Az első bál

Egyik nap a Zurammal néztünk a tv-ben valami vicces sorozatot, ami arról szólt, hogy a család tini lánya élete első báljába indul. Meg is jegyeztük, hogy hű de jó, mi még ettől milyen messze vagyunk, mert itt jellemzően az első bál az Abiball, amikor is egy bál keretében ünnepelnek a végzős diákok, méghozzá azt, hogy befejezik a sulit. Mivel még soha nem voltam, nagyjából úgy tudom elképzelni, mint a mi szalagavatónkat. Nagyobbik még csak hetedikes, így éreztük, hogy van időnk bőven, kisebbik meg még csak ötödikes, nyugodtan nézhetjük a sorozatot, a könnyező szülőket, valamint az idióta helyzetekbe keveredő apát, aki legszívesebben megállítaná az időt, annak érdekében, hogy még mindig az ő pici hercegnője maradhasson a lánya.

Ezt követő héten nagyobbik hazajött az iskolából, és közölte, hogy bál lesz, amire ő mindenképp el szeretne menni, lehet-e. Mondtam, hogy beszéljük már meg, hogy mi van, mert én még mindig az első felét emésztem a mondatnak, miszerint bál lesz. Milyen bál? – tettem fel az igen helyénvaló kérdést.

Téli bál, ami azért lesz, mert a nagyok szerint igazságtalan, hogy a kicsiknek olyan sok program van a gimiben, nekik meg semmi, se farsang, se semmi, és ezért engedélyt kértek, hogy rendezhessenek egy bált, de a kicsik, vagyis az ötödikesek és a hatodikosok nem mehetnek, csak hetediktől felfelé, mert az úgy igazságos, ugye mehetek- jött az elhadart válasz.

Mit is válaszolhattam volna rá, mint azt, hogy: megbeszéljük apáddal. Tudtam, hogy az apja nem fogja ellenezni, de mivel együtt szoktunk ilyen kérdésekben is dönteni, ez a helyes válasz. Nagyobbik is tudta, hogy el fogjuk engedni. Mindössze 4 EUR-t kellett befizetni, ezért cserébe kapott egy belépőjegyet.

Innentől jött a neheze, mivel fogalmam sem volt róla, hogy milyen ruhában kell menni a gyerekeknek. Ha a színházból indulok ki, akkor semmi extra, hétköznapi viselet, de ha az esemény nevéből indulok ki, akkor ez bizony bál lesz, és akkor kicsit jobban illik felöltözni, mint egy normál iskolai napon.

Kiadtam a feladatot nagyobbik számára, hogy érdeklődje meg mégis mi a dress code. Azért azt tudni kell, hogy egyrészt nagyobbikat nem érdekli az ilyesmi, másrészt úgyis elfelejti megkérdezni, tehát a válasz több, mint bizonytalan. Nem emlékszem már, hogy meddig nyaggattam, hogy járjon utána, amikor is azt a választ kaptam, hogy ez bizony bál, és szép ruha kell, de van aki farmerba meg pulcsiba fog jönni. Hurrá! Sokkal okosabb lettem. Mindegy, akkor veszünk valami szép ruhát, mert mégse fog farmerba menni, ha bál, akkor bál, legfeljebb ő lesz az egyetlen, aki normálisan fog kinézni. Pár nappal később újabb információhoz jutottam, miszerint a felsőbb évfolyamosok közölték, hogy ez igenis bál, és meg voltak döbbenve azon, hogy páran farmerben akarnak menni. Szuper. Jó úton haladunk.

Mivel nagyobbik még soha nem volt ilyen jellegű eseményen, így próbáltam én irányítani a dolgokat. Több-kevesebb sikerrel. Először is kellett egy ruha. Nehezebb küldetés, mint azt bárki gondolná. Az nem úgy van ám, hogy az ember bemegy a lányával egy boltba, ott a gyönyörű ifjú leány ruhákat próbálgat, amikor elfáradnak, anya megiszik egy kávét, a leány egy teát, közben elbeszélgetnek az élet dolgairól, felidéznek néhány közös emléket, elmerengve azon, hogy nemrég a nagylány, még milyen vígan ette a homokot a homokozóban, hát nem. Először is nevezett leány influenzás lesz, 5 napos láz, köhögés, éjszakai nem alvás, kisebb gond is nagyobb a ruhavásárlásnál. Sebaj, még van idő, majd megvesszük, első az egészség.

Ám, ha nevezett leány egészséges is, akkor sem egy sétagalopp a dolog, mert utál vásárolni, legfeljebb azon boltok keltik fel érdeklődését, ahol a mindenféle konzolhoz való játékokat árulják, esetleg még a CD-k, DVD-k keltik fel figyelmét, de ruha, cipő, az nem. Az unalmas. Nevezett leány úgy szeretné intézni az ilyen dolgokat, hogy anya, apa, bárki vegye meg, tök mindegy, hogy néz ki, tök mindegy hogy áll, “anya, te azt úgyis jobban látod mi áll jól nekem”, csak be ne kelljen tenni a lábát egy boltba se.

Tavaly történt, amikor is szüksége volt nagyobbiknak egy cipőre, fel is kerekedtünk cipővadászatra. Gyerek teljesen unott képpel, enyhén duzzogva tartott velünk. Apja próbálta felvidítani, hogy: kislányom, legyen már egy kicsit jobb kedved, neked megyünk cipőt venni. Mire kislány: apa, az csak egy cipő, kell és ennyi, de tudod, hogy ez engem nem érdekel. Betértünk egy cipőboltba, ahol nagyobbik mindenre csak a fejét csóválta, amikor is meglátott egy cipőt, ami nem mellesleg dupla annyiba került, mint az összes többi, és közölte, hogy megtalálta, ez álmai cipője. Próbáltam én mondani, hogy de ott a másik, ami egyébként majdnem ugyanúgy néz ki, csak épp más a színe, és feleannyiba kerül, mire az apja csak annyit mondott, hogy: hagyjad már, örüljünk neki, hogy végre tetszik neki valami. Majd boldogan kifizette a cipőt. Ekkor jöttem rá, hogy a lányom egy zseni. Ezt így kell csinálni! Van még mit tanulnom.

Most azonban a Zuramnak esélye nem volt velünk jönni vásárolni, mivel hétvégére nagyobbikat legyűrte az influenza, hétköznap miután a gyerek meggyógyult, iskola után volt esélyünk arra, hogy szétnézzünk. Lélekben felkészültem arra, hogy át kell mennünk Braunschweigbe, ha itt nem találnánk semmit.

Nagyobbik meggyógyult, suli után irány a város. Nem találtunk semmit. Cipőt addig nem is tudtunk nézni, míg meg nincs a ruha, így napoltuk a kérdést. Ez volt hétfőn, szombatra terveztük a Braunschweigben való vásárlást, de mivel nagyon nem volt kedvem átmenni, így mondtam, hogy pénteken fussunk még egy kört. Így is tettünk, jött kisebbik is, hogy segítsen. Gyakorlatban ez annyit tett, hogy bementünk egy üzletbe, én nagyobbikat húztam magam után, próbáltam rábeszélni, hogy legalább egy-két ruhát próbáljon már fel, kisebbik pedig eltűnt valamerre a neki tetsző ruhákat nézegetni, hogy tíz percenként megjelenjen, győzködve arról, hogy miért is van szüksége egy újabb cicás, kutyás nemtudomilyenes pulcsira. Nagyobbikat győzködtem, kisebbiket lebeszéltem, a hátamon folyt a víz. Pont úgy, mint amikor még kicsik voltak, és cipőt kellett nekik venni télen. Az ember bemegy valami plázába, nyakig felöltözve, gyerekeket levetkőzteti, már izzad, nincs hová tenni a kabátokat, nem javul a helyzet. Kiscipőt lábról leszed, másikat rászuszakol, nem a hercegnős, a pónis a jó, nem szeretem a rózsaszínt, nyomja a lábam, másik gyerek hova szaladt el, nekem is kell cipő, nem neked nem kell, és másfél óra múlva már hipp-hopp kész is van mindennel, teljesen, fizikailag, idegileg.

Tartottam valami hasonló nyűglődéstől. Kiválasztottunk nagy nehezen három ruhát, ebből egyet csak az én határozott fellépésemnek köszönhetően volt hajlandó elvinni nagyobbik a próbafülkébe, egy másikról lemondott, mivel hiába volt gyönyörű, mégse 13 évesre való volt. Elkezdett próbálni, és a háromból egynél felderült az arca, és közölte, hogy igen, megvan, ez az A ruha. Amit én erőltettem, az volt az. Kicsit nézegette magát, miközben én mondtam, hogy máskor is nyugodtan felpróbálhat több ruhát is, még ha a vállfán nem is látszik, lehet az lesz az igazi. Bólogatott, de szerintem nem hallotta amit mondtam. Ennél a pontnál jöhetett volna a vidám beszélgetéses rész a kávéval, de, csak kisebbik jött egy újabb pulcsival, illetve kettővel, hogy nézzem már miket talált, mondtam, hogy az egyiket megveszem neki, de válasszon. Újabb nehéz 20 perc következett, míg arról beszélgettünk, hogy a kutyás, vagy a cicás. Amíg nagyobbik felöltözött kisebbik is döntött. Hurrá.

Kedves női olvasók bizonyára tudják, hogy a ruha csak a kezdet. Kell még harisnya, cipő, és ez a minimum. A táskáról, ékszerről nem is beszélek. Harisnyát gyorsan választottam én, egyáltalán nem bíztam nagyobbikra, és rögtön vettem kettőt, mert ahogy ismerem, az első két lépésnél szakítja majd el, kell a pót.

Jöhetett a következő lépés, a cipő. Az első két boltban természetesen nem talált semmi neki tetszőt, de végre a harmadikban igen. Illett a ruhához, ám picit emelt a talpa, és nagyobbik még életében nem viselt ilyen cipőt, vagy magassarkút. Mivel speciális talpbetétet kell hordania, mindig olyan cipőt veszünk, amibe az belefér. Na most ez szóba sem jöhetett. Nagyobbik üdvözült arccal sétálgatott a cipőben, ám igen igen bénán, de mondtam, hogy ezzel mindenki így van eleinte, majd otthon gyakorol egy kicsit. Megvettük a cipőt, szerencsére kisebbik nem talált magának semmit, amin kicsit csodálkozom, mert ha valaki szereti a cipőket, ő szereti. Nagyobbik a bálig minden este szorgalmasan járkált a cipőben, a végére már egész elfogadhatóan ment a dolog.

Hazamentünk, mindenki megnyugodott, a Zuram is rábólintott a ruhára, nem mintha lett volna más választása. Még egy kicsit igazítanom kellett a ruhán, hogy passzoljon, de ennyi varrást még én is meg tudok csinálni.

A vásárlás egy pénteki napon volt, és a rá következő héten pedig a bál. Nem tudom miért, de nagyobbik péntek éjszaka ismét belázasodott, és emiatt persze teljesen kétségbe esett, hogy ő nem fog tudni menni a bálba. Mondtam, hogy nyugodjon meg, van pár nap, addig rendbe jön. Azért én is aggódtam, nagyon, főleg amiatt, hogy megint lázas, de szerencsére hétfőre már semmi baja nem volt, így nyugodtan mehetett a bálba. Előtte azonban még készítettünk egy próbafrizurát, meg sminket.

Eljött a nagy nap, ahogy az ember elképzeli. A félig felnőtt, ám inkább gyermek, elkészül a szobájában, majd lejön a lépcsőn, ahol anya könnyezik, apa fényképezőgép mögé rejti meghatott arcát… Ja, nem. Iskola után gyerek hazarohant, volt két órája elkészülni, ami tenger időnek tűnhet, de nem, mert még be kell sütni a haját, és az eltart egy darabig. Nem baj, nekiláttunk, láttunk, csapatmunka volt, mert a gyerek teljesen türelmesen várta, hogy mikor készül el, és csak 5 percenként kérdezte meg, hogy hány óra van. Frizura kész, smink kész, kezdhetett öltözni, de ez sem ment egyedül, ami kicsit jó is, mert így segíthettem, és tényleg végig beszélgethettünk, és egyáltalán nem tettem megjegyzést arra, hogy ennyit kínlódni egy nejlon harisnyával művészet. Nagyobbik izgult, én meg sajnáltam, hogy a Zuram dolgozik, és nem láthatja milyen gyönyörű a lánya, küldtem fényképet.

Fiú kísérőről itt még szó sincs, én vittem el a bálba, amit a régi tornateremben tartottak, ezért raktam be neki egy kényelmes cipőt is, ha fájna a lába, vagy nem engedik be a terembe véletlenül a szép cipőben. Innentől pedig izgulhattam, hogy jól érzi-e magát. Előtte már sokat beszélgettünk erről, mert nem sok barátja van, és barátai nem is mentek a bálba. Én aggódtam, hogy egész este magányos lesz, de ő magabiztosan közölte, hogy ez csak egy jó alkalom arra, hogy ismerkedjen. Nagyon szorítottam, hogy ne csalódjon. Amikor kiszállt a kocsiból, már mellé is lépett egy fiú, ő is a bálba igyekezett, láttam, hogy köszönnek egymásnak, majd elkezdenek beszélgetni. Legalább nem egyedül megy a bejáratig. Később kiderült, hogy az egyik osztálytársa volt.

Apukája ment érte a bálba, ami egy kicsit rossz, mivel tartottam tőle, hogy már a kocsiban mindent elmesél, és mire hazaérnek, addigra nem lesz kedve még egyszer újra elmondani mindent. Hazaértek. Nagyobbik nem sokat mesélt, de az látszott, hogy nagyon, nagyon jól érezte magát. Apukája mesélte, hogy elsőre félreértették egymást, hogy hol találkoznak, de azután sikerült, nagyobbik egy kicsit várt rá a szakadó esőben, majd beült a kocsiba, elkezdett mesélni, és boldogan húzott elő egy esernyőt a táskájából, hogy azt nyerte tombolán. Apukája finoman megkérdezte, hogy ha volt nála ernyő, akkor talán a szakadó esőben esetleg használhatta is volna. Nagyobbik erre csak annyit mondott, hogy: igaz, de ez nem jutott eszembe.

Később nagyobbik még annyit mesélt,  hogy tényleg ismerkedett, és összebarátkozott egy másik lánnyal, akivel rengeteget táncoltak, a nagyobbak bevonták őket az egyik teremben játszott játékokba. Ez annyit jelentett, hogy különböző feladatokat kellett végrehajtaniuk, például megszerezni valaki cipőjét, vagy italát, és adott időn belül bemutatni. Nagyon sokat nevettek, a fiúk bátortalanok, de csinosak voltak, mindenkinek nagyon jól áll a szmoking, szerintem öltöny, de igazából mindegy. A lányok is tényleg szép ruhákat húztak, és csak egy-két lány volt farmerban, szerinte ők emiatt nem is érezték jól magukat. Ivott három pohár szénsavas üdítőt, ami nagy szó, mert soha nem iszik szénsavasat, de nem volt más. Kifelé menet a ruhatáros fiú megismerte, és el sem kérte a számát, tudta melyik az ő kabátja. Egy negatív megjegyzést kapott a sminkjére, az egyik osztálytársnőjétől, aki amúgy farmerban ment, és már két éve úgy jött hozzánk szülinapi bulira, hogy nagyobb sminktáskája és több sminkcucca volt, mint nekem, amúgy az iskolába sem igazán megy úgy, hogy nem festené ki magát, szóval szerinte nagyobbikon túl sok smink volt. Emiatt kicsit elkeseredett, de megbeszéltük, hogy alig volt rajta smink, de mivel még soha nem látta senki kifestve, így persze, hogy szokatlan volt, valamint nyugodtan fogadhat el sminktanácsokat az osztálytársnőjétől, amennyiben ő meg elfogad némi öltözködési tanácsot azzal kapcsolatban, hogy bálba illik-e farmerban és pulóverben menni. Ezzel szerencsére nagyobbik meg is nyugodott, és már egyáltalán nem is érdekelte ez a megjegyzés.

Mivel ez egy hagyományteremtő bál, és ennek a sikerétől függ, hogy lesz-e jövőre is, így nem tudjuk még mi várható, de nagyobbik reménykedik, hogy ismét megrendezésre kerül, kisebbik meg pláne, mivel neki már nagyon sok ötlete van, hogy mit is szeretne felvenni, de addig még van egy kis idő.

27023498_2172435822770187_2144843873066357952_o

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s