Kiskarácsony, nagykarácsony

Nem volt karácsonyi hangulatom, egyáltalán nem, a Zuramnak sem, ezt többször is megvitattuk, az okokat is, hogy miért is lehet ez. Először is októberben, az őszi szünetben Spanyolországban őszöltünk, lábunkat a 24 fokos tengerben áztatva (erről még írni fogok), így fejben valahogy kicsit elcsúszott ez a karácsonyos dolog. Másodszor, nem is tudom, valahogy mindig nagyon sűrű az év vége, a Zuramnak sokkal több munka szaladt össze, mint az elmúlt években, már meg is jegyeztem, hogy kezdi közelíteni a magyar trendet. Azután itt van még az éves rutin kérdések megválaszolása: kinek mi legyen az ajándék? mennyit szánunk az ajándékokra? haza menjünk-e karácsonyra?.

Amikor kiköltöztünk is tisztában voltunk vele, hogy talán az egyik legnehezebb dolog a család hiánya lesz, valamint a családdal, barátokkal való kapcsolattartás. Lassan 5 éve élünk Németországban, de ezek a dolgok csak nem akarnak egyszerűsödni. Nem panaszkodhatom, mert maradtak barátaink, nem tudunk úgy hazamenni, hogy ne legyen probléma beosztani az időt, hogy kivel, mikor, hogyan, hol találkozunk. Jófejek vagyunk, na, de jófejségünk ellenére sem sikerül mindig amit szeretnénk. Karácsonykor meg aztán végképp esély sincs semmire.

A haza menjünk-e karácsonykor nem egy bonyolult kérdés, mivel ha megtehetjük anyagilag, az időnkbe belefér, akkor nincs az a racionális érv, ami meggyőzhet arról, hogy ne induljunk el. Na jó, talán az időjárás.

Az út hosszú, és mivel mindenki elindul hazafelé, így a forgalom is borzalmas. Volt már rá példa, hogy a magyar határtól a Pestig tartó út 3,5 órásra sikeredett. A téli szünet nem olyan hosszú, a Zuram rendszerint január 2-án már dolgozik, így nem is tudunk pár napnál tovább maradni. Két nap az autóban, egy másik 2 napért, amit otthon tudunk tölteni – szintén nem egy plusz az elinduljunk-e listába. Az időjárás bármilyen lehet az út során, lehet, hogy napfényes jó időben indulunk el, de Prága környékén már szakad a hó, Pozsonynál az eső, és Szegedig minimum köd van. A német autópályákon még hellyel-közzel tudnak is viselkedni a közlekedés résztvevői, azonban ezt egyáltalán nem tudom elmondani a cseh és a magyar szakaszról, a szlovák teljesen rendben van. A magyar autópályák, nos igen, sajnos azt kell mondanom, hogy a legrosszabb, mindig a magyar szakasz, és nem feltétlen a sok külföldi rendszámos autó miatt. Legutóbbi utunk során apró statisztikát vezettem, és az összes türelmetlen jobbról előző, villogó mind magyar rendszámos volt. A cseh szakaszon pedig annyi az autópálya javítás, építés, hogy gyakorlatilag örülünk, ha 80-al tudunk haladni.

Próbáltunk pár verziót, elindultunk rögtön a suliszünet kezdetén, mentünk éjszaka vagy épp indultunk korán reggel is, de soha sehogy nem jó. A visszafelé út, az ugyanez, csak annyival tudjuk még nehezíteni a témát, hogy maradjunk-e szilveszterre, vagy sem. Volt már, hogy maradtunk, volt, hogy nem. Előbbi kegyetlen, ha az ember csupán pár óra alvás után indul el, még akkor is, ha váltva vezetünk. Tehát amitől leginkább feláll a szőr a hátunkon, az az út.

A karácsonnyal nincs probléma, azt szeretjük, meg a családunkat is, így egészen érzelmi alapon döntünk, és indulunk haza karácsonykor. Kipróbáltuk az itt maradunk verziót is, de akkor meg nem érzi magát az ember jól karácsonykor, tudván, hogy a családdal kellene lenni, arról nem is beszélve, hogy lányaink számár egyáltalán nem opció a maradunk változat, mivel ők mindenképp szeretnének a nagyszüleikkel, az unokatesókkal, keresztanyuval – apuval lenni karácsonykor. Tehát megyünk.

Persze hogy megyünk. Amikor én gyerek voltam is mentünk, a mamámhoz. A mamám egy tanyán élt, egyedül, és természetes, hogy nem szerette volna egyedül hagyni őt senki, anyu sem, és a testvérei sem. Akkoriban nekünk volt egy narancssárga zaporozsecünk, beültünk és elindultunk. Később történt egy autó upgrade, lett nekünk Dacia, és azzal is elindultunk. Szerettem ezeket az utakat. Nővéremmel ültünk hátul, és amíg világos volt anyu felolvasott nekünk, énekeltünk, mondókáztunk, de amikor sötét volt, akkor számoltuk a karácsonyfákat. Ahogy mentünk a falun keresztül, az egyik oldal volt az övé, a másik az enyém, és számoltuk, hogy ki hány karácsonyfát lát, nem mintha lett volna nyertes, vagy vesztes. Szerettük nézni a sötét házakból kilátszódó karácsonyi fényeket, a meghitt hangulatot. Nekünk is megvoltak a hagyományaink. Amíg apu befaragta a tartóba a fát, anyu főzött, addig én és a nővérem kötöztük a szaloncukrot, válogattuk a díszeket. Tálba pakoltuk a narancsot és vagy banánt, ha épp lehetett kapni, vagy ha jutott, mert néha hiába lehetett kapni, nem volt elég, hogy minden családnak jusson, de volt olyan is, hogy nővéremmel mind megettük és karácsonyra már nem maradt, de anyu egyáltalán nem volt mérges ezért. Meglátogattuk mamámat, nála mindig igazi gyertyák voltak a karácsonyfán, amiket persze soha nem lehetett meggyújtani, mert az veszélyes, de mindig lehetett kenyeret pirítani a sparhelt tetején, ami viszont nagyon finom volt.

Amikor hazaértünk is mindig nagyon meghitt volt, dacára annak, hogy milyen hideg volt a lakásban, sötét volt, és nem kapcsoltunk villanyt, csak a karácsonyfán lévő fényfüzér világított. Anyu beültetett nővéremmel bennünket az ágyra, de nem vehettük le a kabátot, emlékszem volt, hogy annyira fáradtak voltunk, hogy csak eldőltünk az  ágyon, sapkában, kabátban és elaludtunk. Apu ment a pincébe olajért, és begyújtott az olajkályhába, mire felébredtünk, már mindenütt jó meleg volt. Karácsony napján, és másnapján általában vendégeink voltak, anyu testvérei, a saját családjukkal. Egy pici lakásban laktunk egy két és fél szobásban, a fél szoba inkább csak negyed volt, de mégis elfértünk.

Számomra is talán pont ezért nagyon fontos, hogy meglegyenek a karácsonyi hagyományaink, hogy amikor a lányok felnőttek lesznek, pont olyan jó szívvel tudjanak visszaemlékezni, ahogy én is. Tudom, hogy elég sok dolgot nem lehet kialakítani, hanem csak úgy jön magától, és valahogy megragad, de azt is tudom, hogy milyen sok múlik rajtunk, szülőkön. Amikor Pesten laktunk is ki kellett alakítani a szokásainkat, hogy melyik nap hol leszünk, no meg persze én is ragaszkodtam ahhoz, hogy csak négyesben is legyen karácsonyozás. Apa, anya, gyerekek. Ki is alakult minden szépen, és nem is nehéz úgy szokásokat kialakítani, hogy mindenki igazodni próbál a másikhoz, hogy mindenkinek jó legyen. Ezután kiköltöztünk, és alakíthattunk ki mindent előröl, bátran mondhatom, hogy ez nem a második karácsonyunk, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ez a végleges verzió.

Ismét csak ragaszkodom, ragaszkodunk a csak négyesben apa, anya, gyerekek karácsonyhoz, ahhoz, hogy legyen karácsonyfánk, hogy tartsunk valamennyit a már kialakult hagyományainkból, fadíszítés, sütés, főzés, ajándékozás, együttlevés. Ennek a napja pedig 24-e. Kicsit engedtünk a hagyományokból, rugalmasan állva a dologhoz, és idén már megengedtük, hogy a lányok pár nappal hamarabb feldíszítsék a fát, hiszen, ha csak 24-én, akkor mindössze egy napig nézegethetik a karácsonyfát, hiába áll még a fa januárban is, az nem olyan. A karácsonyfadíszeink régiek, a fánk finoman szólva is több stílust fog össze. Ugyanúgy lehet találni a fán szalmából készült díszeket, mint rózsaszín ugró szarvast, angyalokat, kis fa figurákat, de még Pesten az óvónéniktől kapott WC-papír gurigából készült angyalokat is őrizzük. A lányok által készített asztali díszek, már igen szárazak és barnák, de még sincs szívem a kukába száműzni a díszeket, hisz a lányok készítették, és minden évben örülnek, hogy még mindig megvannak. A Zuram ugyan szóvá tette, hogy azt az eredetileg zöld, mára már inkább barnás színű koszorút, ki kellene dobni, de mondtam, hogy dobja, ha  meri, mert azt a lányok készítették. Nem merte. A bejglit is sokkal hamarabb megsütöttem, annyival hamarabb, hogy már meg is ettük. Egy fél napot eltöltöttünk mézeskalács készítéssel, elkészült a mézeskalács házikó is. Ajándékok pedig már december közepén be voltak csomagolva.

Megkezdtük a ráhangolódást is az ünnepre, igyekeztünk kimenni a karácsonyi vásárba, többször is, hogy némi forralt borral melegítsük fel magunkat. Elmentünk az Autostadtba is korizni. Idén elég drágán mérik a forralt bort, de azért pár bögrével belefér, na nem egyszerre. A lányok megették az idei kürtőskalács adagjukat. Kicsi a világ, de keresztlányom barátnője, jelentkezett otthon kürtőskalács árulási munkára Németországba, és ide osztották be, így őt is meglátogattuk.

A család is rugalmasan áll a kérdéshez, mármint ahhoz, hogy hazamegyünk, és mivel csak 25-én indulunk, ellenben csak 26-án érkezünk Magyarországra, így  kis csalással el van csúsztatva a karácsony, de legalább együtt ünneplünk 27-én és 28-án, hogy azután 29-én mi indulhassunk is vissza. 25-én Prágában alszunk, és bár a Zuram és én azt beszéltük, hogy kihagyjuk a prágai belvárost, nagyobbik épp ma közölte, hogy alig várja, hogy Prágában megnézzük a karácsonyi vásárt, mert idén valamiért imádja a karácsonyi vásárok hangulatát, és az egész felhajtást. Szóval nem ússzuk meg. Szerintem Maja (keresztlányom barátnője) tett valamit abba kürtőskalácsba, ami elvarázsolta a gyereket. Azért 29-én indulunk vissza, hogy 30-án tudjunk valamennyit pihenni és készülni a szilveszterre.

Végül pedig nagyon boldog karácsonyt kívánok mindenkinek! Pont olyat, amilyenre vágyik, családdal, barátokkal, vidám, meghitt hangulatban, finom ételekkel, jó italokkal, pihenéssel!

25991388_2123313601015743_416101478_o

 

 

Reklámok

Kiskarácsony, nagykarácsony” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Visszajelzés: Magyarország oda-vissza - StartHírek.hu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s