programok legjobbjai még ezek után következtek, sajnos mi alig valamit láttunk, de behatárolt idő miatt több nemigen megy.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy mindenkinek kellemes nyarat kívánjak. Új bejegyzés, ha jól tippelem nem lesz, augusztusig biztosan nem. Nem olyan sokára megyünk nyaralni, mint amilyen messzire. Ha tudok facebookon, instán biztos be fogok jelentkezni. Tehát mindenkinek legyen olyan szép nyara, amilyet szeretne!

 

 

Reklámok

Moin, moin

A hétvégén ismét kirándultunk egyet. Pár hete feltette a kérdést a Zuram, hogy mit szólnék hozzá, ha elmennénk megnézni a Kieler Wochet. Ez csak azért kérdés, mert én soha nem vagyok utazás ellen, de ha vitorlás eseményekről van szó, akkor elég óvatos vagyok, mert az is szempont, hogy a nem vitorlázó gyerekünket is lefoglaljuk valahogy. Ez egy egy héten keresztül tartó esemény sorozat Kielben, melynek része jó néhány vitorlásverseny is, és persze az a hajóosztály is érintett, melyben nagyobbik jövőre már versenyezni szeretne, talán már idén is, és ha megy, akkor a következő évben, már nem mint nézők vennénk részt a Kieler Wochen.

Az esemény azonban nem csak a vitorlásokról szól. A város több pontján vannak rendezvények, színpadok, koncertek. Nos, szabadság híján, no meg mivel itt még iskola van, csak egy hétvégére tudtunk elmenni. Természetesen megint kicsit elkéstünk a szállásfoglalással, Kielben már nem találtunk megfizethető áru, vagy legalábbis számunkra megfizethető kategóriájú szállást, ez azonban nem törte le a lelkesedésünket. Pici pénzért találtunk egy apartmant Goosefeldben, ami Eckernförde mellett van, Eckernförde pedig mindössze 25 km-re található Kieltől. Eckernfördéről már olvastam korábban, méghozzá azon apropóból, hogy az Eurovízió 2018-as indulója ott született.

Már nagyon régóta minden évben figyelemmel kísérem az Eurovíziót, most már a német dalt is figyelve, és az utóbbi években Németország nem szerepelt valami fényesen. Idén azonban valahogy nem kötötte le a figyelmem a német dalválasztás, meg úgy összességében az egész felhajtás, de miután a döntőben hallottam a dalt, rájöttem, hogy ezt bizony ismerem, mivel állandóan játszották a rádiók, és az Eurovíziótól függetlenül tetszett. Ott akkor talán, már nem emlékszem pontosan volt egy riport a fiatalemberrel, vagy csak mondták, hogy valahonnan északról származik, és kíváncsiságból utánanéztem, hogy honnan. Innen tudtam, hogy Eckernförde létezik egyáltalán. Megnéztem a térképen, hogy hol van, és nagyon tetszett, de nem gondoltam, hogy valaha ellátogatunk ide.

Pénteken munka után indultunk, felkészülve arra, hogy az út hosszú lesz, mivel Hamburgon keresztül vezet. Igazunk is lett, Hamburg és környéke, hát na, kell türelem, különösen az Elbtunnel miatt. Állandóan javítanak, felújítanak, amire szükség is van, csak ne kelljen sűrűn arra mennünk. Innen tőlünk lehet autópályán is menni, de az alsó utakat is lehet választani. Autópályán folyton dugó, az A2-esen mindennaposak a balesetek, teljes útzárak, fogalmazzunk úgy, hogy a Berlin-Hannover autópálya túlterhelt kicsit, napi szinten foglalkozik vele a sajtó, hogy mit lehetne tenni annak érdekében, hogy csökkentsék a balesetek számát. Hannovernél kell elkanyarodni Hamburg felé, de ezen az autópályán sem jobb a helyzet, itt a folytonos felújítás miatt nem lehet haladni. Megoldás lehetne, ha végre megépülne a 39-es, illetve folytatnák Hamburgig, de ez még a jövő.

Az autóban szerencsére van carnet, ami az aktuális közlekedési információk alapján menet közben is állandóan újraszámolja, hogy merre érdemes menni. A carnet szerint nem volt járható opció az autópálya, így  a km-ben rövidebb, ám időben hosszabb utat javasolta, de időben ez csak akkor hosszabb, ha az autópálya járható. Én személy szerint jobban szeretem az alsó utat, legalább van mit nézni, mondjuk figyelni is kell, mert rengeteg telepített traffipax van, nem mintha gyorsan mennénk. Közel egy órával volt hosszabb az út, mint eredetileg számolta a navi, de nem siettünk sehova.

Gyorsan megtaláltuk az apartmant, ami a maga egyszerűségében is megfelelő volt. Egy hiba volt nem volt sütő, így hiába készültem félkész zsemlével, nem tudtam hol megsütni a reggelihez, de ennél nagyobb bajunk ne legyen. A folyosót kitömött állatok díszítették, és mit mondjak én nem kedvelem a kitömött állatokat, de később a városban is tapasztaltuk, hogy arrafelé bizonyosan kedvelik őket, mert pár kirakatot is azzal dekoráltak. Az apartman igazi falusi környezetben feküdt, ahol a tulajok házi tojást árultak, és habár a tyúkokat nem láttam, a kakast hallottam kukorékolni, szerencsére csak reggel 8 után. Kisebbik találóan megjegyezte, hogy ahol kakas van, ott tyúknak is kell lenni.

Pont ezen a szép pénteki napon volt a Zuram szülinapja. Mivel tudtam, hogy nem lesz idő este a szokásos ünneplésünkhöz, ami annyit tesz, hogy torta, pezsgő, gyerekpezsgő, éneklés, köszöntés, így már reggel megleptük őt. Mire kijött  a hálószobából már megterítettünk, és tortát reggeliztünk, a korai időpontra való tekintettel csak gyerekpezsgővel. Viszont megérkezés után nem akartunk az apartmanban üldögélni, így gyorsan visszaültünk a kocsiba és irány Eckernförde. Kielbe csak másnap terveztünk bemenni. Olyan nincs, hogy tengerpart van a közelünkben és nem nézzük meg.

Leparkoltunk, majd le is sétáltunk a tengerpartra, ami ahogy mindig, számunkra fantasztikus. Nincs az a tengerpart, ami számunkra csalódást okozna, vagy legalábbis eddig még nem találtunk olyat. Kis játék, nézelődés után elindultunk a sétányon, hogy vacsorázzunk valahol. Ott helyben rögtön lett volna egy görög étterem, de ahhoz nem volt kedvünk. Nagyon jól tettük, hogy továbbmentünk. Egyrészt a sétány nagyon barátságos, szép, és biztos vagyok benne, hogy nagyon jól lehet pihenni, ott valamelyik szállodában, közvetlen a parton. Mentünk tovább és megtaláltuk a kikötőt, amiről azért lehetett tudni, hogy ott van, mivel ki volt írva, azt viszont nem tudtuk, hogy itt is van egy regatta. Aalregatta. Ez amolyan nagyhajós verseny volt, és ennek örömére volt színpad, meg bratwurst, halas, palacsintás, és természetesen sör. Meg is van, itt fogunk vacsorázni. Hiába esteledett már, a nap sütött, fantasztikus idő volt. Nem az a nagyon meleg, amiben pár hétig részünk volt, de éppen tökéletes.

A lányok első körben egy rákos szendvicset választottak, mi pedig egy-egy korsó sört, ki-ki vérmérséklete szerint nagyobbat, kisebbet. Nem volt olyan sok ember, viszont nagyon jó volt a hangulat, a színpadon egy zenekar játszott, nagyjából négyen csápoltak a színpad előtt, a többiek kicsit távolabbról hallgatták.

Mi továbbsétáltunk megnéztük a bazárt, a kicsiknek szánt forgókat, a kikötőt, no meg kinéztünk egy szimpatikus éttermet, mely a Montenegro névre hallgatott, és eldöntöttük, hogy másnap ott fogunk vacsorázni.

Visszafelé megálltunk még egy sörre, bratwurstra. A lányok pedig egy palacsintára. Eddigi északi kirándulásaink során nem tapasztaltuk, hogy az itteni emberek ennyire kedvesek, közvetlenek lennének, de most valahogy mindenkinek jó kedve volt. Kisebbiktől például az almaléért kétszer is kevesebb pénzt kért az eladó, mint ami ki volt írva, és beszélgetett, viccelődött. Másnap és harmadnap is csak jó tapasztalataink voltak.

Az, hogy itt Moin-nal köszönnek, az természetes. Itt Wolfsburgban is előfordul, de nagyon ritkán. Nagyobbik köszön valamiért állandóan Moinnal. A Moin nagyjából annyit tesz, hogy szia, jó napot, reggelt, estét, tehát bármelyik napszakban lehet használni. A Zuramnak mesélték a kollégái, hogy elég csak egy Moin, nem kell Moin, Moin, habár errefelé mindenki duplázza. Az észak németeknek is van saját nyelvük, Plattdeutsch, ami annyit is jelent, hogy északnémet. Kb. egy szót nem értenék belőle a Moinon kívül. Az északnémetek legendásan kevés szóval igyekeznek kifejezni magukat, és pont ezért nem kell Moin Moin, elég csak a Moin, mert ha egy északnémet úgy köszön neked, hogy Moin Moin, az már egyfajta csúfolódás, hogy te bizony nem vagy északnémet és túl sokat beszélsz. Nem tudom, valójában így van-e, de a Zuramnak van néhány északnémet kollégája, és ők mondták.

Egyébként a lányoknak a gimiben külön szakkör volt erre, ahol lehetett Plattdeutschot tanulni, valószínű nem volt túl sok érdeklődő, mivel idén már nem indult el a szakkör, pedig szerintem biztos érdekes, a lányokat sajnos nem sikerült rábeszélni, állításuk szerint nekik elég a normál német, a spanyol és az angol.

Eckernförde nekem nagyon tetszik. A wikin nincs túl sok info a városról, de a szálláson volt egy tájékoztató füzet, melyből kiderült, hogy elég komoly turisztikai központ, egész évben vannak programok, és a lányok már ki is nézték, hogy miért kell ősszel visszamennünk. A tájékoztató szerint a város viking település volt, a nevét pedig a mókusokról kapta, mert az Eckern a dán mókus szóra eredeztethető vissza. Nos, az Ecker németül makkot jelent, dánul pedig a mókus egern, a Förde pedig öböl,  innentől mindenki döntse el. De a mókus szereti a makkot, tehát lehet, hogy úgy értették, hogy sok a mókus meg a makk is. Az biztos, hogy a város címerében egy mókus található.

Visszasétáltunk az autóhoz, majd alvás, mert másnap korán szerettünk volna indulni Kielbe.

Helgolandon jártunk

Van ez a kattanásom a fókákkal, mivel közel lakunk olyan területekhez, ahol elvileg, és ez a kulcsszó, elvileg lehet fókákat látni természetes élőhelyükön, így nekem már régi vágyam, hogy végre megtörténjen a nagy találkozás. Nem kívánok többet, mint hogy lássak fókákat, nem akarom megsimogatni, etetni, semmi ilyen hülyeség, csupán csak annyit szeretnék, hogy azt mondhassam a gyerekeimnek:-nézzétek, fókák! Erre ők annyit mondanának, hogy: aaaaa de cukik. Minden cuki, a jegesmedve is.

Legutóbbi próbálkozásunk Wilhelmshavennél nem hozta meg a várva várt sikert. Túl nagy volt a szél, így a fókák pihenőhelyéül szolgáló homokpad nagy része víz alá került. Volt fóka, láttam, elég messziről, de láttam, meg mondták is, hogy az egy fóka, én meg el is hittem, azonban ennél több jobb lett volna. A fókák azonban nem olvassák a kiránduló hajók menetrendjét, sajnos, így a hajóúton kívül semmi sem garantált.

Edináékról már többször esett szó. Ők azok a barátaink, akiket nem zavarja, hogy kiköltöztünk, mert ennek ellenére is barátaink, sőt meg is látogatnak bennünket, ugyan ritkábban, de mi is őket. A lányaink egy oviba, egy csoportba jártak, azóta, tehát évek óta, inkább nem számolom ki hány éve, mert már az is döbbenetes, hogy az ő nagyobbik lányuk magasabb nálam, tehát nem számolom ki hány éve tart a barátság. Sokkal könnyebb megjósolni, hogy még sokáig is fog. Biztos írtam már régebben, hogy ismeretségünk úgy kezdődött, hogy próbáltam rábeszélni a Zuramat egy szép délelőttön, amikor a rakparton álltunk a kocsival, próbáltam rábeszélni, hogy menjünk Gryllus koncertre, mire ő azzal a javaslattal állt elő, hogy hívjunk magunkkal valakit. Ok, de kit? Ekkor álltak meg Edináék mellettünk kocsival, Norbi oldalra nézett és mondta, hogy őket ismerjük az oviból, akkor őket hívjuk. Letekerte az ablakot, és lazán átszólt, hogy akkor a szombat délutáni Gryllus koncert ok-e, mire ők mondták, hogy ok. Innentől kezdve szaporodtak a közös programok, kirándulások, szilveszterek.

Edinával próbáltunk egyeztetni, hogy mikor van náluk iskolaszünet, meg nálunk, hogy mikor tudnánk találkozni, mert ha véletlenül mennénk Helgolandra, oda ők is szívesen jönnének. Nem terveztünk menni, de ha már egyszer felmerült az ötlet, akkor megyünk. Találtunk is egy alkalmas hosszú hétvégét, hiszen május 1 szünet itt is, ott is.

Cuxhavenben találtunk szállást, és lefoglaltuk a hajójegyeket is. Helgolandra több helyről is megy hajó, akár Hamburgból is, ráadásul van egy opció egy elég gyors járat, ami nagyjából 1 óra alatt ér Helgolandra Cuxhavenből.

Azért Helgolandon nem csak fóka van, tehát nem csak egy sziget, vagy egy homokpad. Helgoland Németország egyetlen nyílt tengeri szigete. Történelme is igen érdekes. “A szigetet a kora középkortól a frízek lakják. 1402 és 1714 között a schleswigi területekkel együtt Dánia fennhatósága alá került. 1814-ben a britek szerezték meg. Napóleon kontinentális zárlata idején Nagy-Britannia számára létfontosságú volt a jelentős csempészetet lebonyolító sziget. Helgolandot Németország a kelet-afrikai Zanzibár szigetéért kapta meg cserébe. Az átadást megpecsételő kézfogásra 1890. augusztus 10-én került sor Sir Barkley angol kormányzó és a csónakból partra szálló II. Vilmos császár között. Az Elba torkolatában, stratégiai helyen fekvő szigetet az első és a második világháború idején valóságos erőddé építették ki. A hadiflotta bázisául szolgáló szigeten a sziklába hét emelet mélyen alakítottak ki bunkerrendszert. 1945. április 18-án közel ezer angol repülőgép emiatt bombázta le a szigetet. A háborút követően, a megszálló britek a lakosságot kitelepítették, majd két évvel a bombázás után 1947. április 18-án a sziklaüregeket berobbantották. Eredetileg az egész szigetet el akarták tüntetni a föld színéről, ezt azonban nem sikerült megvalósítani. Ezután 1952-ig a Brit Királyi Légierő gyakorlótérnek használta a szigetet, a lakosság csak ekkor térhetett vissza.” írja a Wikipedia.

Helgolandra nem lehet mindig olyan könnyen utazni, a főidőszakokon kívül alig megy hajó, de a tavaszi, nyári időszakban könnyen elérhető, ha épp valami vihar miatt nincs lezárva a kikötő, vagy megtiltva a közlekedés. A szigeten nem közlekedhet autó, illetve rendőrautót meg taxit láttunk, de mind elektromos volt.

Helgoland még vásárlás szempontjából érdekes, mivel vámmentes övezet, tehát alkoholt és parfümöt árulnak minden mennyiségben. Német ismerősök mesélték, hogy régen főként emiatt látogatták a szigetet, mert nagyon jó áron lehetett hozzájutni, nem csak alkoholhoz, de az akkor még Németország más területén nem kapható csokikhoz is. Persze ezeket azóta  már Magyarországon is lehet kapni.

Edináéknak nem volt olyan egyszerű, legalábbis vezetésben letudni a dolgot, mert Pestről Wolfsburg, azután még Cuxhaven, majd vissza, és megint vissza Pestre nem rövid, de leginkább hosszú. Gergő azt mondta, hogy nem lesz gond, ő bírja, és így is lett.

Lányaink odáig voltak sz örömtől, hogy végre újra találkoznak. Legutóbb, amikor Edináék itt jártak nálunk, elég vacak idő volt, szél meg vihar, és nem jutottunk el a vidámparkba, helyette egy játszóház lett a dologból, amit már nagyjából 3 éve nőtt ki az összes gyerek, de azután kiderült, hogy mégse nőtték ki, még nagyobbik is ugrált legalább 20 percet a végén, pedig mostanában a legtöbb dolog kínos. Most sokkal kegyesebbnek nézett ki az időjárás, de csak itt Wolfsburgban, Helgoland azért már elég északon van ahhoz, hogy ott még április végén is kelljen kabátot húzni. Pláne, hogy Wolfsburgban húsvétkor szakadt a hó. Finoman szólva is kiszámíthatatlan az időjárás idén, a héten már kétszer küldték haza a lányokat a suliból, hőségriadó miatt. Azért reménykedtünk, hogy legalább eső nem lesz, a hideg nem zavar.

Első nap megérkeztünk Cuxhavenbe, sétáltunk egy kört a városban, majd a parton is. Kb. 10 perc sétára laktunk a tengerparttól, lehet még annyi sem volt. Nulla helyismerettel rendelkeztünk, de a nem tudás egyáltalán nem zavart bennünket abban, hogy lemenjünk a partra, majd elinduljunk egy irányba, és megtaláljuk Niedersachsen legészakibb csücskét. Nekem tulajdonképpen mindegy, hogy miféle az a tenger, mindig elvarázsolódom, és most volt rendesen sós illat is.

A lányok egyből elkezdtek kagylót gyűjteni, mármint inkább a héját. Ez volt az utolsó, hogy ezt megengedtem. Amikor hazaértünk, nagyobbik kimosta az összeset, ennek ellenére 3 nap múlva olyan szag terjengett a szobájában, hogy nem csak úgy orrba vágott, amikor kinyitottam az ajtót, hanem orrba vágott, és földbe is döngölt egyszerre. Én azonban rendes anya vagyok, nem szerettem volna, ha a gyereknek le kell mondani a gyönyörű kagylókról, így a Zuram tanácsára kifőztem őket ecetes vízben. Hiba volt, mert az a szag ami ezután az egész házban terjengett, napokig szúrta az orrom, és az orromon keresztül az agyam egy részét is, még akkor is, amikor rajtam kívül senki nem érzett semmit. Ha rágondolok még mindig rosszul vagyok. Mondjuk a vízbe rakható Barbie hajából se volt annak idején egyszerű kimosni a penészt, de az ehhez képest semmi volt.

Elsétáltunk a legészakibb ponthoz a Kugelbake-hoz, majd mivel a Zuram a felhőkre nézve közölte, hogy eső lesz, és meg fogunk ázni, elindultunk visszafelé. Szoktunk neki hinni, mivel vén tengeri medve, és fél pillantás elég az égre, hogy megmondja milyen idő lesz, amúgy meg megnézte a telefonján az időjárásos appját. Egyébként előtte ő sétált be nagyobbikkal egész messzire a tengerben kihasználva az apály nyújtotta lehetőségeket. Nagyon szép képeket készített, de ha nem akart volna a vízen járni, talán megússzuk az esőt.

Nem úsztuk meg, áztunk. Gergő mondta, hogy ha futunk, akkor sokkal rosszabb, mert akkor jobban el fogunk ázni. Tudományos kísérletekkel bizonyították állítólag, gondolom a brit tudósok. Büszke vagyok a lányokra, mind a négyre, mert egyikük sem nyavalygott.

Másnap indulhattunk Helgolandra, de mivel csak 10 után indult a hajó, így nagyon kényelmesen készülődhettünk, Edina még futni is el tudott menni, és nem esett az eső, sütött a nap, úgy nézett ki, hogy nagy szerencsénk lesz. A kikötőbe menet, egyáltalán nem volt szükség a kabátokra. Még arra sem, amelyik elbújt a szekrényben, és emiatt ott is maradt a házban. Szerencsére a posta erre igazán jó megoldás, a ház tulaja pedig volt oly kedves, hogy elsétált a postáig.

A hajó késett, Hamburgból érkezett, ez a gyorsjárat volt. A hajó kívül-belül jól nézett ki. A kiszolgálás is nagyon korrekt volt, tulajdonképpen tényleg megérte. Ahogy ment, az meg aztán pláne. A lányok is nagyon élvezték, azonban az idő szép fokozatosan romlott, ahogy közeledtünk a sziget felé.

A hajóról leszállva elindultunk valamerre, volt egy kisvonat, az a városnézős dotto féle, ami levitt a partra, de egyrészt tele volt, másrészt, azt gondoltuk, hogy majd megoldjuk gyalog. Ekkor még nem tudtuk, hogy erre biztosan nem lesz idő. A sziget nem nagy, azonban az ott eltölthető idő sem több 3,5 óránál, mert indul vissza a hajó. A szállás pedig elég drága, mondjuk egyszer szívesen eltöltenék pár napot a szigeten.

Elindultunk, fel a dombra. Valami rock fesztivál volt éppen Helgolandon, így az egyik vendéglátóegység teraszán, mely a Bunte Kuh névre hallgatott, belebotlottunk némi élő zenébe.  Ezután elindultunk a sétaúton körbe, és akkor már csöpögött az eső, ami nem is lett volna akkora gond, ha közben nem ködölt volna be. Olyannyira, hogy még a tengert sem láttuk. Lelkesedésem töretlen volt, ekkor még. Lesz fóka. Nem lett. Amit viszont láttunk, és fantasztikus volt, az a szigeten élő madárvilág.

Úgy éreztem magam, mintha egy természetfilmbe csöppentem volna. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármelyik madárfajtának a nevét tudtam volna, mert sirályból is annyiféle volt, amennyit én még nem láttam. A Zuram közölt, hogy ő a szulákat megismeri, és igaza is volt tényleg szulák voltak, meg sirályhojsza, csüllő, ezüstsirály, heringsirály, dankasirály is. Ki voltak írva táblára a nevek, így egyszerű azért nem volt, mivel nem magyarul volt, de ki lehetett keresni, hogy melyik madár micsoda tulajdonképpen.

Ott laknak a sziklákon, költenek, veszekednek élnek, és az érdeklődőktől mindössze egy vékony kerítés választja el őket, mondjuk az érdeklődők saját biztonságuk érdekében is jól teszik, ha nem mennek közelebb, mert elég nagyot lehet onnan esni, még ha a köd miatt ez nem is látszott annyira jól. A madarak egyáltalán nem féltek az emberektől, eszük ágában nem volt elrepülni, mintha ott sem lettünk volna. A sziklákon annyi madár volt, és olyan a hangjuk, mintha a szikla egy élő szívként kelt volna életre. Nincs erre jó szó, de az eleven élő természetbe nyerhettünk bepillantást, egy olyan közösség életébe, mely tökéletesen tud együtt élni függetlenül attól, hogy épp sirály-e vagy szula. A ködtől sajnos nem feltétlen lehetett mindent látni, ugyanakkor mégis illett a környezethez ez az időjárás.

Persze volt bennem némi rossz érzés, mert Edináék ideutaztak olyan messziről, és se fóka, se jó idő, csak az eső, meg a köd. Mi még azért könnyebben el tudunk látogatni Helgolandra újra, de nekik azért ezt nehezebb kivitelezni. Legközelebb amúgy is a partot nézném meg.

A visszafelé úton, már ha lehet visszafelé útnak nevezni, mivel egy kört lehet tenni a szigeten, de a kiinduló ponthoz visszafelé menet márt találkoztunk emberekkel, odafelé nem, de csak azért mert rajtunk kívül mindenki az ellenkező irányba indult el. Én azért erősen figyeltem a vizet, miután felszakadozott kicsit a köd, és nem szemerkélt az eső, már reménykedtem benne, hogy látni fogok úszó fókákat a part közelében. Láttam, vagy legalábbis szerintem láttam, csak az lehetett, illetve azok lehettek, mivel többen voltak, de elég nehéz ezt megmondani. Mindenesetre megbeszéltük, hogy semmit nem veszítünk azzal, ha elhisszük, hogy azok nem kövek, vagy madarak voltak, hanem fókák. Igen, megfelelő távolságból össze lehet téveszteni a tengerből kilógó sziklacsúcsokat, vagy a vízen úszkáló madarakat, pláne ködben.

Visszaértünk a házak közé, a sziget történelmére, sajátosságaira építve nagyon jó krimiket lehetne írni, amolyan skandináv stílusban. Persze nekem ahhoz el kellene töltenem Helgolandon néhány hónapot, már csak a hangulat miatt is.

Még a hazaút előtt bementünk egy üzletbe és tényleg nagyon jó áron jutottunk némi rumhoz és whiskeyhez.  Ez mondjuk engem kevésbé érdekelt, inkább a kötelező hűtőmágnesemet szereztem be. Az eladó elég vicces hangulatában volt, nem tudtam eldönteni, hogy az olcsó alkoholnak köszönhetően, vagy alapból, de megkérdezte milyen nyelven beszélünk, meg honnan jöttünk. Pár szót tudott magyarul, meg amikor kiderült, hogy Wolfsburgból jöttünk, már bele is merültek a VFL bajnokok ligája témakörbe a Zurammal. Utánunk Edináék fizettek, és ezek után az eladó hátraszólt a sorban állóknak, hogy ma már csak azokat szolgálja ki, akik beszélnek magyarul.

A lányok, mármint inkább a kisebbek szerettek volna plüss fókát, de az én gyerekemnek elég konkrét elképzelése volt, hogy melyiket pontosan, mert idefelé már kinézte, még annyi időnk volt, hogy ezt levadásszuk. Hiába árulnak minden boltban ilyesmit, az utolsóban volt az igazi. Ismét öröm és boldogság öntötte el szívem, hogy még egy plüssjószág költözik a házba. Sajnos nagyon gyorsan elrepült ez a pár óra, és szerencsénk sem volt az idővel, de hátha legközelebb.

Hazafelé még a kisebb lányszekció gondolkodott miként lehetne elnevezni a frissen beszerzett jószágokat. Illetve javakat, mert a javak egyes száma a jószág, ahogy azt középiskolában tervezés, vagy könyvvitel órán megtanultam. Az egyik fóka lány volt a másik fiú, és bár nem hittem volna elfogadták a javaslatomat, hogy Helga von Helgoland, illetve Helgo von Helgoland legyen a nevük.

 

 

Ügyintézés Berlinben

Lassan 5 éve, hogy Wolfsburgban élünk, pontosabban szólva a családi előörs éppen 5 évvel ezelőtt költözött ki. Minden bürokratikus dolgot igyekeztünk elintézni, ki és bejelentkezés, tb, adó stb. Amilyen előrelátóak vagyunk, a család összes tagjának csináltattunk útlevelet, mivel arra még szükség lehet. Személyi igazolványunk már volt, a gyerekeknek is, és elég távolinak tűnt az okmányok érvényességi idejének lejárata. Az idő azonban eltelt, és most a nyaralás tervezésénél gyorsan utána is számoltunk, hogy bizony az útleveleink lejárnak hamarosan, intézni kellene az újakat.

Lejárt személyi igazolványt és a jogosítványt  eddig mindig Magyarországon intéztük, de most úgy jön ki a lépés, hogy amikor otthon leszünk, nem lesz ügyfélfogadás, mert csak rövid időre megyünk, és csak munkaszüneti napokon fogunk  Magyarországon tartózkodni. Jogosítványnál a legjobb megoldás, ha az ember németre cseréli az okmányt, amit a Zuram meg is tett, már vagy egy éve, de az én jogsim még nagyon sokáig jó, azonban lejárat közelében én is németre váltok majd.

Közben teljesen tisztában voltunk vele, hogy nagyobbiknak a személyi igazolványa is le fog járni júliusban, nem csak az útlevele februárban,  tehát ha nem intézkedünk, akkor ő a nyáron mindenféle érvényes irat nélkül fog maradni, még akkor is, ha nyárra tervezünk is hazautat. A személyi igazolvány ugyanis nem készül el két nap alatt.

Két lehetőség adódik, az ember vagy elindul Magyarországra ügyintézni, vagy a Berlini Magyar Nagykövetség Konzuli Osztályát választja, a mi esetünkben legalábbis, mivel Niedersachsen Berlinhez tartozik. A honlapon minden információ megtalálható egyébként, és mi is utánajártunk, hogy mit is kell tennünk ahhoz, hogy útleveleket tudjunk csináltatni.

Először is mindannyiunknak személyesen meg kell jelenni ügyfélfogadási időben, pontosabban szólva először időpontot kell foglalni. Érdemes előre gondolkodni, mivel egyáltalán nem biztos, hogy mondjuk másnapra van szabad időpont. Ügyfélfogadás egyébként hétfőn, kedden és pénteken 9-12-óráig, szerdán 9-12-óráig valamint 14-16-óráig van, csütörtökön nincs ügyfélfogadás, valamint a magyar és német nemzeti ünnepeken sincs lehetőség ügyintézésre.  Mi pontosan tudtuk, hogy a gyerekeknek a félévi bizonyítvány osztás környékén lesz két nap szünet, így a két szabad napból az egyikre kértünk időpontot, és kaptunk is. Nem szívesen kérjük ki őket az iskolából, inkább szünetben intézünk mindent, ha lehet. Szerencsére időpontot kérni nem túl bonyolult, és interneten keresztül el is lehet intézni.

A személyes megjelenés nem is kérdés, de ha mondjuk csak az egyik gyereknek szeretnénk útlevelet csináltatni, akkor is mindkét szülő jelenléte, és aláírása szükséges, de mivel nálunk a család összes tagjának szüksége volt útlevélre, így nem is kérdés, hogy egy napot kirándulni fogunk Berlinben.

Ezután megnéztem milyen dokumentumokat kell magunkkal vinni az útlevélhez. Az ügyintézéshez szükség van:

– lakcímkártya (amennyiben rendelkezésre áll)
– EC – bankkártya
– kiskorúak esetében a szülők személyazonosságának igazolására érvényes útlevél vagy személyazonosító igazolvány
-magyar születési anyakönyvi kivonat (amennyiben nincs anyakönyvezve a születés Magyarországon, a hazai anyakönyvezési idővel hosszabbodik az útelvél eljárás)
– családi állapot igazolására szolgáló magyar házassági anyakönyvi kivonat, válás esetén bontóítélet vagy özvegység esetén: halotti anyakönyvi kivonat (amennyiben nincs anyakönyvezve a házasságkötés, a válás, vagy a házastárs elhalálozása, a hazai anyakönyvezési eljárás idejével hosszabbodik az útlevél eljárás)
– ha a kérelmező nem rendelkezik érvényes személyi igazolvánnyal, útlevéllel, állampolgársági bizonyítvánnyal vagy honosítási okirattal: állampolgársági vizsgálathoz szükséges formanyomtatvány (az ügyfélfogadás során kerül kitöltésre)
– ha korábbi, még érvényes útlevelet ellopták: rendőrségi jegyzőkönyv a lopás bejelentéséről.
Minden papírt össze is szedtem, nem volt nehéz, mivel egy helyen őrzöm itthon a fontos dokumentumokat. Egy szép péntek délelőttre kaptunk is időpontot, nem is terveztünk semmit, egészen délután fél négyig, akkora viszont a berlini Jump Houseba foglaltunk a lányoknak helyet, mivel kisebbik már egy éve rágja a fülünket, hogy szeretne elmenni, de csak ezért nem utaztunk volna Berlinig, most viszont itt volt a lehetőség.
Papírok összeszedve, minden rendben, időben elindultunk Berlinbe, nehogy elkéssünk. Innen Berlin mintegy 227 km, és hiába lehet sok szakaszon hajtani az autópályán, az építkezések okozta dugókkal számolni kell, de mi teljesen időben, sőt egy fél órával hamarabb ott álltunk a nagykövetség ajtajánál, és be is mentünk, hát ha véletlenül hamarabb szólítanak. A beengedésnél kérnek egy személyit, vagy útlevelet, felírják az ember nevét, és hogy honnan érkezett.
A váróterem nem nagy, viszont legalább sokan voltak, először le sem tudtunk ülni. Ami rettenetesen zavaró, az a hely akusztikája. A terem biztos alkalmas lenne valamilyen előadásra, de jelen helyzetben a beszélgetésekkel járó alapzaj annyira erős volt, hogy soha senki nem hallotta, ha valamelyik ablakhoz hívták, ez főként az ügyintézőknek kellemetlen, mert minden egyes alkalommal fel kellett állniuk és kijönni a várótérbe szólni a következőnek.
A foglalt időpontunk előtt sorba kerültünk, egyszerre hívták az egész családot. Az ügyintéző hölgy nagyon kedves volt, és már előre figyelmeztetett bennünket, hogy sokan vannak, lehet, hogy lassabban fognak haladni a tervezettnél. Semmi gond erre szántuk az egész délelőttöt, sőt nagyon bőven számoltunk az idővel a Jump Houseig.
Elkezdődött az ügyintézés, ment  minden rendesen, egyik gyerek, egyik felnőtt, másik felnőtt, egyik gyerek, fénykép, ujjlenyomat, 12 éven aluli gyerektől nem vesznek ujjlenyomatot, kisebbik ezen meg is sértődött kicsit, hisz ő már mindjárt 12, de akkor sem. Az ügyintéző hölgy megkérdezte, hogy érvénytelenítettheti-e a régi útleveleket, mondtuk, hogy igen, hisz egy héten belül lejár. Felhívta rá a figyelmünket, hogy az egyik gyerek személyi igazolványa hamarosan lejár, javasolná, hogy adjuk be azt is most, de sajnos a lekérdező rendszerük nem működik, reggel óta betegeskedett, a rendszer, nem a hölgy, és mostanra már fel is adta. A manóba! Jó lett volna a személyit is elintézni, de ha nem megy, nem megy, majd a nyáron intézzük Magyarországon, az úgyis csak júliusban jár le. Amíg az készül, addig meg ott lesz az útlevél. Egyébként ennek nem néztünk utána, azt hittük, hogy csak az útlevelet lehet intézni, de kiderült, hogy már egy jó ideje a személyit is.
A személyi igazolványhoz is minden papír a rendelkezésünkre állt volna. A személyihez szükség van:
A személyazonosság igazolásához az alábbi okmányok egyike:
-érvényes vagy 1 évnél nem régebben lejárt állandó személyi igazolvány vagy
-érvényes magyar útlevél vagy
-érvényes, magyar hatóság által kiállított kártya formátumú vezetői engedély
-érvényes, külföldi okmány (személyi igazolvány, útlevél, jogosítvány)
A kérelmező magyar lakcímkártyája (ha van)
A kérelmező magyar születési anyakönyvi kivonata (vagy ennek másolata)
A névviselés megállapítására alkalmas magyar hatóság által kiállított házassági anyakönyvi kivonat (magyar házassági anyakönyvi kivonat vagy ennek másolata)
Magyar adókártya és TAJ (betegbiztosítási) kártya (ha ilyennel rendelkezik)
A legjobb ha van az embernek lakcímkártyája, mivel az tartalmazza a személyi azonosítót, és az alapján már tudnak a rendszerben adatokat lekérdezni, amennyiben a lekérdező rendszer működik.
Szépen leültünk, és vártunk, és vártunk, és vártunk, és vártunk. Leginkább arra, hogy befizethessük az útlevelek díját, és megkapjuk az igénylésről papírokat. Fogytak az ügyfelek, telt az idő, és vártunk, és vártunk, és vártunk. Közeledett az ügyfélfogadás vége, és rajtunk kívül már csak egy pár volt, akinek folyamatban volt az ügyintézése. Amíg várakoztunk, a hely akusztikájának köszönhetően pár történetet sikerült végighallgatni, hogy kinek miért kell, de azonnal tegnapra sürgősségivel útlevél, személyi, igazolás nemtudomi. Egy-két sztori elég meredek volt és közel sem hihető. Ekkor már rég együtt éreztem az ügyintézőkkel, ha nap, mint nap ennyi történetet kell kedvesen mosolyogva végighallgatniuk, hát nem is egyszerű az ő munkájuk. Az idő telt, már rég letettem arról, hogy vihorászó gyerekeimet fegyelmezzem, nem is volt miért, hisz tényleg elfogytak az emberek lassan. Már 2,5 órája ott voltunk a követségen, és a gyerekeink elkezdtek aggódni, hogy nem fogunk odaérni a Jump Houseba.
Ekkor jött egy nagyon kedves hölgy ügyintéző, aki elmondta, hogy már rég kész lehetnénk, de az éjszaka egy frissítés volt a rendszerben, amit hajnalban élesítettek, és az egyik gyerek útlevele “beragadt”. Már beszéltek mindenkivel, akivel csak lehet, de nem tudják megmondani, hogy mikor tudják kijavítani a hibát. Több lehetőségünk is van, hazamegyünk, és majd felhívnak bennünket, hogy mit sikerült a gyerek útlevelével kapcsolatban intézni, sikerült-e vagy, még egyszer vissza kell menni Berlinbe, vagy várunk tovább hátha csoda történik, de azt nem tudja megmondani, hogy a csoda 1 óra múlva, vagy egy hónap múlva fog-e történni. Mondtuk, hogy egyik megoldás sem túl jó, de tudjuk, hogy ez nem az ő hibájuk, ők sem tudnak mit tenni, már rég vége volt az ügyfélfogadási időnek, valószínűleg az ebédidejüknek is. A másik három útlevéllel egyébként semmi gond nem volt.
Az útleveleket nem ingyen készítik el természetesen, és némi plusszal is számolni kell, ha az ember a külföldi ügyintézést választja. A személyi igazolvány ingyenes. Készpénzzel nem lehet fizetni, csak utalással, vagy EC kártyával.
A poén az, hogy annak idején a Zuram informatikusként dolgozott a rendszeren, habár nem az útlevélen, hanem a vízumon, az működött is. Kicsit viccelődtünk a Zuram meg én, hogy a rendszer meglátta a gyerek fényképét, és megijedt, de a hölgy biztosította a gyereket, hogy ő nagyon szép, és a fénykép is jól sikerült, a szülőkről nem mondott semmit, biztos edzett volt már, amilyen történeteket ott hall.
Egy kicsit azért tanácstalanok voltunk, mert nem tudtuk, hogy mikor tudunk újra egy napot rászánni a berlini mókára, mert az, hogy a dokumentumokat személyesen szerettük volna átvenni, az nem gond, mivel én egyedül el tudok menni Berlinbe, de a Zuramnak még egy nap szabadság, gyereket kikérni az iskolából az a nehezebb kérdés. De nincs mit tenni. Az ügyintéző hölgy felajánlotta, hogy akkor, legalább a személyivel ne legyen gond, azt gyorsan csináltassunk egy újat a gyereknek, mert -és csodák vannak- a lekérdező rendszer helyre állt. Elég hálásak voltunk, mert akkor legalább ezt sikerül megoldani. Gyorsan újra fénykép, papírok, aláírás, és már készen is voltunk, leszámítva ugye az útlevelet. Sebaj, már rég feladtuk, és beletörődtünk az egy plusz útba. Még kértünk egy kis segítséget, hogy hol tudnánk gyorsan ebédelni, mert oda kell érni a Jump Houseba. Nagyon készségesen elmondták, hogy a közelben van a Mall of Berlin, és ott minden van. El is magyarázták, hogy merre kell menni.
Oda is találtunk, tényleg volt minden, meg is ebédeltünk, gyorsan, de a Jump Houseból így is késtünk tíz percet. Természetesen azt ki kellett fizetni előre, és nem szerettük volna bukni a befizetett összeget. Aggódtunk, hogy mi lesz, mert a papíron az állt, hogy kezdés előtt ott kell lenni 15 perccel, és akkor az  már 25 perc késés, de csak annyi történt, hogy semmi. Gyorsan átöltöztek a lányok és már mehettek is ugrálni. Mi pedig ihattunk egy kávét. A Zuram tök jó fej, és meghosszabbította a lányoknak az ugrálást fél órával.
Ezután csak, hogy biztosak legyünk benne, hogy ez aztán tényleg nem a mi napunk meg kellett állnunk tankolni.  A Zuram a mostani céges autójához új üzemanyagkártyát kapott, ami nagyon sokáig nem érkezett meg. Kiderült, hogy valahol elkeveredett a cégnél, ezért kértek neki egy újat, ami azt jelentette, hogy egyszerre kapott kettőt. A Zuram azt a tájékoztatást kapta az ügyintéző kolleginától, hogy az egyik kártya tiltásra került, próbálja ki melyik működik, és használja azt. A Zuram ezt korábban meg is tette,  ki is próbálta, és a nem működő kártyát visszaküldte. Igen ám, de most a már egyszer kipróbált működő kártya sem működött, a nagy kavarodásban a kollegina kedves letiltatta mind a kettőt. Már meg se lepődtünk.
Azért van heppiend a történetben, ugyanis a követségről telefonáltak, hogy sikerült megoldani a “beragadt” útlevél problémáját, így megúsztuk az egy plusz utat Berlinbe. Utólag is köszönet mindenkinek aki segített ebben, és annak meg aztán pláne, aki megoldotta a hibát.
Az már csak hab a tortán, hogy az útlevelek és személyi igazolvány is megjött két hét alatt, az üzemanyagkártya még mindig nem.
Az útleveleket és a személyit már át is vettem, egy barátnős berlini kirándulás keretében. Személyi igazolvány esetében érdemes személyesen átvenni az okmányt, mivel ahhoz kap az ember egy borítékot, egy kártyával, amin található egy PIN kód, amit a Követség Konzuli osztályán lehet aktiválni.
Azért még van legalább egy utunk Berlinbe. Április 8. Ki nem hagynánk!

Búcsú Alicantétól

Másnap, tartottuk magunkat a tervhez és csak strandoltunk. A kocsival elérhető strandot választottuk. Most sem volt tömeg a parton, szokás szerint béreltünk napágyat, ernyőt, és tényleg csak a pihenés maradt.

Azonban két gyerekkel nem is olyan egyszerű pihenni. Kis könnyebbség, hogy ketten vannak, nagy nehezítés, hogy ritkán értenek egyet, különösen abban, hogy mivel is kellene tölteni az időt. Kisebbik, a béka, egész nap a vízben lenne, nagyobbik a már igen komoly tinédzser, szívesen feküdne kicsit a napágyon, és olvasna. Igazi könyvmoly lett az utóbbi két évben, jelenleg a Gyűrűk urát olvassa, és még a német tanárát is megkérte, hogy csinálhasson belőle egy kiselőadást. Nagyobbiknak azonban nincs mindig szerencséje, mert anyukája meg épp a Trónok harcát olvassa, és ő is szívesen feküdne a napágyon. Azért beosztottuk, hogy ki mit, hogyan, kivel, pancsolás, olvasás, játék. Kis idő után persze megint előkerült a téma, miszerint szükségünk lenne homokozó játékokra. Jó legyen, ha elmennek, találnak és megveszik lehet, de én nem fogom körbesétálni a fél strandot egy vödörért. Kisebbik természetesen már felkészült volt, nem csak úgy jutott eszébe a vödör, hanem amikor elmentek mosdóba a nővérével, akkor az egyik boltban látta, hogy lehet kapni, és meg is nézte, még az árát is tudta. 2 perc múlva a két gyerek boldogan nyargalt el a homokozó játékokért.

Teljesen mindegy hány éves az ember, homokvárat építeni jó. Mindig szoktunk. Sajnos mások szerint meg beleugrani a kész homokvárba jó. Rendszerint végignézzük, ahogy mások a parton sétálva, vidáman taposnak bele abba, amit mi készítettünk. Teljesen mindegy, hogy milyen országban vagyunk, a tapasztalat ez. Ezt mindig el is mondom a lányoknak, hogy készüljenek fel, hogy kevesebb ideig fog állni a vár, mint ameddig készült. Már nem zavarja őket, de továbbra sem értik, hogy miért jó tönkretenni más emberek munkáját.

Amint visszaértek a játékokkal munkához láttunk, amíg a Zuram aludt a napozóágyon. Vödör ide, lapát oda, leginkább a csepegtetős módszert kedvelem, így a vár ennek stílusában készült. Egyik gyerek árkot ásott, a másik hordta a vizet, azután csepegtetés, a leomlott részek újjáépítése, persze minden terv nélkül, ahogy jött. A Zuram teljesen másképp épít várat, mindig van valamilyen terve, hogy ha jönne az ellenség, aha az ellenség…,  hová kell építeni a bástyát, milyen széles legyen a várárok, ilyesmi, de mivel ő most aludt, mi alkothattunk szabadon. A vár épült, szépült, már vagy másfél órája dolgoztunk, amikor is a Zuram felébredt, odajött, megállt a vár mellett és elkezdte csóválni a fejét. Közölte, hogy ez így nem lesz jó, és odaépített egy bástyát, a gyönyörű csepegtetett várunk falához. Pont odaillett! Nem. Minden esetre büszkén szemléltük művünket, Alicantéban is jellemző a különböző építészeti stílusok keveredése, miért ne lehetne a mi homokvárunk is ilyen. Lehet.  De ezzel be is fejeztük az építést, és mentünk fürdeni. Később meglepődve tapasztaltuk, hogy senki nem bántotta a várat egy jó darabig, biztos látszott rajta, hogy milyen sokat dolgoztunk vele.

Természetesen a lányok is és mi is megéheztünk, de nem volt más nyitva, csak a meki. Sebaj, akkor hamburgert eszünk. A mekiben realizálódott bennünk, hogy itt csapolt sört is adnak, igen igen olcsón. Ezt muszáj kipróbálni. Így is tettünk. A lányok pedig teljesen ki voltak akadva, hogy ha itt lehet fagyit kérni a gyerekmenühöz, akkor otthon mé’ nem? Mi pont így voltunk a sörrel, de otthon nem is esne jól, mert nyár se volt, és meleg se, meg Wolfsburg egyáltalán nincs a tengerparton. Jelentem a sör nem volt felvizezve, nagyon is jó volt, jól is esett, és annak ellenére, hogy a lányok egy kortyot sem ittak belőle, egész jól elvihogtak, és olyan életbölcsességeket fogalmaztak meg, mint hogy: a fagyi hideg, valamint a krumpli nem elég sós, de a tengerből az arcunkon maradt sóval ezt pótolhatjuk. Nem, nem jó ötlet, de kisebbik azért kipróbálta.

Hazafelé a szállásra a navi kicsit másfelé vitt, mint előző napokon, és fogalmam sem volt merre járunk. Erre a Zuram közölte, hogy a várból ő szétnézett, felülről elég jól látszott minden, így ő pontosan tudja merre vagyunk, fentről elég jól látszott a város szerkezete, és az nem is olyan bonyolult. Neki. Nekem még navigációval is az. Persze azt hittem ugrat, de nem, mert már a navi előtt mondta, hogy merre kell fordulnunk, és pontosan tudta mikor érünk vissza a városba, mert azokat az épületeket ő látta felülről és elég jellegzetesek, meg is jegyezte. Én nem? Olyan édes, ennyi év házasság után még feltételezi rólam, hogy amúgy meg tudtam volna jegyezni. Hát nem. És ő ilyen, elemez, alaposan figyel, mindent megjegyez. Egyszer egy ismerősünkkel találkoztunk Szegeden, akinek elkezdte mesélni, hogy előző nap a szabadtérin voltunk, de annyira unta az előadást, hogy inkább a Szegedi Dóm tornyai közti különbségeket nézegette, és erre volt ideje, mert nagyon unta az előadást. Az ismerősünk viccesen mondta, hogy na akkor sorold fel, és erre ő felsorolta tételesen, pontokba szedve. Erre az ismerősünk, csak annyit mondott nekem, hogy: menj hozzá feleségül! Megtettem, bár nem ezért. Nagyobbik erőteljesen az apukájára hasonlít, néz, elemez, újra néz, megjegyez, még akkor is, ha emiatt megint rá kell várni. Megszoktuk, és meg is értjük.

Másnap viszont már a búcsú napunk volt, hisz utána már hajnalban indult is vissza a repülő. Sajnos. Azonban még hátra volt a VOR alicantei pályaversenye, amit a család 50%-a szeretett volna látni, én meg kisebbik azonban nem lelkesedtünk. Így strandra mentünk, a belvárosba, ahonnan a verseny is látható volt. Na, itt már volt tömeg rendesen, de még mindig el lehetett férni. Ha azt mondtam, hogy Amszterdamban jellemzően angol férfi hordákkal lehet találkozni, akkor most már értem, hol vannak az angol nők, mert ők meg Alicantét választják. Viszonylag nagy csoportokban lepik el a partot, könnyű felismerni őket, mert egyrészt hangosak, másrészt nagyon fehér a bőrük, de ez nem zavarja őket, és ki tudnak feküdni a napra, hosszan.

Kisebbik és én elfoglaltuk a napágyunkat, nagyobbik pedig az apukájával elindult, hogy keressen egy jó helyet, ahonnan végig tudják nézni a versenyt. Mint kiderült nem mentek olyan messzire és még egész jó helyet is találtak magunknak, de szerény véleményem szerint a mi módszerünk sokkal jobb volt. Ugyanis mi a vízből néztük a versenyt, vagy a napágyról, na jó, onnan lehet nem minden látszott tökéletesen, de valamit valamiért.

A verseny viszonylag gyorsan lement, és én azt hittem, hogy nagyobbik az apukájával bemegy a VOR faluba, mivel ott a kikötőben fognak ugye kikötni a hajók, és meg lehet nézni az ünneplést. Tévedtem, a gyerek és az apukája visszajöttek a napágyakhoz, hogy hát akkor ennyi volt a mai hajós program, végeztünk. Azért csak megkérdeztem őket, hogy miért is nem mennek a kikötőbe, mivel ott még folytatódik a buli. A Zuram kedvesen mondta, hogy nem jutott eszébe, izé, illetve nem akarnak minket kisebbikkel olyan sokáig egyedül hagyni. Megnyugtattuk őket, hogy menjenek csak nyugodtan, mi elvagyunk. Elmentek, majd nagyjából fél óra múlva nagyon lelkesen jöttek vissza. Mert olyan jó volt, meg ünnepeltek, és nem is voltak sokan, egészen közelről láthatták a hajókat és a legénységet, és még egy jó hír hátra volt, nevezetesen, hogy a következő két VOR is Alicantéból indul, a város és a versenyt szervezők megegyeztek ebben, ugye  milyen jó, jöhetünk még legalább kétszer. Annyira, de annyira nem szeretek ünneprontó lenni, de kénytelen voltam megkérdezni, hogy a német kormány részéről ki vett részt az eseményen, esetleg Niedersachsenből volt-e valaki, mert az őszi szünetet is a versenyhez kellene igazítani. Ahogy sejtettem, a német kormányt, vagy a tartományt senki nem képviselte.

A VOR rajtjáról is lemaradtunk, mivel addigra már vége volt az őszi szünetnek, de mégiscsak voltunk a faluban, láttuk a hajókat, a versenyzőket és egy pályaversenyt. Este még visszatértünk a kedvenc tapasosunkhoz, a táblácskásba, és még ettünk, ittunk egyet búcsúzóul. Egyszer csak az egyik VOR-os versenyző is betért vacsorázni, teljesen egyedül, de megbeszéltük, hogy nem zavarjuk, nem megyünk oda fényképet kérni, mégiscsak vacsorázik és nem rondítunk bele a privát szférájába. A VOR faluban ez kicsit más.

A Zuram és nagyobbik idén is szerettek volna Kékszalagra menni a Balatonra, de mivel július eleje helyett, július végén lesz a verseny, így kénytelenek kihagyni. Ennél a szervezésnél sem képviselte senki az érdekeinket, akarom mondani érdekeiket.

Másnap hajnalban indult a repülő vissza, ami egyrészről jó, mert nem kell csomagokkal a városban barangolnunk, másrészről rossz, mert nem barangolhattunk már a városban egyáltalán. A reptéren nem igen volt nyitva még semmi az induláskor, de sebaj a lányoknak, majd veszünk valamit enni a gépen, mi meg kibírjuk a landolásig, majd veszünk ott valamit. Felszálltunk, lányok ettek, mi kibírtuk, leszálltunk, nem vettünk semmit, mert haladjunk, Eindhovenből még haza kell érni, majd útközben megállunk, nem álltunk meg, kibírjuk, érjünk át Németországba majd ott eszünk, biztos lesz egy valami ahol tudunk enni, nem volt, nem álltunk meg, kibírtuk. Akkora volt a forgalom és mindenfelé dugó volt, hogy a Carnet folyamatosan áttervezte az utunkat hazafelé, és mivel állandóan egyik autópályáról a másikra, majd vissza vezetett, így valahogy pont elkerültük a benzinkutakat, éttermeket. Dél elmúlt, mire felbukkant az első. Hajnal háromkor indultunk, tényleg kibírtuk, nem az ennivaló hiányzott, hanem a kávé, az első adandó lehetőségnél pótoltuk mind a kettőt.

Ebéd után beszálltunk a kocsiba, amikor is nagyobbik felvisított, hogy bogár. És tényleg, egy poloska álldogált a szélvédőn természetesen belülről és nem kívülről, majd onnan átröppent nagyobbik lábára. Nem örült, én se, a Zuram se. Hátraadtam egy zsebkendőt, hogy a gyerek fogja meg, de óvatosan, mert ha szétnyomja a poloskát, kedvesebb nevén büdös bogarat, akkor hazáig ülhetünk a bűzben, és még legalább másfél órára vagyunk. Meg tudta fogni? Dehogy tudta. Még jó, hogy akkor épp Multivannal voltunk, amiben akkora a hely, hogy simán kikötöttem magam, igen menet közben, kicsit hátraléptem, óvatosan megfogtam a bogarat, úgy, hogy nem nyomtam össze, visszaültem, és többször említettem a gyereknek, hogy így kellett volna csinálni, és nem pedig visítani, mert lám ilyen egyszerű. Utólag eléggé örülök, hogy nem fogta meg, mert a zsepiben is folyamatosan mocorgott a kis büdös, a pici lábaival kapart, és ha ezt nagyobbik kezében teszi, na akkor ő elengedte volna, és kezdhettük volna előröl. A Zuram megállt az első parkolóban, ahol is szabadon engedtem a kis büdös bogarat, ijesztgessen valaki mást!

Hannover előtt a Zuram közölte, hogy vegyem át a kormányt, mert ő fáradt, legalább egy kicsit vezessek, hogy alhasson. Semmi gond, cseréltünk. Fogalmam sincs, miért van az, hogy ha átveszem a kormányt, akkor fél órán belül olyan dugó van, hogy jó, ha araszolva haladhatunk, de így van. Természetesen most is így lett. Mondjuk Hannover környékén ez alap. Már az autópálya felvezetőnél kezdődött, és egy jó darabig tartott is. Miért? Mert az amúgy három sávos autópályát leszűkítették már korábban, a három sáv maradt, csak a sávok keskenyebbek lettek, illetve a leálló sáv is rendes sáv lett, illetve nem rendes, hanem keskenyebb, de abból lett a harmadik sáv. Ezt szokás szerint szép narancssárga csíkok jelzik. Mikor kell a narancssárga csíkokon javítani? Természetesen vasárnap, az őszi szünet utolsó napján, amikor mindenki megy hazafelé. Kiaraszoltam a legszélső sávba, mert a Multivan mégiscsak széles autó és jobban éreztem magam, hogy legalább az egyik oldalon nem jön mellettem senki. És milyen jól tettem! Mert ekkor még nem tudtuk, de később rájöttünk, hogy azt a három sávot, a festés javítás miatt leszűkítik egyre, és csak a leállósáv marad. Még, ha a leállósávban lévők folyamatosan engedik be a belső sávból érkezőket, akkor is szívás. A rádió persze közben mondta, hogy fél óra plusszal kell számolni, nem tudom náluk hány perc fél óra, de mi egy órát elmókáztunk.

Nehezen, de hazaértünk. Megegyeztünk, hogy ha lehet nem repülünk máskor ilyen messziről, de ez már dőlni látszik, mert ha fejenként 80 EUR-t spórolni lehet csak a repjegyen, akkor miért ne? Mert messze van. De akkor is. Akkor is messze van. Jelenleg itt tartunk, hogy megéri-e, vagy sem. Meg. Dehogy.

Annyira sikerült feltöltődni, hogy például egyáltalán nem volt karácsonyi hangulatunk, és még most is sóhajtozunk, hogy milyen jó volt. És tényleg, milyen jó volt!

VOR-Alicante-2018

Végre, végre indulhattunk a VOR faluba, a verseny megnyitójára. Volt aki lelkesebb volt, volt aki kevésbé, de azért ki senki nem hagyta volna. Hágában is elég jó volt a rendezvény, pedig az “csak” egy megálló volt, viszont ez meg a megnyitó. A kapunál elég sokan várakoztak, de gyorsan ment a beengedés, de előtte volt egy kis biztonsági vizsgálat, táskába nézés ilyesmi. Természetesen volt nálunk egy üveg ásványvíz, amit ki kellett nyitni, és két lehetőség volt, meginni, vagy kiönteni. Megittuk, mert azt gondoltuk, hogy bent drága lesz az innivaló, és nem tudtuk, hogy lesznek-e ivókutak. Minden belépő kapott egy kupont, én nem, de ez nem is tűnt fontosnak. Kisebbik már örült, hogy tuti ezért adnak valamit, és már be is állt az első sorba, ahol feltehetően osztogatnak valami nagyon fontos dolgot, de mire sorra került a nagyon fontos dolog már el is fogyott. Nem tudtuk meg mi volt az, talán toll, talán matrica. A mellettünk álló sorban viszont a kuponért cserébe kulacsokat osztogattak, hogy a bent lévő ivókutakból meg lehessen tölteni azokat, és tudjunk inni. Ez elég jó ötlet volt, sokan többször is sorba álltak kuponért, és én is visszamentem egyért. Megkaptuk a kulacsokat, kisebbik végig izgult, hogy vajon milyen színűt kap, mert a dobozokon volt pink, zöld, meg kék, de rájöttünk, hogy csak szürkét adnak. Erről ez jutott eszembe: Trabant

A hivatalos megnyitóig még volt egy kis idő, ezért körbe néztünk. A kikötő U alakú volt, és a bejárattól lehetett jobbra is meg balra is menni. Mi balra indultunk el, mert arra volt a színpad, és úgy sejtettük, hogy ott lesz valami. Volt, de tévedtünk, mert nem az. Nem kis távolságot kellett lesétálni, de ezért voltunk ott, közben a lányok begyűjtöttek néhány képeslapot és posztert, de azért elég csalódottak voltak, mert Hágában pólót, esőkabátot, napszemüveget kaptak, ahhoz képest ez semmi. Nem győztem mondani, hogy nem ezért jöttünk, de kisebbik közölte, hogy ő már pedig ezért, és ugye én sem gondoltam komolyan, hogy ő a hajók miatt jött. Nem.

Megnéztük a hajókat, illetve nagyobbik és az apja megnézte a hajókat, én meg kisebbiknek kerestem árnyékot, ami nem volt, de megtaláltuk az ivókutat, ami tök jó volt, leszámítva azt a tényt, hogy langyos víz folyt belőle, a semminél jobb. Nagyobbik beállt egy sorba ahol egy csörlőt lehetett kipróbálni, nem mintha nem látott volna még csörlőt, de, ilyen típusút még nem próbált, és szerette volna, ráadásul mérték a sebességet is, hogy milyen gyorsan tudja tekerni, de mindig amikor sorba került volna, akkor beugrott elég egy szemfüles gyerek, és már harmadszor  maradt le, amikor is kezdődött a menj közelebb, de én nem vagyok olyan, de tolakodj, de én nem tudok – párbeszéd, aminek naná, hogy sírás lett a vége. Megbeszéltük, hogy ez így nem fog menni, itt bizony ez megy, tolakodni kell és kész. De ő azt nem tud, de akkor lemarad, akkor lemarad. Ennyiben maradtunk.

Elsétáltunk a színpadig, ahová nem engedtek be, mert ott csak koncertek lesznek, megnyitó nem. Volt térképünk, ahol az volt, hogy a megnyitó nagyjából mindenütt lesz, de azt meg nem tudtuk elképzelni, hogy hogy. Visszasétáltunk majdnem az U betű közepéig, ahol is kisebbik közölte, hogy most ő igényelne egy mosdót. Hurrá! Azt a színpadnál láttam utoljára, megbeszéltük a Zurammal, hogy én visszamegyek kisebbikkel, ő meg várja nagyobbikkal a megnyitót, mi meg sietünk vissza. Dehogy siettünk. Már alig bírtunk menni, és visszafelé pont nem volt sor annál az épületnél ahová egy hajó volt kiállítva, kettévágva, hogy meg lehessen nézni mennyi helyen, milyen körülmények között élnek a versenyzők a verseny ideje alatt. Reménykedtünk egy légkondiban ezért bementünk. Ez mondjuk volt Hágában is, tehát már láttuk, de azért megnéztük még egyszer, és újra megállapítottuk, hogy ez nem nekünk való.

Közben a Zuram már vagy nyolcszor hívott, csak én nem hallottam, mert elkezdődött a megnyitó. Rohantunk vissza, amikor is kérdőre vont, hogy hol a manóban voltunk. Mondtam, hogy egész a színpadig vissza kellett mennünk, mert ott voltak a mosdók. Láttam, hogy nem érti, én meg nem értettem, hogy miért néz rám úgy, mintha elment volna az eszem, de akkor megmutatta, hogy pont onnan indultunk el, ahol szintén mosdók voltak, csak hogy én azt nem vettem észre. Sebaj, sétáltunk egy kicsit, nem kicsit.

A megnyitó valóban elkezdődött, és két nagy csapat ment végig az U alakú kikötőn. Lányok és fiúk. Mindkét csapat be volt öltözve, és táncoltak élő zenére, mivel minden táncos csapatot élő zenekar kísért. Fantasztikus hangulatot csináltak. Kalózoknak vagy nem tudom minek voltak beöltözve. Nagyobbik óriási változáson ment keresztül az alatt a 20 perc alatt, amíg nem láttam. Simán odament a kalózokhoz és kérte, hogy fényképezkedhessen velük, sőt láttam, hogy még beszélgetnek is. Mikor visszajött hozzám megkérdeztem, hogy mi történt, mire ő közölte, hogy fantasztikus a hangulat, nagyon jól érzi magát, és ha nem megy oda, nem lesz fényképe. Tényleg? Ezután megkérdeztem, hogy mégis milyen nyelven kéri a fotókat, és beszélget, mire azt válaszolta: -angolul, tudod anya, én tanulok angolul. -Komolyan? Tudtam ám, de azt nem, hogy meg is mer szólalni. Nem akartam elrontani az örömét, így nem emlékeztettem az egy órával ezelőtti sírásra. Azért még megkérdeztem, hogy mégis miről beszélgettek, mire elmesélte, hogy semmi különös, csak megkérdezték, hogy honnan jött, mire mondta, hogy Magyarországról. Aha! Ő is össze van ilyenkor zavarodva, de a Zuram már kijavított sokszor, hogy nem, mi Németországból szokunk már érkezni. Nagyobbik erre mondta, hogy de tulajdonképpen oda  meg Magyarországról, és most meg Hollandiából repültünk, tehát több helyes válasz is létezik. Mé’ nem az apukájával beszélget?

Követtük egy kicsit a táncosokat, lelkesen videóztunk, fényképeztünk. Még kisebbiknek is tetszett, mivel fúvós zenekar volt, és volt trombitás is. Egy idő után viszont ugyanazt a koreográfiát ismételgették, így elérkezettnek láttuk az időt, hogy bemenjünk a VOR múzeumba. Így is tettünk. Volt légkondi. Természetesen itt is az volt az első kérdés, hogy honnan jöttünk, de szerencsére a Zuram válaszolt, így nem jöttem zavarba. Nem nagy meglepetés, ha azt mondom, hogy a múzeumban a VOR történetét tekinthettük meg, modelleket, útvonalat, és egy csomó olyan dolgot, ami a vitorlázókat érdekelheti, kisebbiket meg nem, így mi mindig jó pár lépéssel előrébb jártunk, mint azok, akik érdeklődtek. Volt egy nagy szimulátor, két hajót lehetett versenyeztetni egymással. Egy hajót két embernek kellett irányítani. Volt egy nagy kivetítő azon lehetett követni a hajók mozgását, na meg látni, hogy merre kell menni. Egy ember állt elől, neki is kellett tekergetni valamit, valami oszlopon, a másik meg hátul és előtte is volt egy oszlop, amin mindenféle dolgot lehetett állítani. Nagyobbik és a Zuram beálltak az egyik hajóhoz, én meg kisebbik a másikhoz. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a mi csapatunk arra se jött rá, hogy mit kell csinálni, amíg a Zuram meg nagyobbik olyan lelkesen “vitorláztak” hogy csak na. Totál ugyanazt hallottam, mint edzésen, állítsd szélnek, félszél, figyeld a vitorlát, meg ilyenek, amíg a mi hajónk továbbra is egy helyben állt. Ekkor javasoltam kisebbiknek, hogy ne égjünk tovább, menjünk. Ekkor egy srác megszólított bennünket, magyarul, és megdicsérte a Zuramékat, hogy milyen jól megy nekik. A Zuram megköszönte, és mondta, hogy ők vitorláznak és azért. Volt egy terem, ahol vetítés volt, és pont azt a részt sikerült megnéznünk, amikor megemlékeztek egy versenyzőről, aki a verseny során veszítette életét. Nem volt túl vidám, így egy idő után javasoltam, hogy menjünk. Ez mondjuk jó alkalmat adott arra, hogy nagyobbik elbeszélgessen arról, hogy milyen fontos a biztonsági előírásokat betartani. Kifelé a múzeumból még ott volt egy shop, ahol mindenféle VOR-os dolgot lehetett venni, de nagyon drága volt. Nagyobbik azóta gyűjti a pénzét, hogy egy pulcsit meg tudjon majd venni magának, amikor idén megyünk Hágába.

Az U betű másik szárát már nem szerettem volna megnézni, mivel reggel óta gyalogoltunk, és már éhesek is voltunk, meg fáradtak is. Javasoltam, hogy menjünk és vacsorázzunk. Menjünk vissza a táblácskás helyre, az jó volt, finom volt, olcsó volt. El is indultunk, és eléggé meglepődtünk, hogy kint áll a sor az utcán, arra várnak a népek, hogy szabaduljon egy asztal. A Zuram azért bement érdeklődni, de neki is csak annyit tudtak mondani, hogy sor, várni kell. Az utcán is voltak asztalok, ott is volt kiszolgálás, de ott csak állni lehetett, és ahhoz nem volt kedvem. Átmentünk egy másik helyre, ez egy hálózat, több ilyen étterem is van a városban, Lizarran a neve. Itt is nagyon jó tapasokat  ettünk, de azért drágábban, mint a táblácskásban. Itt nagyjából az utolsó szabad asztalhoz ültünk le, és még javában vacsoráztunk, amikor hallottuk, hogy vége a megnyitónak, nagyon hangos volt a tűzijáték. Egyszer csak elkezdett özönleni a tömeg, és elég sokan akartak vacsorázni, mindenhol várt valaki egy asztalra, hogy felszabaduljon, de úgy láttam ez bevett szokás, senki nem türelmetlenkedett, a pincérek fejben tartották, hogy kinek melyik asztalt ígérték. Mi lassan elindultunk haza.

Másnap vegyes napot terveztünk, strand is és VOR is, először VOR természetesen. Megnéztük a programot, és lehetett vitorlázni, meg volt egy régebbi versenyhajó amire fel lehetett menni, meg volt még egy csomó dolog, ami az egyik gyereket érdekelte, a  másikat meg nem, de megígértük kisebbiknek, hogy másnap csak strandolás lesz, mert mi egy család vagyunk, és egy család tagjai úgy cselekszenek, hogy mindenkinek jó legyen. Egyszer egyikünk enged, másszor a másikunk, és a végén mindenki elégedett lesz. A VOR faluban kettévált a csapat, a Zuram beállt abba a sorba nagyobbikkal, ahol vitorlázni lehetett. A Zuram azt hitte, hogy majd nagyobbikat engedik optival egyedül menni, de én ezt eleve hülyeségnek tartottam, mert hogy? Hogy ellenőrzik, hogy ki tud vitorlázni, és ki nem, a Zuram által felvázolt koncepció életveszélyesnek tűnt, mármint ha valaki nem tud vitorlázni mégis megpróbálja, egy optiban, egy gyerek. Amikor odaértünk, akkor kiderült, hogy nem lehet csak úgy vitorlázni, be lehet szállni egy vitorlásba és viszik egy kört az érdeklődőket. A Zuramnak el is ment a kedve a sor láttán, de mondtam, hogy mán azonnal álljanak be a sor végére, mert legalább elmondhatja majd a gyerek magáról, hogy ő itt is vitorlázott. Nagyobbik csak annyit tudott ehhez hozzáfűzni, hogy igen, apa, igen apa, álljunk be a sor végére. Nem is tudom mit tett volna, ha az apja nemet mond, de nem mondott. Mi kisebbikkel kerestünk egy árnyékos helyet, ahová leültünk, és vártunk és vártunk és vártunk. Kisebbik megemlítette, hogy most nem adtak kupont, így nincs kulacs, pedig akkor vitt volna ajándékba a barátnőjének, de megbeszéltük, hogy nem baj, majd keresünk mást.

Kisebbik nézelődött, nézelődött, majd elkezdett nyaggatni, hogy menjünk el a Dongfeng épületéhez. Minden versenycsapatnak volt egy saját helye, ahol kiállított dolgokat, meg lehetett játékokat játszani és hasonlók. A Dongfengnek azonban elég nagy épülete volt és még autókat is állított ki. Nem értettem, hogy miért érdekli a gyereket néhány autó, de azután kibökte, hogy ő látja, hogy ott matricát osztogatnak. Hurrá, indulás matricáért, most már nekünk is van célunk. Volt is egy kisebb sor, de mi az nekünk, beállunk, ez ilyen régi szokás, ha sor akkor be kell állni a végére, mert ha kivárod, akkor kaphatsz valamit. Kisebbik egy matricában reménykedett. A sor elég lassan haladt, de nagyon ráértünk. A tűző napon álltunk, de jött egy bácsi és elkezdett legyezőket osztogatni, mi is kaptunk párat. Kisebbik már sokkal jobban volt, egy legyező sokkal jobb, mint egy matrica. Haladt a sor, mi türelmesen vártunk, amikor újra jött a bácsi, gondoltuk megint egy legyező, így nem is figyeltünk rá, amikor is odalépett kisebbikhez megböködte a vállát, mire kisebbik kérdőn ránézett, a bácsi meg vigyorogva kisebbik kezébe nyomott egy jojót. Egy jojót! Hát az meg még a legyezőnél is menőbb. Ahogy közelebb értünk a Dongfeng pavilonjához láttuk, hogy itt könyvdedikálás van folyamatban és egy nagy albumot osztogatnak a Dongfengről, mármint a vitorláscsapatról és nem az autókról. A könyvet az egyik versenyző dedikálta. Ekkor feltűnt, hogy a versenycsapatok tagjai mászkálnak a nép között, teljesen lazán, az egyik dongfenges például rollerrel járt körbe, és nézelődött. A könyveket Jang “Wolf” Jiru dedikálta, és közös fényképet is lehetett vele készíteni. Kisebbik teljesen odáig volt meg vissza, kicsit sajnálta, hogy a nővére ebből kimarad, de mivel csak megadott időközönként volt dedikálás, ő meg ugye a hajón volt, nem tudtunk mit tenni. Kisebbik érezte, hogy nagyon menő, hogy Wolf fog aláírni, hisz Wolfsburgból jöttünk. Szegényt kicsit sajnáltam, mármint Wolfot, mert neki is elég melege lehetett, és ott állni, vigyorogni, fényképezkedni, aláírni, nem lehetett egyszerű. Gyorsan levettem a fejemről a Bruneles napszemüvegemet, nehogy kizáró ok legyen a dedikálásnál. Végre mi is odaértünk, le kellett írni egy papírra, hogy kinek kérjük az aláírást, Wolf lemásolta a neveket, aláírta, fotó és már kész is voltunk. Amúgy nem, nem ismerem ilyen jól a versenyzőket, de ki volt írva a neve, és később utána is néztem.

Kisebbik elégedett volt, de teljesen. Utána azért még bementünk a kiállító terembe is, ahol csak autó  modellek voltak, de azokat megnéztük, mert volt légkondi. Egy kedves kínai hostess próbált eligazítani bennünket, hogy mi micsoda, de nem igazán beszélt angolul, inkább spanyolul, de az meg nekünk nem ment, de mindegy, nagy mosolygások közepette megértettük egymást. Viszont kaptunk matricát, egy fiatalember ragasztgatta mindenkinek a pólójára, de én ebből nem kértem.

Ekkor talált meg bennünket a Zuram és nagyobbik, egymás szavába vágva kezdték el a lányok mesélni az élményeiket. Kiderült, hogy a vitorlázás nem volt olyan, mintha ők irányíthatták volna a hajót, de azért jó volt, ráadásul kuponokat is kaptak, így lehet hazavinni a barátnőknek kulacsot, arról nem is beszélve, hogy ők meg Mapfrés csapattagokkal futottak össze. Nagyobbik oda is ment egy fotót kérni, mire közölték, hogy de ők nem is versenyzők. A Zuram közölte, hogy az egyáltalán nem baj, nagyobbik akkor is szeretne egy közös fotót. A Zuram később mondta, hogy egyébként az egyikük tényleg nem versenyző volt, de a másikuk igen, ő azért jobban megismeri a csapattagokat, mint én. A kép sikerült, és ez a lényeg. Nagyobbiknak nagyon tetszett a Dongfenges album. Lassan elindultunk, hogy megnézzük azt ami még kimaradt. Néhány csapatnak még nem érkezett meg a cucca a pavilonba, de a Mapfrénak igen, így ott a Zuram tudott magának egy hátizsákot venni, az előző VOR-os már szétment.

Megálltunk még a Turn the Tide on Plastic pavilonjánál is, nagyobbik nézelődött, amikor láttam, hogy megérkezett egy Dongfenges versenyző, rollerral. Gyorsan szóltam nagyobbiknak, hogy ha akar egy képet, akkor most lépjen akcióba, hátha Chen ‘Horace’ Jinhao hajlandó megállni egy fénykép erejéig. Az én nagyon felbátorodott lányomnak ezt nem kellett kétszer mondani, már ment is, kérte és kapta a fotót. Utána megkérdezte tőlem, hogy honnan tudom, hogy ő versenyző? Megosztottam vele a tapasztalataimat: először is a versenyzőknek nem simán csak a csapat neve van ráírva a pólójuk hátuljára, hanem a nevük is, valamint Chent pont láttam párszor, amíg a könyvre vártunk, mivel ő volt a másik csapattag akinek dedikálnia kellett.

Volt egy nagy félgömb alakú sátor, ahol vetítések voltak, a csapatokról, a környezetvédelemről, a női versenyzőkről, és még jó pár témáról. Ide is bementünk és végignéztünk pár kis filmet, de nem működött a légkondi, vagy a szellőztetés, így egy idő után már nagyon melegnek és levegőtlennek tűnt a sátor, inkább kimentünk, elindultunk megnézni azt a részt, amit még nem láttunk. Itt Volvókat lehetett tesztelni, gyerekeknek volt kézműves rész, de a lányok ehhez már nagynak érezték magukat.

Szép lassan elkezdtem felvezetni, hogy mi lenne, ha ma kihagynánk a strandot, mert már fáradtak vagyunk, meg késő lesz, mire hazaérünk, és akkor még autózzunk el a strandra, ááá, kinek van ahhoz kedve? Mindenkinek. Így nem is mondtam tovább az érveimet, mert a strand minden érvemet elmosta volna. Haza indultunk, érintve azon üzleteket, ahová kisebbik szeretett volna bemenni, mivel egy család vagyunk, egyszer az egyik enged, másszor a másik. A Zuram is rém türelmesen várta, míg kisebbik mindenféle plüss jószágokat, kulcstartókat és hasonlókat nézeget.

Majd elindultunk a strandra, de már autóval. És megérte, kicsit nehezebben találtunk parkolót, kicsit többen voltak, de a víz, a víz ismét fantasztikus volt, és másnapra csak ennyit terveztünk. Lustálkodást a parton.

 

 

Tapas, túra

Mielőtt megnyitott volna a VOR-falu, azelőtt még volt egy teljes napunk, csak strandolni. Kinézett a Zuram már korábban egy picit messzebbi strandot, ami gyalog is elérhető, csak nagyjából mire odaérnénk, fordulhatnánk vissza, de kocsival csupán fél óra. Itt jegyezném meg, hogy elvárásainkkal ellentétben a közlekedés átlátható, nyugodt, és lassú, pedig mi igazából valami ilyesmihez vagyunk szokva, de ennek ellenére meglepő volt. Valami déliesebbre számítottunk, mármint olyan olaszosra, egyik kéz a kormányon, másik a dudán, minden autó össze-vissza, de nem. Az autósok teljes türelemmel, sebességhatárokat közel betartva, azért közel, mert inkább lassabban közlekedtek a városban. A Zuram kis idő után ki is akadt, hogy: mé’ nem mennek má? Azután már cikázott a sávok között, mert idegesítette, hogy ha egyszer 50-el lehet menni, akkor: mé’ nem mennek má? Többszöri kérdésemre, miszerint siet-e valahová, csak annyi választ kaptam, hogy: nem, de akkor is. A telefon navija és folyton csipogott, hogy túl gyorsan megy, és ez alkalmat adott a lányoknak nagyjából 4 percenként szólni az apjuknak, hogy túl gyorsan megy. 50 helyett mondjuk 57. Egy fél órás utat is lehet mókássá tenni, vagy idegesítővé, ez csak mentalitás és hozzáállás kérdése.

A strandot könnyedén megtaláltuk, mivel nem én vezettem. Parkoló is volt bőven. A parkolótól egy utcát kellett lefelé sétálni a partra, ahol helyet kerestünk magunknak. Nem volt nehéz, mivel ameddig a szem ellát homokos strand volt, és alig volt ember. Szinte már már privát jellegű. Biztos, ami biztos nem telepedtünk le azonnal, hanem sétáltunk még egy keveset, hogy minél messzebb legyünk a kocsitól, vagy nem tudom miért, de találtunk egy szimpatikus részt, az összes az volt egyébként, béreltünk két napágyat, meg egy napernyőt, ezt mindig muszáj, mert nem élnénk vissza a bőrgyógyász jóindulatával, és bizalmával. Egyébként teljesen kifizethető áron lehetett bérelni, mivel ki voltak írva az árak, így megtudtuk, hogy egyébként előre foglalható napágy- és ernyő, mint egy dupla áron, tehát ebből következtettünk, hogy főszezonban ez a gyönyörű és üres strand nem teljesen üres, mert voltak emberek, de tömegnek sem nevezhető, szóval csúcsidőben a strand közel sem üres, sőt nagyon sok ember elfér, és meg is beszéltük, hogy kerülnénk a főszezont, amennyiben ez lehetséges. Pláne, hogy október ellenére 34 fok meleg van, és 24 fokos a víz.

Természetesen ahogy a lányok meglátták a vizet, már mentek is be, előrelátó módon úgy öltöztek, hogy ez ne okozzon gondot. Letelepedtünk, és várt ránk egy egész napos semmit tevés. A strand is és a víz is tiszta volt. A lányok kiszúrták, hogy van egy Meki a közelben, mi rávilágítottunk, hogy ügyes próbálkozás volt, de hoztunk magunkkal ennivalót, az bőven jó lesz ebédre. Egyvalamit nem hoztunk, játékot, nem azért mert nem láttuk előre, hogy 10 perc után elkezdik mondani, hogy kéne egy homokozóvödör, hanem azért, mert mégse raktuk be a bőröndbe a ruháink közé két homokozólapátot, meg egy vödröt. Büszke vagyunk magunkra, mert egész sokáig bírtuk a nyomást, majd ebédidő körül elindultunk homokozójátékot venni, de mivel nem találtunk, így nem vettünk, viszont mégis kaptak egy-egy gyerekmenüt a Mekiből ebédre.

A víz valami fantasztikus volt, én, aki mindig csak kifogásokat keresek, hogy miért nem megyek be a vízbe, most kifogásokat kerestem, hogy miért nem jövök ki. Pancsoltunk a lányokkal, úsztunk, ismét megállapítottuk, hogy kisebbik béka, talán ő élvezi a legjobban a vizet. Természetesen nem maradhatott el a víziszörny játék sem, melyben a Zuram a főszereplő, és szerintem nem kell nagyon magyaráznom, hogy miről szól a játék. Ő kergeti a lányokat, azok meg visítva menekülnek, amelyiket elkapja azt vagy elhajítja, vagy megcsikizi. Ez utóbbit rajtam is szokta gyakorolni, és hiába tiltakozom és mondom, hogy ez kínzás, szerinte nem, mert nevetek. Igen, de nem úgy, és tényleg kínzás.

Lestük a hajókat, hátha látjuk megérkezni a VOR versenyzőket, de persze nem láttuk. Én láttam egy hajót, ami szerintem az volt, és fel is ébresztettem az épp alvó Zuramat, hogy nézze meg, mert ha az, akkor arról nem maradhat le, ha meg nem, akkor menjünk a vízbe. Végül megegyeztünk, hogy az, nem az volt, de senkinek sem fáj, ha mi úgy teszünk, mintha az lett volna és örülnénk neki, hogy láttuk. Napokig meséltük, hogy láttuk megérkezni az egyik hajót, persze csak egymásnak meséltük. Egyébként olyan messze voltak a hajók, hogy akár az is lehetett volna, csak ennek ellent látszik mondani, hogy más színű volt a vitorlája, mint a versenyhajóknak, valamint távolodott a kikötőtől, de a többi stimmelt.

Vidáman, játszva eltelt a nap, el is indultunk vissza a szállásra, mert még be szerettünk volna sétálni a városba vacsorázni, és előtte nem ártott volna lezuhanyozni meg ilyenek. A Zuram természetesen már kinézett egy helyet előre, ahol vacsorázni szeretett volna, és mire hazaértünk, elkészültünk, majd visszagyalogoltunk a városba, nekem már mindegy volt hogy hol eszünk, meg mit, csak valaki adjon enni, meg inni. A hely, amit kinézett a D’Tablas névre hallgat és természetesen egy tapas bár. Itt Wolfsburgban is volt egy tapas bár, már nincs, de amíg volt, voltunk kétszer is, és nagyon szerettük, azt hittük valami hasonlóra számíthatunk. Hát nem. A helynek inkább volt kocsma, mint étterem jellege. Volt hely, viszont tök kényelmetlen padok, meg magas asztalok, meg semmi sem tetszett, és ezt szóvá is tettem. A Zuram rendkívül kompromisszumképes minden tekintetben, és félig sértődötten közölte, hogy jó, akkor menjünk, keressünk egy másik helyet. Erre én voltam rendkívül kompromisszumképes és közöltem teljesen sértődött hangon, hogy ha már itt vagyunk eszünk, mert nem gondolja komolyan, hogy amikor ilyen éhes mindenki, akkor majd én nekiállok egy másik helyet keresni. Szerencsére jött a pincér és felvette az italrendelést, kaptunk inni, de enni nem. Mókás volt, mert fogalmunk sem volt, hogy működik a rendszer, és ehhez mérten voltam felháborodott is, hogy miért nem kapunk már enni. Elég sok idő eltelt, már nagyon, nagyon csalódott és éhes voltam, de csak azért is meg akartam várni, hogy mi lesz ennek a vége,  mire megjelent egy csávó, egy hatalmas tálcával rajta, apró fa táblák, és azon a kaja. Minket is megkínált. És vettünk is, és akkor rájöttünk, hogy a rendszer úgy működik, hogy veszünk a tálcáról, és a végén majd a fa táblácskákat összeszámolják, és az alapján fogunk fizetni. Miért nem mondta ezt el a pincér? A lényeg, hogy rájöttünk, és nagyon, de nagyon finomakat ettünk, hipp-hopp gyűltek a táblácskák, lassan jengázhattunk volna. Nagyobbik egyszer csak elbambult, de kiderült, hogy nem, csak olvas. A falon ugyanis spanyolul ki volt írva, hogy mi, hogy működik, és ő most jött rá, hogy érti. Majd közölte fensőbbségesen, hogy nem érti miért problémáztam, mikor minden ki van írva. Köszi. Mire végeztünk a vacsorával, meg is szerettük a helyet, ráadásul német szemmel nézve elég barátságos volt a számla.

Mivel mindenki fáradt volt, így hazafelé indultunk, de nem egyenesen, hanem még sétáltunk egy kicsit. A vendéglők, teraszok tele voltak emberekkel, az idő még mindig nagyon jó volt, a hangulat is, egyszerűen jólesett csak úgy lenni, sétálni.

Másnap azonban városnézősre vettük a dolgot, mivel délután nyílt a VOR falu, így nem is volt kérdés, hogy a napot a belvárosban töltjük, és megnézzük, amit csak akarunk. Nem amit szeretnék, mert akkor abban lett volna múzeum is, de előre csak annyit beszéltünk meg, hogy amihez kedvünk van, és nem erőltetünk olyasmit, amihez a többségnek nincs hangulata. Kezdtük azzal, hogy piac volt a ház előtt, és azt mindenképp meg akartuk nézni. Egész nagy piac volt, és mindent lehetett kapni, még olyan plüssnyúlkulcstartóizét is, ami kisebbik barátnőjének van, és ő is szeretett volna. Micsoda szerencse! Ami engem elvarázsolt, az a gyümölcs-, zöldség kínálat. Hú, ha egy ilyen volna itt a közelben, ha azokhoz a gyümölcsökhöz itt hozzájuthatnánk, de nem, így ott helyben vettünk néhány dolgot, de persze inkább gyümölcsöt, pedig annyi ötletem lett volna, hogy miket főzzek a zöldségekből, na mindegy, erre most nincs idő, csak arra, hogy körbesétáljunk és tátsuk a szánkat. A piacon, vagy a bevásárlócsarnokban, az üzletekbe, az utcán az emberek mind nagyon kedvesek voltak. Ha az eladó nem beszélt angolul, akkor is segített, kézzel-lábbal, bárhogy, de volt olyan is, hogy a sorból kilépett egy hölgy előrejött, és mondta, hogy ő beszél angolul, nagyon szívesen segít, és így is tett. Sokan megkérdezték, hogy honnan jöttünk, tetszik-e a város, hogy érezzük magunkat, apró kedvességek, amik miatt jól érzi magát az ember.

Ezután nyakunkba vettük a várost, és a bazársoron kívül, még találtunk egy piacot, ami épp azon a héten volt nyitva, na itt is volt minden, táska, cipő, ruházat, óra, de a legfontosabb, hogy volt unikornisos telefontok, meg hozzávaló nemtommi, de képzeljem el, csak harmadába kerül, mint otthon, és ugye megéri erre költeni a zsebpénzt. Meg. Nekem meg aztán pláne. Azért eljutottunk a partra is, ahol látszott, hogy már mindenki VOR lázban ég, nem, de nem is mentünk a VOR falu felé. Csavarogtunk a városban, nézelődtünk, nagyon tetszettek az épületek, a város hangulata. Fagyiztunk, és pont szembejött az a múzeum, ahová én szerettem volna bemenni, de mire összetalálkoztunk elment a kedvem, inkább voltam a levegőn és sétáltam. Családom többi tagja is egyet értett velem. Inkább elindultunk a Szent Borbála várkastélyba. Igen ám, de természetesen ilyenkor az egyik gyereknek biztosan szüksége van mosdóra. Na, az nincs, de nincs mit tenni, muszáj keresni valamit. Semmi gond, pont ott volt előttünk a könyvtár, ahol természetesen beengedték a gyereket a személyzeti mosdóba.   A vár magasan van, ami azt jelenti, hogy fel kell mászni valahogy, de mi azok a kényelmesebb fajták vagyunk, így a hegy gyomrába vájt liftet választottuk, még akkor is, ha fizetős. Fizetős és gyors. A várból elképesztő látvány tárult elénk, és ki-ki vérmérséklete szerint nézelődött, én és kisebbik gyorsabban, a Zuram és nagyobbik inkább olyan elemző szemmel, lassabban. Az egész várost be lehet látni, és a váron belül nyílt kiállításokkal is szerencsénk volt, mert meg tudtuk nézni őket, habár volt olyan, amire csak 5 perc jutott, szieszta idejére ugyanis bezárták. Nagyobbik olyan természetességgel fordította, hogy mit mondott a bácsi, mármint, hogy 5 percünk van, mintha nem tiltakozott volna még két napja, hogy ő nem úgy beszél spanyolul, és még nem tanult ilyeneket, még jó, hogy mégis. A lényeg, hogy az egyik címeren volt unikornis, ami fontos. Kisebbik örült is neki rendesen, hogy ez az ő unikornis mániája nem új keletű.

A lányok egyáltalán nem unták a nézelődést, tényleg fantasztikus volt a látvány, de azért, hogy jó hangulat legyen, időnként mondtam, hogy ott egy macska, de persze nem volt, de ők azért keresték, majd persze csak annyit mondtak, hogy: jajj anya! Ezt én is le tudom fordítani, azt jelenti: ne fárassz már a hülyeségeiddel. De én elég kitartó vagyok. Természetesen fentről is megnéztük a VOR falut, figyeltük a hajókat, és volt amelyik már megérkezett, de ezt én tudtam, mert láttam a strandon, meg a Zuram is látta, mert felébresztettem, de volt amelyik még úton volt, még volt pár óra a nyitásig, azért a két vitorlázó már egyre jobban izgult. Nagyobbik nagyjából itt jött rá, hogy nem jó ruhában jött, mert a VOR-os pólóját kellett volna felvennie, de sebaj, lesz még nap, lesz még esemény, nem marad le a pólója semmiről. Kicsit elfáradtunk, így a várban lévő büfénél leültünk egy sörre, üdítőre, és akkor megint mondtam, hogy: macska, mire jött a fejcsóválás, meg jajj anya, közben tényleg ott volt egy macska. Nem is kicsi, és le is telepedett mellénk. Nem kunyerált, nem nyávogott csak egész egyszerűen leült az lábunkhoz. A lányok persze nem hitték el, és hiába mondtam, hogy én végig láttam a macskát, ők nem hittek nekem. A macska elment, de jött egy másik, egy rettenetes sovány kölyökmacska. Itt a lányok már végképp nem hitték el, hogy én ezt is láttam ám, pedig tényleg nem.

Mivel rendkívül meleg volt, és sütött a nap, így a büfénél elég jó volt üldögélni az árnyékban. Megbeszéltük, hogy lefelé is lifttel megyünk, egyrészt kifizettük a visszafelé utat is, másrészt reggel óta, már lejártuk a lábunkat, és még ki kellett tartani, hisz tudtuk, hogy a VOR megnyitó nem két perc lesz.