Búcsú Alicantétól

Másnap, tartottuk magunkat a tervhez és csak strandoltunk. A kocsival elérhető strandot választottuk. Most sem volt tömeg a parton, szokás szerint béreltünk napágyat, ernyőt, és tényleg csak a pihenés maradt.

Azonban két gyerekkel nem is olyan egyszerű pihenni. Kis könnyebbség, hogy ketten vannak, nagy nehezítés, hogy ritkán értenek egyet, különösen abban, hogy mivel is kellene tölteni az időt. Kisebbik, a béka, egész nap a vízben lenne, nagyobbik a már igen komoly tinédzser, szívesen feküdne kicsit a napágyon, és olvasna. Igazi könyvmoly lett az utóbbi két évben, jelenleg a Gyűrűk urát olvassa, és még a német tanárát is megkérte, hogy csinálhasson belőle egy kiselőadást. Nagyobbiknak azonban nincs mindig szerencséje, mert anyukája meg épp a Trónok harcát olvassa, és ő is szívesen feküdne a napágyon. Azért beosztottuk, hogy ki mit, hogyan, kivel, pancsolás, olvasás, játék. Kis idő után persze megint előkerült a téma, miszerint szükségünk lenne homokozó játékokra. Jó legyen, ha elmennek, találnak és megveszik lehet, de én nem fogom körbesétálni a fél strandot egy vödörért. Kisebbik természetesen már felkészült volt, nem csak úgy jutott eszébe a vödör, hanem amikor elmentek mosdóba a nővérével, akkor az egyik boltban látta, hogy lehet kapni, és meg is nézte, még az árát is tudta. 2 perc múlva a két gyerek boldogan nyargalt el a homokozó játékokért.

Teljesen mindegy hány éves az ember, homokvárat építeni jó. Mindig szoktunk. Sajnos mások szerint meg beleugrani a kész homokvárba jó. Rendszerint végignézzük, ahogy mások a parton sétálva, vidáman taposnak bele abba, amit mi készítettünk. Teljesen mindegy, hogy milyen országban vagyunk, a tapasztalat ez. Ezt mindig el is mondom a lányoknak, hogy készüljenek fel, hogy kevesebb ideig fog állni a vár, mint ameddig készült. Már nem zavarja őket, de továbbra sem értik, hogy miért jó tönkretenni más emberek munkáját.

Amint visszaértek a játékokkal munkához láttunk, amíg a Zuram aludt a napozóágyon. Vödör ide, lapát oda, leginkább a csepegtetős módszert kedvelem, így a vár ennek stílusában készült. Egyik gyerek árkot ásott, a másik hordta a vizet, azután csepegtetés, a leomlott részek újjáépítése, persze minden terv nélkül, ahogy jött. A Zuram teljesen másképp épít várat, mindig van valamilyen terve, hogy ha jönne az ellenség, aha az ellenség…,  hová kell építeni a bástyát, milyen széles legyen a várárok, ilyesmi, de mivel ő most aludt, mi alkothattunk szabadon. A vár épült, szépült, már vagy másfél órája dolgoztunk, amikor is a Zuram felébredt, odajött, megállt a vár mellett és elkezdte csóválni a fejét. Közölte, hogy ez így nem lesz jó, és odaépített egy bástyát, a gyönyörű csepegtetett várunk falához. Pont odaillett! Nem. Minden esetre büszkén szemléltük művünket, Alicantéban is jellemző a különböző építészeti stílusok keveredése, miért ne lehetne a mi homokvárunk is ilyen. Lehet.  De ezzel be is fejeztük az építést, és mentünk fürdeni. Később meglepődve tapasztaltuk, hogy senki nem bántotta a várat egy jó darabig, biztos látszott rajta, hogy milyen sokat dolgoztunk vele.

Természetesen a lányok is és mi is megéheztünk, de nem volt más nyitva, csak a meki. Sebaj, akkor hamburgert eszünk. A mekiben realizálódott bennünk, hogy itt csapolt sört is adnak, igen igen olcsón. Ezt muszáj kipróbálni. Így is tettünk. A lányok pedig teljesen ki voltak akadva, hogy ha itt lehet fagyit kérni a gyerekmenühöz, akkor otthon mé’ nem? Mi pont így voltunk a sörrel, de otthon nem is esne jól, mert nyár se volt, és meleg se, meg Wolfsburg egyáltalán nincs a tengerparton. Jelentem a sör nem volt felvizezve, nagyon is jó volt, jól is esett, és annak ellenére, hogy a lányok egy kortyot sem ittak belőle, egész jól elvihogtak, és olyan életbölcsességeket fogalmaztak meg, mint hogy: a fagyi hideg, valamint a krumpli nem elég sós, de a tengerből az arcunkon maradt sóval ezt pótolhatjuk. Nem, nem jó ötlet, de kisebbik azért kipróbálta.

Hazafelé a szállásra a navi kicsit másfelé vitt, mint előző napokon, és fogalmam sem volt merre járunk. Erre a Zuram közölte, hogy a várból ő szétnézett, felülről elég jól látszott minden, így ő pontosan tudja merre vagyunk, fentről elég jól látszott a város szerkezete, és az nem is olyan bonyolult. Neki. Nekem még navigációval is az. Persze azt hittem ugrat, de nem, mert már a navi előtt mondta, hogy merre kell fordulnunk, és pontosan tudta mikor érünk vissza a városba, mert azokat az épületeket ő látta felülről és elég jellegzetesek, meg is jegyezte. Én nem? Olyan édes, ennyi év házasság után még feltételezi rólam, hogy amúgy meg tudtam volna jegyezni. Hát nem. És ő ilyen, elemez, alaposan figyel, mindent megjegyez. Egyszer egy ismerősünkkel találkoztunk Szegeden, akinek elkezdte mesélni, hogy előző nap a szabadtérin voltunk, de annyira unta az előadást, hogy inkább a Szegedi Dóm tornyai közti különbségeket nézegette, és erre volt ideje, mert nagyon unta az előadást. Az ismerősünk viccesen mondta, hogy na akkor sorold fel, és erre ő felsorolta tételesen, pontokba szedve. Erre az ismerősünk, csak annyit mondott nekem, hogy: menj hozzá feleségül! Megtettem, bár nem ezért. Nagyobbik erőteljesen az apukájára hasonlít, néz, elemez, újra néz, megjegyez, még akkor is, ha emiatt megint rá kell várni. Megszoktuk, és meg is értjük.

Másnap viszont már a búcsú napunk volt, hisz utána már hajnalban indult is vissza a repülő. Sajnos. Azonban még hátra volt a VOR alicantei pályaversenye, amit a család 50%-a szeretett volna látni, én meg kisebbik azonban nem lelkesedtünk. Így strandra mentünk, a belvárosba, ahonnan a verseny is látható volt. Na, itt már volt tömeg rendesen, de még mindig el lehetett férni. Ha azt mondtam, hogy Amszterdamban jellemzően angol férfi hordákkal lehet találkozni, akkor most már értem, hol vannak az angol nők, mert ők meg Alicantét választják. Viszonylag nagy csoportokban lepik el a partot, könnyű felismerni őket, mert egyrészt hangosak, másrészt nagyon fehér a bőrük, de ez nem zavarja őket, és ki tudnak feküdni a napra, hosszan.

Kisebbik és én elfoglaltuk a napágyunkat, nagyobbik pedig az apukájával elindult, hogy keressen egy jó helyet, ahonnan végig tudják nézni a versenyt. Mint kiderült nem mentek olyan messzire és még egész jó helyet is találtak magunknak, de szerény véleményem szerint a mi módszerünk sokkal jobb volt. Ugyanis mi a vízből néztük a versenyt, vagy a napágyról, na jó, onnan lehet nem minden látszott tökéletesen, de valamit valamiért.

A verseny viszonylag gyorsan lement, és én azt hittem, hogy nagyobbik az apukájával bemegy a VOR faluba, mivel ott a kikötőben fognak ugye kikötni a hajók, és meg lehet nézni az ünneplést. Tévedtem, a gyerek és az apukája visszajöttek a napágyakhoz, hogy hát akkor ennyi volt a mai hajós program, végeztünk. Azért csak megkérdeztem őket, hogy miért is nem mennek a kikötőbe, mivel ott még folytatódik a buli. A Zuram kedvesen mondta, hogy nem jutott eszébe, izé, illetve nem akarnak minket kisebbikkel olyan sokáig egyedül hagyni. Megnyugtattuk őket, hogy menjenek csak nyugodtan, mi elvagyunk. Elmentek, majd nagyjából fél óra múlva nagyon lelkesen jöttek vissza. Mert olyan jó volt, meg ünnepeltek, és nem is voltak sokan, egészen közelről láthatták a hajókat és a legénységet, és még egy jó hír hátra volt, nevezetesen, hogy a következő két VOR is Alicantéból indul, a város és a versenyt szervezők megegyeztek ebben, ugye  milyen jó, jöhetünk még legalább kétszer. Annyira, de annyira nem szeretek ünneprontó lenni, de kénytelen voltam megkérdezni, hogy a német kormány részéről ki vett részt az eseményen, esetleg Niedersachsenből volt-e valaki, mert az őszi szünetet is a versenyhez kellene igazítani. Ahogy sejtettem, a német kormányt, vagy a tartományt senki nem képviselte.

A VOR rajtjáról is lemaradtunk, mivel addigra már vége volt az őszi szünetnek, de mégiscsak voltunk a faluban, láttuk a hajókat, a versenyzőket és egy pályaversenyt. Este még visszatértünk a kedvenc tapasosunkhoz, a táblácskásba, és még ettünk, ittunk egyet búcsúzóul. Egyszer csak az egyik VOR-os versenyző is betért vacsorázni, teljesen egyedül, de megbeszéltük, hogy nem zavarjuk, nem megyünk oda fényképet kérni, mégiscsak vacsorázik és nem rondítunk bele a privát szférájába. A VOR faluban ez kicsit más.

A Zuram és nagyobbik idén is szerettek volna Kékszalagra menni a Balatonra, de mivel július eleje helyett, július végén lesz a verseny, így kénytelenek kihagyni. Ennél a szervezésnél sem képviselte senki az érdekeinket, akarom mondani érdekeiket.

Másnap hajnalban indult a repülő vissza, ami egyrészről jó, mert nem kell csomagokkal a városban barangolnunk, másrészről rossz, mert nem barangolhattunk már a városban egyáltalán. A reptéren nem igen volt nyitva még semmi az induláskor, de sebaj a lányoknak, majd veszünk valamit enni a gépen, mi meg kibírjuk a landolásig, majd veszünk ott valamit. Felszálltunk, lányok ettek, mi kibírtuk, leszálltunk, nem vettünk semmit, mert haladjunk, Eindhovenből még haza kell érni, majd útközben megállunk, nem álltunk meg, kibírjuk, érjünk át Németországba majd ott eszünk, biztos lesz egy valami ahol tudunk enni, nem volt, nem álltunk meg, kibírtuk. Akkora volt a forgalom és mindenfelé dugó volt, hogy a Carnet folyamatosan áttervezte az utunkat hazafelé, és mivel állandóan egyik autópályáról a másikra, majd vissza vezetett, így valahogy pont elkerültük a benzinkutakat, éttermeket. Dél elmúlt, mire felbukkant az első. Hajnal háromkor indultunk, tényleg kibírtuk, nem az ennivaló hiányzott, hanem a kávé, az első adandó lehetőségnél pótoltuk mind a kettőt.

Ebéd után beszálltunk a kocsiba, amikor is nagyobbik felvisított, hogy bogár. És tényleg, egy poloska álldogált a szélvédőn természetesen belülről és nem kívülről, majd onnan átröppent nagyobbik lábára. Nem örült, én se, a Zuram se. Hátraadtam egy zsebkendőt, hogy a gyerek fogja meg, de óvatosan, mert ha szétnyomja a poloskát, kedvesebb nevén büdös bogarat, akkor hazáig ülhetünk a bűzben, és még legalább másfél órára vagyunk. Meg tudta fogni? Dehogy tudta. Még jó, hogy akkor épp Multivannal voltunk, amiben akkora a hely, hogy simán kikötöttem magam, igen menet közben, kicsit hátraléptem, óvatosan megfogtam a bogarat, úgy, hogy nem nyomtam össze, visszaültem, és többször említettem a gyereknek, hogy így kellett volna csinálni, és nem pedig visítani, mert lám ilyen egyszerű. Utólag eléggé örülök, hogy nem fogta meg, mert a zsepiben is folyamatosan mocorgott a kis büdös, a pici lábaival kapart, és ha ezt nagyobbik kezében teszi, na akkor ő elengedte volna, és kezdhettük volna előröl. A Zuram megállt az első parkolóban, ahol is szabadon engedtem a kis büdös bogarat, ijesztgessen valaki mást!

Hannover előtt a Zuram közölte, hogy vegyem át a kormányt, mert ő fáradt, legalább egy kicsit vezessek, hogy alhasson. Semmi gond, cseréltünk. Fogalmam sincs, miért van az, hogy ha átveszem a kormányt, akkor fél órán belül olyan dugó van, hogy jó, ha araszolva haladhatunk, de így van. Természetesen most is így lett. Mondjuk Hannover környékén ez alap. Már az autópálya felvezetőnél kezdődött, és egy jó darabig tartott is. Miért? Mert az amúgy három sávos autópályát leszűkítették már korábban, a három sáv maradt, csak a sávok keskenyebbek lettek, illetve a leálló sáv is rendes sáv lett, illetve nem rendes, hanem keskenyebb, de abból lett a harmadik sáv. Ezt szokás szerint szép narancssárga csíkok jelzik. Mikor kell a narancssárga csíkokon javítani? Természetesen vasárnap, az őszi szünet utolsó napján, amikor mindenki megy hazafelé. Kiaraszoltam a legszélső sávba, mert a Multivan mégiscsak széles autó és jobban éreztem magam, hogy legalább az egyik oldalon nem jön mellettem senki. És milyen jól tettem! Mert ekkor még nem tudtuk, de később rájöttünk, hogy azt a három sávot, a festés javítás miatt leszűkítik egyre, és csak a leállósáv marad. Még, ha a leállósávban lévők folyamatosan engedik be a belső sávból érkezőket, akkor is szívás. A rádió persze közben mondta, hogy fél óra plusszal kell számolni, nem tudom náluk hány perc fél óra, de mi egy órát elmókáztunk.

Nehezen, de hazaértünk. Megegyeztünk, hogy ha lehet nem repülünk máskor ilyen messziről, de ez már dőlni látszik, mert ha fejenként 80 EUR-t spórolni lehet csak a repjegyen, akkor miért ne? Mert messze van. De akkor is. Akkor is messze van. Jelenleg itt tartunk, hogy megéri-e, vagy sem. Meg. Dehogy.

Annyira sikerült feltöltődni, hogy például egyáltalán nem volt karácsonyi hangulatunk, és még most is sóhajtozunk, hogy milyen jó volt. És tényleg, milyen jó volt!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s