Fogadó óra

Minden nap, amikor hazaérünk a lányokkal a suliból megkérdezem, hogy a mutimappában van-e valami. Általában emlékeznek rá, ha a tanárnéni adott egy papírt és azt be kellett rakni a mappába, de nem mindig, így biztos, ami biztos meg is szoktam nézni. A csavar ott van, ha a gyerek azt mondja, hogy nincs semmi a mappában, ami igaz is, mert nem a mappába tette az értesítést, hanem a táskájába, a könyvek közé, csak azt már elfelejtette. Ilyenkor pár nap csúszással jutok hozzá az információkhoz. Persze gyermek megígéri, hogy többet nem fordul elő, ami így is van a következő esetig.

Egyik nap a mutimappában volt egy papír, hogy az elsősöknek fogadó óra lesz, válasszunk egy időpontot, ami megfelel nekünk a felsoroltak közül. Ezt a Zuramra bíztam, mivel nekem bármelyik időpont jó, csak valószínűleg nem sokat értenék abból, amit az osztályfőnök mond. Megfelelő időpont kiválasztásra került rögtön kettő is, tekintve mennyire rugalmasak vagyunk ez nem is meglepő. Kisebbik másnap visszavitte a papírt, és még aznap vissza is hozta, a tanárnéni is megjelölte a számára megfelelőt a kettőből, így közös nevezőre jutottunk.

A kiválasztott napon be is mentünk az iskolába. Megálltunk a terem előtt, mert kicsit korábban érkeztünk, és az előttünk lévő még beszélgetett a tanárnővel. Pár perc és mi következtünk. A teremben le volt kapcsolva a villany, csak az adventi koszorún  lévő gyertyák világítottak. A tanárnő egy bögre teát kortyolgatott. Elég oldott volt a hangulat, mondjuk nem is idegeskedtünk.

Magyarországon is jártam már fogadó órán, de az napközben volt, és az étkező melletti folyosón ültünk le beszélgetni. Mint utólag kiderült, nem is nagyon kellett volna bemenni, mert igazán azokat várták, akiknek valamilyen problémájuk van a tanulással, mivel nagyobbiknak ilyen gondja nem volt, így arról beszélgettünk, hogy érzelmileg hogyan viseli a megpróbáltatásokat, de ezen a téren sok javulás történt. Az egyik legnagyobb különbség az iskolába való bejutás. Magyarországon nem lehetett bemenni a suliba, csak a portás bácsin keresztül, akinek a stílusa nem volt kifogástalan. Megértem, hogy az a dolga, hogy ne engedjen be senkit, és tuti nagyon sok szülő ezt nehezen érti meg, hisz bent van a gyereke, de attól még nem kell sem durvának lenni, sem kioktatni azt, aki esetleg még nem ismeri a rendszert. Itt bárki szabadon bemehet az iskolába, elég egyszerű eljutni a titkárságig, reggel is bekísérhetem az osztályba is a gyereket, és délután is  maradhatunk játszani az udvaron, ha van kedvünk. Az elsősök szülei közül még a mai napig ott ül bent a teremben egy-kettő, egészen a tanár érkezéséig. A gyerekek fokozatosan megszokják, hogy már nagy, okos gyerekek nincs erre szükség, de egyáltalán nem ciki az sem, hogy reggel a nagyobbik gyerekemtől is puszival és öleléssel köszönök el, az egész osztály szeme láttára. Vagy csak elkönyvelték magukban, hogy a magyarok ilyenek, biztos így szokták.

A tanárnéni kérte, hogy üljünk le, amit meg is tettünk, majd elmondta, hogy a mi gyerekünk: kedves, ügyes, szorgalmas, bárcsak minden gyerek ilyen lenne, ahhoz képest, hogy nem beszélt németül mennyire magasan a többiek előtt jár, nagyon akarja csinálni a dolgokat, mindenben lehet rá számítani, segít a padtársának, aki szintén nem beszél németül, de megérteti vele is, hogy mi a feladat, ne aggódjunk a gyerekkel minden rendbe van, sőt. Egyáltalán nem túlzok, tényleg ezeket mondta. Megkérdeztük, hogy kell-e valamit gyakorolni otthon vele, de a tanárnő szerint erre semmi szükség. Rákérdeztünk arra is, hogy hogyan értékelik a gyerekeket, mert nem látunk a füzetekben, könyvekben csak mosolygós fejeket. Elmondta, hogy mást nem is nagyon fogunk találni, mivel nincs negatív értékelés, nincs fekete pont. Tudja, hogy Magyarországon, de az oroszoknál, románoknál is másképp van ez, és nem is olyan régen még Németországban is a poroszos szemlélet volt a divat, de ezen változtattak, főképp a Pisa teszt eredmények hatására. 2000-ben Németország még a középmezőnyben végzett a felmérések után, ami sokként érte az ország vezetőit. Innentől kezdve a gyengébbek felzárkóztatására, a pozitív megerősítésre helyezték a hangsúlyt. Nem elitista képzés folyik, nem az okos megy előre, és a többiek követik ahogy tudják, hanem differenciáltan igyekeznek foglalkozni mindenkivel, úgy hogy az alapismereteket mindenki tökéletesen elsajátítja.

Persze arról lehet vitatkozni, hogy milyen, és mekkora tudásanyag van egy magyar, vagy egy német gyerek fejében. A Pisa teszteken mára már Németország jóval Magyarország előtt végez. Az itteni gyerekek sokkal felszabadultabbak, még egyszer sem hallottam a gyerekeim szájából azt, hogy nem akarnak iskolába menni, sőt nagyon sokszor várják a következő napot. Nagyobbik például ebben a félévben főzni tanul, amit nagyon élvez. Magyarországon rendszerint novemberben már annyira elfáradt, hogy rendre le is betegedett, otthon volt, gyógyult, és minden nap pótolt, hogy le ne maradjon, itt még egy napot sem hiányzott az iskolából betegség miatt, pedig augusztus elején kezdték a sulit. Az is biztos, hogy az otthon maradt osztálytársai tudásban előtte járnak, itt nem kell annyi mindent megtanulni, és azt sem olyan tempóban, de mivel mi még a legfontosabbnak a német nyelv elsajátítását tartjuk, így úgy gondolom, jól is van ez így. Szerencsére a leckét meg tudják csinálni az iskolában, ritkán marad itthonra valami.

Folytattuk a tanárnénivel a beszélgetést, aki elmondta azt is, hogy sok esetben a szülők nehezítik meg a gyerek tanulását. Több szülő is panaszkodott, hogy nem érti, miért tanulnak a gyerekek kézzel írni, mert elég lenne csak gépelni megtanítani őket, mert a jövőben biztos, hogy nem fog senki kézzel írni. Mi ezt nem így gondoljuk, sőt kisebbiknek megvettük az elsős és másodikos tankönyvek nagy részét, mert szabad időnkben én tanítom őt írni, olvasni magyarul. Ezt a tanárnéni nagyon helyeselte, és mondta, hogy akkor meg különösen nem kell plusz feladat otthonra. Kicsit beszéltünk még a továbbtanulás lehetőségeiről, hogy ne aggódjunk ha a nyelv miatt esetleg nagyobbik nem gimnáziumba megy, mert van más lehetőség is. Kisebbik esetében szerinte csak annyi dolgunk lesz, hogy kiválasszuk a gimit, mivel neki sokkal több ideje van, mint nagyobbiknak. Szerinte amiatt sem kell aggódnunk, hogy nagyobbik zárkózottabb egy kicsit, ő szokott vele beszélgetni, és minden rendben.

Megbeszéltünk mindent, kicsit mesélt a saját lányairól is a tanárnő, meg a többi gyerekről, és már kopogtatott is az ajtón a következő szülő. El is köszöntünk egymástól, és elindultunk az autó felé. Kimentünk a főbejárathoz, ami zárva volt, így visszasétáltunk a hátsó bejárathoz, ami szintén zárva volt, így visszamentünk a teremhez, ahol megkérdeztük a tanárnőt, hogy mi a teendő abban az esetben, ha mégsem szeretnénk itt éjszakázni. Azt mondta, hogy keressünk egy takarítót, mert náluk biztosan van kulcs, és kiengednek majd. Mivel a főbejáratnál láttunk egy férfit seprűvel a kezében, így azt gondoltuk, hogy majd ő kienged. Nem így történt, az stimmel, hogy ő takarító minőségben fogdossa a seprűt, de kulcsa, na az nincs. Így ismét visszamentünk hátra az osztályteremhez tanácsért, hogy mégis mit kell itt tenni azért, hogy valaki kiengedjen. A tanárnő javaslatára elkezdtük keresni a másik takarítót, akit a harmadik folyosó végén megtaláltunk, és ami a lényeg volt nála kulcs, és ki is engedett bennünket. Lehet, hogy mégsem olyan rossz, a magyar, portás bácsis rendszer…

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s