Július 4-én indultunk a nyaralásra. Mily’ szép dátum, mondtuk is a lányoknak, hogy minket tűzijátékkal fognak várni. Ettől függetlenül is örültek volna, ha már ott lennénk, és mondjuk nem kellene az egész napot utazással tölteni, de kellett.
Pár hete már figyeltük az időjárás jelentéseket, hogy mi várható, főleg, hogy bárki ismerősünk, akivel beszéltünk az útról, mindenki azt javasolta, hogy ne júliusban menjünk. A nyári szünetet nyáron tartják, a Werksurlaubot szintén nem decemberben, így “a máskor menjetek” pont nem opció. Lehet szél, meg vihar, eső meg biztos lesz, erre számítottunk, és még melegre is, párára is, de ha esik, ha fúj, ha elviszi felőlünk a hotelt, mi akkor is ott leszünk. A Zuram szülei mesélték, hogy amikor ők voltak, át- és túléltek egy hurrikánt, ami félelmetes volt, és érdekes is. Egyébként ők elég vagányak és bevállalósak, még a vidámparkban is felülnek a legdurvább hullámvasútra is. Természetesen egyáltalán nem szerettünk volna átélni egy hurrikánt, mert nem vicces, és szerettünk volna hazaérni a nyaralásból. Eső nem zavar, legfeljebb elázunk, és különben is, néhány meghirdetett programnál, amit kinéztünk, oda volt írva, hogy esőben is indul, semmi aggodalom.
Az utazás első szakasza Berlinből indult reggel 9:05-kor. Ez annyit jelentett, hogy időben el kellett indulnunk, ha el akartuk érni a gépet, márpedig nagyon el akartuk. Most is béreltünk parkolót az autónak, ahol otthagyhattuk a kocsit. Hajnal kettőkor felkeltünk majd, indulás.
Nem indulás, be kell rakni a 4 bőröndöt a kocsiba. Aha, arra gondoltunk, hogy a Floridában bérelt autóba beférjen, de a saját kocsinkat nem ellenőriztük. Passat, kombi, nem kicsi, de reménytelennek tűnt. A helyzet reménytelen volt, én meg ideges. A Zuram nekiállt legózni, én mondogattam, hogy annyira látszik, hogy három bőröndnél több a csomagtartóba nem megy be, de ő csak erősködött, és még párszor ki-meg bepakolta azt a hármat, ami befért, és próbálkozott a negyedikkel, ami nem. Már rögtön a legelején javasoltam, hogy tán a lányok közé kéne berakni, mert oda minden gond nélkül bemegy, a csajoknak marad elég hely, és két órát a reptérig bőven kibírnak a lányok is, hát még a bőröndök. Így is lett. Időnként anyukám úgy hív, hogy: “a család esze”, no ez nem véletlen, és ő abszolút dicséretnek szánja, és komolyan is gondolja.
A gond megoldódott, a város határában még egyszer megálltunk, hogy megnézzük, hogy tényleg meg van-e minden papírunk, mert habár én tudtam, hogy beraktam, mégse voltam benne biztos, és a Zuram inkább megállt, mert ő sem mert kockáztatni. A Zuram időnként úgy hív, hogy: “merttemindigmindenttúlaggódsz”, no ez nem véletlen, egyáltalán nem szánja dicséretnek és nagyon is komolyan gondolja. Kockáztatni azért nem mert, de rendben voltak a papírok.
Odaértünk a parkolóhoz, de nem találtuk, de azután amit annak gondoltunk, az mégis az volt, csak épp nem lehetett kártyával fizetni, ezért még keresnünk kellett egy bankot, ahol pénzt kellett levenni a kártyáról. Csak és kizárólag azért nem voltam ideges, mert úgysem tudtam segíteni a helyzeten, én még csak a pénztárcámat sem hoztam magammal, valamint ez is bele volt számolva az időbe. Kocsit otthagytuk, shuttle, no mit mondjak, elég lepattant kocsival vittek ki a reptérhez, de a bőröndök belefértek. Amúgy nem vagyok benne biztos, hogy az autóval műszakilag minden teljesen rendben volt, elég leharcolt volt, kívül és belül is. Mindegy, kiértünk a reptérre, és még volt egy pici időnk, amíg feladhattuk a csomagunkat.
Most nem a fapados részlegnél kellett beszállnunk, külön csak ehhez a járathoz volt egy biztonsági ellenőrzés, pontosan azért, mert Amszterdamban már nem kellett ezen újra átesni. Már a poggyász feladásnál ellenőrizték az USA-ba érvényes beutazási engedélyünket, de minden rendben volt, mehettünk. A biztonsági ellenőrzésnél a műanyag ládába tettem az útleveleinket, mivel a csomagok feladása után egyből, ott volt a bejárat, a biztonsági átvizsgáláshoz, és nem volt időm berakni a hátizsákba, de tulajdonképpen nagyjából mindig így szokott kijönni a lépés. A biztonságis fiatalember, megnézte az útlevelet, és habár egy darabig próbálta kibetűzni, hogy Magyarország, nem jött neki össze, segítettem egy Ungarn-nal. Innentől kezdve nem érdekelte tovább.
A járaton csupa olyan ember volt, akinek a végcélja nem Amszterdam. Amszterdam csupán egy köztes állomás. A Zuram mellett, hol máshol, ült egy apuka, a másik sorban meg mellettük az anyuka a három gyerekkel, igen három, egy ölben, nem hosszú az út, másfél óra, de a Zuram a végére azért azt kívánta, hogy ne Orlandóba jöjjenek, ne Orlandóba jöjjenek. Nem Orlandóba jöttek. Azt leszámítva, hogy a gyerekek nem tudtak a fenekükön ülni, semmi gáz nem volt, anyuka és apuka is végtelen türelemmel kezelték a helyzetet. Na mindegy, a Zuram valamiért nehezen viseli a kiskorú útitársakat, meg úgy egyébként állítása szerint a gyerekeket úgy általában, de ez nem igaz, mióta apuka, egész sokat változott.
Itt nem is volt kérdés, hogy én ülök a lányokkal, számítva a fülfájásra, de szerencsére a fülfájás nem jelentkezett. Amszterdamból Orlandóba viszont úgy sikerült a helyfoglalás, hogy 2, 2, azaz ketten ülünk egymás mellett, a másik kettő pedig előttünk. Kérdés itt sem volt, hiszen nagyobbik számított rám, a lehetséges fülfájás miatt, ezért a Zuram nyerte meg kisebbiket, aki ebben a szituációban mindenképp a kihívás kategóriába sorolandó, a gyerek, nem a Zuram, habár…, hiszen kisebbik nagyon tud unatkozni, elég sokat kérdez és kérdez, és kérdez…
Rendben megérkeztünk Amszterdamba, már ezalatt a rövid út alatt is kaptunk enni, inni, és a lányok finoman jelezték, hogy a továbbiakban inkább nem fapadossal repülnének, mondtuk, hogy szívünk szerint mi sem választanánk fapadost, de ár beszél. A papírjainkon a KLM szerepelt, de kiderült, hogy Orlandóba már Deltával fogunk érkezni. Mint említettem a lányoknak ez volt az első nem fapados élményük, ami nem igaz, mert Egyiptomba sem fapaddal utaztunk, de arra nem emlékeznek, szóval ez volt az első nem fapad élményük, már teljesen vidámak voltak, és nagyon várták a továbbutazást, mert elmeséltük nekik, hogy a továbbiakban sem lesz rossz ellátásban részük. Nem mintha lett volna saját tapasztalatunk, mert nem, de gugli barátom segített.
10:35-kor leszálltunk, de a csak 14:40-kor indulhattunk tovább, tehát valahogy el kellett tölteni a fennmaradó pár órát. Már ekkor elég fáradtak voltunk a hajnali kelés miatt, de azért sétáltunk, nézelődtünk, ebédeltünk. A csomagokkal nem kellett foglalkozni, azt automatikusan pakolták át a Delta járatára, legalábbis reméltük, hogy oda. Az amszterdami reptér hatalmas, nagyon sok gép indul a tengeren túlra, szinte folyamatosan, ehhez be kell menni egy külön terminálra, biztonsági ellenőrzés már nem volt, az megtörtént Berlinben, de egy határőr kikérdezett bennünket, mielőtt beengedett volna. Mennyi időre megyünk?-, Nyaralni fogunk-e?- ennyi volt a kikérdezés, mondjuk minden papírunk kéznél volt, ellenőrizte a beszállókártyáinkat, útleveleket, de ha ez nem lett volna elég, az utazási irodától kapott voucherek, ESTA, minden a kezünk ügyében volt, de nem kérte senki. Mellettünk egy fiatal lány állt, őt egy másik fiatalember kérdezte ki, ez a kikérdezés viszont elég alaposnak tűnt. Neki meghívólevele volt, egyedül utazott, így több kérdést kapott, mint mi, és a papírjait is alaposan áttanulmányozták. Mi közben kaptunk egy-egy matricát az útlevelünkre, egy cetlire felírta az úriember, hogy hányas kapuhoz menjünk, és már mehettünk is.
A beszállókártyákat már Berlinben megkaptuk, ezért nem volt még rajta minden információ, de erre fel is hívták a figyelmünket, hogy ne mulasszuk el megtekinteni a kiírásokat. Ha, ha, egyébként amennyiben rajta lett volna, akkor is harminckétszer néztem volna meg a kiírást, biztos, ami biztos, és nem, egyáltalán nem aggódom túl. A beszállókártyánkon nem szerpelt 4 db S, így tudtuk, hogy nem fogunk átesni egy alaposabb, másodlagos biztonsági ellenőrzésen, egyébként, ha valaki piros borítékot kap, az szintén számíthat erre. Akiket kiválasztottak, azokat előrehívták és egy második biztonsági vizsgálaton estek át, de ezen senki nem problémázott. A gépre végül megkezdődött a beszállás, és szakaszonként hívták az embereket, attól függően, hogy kinek hol volt helye a gépen. Amúgy nem szoktunk előre menni, inkább a sor végét választjuk, mert tök mindegy hogy mikor szállunk be, a gép ugyanoda megy, a hely pedig fix. Voltunk már olyan járaton, ahol nem volt fix, na, akkor tudtunk sietni is.
Mielőtt beszálltunk volna, egy nagyon szigorú hölgy mindenkit kikérdezett, hogy saját magunk csomagoltunk-e, és, hogy fogadtunk-e el valakitől valamit a reptéren. A gyerekek jöttek velünk, nagyobbiktól megkérdezte a hölgy, hogy beszél-e angolul, és mivel ezt a kérdést értette, magabiztosan rávágta, hogy igen, aztán kérdezett tovább a néni, de nagyobbik azt meg már nem értette, így apukája sietett a segítségére. Ha angolul nem is beszél, de legalább tanul, és meglehetősen magabiztos a gyerek, és már ez is valami.
Bejutottunk a gépre, és hát még ekkora géppel soha nem utaztunk, 2-3-2, három sorban az ülések, már az elején segítenek eligazodni a légiutas kísérők, hogy melyik folyosón menj, hogy azután ne kelljen átvágni a középső üléssoron. Nagyobbik magabiztosan mosolyogva ment előre, a jegyét nem mutatta meg a hölgynek, aki kérte, csak ment tovább, a hölgy azt gondolta, hogy nagyobbik ilyen rutinos utazó, de ahogy lenni szokott rossz folyosón indult el, semmi gond, visszahívtuk. Ha nem is rutinos tengeren túlra járó, de nehezen jön zavarba, és meglehetősen magabiztos, már ez is valami.
14:40-kor szállt fel a gép, és érkezésünk 19:04-re volt várható, utóbbi természetesen ottani idő, előbbi itteni szerint értendő. Minden üléstámlában van egy monitor, magunk választhatjuk ki, hogy milyen filmet, sorozatot nézünk, esetleg zenét hallgatunk, vagy inkább játszunk-e, folyamatosan nyomon követhetjük a repülési információkat, de ha valaki kíváncsi, egy csomó dolgot megtudhat a légitársaságról is. Még felszállás előtt a személyzet mindenki számára kiosztott fülhallgatókat, füldugót, és alvómaszkokat. Nekünk ez mind volt bekészítve már a kézipoggyászba, mert nem tudtuk, hogy kapunk-e, vagy sem. Még fel sem szállt a gép, már mindenki a saját monitorját böködte, mivel olyan új filmeket is meg lehet nézni, amit a német mozikban még be sem mutattak. Finoman szólva is bőség zavara. A lányok teljes odáig voltak meg vissza, és fogalmuk sem volt, hogy melyik filmmel kezdjenek. Szerencsére nyelvet is lehet a filmekhez választani, és ha nincs is az összes szinkronizálva, a legtöbb elérhető németül is.
Úgy vettem észre, hogy rajtam kívül senkit sem érdekelt a felszállás. A múltkor olvastam, hogy új tervek szerint a repülőgépeken már nem lesz ablak, csupán felvételek alapján lehet megtekinteni a kinti világot, megmondom őszintén ez engem eléggé zavarna, de most látva, hogy mennyire nem érdekel senkit, hogy mi van az ablakon kívül, tulajdonképpen tényleg mindegy, hogy van-e ablak, vagy nincs. Pláne a középső sorban ülőknek mindegy.
Egy dolog nagyon zavart, méghozzá az, hogy nagyon, nagyon hideg volt a gépen. A mögöttem ülő idős hölgy meg is kérdezte a légiutas kísérőt, hogy így lesz-e egész út alatt, mert akkor ő bizony előre szól, hogy meg fog fagyni. Gondoltam magamban, hogy én leszek a második, dacára annak, hogy kaptunk takarót és párnát is. Azonban felszállás után nagyjából 20 perccel, már kellemes volt a hőmérséklet. Jó pár órát kellett eltölteni a gépen, de valahogy eltelt.
Óránként hoztak inni, kétszer meleg frissítőkendőt, kétszer valami rágcsálnivalót, kétszer meleg ételt, és pluszban még felszállás előtt kaptunk fél liter palackozott vizet, valamint időnként körbekínáltak csak vizet is. Előre kaptunk menükártyát, erről kiválaszthattuk, hogy mit kérünk enni, és nem túlzok, mert tényleg isteni volt a csirkés saláta, amit kértünk, mármint nagyobbik és én, kisebbik az apukájával valami tésztát választott. Egyáltalán nem érdekes, hogy ez a tészta paradicsomos jelleggel bírt, és már az elején leette magát a Zuram, tehát a bézs, igen bézs színű gatyáján egy hatalmas piros folt éktelenkedett, a tényen, hogy ez megtörtént, sem ő, sem én nem lepődtünk meg, csupán tudomásul vettük.
A rágcsálnivalók is igen finomak voltak, a személyzet pedig nagyon kedves, és meglepődtem, hogy nem huszonéves szupermodellek dolgoznak a Delta ezen járatán, hanem nálam idősebb hölgyek, és urak is. Egy hibát elkövettem az utazás alatt, mégpedig, hogy kértem egy pohár bort, végig csak vizet, vagy narancslevet ittam, de egyszer élünk alapon kértem egy pohár vörösbort. Nem volt sok, ahhoz, hogy ártson semmiképp nem elegendő, de olyan száraz volt utána órákon keresztül a szám, hogy nem győztem inni. Szerencsére kaptunk vizet bőven.
Korábban említettem, hogy kisebbik a nehezebb eset, de pár óra után már irigykedtem a Zuramra, mert kisebbik, amikor nem filmet nézett vidáman beszélgetett, együtt játszottak, míg nagyobbik, és nem túlzok egyáltalán, egy szót nem szólt, csak ha kérdeztem. Nagyon megörült, hogy egy csomó olyan film közül választhat, amit eddig még nem látott, de nagyon szeretett volna, így bele is kezdett a Deadpoolba, nagyon tetszett neki, végigkuncogta szinte az egészet. Kisebbik aludt egy nagyot, de nagyobbik egy percet sem, mondtam, hogy próbálja meg, eligazgattam neki a párnáját, bevackolta magát, de nem bírt aludni. Mivel egymást is meg tudjuk hívni játszani a gépen, a monitorokon keresztül, így néhány játékot kipróbáltunk, de hosszú távon mind vagy túl egyszerű, vagy túl unalmas, de azért elvoltunk. Telt az idő. Közeledtünk.
Még leszállás előtt egy órával felszolgálták a vacsorát, már nem is emlékszem, hogy mi volt, csak arra, hogy nem voltam éhes, és nem kértem, ahogy nagyobbik sem. Kisebbik és a Zuram igen. Lassan mindenki a járat információkat kezdte el nézni a gépen, és érezhetően elkezdtünk ereszkedni. A monitoron láttuk, hogy érkezési idő 6 perc, majd 18, majd 8, majd 20 ebből rájöttünk, hogy körözünk, mondjuk egyértelmű volt, mivel körbe, körbe mentünk, és már elég alacsonyan voltunk ahhoz, hogy lássuk a házakat, hajókat, autókat, ha nem jöttünk volna rá magunktól, a pilóta is bejelentkezett, hogy van némi fennakadás, túl nagy a forgalom, kicsit köröznünk kell, de hamarosan leszállhatunk. Így is lett, hamarosan leszállhattunk.
Eléggé fáradtak voltunk, de az nem számított. A lányoknak elmondtuk, hogy mindenhol azt olvastuk, hogy nem vicceskedünk a határőr bácsival, válaszolunk ha kérdeznek, és megyünk szépen, okosan. Mentünk szépen, okosan, azt gondoltuk, hogy kapunk majd a gépen vámáru nyilatkozatot, amit ki kell töltenünk, de semmi ilyesmi nem volt, pedig ezt is olvastam valahol. Beálltunk egy baromi hosszú sor végére, de július negyedike ide, július negyedike oda, minden pultnál ült egy határőr, 8 másik pedig irányította az embereket, hogy ki melyik határőrhöz mehet oda, értelem szerűen, ahonnan elment egy ember, vagy csoport, oda hívták a következőt.
Végre mi kerültünk sorba, és itt is minden lehetséges papírral készültünk, ESTA, hazarepjegy, szállások, biztosítás, anyám tyúkja, de a határőr mindössze két kérdést tett fel, ezek a következők voltak: hogy érzi magát uram?, mennyi időre jöttek?. Ennyi, semmi több. Mindannyiunkat lefényképezett, levette az ujjlenyomatokat, belepecsételte az útlevélbe, hogy 90 napig maradhatunk, és már mehettünk is. Halkan jegyzem meg, hogy végig énekelt, és dudorászott, de ennek ellenére sem mertem volna vicceskedni. Azt hittük, hogy lesz még valami, de nem, a bőröndjeink már ott vártak ránk, lepakolva a szalagról. Megvolt mind a négy. Ahogy láttuk, az egyiket kinyitották, megnézték, de nem hiányzott semmi, és át sem volt pakolva, a többi bőrönd érintetlenek tűnt.
A reptér itt sem kicsi, de elég jól ki van táblázva minden, így aztán gyorsan megtaláltuk, hogy merre kell mennünk ahhoz, hogy átvegyük az autónkat. A nagyot, amibe belefér mind a négy bőrönd. Itt is volt egy 25 perces sor, de miután minden stimmelt, és minden aláírásra került, már mehettünk is átvenni a kocsit. Át kellett mennünk egy hatalmas parkolóba, ami emeletes volt természetesen, és ekkor léptünk ki először az utcára.
A meleg és a pára, nem csak úgy simán meglepett, hanem hát olyan hűűű, erre azért nem számítottam, vagy igen, csak nem tudtam, hogy ilyen érzés lesz, ehhez képest nagyon gyorsan hozzászoktunk. Kicsit csöpögött az eső, de ezt még esőnek sem nevezném, mondjuk úgy, hogy lógott az eső lába. Megtaláltuk az embert, akinél átvehettük az autót. Megnézte a papírt, majd annyit mondott, hogy ott, az a sor. Jó, rendben látjuk, hogy ott az a sor, és tele van autókkal, de mire észbe kaptunk a fickó el is tűnt, így meg sem tudtuk kérdezni, hogy jó, jó, az a sor, de melyik kocsi? Jött egy nő, akitől végül sikerült információt nyernünk az autóra vonatkozóan, bármelyik. Mindegyikben benne van a kulcs, válasszunk egyet, pakoljunk be és már mehetünk is. Jó. Részemről, amúgy ez rém egyszerű, mert odamegyünk az elsőhöz, és menjünk már, de nem, a Zuram megnézett párat, majd választott egyet. Tényleg belefértek a bőröndök. Meg mi is. Elővettük az erre a célra szánt telefont, és bepötyögtük a címet, majd elindultunk, hogy tán menet közben észhez tér a GPS. Egyáltalán nem akart észhez térni, és nulla, azaz nulla helyismerettel elég nehéz volt tájékozódni. Biztos, ami biztos az eső lába már nem csak lógott, hanem mondjuk úgy talajt ért, de nem kicsit. Konkrétan leszakadt az ég, közben dörgött, villámlott. Semmi pánik, elővettük a másik telefont, ami azonnal működött, és már úton is voltunk a hotel felé.
Elég hamar megtaláltuk a hotelt, menet közben mindenfelé tűzijátékokat láttunk. Szép volt, szép volt, csak épp senkit nem érdekelt. A hotelnél biztos, ami biztos ment az automata öntöző rendszer is, itt aztán nem fog kiszáradni a fű. A fű egyébként nem tudom milyen fajta, de nagyon széles, ennek ellenére puha, és tényleg nagyon zöld. Nem mutatna rosszul itt nálunk sem a kertben.
Már csak annyi volt hátra, hogy elfoglaljuk a szobánkat.
Élet a határon túl 