Nagyobbik szülői értekezlete hasonlóképpen zajlott, mint a kisebbiké. Itt már rendes padokban ültünk, nem körben a tanítónő körül. Nem volt olyan közvetlen és mosolygós a hangulat. Itt is megtörtént a szavazás, nem volt annyi jelentkező a pozíciókra, mint az elsősök szülei között, sőt többször fel kellett szólítani a szülőket, hogy ugyan valaki jelentkezzen már. Ekkor derült ki számomra, hogy a szülők nem igazán ismerik egymást. Azért én már első végére a legtöbb gyerek szüleit ismertem.
Ennek több oka is lehet. Elképzelhető, hogy a szülők nem barátkoznak, és iskola után a gyerekek sem járnak össze. Nincsenek szülinapi partik sem ahol ismerkednének. Esetleg az is lehetséges, hogy azért van ez, mert változik az osztály összetétele, itt két évig van az osztály egy tanárral, azután harmadikban új tanárt kapnak, ötödiktől pedig már másik iskolába járnak, vagy gimnáziumba, vagy szakiskolába. De az is lehet, hogy pont egy olyan apuka ment ki a táblához felírni a neveket, akinek fogalma sem volt arról, hogy ki kicsoda.
Az is kiderült már számomra, hogy nem akkora tragédia ha valaki évet ismétel, mert mondjuk nem elég érett még a gimnáziumhoz. Jó tanuló, de a tanárok szerint nem bírná, ekkor a tanárok javaslatot tesznek, hogy maradjon még egy évet a gyerek a saját érdekében, és a szülők hajlanak is erre, annak érdekében hogy a gyereket biztosan felvegyék a kiválasztott gimnáziumba.
Ez a kérdés jövőre már minket is nyomasztani fog, mivel nagyobbik negyedikes lesz és nagyon jól meg kellene tanulnia addigra a nyelvet. Persze a gimnáziumon és a szakiskolán túl van még egy lehetőség, amit kisebbik tanárnője ajánlott nekünk, hogy ha még nem menne elég jól a német a gimnáziumhoz, akkor van még egy fajta suli, ahol ugyanúgy tanulnak mint eddig és utána is lehet tovább tanulni. Ez az úgynevezett 8 osztályos általános iskola. Szerinte nagyobbik nagyon okos gyerek, nem lenne gond a gimnázium, csak a nyelv lehet akadály. Kisebbikre meg csak legyintett, mire ő negyedikes lesz, nem lesz ezzel gond. Most úgy, hogy nem beszél németül, így is a legjobb az elsősök között, a gimnáziumot simán fogja venni. Úgy legyen!
Ezután a tanárnéni kiosztotta a gyerekek eddigi dolgozatait, mivel nagyobbiknak nem kellett még dolgozatot írnia, mi ebből kimaradtunk, de láttunk a mellettünk ülök gyerekeiét. Nos, elég érdekesek voltak az eredmények. Itt az osztályozás 1-6-ig történik. Az egyes a legjobb, a hatos a legrosszabb. A hatos az nagyjából a hülye vagy fiam, mint a főd, érdemjegy. Elég sok hatos volt, és elég kevés 1-es. A szülők teljesen kiakadtak, a Zuram meg belesúgta a fülembe, hogy: “Mi ez? A kisegítő osztály?”.
A szülők nagyon sok kifogást emeltek, az egyik szülő azt mondta, hogy azért rossz a dolgozat, mert a gyereke nem grafittal írt, hanem fekete színessel, ami vastagabban fog, ezért a tanár rosszul látja, hogy az milyen betű. A tanár mondta, hogy ő nem tehet arról, hogy milyen ceruzával ír a gyerek, nem véletlen volt a tanszerlistában megadva, hogy milyen ceruza kell. Azzal kell írni. Ő nem azért van, hogy leellenőrizze melyik gyerek, milyen ceruzával ír. A másik kifogás, ami felmerült és ezt már én is jogosnak érzem, hogy nincsenek tankönyveik, illetve most már vannak, de elsőben és másodikban nem voltak. Nem tudnak mihez nyúlni, nem tudják, hogy mit kell átismételni a gyerekkel.
Ez már valódi probléma. Nincs egységes tankönyvrendszer, vagy ebből tanulnak, vagy abból. Kisebbiknek is rengeteg lapja van lefűzve, de tankönyv alig van, az is inkább csak egy kis füzet. Én szeretem kontroll alatt tartani a gyerekeimet, hogy hol tartanak, mit tanulnak, mennyire sajátították el az adott ismereteket, de így esélyem sem lesz. Amikor iskola után megkérdezem, hogy mit tanultak, mennyire értik, akkor nem kapok egyértelmű válaszokat. Időnként véletlenül kiderül, hogy egy-két dolgot rosszul tudnak, rosszul gondolnak, akkor azt átnézzük, elmagyarázom átismételjük.
Mindkét gyerek szeret tanulni, már ovis korukban is egy csomó feladatos füzetet kellett vennem, mert szerettek vele bíbelődni, mindegy, hogy számolós, írós-rajzolós vagy színezős. Tehát marad az a megoldás, hogy beszerzünk az életkoruknak megfelelő gyakorlós füzeteket és gyakorlunk, természetesen csak szabadidőben, és ha van kedvük. Amíg jól haladnak előre a suliban, és nincs gond, addig azért nem fogom odaparancsolni őket az asztalhoz. Nagyobbik már írt pár matekdolgozatot, mind 1-es lett, egy lett csak 2-es, mert nem rakott ki két egyenlőség jelet, tehát szerencsére számolni tud, csak nem figyelt oda. De mi a kettesnek is örülünk, ami egyébként százalékban otthon még simán 5-ös lenne.
Egyik apuka azért emelt szót, mert szerinte túl sok a kézműveskedés, túl sokat alkotnak a gyerekek, ami szerinte felesleges, mert nem Bangladeshben élünk, és ezek a gyerekek egész biztos nem ebből fognak élni. Mit mondjak, kikerekedtek a szemeim. Ezek szerint ez az apuka még soha nem hallott szem-kéz koordinációról, fejlesztésről. A tanárnő azonban hallott és ő elmagyarázta apukának, hogy nem az utcán üldögélő koldust nevel a gyerekből, hanem csupa olyan dolgot csináltat a gyerekkel, ami hasznos.
Részemről én eléggé örülök neki, hogy ilyen sok lehetőség van kézműveskedésre, festésre, rajzolásra, alkotásra. Persze elfogult vagyok, mert mindkét gyerekem kreatív, és szereti ezeket a dolgokat. Ha nem lennének oda érte, lehet én is háborognék.
Általánosságban a fiúk elég rendetlenek, óra közben megbeszélik, hogy kell-e hegyező valakinek és odadobják a másiknak. Dumálnak, felállnak. Ez a hátránya annak, hogy első és második osztályban ez megengedett volt. Azért alakul a dolog, és egyre jobbak.
A tanárnő felajánlotta a szülők részére, hogy akiknek problémája van valamivel, tanulás, ismétlés, pótlás azok kedvéért minden reggel bejön 20 perccel hamarabb, hogy lehessen vele beszélni. Minden egyes szülőt külön megkérdezett, hogy megfelel-e, és a problémákkal küzdő gyerekek szüleivel meg is beszélte konkrétan a találkozókat. A harmadikosok nagy része egyedül jár iskolába, így nem olyan természetes, hogy reggel összefutnak a tanárral. Velünk nem beszélt meg semmit a tanárnő, mert azt mondta, hogy látja hogy minden reggel ott vagyunk nagyobbikkal az iskolában, ha valami gond van szól, vagy ha nekünk van gondunk, akkor keressük nyugodtan, ha úgy gondoljuk, akkor beszél a többi tanárral is.
Ezután vége is lett a szülőinek, a szülők megrohanták a tanárnőt, mi pedig igyekeztünk kijutni a teremből. Kifelé menet még láttam, ahogy a tanárnő előveszi a fiókjából az eddig elkobzott játékokat és visszaadja a szülőknek.
Élet a határon túl 