Bicikli, bicikli

A mi családunkat nem lehet azzal vádolni, hogy túl sokat biciklizik, vagy azzal, hogy állandóan biciklizni szeretne, egyáltalán nem, de mostanában kicsit változtak ezzel kapcsolatban a dolgok.

Egyik nap kisebbik úgy érkezett haza az iskolából, hogy márpedig biciklizni kell, mert van valamilyen verseny az iskolák között, hogy ki mennyit biciklizik. Arról nem volt információja, és jelenleg sincs, hogy meddig tart a verseny, de ez nem is lényeges. Akkoriban még egyáltalán nem volt jó idő, sőt még havazott is, így teljes lelki nyugalommal jegeltük a témát, mondván, ilyen időben, meg egyébként is, meg messze lakunk, meg nehogymá, meg majd leizzad, megfázik, hogy cipeli a táskát, trombitát, elütik, elesik, összetöri magát meg ilyesmi. Rengeteg ellenérvünk volt azzal kapcsolatban, hogy biciklivel járjon kisebbik iskolába. Az ellen nem volt kifogásunk, hogy szülői felügyelettel járjon hétvégén biciklizni, mivel hetente egyszer kell bediktálni, hogy ki hány km-t ment előző héten. Nem, senki nem ellenőrzi a bediktált adatok valóságtartalmát, de kisebbik kijelentette, hogy ő nem fog hazudni, csak valós tényleg letekert km-t hajlandó mondani, és soha nem is biztatnánk csalásra. A verseny határozott célja, hogy rávegye a gyerekeket, hogy biciklivel járjanak iskolába, autó vagy busz helyett.

A jó időhöz azonban ragaszkodtunk, el is érkezett a jó idő. El is múlt, de ez nem is annyira érdekes, az már azonban igen, hogy kisebbik barátnője nálunk aludt egy nyugodt hétvégén, és elmentek játszótérre, játszani, nem biciklivel. 20 perc múlva vissza is érkeztek, mert kisebbik a játszótérre menet rohant, és megcsúszott azokon a kavicsokon, amit azért szórnak a járdára, hogy ha jegesedik, ne essen el az ember. Nem jegesedett, meg kisebbik biztos nem tudta, hogy a köveket ő pont ellentétesen használja, mint kellene, jelesül megcsúszik rajtuk, és nem biztonsággal sétálgat.

Hazaértek a barátnőjével, kisebbik nem sírt, de remegett, mint a nyárfalevél, és ismételgette, hogy elesett, de jól van, viszont fáj a keze, meg a lába. A térde alatt egy csodás seb éktelenkedett. Bementünk a fürdőszobába, ahol már láttam, hogy a sebet én nem fogom tudni kitisztítani, lefertőtleníteni, mert egyrészt, ha hozzányúlok, akkor kisebbik elájul, másrészt nincs itthon olyan eszköz, amivel ki tudtam volna szedegetni a kavicsokat, a sebből. A kezével nem tudtam mit kezdeni, fájt az ujja, meg ferde is volt, látszott, hogy ez bizony ügyelet. Amúgy gondolhattam volna, hogy lesz valami, mert az utóbbi időben, ahányszor együtt voltak ezzel a barátnőjével, valami mindig történt. Először barátnőt kellett ügyeletre vinnünk, amikor nálunk aludt, de szerencsére, csak rosszul lépett, és egy testnevelés felmentéssel megúszta. Utána, ügyelet mondjuk nem volt, de kisebbik aludt barátnőnél, amikor is a konyhában voltak, és az amúgy a falhoz rögzített konyhaszekrény eldőlt. A rögzítés megadta magát. Szerencsére a szemben álló hűtőszekrény felfogta a konyhaszekrényt, így a barátnőnek, aki a kettő közé szorult, nem esett baja. Viszont a konyhaajtóban lévő üveget ki kellett törni, hogy a két gyereket ki tudják szabadítani a konyhából, mert a szekrénytől nem lehetett kinyitni a konyhaajtót. Személyi sérülés akkor nem történt.

Akkor nem, most viszont vér is folyt. Hazaért a Zuram, aki ránézett kisebbik ujjára és annyit szólott, hogy ez biza eltört. Több se kellett, az addig tök nyugodt gyerekből kitört a zokogás, hogy vele most mi lesz. Semmi, irány az ügyelet. Volt vagy 3 fok odakint, gatyát nem lehetett húzni a gyerekre, így levágtam egy harisnya szárát térd felett, ráadtam óvatosan kisebbikre, majd egy sízoknit kapott, hogy ne fagyjon le a lábszára, és már indulhattak is az ügyeletre.

A Zuram vitte a kórházba kisebbiket, én a maradék lánygyermekekkel, nagyobbikal, és barátnővel elindultam bevásárolni, mivel a két lány egyből tudta, hogy itt komoly a baj, és kisebbiknek kell valami ajándék mire hazaér, ha hazaengedik, és nem kell bentmaradnia  a kórházban. Természetesen beadtam a derekam és közben felvettem a bevásárlólistára a bukósisakot, könyök- és térdvédőt, buborékfóliát, mert ez a két gyerek innentől kezdve csak úgy tölthet időt együtt, ha előtte minden óvintézkedést megtettünk.

Az ügyeleten az a szabály, hogy ha valaki vérzik, azt azonnal ellátják, így nem kellett sokat várni, az ügyeletes kiszedte a kavicsokat, kivágta a sebből a farmer darabjait, könnyű neki, valami specc cuccal lekezelte előtte a gyerek lábát, így kisebbik nem érzett semmit. Láb bekötözve, majd következett a röntgen. Eltört, de nem nagyon, hivatalosan. A kisujjában sérült gyermek büszkén viselte a sínt, amit kapott, de rettenetesen idegesítette, mivel másnap gitár órája volt, valamint ez volt a tavaszi szünet harmadik napja. Egy biztos, mivel a kezére nem támaszkodhatott rá, nem biciklizhetett.

Az átok egyébként úgy tűnik megtört, vagy valami olyasmi. Kisebbik amikor legutóbb ott aludt barátnőnél, úgy jött haza, hogy: “képzeld anya, nem történt semmi, mondjuk Avicii meghalt”.

Hamarosan  azonban lekerült a kötés, és az orvos előírt még egy hét kézpihentetést, de utána újra előkerült a biciklizés téma. Mivel nagyobbiknak elindult a vitorlás szezon, így egy csomó olyan idővel rendelkeztünk hétvégén,  ahol kisebbik ráért nyaggatni a biciklizéssel. Mint korábban említettem, nem volt az ellen kifogásunk, hogy szülői felügyelet mellett biciklizzen. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy velem, mivel a Zuram kifejezetten nem kedveli a biciklizést, és akkor még szépen fogalmaztam. Én mindig is szerettem biciklizni, első emlékeim, még a háromkerekűmhöz köthetők, valamint még ahhoz az időszakhoz, amikor még nem rendelkeztem megfelelő tudással, ellenben méretben pont akkora voltam, hogy a vázra rögzített kis ülésen elfértem. Ezzel nem is volt semmi gond, egészen addig, amíg a néni, aki hazahozott az oviból, meg nem állt a kisboltnál míg beszalad, és engem odatámasztott a falhoz, vagyis a biciklit, amint rajta ültem, meg sem mertem mozdulni, annyira féltem, hogy elesik, elesünk. Nem estünk el, sem én, sem a bicikli.

Nővérem, aki nem sokkal idősebb nálam, soha nem volt híján a remek ötleteknek. Például, ha otthon fel kellett mosnunk, akkor ő mindig felszedte a szőnyegeket, és beöntötte a vödör vizet a parkettára, amin utána hihetetlen jókat csúszkáltunk, természetesen szülők nem voltak otthon, dolgoztak. Amikor fel kellett porszívózni, akkor, csak hogy szórakoztatóbb legyen beült egy zacskó napraforgómaggal a szoba közepére és teleköpködte a szőnyeget, hogy csörögjön csak az a porszívó, ha ágyneműt kellett áthúznunk, soha senki nem épített olyan jó bunkert huzatból, ágyneműből, mint ő. Kétszer majdnem felgyújtotta a lakást, az eltört lámpabúráról mindketten tehettünk, bár az alapötlet, hogy labdázzunk a szobában nővéremé volt, viszont a  mai napig állítom, hogy teljesen jogosan rúgtam be az erkélyajtó üvegét, amikor kizárt a novemberi hidegben az erkélyre. Egy szó, mint száz a nővérem nagyon kreatív, én meg irigy.

Nővéremnek volt egy camping bringája, nekem egy háromkerekű, és hogy ki ne maradjak a jóból, nővérem egy gumiszalaggal összekötötte a két járművet. Majd húzott szépen maga után. Száguldottunk, ezerrel, nem hogy nem kellett tekernem, de nem is bírtam rátenni a lábaim a pedálokra. Egy lakótelepen éltünk, melyet kerítés vett körbe, és annak kapuján épp átfért nővérem a bringával, az a része, hogy én be tudom-e venni a kanyart kevésbé érdekelte, a szüleimet már annál inkább. Nem dicsértek meg, pedig simán bevettem a kanyart, úgy, hogy nem is használtam mind a három kereket, mindegy még a gumit is elkobozták. Amúgy hiába magyaráztam én állandóan, hogy minden ilyen hülyeség a nővérem fejéből pattan ki, valamiért a szüleim a közös büntetés erejében hittek. Nővérem meg újra, és újra bepalizott, nyilván, hisz nem mindig buktunk le.

Később már én is váltottam a háromkerekűről és megtanultam biciklizni. Más kárán azt is megtanultam, hogy beesni az árokba, melyben csak csalán nő, nem jó. Nem voltunk egy nagyon jó körülmények között élő család, így a négy főre eső biciklik száma nálunk egy volt, de nem vesztünk össze rajta, hogy ki mikor használja. Mint említettem egy lakótelepen nőttem fel, ahol szerencsére sok volt a gyerek. A barátnőm szeretett barátnőset játszani, ellenvetésem, hogy de ezt nem kell játszani, hisz barátnők vagyunk, süket fülekre talált, mert a játékban mindig felnőttek voltunk, és valahol máshol laktunk, és más életet éltünk. A gyakorlatban ez annyit tett, hogy bringáztunk a házak körül, és beszélgettünk az elképzelt életünkről. Emlékeim szerint rengeteget bicikliztünk, és soha nem fájt semmim, nem okozott gondot a lejtő, vagy emelkedő, mivel az nem volt.

Szerettem bringázni. Az utóbbi években azonban valahogy ez elmaradt. A Zuramat nem is tudom rávenni, hogy elővegye a bringáját, pedig neki sajátja van, nem kell arra várnia, hogy a családban rá kerüljön a sor.

Jó idő is volt, kisebbik ujja meggyógyult, kettesben voltunk, semmi kifogás, irány biciklizni. Nem panaszkodhatunk, bármerre is szeretnénk menni van kerékpár út. Ahhoz képest, hogy egy olyan városban élünk, mely autógyártásra szakosodott, és ehhez mérten a szolgálati és egyéb autók száma igen-igen magas, elég sokan bringáznak. Főleg a gyerekek és az idősebb korosztály, utóbbiak általában elektromos rásegítéssel, tehát már egyáltalán nem szégyellem magam, ha az emelkedőn megelőz egy 70 körüli néni, és még csak nem is erőlködik. Annál rosszabbul esett, amikor megelőzött bennünket egy futó, de kisebbikkel erről inkább nem is beszélünk.

Kisebbikkel elindultunk az első utunkra, össze-vissza amerre kedvünk tartotta. Elsőre 24 km-t mentünk, és meg kell mondjam őszintén, hogy azon kívül, hogy elfáradtam még a fenekem is igen-igen fájt. Másnap amikor az iskolában be kellett diktálni, hogy ki hány km-t tett meg, kisebbik is büszkén mondta a 24-et, 0 helyett. Kérdésemre, hogy szólt-e hozzá bárki bármit is, nemmel felelt, mondván, hogy az egyik srác 130 km-t mondott, és azt nehéz túlszárnyalni, hát még elhinni, pláne, hogy a srác az iskola mellett lakik, és gyalog 2 perc alatt ér be, de ha 130, akkor 130. Szemrebbenés nélkül írta fel az eredményt az osztályfőnök. Ebből természetesen az következett, hogy a 24 az a semmi, még többet kell biciklizni, és így is tettünk. A km szám egyre nő, a fenekem továbbra is fáj.

Kisebbik azonban mindenképp szerette volna kipróbálni, hogy milyen, ha biciklivel megy suliba, busz helyett. Jött a kampány, hogy ő hogy utálja a buszt, mert hozzá túl közel állnak az emberek, a gyerekek nem tudnak viselkedni, felteszik az ülésre a táskájukat, a múltkor egy néni elkezdett vele beszélgetni, szóval képzeljem már el milyen borzalmakat kell neki kiállnia a buszon. Egyébként ha valaki hagyná, ő simán beszabályozna mindenkit, hogy hogy kell viselkedni, nem csak a buszon, hanem úgy általában mindenhol. A múltkor amikor moziban voltunk és vele jöttek a barátnői, akikkel végigdumálta a filmet, annak is én voltam az oka, mert nem szóltam rájuk.

Jó legyen, adtam be a derekamat, próbáljuk ki, hogy iskolába is biciklivel jár. Előtte azonban csináltunk egy próbautat, lemértük időben, km-ben, mennyi az annyi, mire kell figyelni. Nagyjából 7 km az út, és nem kell fél óra hozzá, hogy beérjen a suliba. Vissza is 7 km, de időben mindegy mennyi, nem kell időre jönnie, viszont visszafelé nehezebb, mert odafelé szinte végig lejt, amiből egyenesen következik, hogy visszafelé nem annyira. Én aggódom, hiába tudom, hogy mennyire körültekintő, hogy óvatos, hogy levizsgázott biciklizésből, akkor is aggódom, de ez már csak ilyen. Kisebbik meg vidáman jön-megy.

Tegnap vártam rá az uszodánál, amíg edzésen volt, üldögéltem egy padon és olvastam a friss levegőn, amikor is egy fékezésre és csattanásra lettem figyelmes. Egy autós elütött tőlem kb. 50 méterre egy bringást. A bringásnak lett volna elsőbbsége, egy parkolón megy keresztül a bicikliút, az autós nem ment gyorsan. A biciklis srác felpattant, majd elkezdték vizsgálni, hogy melyik járműben mekkora kár esett. Minden hangos szó nélkül. Arra szoktunk mi is biciklizni, de mi inkább mindig megállunk, és úgy nézünk körül, mert hiába van elsőbbségünk, jobb az óvatosság. Az autós bármilyen kicsi is, vagy bármilyen lassan is megy, akkor is nagyobb nálunk.

A versenyt kitalálók elérték a céljukat, legalábbis kisebbik osztályában, a gyerekek egymást kezdték biztatni, hogy járjon mindenki biciklivel, és már egyre többen választják a biciklit. Nagyobbikéknál nincs ilyen verseny, de tegnap már ő is közölte, hogy időnként ő is menne ám biciklivel szívesen, habár elsőre közölte, hogy felejtsük el, ő ugyan nem, most azonban már menne ő is, és fog is. Én sem tettem le a biciklizésről, ha be kell szaladni a városba, és nem kell cipekedni, akkor kisebbikkel egyből a bringát választjuk. Pláne ebben az időszakban, amikor olyan szép helyeken mehetünk.

Reklámok

Bicikli, bicikli” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Kedves Edit!
    Régóta készültem rá, hogy megírjam egy kommentben legalább, mennyire teszik, ahogy írsz.
    Mikor a HA-n publikálák A furcsa szülinapot, utána olvastam vissza a család történetét, sok minden volt ismerös. Én 2013-ban kötöztem ki az álnémet (mivelhogy angol) páromhoz, mindketten IT-sek vagyunk, és egy autógyártó cégnél dolgozom dettó, kb. azonos korúak is vagyunk.
    Tudom, hogy elmúlt már a kezdeti újdonság varázsa és nem akarod magadat se ismételni, de azt hiszem vagyunk páran, akik örülnek minden új posztnak, ha van ihlet ;-).
    Remélem, a kisebbik már kiheverte a sérüléseket és vígan bicajozik azóta.
    Üdvözöl Rüsselsheimböl, jó hosszú hétvégét:
    (egy szintén) Nóra 🙂

    • Kedves Nóra!

      Köszönöm kedves szavaid. IT, autógyár, 2013 hmm van némi egyezés 🙂 Álnémet 😀 Amúgy érdekelne, hogy egy angolnak hogy jön be Németország, elég sok nemzet tagjai laknak erre, de angol véleményét még nem hallottam.
      Valóban nem szeretném magam ismételni plusz állandó dilemmám, hogy mennyire ér kibeszélni az életünket, annak ellenére is, hogy a család nem bánja. Valamint a facebook is megnehezíti az írást, illetve könnyíti is, de ha oda posztolok pár képet, akkor már elintézettnek tekintem a napló írást. Azért szerencsére történés is van, meg ihlet is, csak sokkal ritkábban.
      Luca felgyógyult nagyon gyorsan, de bicikli már pár napja mellőzve a hőség miatt. A suliban minden nap hőségriadó van, kiszámíthatatlan, hogy mikor küldik haza őket. Hétvégén viszont a család 50%-a vitorlázik, érzésem szerint a másik fele biciklizni fog, ha akar, ha nem 🙂
      Sajnálatos módon itt nincs hosszú hétvége 😦 református tartományként már az ünnepek nagy részét feléltük.
      Ha Wolfsburg felé jártok, esetleg akár szakmai érdeklődés okán is, fussunk össze egy kávéra.
      Üdvözlet a szokatlanul meleg Wolfsburgból, ahol hiába esett tegnap is meg tegnapelőtt is az eső, és volt a hőségriadó után viharriasztás, a mi városrészünket kihagyta, és csak arra elég, hogy ma ne kelljen locsolnom, na meg hogy a gaz újra felüsse a fejét a díszkő között. Ha én elkezdek egy mondatot…
      Edit

      • Szia!

        Bocsi a nemhosszú hétvége miatt, valahogy kiment a fejemböl, hogy ebben eltéröek a tartományok… szerintem felénk is protestáns/ateista a többség, és halvány dunsztja sincs, mi is ez a Fronleichnam (de örül, hogy szabadnap, és szalad grillezni…).
        Köszönöm az invitálást, nagyon szivesen összefutnánk veletek, általában nem járunk Wolfsburg felé, de ki tudja, egyszer talán*.
        Hamburg miatt rágom az ember fülét régóta, meg Németo.-nak az a fele nekem még teljesen ismeretlen (Berlint leszámítva). Eddig inkább dél felé (Allgäu) vagy Franciaország felé vettük az irányt, ha kirándulásról volt szó. Lehet emiatt is szeretem az északi/tengeres-kirándulós élmenybeszámolóidat. 😀
        Emberem több mint 20 éve él itt, szereti No-ot, és nem menne vissza semmi pénzért, most a brexit miatt meg pláne nem. Idöjárás általában szutyok, szerinte a kaja minösége is jobb itt a kontinensen/németeknél (borokról nem is beszélve, amit a UK-ben árulnak nagy hiperekben, az általában a “sírni való” kategória…+ ahhoz,hogy csak fözéshez használjam el, qrva drágák. Gondolom, a franciák úgy exportálják, hogy na, ezeknek ez is jó lesz..).
        Azt mondta még, hogy “európaibb”, és itt a népek nem képzelik azt, hogy még mindig ök a világ urai, és a szigetük meg a világ közepe….én sokadszor döbbentem le azon UK-ban járva, hogy sokan mennyire igénytelenek a környezetükre, pedig egyáltalán nem csórók!
        + hogy németéknél nagyon jól szervezett minden (ami néha hátrány, valamint elöfordulnak vadhajtások, de általában ja).
        Èn a sok autópályát szeretem… lehetöleg dugómentesen és a mazsolák nélkül… a legnagyobb sokk az volt, hogy itt vannak hatalmas tankokkal közlekedö mazsolák, de vagy nem sietnek, vagy nem ér le a lábuk rendesen az X6-os pedáljáig, ki tudja…???
        Üdv a szaunából, épp megy a poénkodás, hogy kinek kell Mallorca, amikor itt minimum 10 fokkal melegebb van…
        N.
        * természetesen meghívás visszafelé is áll, ha Frankfurt vagy Mannheim felé jártok, elötte szóóólj.

      • Nekem, nekem kell Mallorca, bármikor. A tenger partján mégiscsak jobb lenne ez a meleg, mint itt. Nagyon elszoktunk ettől a fajta nyártól, mióta kiköltöztünk, még nem volt soha ennyire tartósan meleg, és még locsolni sem kellett soha a kertben, bezzeg most. Még jó, hogy van esővízgyűjtőnk.
        Az angolokkal nekem nem sok tapasztalatom van, leszámítva azt a pár nap Londont, de abból nem vonnék le messzemenő következtetéseket 🙂
        Borok, he he. A héten kezdődik a borfeszt, megint lesz vagy 5 borász. Először mikor kértem egy cabernet azt hittem eltévesztette, és rosé 😀 Nem ehhez voltunk, vagyunk hozzászokva. Általában otthonról hozzuk a borokat, bár mostanában egyáltalán nem iszunk, de lent a pincében elférnek.
        Ember vicceskedett, hogy ha szeretnétek egy rendes gyárat látni, nem csak egy autó összeszerelő műhelyt, gyertek bátran 🙂
        Nagyon szeretem az északi részt, még ha mi nem is épp északnak számítunk, de legalább közel vagyunk. Ha már Hamburgig elmennétek, akkor inkább menjetek egy kicsit tovább egész a tengerig. Hamburg szép, meg jó, de a kikötővárosok szerintem többet adnak. Jó hát méretben nem lehet összehasonlítani őket, de én már egy ideje kisváros párti vagyok. Arról nem is beszélve, hogy hátha szerencsétek lesz és láttok fókát 😀 😀 😀
        Hétvégén megyünk Kielbe, jó kis programok lesznek. Már évek óta tervezzük, és idén végre megyünk is. https://www.kieler-woche.de/
        Egyáltalán nem a vitorlázós családtagok találták ki.
        Üdv:
        Edit

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s